Bankok a történelemben: innovációk és válságok

BANKOK A TÖRTÉNELEMBEN: innovációk és válságok A Magyar Nemzeti Bank könyvsorozata © Magyar Nemzeti Bank, 2018 Közreműködött: Fogyasztóvédelemért és piacfelügyeletért felelős ügyvezető igazgatóság Hitelintézeti felügyeleti igazgatóság Költségvetési és versenyképességi elemzések igazgatóság Közgazdasági előrejelzés és elemzés igazgatóság Kutatási igazgatóság Makroprudenciális politikáért felelős ügyvezető igazgatóság Monetáris politika és pénzpiaci elemzés igazgatóság Pénzügyi infrastruktúrák igazgatóság Pénzügyi rendszer elemzése igazgatóság Pénzügyi szervezetek felügyeletéért felelős ügyvezető igazgatóság Prudenciális modellezési és IT felügyeleti igazgatóság Szabályozási főosztály Szanálási igazgatóság Szerkesztette: Fábián Gergely, Virág Barnabás A szerkesztők köszönetet mondanak Matolcsy György jegybankelnöknek, Gerhardt Ferenc, Nagy Márton és Windisch László alelnököknek a szerkesztés során adott szakmai tanácsaikért. Kiadja: Magyar Nemzeti Bank 1054 Budapest, Szabadság tér 9. www.mnb.hu Minden jog fenntartva! Nyomdai előkészítés és kivitelezés: Pauker–Prospektus–SPL konzorcium ISSN: 2416-2841 ISBN: 978-615-5318-19-1 2018

Tartalom

1. Előszó

2. Bevezetés

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

4. Az I. ipari forradalom (1769–1850)

125

5. A II. ipari forradalom (1870–1914)

280

6. A III. ipari forradalom (1918–1939), a megkésett és megszakított fejlődés kora

493

7. Bankrendszerek a II. világháború után

547

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

625

9. Digitalizáció és pénzrendszer

682

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

742

11. Köszönetnyilvánítás

831

Rövidítések jegyzéke

833

Keretes írások, ábrák és táblázatok jegyzéke

837

Részletes tartalomjegyzék

846

—5—

Előszó A pénz, majd később a pénzügyi rendszerek kialakulása végigkísérte az emberiség és az emberi társadalmak evolúcióját. A pénzügyi rendszer fejlődésének történetét a folyamatos innovációk, a civilizációk terjedése, a globalizáció kiszélesedése és az időről időre felbukkanó válságok formálták. A bankrendszer zavaraira válaszul érkező szabályozások, illetve az azokat követő újabb innovációk szintén fontos alakítói voltak a pénzügyi rendszerek fejlődésének. Az elmúlt évszázadokban a pénzügyi válságok már-már menetrendszerűen követték egymást. A 19. század óta szinte évtizedenként, hol külső okok miatt, hol pedig a pénzügyi rendszer belső autonóm működésére visszavezethetően történtek súlyosabb és kisebb horderejű krízisek. Az innovációk terén eközben jelentős változások történtek és történnek. Egyre sűrűbben jelennek meg gyökeres változást előidéző technológiai újítások, amelyek minden korábbinál gyorsabban és szélesebb körben terjednek el a világban. A kötet célja a ma ismert bankrendszerek kialakulásának és fejlődésük főbb mérföldköveinek bemutatása a korszakot meghatározó innovációk és válságok tükrében. Mindez pedig azért fontos, hogy a banktörténelem tanulságaiba kapaszkodva jobban megértsük és könnyebben tudjuk történelmi perspektívába helyezni a pénzügyi rendszer, azon belül pedig különösképpen a bankrendszer jelenkori és közeljövőbeli kihívásait. Pénzügyletek már az ókorban is voltak, és már akkor is, csakúgy, mint később a középkorban, valamint az első és a második ipari forradalom idején, az innovációk adtak lökést nemcsak a pénzügyi fejlődésnek, de áttételesen a gazdaság és a társadalom fejlődésének is. Ugyanakkor ezen időszakokban még rendkívül lassan terjedtek el az innovációk, miközben a társadalomnak csak egy szűk rétegét érintette a bankolás. Mindez időt biztosított valamennyi szereplő számára, hogy az újításokhoz megfelelően alkalmazkodni tudjanak. Ezen folyamat ugyanakkor a történelem során fokozatosan gyorsult, ráadásul egyre szélesebb körűvé vált a banki —7—

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

szolgáltatások igénybevétele a társadalomban. A harmadik ipari forradalom eredményeként a 20. század jelentette az igazi változást a pénzügyi rendszerben. Egyre nagyobb teret nyert az informatika, miközben a globális pénzügyi rendszerben is gyökeres változások zajlottak le. A harmadik ipari forradalomból táplálkozva kifejlődő negyedik, illetve az arra szorosan építő ötödik technológiai forradalom a digitalizáció egy jóval fejlettebb szintjét jelenti. Ebben a korszakban a pénzügyi rendszert a korábbi évszázadokhoz képest villámgyors sebességgel fogják megváltoztatni a technológiai újítások. A modern kor vezető bankjainak sokkal nehezebb vezető szerepüket megtartani, szemben a 19. század egészét domináló brit bankokkal, vagy korábban a Rothschild-, Sina-, Fugger- és Medici-családokkal. Míg utóbbiak esetén egész korszakot jellemzett „uralkodásuk” a pénzügyi rendszerben, addig mostanra a világ legnagyobb bankjainak ranglistáján már évtizedenként vagy akár annál is gyorsabban cserélődhetnek a nevek. Mindezek következtében a bankrendszer fejlődésének hosszabb távú – sőt egyesek szerint már középtávú – iránya is nehezen prognosztizálható. Az újítások amellett, hogy komoly lehetőségeket kínálnak, a pénzügyi rendszer stabilitása, a szabályozói hatóságok, de még a monetáris politika szempontjából is komoly kihívásokat jelentenek. A jegybankokat érintő dilemmákat és kihívásokat a Magyar Nemzeti Bank (MNB) különböző szakterületeinek munkatársai mutatják be, ahol a fókuszban a FinTech és a virtuális pénzek találhatók, valamint megkülönböztetett figyelmet kapott a kötetben az egyelőre leginkább a kutatói érdeklődés homlokterében létező digitális jegybankpénz koncepciója is. Jelen könyv a Magyar Nemzeti Bank könyvsorozatának negyedik kötete. A könyv új színt visz a sorozatba azzal, hogy gazdaságtörténeti áttekintést ad a bankrendszerek fejlődéséről, majd abból merítve bemutatja a közeljövő digitalizációval kapcsolatos kihívásait. Ezáltal egyszerre ajánljuk a könyvet azoknak, akik a bankok történelmére kíváncsiak, illetve azoknak, akiket éppenséggel a bankok jövője érdekel, különös tekintettel a negyedik és az ötödik ipari forradalom jelentette kihívásokra mind banki, mind pedig jegybanki szempontból. Matolcsy György, Nagy Márton, Windisch László, Gerhardt Ferenc —8—

Bevezetés A könyv megszületésének ötletét egy 2017 nyarán publikált The Economist-vezércikk adta,1 amely felidéz egy 1893-ban íródott szintén ve zércikket a Le Petit Journal francia újságból. A 125 éves cikk fő állítása az volt, hogy a lóvontatásnak nincs versenyképes alternatívája a közlekedésben. Utólag persze látjuk, hogy a belső égésű motorok hamar feleslegessé tették a lovakat, az Economist pedig 2017-ben már óvatosan fogalmaz, hogy mi lehet a sorsa a 20. századot és a 21. század elejét uraló motortípusnak. A párhuzam nyilvánvaló a pénzügyi, azon belül is a bankrendszerrel kapcsolatban, hiszen egyre többször merül fel a kérdés, hogy mi lesz a hatása az újonnan megjelenő innovációknak a banki szolgáltatásoktól kezdve magáig a pénzig. Miközben szerteágazó vélemények jelennek meg, a hivatalos válaszok egyelőre óvatosak. Könyvünk egy izgalmas gazdaságtörténeti utazásra invitálja az Olvasót, amely során megismerheti a bankrendszer fejlődését a kezdetektől napjainkig, különös tekintettel az innovációkra és a válságokra. Emellett az egyes korszakok pénzügyi rendszerét tárgyaló részek előtt bemutatásra kerül az adott korszak történelmi és gazdasági háttere is, mely nemcsak nélkülözhetetlen az adott korok pénzügyleteinek megértése szempontjából, de egyben számottevően formálta is a pénzügyi rendszerek fejlődését. A történelmi áttekintés meglátásunk szerint nagyban segít abban, hogy jobban megértsük, jobban átlássuk a jelen és a közeljövő kihívásait. Ahogy Winston Churchill mondta, akik nem képesek tanulni a múlt hibáiból, azok arra vannak ítélve, hogy megismételjék azokat.

he Economist: The death of the internal combustion engine. Leaders, 2017. auguszT tus 12.

—9—

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Pénzügyletek már az ókorban is léteztek, ahogy ez a 3. fejezetben rész letesen bemutatásra kerül. A gazdálkodás fejlődése ugyanis megszülte a kor legnagyobb innovációját, az írásbeliséget, ami megnyitotta az utat a pénzügyek fejlődése előtt. Az írásnak köszönhetően született meg a vert pénz, a kölcsönügyletek révén pedig a kamat, majd ezek folyományaként a szükséges jogi és adminisztrációs háttér. Már az ókori Rómában megjelent a folyószámla, de az innovációk mellett a válságok is felütötték fejüket: a korai bankok likviditási problémákkal küzdöttek a Római Birodalom hanyatlásának idején, annak bukása után pedig végleg eltűntek. Évszázadok teltek el, mire újjászületett a banki tevékenység. Itáliában ismételten a pénzváltásból fejlődtek ki az első bankházak. A pénzügyek fejlődésében jelentős szerepet játszott a kettős könyvelés, valamint a váltók megjelenése. A 15. században pedig már megjelentek a határon átnyúló tevékenységet folytató bankok is. A 4. fejezet tárgyalja az első, míg az 5. fejezet a második ipari forradalom időszakát. Évszázadok alatt lassan alakultak ki és terjedtek az innovációk, de a 19. századra már lerakták a mai modern bankok tevékenységeinek az alapjait, kezdve a papírpénztől a különböző betétekig, míg eszközoldalon a határon átnyúló hitelek és a szindikált hitelek jelentek meg. A banktípusokat nézve pedig létrejöttek a részvénytársasági formában működő bankok, amelyek jelentős szerepet játszottak az ipari forradalom finanszírozásában, valamint a takarékszövetkezetek, a jelzáloghitelbankok és az agrárbankok is. Jelentősen megváltozott a pénzügyi szolgáltatások elterjedtsége is. Korábban a banki szolgáltatások földrajzilag szűk területet érintettek, ahol még ezen belül is egy szűkebb kör – uralkodók, nemesek, egyházi méltóságok és kereskedők – vette azokat igénybe. Ezzel szemben a bankok a 19. századtól egyre szélesebb körben fedték le földrajzilag és társadalmilag is a világot. A harmadik ipari forradalom hozta el a következő nagy változást, karöltve a monetáris rendszer változásaival. A világ bankrendszerei komoly átalakulásokon mentek keresztül az elmúlt szűk egy évszázad folyamán, amely során előbb a középosztály tagjai, majd a társadalom minden rétege potenciális ügyfele lett a bankoknak. A II. világháborút — 10 —

2. Bevezetés

követő szigorú szabályozottság után az 1980-as évekre a szektor deregulációja és nemzetköziesedése új fejezetet nyitott, a bankok tevékenységi köre jelentősen kibővült, és számos technológiai újítás eredményét építették be termékpalettájukba. A technológiai fejlődés eltüntette a földrajzi távolságokat, ami kiteljesítette az iparág globalizációját. Az internetes bankolás megjelenése pedig lehetővé tette, hogy az ügyfél bárhol és bármely pillanatban információhoz jusson pénzügyeit illetően vagy tranzakciókat kezdeményezzen. A bankrendszerek két világháború közötti evolúcióját a 6. fejezet, az 1945 utáni fejlődését pedig a 7. fejezet tárgyalja. Innen jutunk el napjaink (negyedik) ipari forradalmához, mely a harmadik szakaszban elkezdődött digitalizációra épül, de tovább megy annál és ma már elhomályosodnak a határok a fizikai, digitális és biológiai szféra között. A 2008-as válság és hatásai trendfordulót hoztak a bankrendszer fejlődése tekintetében, mert bár napjainkra a bankrendszer kigyógyult a válságból, a 21. század elején azonban elvesztette korábbi újító szerepét és új innovatív szereplők jelentek meg FinTech néven, hogy aztán további „kistestvérek” kövessék őket a legkülönbözőbb „-tech” végződésekkel. A jelen és a közeljövő digitalizációs trendjeit és kihívásait, különös tekintettel a szabályozói kihívásokra, a 8. fejezet tárgyalja, míg a 9. fejezet mindennek jegybanki aspektusaira fókuszál, különösen a virtuális pénzek és a digitális jegybankpénz koncepciójára, melyekről a Magyar Nemzeti Bank szakértői fejtik ki álláspontjukat a trendek bemutatásán felül. Végezetül, de nem utolsósorban a pénzügyi rendszer történetét végigkíséri a banki szabályozás és felügyelés története, amit a 10. fejezet tárgyal részletesen, a közeljövő felügyelési kihívásainak és a hazai felügyelet felkészültségének, hozzáállásának bemutatása mellett. Jelen könyv, ahogy talán már a bevezetőből is látható, egy fúziós könyv, ahol a történelem fuzionál a pénzügyekkel és a közeljövő kutatásával. Az előttünk álló időszak számottevő bizonytalanságot hordoz a tekintetben, hogy a technológiai fejlődés miként alakítja át mindennapi életünket és azon belül is a pénzügyi rendszert. Azon kívül, — 11 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

hogy a könyvben megjelennek vélemények a jövő kihívásairól, a kötet a bankrendszer történelmét, evolúcióját is részletesen tárgyalja, ami reményeink szerint az Olvasónak is segítséget nyújthat az önálló vélemény kialakításában, formálásában a bankrendszer jövője kapcsán. A könyv így egyaránt érdekfeszítő lehet azok számára, akiket a történelem érdekel, de azok számára is, akiket a digitalizáció, kezdve a pénzügyi rendszerben dolgozó szakértőktől az egyetemi és főiskolai oktatókon, hallgatókon át egészen a téma iránt hobbiszinten érdeklődő olvasókig. A kulcsfogalmak és a kiemelt történések jobb megértését az infoboxok segítik, illetve a keretes írások teszik színesebbé és élvezetesebbé a banktörténeti események közötti barangolást. Az egyetemes és hazai banktörténeti események, valamint a válságok gazdaságtörténeti hátterének alaposabb megismerése révén az Olvasó közelebb kerülhet a magyar bankrendszer jelen nehézségeinek és jövőbeli kihívásainak a megértéséhez is. Ezúton is kellemes olvasást kívánunk az MNB-könyvsorozat legújabb kötetéhez! Fábián Gergely, Virág Barnabás

— 12 —

A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig Kiss Attila2

A pénzügyletek történetének első megragadható emlékei a Kr. e. 3. évezred elejéről maradtak korunkra. Ezeknek a forrásoknak a fennmaradását számos körülmény befolyásolta, de létrejöttük alapja maga az írás, amely az egyik legnagyobb jelentőségű újítás volt az emberiség történetében. Feltalálása valószínűleg a gazdálkodáshoz kapcsolódó adminisztratív nyilvántartás szükségleteire vezethető vissza. A fejlődés későbbi szakaszában – elsősorban Mezopotámia területén – az agyagtáblákra szerződések, hitelek és egyéb kereskedelmi és pénzügyi tranzakciók részletei kerültek. Mindezek alapja a pénz volt, a pénzügyi innovációk egyik eleme pedig a kamat. A Közel-Kelet térségében a vert pénzt megelőzően súlyra mért nemesfémek (főleg ezüst) és elsősorban a gabona szolgált pénz gyanánt a Kr. e. 3. évezred elejétől. A kereskedelmi viszonyok fellendülésével a termelés fejlődése megkívánta az üzemeltetési eszközöket. Így alakultak meg a „bankcégek”, melyek hosszú időre jövedelmező foglalkozást jelentettek és számos esetben családi vállalkozások voltak. A kereskedelem és a pénzügyletek kéz a kézben jártak, így ahogy az árucsere és a szállítás újabb súlypontjai jelentek meg a Földközi-tenger keleti partvidékén és az Égeikum területén, úgy terjeszkedtek a régebbi és tűntek fel az újabb innovációk. Az első pénzérméket a Kr. e. 7. században verték Kis-Ázsiában – ezután sorra jelentek meg a Közel-Kelet tágabb térségében.

szerző itt mond köszönetet Berkó Lajosnak „A kamat egyházi megítélése a köA zépkorban”, Mladonyiczki Balázsnak „A Fuggerek és magyarországi kapcsolataik”, Eperjesi Zoltánnak „Az Amsterdamsche Wisselbank megalakulása”, valamint Nagy Ágnesnek „A holland tulipánmánia” című keretes írás elkészítéséért.

— 13 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Hellász a kereskedelmi tevékenységével és a Földközi-tengeri kolonizációval a Kr. e. 1. évezred közepére összekötötte a Mediterráneumot és a Keletet, Athén pedig a kor pénzügyi központja lett. Ezt az ökumenét, magát a „hellenizált világot” örökölte meg a Római Birodalom, amely jogrendjével fokozatosan tág teret engedett a vállalkozásnak és a kereskedelmi tevékenységnek, annak fellendülésével pedig együtt járt a pénzforgalom és a pénzgazdálkodás megélénkülése is. A Pax Romana által megteremtett rend és béke előmozdította a gazdasági fejlődést, amely a legkedvezőbb körülményeket kínálta a kereskedelem – és így a pénzügyletek – fejlődéséhez. Erre az időszakra a banktevékenységekkel foglalkozó réteg már differenciálódott is annak megfelelően, hogy milyen társadalmi csoporthoz tartozott, illetve milyen pénzügyletekkel foglalkozott. A korszak legismertebb banki-pénzügyi tevékenységet végző intézménye a Sulpiciusok bankháza volt. Azonban a birodalomnak a 2. századtól folyamatosan jelentkező költségvetési hiánya, az infláció, a barbár betörések mind inkább elmélyítették Róma problémáit. A pénzromlás miatt a bankárok folyamatos likviditási gondokkal küzdöttek, majd a Kr. u. 3. század folyamán teljesen el is tűntek az antik pénzvilág színteréről. A helyzetet súlyosbították a veteránoknak juttatott katonai nyugdíjak jelentette pénzügyi kiadások is, melyek egyre nagyobb terhet róttak az államháztartásra. A súlyosbodó pénzügyi nehézségek terhe alatt a birodalom előbb két részre szakadt, majd annak nyugati részén az 5. századtól új barbár királyságok, nem egyszer a mai európai országok előképei jöttek létre. A kora középkor időszaka visszaesést jelentett a római kor kereskedelmi, gazdasági, urbanizációs szintjéhez képest, amelynek keretein belül a pénzügyletek a pénzváltásra korlátozódtak – egészen a 11. századig. Erre az időre az európai országok és városállamok visszavették az ellenőrzést a muzulmán hódítóktól a Földközi-tenger nyugati medencéje felett, a keresztes hadjáratokkal pedig megindult a harc a teljes Mediterráneum feletti hatalomért. A tengeri kereskedelmi utakat azok az itáliai városállamok tartották kézben, akik a legerősebb római városi hagyományokkal rendelkeztek. A távolsági mellett a közvetítő kereskedelmet is ők bonyolították, melynek révén Nyugat-Európa kontinentális területeit összekapcsolták a Mediterráneummal, de a selyemút különböző csatornáinak segítségével magával a Kelettel is. A főbb vásárok Flandriában és észak-francia területeken összpontosultak, amelyek piacaira Velence, Firenze és Milánó hajói

— 14 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

szállították a távoli területek áruit, az itáliai kereskedők színrelépésével pedig kezdetét vette a középkori Európa pénzpiacainak kifejlődése is. Az üzletmenettel járó pénzügyletek gyors lebonyolítását elősegítendő hívták életre az észak-itáliai bankfiókok a váltót, a hitellevelet és azokat a további újításokat, melyek révén egyes bankárdinasztiák gyakorlatilag uralták a kontinens pénzügyleteit. Ilyenek voltak a firenzei Mediciek vagy az augsburgi Fuggerek, akiknek döntéseitől – egy idő után – gyakorlatilag országok trónjai függtek. Az átalakuló viszonyok miatt egyre kevésbé volt szükség a vásárokra, hiszen a kereskedők egyre kevésbé utaztak együtt az áruikkal, elterjedtebbé váltak a kereskedelmi centrumokban működő, képviselőkkel rendelkező áruforgalmazó és pénzügyi vállalkozások. Az üzletek már nem a vásárokon lévő pultok mögött köttettek, hanem megrendelések alapján szállították az árukat. Központjaik a főbb itáliai városokban voltak, részlegeik pedig Európa-szerte megjelentek. Az Újvilág felfedezésével a kereskedelmi tevékenység fő volumene a nyílt tengeri hajózásra, súlypontja pedig a mediterrán térségből az atlanti partvidékre tevődött át. Az immár világméretűvé szélesedő kereskedelmi tevékenységek megkívánták az újabb pénzügyi újítások bevezetését. S bár a 16. században nem történt alapvető változás a pénzpiac struktúrájában (az továbbra is a külföldi devizák piacához kötődött), a váltóügyletek volumene növekedésnek indult, Észak-Európában pedig kezdett elterjedni a fizetési kötelezvény, a kötelező jegy előzménye. A 17. század a Holland Köztársaság, a rá következő pedig Nagy-Britannia tengeri és kereskedelmi, végső soron pedig pénzügyi hegemóniáját hozta el – ekkor jöttek létre az első állami bankok és a tőzsdék is. Ezt a folyamatot tetőzték be az Angliából, majd Skóciából kiindult ipari forradalom vívmányai, melynek révén jelentősen megnövekedett az ipari tőke ereje, ami az export és általában a kereskedelem jelentős növekedését vonta maga után.

— 15 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

3.1. Az ókori világ civilizációi: Mezopotámiától Rómáig 3.1.1. Mezopotámia

A pénzügyi rendszerek kialakulásának és fejlődésének vizsgálatát Mezopotámiával célszerű kezdeni. Bár a 3. évezredi, klasszikus sumer civilizációból származó ékírásos adataink is utalnak a különböző városokat kormányzó, egymást váltó dinasztiákra, de a Kr. e. 24. századi Mezopotámiában Sarrukin, akkád uralkodó életre hívta az emberi civilizáció első „világbirodalmát” (Cameron, 1998, 52). Ettől kezdve a birodalmak és dinasztiák folyamatosan követték egymást a világtörténelemben, és mindig élénk érdeklődés övezte annak vizsgálatát, hogy álltak-e és ha igen, milyen gazdasági mozgatórugók ezen jelenségek hátterében, illetve ha már létrejöttek, milyen gazdasági szisztémát követtek. Bár Mezopotámia első történelmi népe, a sumerek származásáról sincsenek pontos adataink, de az általuk létrehozott műveltség előtt is lakta ember a Folyóköz vidékét. A „praesumer” népesség mezőgazdasági kultúrája már viszonylag fejlett volt, ismerték a szövést és a fazekasságot is. Tőlük került át a sumer műveltségbe nemcsak a két ikerfolyó: a Tigris és az Eufrátesz neve, de számos város – mint pl. Ur, Uruk, Suruppak, Larsza, Nippur, Kis Szippar –, továbbá több mesterség – úgymint a pásztor, földműves, halász, kovács, ács, fazekas és takács – elnevezése is (Klíma, 1983, 42). A későbbi felfutás ellenére Alsó-Mezopotámia, a Perzsa-öböltől északra, a Tigris és az Eufrátesz közé eső vidék a Kr. e. 5. évezred közepéig jóval ritkábban lakott terület volt, mint a többi közel-keleti régió. Az évenkénti áradások által elöntött mocsaras talaj nem kedvezett a neolitikum kapáskultúrája számára. A környéken gyakorlatilag nem voltak sem erdők, sem kiaknázható ásványkincsek, se építésre alkalmas kő. Szakértő irányítással, nagyszámú és fegyelmezett munkaerő, valamint felügyelet segítségével azonban csatornázási munkálatok kezdődtek, amely alapja lett a magas termelékenységű öntözéses földművelésnek. A megjelenő és elterjedő innovációk ös�szessége egy új civilizációs szintet alkotott, amely a munkamegosztás — 16 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

és a gazdaságszervezés sokkal bonyolultabb rendszerét hozta magával. Főfoglalkozású, specializálódott mesterek gyártották a textilt, az agyagedényeket, a fémtárgyakat és az egyéb cikkeket, megszületett az építészet, a tervezés és az orvoslás tudománya. Rendszerbe foglalták a mértékegységeket, létrejöttek a természettudomány kezdetleges formái.3 A legnagyobb jelentőségű újítás azonban az írás feltalálása volt,4 amely valószínűleg a gazdálkodáshoz kapcsolódó adminisztratív nyilvántartás szükségleteire vezethető vissza, de hamarosan további célokra – vallási, irodalmi – is elkezdték használni (Klíma, 1983, 40; Cameron, 1998, 50–51; Földi, 2015, 44).5 A fejlődés későbbi szakaszában az agyagtáblákra szerződések, hitelek és egyéb kereskedelmi és pénzügyi tranzakciók részletei kerültek (Cameron, 1998, 51). Mezopotámiában a jogi dokumentumokat szigorú szabályok szerint írták. Először az ügylet pontosan meghatározott tárgyát közölték, majd felsorolták az abban részt vevő személyek nevét. A két fél között megkötött ügylet természetét olyan formulákkal fejezték ki, amelyből kiderült az aktusban résztvevők közötti viszony – pl. „Kölcsönbe kapott... [-tól]” (Oppenheim, 1982, 345). A kölcsönügyletek olyan kötelezettségeket jegyeznek fel, hogy hitelbe bizonyos termékeket szállítanak, szolgálatokat végeznek vagy átengednek bizonyos árumennyiséget (Oppenheim, 1982, 347–348). De fennmaradtak több ezer éves fuvarlevelek is, amelyekben részletesen feljegyezték a karaván útjának célpontját, a kereskedő díjazását, a szállított árú összetételét (pl. ruházati cikkek, ón, szamár), valamint a karaván költségeit, amely tartalmazta például J ól mutatja ezt a szellemi és kulturális fejlődést, hogy a hajózás, az öntözés, az ékszerkészítés, a szobrászat vagy az ötvösség mesterségének és a szellemi munka különböző területeinek kifejezései már sumer eredetűek (Klíma, 1983, 43). 4 Mezopotámiában az írás első nyomait a Kr. e. 4–3. évezred fordulója körül vélik felfedezni, ezek azonban még nem ékírásos jelek, hanem egyenes és hajlított vonalak csoportjai voltak, melyek leegyszerűsítve ábrázoltak valamilyen alakzatot. Ezekből a képjelekből, piktogramokból fejlődött ki az ékírás (Klíma, 1983, 32). 5 Hogy az írás elsődleges funkciója gazdasági vagy vallási háttérrel bírt-e, nem eldöntött. Ennek megítélése nagyban függ a folyamatosan előkerülő forrásanyag információitól is (Vö. Klíma, 1983, 40). A mezopotámiaival nagyjából egy időben alakulhatott ki az írás Egyiptomban és Kínában is. A hieroglifák kialakulását az egyiptológusok az őskor idejétől Kr. e. 3150-ig terjedő időszakra, míg a kínai piktogramok megjelenését a Kr. e. 3. évezredre teszik (Klíma, 1983, 32). 3

— 17 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a fegyveres kíséretre, a szamarak takarmányára és egyéb szükségletekre fordított összeget, a vámot és szerepelt az „egyéb kiadások” tétele is (Klíma, 1983, 134). Mindezek alapja a pénz volt, a pénzügyi innovációk egyik eleme pedig a kamat. A mezopotámiai gazdaságban már a vert pénz előtt is létezett pénz. A köznapi gondolkodás számára a pénz nemesfémből és kerek formában készül, meghatározott súlyú és tisztaságú, továbbá van rajta egy felirat, amellyel a kibocsátó mindezt garantálja. Az ókori Keleten ilyen módon leírható pénzről nem tud a kutatás a lüd, illetve a perzsa pénzverés előtt. Mivel azonban ezek a vert pénz, s nem általában a pénz jellemzői, nyilvánvaló, hogy a vert pénz hiánya nem jelentheti automatikusan a pénz hiányát is. Az ókori Keleten, ott is elsősorban Mezopotámiában az írásos források alapján már a Kr. e. 3. évezred elejétől vizsgálni lehet a pénz szerepét, amelyeket szerencsésen egészítenek ki az ásatásokból származó tárgyi emlékek. Így tudjuk, hogy Mezopotámiában sokáig mezőgazdasági terményeket, elsősorban árpát használtak pénzként, de ezt a szerepet már a Kr. e. 3. évezred közepétől egyre gyakrabban fémek – arany, ón, ólom, de leginkább ezüst – vették át (Vargyas, 2010, 13–14).6

lyannyira, hogy Hammurápi korában már halálbüntetés terhe mellett kellett köteO lezni a kocsmárosnőt arra, hogy ne csak ezüstöt, hanem gabonát is elfogadjon a sör fejében (Vargyas, 2010, 14): „108. §. Ha egy kocsmárosnő a sör ára fejében gabonát nem fogadott el, ellenben „nagy súlyban” pénzt fogadott el... vessék őt vízbe” (Dávid, 1964, 135). A kocsmárosnők – saját italmérésük mellett – kereskedelmi tevékenységet is végeztek – ezt szabályozták Hammurápi törvényeinek 108–111. paragrafusai (Klíma, 1983, 138). A naturálgazdálkodás maradványai jó ideig fennmaradtak. E gazdálkodás kettőssége mutatkozik meg pl. akkád szövegekben, ahol a „fizet” ige jelentésében használják a kimér (gabonát) vagy a megmér (fémet) igét. A gabonában való fizetés azonban a vevő számára hátránnyal járt, mert egyes díjszabások szerint ugyanakkora értékű ezüsthöz képest kisebb mennyiségű árut kapott gabonáért (Klíma, 1983, 135).

— 18 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

A szövegek és a tárgyi emlékek tanúsága szerint Dél-Mezopotámia, azaz Babilónia egész története folyamán7 alapvetően mindig ezüst, Asszíriában – azaz Észak-Mezopotámiában – pedig az ezüst mellett réz, ón és ólom is szolgálhatott fizetőeszközül. Az ezüst értékmérő szerepét csak két átmeneti – és közel egyidejű – időszak törte meg: a középbabiloni korszakban – Kr. e. 1600–1150 (Klíma, 1983, 104) – az arany és az ezüst értéke azonos volt, a középasszír időszakban – Kr. e. 1390–1080 (Klíma, 1983, 104) – pedig az ón vált általános értékmérővé – legalábbis Assur városában (Oppenheim, 1982, 122). Idetartozik, hogy Klíma (szemben Oppenheim véleményével) az óasszír kor – Kr. e. 1950–1750 (Klíma, 1983, 102) – kapcsán említi az ónból készült fizetőeszközöket, és nemcsak Asszíriában, de Babilóniában is a rezet tartotta az eredeti fizetőeszköznek. Az arany csak a kassú korban (azaz a középbabiloni korban) lett általános egyenérték (Klíma, 1983, 137). Ebben az a különös, hogy Asszíriában és kiváltképp Babilóniában ezek a fémek természetes állapotukban nem fordulnak elő (kivéve az Asszíriában megtalálható, de pénzként inkább csak kivételképpen használt ólmot). Márpedig más területeken általában olyan anyagok vagy tárgyak szolgáltak pénzként, amelyek az adott területen jelen voltak – ilyen volt pl. a spártai vaspénz. A Spártában használt vaspénzről így nyilatkozott Arisztotelész: „Ez az ősrégi spártai pénznem pedig olyan vasból volt, amelyet izzó állapotban ecetbe mártottak, így nem volt kovácsolható, mert ezzel a bemártással törékennyé és használhatatlanná vált, de különben is nehéz és szállításra alkalmatlan volt, nagy tömege és terjedelme miatt pedig vásárlóértéke egészen kevés volt. Feltehető, hogy igen régi időkben hasonló lehetett a helyzet, amikor még vas- vagy bronznyársakat használtak pénzként; így maradt fenn napjainkig az a szokás, hogy a legkisebb pénzt obolosnak – azaz nyársnak – hívják, hat obolos pedig egy drachmának felel meg, mivel ennyi fér bele egy »marékba«” (Aristotelés, 1998, 75–76). 7

abilónia történelme közel két évezredet fog át a Kr. e. 3. évezred végétől, az óbaB bilóni kortól egészen az újbabilóni korig, azaz a hellenizmus időszakáig. Babilóniát számos – különböző eredetű – dinasztia kormányozta, legjelentősebb városa a névadó Babilon volt. Területe a Perzsa-öböltől a Tigris és az Eufrátesz folyása mentén Asszíriáig terjedt (Oppenheim 1982, 198–210; 411–418; 431–436).

— 19 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A Mezopotámiában állandóan használt ezüstöt azonban mindig is importálni kellett (Oppenheim, 1982, 122), amelyre írásos és régészeti adatok már a Kr. e. 3. évezred elejétől kezdve egyre nagyobb számban állnak a kutatás rendelkezésére. Ez arra mutat, hogy a Folyóköz gazdasági élete már ebben a korai időszakban is igényelte a fémek használatát (Vargyas, 2010, 14–15). Az ókori keleti pénz alapproblémája, hogy a szövegekből nem lehet kétséget kizáróan eldönteni: az ezüst csak értékmérő vagy pénz értelemben van-e jelen. Írott forrásainkban ez majd csak a Kr. e. 7. század végétől válik egyértelművé. Eldönti viszont a kérdést a régészeti anyag tanúsága. A legtágabban értelmezett ókori keleti térségben (elsősorban Törökország, Szíria, Izrael, Egyiptom, Irak és Irán területén), eddig mintegy 150 olyan lelet került elő, amelyekben közös jegy, hogy különböző formájú fémtárgyakat, az esetek döntő többségében kisebb-nagyobb darabokra tört ezüstöt tartalmaztak. Oppenheim megfogalmazásában „az ezüstöt, mint fizetőeszközt öntecsekben, nem pedig szabványszerű alakokban használták” (Oppenheim, 1982, 122). Klíma úgy fogalmazott, hogy „a fémet ezüströgökben, -rudakban vagy -karikákban mérték” (Klíma, 1983, 137). Régebben a kutatás ezeket a leleteket ezüstműves mesterek nyersanyagának tartotta – bár mellettük sohasem találtak szerszámokat, noha a „nyersanyagot” elrejtették, de kézenfekvőbb az a magyarázat, hogy a leletek pénzverés előtti pénzleletek (Vargyas, 2010, 15–16). Hasonló a helyzet az ékszerekkel is – bármiféle fémből készült ékszer lehetett ékszer is és pénz is. A kincsleletben az esetek többségében azonban igen elhasznált állapotban (olykor egyenesen darabokra törve) kerültek napvilágra, tehát nem ékszerfunkcióban voltak jelen. Más esetekben pedig olyan tárgyakkal kerültek elő (ezüstdrótok, törött csészék, bútordarabok stb.), amelyek újfent arra utalnak, hogy súlyra mért nyersanyagként, azaz pénzként funkcionáltak (Vargyas, 2010, 17–18). Kérdés, hogy mennyiben hatotta ez át a gazdaság egészét, s különösen a falvak életét. Bár nem tudjuk, hogy a falvakban egyáltalán használtak-e pénzt a mindennapi tranzakciókban, de vert pénz esetén ennek elvi akadálya nincsen. Ha azonban a pénzt állandóan mérni, finomságát pedig ellenőrizni kell, erre a kis településeken aligha lehetett — 20 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

szakembert – ezüstművest, még kevésbé ellenőrt találni, hiszen a minimális forgalom nem kínálhatott megfelelő megélhetést számukra.8 Az is kérdéses, hogy vajon minden adásvételben közreműködtek-e. Ez különösen a kisértékű tranzakciók esetében kérdéses, hiszen nagyon megdrágította volna az ügyleteket. Azonban a vert pénz funkciójában használt és előre lemért „pénzcsomagok” áthidalhatták ezt a problémát. Több, az utóbbi évtizedekben feltárt és jól dokumentált kincsleletben9 meg lehetett figyelni, hogy az előkerült ezüstöt előre lemért és lepecsételt csomagokban rejtették el. Ebből joggal következtetett arra a kutatás, hogy a mindennapi életben használták őket így – hiszen menekülés közben aligha fog bárki is a kincs mérlegelésével és súlyra való szortírozásával foglalkozni (Vargyas, 2010, 291). A larszai Ebabbar-templomban előkerült – Kr. e. 1738-ban elrejtett – kincslelet bizonyítja, hogy Hammurápi korában mennyire áthatotta a babiloni gazdaság működését a pénzgazdálkodás. A templom udvarának 13. számú helységében látott napvilágot a kincs, amely 12 feliratos és meghatározott súlyú ezüstcsomagból tevődött össze, emellett az ezüstökre vonatkozó ékírásos táblák is előkerültek. Az ezüst válogatása és csomagolása nem a larszai templomban történt – az ezüstöt jóval az elrejtésének időpontja előtt összegyűjtötték, elvitték a közeli Ur városában található királyi hitelesítő hivatalba, ott ellenőrizték az ezüst finomságát és különböző, előre meghatározott súlyok szerint 12 kis zsákocskába csomagolták, majd lepecsételték. A pecsétre ráírták a csomag súlyát és a mérést végző személy – a babiloni uralkodó tisztségviselője – nevét. Ezek a zacskók éppen úgy funkcionáltak, mint a vert pénzek. Amennyiben a megkívánt összeg nem volt kevesebb, mint az előre csomagolt ezüst, a csomagokat nem kellett felbontani, darabra lehetett számolni őket, pontosan úgy, ahogy a vert pénzt. Viszont, ha kisebb összegre volt szükség, mint a legkisebb lepecsételt mennyiség (kb. 2,8 g), e csomagokat egyszerűen felbontották és lemérték a kívánt J ól alátámasztja ezt az a tény, hogy a legfejletteb görög poliszban, Athénban és kikötőjében, Pireuszban a súlyok és mértékek ellenőrzését mindössze tíz metronomoi látta el (Vargyas, 2010, 291). 9 A mezopotámiai kincsleletek felsorolását, áttekintését adja Vargyas, 2010, 229–279. 8

— 21 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

mennyiséget. Mivel a vert pénzt is súlyra mérték, megtehették ezekkel is – amit meg is tettek, mert az ókori keleti kincsekben rendszeresek a darabokra tört pénzek. A 12 csomag közül 9 egy sékel (azaz 8,33 gramm) vagy ennek tört részei voltak. Ezek az összegek nagyjából fél- és egyhavi bér közötti összegeknek feleltek meg, s minden bizon�nyal a templomgazdaság mindennapi tranzakcióinak megkönnyítését szolgálták. Az egy sékelnyi egység tört részeinek – 1/2, 1/3, 1/6 sékeles csomagok – használatával gyakorlatilag már az óbabiloni korban kialakult a váltópénz rendszere, melynek segítségével mérés nélkül lehetett intézni a legkülönbözőbb címen járó fizetéseket (Vargyas, 2010, 232; 236–237; 292). Ahogy a Kr. e. 2. évezredben, úgy az 1. évezredben is Babilóniában a súlyra mért ezüstöt használták fizetőeszközként. A pénzverés elterjedése, majd a hellenisztikus korban kizárólagossá válása sem változtatta meg a babilóniai pénzhasználatot.10 A súlyra mért pénzek használatából nem a pénz korlátozott használata, a babiloni társadalom nagy részének a nehézkes mérési eljárások miatt ebből való kimaradása vagy éppen a babiloni gazdaság fejletlensége következik – éppen ellenkezőleg. Az ezüst tisztaságára vonatkozó jelzők, a különböző ezüstfajták megnevezései és a forgalomban használt ezüst mennyisége arra mutat, hogy a pénzgazdálkodás Babilóniában az ókori világban szokatlan mértékben hatotta át a mindennapokat (Vargyas, 2010, 292–293). A pénznek az ókori keleti gazdaságban betöltött komoly szerepére mutat például a kamat korai megléte és szerepe a gazdasági életben vagy az adók, ház- és lakásbérleti díjak pénzben történő fizetésének gyakorlata (Vargyas, 2010, 291) – azaz számos olyan ügylet, amelyek bankártevékenységnek minősíthetők. Az ásatások során Mezopotámiában több ezer olyan agyagtábla látott napvilágot, melyek egyének vagy közösségek ügyleteiről tanúskodnak, és ezek tárgyukat tekintve 10

z ókori Kelet területén a Szeleukida-hódítók kora – Kr. e. 305–263 (Klíma, 1983, A 106) – előtt nem használtak érméket. Csak ekkor kerültek forgalomba a görög pénzek, amelyeket – eléggé jellemző módon – ugyancsak inkább mértek, mint számoltak (Oppenheim, 1982, 122).

— 22 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

lényegében megegyeznek a mai bankok eljárásaival: bizonyos egyének vagy közösségek hitelt nyújtanak, és pénzt – azaz ezüstöt vagy más értéket – fogadnak el letétbe (Klíma, 1983, 141). A magánbetétek (elsősorban gabona) őrzése Babilonban már a Kr. e. 3. évezredben virágzó üzlet volt. Mivel a javakat a királyi raktárházakban és a templomokban őrizték, ezeket tekinthetjük a legrégibb bankoknak (Ligeti, 2003, 17). Szorosabb értelemben viszont a modern bankár, illetve bank fogalmaink nem feleltethetőek meg teljes egészében az antik értelemben vett bankár vagy bank fogalmának. A modern bankok szerepe napjaink gazdasági életében sokkal fontosabb és sokkal meghatározóbb (elég itt például csak az önkormányzatok által a bankokkal kötött hitelszerződésekre utalni), mint az ókori viszonyok között az elődeié volt. Amikor ókori bankárokról beszélünk, mindig figyelembe kell venni, hogy tevékenységük sok vonatkozásban emlékeztet ugyan a modern értelemben vett banktevékenységre, de gazdasági funkciójukat tekintve csupán anakronisztikus fikcióval lehet őket bankároknak nevezni (Pozsonyi, 2012, 52, 243. jz.). Így például az ismert óasszír kereskedőváros, az egykori Kánis levéltára iratainak nagy része adóslevél. Pénzügyletekről sok feljegyzés maradt ránk a Mári palota levéltárából is. Ezek már nincsenek messze a mai csekkektől vagy hitellevelektől. A kereskedelmi viszonyok fellendülésével a termelés fejlődése megkívánta az üzemeltetési eszközöket. Így alakultak meg a „bankcégek”, melyek hosszú időre jövedelmező foglalkozást jelentettek. Ezek számos esetben családi vállalkozások voltak,11 nemzedékről nemzedékre öröklődtek. A „cégek” gondosan feljegyezték az általuk nyújtott kölcsönöket és a magukra vállalt kötelezettségeket: az átvett társulati osztalékot, árut és letétbe helyezett pénzt (azaz ezüstöt). E vállalkozások rendkívül magas önköltséggel működtek, ez azonban megtérült az uzsorakölcsönökből, az elzálogosított telkek jelzálogaiból és abból a követelésükből, hogy az adósért a kezes feleljen – vagy több adós egymásért kezeskedjen (Klíma, 1983, 142). Hammurápi önálló paragrafusokat szentelt a kezesek védelmének (3-1. ábra), így például az adósrabszolgaságba került kezes halálra kínzását – azaz a rossz bánásmód miatti elhalálozást – halállal büntette 11

Számos óasszír kereskedő családot említ Pálfi, 2015.

— 23 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

[116. §.] (Dávid, 1964, 136). Az adósrabszolgaság időtartamát három évre korlátozta, de így is nehéz sorsa volt az eladósodott családnak, mert rendszerint az adós feleségét és gyermekeit is adósrabszolgaságba vetették (Klíma, 1983, 143). 3-1. ábra: Hammurápi törvényoszlopa (Kr. e. 18. század)

Forrás: upload.wikimedia.org

— 24 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

A pénzforgalmat és elsősorban a hitelügyleteket a tamkárum bonyolította, aki kereskedelmi tevékenységet is folytatott.12 A bankártevékenység tette lehetővé a tamkárumoknak a nagykereskedelmi vállalkozásokat, melyek eredményeként a kezükben tőke halmozódott fel. Tevékenységüket ezért nagyra értékelték az uralkodók és a papok is, s gyakran kiváltságokban részesítették őket. Hammurápi törvényei is számos külön rendeletben rögzítették a tamkárumok helyzetét. E törvények előfeltétele volt a sokrétű és szerteágazó kereskedelmi tevékenység, a szerződéskötők, szállítók és vevők kiterjedt hálózata. Rendezték a tamkárum és a kereskedelmi ügynök, vagyis a bizományos viszonyát is.13 A bizományos – akkádul samullúm14 – a kereskedő jobbkeze volt, aki a megrendeléseket közvetítette, vagyis gyakorlatilag kereskedelmi utazó, aki gondoskodott a nyersanyag beszerzéséről és eladta az árut (Klíma, 1983, 138–139). Hammurápi előírásai rendezték a hitel biztosításának módját is. A földművelés kapcsán például úgy rendelkezett, hogy ha egy teljes jogú, szabad ember pénzt vett fel a tamkárumtól, hogy finanszírozza földjének megművelését, akkor a termés betakarításakor „belőle a kereskedőtől felvett pénzének megfelelő gabonát, valamint kamatát, s ezenfelül a megművelés költségeit a kereskedőnek adja meg”. A tartozás kiegyenlítése történhetett pénzben is, ha pedig a hitelfelvevő nem tudta rendezni tartozását a tamkárum felé, akkor „a kereskedőtől kölcsönvett pénz és annak kamata értékében a király tarifájának megfelelően (gabonát vagy) szezámot adjon a kereskedőnek” (Klíma, 1983, 140).15 A kamat végső soron a pénz használatáért fizetendő ár. A kamatnak kitüntetett szerepe volt a mezopotámiai gazdaságtörténet minden kor-

aga az akkád tamkárum szó is „kereskedő” értelemmel bír (Klíma, 1983, 138). M Lásd Hammurápi törvényeinek 100–107. paragrafusait (Dávid, 1964, 134–135). 14 A szó eredeti jelentése „bőrerszényhordozó” (Klíma, 1983, 139). 15 Lásd Hammurápi törvényeinek 49–51. paragrafusait (Dávid, 1964, 132). 12 13

— 25 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

szakában, ahogy az áraknak és a piacnak is a gazdasági folyamatokban.16 A gazdaság állandó hiteligényére jellemző, hogy az Babilóniában a hitel intézménye nélkül nem is működhetett volna (Vargyas, 2010, 217). Különösen szembetűnő ez az óbabiloni korban17 – a hitel és az ezzel járó eladósodás, a gazdasági különbségek fokozódása annyira mindennapossá vált, hogy már a társadalom normális működését veszélyeztette, így állandó állami beavatkozást tett szükségessé (Vargyas, 2010, 218). Függetlenül attól, hogy az uralkodó tulajdonforma állami (templomi), közösségi vagy magántulajdon volt-e, illetve attól, hogy a nagybirtoknak vagy a kisparaszti termelésnek volt-e meghatározó súlya, a kamat nagysága változatlanul igen magas volt – az igazságosnak tekintett kamat legalább másfél évezreden keresztül 20 százalék volt a pénzben, s 33,33 százalék a gabonában nyújtott kölcsönök után. Az óbabiloni korban (a Kr. e. 2. évezred első felében), Hammurápi idején az uralkodó híres törvényeinek értelmében az ezüst után 20 százalék, az árpa után pedig 33 százalékos kamatot tartottak igazságosnak. Ennek mértéke megegyezik a 3. évezred közepéről ismert kamatokkal (Vargyas, 2010, 220; lásd még Klíma, 1983, 141). Gazdaságtörténeti összehasonlításban ezek rendkívül magasnak számítottak. Okai nem tisztázottak, de abban közmegegyezés van, hogy uzsoráról nem beszélhetünk (Vargyas, 2010, 218; 226; Klíma, 1983, 141). Az ugyanis az ennél nagyobb kamattal terhelt hitelre vonatkozik, melyért Hammurápi törvénykönyvének „M” paragrafusa a hitelezőt teljes követelésének megvonásával sújtotta (Klíma, 1983, 141).18 A gyakorlatban azonban a hitelező jóval magasabb kamatra adott kölcsön – annak függvényében, hogy mekkora kockázattal járt a kölcsön. A fennmaradt dokumentumok arra mutatnak, hogy számos esetben 50 százalékos kamatlábat is követeltek, de olyan esetekről is argyas kutatásai szerint „mindez cáfolja az újraelosztás állítólagos társadalmilag V meghatározó szerepét” (Vargyas, 2010, 287). A kutatásban korábban az a vélemény volt uralkodó, hogy Babilóniában a beszolgáltatott javakat központilag, a palotából vagy a templomokból osztották szét újra, amelyet egyfajta „raktári gazdálkodásnak” nevezhetünk. Ezt egészítette ki az önálló tevékenységet végző magángazdaságok termelése. Vö. Oppenheim, 1982, 124. 17 Az óbabiloni kor Kr. e. 1900–1650 közé tehető (Klíma, 1983, 102). 18 „(...) Ha azonban a kereskedő több kamatot vett (...): mindabban, amit adott, vesz[tes legyen] (Dávid, 1964, 134). 16

— 26 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

tudunk, amikor az uzsorás csak 140 százalékos kamatra adott kölcsön (Klíma, 1983, 141). Az is igaz viszont, hogy ismerünk a „standardnál” jóval kisebb mértékű kamatlábat is: a legalacsonyabb ilyen érték 8,33 százalék volt (Csabai, 2015, 148). A tamkárumok vagyoni szempontból erős és befolyásos rétege, amelynek segítségére az uralkodóknak (a kincstárnak) is szüksége volt, megtartotta függetlenségét és megtehette, hogy figyelmen kívül hagyja a törvény rendelkezéseit (Klíma, 1983, 141–143).19 Az egy évnél rövidebb hitelek képezték a kölcsönök döntő többségét (Csabai, 2015, 146) – ezek esetében az éves kamatláb időarányos részét számították fel. Az újbabiloni és Akhaimenida-kori20 okmányok tanúsága szerint ezekben a korokban a kamatot havi számítással határozták meg – annak ellenére, hogy kamatfizetés többnyire lejáratkor vagy év végén volt esedékes. Néhány esetben kiköthették azt is, hogy a kamatot lejárattól függetlenül havonta kell fizetni. Ritkábban évi kamatlábat adtak meg, ez azonban pontosan átszámítható volt havi értékre. A két eljárás kombinációjával a legkülönbözőbb kamatlábakat is ki tudták fejezni. Éves kamatláb használata esetén sem jelentett gondot még igen rövid lejáratú kölcsönök esetében sem a havi, olykor pedig a napi kamat meghatározása sem (Vargyas, 2010, 221–222). A 4 sékelnél kisebb összegek havi, az ennél nagyobbak pedig évi kamatlábakat jelöltek. Bizonyos kamatlábakat havi és évi jelöléssel is meg tudtak adni, de sokkal gyakrabban alkalmazták a havi értéket. Ez nem jelenti azt, hogy a kamatláb havonta ingadozott volna – az időszakos közbeiktatott hónapokat alkalmazó, váltakozó hosszúságú mezopotámiai év esetében a havi kamatszámítás sokkal célravezetőbb volt, mint az évi.21 Az egyetlen standard kamatformulával tehát a havonta vagy évente fizetendő összeg csökkentésével vagy növelésével az összes szükséges kamatlábat meg lehetett adni (Vargyas, 2010, 225). hhez hasonlóan a minimális bérekről és a maximális árakról kiadott rendeletek is E gyakran „agyagon” maradtak (Klíma, 1983, 141). 20 Az újbabiloni korszakot Kr. e. 625–539 között számítják, míg az Akhaimenidák időszaka Kr. e. 539–331 közé tehető (Klíma, 1983, 104; 106). 21 A havi kamatszámítás olyannyira természetes volt, hogy akkor is így számoltak, ha a szerződésben ki sem volt kötve kamat (Vargyas, 2010, 226). 19

— 27 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Léteztek kamatmentes kölcsönügyletek is22 – ezek az ún. hubuttu, –tu vagy hubuttu – tu kölcsönök, amelyek már a Kr. e. 3.˘évezred hubutta ˘ ˘ legvégén is előfordultak. A három kifejezés egymás szinonimái és kamatmentes hitelnek lehet őket fordítani. Egy további kifejezés is utal a hitelügyletek lehetséges kamatmentességre, ez a „nem kamatozó kölcsön” (Csabai, 2015, 141–142; 148). A különböző ügyletek hitelesítésére pecséteket használtak, amelyek a szerződéseken pótolták mindkét fél és a tanúk aláírását. Különféle pecsétpótlókat is használtak: a köröm- vagy ruhaszegély-lenyomatot, majd az újbabiloni korban használatba kerültek a pecsétgyűrűk (Oppenheim, 1982, 346). Az iratok hitelességét és sértetlenségét más módon is biztosították. Már az ósumer kortól a szöveggel teleírt táblát – rendszerint szerződéseket, nyugtákat vagy más „kényes” okiratokat – egy agyagtokba zárták, amely mintegy borítékul szolgált és a tokon kivonatosan megismételték a beléje helyezett tábla szövegét, sőt „mellékelték” a pecséthengerek lenyomatait is (Klíma, 1983, 38–39; Oppenheim, 1982, 347). Másik védekező eljárás volt a hamisítás ellen, hogy másolatot készítettek az eredetiről, mindegyik fél kapott egy példányt, ennek tényét pedig pontosan feltüntették az okmányon (Oppenheim, 1982, 347). A hitelek visszafizetésekor az óbabiloni korban a hitelező példányát megsemmisítették (Vargyas, 2010, 221) – az újbabiloni korban viszont gyakran visszaadták az adósnak (Vargyas, 2010, 221, 667.).

3.1.2. Egyiptom

Az ókor más civilizációiban a pénzgazdálkodás fejlettsége meg sem közelítette a mezopotámiait – bár annak hatásai a tengeri kereskedelem révén keleten elérte Indiát, nyugat felé pedig Egyiptomot és a Mediterráneum keleti medencéjét is. Egyiptom a 4. évezred vége felé került 22

Oppenheim a könyvében idéz egy Ugaritból származó levelet, amelyben a következő kitétel szerepel: „Add meg [határidőre] a 140 siqlum [ezüstöt], amely a pénzből még hátravan, de ne legyen kamat kettőnk között: mindketten előkelő emberek vagyunk” (Oppenheim, 1982, 123).

— 28 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

kapcsolatba Mezopotámiával – különösen Felső-Egyiptom, melynek csatornáját a Perzsa-öböl, Indiai-óceán és a Vörös-tenger útvonala adta. A kontaktus a civilizáció minden területén meggyorsította a fejlődést, melynek révén a 3. évezred közepére az egyiptomi műveltség a zenitjére jutott. Ettől kezdve viszont ebben a stádiumban maradt, és ez egészen a keresztény időszakig így maradt (Cameron, 1998, 51). A civilizációs hatások terjedése ellenére viszont ezeken az útvonalakon nemigen folyhatott nagy volumenű vagy állandó kereskedelem, mert egyrészt hiányoztak az ellenértékként szállítható cikkek, másrészt pedig veszélyes volt a hajózás a monszunszelek övezetében (Cameron, 1998, 56). A pénzhasználatnak az a módja, amely Mezopotámiában már az írott történelem kezdetén kialakult, előbb a mai Szíriában és végül a második évezred közepétől pedig Egyiptomban is elterjedt, egyben meghatározta a térség gazdaságtörténetét (Vargyas, 2010, 21). Ami az egyiptomi pénzhasználatot illeti, szövegek és ábrázolások is fontos adatokat hordoznak a pénzként használt tárgyak formáját illetően. Egyiptomi sírok festményei többször is ábrázolják karika alakú arany- és ezüsttárgyak mérését (3-2. ábra). Egyiptomi királyfeliratokban karikákon kívül említés történik még különböző edényekről, főleg csészékről és poharakról, tégla és gömb alakú tárgyakról, valamint nemesfém tömbökről. A feliratok szerint e tárgyakat gyakran vászonzacskókban tárolták. E textíliák lenyomatát egyes kincsleleteken még ma is fel lehet fedezni – azaz az írott és a tárgyi forrásanyag erősíti egymást (Vargyas, 2010, 16).

— 29 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

3-2. ábra: Aranykarikák mérése egy egyiptomi falfestményen (Kr. e. 14. század)

Forrás: Williams (1999, 16, 6. kép).

Egyiptomban az Újbirodalom idején23 már használtak fémeket (aranyat, ezüstöt és rezet) értékmérő egységként (David, 2005, 398). Elsődleges funkciója az volt, hogy megkönnyítse az árucserét és a kereskedelmet, így minden terméknek volt egy aranyban, ezüstben vagy rézben megadott értéke. Bevezették a fix súlyokat is, de a nemesfém alapú értékmérés rendszere – amely minden bizonnyal Ázsiából került át Egyiptomba – így sem hozott létre monetáris rendszert (David, 2005, 412). Egyrészt az árucsere – a külkereskedelem is – alapvetően barter alapon folyt, másrészt pedig a pénzgazdálkodást fellendítő kereskedelmi tevékenység nem játszott meghatározó szerepet az egyiptomi áruforgalomban. A nemesek bevételei a királyi ajándékokból származtak, a magánszemélyek pedig fizetésből és terményben fizetett juttatásokból éltek. Mindezt 23

z egyiptomi Újbirodalom idejét a hükszoszok uralma után trónra kerülő 18–20. A dinasztia regnálásával jelölik, amely Kr. e. 1570–1085 közé tehető (Tóth, 1982, 23).

— 30 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

tetézte, hogy az exportkereskedelem24 királyi monopólium volt, amely korlátozta a széles körű magánkereskedelmi vállalkozásokat (David, 2005, 398). Ennek megfelelően Egyiptomban nem is fejlődött ki a szó szoros értelmében vett kereskedőosztály (David, 2005, 410; 412) – amely Mezopotámiában a banki tevékenységeket gyakorolta. Ettől függetlenül valamiféle kezdetleges banki tevékenységgel foglalkozó személyek a Nílus menti birodalomban is voltak, mert tudunk kamatos kölcsönügyletről és járulékok kifizetéséről is. A valódi monetáris rendszer hiánya azonban nem kedvezett a kiterjedt kereskedőosztály kialakulásának, így ezek az emberek nyilvánvalóan csak saját kerületükben folytatták tevékenységeiket. Az ügyleteket az egyiptomiak pusztán az áruk és termékek cseréjével rendezték, s úgy tűnik, hogy még ezzel a primitív fizetési metódussal is igen komplikált tranzakciókat tudtak végrehajtani (David, 2005, 411–412). A kereskedelem barter jellege maradt a meghatározó még a perzsa hódoltság időszakában is, mert bár Kr. e. 525 után a perzsák bevezették a vert pénzt Egyiptomban, de a pénzverés a Ptolemaiosz-korig25 nem volt nagy hatással az ókori Egyiptom gazdaságára (David, 2005, 406). Az áruk értékének összehasonlítására felállítottak egy önkényes standardot is, amely alapján a cserére szánt tárgyak értékét le lehetett mérni és össze lehetett hasonlítani. Ez a standard egy harmadik, mindennapos termék – általában búza – volt, mellyel szemben a cserére Amikor a birodalom egységes volt és az öntözési rendszert kellően rendben tartották, a gazdaság is stabil volt. Ekkor Egyiptomnak a megtermelt alapvető szükségleteiből – gabona, hal, zöldség, gyümölcs – feleslege is felhalmozódott, amelyet az arannyal és a kézművestermékekkel – mint pl. papirusz, kerámiák, textíliák és egyéb luxuscikkek – együtt el lehetett cserélni fára, ezüstre, rézre és fűszerekre, melyekben viszont az ország hiányt szenvedett. A hiánycikkek beszerzése a szomszédos országokból az állam felelőssége volt (David, 2005, 410–411). A központi adminisztráció által irányított kereskedelem és árubeszerzés, azaz az egymástól élesen el nem választható katonai, kereskedelmi, továbbá az ásványkincsek kitermelése és azoknak a Nílus-völgybe való szállítása céljából a határokon túlra indított királyi expedíciók ellenőrzött utakon zajlottak, jól megszervezett védelemmel és ellátással (Kóthay, 2015, 81). 25 A Ptolemaioszok Egyiptoma, mint Nagy Sándor birodalmának egyik utódállama Kr. e. 305/304–30 között állt fenn (Kertész, 1995, 331; 335). 24

— 31 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

szánt terméket lemérték és ez alapján állapították meg piaci értéküket. E rendszerben, ha két összehasonlított áru között apróbb értékkülönbség mutatkozott, a standard termékből egy kis mennyiség hozzáadásával ki lehetett igazítani az eltérést. A standardként szolgáló árut viszont konkrét fizetőeszközként általában nem használták. A későkorban viszont történtek változások. Bár a legtöbb tranzakció során a fizetés továbbra is természetben történt, az alkalmazott standard most már nemcsak búza, hanem ezüst is lehetett. Kezdetben az ezüstöt súlyra mérték és ennek megfelelően használták. Eleinte az ekkor már rendelkezésre álló perzsa és görög érméket is súlyuk, nem pedig névértékük szerint fogadták el, de az idő haladtával fokozatosan gyökeret vert a monetáris gazdaság fogalma. Kezdték a pénzérméket névértékük szerint elfogadni – főleg, amikor minőségük és súlyuk tökéletesen egybeesett a névértékkel. A pénzverés bevezetése egyike volt a legintenzívebb idegen hatásoknak, melyek Egyiptomot a perzsa korban érték. Mindazonáltal a valódi monetáris rendszer és a nagyarányú érmeverés csak a Ptolemaiosz-korban alakult ki, addig pedig a barter volt az árucsere meghatározó módja (David, 2005, 412).

3.1.3. Föníciaiak és hellének

A két nagy folyó menti civilizáció, Mezopotámia és Egyiptom közötti közvetítő kereskedelmet a Földközi-tenger keleti partvidékén Kr. e. 3000 körül megtelepedő tengerjáró nép, a föníciaiak tartották kezükben. A föníciaiak politikailag önálló városállamokba szerveződtek, amelyek közül Szidón és Türosz volt a leghíresebb. Ez a nép adta az első hivatásos hajósokat és kereskedőket, akik hosszú időn át gyakorlatilag monopolizálták az egyiptomi kereskedelmet, mert a fáraó ügynökei, megbízott kereskedői voltak. Éppen ezen tevékenységük volt az oka a hieroglifáknál és az ékírásnál könnyebb ábécé megalkotásának, melyet aztán – egyéb kereskedelmi technikákkal együtt – átvettek tőlük a hellének, majd a rómaiak is. Árucikkeik között szerepelt a ciprusi réz és a legendás libanoni cédrus, melyekre mindig volt igény Egyiptom részéről. A kereskedelem támogatására és hazájuk túlnépesedése miatt — 32 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

kolóniákat létesítettek az észak-afrikai partok mentén, továbbá Szicíliában, Szardínián, a Baleári-szigeteken és Hispánia partjainál is. Legismertebb közülük Karthágó, mely később önálló birodalommá nőtte ki magát és Rómával vetélkedett a Mediterráneum nyugati medencéje feletti uralomért (Cameron, 1998, 56). A Földközi-tenger másik nagy kereskedőnépe a görög volt. Hellász természeti adottságai miatt a görögség gyakorlatilag rákényszerült a tengerhajózásra: sziklás-hegyes földje alkalmatlan volt a földművelésre, de kiválóan megfelelt kikötők létesítésére, ahogyan ezt támogatta az Égei-tenger számtalan, kikötésre alkalmas szigete. Görög kereskedőkkel már a mükénéi korban, a Kr. e. 14–12. században is lehetett találkozni az Égei-tengeren és a Földközi-tenger keleti medencéjében, de nyugat felé, Szicíliában is.26 A fejlődést ugyan megakasztotta az északról jövő inváziós hullám által hozott „sötét kor”,27 de ezt követően, a Kr. e. 8. század elején a hellén kereskedelem és civilizáció új életre kelt. Erre az időre az Égei-tenger görög beltengerré vált, mert a kis-ázsiai partvidéken és az összes szigeteken is görögök éltek. A század közepén megindult a görög gyarmatosítás, melynek köszönhetően az egész Mediterráneum területén görög gyarmatvárosok (apoikia) jöttek létre Marseille-től a Fekete-tenger partjáig (Cameron, 1998, 56–58). A kolonizáció során számos új várost termékeny mezőgazdasági vidéken alapították meg, így azok el tudták látni gabonával az anyavárost, egyúttal piacként vagy kereskedelmi központként is szolgáltak a kibocsátó metropolisban gyártott vagy feldolgozott árucikkek számára. Ilyen körülmények között az anyavárosok tovább specializálódtak a kereskedelem és az

Sőt közvetett kapcsolataik Európában a Brit-szigetekig és a Balti-tenger partvidékéig nyúltak (Sarkady, 1995, 96). 27 Ebben az időszakban a kereskedelmi érintkezés a minimumra csökkent mind az Égeikumon belül, mind az azon kívül fekvő területekkel. A kereskedelmi tevékenység fő mozgatói így továbbra is a föníciai és ciprusi hajósok maradtak (Sarkady, 1995, 109). 26

— 33 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ipar terén.28 Az újonnan létrejött apoikiák mellett görög kereskedőtelepek, emporionok létesültek távolabbi vidékeken is, így például az észak-szíriai Al-Mina, Tell Sukas, Ras el Bassit, az egyiptomi Naukratis és a hispániai Emporion (ma Ampurias) területén. A görög kolonizáció összeköttetést teremtett a Kelet és a Mediterráneum között, és az egész térséget áthatotta a hellén műveltség (Hegyi, 1995a, 124). Hellász beérte Föníciát – a görög tengerészek és kereskedők szintén szállítói lettek más, nem hajós népeknek, így az egyiptomiaknak is (Cameron, 1998, 58). Egyes városok, többek között Athén sokféle kereskedelmi és pénzügyi funkciót láttak el – jórészt úgy, ahogy a későbbi korokban Antwerpen, Amszterdam, London vagy New York. A bankügyletek, a biztosítás, a részvényes vállalkozás és egy sor egyéb gazdasági intézmény, amely a későbbi századokban fejlődött ki, kezdetleges formában már mind létezett a klasszikus Görögországban. Ezeknek gyökerei persze az ősi Babilonba nyúltak vissza. Ezt a kereskedelmi és pénzügyi fejlődést igencsak előmozdította a vert pénz bevezetése (Cameron, 1998, 58). A legkorábbi ismert érmék Kis-Ázsiából, a Kr. e. 7. századból származnak, s valószínűleg Lüdiában verték őket valamikor a Kr. e. 7. század végén, 6. század elején (Vargyas, 2010, 290) (3-3. ábra). Az uralkodók gyorsan felismerték, hogy hasznot és tekintélyt szerezhetnek általa, így állami monopóliummá tették a pénzverést. Az érmékre rávert uralkodói képmás vagy egy város jelképe (pl. az athéni bagoly) nem csupán az érme anyagának tisztaságát hirdette, hanem a kibocsátó dicsőségét is. A legkorábbi érméket valószínűleg elektrumból – azaz arany és ezüst természetes ötvözetéből – készítették, amelyet Anatólia hordalékos völ28

gyszerre mutatja ezt a tendenciát az athéni kerámia felbukkanása a hispániai, E egyiptomi és észak-szíriai kikötőkben a Kr. e. 6. században. Bár Athén csak a Kr. e. 7. században kapcsolódott be a Földközi-tengeri kereskedelembe, de egy évszázad alatt Athén kikötője, a Peiraieus már jelentős kikötővárossá, Athén pedig a tengeri kereskedelem befolyásos tényezőjévé fejlődött (Hegyi, 1995a, 136). További jó példa a folyamatra a gabona helyett termesztett szőlő és olajbogyó, amelynek sokkal jobban megfelelt a peloponnészoszi talaj és klíma. Az ezekből nyert bor és olaj jóval nagyobb értéket képviselt a gabonánál és kiválóan értékesíthető kereskedelmi cikké vált. Nemkülönben a görög fazekasok és fémművesek termékei, akik tökélyre fejlesztették szaktudásukat, s áruiknak igen jó hírük volt az egész ókori világban (Cameron, 1998, 58).

— 34 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

gyeiben találtak. Azonban mivel ebben az ötvözetben a két fém aránya változó, így később áttértek a tiszta fémek használatára (Cameron, 1998, 59). 3-3. ábra: Lüdiai érme (Kr. e. 6. század)

Forrás: upload.wikimedia.org

A pénz funkciói: értékmérő funkció, forgalmieszköz-funkció, fizetésieszköz-funkció, kincsképző-funkció (felhalmozás), világpénz. Az értékmérő funkció az áruk értékét méri meg és fejezi ki. A forgalmieszköz-funkcióban a pénz az árucsere lebonyolítását végzi. A fizetésieszköz-funkció abban az esetben jelentkezik, ha az áruk eladása hitelben történt, illetve munkabérek, szolgáltatások és adók fizetésekor. A fizetésieszköz-funkcióból alakult ki a bankjegy – amely ebben az esetben nem azonos a pénzt helyettesítő papírpénzzel, hanem áruhitelt igazoló értékpapír –, amely váltó ellenében került forgalomba, s aranyra bármikor beváltható volt. A kincsképző-funkció (vagy tezaurálódás) akkor jelentkezik, amikor az önálló értékű fémpénz a forgalom szükségleteit meghaladó mennyiségben van jelen – ez kincsként halmozódik fel (tezaurálódik) magántőké-

— 35 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

seknél, illetve a jegybanknál. A forgalom növekedése esetén ismét visszaáramlik a forgalomba. Végül a világpénz a pénznek az a funkciója, hogy a nemzetközi áru-, pénz- és hitelforgalomban általános vásárlóeszközként, általános fizetési eszközként és a gazdaság általános megtestesítőjeként szerepel (Muraközy – Zánkai, 1973, 130; 148; 157; 259; 380; 381; 513).

Mind arany-, mind ezüstpénzeket is vertek, de az ezüstérmék gyakoribbak voltak és a kereskedelemben is jobban hasznosíthatók voltak (3-4. ábra). Athénnak a Kr. e. 5. századi Égeikumban betöltött vezető szerepe ugyancsak hozzájárult az ezüst túlsúlyához – legalábbis a görögöknél. Ez a két dolog szorosan összefüggött egymással: az athéni állam tulajdonában lévő laureioni ezüstbányák jövedelméből építették fel azokat az új típusú, három evezősoros hadihajókat, amelyek döntő jelentőségűnek bizonyultak a perzsa hódítás visszaverésében, majd olyan erőssé tették Athént a déloszi szövetségen belül, hogy az Égeikum és tágabb környezete gyakorlatilag egy „Athéni Birodalom” részévé vált. A laureioni ezüst finanszírozta Athén állandóan kedvezőtlen kereskedelmi mérlegét is, a hajózás és a pénzügyi szolgáltatások pedig ugyancsak fontos bevételi forrást jelentettek (Cameron, 1998, 59). 3-4. ábra: Görög dekadrachma (Kr. e. 467—465)

Forrás: upload.wikimedia.org

— 36 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

Bár az athéni ezüstdrachmé nemzetközileg is elismert fizetőeszköz volt, a Kr. e. 4. század első felében mégsem aknázták ki kellőképpen a laureioni ezüstbányákban rejlő lehetőségeket. Csupán a század közepén kezdték felismerni ennek szükséges és hasznos voltát. Athén – már csak a gabonabehozatal elősegítése érdekében is – mindent megtett a kereskedelmi forgalom élénkítésére. A század közepén törvényt hoztak, mely kimondta, hogy a kereskedelmi ügyletekkel kapcsolatos pereket egy hónapon belül le kell bonyolítani. A kereskedelem, kivált a tengeri kereskedelem, fellendülését nagyban elősegítette az a körülmény is, hogy a görög trapezités ekkor vált igazán pénzváltóból és letétek őrzőjéből kölcsönügyletekkel is foglalkozó „bankárrá” (Hegyi, 1995b, 238–239). A Kr. e. 4. századi Athénban már megtalálhatók voltak a bankok őstípusai (Ligeti, 2003, 17–18). A mezopotámiai gyakorlathoz hasonlóan Hellászban is a templomok adtak helyet az első bankoknak. Ezek funkciója elsősorban az értékmegőrzés volt, különösen háborús időszakban, de bonyolítottak kölcsönügyleteket is – jóval korábban, mint a trapezitések. Mivel a templomi bankok nagyobb anyagi háttérrel bírtak, kockázatuk is kisebb volt. Ezzel szemben a magánbankok tevékenysége magasabb kockázattal járt és a bankár olykor tönkre is mehetett. Ez történt többek között Athénban Kr. e. 376-ban és 371-ben néhány magánbank esetében. A stabilabb háttér miatt a templomi bankok az átlagosnál alacsonyabb kamat mellett tudtak kölcsönt folyósítani. Míg a magánbankoknál a kamatláb 10 és 33,33 százalék között mozgott – igen gyakori volt a 18 százalék –, addig a szentélyek olykor csupán 6,66 százalék, kivételes esetben pedig csupán 1,66 százalék kamatot számoltak fel. Az adós természetesen minden esetben valamilyen jelzálogot kötött le a kölcsön biztosítékaként. Ha a kölcsön tengeri kereskedelem céljait szolgálta, kisebbítette a kereskedő kockázatát az a kikötés, miszerint ha a hajó hajótörést szenved, a jelzálogot törlik a követeléssel együtt.29 Mindezek ellenére a század második felében – egy átmeneti prosperitás után – Athén piaca összeszűkült. A fekete-tengeri, thrakiai és illyr területek önálló kézműipart alakítottak ki, a nyugati görögséggel való 29

Mint később látható lesz ez a momentum a Római Birodalomban is gyakorlat volt.

— 37 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kereskedelmi kapcsolat pedig visszaesett – mint az a régészeti leletekből is látszik (Hegyi, 1995b, 239). Athén térvesztése ellenére a görögség és a hellén kultúra továbbra is jelen maradt a teljes mediterrán térség életében, majd Nagy Sándor (III. Alexandrosz) világbirodalma idején megjelent a Keleten is. S bár a birodalom az életre hívója halála után részeire esett, de a görögség és a birodalom egykori területei közötti kulturális és gazdasági kapcsolatok megmaradtak (Cameron, 1998, 59). A görög nyelvet az Industól Hispániáig beszélték, görögökből állt az utódállamok közigazgatási apparátusa, s a görög kereskedők minden fontos városban létrehozták a saját negyedüket. Az egyiptomi Alexandria – amely Róma felvirágzása előtt valószínűleg a világ legnagyobb városa volt a maga több mint félmilliót is meghaladó lakosságával – gyakorlatilag görög város volt, egyben a kor legfontosabb kereskedelmi központja. Piacain nemcsak a hagyományos egyiptomi exportcikkek (búza, papirusz, lenvászon, üveg stb.) áramlottak keresztül, hanem a világ legkülönbözőbb részeinek megannyi áruja és egzotikus terméke, mint az elefánt, elefántcsont és strucctoll Afrikából, szőnyegek Arábiából és Perzsiából, borostyán a Baltikumból, gyapot Indiából és selyem Kínából (Cameron, 1998, 60–61). De nemcsak Alexandria, mint a Ptolemaioszok Egyiptomának fővárosa gyakorolt nagy hatást a hellenisztikus világra, hanem a Ptolemaiosz-uralom alatt élő görögök is az egyiptomi árucserére, termelésre és kereskedelemre.30 Az Egyiptomban letelepedő görögök magukkal hozták kereskedelmi hagyományaikat, és hamarosan számos városban megjelentek a piacok, áruk széles skáláját kínálva a helyi lakosságnak. 30

Ptolemaioszok Egyiptoma Nagy Sándor birodalmának egyik utódállama volt. A A perzsák által megszállt Egyiptom (Kr. e. 525) 332 őszén került makedón kézre. Névadója, Ptolemaiosz a birodalomalapító halálakor (Kr. e. 323) Egyiptom helytartói tisztét töltötte be. Kr. e. 305/304-ben vette fel – vetélytársai mintájára – a királyi címet, s ezzel a Ptolemaioszok dinasztiája jutott hatalomra Egyiptomban, amely a római hódításig (Kr. e. 30) így is maradt. A Ptolemaiosz-Egyiptom az alapító halálakor (Kr. e. 283–282) Egyiptomon kívül magába foglalta Kyrénaikét, Kyprost, Dél-Szíriát, valamint Kis-Ázsia tengerparti részeit, míg politikai befolyása kiterjedt a görög anyaország és az Égei-tenger szigetei fontos területére (Kertész, 1995, 303; 329–335). Ezeknél fogva és Alexandriát is bírva méltán tekinthető az alexandroszi birodalom örökösének.

— 38 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

Ezek a kereskedelmi központok gyakran görög templomokhoz kapcsolódtak, melyek egyben a város pénzügyi hivatali központjaiként is szolgáltak. A Ptolemaiosz-kor elejére keltezhető a fizetőeszköz men�nyiségének és felhasználásának gyors növekedése, ami jelentős hatást gyakorolt a helyi gazdaságra, az áruk és szolgáltatások mozgására a különböző régiók között, valamint a nemzetközi kereskedelem fejlődésére. Bár már a perzsák bevezették a vert pénzérmék használatát a különböző pénzügyi tranzakciókban, de azt csak viszonylag kis mennyiségben állították elő. A pénzverés a Ptolemaiosz-kortól terjedt el igazán (David, 2005, 406).

3.1.4. Római Birodalom

A hellenisztikus kor nemcsak kulturális, de gazdasági és pénzügyi értelemben is átvezet a Római Birodalom által fémjelzett, késő ókori időszakba. Róma már a Földközi-tenger medencéjének meghódítása előtt magába szívta a hellenisztikus kultúrát, s ezzel együtt örökölte, illetve magáévá tette annak gazdasági vívmányait és intézményeit is (Cameron, 1998, 61). A rómaiak eredetileg földműveléssel foglalkoztak, a kereskedelem – mint a pénzügyletek legfontosabb kulisszája – nem tartozott a prioritások közé.31 Ettől függetlenül az itáliai kereskedelem fellendülését segítette elő a Rómából Itália távoli vidékeire szerteágazó úthálózat céltudatos kiépítése. A leghitelesebben vall az árucsere fejlődéséről – s egyben kölcsönhatásban elő is segítette azt – a római pénzkibocsátás alakulása. Eleinte megtették a kidolgozatlan, súlyra mért rézdarabok (aes rude) is, majd a Kr. e. 4. század második felétől hasáb formába ön31

őt Cato szembe is állította a két tevékenységet egymással. „A földművelésről” S címet viselő munkája előszavának tanúsága szerint Cato úgy vélte, hogy „néha előnyösebb volna kereskedés útján vagyont szerezni (...) és ugyanúgy uzsoráskodni is, ha ez valamennyire is tisztességes volna. (...) Elődeink azt tartották, (...) hogy a tolvajt kétszeres, az uzsorást négyszeres bírsággal kell sújtani. Ebből meg lehet ítélni, mennyivel rosszabb polgárnak tartották az uzsorást, mint a tolvajt”. Vö. Cato, 1966, 87. Ehhez lásd még Maróti, 1998, 146.

— 39 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

tötték és durva veretű állatalak (bika, sas, Pegazus) ábrázolásával látták el (aes signatum). Az élénkülő forgalmat átmenetileg etruszk, görög és karthagói pénzzel bonyolították le, majd a latin háborúktól kezdve öntöttek, majd később vertek réz pénzérmét (aes grave). A dél-itáliai terjeszkedés idejétől, a Pürrhosz elleni háborútól kezdtek ezüstpénzt használni. Ezt kezdetben Campania fejlettebb városaiban állíttatták elő, helyileg szokásos ábrázolással: a megrendelőre csak az érmék felirata (Roma, Romano) utalt. A római pénzgazdaság fejletlenségének jellemzésére összehasonlításul megemlíthető, hogy Tarentum a Kr. e. 6. század közepétől kezdett ezüstpénzt verni, Kymé Kr. e. 500 körül, Karthagó Szicíliában a Kr. e. 5. század végén – de Afrikában csak Kr. e. 350-ben. Rómában Kr. e. 268-ban térnek át az önálló, egységes ezüstpénz verésére. Ennek egysége a denarius, súlya 4,37 g – akárcsak az attikai drachmáé. Egyidejűleg a korábban használatos rézpénz alapegységének, az asnak a súlyát a könnyebb kezelhetőség céljából 327,45 grammról harmadára csökkentették, s egy denarius értékét tíz aséval tették egyenlővé. A gyakorlatban sestertiusban számoltak, ami a denarius negyedrésze, két és fél as értékű ezüstpénz volt. A pénzgazdálkodás kifejlődése az adósrabszolgaság eltörlése (Kr. e. 326)32 után az uzsoraügyletek megélénküléséhez vezetett. Mind jelentősebb szerepet játszott ennek lebonyolításában a plebsnek az a vagyonosabb rétege, amely tőkéjét nem földbirtokba, hanem városi ingatlanokba vagy áruba fektette, s nem tartott igényt közéleti-politikai szerepre. Ezekből fejlődött ki a Kr. e. 3–2. század fordulóján az ún. lovagrend (ordo equester), amely onnan nyerte nevét, hogy az első serviusi classis 18 centuriájából alakult, államköltségen felszerelt lovasság mellett önként és saját költségen teljesítettek katonai szolgálatot a hadsereg kötelékén belül (Maróti, 1998, 99–100).

z adósi kötelezettség ősi formája volt az adósrabszolgaság (nexum). Ennek értelA mében az adós személyével felelt a tartozásért, s a határidő lejártával adósságának kiegyenlítéséig a hitelező hatalma alá került maga, esetleg gyermeke. A nexum intézménye a lex Poetilia-Papiria alapján szűnt meg. Ez kimondta, hogy az adós a hitelezőjével szemben csak a vagyonával felelős, személyével nem (Maróti, 1998, 73).

— 40 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

A római törvények – főleg görög elemek átvételével – fokozatosan tág teret engedtek a vállalkozásnak és a kereskedelmi tevékenységnek, amelyek gondoskodtak a szerződések és a tulajdonjogok szigorú érvényesítéséről, a perek gyors és igazságos elintézéséről. Ahogy pedig a hódító légiók nyomában a római jogrend is egyre jobban elterjedt, kezdett körvonalazódni egy egységes és koherens jogi keret a kereskedelmi tevékenység számára az egész birodalomban. A Római Birodalom városi jellege egyrészt ösztönözte a magasan fejlett kereskedelmi hálózat és a munkamegosztás létrejöttét – másrészt annak köszönhette létét. Fénykorában csak Rómának több mint egymillió lakosa lehetett, ennyi embert pedig nyilvánvalóan nem lehetett csak helyi forrásból ellátni. Ekkor épült fel a római flotta azon része, amely Szicíliából, Észak-Afrikából és főleg Egyiptomból a búzát szállította a birodalom központjába (Cameron, 1998, 61). S bár Róma soha nem akart tengeri nagyhatalommá válni – és így a flotta mindig is másodlagos szerepet játszott a hadsereg haderőnemei között – a Római Birodalom a Kr. e. 2. század végére olyan államalakulattá vált, amelynek gazdasági és részben politikai sikerét a mediterrán tengerrészek „tengeri összekapcsoltsága” biztosította (Grüll, 2016, 9). Róma a földközi-tengeri kereskedelem korábbi központjai közül Karthagót és Korinthoszt megsemmisítette, Rhodosz háttérbe szorulásával pedig Délosz kikötője tett szert hatalmas jelentőségre. Hamarosan itt is megjelentek a római lovagrend üzleti képviselői, akik kereskedőtársaságokba tömörülve tevékenyen részt vettek a Földközi-tenger vidékét távoli, keleti területekkel összekötő kereskedelmi kapcsolatok szervezésében, irányításában. Itália legjelentősebb kikötője ekkoriban Puteoli volt, a kereskedelem fellendülésével pedig kéz a kézben járt a pénzforgalom és a pénzgazdálkodás is (Maróti, 1998, 148). Kivált, hogy az egykori Pergamoni Királyság kis-ázsiai területéből szervezett Asia provincia adózását lefektető törvény szerint az adók behajtását a lovagrendi bérlőtársaságokra (societates publicanorum) ruházták. Így a Kr. e. 2. század végére erőteljesen megnövekedett a római pénzemberek szerepe a keleti területeken (Maróti, 1998, 163). Ugyancsak lovagrendi érdekek védelmében került sor a század legvégén első ízben erélyes rendszabályokra a kalózkodással szemben. Antonius Orator Kr. e. 102-ben hadjáratot indított a kalózok kilikiai — 41 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

támaszpontja ellen, majd törvényt hoztak, mely szerint a szövetséges keleti államok és a görög városok összefogásával közös akciót kellett szervezni a kalózok hatalmának letörésére. Az indítékot a lovagrendnek a görög és keleti területeken folytatott kereskedelmi tevékenységének védelme és a tengeri kereskedelemben a kalózok által okozott károk szolgáltatták (Maróti, 1998, 169).33 A kalózok pacifikálása nem történt meg azonnal – tevékenységük (kihasználva a zavaros római belpolitikai helyzetet) még jó ideig tovább folyt. Így például tudjuk, hogy Kr. e. 74-ben éppen Antonius Orator fia, Antonius kapott „rendkívüli hatáskörű megbízatást” a kalózok tengeri uralmának letörésére, akik – szövetkezve Róma politikai ellenlábasaival – katonailag is felléptek az éppen válságos időszakát élő köztársaság ellen és gyakorlatilag ellehetetlenítették a kereskedelmi forgalmat a Mediterráneum keleti és középső részein (Maróti, 1998, 190; 201). A római fellépésnek köszönhetően sikerült szárazföldi támaszpontjaikat elfoglalni, így székhelyüket Krétára tették át, ahol viszont Kr. e. 71-ben legyőzték a római flottát. A kereskedelmi veszteségei miatt elégedetlen lovagrend végül Kr. e. 67-ben Pompeiust ruházta fel rendkívüli hatáskörrel a kalózok elleni hadjárat vezetésére. Az akció sikeres kivitelezéséhez Pompeius az egész Földközi-tengerre és a partok mentén mintegy 75 km-es sávra kiterjedő teljhatalmat kapott, továbbá 500 hajóból álló flotta, jelentős szárazföldi erők és 6000 talentumnyi tőke állt rendelkezésére – ezt egészítette ki a szövetséges államok és városok támogatása. Pompeius a Földközi-tenger nyugati medencéjét kb. 40 nap leforgása alatt megtisztította a kalózoktól, s további két hónap alatt megsemmisítették, vagy megadásra kényszerítették a keleti vizeken tevékenykedő kalózszervezeteket is (Maróti, 1998, 201–202). A Földközi-tenger medencéjében elért biztonság és stabilitás volt az egyik előfeltétele annak a gazdasági fellendülésnek, amely a legkedvezőbb körülményeket kínálta a kereskedelem – és így a pénzügyletek 33

Ezt megelőzően a római szenátus elnézően vette tudomásul a kalózok garázdálkodásait, mert a zömmel földbirtokos szenátorok birtokain szükséges rabszolgák elsősorban a kalózok révén kerültek a rabszolgapiacokra (Maróti, 1998, 169).

— 42 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

(3-5. ábra) – fejlődéséhez.34 Erre az időszakra már nemcsak megjelent és kibontakozott egy pénzügyletekkel foglalkozó réteg, hanem differenciálódott is annak megfelelően, hogy milyen társadalmi csoporthoz tartozott, illetve milyen pénzügyletekkel foglalkozott. 3-5. ábra: Fatáblára írt üzleti levél Észak-Angliából, Vindolanda erődjéből (1—2. század)

Forrás: upload.wikimedia.org

Kamatra adott kölcsönöket ugyanis nemcsak korabeli „hivatásos” bankárok folyósítottak, hanem a megfelelő vagyonnal rendelkező római elit is – azaz szenátorok és lovagok. A szenátorok vagyonának egy részét örökségeik, ingatlanvagyonaik képezték, de nem elhanya34

I gaz ugyan, hogy a római légiókat folyamatosan lekötötték az új hódítások, a szomszédokkal vívott harcok vagy egy-egy felkelés leverése, azonban ezek az események a 3. századig a birodalom perifériáin zajlottak, a legforgalmasabb kereskedelmi útvonalakat nem veszélyeztették. Emellett teljesen felszámolták a szállítmányokat veszélyeztető útonálló és kalóztevékenységet (Cameron, 1998, 63).

— 43 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

golható azon tőkéjük sem, amelyet – legálisan vagy nem – politikai hatalmuk révén sokszoroztak meg. Ez a réteg tekinthető a legnagyobb hitelezőnek (Babják, 2002, 319). Elkülönült egymástól a szenátorok és a lovagok rétege is. Különválásukat nem egyszerűen eltérő jogállásuk és jövedelmi viszonyaik okozták, hanem az is, hogy különféle gazdasági, pénzügyi tevékenységeket űztek és ügyfélkörük is jelentősen különbözött egymástól (Babják, 2002, 315). Végül megjegyezhető: azért sem találunk szenátorokat a római bankárok között, mert ez a társadalmi réteg rangján alulinak találta a bankári „mesterség” űzését. De nem találunk nőket sem a „bankszakmában”, mert a nők kifejezetten el voltak tiltva e foglalkozástól (Babják, 2002, 316). E pénzkölcsönök azonban nem tévesztendők össze a bankügyletekkel. A két nagy csoport közötti különbség nemcsak az egymástól igencsak eltérő társadalmi pozíciójukban mutatkozott meg, hanem abban is, hogy a bankárok tevékenysége – ellentétben az elit pénzembereivel – nem korlátozódott „pusztán” saját vagyonuk befektetésére és az azon alapuló hitelezésre. A bankárok – mint hivatásos letétkezelők – a náluk elhelyezett összegeket is beforgatták, kölcsönként tovább adták, azokból ügyfelük érdekében pénzkifizetéseket teljesítettek. Számos korabeli jogforrás arra mutat, hogy a bankárok, szemben más pénzügyi csoportokkal, jogosultak voltak ügyfeleik részére ún. folyószámlát (ratio) is nyitni. A hivatásszerűen bankárként tevékenykedők úgy fogták fel és úgy is kezelték a náluk letétbe helyezett pénzösszegeket, mint üzleti tőkéjüket és bizonyos tekintetben az ő „hozzáállásuk” és tevékenységük áll a legközelebb ahhoz, amit ma modern értelemben vett tőkének nevezünk (Babják, 2002, 314–315). A Rómában felbukkanó és hivatásszerűen pénzügyletekkel foglalkozók abban is különböztek a vagyonos római réteg pénzügyi tevékenységet is folytató elemeitől, hogy végső soron olyan „mesteremberek” voltak, akik pult mögött álltak vagy üzletben dolgoztak, gondosan betartva az üzlet nyitvatartási rendjét, tanoncként tanultak bele a pénzügyekbe és tevékenykedésük során végig kötve voltak számos szakmai szabályhoz. Ezzel ellentétben a társadalmi elit azon tagjai, akik vagyonukat — 44 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

kamatos kölcsönök nyújtásával igyekeztek gyarapítani, nem álltak senki alkalmazásában, a maguk uraiként kezdtek hitelezői tevékenységbe, azzal természetesen bármikor fel is hagyhattak, helyzetüket pedig az is előnyösebbé tette, hogy nem voltak szakmai előírások betartására kötelezve, hiszen e csoportnál éppen a professzionalitás hiányzott (Babják, 2002, 315). Létezett egy harmadik csoport is, amelynek tagjai ugyan pénzügyi tevékenységet – méghozzá igen nagy volumenű üzleteket – bonyolítottak, de nemcsak az argentariusok és nummulariusok – azaz kifejezetten a pénzváltással, valutaügyletekkel és érmevizsgálattal foglalkozók – soraiba nem tagolhatok be, hanem az elithez sem tartoztak. Nem tartozhattak, mert életvitelük, üzletvitelük módja jelentősen eltért az arisztokráciáétól, de jó esélyük volt arra, hogy elvegyüljenek a birodalmi elit szenátorai és lovagjai között. Legtöbbjük olyan negotiator volt, aki Itálián kívül telepedett le és onnan intézte üzleti tevékenységét. Példa erre Vespasianus császár családja. Vespasianus nagyapja, T. Flavius Petro még bankár volt, de apja, T. Flavius Sabinus már a pénzügyek más területén, adóbérlőként találta meg számítását Ázsiában, és emellett kamatos kölcsönöket folyósított szerte Helvetiában. Lovagnak ugyan nem volt lovag, de sikerült feleségül vennie egy lovag lányát. Az ázsiai adóbeszedők társaságában betöltött kulcspozíciója miatt és arra tekintettel, hogy elismert hitelező volt, a birodalom legnagyobb üzletemberei közé tartozott (Babják, 2002, 316). Különbség fedezhető fel a banki tevékenységek kapcsán a birodalom nyugati-latin és keleti-görög felében is. A görög trapeziták semmilyen szerepet nem játszottak az árverések lebonyolításánál, ellentétben az itáliai argentariusokkal (Babják, 2002, 315). Erre egy példa: az árveréseknél kezdetben a coactor volt az a személy, aki az aukciót megszervezte, a létrejött adásvételt foganatosította és (szükség esetén) a vételárat behajtotta. Azonban a coactor szerepköre az árverési eljárásban a köztársasági kor utolsó századára jelentősen kiszélesedett, és már nemcsak a licitösszeg behajtásával foglalkozott, hanem kialakult az a praxis, hogy jelentősebb értékű árverési tárgy eladása esetén a kialkudott vételárat meghitelezte annak az árverési vevőnek, aki ezt a jelentősebb összeget nem tudta azonnal kifizetni az eladónak. Ezek alapján a coactor egyfaj— 45 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ta bankári (argentarius) funkciót is betölthetett, ezért a forrásokban több helyen is találkozhatunk az argentarius coactor megnevezéssel. E bankári funkció ökonómiai háttere az, hogy az árverés során kétféle fizetési mód lehetséges. Az egyik alapján az árverési vevő az árverést követően készpénzben rögtön kifizeti a vételárat. A másik lehetőség az, hogy a vételárat nem közvetlenül az árverés után fizeti meg a vevő, hanem egy meghatározott idő elteltével. Ebben a második esetben alakult ki a köztársasági kor végére az a gazdasági konstrukció, hogy a tőkeerősebb coactor az árverési eljárás során elért vételárat (levonva belőle az őt megillető díjat) rögtön lefizette az eladónak, s így a vevő nem az eladónak, hanem a coactornak volt köteles a hitelezett vételárat megfizetni (Pozsonyi, 2012, 16–17). De általánosságban is elmondható, hogy amíg a latin provinciák átvették az itáliai pénzügyi szokásokat és e tekintetben viszonylag egységes képet mutatnak, addig a birodalom görög területein tovább éltek a helyi szokások, nem is beszélve Egyiptomról és Palesztináról, melyek pénzügyeik tekintetében végig saját, korábbi szokásaikat követték (Babják, 2002, 315–316). A római bankárok és pénzemberek szolgálatában különböző feladatokat ellátó és funkciót betöltő munkatársak álltak, akik lehettek rabszolgák vagy felszabadított rabszolgák (libertinusok) is. Egy libertinus ugyanúgy tevékenykedhetett ügynökként (institor), mint ha szabadnak született volna. A szabadok – valószínűleg a libertinusok patrónusai, főként csendestársként léptek üzleti kapcsolatra a libertinusokkal: pénzt kölcsönöztek tőlük, majd közvetítésükkel maguk is megjelenhettek hitelezőként a „pénzpiacon”. Más volt azonban a rabszolgák helyzete, akik vagy közvetlenül uruk szolgálatában álltak vagy uruk ügynökeként annak üzletében dolgoztak, esetleg peculium kezelésével voltak megbízva. Amennyiben közvetlenül dominusuk szolgálatában álltak, akkor ők arcariusként, dispensatorként, vagy actorként tevékenykedhettek. Az arcarius olyan pénztáros volt, aki valószínűleg értett a pénzérmék vizsgálatához és esetleg a pénzváltáshoz is. Az arcariust vonták be a legkisebb mértékben a pénzügyi tranzakciókba, és személyes nyeresége is csak akkor volt, ha kapott valamilyen jutalmat munkájáért urától. Vele ellentétben az actor és a dispensator már sokkal — 46 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

kedvezőbb helyzetben volt, ugyanis párhuzamosan dominusával saját, személyes üzletvitelt is folytathatott, amellyel jó eséllyel kereshetett pénzt magának. A dispensatorra általában nem a „bolt” ügyei voltak bízva, hanem dominusa háztartásának ügyeiért volt felelős, különös tekintettel a kiadások adminisztrálására. Ő volt az, aki kifizette a számlákat és vezette a kiadások jegyzékét. Az actor tulajdonképpen dominusa képviselőjeként határozható meg, aki a rábízott üzlet vagy ingatlan pénzügyeiért volt felelős – bár ez utóbbi pozíciónak a pénzügyi tranzakciókban betöltött szerepéről nem sokat tudunk (Babják, 2002, 316–317). A korszak talán legismertebb banki-pénzügyi tevékenységet végző intézménye a Sulpicius bankárdinasztia volt. Ezt az ismertséget az a hozzájuk köthető régészeti leletegyüttes alapozta meg, amelyet 1959-ben fedeztek fel a Pompeji melletti Murècine község határában. A szakirodalom az emlékanyaghoz tartozó dokumentumokat összefoglaló néven a „Sulpiciusok archívumának” nevezi (Babják, 2002, 317; Pozsonyi, 2012, 9; 51). Segítségükkel bepillantást nyerhetünk a Iulius–Claudius-dinasztia korának banki ügyleteibe. A Sulpiciusok felszabadított rabszolgák voltak, akik egy bankházat vezettek a campániai Puteoliban. S bár a köztársaság utolsó évszázadában még a fentebb már ugyancsak tárgyalt „lovagok” (equites) közül kerültek ki az adóbérlők, pénzemberek, uzsorások és vállalkozók, de Caesar és Augustus gazdasági reformjai megfosztotta a lovagokat a kereskedelmi és uzsoratőke felhalmozásának lehetőségétől – ez pedig ellehetetlenítette a nagyszabású hitelügyletek lebonyolítását. Augustus római császár uralkodásától kezdve a lovagrend közigazgatási és államgazdasági funkciói megnövekedtek, a pénzkölcsönzés, bankári tevékenység és egyéb vállalkozói lehetőségek pedig fokozatosan olyan emberek kezébe mentek át, akik az adóbérletből eredő „garantált” jövedelmi források nélkül is vállalták az ilyen tevékenységgel együtt járó kockázatot. Ezek elsősorban görög vagy keleti (szír, egyiptomi) eredetű, felszabadított rabszolgák voltak – akár a Sulpiciusok. A Kr. u. 1. században e felszabadított rabszolgák gazdasági térnyerésének, töme— 47 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ges társadalmi felemelkedésének lehetünk tanúi (Hahn, 1998, 283–284; Babják, 2002, 316; 319). Az archívumban található okiratok közül a legkorábbi 26. március 18ai, a legkésőbbi pedig 61. július 14-ei keltezésű. Ebben az időszakban Puteoliban pezsgő gazdasági élet folyt, ugyanis a Kr. e. 1. századtól itt jött létre Itália legnagyobb tengeri kikötője. Ide érkeztek be azok a nagy kereskedelmi hajók, amelyek Egyiptomból hozták a gabonát Róma számára, majd itt kisebb hajókra rakodták át a gabonaszállítmányokat és innen szállították át Ostiába. Az élénk kereskedelmi és gazdasági környezetben a hitelélet biztosítása szempontjából igen fontos szerepet töltöttek be a bankárok (Pozsonyi, 2012, 51–52). Itt bonyolították pénzügyi tevékenységeiket a Sulpiciusok is. A modern ókortudományban ugyan van olyan nézet, hogy a Sulpiciusok ún. faeneratorok (uzsorások) voltak, akik egyszerűen csak azzal foglalkoztak, hogy pénzt hiteleztek kamat ellenében, de elterjedtebb az a vélemény, mely szerint professzionális argentariusok voltak, akiknek a tevékenységi körébe a pénzkölcsön nyújtásán kívül egyéb üzleti ügyek is beletartoztak.35 Ezt a teóriát erősíti meg az a tény, hogy a Sulpicius archívumban több olyan szerződés is található, amelyben nem a bankház a szerződő fél. Ezen körülményre kézenfekvő magyarázatként szolgál az a felvetés, hogy a bankház az ügyfeleik jogi ügyleteinél is eljártak és ezért kerültek az irataik közé olyan szerződések, amelyekben nem ők a szerződő felek. Ami a professzionalizmust illeti, az jól megragadható abban, hogy a Sulpicius bankház irodájában a mindennapi gazdasági életben használatos szerződési formulák a latin mellett görög nyelven is rendelkezésre álltak (Pozsonyi, 2012, 52–53).

Í gy tudjuk, hogy a Sulpicius bankház a hitelezésen túl egyes esetekben az (ügyfeleik érdekében) átvették az ún. (ki)fizetőhely funkcióját is. Az egyik fennmaradt dokumentum (TPSulp. 68) tanúsága szerint Gaius Novius Eunus 1200 sestertius kölcsönt vett fel Hesychustól, és a visszafizetésre vonatkozó ígéretben arra vállalt kötelezettséget, hogy lejáratkor ezt az összeget vagy magának Hesychusnak vagy C. Sulpicius Faustusnak vissza fogja fizetni (Pozsonyi, 2012, 52, 244. jz.).

— 48 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

A Sulpicius-archívumban számos, bankügyleteket megörökítő dokumentum található, például kölcsönszerződések, elismervények, fuvarozási szerződést kísérő nyugta, árverések, választott bírói megállapodás, raktárházak bérbeadása (Pozsonyi, 2012, 54). Érdemes az egyik legjellemzőbb banki ügylet, a kölcsönszerződésre bemutatni egy példát, amelyben a tranzakció összes lényeges eleme bemutatásra kerül. Így a TPSulp. 53 szövege36 szerint a (feltehetően) gabonakereskedő Lucius Marius Iucundus, Lucius Marius Dida szabadosa, Kr. u. 40. március 13án 20 000 sestertius kölcsönt vett át Caius Sulpicius Faustus bankártól, amelynek visszafizetését stipulatio formájában megígérte. Az okirat felépítése a következő: 1–2. sor a keltezés, 3–5. sor a felek megnevezése, az adós nyilatkozata arról, hogy kölcsönt vett fel (accepisse [mutua]), 4. sor a tartozáselismerési záradék (debere), 6–7. sor záradék arról, hogy az adós a pénzt kölcsön jogcímén ténylegesen átvette (mutua et numerata accepi), 7–9. sor stipulatiós klauzula a kölcsön visszafizetésére (Pozsonyi, 2012, 74–75). A régészettudomány is tudott szolgálni adalékkal a pénzügyletekhez – ez pedig a tessarae nummulariae nevű tárgytípus, amelyek csontból, elefántcsontból, olykor pedig bronzból készült kis rudak. Hosszuk 3–10 cm, szélessége pedig 7–12 mm között változott. Legtöbbjük tartalmazott feliratot is, főleg rabszolgák neveit, de ezek dominusainak nevei is előfordulnak rajtuk. Mindössze 160 ilyen tárgyat találtak meg, hat kivételével mindegyiket Rómában, illetve Itáliában. 139 közülük dátumot is tartalmaz, ezek Kr. e. 96 és Kr. u. 86 közöttiek. A legtöbb ma is meglévő tessarae nummulariae a Kr. e. 79–40 közötti időszakból származik. Az írást tartalmazó csontdarabok a pénzérmék értékének, hitelességének vizsgálatával álltak szoros összefüggésben, a rajtuk található nevek pedig azon nummulariusok nevei, akik az eléjük vitt pénzes zacskók tartalmának alapos vizsgálata után a pénzérmék nemesfémtartalmát, súlyát, értékét hitelesítették és a zacskókat a csontrudacskák segítségével lezárták. Az így „leplombázott” pénzösszegek valószínűsíthetően 36

leletegyüttest Giuseppe Camodeca, a táblák újraszámozója nyomán „TPSulp”A ként, azaz Tabulae Pompeianae Sulpiciorumként ismerjük (Babják, 2002, 317).

— 49 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

csak a legritkább esetben kerültek felhasználásra úgy, hogy a zsákokat kinyitották volna. A pénzérmék külön-külön nem vándoroltak ki a kereskedelmi forgalomba, hanem egy összegben kerültek – letétként – egy bankárhoz vagy más üzletemberhez, aki szintén egy egységként kezelve a zacskó tartalmát adta tovább, esetleg helyezte el egy templomban vagy állami kincstárban (Babják, 2002, 317–318). A gazdaság a császárkor évszázadaiban – úgy tűnik – még a legkisebb faluban is teljesen monetizált volt, vagyis az árut és a szolgáltatást pénzre, a pénzt árura vagy szolgáltatásra cserélték. Egyiptomi papíruszok számos kölcsönszerződést őriztek meg számunkra, melyekben a kamat összege 4–12 százalék között mozog. Ezeket a piaci körülmények és nem a kormányzati döntések szabályozták. Sőt még a Római Birodalom számára létfontosságú egyiptomi gabonaszállításokat sem vonta az állam saját ellenőrzése alá, hanem a gabona nagyobb részét független kereskedők szállították szabad piaci értékesítésre.37 Az állam szerződéseket kötött ezekkel a hajós vállalkozókkal (navicularii), éppen úgy, ahogyan az adóbeszedést is bérletbe adta a sokat szidott publicanus-társaságoknak. Ráadásul a kereskedelem finanszírozásába pénzügyi befektetői csoportok is beszálltak: az általuk folyósított kölcsönöket a hajó katasztrófája esetén nem kellett visszafizetni, ami közös kockázatvállalásra mutat. Igaz viszont, hogy ennek fejében a „tengeri kölcsönöket” magasabb kamatra adták (Grüll, 2015, 185). A „birodalom legjobb évei” azonban múlandó korszakot jelentettek. Számos probléma már Marcus Aurelius halála38 előtt előrevetítette a birodalom és az alapját képező gazdaság hanyatlását. A legnagyobb problémát az infláció jelentette, amelyet az okozott, hogy az államkincstár, melynek kiadásai állandóan meghaladták a bevételeket, újra és újra isebb része felett azonban az állam maga rendelkezett, mert Rómában több mint K 200 000 családnak osztottak ingyengabonát. Az esetleges ellátási problémák miatt zavargások törhettek volna ki, ennek elkerülése pedig központi beavatkozást kívánt meg (Cameron, 1998, 61; 63). 38 Marcus Aurelius császár 161–180 között irányította a Római Birodalmat (Hahn, 1998, 314). 37

— 50 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

leértékelte a pénzt. Ehhez járultak a folyamatos barbár betörések, az ismét elharapódzó kalóztevékenység és magának a közigazgatásnak a korruptsága. Ezek összesítve ellehetetlenítették a szállítások menetét, akadályozták a kereskedelmet, pedig ezek garantálták a hadsereg, a birodalmi bürokrácia és a városi lakosság ellátását is. A 3. század második felére az adóbevételek már nagyságrendekkel alatta maradtak a hadseregre és a bürokráciára költött pénzeknek (Cameron, 1998, 64–65). Ezen időszak anarchikus állapotai között nagyarányú pénzromlás megy végbe a Római Birodalomban. Az egymást sűrűn váltó katonacsászárok legtöbbje tudatosan veretett mind rosszabb, azaz mind kevesebb nemesfémet tartalmazó pénzt.39 Ez a helyzet természetesen szinte leküzdhetetlen pénzforgalmi nehézségeket idézett elő.40 A tarthatatlan helyzeten először Aurelianus, majd Diocletianus császárok pénzreformjai igyekeztek változtatni. Utóbbi a katonai anarchia felszámolása és a birodalom kormányzásának gyökeres átszervezése után, 296-ban vezette be azt az átfogó pénzügyi rendezést, amely nemcsak új, jó minőségű nemesfémből vert pénztípusokat bocsátott ki, hanem ármaximálással és adórendezéssel a birodalom gazdaságát már-már megbénító inflációt is letörte.41 S bár a legtöbb rendelkezést a császár lemondása (305) (Hahn, 1998, 385), majd halála (316) után nem tartották be (Cameron, 1998, 65), s a Diocletianus által létrehozott új pénznemeket is kivonták a forgalomból, mégis hosszú időre a római pénz minősége megjavult. A Diocletianus utódai – elsősorban Nagy Konstantin – által vert pénzek közel fél évszázadig megőrizték jelentős nemesfém-tartalmukat (Tóth, 1979, 133).

em ritkák az olyan „ezüst” érmek ebből az időszakból, amelyek mindössze fél N százalék ezüstöt tartalmaztak (Tóth, 1979, 133). 40 Jól tükrözik ezt a pannóniai leletek is: az aranypénz szinte teljesen eltűnik a használatból, a rossz minőségű ezüst pedig alkalmatlan volt a felhalmozásra, helyettük a korábbi császárok értékesebb veretei (mindenekelőtt Septimus Severus és fia, Caracalla pénzei) maradtak továbbra is forgalomban. Ezek az érmek a hosszú használat következtében néha olvashatatlanná kopva kerültek napvilágra (Tóth, 1979, 133). 41 Ennek ellenére csak 301-ben alakult ki bizonyos rend. Ekkor a kormányzat háromféle pénzt bocsátott ki: aranyból az aureust, argenteus néven ezüstpénzt és váltópénzként a bronz denariust. 25 bronz denarius volt egy argenteus és 50 000 felelt meg 1 font arany értékének (Hahn, 1998, 382). 39

— 51 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Ezt az időszakot a „bankszakma” is megsínylette. A pénzügyi válság különösen a Római Birodalom latin nyelvű területein éreztette a hatását. A fémpénzek értéke rohamosan csökkent, az árak emelkedtek, a bankárok (hasonlóan az alacsonyabb sorból származókhoz) folyamatosan likviditási nehézségekkel küzdöttek. Helyzetük súlyosságát jól tükrözi az a tény, hogy Itália Rómán kívüli területeiről – néhány nagyobb kikötőváros kivételével, mint Ostia, Portus, Aquileia – a Kr. u. 2. század első éveit követően nem maradtak ránk olyan nyomok, amelyek argentariusok jelenlétéről tanúskodnának. A már említett coactores argentarii – tehát azok, akik nemcsak lebonyolították az árveréseket, hanem meg is hitelezték a dolog vételárát, sőt e hitelek behajtásáról is gondoskodtak – a Kr. u. 3. század folyamán teljesen el is tűntek az antik pénzvilág korábban színes palettájáról (Babják, 2002, 316). A 4. század azonban már egyértelműen a hanyatlás jegyében telt a birodalom nyugati felében. Bár Diocletianus stabilizálta az állam helyzetét, de az intézkedések a lakosság számára az eddigieknél sokkal súlyosabb megterhelést jelentettek, amely elsősorban a földre és a földön dolgozókra nehezedett. Lehanyatlott a piacra termelés, a földművesek elhagyták földjeiket és a nagyurak védnöksége alá helyezték magukat – mivel azok birtoka adómentes volt (Cameron, 1998, 65; Hahn, 1998, 383). Ennek megfelelően ezek folyamatosan növekedtek, és egyre inkább önellátásra rendezkedtek be. Emellett nem csupán visszatartották a maguk által megtermelt élelmiszert, hanem bevezették a fémolvasztást, a textilgyártást és a többi, hasonló ipari tevékenységet is. Ezzel megfosztották a városokat tulajdonképpeni funkciójától, amelyeknek az akadozó élelmiszer-ellátás miatt (amelyet a kereskedelem sorvadása még jobban felerősített) amúgy is csökkenni kezdett a lakossága. Beindultak a visszaesés öngerjesztő mechanizmusai. A 4. század végére a birodalom nyugati része már csak árnyéka volt önmagának, amely lassan összeroskadt saját súlya alatt (Cameron, 1998, 65–66). A népvándorlások hunok által generált végső hullámai és a birodalom latin és görög felének politikai szembenállása oda vezetett, hogy 395-ben véglegesen kettévált a Római Birodalom (Hahn, 1998, 410–411). Azonban míg a keleti fele stabilizálta a helyzetét és átmentve az antikvitást — 52 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

a középkor időszakába egészen 1453-ig fennmaradt, addig a Nyugat-római Birodalom képtelen volt megbirkózni belső problémáival és külső nehézségeivel. 406-ban összeomlott a rajnai határ, melynek következtében ki kellett üríteni Britanniát. A benyomuló germánok az 5. század első évtizedeire megszállták Gallia és Hispánia legnagyobb részét, akik a helyi lakosság támogatását élvezték. Pannonia provincia a hunok kezébe került, 410. augusztus 24-én pedig maga Róma is kapitulált a gótok előtt. Bár a korai germán királyságok egyelőre „föderális”, azaz szövetségesi jogi helyzettel jöttek létre, de ez már egyenes út volt a kora középkori feudális államok létrejötte felé. Africa provincia elvesztésével (442) Róma gazdasági életének egyik alapfeltétele, a Földközi-tenger medencéjének gazdasági politikai egysége is megszűnt – a Nyugat-római Birodalom hatalma közvetlenül már csak Itáliára és az alpesi tartományokra korlátozódott. Végül Róma 455. június 2-án lezajlott, vandálok általi kifosztásával beteljesült a birodalomrész sorsa. Róma már az összeköttetést sem tudta biztosítani azokkal a részekkel, amelyek még nem szakadtak el (Noricum, Raetia, Gallia egyes részei). Végül Odovacar, a különböző germán törzsekből összeverődött itáliai hadsereg vezetője felvette a rex Italiae címet, az utolsó római „császárt”, a kiskorú Romulus Augustulust internáltatta, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba, a Kelet-római Birodalom császárához, Zénónhoz küldte (Hahn, 1998, 413–416; 418–419). 3-1. keretes írás Bizánc és a középkori arab világ pénzügyletei

A Bizánci Császárság hosszú évszázadokon át átmeneti zónát képviselt a középkori Európa és az iszlám világ között – ugyanakkor maga is nagy civilizáció volt. Pénzrendszere mintául szolgált szomszédai és utódai számára egyaránt. Alapköve, a „középkor dollárjának” tartott aranysolidus (más néven nomisma vagy bizantinus) volt, amely meghatározó szerepet töltött be a Mediterráneum kereskedelmében. A bizánci aranypénz Nagy Constantinus solidusától kezdve magát a stabilitást testesítette meg, mert évszázadokon át változatlan minőségben (és feltehetően kellő mennyiségben) állt rendelkezésre (Williams, 1999, 74–75). Ennek (is) köszönhető,

— 53 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

hogy a bizánci kormányzat – I. Alexiosz Komnénoszig – sosem ment csődbe. Igaz – a stabilitás nem volt állandó, de hosszan tartott (Bréhier, 2003, 251). Váltópénzt kezdetben aranyból és rézből is forgalomba hoztak, de a 8. század közepétől már csak egy fajta létezett, a rézből vert follis, értékben közéjük eső ezüstpénzt pedig csak időnként bocsátottak ki (Williams, 1999, 75). Mivel a birodalom alapvetően mezőgazdasági és vidéki jellegű volt és maradt, Konstantinápolyon és néhány más városon kívül a kereskedelem agrártermékek kis tételben történő adásvételére szorítkozott. Ehhez idomult a – társadalmilag lebecsült – kereskedők helyzete is, akik az állam szabályozásától függtek. A 11. század végén, 1092-ben I. Alexiosz Komnénosz reformintézkedéseinek köszönhetően megújult az aranypénz (hüperpüron), egyúttal kiszélesítették a forgalomban lévő pénzek értékskáláját – megjelentek az élektron, illetve az ezüst és réz ötvözetéből készült pénzérmék. A birodalom utolsó korszakában, a 13. század második felétől kezdődően viszont az egykor oly erős bizantinust gyenge minőségű ezüst- és rézérmék váltották fel (Williams, 1999, 75–76). * A Bizánccal évszázadokon át harcban álló arabok két alapvető pénzrendszert „örököltek”: a birodalom nyugati területein Bizánc arany alapú pénzrendszerét és a solidust használták, míg keleten, a Szászánida Iránban az ezüst dominált a drachmával. Előzőeket – szimbolikájuk megváltoztatása után – lemásolták, míg keleten a perzsa ezüstök mintájára előállították a saját dirhemjüket. A 8. század legelején (702–703) Vászitban megalapították az első arab pénzverdét. A pénzverők kezét tetoválással vagy bélyeggel jelölték meg, de a pénzváltókat is szigorúan ellenőrizték (Williams, 1999, 87; 90–91). A muszlim pénzek készítéséhez aranyat, ezüstöt és rezet használtak. Az aranykereskedelem fejlődéséből elsősorban az észak-afrikai, valamint a hispániai iszlám fennhatóság alatt álló városok húztak hasznot. Egyiptom a Fátimidák alatt (909–1171) a nemzetközi kereskedelem révén gazdagodott meg, amelyen értékesítette a számára könnyen hozzáférhető afrikai aranyat. A 12. század végétől az ezüst kezdte kiszorítani az aranyat, amely addig a közel-keleti pénzrendszerek alapját képezte. Ettől az időszaktól kezdve a Fátimida Egyiptomban az aranyat árucikknek és

— 54 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

elszámolási pénznek tekintették, melyet a darabra számolt szabványos Fátimida dínárral szemben súlyra mértek. A köznapi élet fizetőeszközei ezüstből és rézből készültek (Williams, 1999, 97; 99). A Korán – a Bibliához hasonlóan – tilalmazza az uzsorát (riba): „(...) Allah azonban megengedte az adásvételt, ám megtiltotta az uzsorát” [2. Szúra, v. 275]. A szabályok ellenére a muszlimok „megoldást” találtak arra, hogy a kamatszedés tilalma se a kereskedelmet, se a pénzzel kapcsolatos tevékenységeket ne akadályozza (Williams, 1999, 86–87). A kereskedelem amúgy sem számított alantas foglalkozásnak, hiszen maga Mohamed is kalmár volt. S bár az uzsorakamat tilos volt, a muzulmán kereskedők az üzletmenet megkönnyítésére sokféle, bonyolult hitelkonstrukciót fejlesztettek ki – többek között a hitellevelet és a váltót (Cameron, 1998, 108). Az erkölcsi szempontokat szem előtt tartva a jelentősebb muszlim városokban a pénzügyi műveleteket a muhtaszib hivatalán keresztül bonyolították. A muhtaszib állami tisztviselő volt, aki posztját – legalábbis elméletileg – magas fokú erkölcsi integritásának és az iszlám jog (saría) ismeretének köszönhette. Neki kellett gondoskodnia arról, hogy a kereskedelemben is érvényesüljenek a vallás előírásai. Feladatai közé tartozott, hogy ellenőrizze a súlyokat és a mértékeket, de a pénzek valódiságát is. Ügyelnie kellett arra, hogy a kereskedők ne számítsanak fel kamatot és ne halmozzanak fel tőkét. Ez utóbbi ugyan hivatalos „rosszallást” váltott ki, de nyilvánvalóan általános jelenség lehetett (Williams, 1999, 87). A muszlim államokban a kiadásokat finanszírozó adók behajtását a kormányzat adóbérlőkre bízta, akiket fizetség gyanánt megilletett a beszedett pénzek bizonyos százaléka. A kereskedelem mind az egyének, mind az állam számára jelentős hasznot hajtott. Az adminisztráció komoly bevételekhez jutott a kereskedőkkel megfizettetett kikötői és vámilletékekből. Az Abbászida időszakban (750–1258) rendszeres nemzetközi kereskedelem folyt az Indiai-óceánon keresztül Kína és az iszlám világ között – a jellemző nevű Arab-tengeren. Az iszlám országainak területén vezettek keresztül a Mediterráneumot Kínával összekötő nagy karavánutak is. Ennél fogva a muszlimok évszázadokon át az Európa és Ázsia közötti transzkontinentális kereskedelem egyik fő közvetítői voltak (Williams, 1999, 103;

— 55 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Cameron, 1998, 108). A Fátimida Egyiptom időszakában viszont a tengeri kereskedelem súlypontja áttevődött a Perzsa-öbölről a Vörös-tengerre, majd Alexandrián keresztül a Földközi-tenger vidékére. Európában elsősorban itáliai kereskedők üzleteltek ezen az útvonalon, a Fátimida főváros, Fusztat pedig kereskedelmi központtá lépett elő. Ez a szabad vállalkozás, a „polgárság aranykoraként” leírt időszak volt, melyben nagy nyereség és vagyon reményében akármilyen kevés tőkével bárki kereskedésbe foghatott. A kairói Geniza (zsidó–arab) dokumentumgyűjtemény – mely egyebek mellett kereskedők leveleit tartalmazza a 11. századból – az abban az időben meglepően összetett bank- és pénzügyi rendszer részleteiről árulkodik. Váltóval nagy összegeket lehetett kiegyenlíteni, amelyeket óvadékkal biztosítottak és hitellevéllel utaltak át. Ezt a rendszert kereskedők és állami hivatalnokok egyaránt használták. Tudunk olyan ügyletről, melynek során 42 000 dínárról szóló kötelezvényt (szakk) küldtek a nyugat-afrikai Audagosztba, a transzszaharai kereskedelmi útvonal déli végállomására. Más forrásaink szerint 1052-ben az iráni Iszfahánban 200 bankár működött, a nagyvárosokban, mint Bagdadban, ahol egész utcákat töltöttek meg a pénzintézetek – hasonlóan a pénzváltók soraihoz a mai arab bazárokban. Léteztek magán- és királyi bankok is, a bankárkodó családok közül sokan keresztények vagy mint a keresztény Európában – zsidók voltak (Williams, 1999, 103–104).

3.2. Középkori bankügyletek: Itáliától német földig 3.2.1. Itália és Nyugat-Európa

Az ókori bankok nem élték túl a népvándorlás korának viharos eseményeit – az egyetlen bankügylet, amely fennmaradt, az a pénzváltás volt. Majd csak a keresztes háborúk idején alakult ki a pénzkölcsönzők osztálya. A pénz- és hitelügyletek fellendülésének hátterében elsősorban a kereskedelmi tevékenység fokozódása állt. A pénzügyletek és banki tevékenységek felfutása kapcsán természetesen a tengerhajózás és a kereskedelem mellett más befolyásoló tényezők is kiemelhetők. Megemlíthető még a középkori Európa fémfeldolgozása és megmunká— 56 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

lása – bár kétségtelen, hogy a bányászható és feldolgozható ércek köre meglehetősen szűk választékot mutatott. A legalapvetőbb vas mellett szerepelt még az ólom, az ón és a réz, illetve a réz ötvözésével előállított bronz, a nemesfémek közül az ezüst és az arany. Minden bányászati és kohászati tevékenység komoly beruházást igényelt, ami a bányakincsekkel rendelkező régiókban tőkekoncentrációhoz vezetett. A nem fémes anyagok közül a bányászat, részben felszíni bányászat révén volt elérhető a szén és a só (Nagy, 2005, 335). Ez volumenében nagyobb, de elsősorban kiterjedtebb műveleteket jelentett. A már a római korból is jól ismert távolsági kereskedelem forgalmának élénkülése az első ezredforduló után először a Földközi-tenger partvidéki területein volt tapasztalható – ott, ahol a római városi élet folyamatossága – ha megtépázottan is – leginkább fennmaradt.42 Az itáliai városok egy részét változatlanul szoros kapcsolatok fűzték a Keletrómai Birodalomhoz és ez a nexus nemcsak politikai és egyházi szempontból érvényesült, hanem a gazdasági-kereskedelmi összeköttetések területén is (Nagy, 2005, 324). A korai kereskedővárosok felemelkedése Itáliában szorosan összefüggött a nyugati keresztény területeket a 9–10. században ért muzulmán– arab hadjáratokkal. Ebben az időszakban az észak-afrikai területekről és az Ibériai-félszigetről folyamatos támadások érték a déli-frank területek tengerparti részét, Itália déli és nyugati partvidékét, valamint a Földközi-tenger nyugati medencéjének szigeteit – Korzikát, Szardíniát és Szicíliát. A támadások létükben fenyegették az érintett vidékek településeit, amelyek védelmet csak saját képességeik fejlesztésétől remélhettek. Ennél fogva a városi erődítések munkáján túl komoly fejlesztéseket 42

A középkori európai városfejlődést a római előzmények, illetve azok kontinuitása mentén szokás három régió szerint tárgyalni. A „magterületet” alapvetően Itália és a római Gallia provincia déli, tengerparti területei jelentik. Itt a korabeli urbanizáció ugyan visszaszorult, de nem szűnt meg és bizonyos esetekben nemcsak a városi lakosság, hanem a városi intézmények továbbélésével is számolni lehet. A második zónába a római limesen belül eső területek tartoznak, ahol a római kori városfejlődésnek kétségtelen hatása volt, de a kontinuitás nem volt töretlen. Végül a harmadik régiót a limesen kívüli területek jelentik, ahol a római hatás hiányában a középkori városfejlődés más alapról indult (Nagy, 2005, 330–331).

— 57 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

eszközöltek a tengeri hadviselés területén, hiszen a tengeri támadás elleni védekezés legelsősorban ezt kívánta meg. Ezek a városok – közöttük olyan jelentős későbbi központok, mint Pisa vagy Genova – egyre inkább rákényszerültek, hogy a Földközi-tenger nyugati medencéjének vizeire kihajózva hárítsák el a támadásokat (Cameron, 1998, 85; Nagy, 2005, 324). Ezek a tengeri tapasztalatok a 11. század folyamán döntő mértékben járultak hozzá az itáliai városok kereskedelmi expanziójához (Nagy, 2005, 324). A 11. századi itáliai kereskedelmi központok között elkülöníthető az északi és a déli városok csoportja. Azonban a dél-itáliai városok – mint Amalfi, Gaeta vagy az apuliai Bari – a normann hódítás és a bizánci pártfogójuk befolyásának háttérbe szorulása miatt a század derekától megakadtak a fejlődésben (Nagy, 2005, 324; 326). Az észak-itáliai városok között sajátos fejlődési utat futott be Velence. A település nem rendelkezett sem római előzményekkel, sem megművelhető földterülettel – a kedvező fekvésből fakadó kereskedelmi kapcsolatrendszer viszont biztosítani tudta a lagúnákkal szabdalt város életképességét. Maga Velence nem sok saját áruval (eleinte főleg csak a lagúnákban lepárolt sóval) járult hozzá az áruforgalomhoz – tetemes nyeresége a közvetítő kereskedelemből származott. Míg Velence kapcsolatai elsősorban – Tirolon és Karintián át – a délnémet területek felé épültek ki, addig a 11. század után Milánó a nyugatabbra fekvő régiók forgalmát felügyelte. Mire a keresztes hadjáratok a 11. század végén elkezdődtek, az itáliai városok közül több – Velence, Pisa, Genova43 – fejlődésének olyan fázisában voltak, hogy ki tudták használni a helyzetükből fakadó előnyöket: jó pénzért hajóikkal részt vettek a seregek szállításában, továbbá befolyást szereztek számos Adria-parti, levantei és észak-afrikai kikötőkben. Jó példa erre Velence esete Bizánccal. Az észak-itáliai városállam a 11. század második felében komoly kiváltságokat szerzett magának a szeldzsukok visszaszorításában nyújtott segítségükért: ingyen 43

három itáliai városállam egymással is vetélkedett: Genova a 12. századra Pisa fölé A kerekedett, uralva ezzel a Mediterráneum nyugati medencéjének kereskedelmét, majd vetélkedni kezdett Velencével a Földközi-tenger keleti felében zajló kereskedelem felügyelete feletti hatalomért (Cameron, 1998, 88).

— 58 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

használhatták a birodalom összes kikötőjét, pedig azokban még a hazai kereskedőknek is vámot, használati és egyéb díjakat kellett fizetniük (Cameron, 1998, 88). Bizánc mellett Velence már 1100-ban kereskedelmi megállapodást kötött a Jeruzsálemi Királysággal. Komoly befolyással rendelkező kereskedelmi „támaszpontjaik” az éppen velencei nyomásra létrejött konstantinápolyi Latin Császárság (1204–1261) megalakulása előtt és annak megszűnése után is fennmaradtak (Nagy, 2005, 326; 341; 344), ennél fogva a Jeruzsálemi Királyság bukása (1291), a keresztes háborúk kudarca sem igazán befolyásolta az olasz kereskedők közel-keleti pozícióit: az itáliaiak megállapodásokat kötöttek az arabokkal és a törökökkel – a kereskedelem és az üzlet pedig zavartalanul folyt tovább (Cameron, 1998, 89). Ez utóbbiakból Európában jól értékesíthető gyapotot, festőanyagot, fűszereket szereztek be, de Genova egészen a fekete-tengeri kereskedelemben való részvételig is eljutott. A keresztes háborúk idején az itáliai városok – hol egyetértésben, hol egymással rivalizálva – egyre erőteljesebben nyomultak be Levantéba. Telepeket, kiváltságokkal felruházott enklávékat létesítettek Alexandriától végig a palesztinai és szíriai partokon, Kis-Ázsiában, de görög területeken is, Konstantinápoly elővárosaiban és körben a Fekete-tenger partja mentén, a Krímtől Trebizondig (Cameron, 1998, 88–89). Genova végső soron az európai mongol állam, az Aranyhorda kereskedelmi tevékenységébe kapcsolódott be. Az Aranyhorda ellenőrizte a Volga folyása mentén húzódó, észak-déli irányú prémutat, valamint az alsó-volgai területek és a Krím-félsziget révén a transzkontinentális selyemút kelet-európai szakaszát. Az állam nemzetközi kereskedelmének főbb súlypontjai tehát ezeken a területeken koncentrálódtak. A kivitelt főként a fekete-tengeri kikötők bonyolították le, elsősorban a Krím és az Azovi-tenger partvidékén épült városok. Az itteni ügymenetekben a döntő szerepet az itáliai kereskedők – elsősorban a genovaiak – játszották a 13. századtól. A genovaiak az 1260-as évektől kezdve telepedtek le Kaffában (a mai Feodoszija helyén) a Krím délkeleti partvidékén és sikerrel szorították háttérbe a velenceieket. Bár formálisan tatár fennhatóság alá tartoztak, városuk belső ügyeit teljes önállósággal irányították. Élükön egy konzul állt, aki a genovai köztársaságot képviselte Kaffában. A 14. században a genovaiak újabb városokban szerezték meg a kereskedés — 59 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

jogát. Kiterjesztették hatalmukat a Kerccsel szemben lévő Matregára (Tmutorokany) a Kubán torkolatvidékén, Moncastróra (azaz Akkermanra, ma Belgorod Dnyesztrovszkij), 1365-ben pedig a Krím délkeleti partvidéke, Szudak, Alusta, Gurzuf, Jalta és Balaklava is Genova birtoka lett. Kereskedelmi hegemóniájukat csak a felemelkedő oszmánoknak sikerült megtörniük – 1475-ben bevették Kaffát, ezzel pedig a genovai érdekeltségeknek végleg leáldozott (Vásáry, 1986, 248–250). A főszerep a gabona és a fűszerek mellett az Európában elérhetetlen timsóé volt. A timsó nélkülözhetetlen anyaga volt a posztóiparnak, amelyet a gyapjú kikészítésénél használtak fel (Nagy, 2005, 326; 334). Ide kapcsolódik még Itália másik monopol jellegű terméke, a selyem. A Kínában feltalált kelme készítésének mikéntje – bár Konstantinápolyban ismerték, de szövése császári monopólium volt – az arabok révén jutott el Európába – pontosabban Szicílián át Itáliába. Az egyik első selyem-előállító központ Lucca és Firenze volt. Innen terjedt tovább francia földre, azonban a középkor folyamán a kelme előállítása alapvetően az alapanyag-behozataltól függött, ez pedig a távolsági kereskedelemtől (Nagy, 2005, 326–327). Az ezredforduló utáni urbanizációs és fellendülési hullám hatásai hamar jelentkeztek a kontinens más területein is – elsőként Németalföldön és az északfrancia területeken. Az itt a tengerbe torkolló folyók44 kínálta szállítási lehetőségek ugyancsak megkönnyítették az árucserét. Míg az itáliai városok kereskedelmét a bizánci és keleti áruk viszonylag széles választékának forgalmazása jellemezte, addig a németalföldi piacot – legalábbis a 11–12. században – a posztókereskedelem határozta meg. A kapcsolatok hamar kialakultak a két korán fejlődő régió között, amelyekből részben a rajnai kereskedővárosok, részben pedig a 12. század végi időszakban felemelkedő champagne-i vásárok profitáltak. Ez a vásár lett a 12–13. században a kontinensen a távolsági kereskedelem legfontosabb központja. Kezdetben francia és flandriai kereskedők keresték fel az akkor még főleg helyi jelentőségű, 44

szóban forgó terület gyakorlatilag a Szajna, a Rajna és a Mosel által határolt terüA letet, illetve ezek folyásvidékét jelenti. Vö. Nagy, 2005, 331.

— 60 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

champagne-i vásárokat árujukkal, elsősorban posztóval és más textiltermékekkel.45 A vásárok forgalmának fellendülése a champagne-i és brie-i grófok támogatásának volt köszönhető. A 12. század közepétől kezdve Tedbald (Thibaud) gróf (†1152) és fia Henrik (†1181) komoly, a kereskedelmi tevékenységet támogató döntéseket hoztak. Garantálták a kereskedők biztonságát, védelmük alá vették őket és oltalomlevelet adtak számukra. A champagne-i vásárok törvényszékén – a kereskedelmi bíróságokon – a korban szokásoshoz képest gyors és hatékony döntések születtek. A kereskedők bizalmának megnyeréséhez hozzájárult, hogy tudhatták: annak ellenére, hogy idegen földön működnek, idegen uralkodó hatalma alá tartoznak, esetleges adósságaikat be tudják hajtani és a bírósági döntéseknek érvényt tudnak szerezni (Cameron, 1998, 92). A champagne-i vásárok sikerének záloga az volt, hogy a 12. századtól kezdve össze tudta kapcsolni Európa északi és déli gazdasági centrumait, azaz Flandriát és Észak-Itáliát, így mindkét vidék árui megtalálhatóak voltak itt (Nagy, 2005, 327–328). Az itáliai kereskedők által közvetített levantei termékek mellett felbukkantak a német és a Hanza-forgalom árucikkei is, amelyek között megtalálhatók voltak olyan termékek is, amelyek jóval túlmutattak Európa területén. A középkori keresztény Európa keleti irányban ugyanis sosem képezett zárt egységet. Ázsiával, illetve Ázsia közelebbi és távolabbi részeivel mindig is szinte folyamatos árucsere zajlott. A két kontinens – azaz Eurázsia hozzávetőleges végpontjai – között zajló gazdasági érintkezéseknek számos csomópontja volt, amelyeken keresztül évszázadokon át külön45

kézműipari termelés ágazatai között az egész középkor folyamán a textiliparA nak volt vezető szerepe. Ez foglalkoztatta a legtöbb embert, ennek a termékei képviselték a legnagyobb értéket a helyi és távolsági kereskedelemben. A textilipar különböző alapanyagot felhasználó ágaihoz (gyapjú, len, kender, gyapot, selyem stb.) számtalan specializált mesterség kialakulása kapcsolódik. A textilipar kiugró jelentőségét nemcsak az adta, hogy ruházkodnia mindenkinek kellett, de emellett komoly szerepet játszott az is, hogy ebben az időszakban a ruházat – annak anyaga és színe – jelezte az egyén társadalmi helyzetét, tehát az öltözködés jelentősége messze túlmutatott a praktikusságon. A textíliák színét különböző növényi eredetű festékekkel érték el. Ilyen volt a széles körben alkalmazott festőbuzér, festőcsülleng és más egyéb festőanyagok, de például a bíborosok ruhájának jellemző színét adó karmazsinfestéket már egy rovarból vonták ki, s a festék előállítási módja hosszú ideig Velence busás hasznot hajtó titka volt (Nagy, 2005, 334).

— 61 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

böző ázsiai árucikkek jutottak Európába – és viszont. Ezeknek közös jellemzőjük volt, hogy gyakorlatilag valamennyi típusuk a luxuscikkek kategóriájába tartozott.46 A távolsági szállítás és az ezzel együtt növekvő kockázat költségeit csak ezek viselték el. Az Ázsiával folytatott kereskedelemben hagyományosan domináltak a fűszerek – de az áruforgalom ennél jóval színesebb volt. Középkori fénykora a 13. század közepétől jó egy évszázadig tartott – ebben az időben a Mongol Világbirodalom által megteremtett Pax Mongolica biztosította az eurázsiai léptékű távolsági kereskedelem békés lehetőségét. Ez volt az az időszak, amikor Marco Polo eljutott Kínáig, a felkészült itáliai kereskedők pedig már jól

elsorolni is sok lenne, miféle árucikkek cseréltek gazdát az Eurázsiát behálózó F selyemút különböző pontjain: fűszerek, kelmék, a textiliparban nélkülözhetetlen festékanyagok, prémek, bőrök, különböző fémtermékek, drágakövek (Nagy, 2005, 328). Néhány konkrét példát is érdemes felsorolni. Kína ekkor ismerte meg a gránátalmát, mely helyet kapott a gyógyászatban és a gasztronómiában is és Perzsiából érkezett a Mennyei Birodalomba a mirha. Kína értékelte a nyugati textíliákat is – főleg a perzsa és szíriai brokátokat (pl. a Damaszkuszra utaló damasztot), amelyek selyemszálakra szőtt arany- vagy ezüstszálakkal készültek, s nem kevésbé a színes üvegből készített tárgyakat, ékszereket. A császári udvar felvette a különböző kozmetikai cikkeket is – ilyen volt az indiai indigóból kivont „kék festék”, a mai szemöldökceruza őse, vagy a „köröm virága”, a henna. Perzsia szállította Kínának a koriandert, de fontos árucikkek voltak az ásványok és drágakövek (lazurit, türkiz, gyémánt, jáde), valamint a korall és a gyöngy is. A porcelánból és üvegből készült tárgyak, vagy az illatszerek alapanyagai éppen úgy megfordultak a selyemúton, mint a fűszerek – ez utóbbiak elsősorban keletről (főként Indiából) vándoroltak nyugat felé, ahogyan a selyem is (Boulnois, 1972, 103–104; 118–119; 144). Ez utóbbi a transzkontinentális kereskedelem „mindenütt és mindenre beváltható, kontinenseken átívelő érvényű” valutája lett (Ecsedy, 1979, 43), de a Távol-Keleten is szívesen fogadták a Mediterráneumban szőtt egzotikus kelmét, a byssost vagy más néven bözt (Ecsedy, 1979, 68). A híres Codex Cumanicusban (amely voltaképpen egy többnyelvű kereskedelmi árujegyzék) előforduló török és perzsa árunevek is eligazítást adnak arról, hogy miféle javakkal megrakodva indultak a hajók a fekete-tengeri kikötőkből Nyugat-Európába. A legfontosabb termékek eszerint: bőr, nemez, prémek, viasz, tömjén, gabonafélék, sajt, bor, só, hal, fűszerek, selyem és kelmék (Vásáry, 1986, 253). Mindezek mellett komoly piaca volt a rabszolga-kereskedelemnek is, amelyet az észak-itáliai kalmárok ugyancsak űztek és Velencét maga mögé utasítva ebben is Genováé volt az elsőség (Tardy, 1980, 69). A Krím félszigeti rabszolga-kereskedelemhez lásd Tardy, 1980, 121.

— 62 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

ismerték a feltérképezett keleti utakat (Nagy, 2005, 328; 330).47 A távolsági és a közvetítő kereskedelemben érdekelt itáliai kereskedők „szükségszerűen” megjelentek a champagne-i vásárokon, színrelépésükkel pedig kezdetét vette a középkori Európa pénzpiacainak kifejlődése is. Champagne területén négy város: Lagny, Bar-sur-Aube, Provins és Troyes adta a vásárok színhelyeit. Utóbbi két településen évente két vásárt is tartottak. A vásárokat mindig az évnek ugyanabban a szakaszában rendezték, és egy-egy vásár legalább hat hétig tartott. Így a távolsági forgalomban aktív kereskedők az egyes vásárok bezárása utáni egy-két hetes szünetekkel is számolva Champagne-ban ténylegesen az egész év folyamán üzletfelekre találhattak. Az egyes vásároknak meghatározott rendje volt, amely alkalmat adott a számlák és az esetleges üzleti viták rendezésére is. A vásárokon történő adásvételek egyenértékét ugyanis nem kellett azonnal kiegyenlíteni, hanem rendszeressé vált, hogy csak a vásár lezárultával fizették ki pénzben a vételek és eladások során kialakult különbözetet. Ez hozzájárult a mindig is kockázatosabb kézpénzforgalom korlátozásához és a fejlettebb kereskedelmi technikák kialakulásához (Cameron, 1998, 92; Nagy, 2005, 327), amelyeknek egyébként sokkal szélesebb körű és tartósabb hatásuk volt, mint maguknak a vásároknak (Cameron, 1998, 92). A váltó kialakulása: A váltó előzményének egy instrumentum ex causa cambii nevű konstrukció tekinthető. Genovai feljegyzésekből ismert, hogy ezek a „proto-váltók” nagyobb számban fordultak elő az 1200-as években és általában az adós elismerte bennük, hogy bizonyos összeget kapott Genovában, majd ígéretet tesz rá, hogy annak megfelelőjét visszafizeti Champagne-ban. A kölcsönzőnek – természetesen – automatikusan haszna származott a pénzátutalási műveletből, ezért bizonyos egyháziak a Genova és Champagne közötti pénzátutalásokat „álcázott kölcsönök47

firenzei Bardi kereskedőház képviselője, Francesco Balducci Pegolotti a 14. század A első felében született „La prattica della mercatura” („A kereskedelem gyakorlata”) című kereskedelmi kézikönyvében – bár maga soha nem járt Keleten – pontosan leírta a Fekete-tenger partvidékétől Kínáig terjedő utat, amely szerinte 284 napig tartott (Nagy, 2005, 330). Vö. Vásáry, 1986, 253.

— 63 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

nek” bélyegezték (Bozóky, 1972, 492). Ennél a pontnál kell egy rövid kitérőt tennünk a korabeli egyház és az éppen szárba szökkenő középkori pénzügyletek egymáshoz való viszonyát illetően. A váltó törvény által megszabott formában kiállított, pénz helyett korlátozottan forgatható értékpapír, adóslevél, amelyben az elfogadó kötelezettséget vállal, hogy meghatározott időben és helyen megszabott összeget fizet vagy fizettet hitelezőjének vagy egy harmadik személynek. Megkülönböztetünk saját vagy idegen váltót. A saját váltó fizetési ígéretet (elfogadvány) tartalmaz, azaz a kiállító (kibocsátó) maga vállal fizetési kötelezettséget. Idegen váltó esetében a kibocsátó egy adósát (az intézvényezettet) szólítja fel és fizetési meghagyást (intézvényt) ad. A kapitalista fejlődésben a váltó – mint a pénztőke egyik sajátos megjelenési formája – fontos szerepet játszott a tőke körforgásának meggyorsításában. Problematikus viszont a kereskedelmi értékpapírok átruházhatóságának kezdete. A középkorban általában nem lehetett a váltókat hátirattal (váltóforgatmánnyal) átruházni. A hátirat – bár korai példái is vannak – csak a 17. század legelején vált általánossá. A 17. században a jogászok a kereskedelmi értékpapírok átruházhatóságának megengedhetőségét hirdették. Ennek nyomán vált lassan a váltó fizetési mandátummá (Bozóky, 1972, 493; Közgazdasági Kislexikon, 1972, 381; Muraközy – Zánkai, 1973, 501).

Fejlett kereskedelmi rendszer nem létezhetett a hitel és az ehhez kapcsolódó kamat intézménye nélkül (Nagy, 2005, 330), de a középkori pénzpiacra rányomta a bélyegét az a gyakorlat, hogy a kamatos kölcsönt az egyház uzsorának tekintette és tiltotta. A középkori teológusok és a kánonjogászok szerint minden kölcsönből származó haszon uzsorának számított – usura est lucrum ex mutuo ratione mutui (Bozóky, 1972, 492). Az egyháznak a kamatszedésről kialakított álláspontja részben bibliai helyekre, korai zsinati határozatokra és az egyházatyák tanításaira vezethető vissza, amelyek egyértelműen megtiltották a kamatszedést. Így pl. a Lukács evangéliumából származó igevers szerint „adjatok kölcsönt, semmit érte nem várván” [Lk 6,35] (Biblia, 2006). A Karoling-kori, 806-ban kiadott nymwegeni (Nijmegen) capitulare definíciószerű rövidséggel határozta meg az uzsora (usura), a kereskedelem (negotium) és a piszkos haszon (turpe lucrum) fogalmát. Eszerint uzsorának nevezik, — 64 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

ha bárki többet kér vissza, mint amit kölcsönadott, a valódi kereskedelem pedig az, ha valaki annyiért adja az áruját, amennyiért megszerezte. A szabályozás nem engedi meg, hogy valaki aratás vagy szüret idején olcsón felvásárolja a termést, amit később felárral adna tovább – ez a piszkos, csalárd haszon. Ezt a merev tilalmat képviselte az 1140 körül lezárt Decretum Gratiani is, így ez került be a kánonjog szabályai közé. A hitelügyletekkel ebben az időszakban kéz a kézben járó kereskedelem, illetve az áruforgalmat bonyolító kereskedők megítélése is hasonló volt a fentiekhez: „Homo mercator vix aut nunquam potest Deo placere” – azaz „A kereskedő alig, vagy sose lehet Isten tetszésére”. Ennek az „alig”-nak feltétele volt, hogy a kereskedők portékái „méltányos ár”on (iustum pretium) jelenjenek meg a piacon, azaz a kalmárok ne az elérhető nyereség maximalizálására törekedjenek, hanem egyszerűen csak akkora haszonra, amely a saját munkájuk ellenértékeként biztosítja megélhetésüket (Nagy, 2005, 330). A tilalmat megszegőkkel szemben az egyház szankciókat foganatosított. Az 1179. évi III. lateráni zsinat megtiltotta az uzsorások egyházi búcsúval kísért temetését, amit az 1274. évi lyoni zsinat megerősített. A „minden kölcsönből származó haszon uzsorának számít” kitétel azonban úgy is értelmezhető volt, hogy ha nincs kölcsön, nincs uzsora sem. Márpedig más teológusok úgy vélekedtek, hogy a pénzátutalás – azaz a cambium – gyakorlata nem tekinthető kölcsönnek. Lombard (vagy Alessandriai) Alexandrus (†1314) például azt hirdette, hogy az ilyen ügylet csupán permutatio (azaz valamely dolognak a másikkal való helyettesítése), nem pedig mutuum (azaz kölcsön) – ennél fogva pedig az ezzel való spekulálással szemben nem emelhető kifogás, mert az nem minősült uzsorának (Bozóky, 1972, 492). A teológiai viták kereszttüzében zajló kereskedelmi és pénzügyi folyamatok azonban természetesen nem stagnáltak, hanem folyamatosan változva, de töretlenül haladtak előre. Magának Rómának és a pápának is szüksége volt ugyanis olyan emberekre, akik az egyház vagyonát kezelik, mert a római katolikus egyház a késő középkori Európa legnagyobb gazdasági szervezete volt. Míg más államok csak a maguk területén élő alattvalóktól igyekeztek behajtani az adót, addig Róma — 65 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

az egész kereszténység területén gyűjtötte azt. Amikor egy egyházi méltóságot beiktattak, egyéves várható jövedelmét azonnal le kellett adnia Rómában. A pénz Európa minden szegletéből áramlott, a fizetési késedelmet egyházi kiközösítéssel (excommunicatio) szankcionálták. A pénznek, mint készpénznek a szállítása azonban kockázatos lett volna Európa útjain. Az esetleges károkat elkerülendő a Rómába utazók felkerestek egy bankot a Rajnától nyugatra (attól keletre nem voltak bankok) és vettek egy hitellevelet, amelyet a városba érkezve pénzre váltottak. A tranzakciónak persze váltási költsége és közvetítői díja volt, de a pénz elrablásának lehetőségét kiküszöbölték. Az egyháznak tehát elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy – ostorozásai ellenére – egyre nagyobb körben élénkítse a bankok forgalmát (Parks, 2006, 33–34). 3-2. keretes írás A kamat egyházi megítélése a középkorban

A teológusok közül Aquinói Tamás Summa Theologiae című művében részletesen foglalkozik a kamatszedés tilalmával. A kamatszedés néhány pozitív bibliai említése ellenére Aquinói Tamás a kamatszedést igazságtalannak tartja, sőt egyenesen bűnnek minősíti (Bodai, 1998, 38). A kamat48 tilalmát a közönséges áruk kereskedésének példájából vezeti le. A közönséges áruk – mint például a gabona – elfogyasztása során az áru megsemmisül, az ellenértékét ezért kell kifizetni. A kölcsönzött pénz használata során azonban nem semmisül meg, hanem változatlan formában kerül visszafizetésre, így a használatáért ellenértéket követelni megengedhetetlen. Ha a pénz kölcsönbe adója pénzt kér a kölcsön használatáért, az olyan, mintha a közönséges áruk értékesítője az áru ellenértékén felül még az áru használatáért is pénzt követelne. A pénzérméket a csere kedvéért találták fel. A pénz rendeltetését az áruforgalom közvetítésében (áru–pénz–áru) jelölte meg. Aquinói Tamás meg akarta tartani a pénzt, mint puszta forgalmi eszközt, és gátat akart szabni a pénz önálló útjának (Berkó, 2017, 12). 48

z usuary latin kifejezés a római jogban eredetileg használati díjat, tehát egyszeA rűen kamatot jelentett. A korai szóhasználatban az uzsora és a kamat vélhetően ugyanazzal a jelentéssel bírt. A tartalmi megkülönböztetés a középkorban alakult ki, ekkortól vált el a kamat és az uzsora jelentése.

— 66 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

Ha azonban a kamatszedés megengedett, akkor a pénz nem elhasználódik, hanem szaporodik, és magában is produktívvá válik, önálló utat kezd járni, elszakadva a cserekereskedelemben betöltött eredeti szerepétől. A keresztény Európában a 12. század során az egyházi törvényekben megjelenik a kamatszedés tilalma. 1139-ben a II. Vince pápa által összehívott II. lateráni zsinaton kimondták a kamatszedés tilalmát, melyet az 1179-ben megtartott III. lateráni zsinat megerősített azzal a kiegészítéssel, hogy az uzsorást eltemető pap hivatalából való felfüggesztéssel sújtható. A bécsi zsinat (1311–1312) már azt is eretneknek nyilvánította, aki megengedő volt a kamatos kölcsönnel szemben. A kamattilalom komoly akadályává vált a kereskedelmi és bankügyletek kialakulásának, a 15. századtól kezdve a kamattilalom fokozatosan lazult. Jakob Fugger felkérésére Johann Eckert, az ingolstadti egyetem teológiaprofesszora teológiai szakvéleményt készített a kamatszedés ügyében. Az állásfoglalását nyilvános vitában kívánta megvédeni, melyre 1515-ben került sor a bolognai egyetemen. Vitapartnerét Johann Fabri augsburgi rendfőnököt nem sikerült meggyőznie, azonban az egyház a továbbiakban az 5 százalékos kamatra történő betételhelyezést hallgatólagosan tudomásul vette, majd X. Leó pápa az V. lateráni zsinat határozatával elfogadta. Luther Márton (1483–1546) idejére a pénzkölcsönzés általános gyakorlattá vált, ő azonban határozottan és szenvedélyesen lépett fel a kamat fejében történő kölcsönzéssel szemben. Luther kijelentette, hogy a kamat fejében történő kölcsönnyújtás nem egyeztethető össze a keresztény tanítással. Történelmi példák sorával igazolta, hogy a fejedelmeknek és uralkodóknak már az ókorban is gyakran kellett beavatkozniuk a kamatszedés ellen, hogy a társadalmi békét fenntartsák. Visszanyúlt Arisztotelészhez is, aki mindenféle kamatszedést ellentétesnek tart a természeti törvényekkel. A papokat és az iskolamestereket jelölte ki arra a feladatra, hogy a kamatra vonatkozó ismereteket terjesszék, s a védekezés képességét kialakítsák az emberekben.

— 67 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Lutherrel szemben Kálvin János (1509–1564) megengedte a kamatszedést, a meggazdagodást sem utasította vissza. A kölcsön egy közösségen belüli jogi és etikai kapcsolat, amelyet a Biblia nem tilt. Más azonban a visszaélés. A 15. zsoltár 5. verse arról szól, hogy az igaz ember „nem adja pénzét uzsorára”, tehát nem használja ki a bajba jutott felebarát nyomorúságát. Ezért az ilyen kölcsönért kamatot sem volt szabad kérni. Kálvin is pontosan ezt tanította. Más eset az, ha valaki gazdasági haszon céljából fordul hitelért, akkor jogos, hogy ebből a hitelező is részesüljön egy tisztes, korlátozott mértékű kamat erejéig. Kálvin a lelkészek vagyonosodásában nem látott akadályt hivatásuk beteljesítésére, ellenkezőleg, tekintélyüknek emelkedését látta benne, ha vagyonukat gyümölcsözően helyezték el. Erkölcsileg elvetendő a gyűjtött javak birtoklásában való elpihenés, a vagyonnak élvezése, a szent életre való törekvéstől való elfordulás. A kálvinizmusnak a vagyonnal szemben elfoglalt álláspontja az, hogy akármennyire a magam szorgalmával, verítékével, eszével és takarékosságával gyűjtöttem is ös�sze javaimat, az végső értelmezésében mégsem az enyém, én csak sáfára vagyok annak. A pénzem is az Istené, akié az életem is mindenestül, és nincs és nem is lehet olyan részterülete az életemnek, amelyre ne terjedne ki az uralma (Berkó, 2017, 18–19). Ez a takarékosság és leegyszerűsített életmód a tőkeképzést rendkívüli módon elősegítette, s mivel a megtakarított tőkét a nyugat-európai kálvinisták kevésbé fektették földbirtokba, mert a feudális életforma elvi ellenségei voltak, s üldözött helyzetük miatt kevésbé is juthattak birtokhoz, az újkorban kezdődő gazdasági és kereskedelmi élet szabad pályái nyíltak meg előttük. A felgyülemlett családi tőkék itt indították meg a kereskedő és iparos családok vállalkozásait, az újkorban kezdődő kispolgári kapitalizmust. A kálvinizmus a kispolgári kapitalizmus kialakulására határozottan kedvező lelki és szellemi előfeltétel volt. A reformációt követően a gazdasági fejlődés lendületet vett Angliában, Hollandiában, míg a katolikus Spanyolország és a muzulmán Oszmán Birodalom lemaradtak jelentős katonai erejük és területi dominanciájuk ellenére.

— 68 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

A champagne-i vásárok zenitje a 13. századra tehető, jelentőségük viszont a 14. században hanyatlani kezdett, ami több tényező együttes hatásának a következménye volt. A politikai átalakulások mellett fontos változás volt, hogy a 13. század végétől biztonságossá és pár évtizeden belül igen forgalmassá vált az Itáliából Flandriába vezető közvetlen tengeri út. Eddig az időig a Földközi-tengeren érkező áru ezekre a területekre szárazföldi úton jutott el, az Alpok nagy hágóin keresztül, melynek forgalma élénkebb volt, mint a Gibraltári-szorosé. Éppen a 13. század végén és a 14. században születtek meg azok a hajóépítési és navigációs újítások, amelyek forradalmi változásokat eredményeztek. Az 1320-as évekre Genova és Velence is minden évben útnak indított egy-egy konvojt – ezek voltak a híres flandriai flották. Ezek a tengeri karavánok közvetlenül Bruges – majd Antwerpen – állandó nagy piacára vitték a mediterrán árukat, fölöslegessé téve ezzel a champagne-i vásárok bizonyos funkcióit. Bár a szárazföldi kereskedelem nem szűnt meg teljesen (a 15. században Genf hasonló szerepet játszott, mint korábban Champagne), az Észak- és Dél-Európa közötti gazdasági viszonyokban egyértelműen új korszak kezdett kibontakozni. Nemcsak új útvonalakról és új közlekedési eszközökről volt itt szó, hanem komoly változásokról a kereskedelem méreteiben és az üzletszervezés mechanizmusaiban is. Ez utóbbiban igen jelentős strukturális átalakulás zajlott le: bár voltak vásárok, melyek jellemzően a 14. században érték el jelentőségük csúcspontját – mint Frankfurt –, de összeségében a nagy nemzetközi vásárok köré szerveződő kereskedelem rendszere is átalakult. Egyre kevésbé volt szükség ezekre a vásárokra, hiszen a kereskedők egyre kevésbé utaztak együtt az áruikkal, elterjedtebbé vált a kereskedelmi centrumokban működő, képviselőkkel rendelkező áruforgalmazó és pénzügyi cégek hálózata. Az üzletek már nem a vásárokon lévő pultok mögött köttettek, hanem megrendelések alapján szállították az árukat. Ezeknek a főbb itáliai városokban voltak a központjaik, részlegeik pedig szerte Európában, mindenütt (Cameron, 1998, 91–92; Braudel, 2004, 427; Nagy, 2005, 328). Az itáliai városok közül is kiemelkedett Firenze (3-6. ábra), amely számos ilyen „vállalattal” képviseltette magát Európában, hitelezőhálózata pedig Londontól Konstantinápolyig ért. A kibontakozó, de már új alapokon nyugvó nemzetközi (közvetítő) — 69 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kereskedést döntően családi kézben lévő vállalkozások végezték – ezek tekinthetők a modern bankok előfutárainak. Ezek a kereskedők elfogadtak betéteket, hogy finanszírozni tudják a kereskedelmi ügyleteiket, ugyanakkor ezen felül nyújtottak hiteleket más vállalkozóknak, uralkodóknak, nemeseknek, egyházi méltóságoknak, valamint befektettek ipari és kereskedelmi vállalkozásokba is. Két firenzei család emelkedett ki a 14. század korábbi időszakában: a Bardi és a Peruzzi, melyeknek bankjai hihetetlen vagyonokat halmoztak fel. Azonban az 1340-es években, amikor III. Edward angol király megtagadta adósságainak visszafizetését, mindkét bank összeomlott (Parks, 2006, 18). Ugyancsak Firenzében jegyeztették be a pénzváltók céhébe a Medici-bankot 1397-ben, amely a későbbiekben az egész, összeurópainak tekinthető hitelezési folyamatot koordinálta (Parks, 2006, 14). A 15. század első harmadára már odáig jutott a bankház, hogy a római Medici-fiók bonyolította le az egyházi tizedek beszedését és folyósítását, a velencein és a genovain keresztül pedig a kontinentális kereskedelem pénzforgalmának java zajlott (Parks, 2006, 108). 3-6. ábra: Toscanai bankár munka közben (14—15. század)

Forrás: upload.wikimedia.org

— 70 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

3.2.2. Kína

A középkori európai bankok kialakulása, illetve azok innovációi kapcsán érdemes egy rövid kitekintést tenni a korabeli Kína pénzgazdaságára és távolsági kereskedelmére is. Nemcsak az ebből származó haszon inspirálta az európai pénzpiacokat, de a transzkontinentális útvonal távol-keleti végpontján jelentős újítások is megjelentek – ezekről a pénzügyi innovációkról egyebek mellett Marco Polo hagyott ránk értékes információkat. 3-3. keretes írás A selyemút

A selyemút annak a távolsági kereskedelemnek az útvonalhálózata, amelyen át a kínai eredetűnek ismert selyem eljutott az eurázsiai sztyeppe nomád birodalmain, illetve az attól délebbre húzódó, magashegyekkel és sivatagokkal tarkított kultúrterületeken keresztül a Földközi-tenger medencéjébe. Innen aztán a karavánok és a hajók a Nyugat luxuscikkeivel megrakodva indultak vissza a Távol-Keletre. Azonban nem csupán prémiumtermékek, hanem innovációk, kulturális és művészeti hatások, vallási rendszerek is kilométerek ezreit tették meg Kínától Rómáig és az Örök Várostól a Mennyei Birodalomig – szárazon és vízen. A tudománytörténet érdekes mozzanata, hogy a klasszikusnak tűnő selyemút kifejezés valójában nem is olyan régen született meg. Ferdinand Freiherr von Richthofen báró, a német geográfia egyik legjelentősebb alakja írta le először 1877-ben a Seidenstrasse fogalmát. A világnyelvekben von Richthofen munkájának megjelenését követően nyomban elterjedt a szó tükörfordítása: az angol Silk Road (Silk Route), a francia La route de la soie, az orosz Šëlkovyj put’. Richthofen egy olyan útvonalhálózatnak (valójában egy gazdasági, földrajzi, történelmi és kulturális komplexumnak) adott nevet, amely műve megjelenését megelőzően már több mint 2000 éve is létezett, s amelyen követek, katonák, kereskedők, szerzetesek ezrei közlekedtek, harcoltak, kereskedtek, zarándokoltak hosszú-hosszú időn keresztül anélkül, hogy kellő földrajzi és történelmi távolságból ítélhették volna meg életük

— 71 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

színterét. Így szükségszerűen többnyire nem is ismerhették fel a számukra gyakran csak két szomszédos várost összekötő útvonalakban azt a kiterjedt, Európát (azon belül is elsősorban a Mediterráneumot) Ázsia legtávolabbi részeivel összekötő, bonyolult rendszert alkotó hálózatot, mely bár számtalan, egymástól gyökeresen eltérő kultúrájú térséget érintett, mégis egy hatalmas, összefüggő, organikus egységet képezett. Szintén ennek a „részismeretnek” a hozadéka, hogy elenyésző volt azoknak a száma, akik teljes egészében (vagy majdnem teljes egészében) bejárták a selyemút vonalát. Ritka kivétel Marco Polo, aki nagy valószínűség szerint nemcsak azon kevesek egyike, akik végigutaztak a selyemúton (az ő esetében annak nemcsak szárazföldi, de tengeri útvonalán is), de ráadásul beszámolója fenn is maradt a későbbi korokra. A selyem, mint „kontinentális valuta” mellett számos más termék is gazdát cserélt a Kínától a Mediterráneumig terjedő, több ezer kilométeres szárazföldi és tengeri úton – így porcelán, tea, fűszerek, drága- és féldrágakövek, üvegáruk, színes- és nemesfémek, fegyverek, további kelmék stb. A selyemúton zajló világkereskedelemben a középkor végére ez a különleges szövet el is veszítette kizárólagos helyzetét: a selymet már csaknem tetszés szerint állították elő Kínán kívül is, így Nyugaton nem volt rá ok, hogy ilyen messziről szerezzék be azt. A selyemkereskedelem ekkoriban már nem a titoktól és a kizárólagosságtól függött, hanem az előállítási költség és a szállítási költség között mutatkozó különbözettől. Ezzel szemben a nyugati felvevőpiacon továbbra is bármilyen árat megadtak olyan termékekért, amelyekhez más módon egyáltalán nem juthattak volna hozzá – ilyenek voltak a fűszerek és a drágakövek. A kereskedelmi cikkek széles vertikuma azonban sosem mutatott statikusságot, mert ez a rendkívül érzékeny rendszer gyorsan reagált nemcsak egy-egy szereplő kihullására, de a piac igényeinek változásaira, avagy a helyi (azaz az út csak bizonyos szakaszaira jellemző) sajátosságokra is. A selyemút nemcsak a kereskedelmi árucikkek, de egyúttal a kultúra, a nyelvek, a művészet, a vallási és filozófiai eszmék, az információk és az innovatív találmányok áramlásának fő ütőere is volt Ázsia és Európa között (Felföldi, 2009, 29, 33; Felföldi, 2012, 10–12).

— 72 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

Stein Aurél, a „selyemút régésze” szavaival: „Századokon át közlekedő ere volt ez a régi India, Kína és a görög kultúrával áthatott Nyugat-Ázsia hajdankori érintkezésének. A művelődéstörténet megragadó fejezete ez” (Stein, 1936, 1). Valóban – ez a tényező teszi a selyemút históriáját az emberiség kultúrtörténetének kiemelkedően fontos fejezetévé.

A 11–13. század gazdasági fellendülésének egyik előfeltétele a fizetőeszközök jelentős mértékű megszaporodása és a pénzgazdaság elterjedése volt. Az „Öt Dinasztia” idején,49 azaz a 10. század első felében a birodalom területén hozzávetőlegesen tíz független állam jött létre, amelyek mindegyike saját pénzt bocsátott ki. Észak-Kínában továbbra is döntően rézpénzek maradtak forgalomban, míg Dél-Kína számos vidékén feltűntek a vas- és ólomérmék. Az új, a Szung-ház által egyesített egységes birodalomnak a 10. század második felében sikerült elérnie, hogy az ország egész területén egyfajta rézpénzt használjanak. A háborús erőfeszítések miatt azonban az állam kénytelen volt addig soha nem látott mennyiségű rézpénzt kiadni. Erre 1038–1055 között került sor, amikor a birodalom északnyugati határainál súlyos katonai problémákkal küszködött, illetve a dzsürcsik 1126-os nagy támadása idején. A legtöbb érmét, 6 milliárd darabot 1073-ban öntötték. A kibocsátott hatalmas mennyiség ellenére a rézpénzekkel összeségében nem tudták fedezni a gazdasági fellendülésből és a katonai kiadásokból fakadó szükségleteket. A veretlen ezüstdarabok, amelyeket az Öt Dinasztia korában kezdtek fizetőeszközként használni a Jangce alsó folyásától délre a 11. század során Észak-Kínában is megjelentek. Itt az ujgurok, akik a Közép-Kelet országaival kereskedtek, ezüstimportjuk révén hozzájárultak ennek a fizetési módnak az elterjesztéséhez (Gernet, 2005, 257).

kínai történelem hagyományos (legitim) dinasztiáinak sorában az Öt Dinasztia A kora 907–959 közé tehető. Az öt dinasztiát az alábbiak alkották: Kései Liang (907– 923), Kései T’ang (923–937), Kései Cin (937–947), Kései Han (947–951), Kései Csou (951–959) (Ecsedy, 1979, 235). Más helyen a „Vu taj”, azaz az ’Öt Dinasztia’ korát 907–960 közé teszik (Vásáry, 2003, 91–92). Az eltérés abból fakadhat, hogy a Kínát egyesítő Szung-ház uralmát 960-tól számíthatjuk. Vö. Ecsedy, 1979, 235.

— 73 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A kereskedőknek adott letéti igazolások, amelyeket saját tartományi kormányzatuk fővárosi képviselői állítottak ki már a 9. században – s amit akkoriban „repülő pénznek” (feiqian) neveztek –, majd valamivel később, a 800-as évek végétől a Szecsuán tartománybeli Csengtu gazdag kereskedői és bankárai által magánúton kiadott hasonló igazolások tekinthetők a papírpénz elődeinek. Az első állami bankjegyet Szecsuánban készítették 1024-ben. A papírpénzhasználat, amely a 11–14. században széles körben elterjedt ugyan a kínai világban, később mégis elvesztette jelentőségét és csak ritkán alkalmazták. A Szung-korban (960–1279) (Ecsedy, 1979, 235) azonban hathatósan támogatta mind a magánszféra, mind pedig az állam gazdasági életének felvirágzását. Lehetővé tette, hogy a Déli Szung-dinasztia idején (1127–1279) mérsékeljék a rézpénzkibocsátást, bár ennek az új, központilag meghatározott árfolyamú pénznek a túlzott használata végül, közvetlenül a mongol hódítás előtt a gazdaság válságának elmélyüléséhez vezetett (Gernet, 2005, 257–258). A számos néven ismert papírpénz (jiaozi, qianyin, kuaizi, guanzi) a 12–13. század meghatározó pénzfajtája volt és az is maradt egészen a mongol megszállás végéig.50 Használata a Liao és a Kin Birodalomban is elterjedt.51 A Déli Szung-dinasztia idején a kibocsátott papírpénz értéke elérte a 400 millió füzért.52 Emellett azonban a kereskedelemben különböző átruházható okmányokat is használni kezdtek: a bankutalvány, az adóslevél és a váltó mind a 11. században jelentek meg. A pénzváltó üzletek (jifupu, jinyinpu, duifang, jiaozipu, zhipu, fangzhaihu, qianhu) tulajdonosai által irányított pénzügyi tevékenységek

ubiláj, mongol nagykán uralkodása alatt a meghódított Kína területére tette át K a Mongol Világbirodalom székhelyét, egyszersmind új kínai uralkodóházat alapított, amely Jüan néven 1280–1367 között kormányozta a távol-keleti államot. Vö. Ecsedy, 1979, 235. 51 A Liao és a Kin Birodalom az uralkodó dinasztiákról elnevezett alakulatok nevei, melyeket Észak-Kínában alapítottak a kitajok és a dzsürcsik, kiszakítva a területeket Kínából. A kitajok kormányozta Liao-állam 947–1125 között állt fenn, őket váltotta a dzsürcsi Kin-állam (1125–1234) (Vásáry, 2003, 98). 52 Egy füzér ezer darab érmét jelentett. Vö. Gernet, 2005, 257. 50

— 74 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

a Szung-kor kereskedelmen alapuló gazdaságának egyik meghatározó ágazatává váltak (Gernet, 2005, 258). A papírpénzről és annak használatáról így számolt be könyvében a Kínában székelő mongol nagykán udvarában járt – és később Kubiláj kán bizalmas tanácsának tagjává lett (Vajda, 2003, 13) – Marco Polo: „Miután részletesen leírtam az uralkodó városának pompáját, tovább megyek, és a pénzverdéről beszélek, amely ugyanabban a városban van: az uralkodó itt nyomatja és vereti pénzét, mint ahogy alább elmondom. (...) Egy bizonyos fának, nevezetesen a szederfának53 – az ő nyelvükön gebzus a neve – kérgéből készítteti, melynek levelei a selyemhernyók fő táplálékát szolgáltatják. (...) Azt a finom fehér hártyát választják ki belőle, mely a fa törzse és a kéreg vastagja között van, s ebből olyasmit készítenek, ami a papírhoz hasonlít, éppen csak fekete a színe. Ha a hártyákat kidolgozták, különböző nagyságú darabokra vágják. A legkisebbnek az értéke fél torneszel,54 a valamivel nagyobbé egy torneszel; az ennél is nagyobb fél velencei kisezüstöt ér, a következő nagyságú egy nagyezüstöt. Vannak aztán két ezüstöt, öt ezüstöt és tíz ezüstöt érő darabok, továbbá egy bizánci aranyat érők, három bizánci aranyat érők, így egészen tízig. Minden darabon rajta van a Nagy Kán pecsétje, különben semmit sem ér. Ezeket a papírdarabokat olyan ünnepélyességgel és komolysággal adják-veszik, mintha színaranyból vagy ezüstből volnának. Minden papírdarabon egy sereg hivatalos feljegyzés van, a hivatalnokok pecsétjeivel és névaláírásaival. S ha így kellőképpen elkészítették a papírokat, a kán által kijelölt főtiszt rányomja a kezelésében levő cinóberpecsétet, úgyhogy a pecsét jegye ott marad vörösen, és ez adja meg a pénz értékét. És ha valaki nem hajlandó elfogadni, azt halálbüntetés sújtja, harmadíziglen. (...) Idegen országok alattvalói sem használhatnak más pénzt a Nagy Kán birodalmában. Azonban ezt mindenki szívesen fogadja, mert bármerre jár az országban, mindenütt papírpénzt talál, s ennek segítségével éppen olyan jól lebonyolíthatja 53 54

rtsd: eperfa. É A torneszel francia eredetű pénz (Vajda, 2003, 465; 40. jz.).

— 75 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

az áruk eladását és vételét, mintha színarany pénze volna. És amellett olyan könnyű, hogy tíz bizánci arany értékű papír nem teszi ki egy bizánci arany súlyát. (...) ...az Indiából vagy más országokból évente többször is érkező... kereskedők szívesen elfogadják..., először is, mert ennyit senki mástól nem kapnának, másodszor pedig, mert késedelem nélkül kézhez kapják. Ezzel a papírpénzzel mindent megvehetnek, amire a birodalomban szükségük van, utazásaikon pedig sokkal könnyebben viszik magukkal. (...) ...a kereskedők egy évben többször is hoznak négyszázezer bizánci aranynál nagyobb értékű árut, amiért a Nagy Kán papírban fizet. (...) Ha ezeknek a papírpénzeknek bármelyike megrongálódik – noha nem szakadnak könnyen –, a tulajdonos a pénzverdébe viszi, és az érték három százalékát levonva vadonatúj darabot kap érte cserébe. (...) Egyszóval az emberek itt sohasem fizetnek arannyal vagy ezüsttel.” (Vajda, 2003, 201–204). Kubiláj nagykán egyébként 1260-ban bocsátott ki először papírpénzt (37. ábra), s az, hogy ezeket a pénzeket faháncspapírra nyomták egyúttal a kínaiak nyomdászati technikájára is utal.55 A pénzverdében igen jó áron papírpénzre váltották az aranyat, ezüstöt, gyöngyöt és drágaköveket, amelyet ugyancsak papírpénzért meg is lehetett vásárolni, ha valakinek – pl. ékszer készítése végett – erre volt szüksége. Magának a papírpénz-gazdálkodásnak ténye a 13. század Európájában az újdonság erejével hatott (Vajda, 2003, 203–204; 465, 41. jz.).

mongol nagykánok közül egyébként elsőként Ögödej vezette be használatát 1236A ban (Vajda, 2003, 465, 41. jz.).

— 76 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

3-7. ábra: 1375-ös kínai 1 guan

Forrás: upload.wikimedia.org

A pénzügyi innovációk mellett érdemes megemlíteni a kereskedelmi hajózáshoz kapcsolódó fejlesztéseket is. A kínai tengerhajózás fejlődése a 11. századtól (az iránytű megalkotásával) az ázsiai történelem legfontosabb eseményeinek egyike. A 13–14. század európai és arab utazóinak egybehangzó beszámolói mind erre utalnak: a Kelet-kínaiés a Dél-kínai-tenger mellett fekvő Fucsien, Csöcsiang és Kuangtung tartományok nagy kikötőinek forgalma akkoriban nagyságrendekkel meghaladta a korabeli európai kikötőkét. A Szung- és a Jüan-kori folyami és tengeri hajóforgalom nagysága, a tengeri flotta növekvő szerepe a 12–13. században a Déli Szung Birodalom védelmében és a mongoloknak a Japán és Jáva meghódítására irányuló kísérleteiben a 13. század végén, továbbá a Ming-kor56 nagyszabású tengeri expedíciói 1405–1433 között – amelyek során a kínai dzsunkák egészen a Vörös-tengerig és 56

A Ming-dinasztia 1368–1643 között adta Kína császárait (Ecsedy, 1979, 235).

— 77 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Afrika keleti partjáig jutottak – egyértelműen bizonyítják, hogy a Szung Birodalom hatalmának megszilárdulása és a Ming-időszak nagy tengeri útjai között eltelt négy és fél évszázadban Kína a világ legnagyobb tengeri hatalma volt (Braudel, 2004, 415–416; Gernet, 2005, 258).

3.2.3. A Mediciek

A középkori bankok, mint intézmények szigorúan véve a pénzváltásból nőttek ki. Genovában már a 12. században megjelentek a piacokon a pénzváltók, akik pulton, padon folytatták tevékenységüket (Ligeti, 2003, 18). A bank – olaszul banco (később banca) – jelentése: pad, pénzváltó asztal. De jelenthette akár azt az egyszerű, állványra fektethető deszkalapot is, amelyen írni és számolni lehetett és ami egyértelműen jelezte a bankár és az ügyfél oldalát. Ennyi kellett a legkorábbi bankok működtetéséhez. A középkorban az emberek többségének a bank egy szabadtéren felállított asztalt jelentett (Parks, 2006, 43). Mivel a bankárok gyakran együtt űzték mesterségüket, asztalaikat is egy negyedben – pl. Firenzében a város történelmi központjában lévő Orsanmichelében – helyezték el. Firenzében a korszak bankárai hosszú vörös köpenyekben, súlyos pénzes erszényekkel a derekukon várták mintegy hetven asztalnál a klienseket. A zöld terítővel borított asztalok legfontosabb tartozéka a főkönyv volt – a „Pénzváltók céhe” ugyanis úgy rendelkezett, hogy ebbe minden tranzakciót be kell jegyezni. Az írásban kiállított csekk kockázatos volta miatt ritka volt. Minden ügyletet élőszóban, személyesen kellett megbeszélni a bankárral, amit aztán a főkönyvben – a kliens jelenlétében – rendezett oszlopokban, római számokkal rögzítettek. Ezt ugyanis sokkal nehezebb volt hamisítani. A pénz áramlása felduzzasztotta az adminisztrációt – a sok fejszámolás mind elszállt volna, ha nem írják le. A szakmába az írni tudás volt a belépő. Miután a tranzakció bekerült a könyvbe, hangosan felolvasták. Ha a pénzváltók céhének bármelyik tagját hamisításon vagy csaláson érték, nyomban és véglegesen kiközösítették. Ha egy bankár örökös nélkül halt meg, főkönyvét a céh háromszoros lakat alatt tartotta egy ládában, melynek kulcsait három céhtagnak adták oda. A főkönyvet csak mindhárom ban— 78 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

kár együttes jelenlétében nyitották ki, amikor sor került az elkönyvelt tranzakciókkal való elszámolásra (Parks, 2006, 43–44). Nem minden bankár tömörült azonban céhbe. A zálogkölcsönzők például „köztudottan uzsorások” voltak, ezért nem is lehettek a pénzváltók céhének tagjai, így hivatalos kereskedelmi engedélyük sem volt. Asztalaikat a kapu felett vörös szalag hirdette, náluk kisebb összegeket lehetett alacsony kamatra kölcsönözni. A kölcsön fejében egy zálogtárgyat kellett letétbe helyezni, amit az adós fizetésképtelensége esetén pénzzé lehetett tenni (Parks, 2006, 45). A zálogkölcsönzőkkel szemben a „banche a minuto”-k a Pénzváltók céhének rendes tagjai közé tartoztak. E kisebb, csakis a helyi érdekeket kiszolgáló bankok három fő feladatot láttak el: ékszereket árultak részletre, betéteket kötöttek le évi 9–10 százalékos „ajándék” (kamat) ellenében és ezüstpicciolót váltottak aranyforintra és viszont. Az ezüstpénz, a picciolo nem volt az aranyforint váltópénze, hanem mindegyik külön fizetőeszköz volt. Mivel értékük a bennük lévő nemesfém mennyiségétől függött, a két pénz egymáshoz viszonyított értéke állandóan ingadozott. A picciolót csak a bankok váltották át aranyforintra az aktuális arany- és ezüstárfolyam alapján. A picciolo a szegények pénze volt, az aranyforint viszont monopolizálta a luxuspiacot és a nemzetközi kereskedelmet. A megosztottságot törvény rögzítette (Parks, 2006, 46). Az aranyforint bevezetésének évében, 1252-ben egy aranyforintot egy ezüstlíráért, azaz húsz picciolóért lehetett beváltani. 1500-ban a forint ellenértéke már hét líra, azaz 140 piccioló volt. Az ezüst részben azért devalválódott, mert a Kereskedők céhének (Arte di Calimala) vagy a Selyemgyártók céhének (Arte di Por San Maria) tagjai aranyat kaptak, miközben munkásaikat ezüsttel fizették ki. Amikor az üzlet pangott, rávették a kormányzat – azaz a céhek képviselőiből álló testület – irányítása alatt álló pénzverdét, hogy csökkentsék a picciolo ezüstértékét. Így kevesebb aranyból lehetett kifizetni a munkások ezüstpénzeit (Parks, 2006, 47). A bankok nemzetközileg kiterjedt változatai a Medici-típusú bankok voltak – azaz a banca grossák (Parks, 2006, 46). A bankárdinasztia atyja, Giovanni di Bicci bankja csak aranyforintban folytatott tranzakciókat, melyeket – a velencei stílust követve – kettős könyveléssel — 79 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

rögzítettek, külön oldalon a „tartozik” és a „jóváírás” bejegyzéseivel (Parks, 2006, 48). Mivel az aranyforintnak nem volt váltópénze, értéke viszont igen magas volt, a bankárok mindennapi gyakorlata nem nélkülözhetett kisebb egységeket, amelyekkel az értékesítéseket és a betéteket kikalkulálhatták. Az első frakció az aranylíra volt, amely a forint 20/29-ed – azaz húsz huszonkilenced – részét jelentette. Minden egyes líra 20 aranysoldót ért, egy soldo pedig 12 aranydénárt. Egy forint tehát 348 dénárral vagy 29 soldóval volt egyenértékű. Mindez azonban csak elméletben létezett, mivel a valóságban nem volt olyan pénzérme, amelyet dénárnak vagy soldónak neveztek – a bankárok abakuszon számolták át a váltópénzeket. Ilyen váltóértékeknél nem meglepő, hogy még a kettős könyvelés ellenére sem sikerült a mérleg két serpenyőjét egyensúlyba állítani (Parks, 2006, 51–52). Ami az „alaptevékenységet” illeti, a pénzváltásnak két formája volt: a helybeni pénzváltás és a nemzetközi. Ez utóbbi lényegében pénzátutalás volt. Az egyezményt az egyik helyen megkötötték, de egy másikon hajtották végre. A két hely közötti távolság természetesen időbeli eltolódást is eredményezett, emiatt a pénzutalási-pénzváltási konstrukció hitelművelettel kombinálódott. Az ilyenfajta cambium végrehajtásának eszköze volt a váltó, melyben négy fél szerepelt: kettő az egyezmény megkötésénél, kettő pedig annak végrehajtásánál. A középkorban a váltók meghatározott áron kerültek forgalomba, s mivel különböző helyeken ment végbe az ügymenet, így a pénzpiacot a külföldi devizák irányították (Bozóky, 1972, 492). A bankárok tevékenysége tehát a letétüzletre, a hitelműveletekre és a fizetések lebonyolítására is kiterjedt, s a már többször említett Genovában alakult ki a váltóforgatás intézménye is (Ligeti, 2003, 18). Ez a váltó egyik lényeges tulajdonságát, az átruházhatóságot használta ki, így a váltó birtokosa valamilyen tartozását kiegyenlíthette a birtokában lévő váltóval is. A 14. századtól kezdve ugyanis a váltók kezdték betölteni az instrumentum ex causa cambii szerepét. Szintén ebben az időszakban, a champagne-i vásárok hanyatlásával kezdtek felemelkedni a szervezett pénzpiac központjaiként Bruges, Párizs és London, de számottevő volt Avignon, Montpellier, Barcelona és Palma de Mallorca, Valencia és Sevilla is. Itáliában – természetesen – ezt a funkciót minden nagyobb város betöltötte a 14–15. században. A fő bankárok az olaszok, — 80 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

elsősorban a lombardok voltak – őket a katalánok követték (Bozóky, 1972, 492; Ligeti, 2003, 18). A váltóárfolyamok számolásáról a kereskedők számára készült kézikönyvekből értesülhetünk. Lehetett az árfolyamot idegen pénzben számolni, idegen pénz fix egységének alapján. A másik eljárás szerint a pénzváltás idegen pénzben változatlan mennyiséghez viszonyított helyi pénzben is ingadozhatott. Az árfolyam alapulhatott valódi pénzen (pl. velencei dukát) vagy kereskedelmi pénzen (például genovai forint). A középkorban a pénzpiacon számolt árfolyamokat alkalmazták a váltókra, amelyeket határidőre kellett kifizetni. A fizetési határidőt – mely a távolságtól függött – a kereskedelmi szokás határozta meg57 és hosszú ideig változatlan maradt. A középkorban tehát a pénzpiac egybemosódott a határidősen fizetendő külföldi devizák piacával (Bozóky, 1972, 492–493). A középkori pénzváltás a paritás – azaz egyenértékűség – körül ingadozott: ebben az esetben az országok valutáit az aranytartalmuk alapján hasonlították össze (3-8. ábra). Ennek meghatározását a középkorban bonyolította, hogy Nyugat-Európa egyes országaiban – többek között Franciaországban – a pénzrendszer trimetallikus volt (arany, ezüst és „fekete pénz”58), míg Firenzében vagy Velencében kettős pénzláb volt (arany, ezüst). Külön komplikációt jelentett a sokféle pénzverési jog. Mindezek mellett kapcsolat állt fenn a pénzváltás és a pénzek belső árfolyama között is: az arany- és ezüstpénzek tarifáját gyakran pénzszabályozások rögzítették (Bozóky, 1972, 493).

z itáliai „Pénzváltók céhe” írásban fektette le, mennyi időt lehet számolni az út A megtételére két pénzügyi központ között: Firenze–Bruges: 60 nap; Firenze–Velence: 10 nap; Firenze–Avignon: 30 nap; Firenze–Barcelona: 60 nap. A leghosszabb időt a Firenze–London távolságra számolták: 90 napot (Parks, 2006, 56). 58 Ez utóbbi az ezüsttel ötvözött réz, amely hamar megfeketült (Braudel, 2004, 470). 57

— 81 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

3-8. ábra: Firenzei aranyforint (1347)

Forrás: upload.wikimedia.org

A 14. századra tehát Észak-Itália, azon belül pedig legelsősorban Firenze vált az európai bankügyletek fő mozgatójává. Erre az időre Itália belső politikai viszonyai teljesen átalakultak: a Német-római Császárság északi irányú orientációja miatt gyakorlatilag elvesztette tényleges hatalmát a szétdarabolódó Itália városállamai felett. Felkelések tucatjai törtek ki, amelyek következtében az eddig öröklésen alapuló hatalom a vidéki arisztokráciától (akik hűbérúri kiváltságait addig a német-római császár garantálta) a gazdag városi polgárság kezébe ment át (akik viszont – szabadulni akarván a hűbéres terhektől – a pápát támogatták a császárral szemben). Így vált önálló városállammá Firenze is, saját köztársasági alkotmánnyal (Parks, 2006, 18; 29). Német-római Császárság: A 10. század második felében létrejött államalakulat, amelynek magterületei a mai Németországban és Ausztriában találhatók. Alapítási dátumának I. Ottó 962-es császárrá koronázását tekintik. Ezzel az aktussal gyakorlatilag helyreállították a nyugati császárságot (Restauratio Imperii). A császári cím, amelynek birtokosai 1438-tól szinte megszakítás nélkül a Habsburgok közül kerültek ki, nem öröklődött, a császárok az arra jogosult választófejedelmek által kerültek megválasztásra az 1356-os német Aranybulla (Goldene Bulle) értelmében.

— 82 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

A Német-római Császárság sosem volt szilárdan központosított államalakulat. Míg a kora középkorban az egyes német törzsi hercegségek urainak volt jelentős befolyása a területükön, később az egyes világi és egyházi fejedelmek töltötték be ezt a szerepkört a maguk régiójában. Ennek fontos lépése az 1555-ös augsburgi vallásbéke, ami a földesurak kezébe adta (Cuius regio, eius religio) a vallás megválasztásának jogát, amely felekezetet a területen élőknek követni kellett vagy elköltöztek. Az 1648-as vesztfáliai béke óta a fejedelmek már saját szövetségi (kül)politikát is folytathattak. Így a birodalom nem követte a több európai államra jellemző centralizációs trendet, az uralkodók központosítási törekvései megtörtek a fejedelmek ellenállásán, akik egyre nagyobb önállósággal rendelkeztek. A császárság ennek következtében számtalan grófságból, hercegségből, egyházi fejedelemségből, sőt királyságból állt, a 18. század végére ezek száma 300 felett volt. A Habsburg uralkodóknak is inkább csak a saját családi birtokaikon (főleg a mai Ausztria területén) volt megkérdőjelezhetetlen hatalmuk. Végül a birodalom a 19. század kezdetén, a napóleoni háborúk alatt szűnt meg véglegesen, miután 1806-ban II. Ferenc lemondani kényszerült a császári címről az egy évvel korábban elveszített austerlitzi csatát követően. Megjegyzendő, hogy a föderatív struktúra a későbbi német államokra is jellemző, még az 1871 óta létező „egységes” Német Császárság is több királyságból, hercegségből és egyéb államból állt (Székely, 2005, 257–269; Vajnági, 2009, 167–190).

Az arisztokráciát azonban a gazdag kereskedők, a kereskedőket pedig a város szegény textilmunkásai billentették ki a hatalomból 1378-ban, amikor kísérletet tettek a városi kormányzat átvételére. Ekkor lett Silvestro de’ Medici, a család legtekintélyesebb képviselője a firenzei kormányzat új vezetője, aki együtt irányította a várost a textilmunkásokkal (Parks, 2006, 19). A család képviselőinek neve Firenzén belül gyakran bukkant fel a város előkelőinek (priorjainak) névsorában – abban a kilencfős testületben, akiket a városi kormányzat élére választottak. Viszont tény: maga a bankalapító, Giovanni di Bicci de’ Medici közel sem volt dúsgazdag ember (Parks, 2006, 32–33). Viszont tizenkét évig tartó római banki inasévei alatt mindent megtanult ahhoz, hogy egy önálló — 83 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

bankot hozzon létre. Látta, hogy egy sikeres bank a legforgalmasabb kereskedelmi központokban alapít fiókokat, hiszen a banki tevékenység elválaszthatatlan a kereskedelemtől (Parks, 2006, 36). Miután 1393ban unokabátyja, Vieri de’ Medici visszavonult az üzlettől, Giovanni megvásárolta a bank római fiókját, azonban négy év múlva visszaköltözött Firenzébe és 1397-ben megalapította saját bankját (Parks, 2006, 39). Maga Giovanni di Bicci de’ Medici59 5500 aranyforintot rakott be új bankjába – ekkorra felesége 5000 forintnyi hozományát már biztosan megkétszerezte. Giovanninak üzlettársai is voltak: az egyik a Bardi-család tagja, Benedetto di Lippaccio volt, akivel már Rómában is együtt dolgozott. Ő 2000 forintot hozott a vállalkozásba. A másik társ, Gentile di Baldassarre Boni 2500 forintjával a vállalkozás 10000 forintos alaptőkével indult. Néhány hónap elteltével azonban Gentile Boni tőkéjével együtt kivonult a vállalkozásból. Giovanni 6000 forintra emelte alaptőkéjét, így ketten 8000 aranyforinttal nyitottak. Miután kifizették a bérletet, az alkalmazottak fizetését és elkülönítettek egy kis tartalékot a kifizetetlen hitelekre, a bank első másfél éve alatt 1200 forintnyi szerény nyereséget termelt – azaz évi 10 százalékos hozamot értek el (Parks, 2006, 53). Giovanni visszavonulásáig, az 1420-ig hátralévő 23 év alatt a bank 152 820 aranyforint nyereséget könyvelhetett el – évente átlagosan 6644 forintot, amelynek háromnegyede Giovannié lett (Parks, 2006, 53). A hatalom és a pénz összefonódása sem váratott sokáig magára. Giovanni di Bicci szoros kapcsolatot épített ki az egyházzal, amely a tőke végső forrása volt – lelki, politikai és anyagi értelemben egyaránt. Még Rómában ismerkedett meg Baldassare Cossa, nápolyi pappal, aki 1402-ben bíboros lett, talán éppen a Mediciek pénze révén (legalábbis a kardinális legtöbb levelében „legdrágább barátomnak” szólította a bankárt). Cossát 1410-ben XXIII. János néven pápává választották, a Medici-bank római fiókjának vezetője, az alapító munkatársa, Benedetto Bardi testvére pedig a pápai Kúria pénzeinek megőrzője lett. Ebbe a Medici-pénztárba folytak be a pápai bevételek, itt tartották a Kúria készpénzét és ők fizették ki a kiadásokat. 59

iovanni di Bicci de’ Medici 1360–1429 között élt (Martines, 2003, 397 [függelék I.]; G Hibbert, 2007, 355 [1. táblázat]).

— 84 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

Ők kölcsönöztek a pápának a Nápoly elleni háborúhoz és még több pénzt adtak neki, amikor a vesztes háború után megváltást kellett fizetnie. Lassan láthatatlanul belefolytak az egyház politikájába, sorra kerültek embereik pozíciókba, a beiktatással járó pénz pedig a bankházba. Az alapító és fia, Cosimo pályafutása alatt a bank bevételének fele Rómából érkezett. A „szent bevételek” továbbforgatásához a bank két újabb fiókot nyitott meg Itália kereskedelmi központjaiban, Nápolyban és Velencében (Parks, 2006, 62–63). Az alapító irányítása alatt tehát felfutott a vállalkozás, terjeszkedett a bank. Utóda fia, Cosimo di Giovanni de’ Medici volt,60 aki tovább bővítette a bankhálózatot és a család története során a legnagyobb hozamokat sikerült produkálnia. Emellett az ő irányítása alatt került a család a politikai életbe – az 1420–1434 közötti háborúk ideje alatt a Medici-család, illetve annak feje, Cosimo de’ Medici a Firenzei Köztársaság vezető politikai személyiségévé vált (Parks, 2006, 93). A 15. század itáliai háborúiban a Nápolyi Királyság, a Róma vezette Pápai Állam, a Firenzei Köztársaság, valamint a Milánói Hercegség és a Velencei Köztársaság volt érdekelt. A később visszaemlékező, ugyancsak firenzei Niccoló Machiavelli szerint azonban ezek az összeütközések „félelem nélkül kezdődtek, veszedelem nélkül zajlottak és kár nélkül értek véget” (Parks, 2006, 83; 88). A háborúk tehát gyakorlatilag halottak és területi áldozatok nélkül, ám annál súlyosabb anyagi veszteséggel zajlottak. Mindez úgy volt lehetséges, hogy az 1400-as évek itáliai háborúit hivatásos hadvezérek (condottierek) vezette felbérelt zsoldosseregek vívták, így az élet – és az üzlet – zavartalanul folyhatott tovább, hiszen az államok nem saját alattvalóik életét kockáztatták. De állandósultak a háborúk is, hiszen a zsoldosok érdeke az volt, hogy azok soha ne is érjenek véget, akiket akkor is fizetni kellett, ha győztek és akkor is, ha vereséget szenvedtek. Így a folyamatok elhúzódtak, a pénz pedig csak folyt (Parks, 2006, 88–89). 1426-ra Firenze háborús költségvetése a padlóra került az adósságok miatt. Korábban a városi kormányzat kölcsönökkel kísérletezett, de különböző okok miatt ezek 60

bankház második vezetője 1389–1464 között élt (Parks, 2006, 15). Vö. Martines, A 2003, 397 [függelék I.]; Hibbert, 2007, 355 [1. táblázat].

— 85 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

rendezése beláthatatlan időkre húzódtak el – így a csalódott finanszírozók eladták hitelutalványaikat olyanoknak, akik még tudtak várni. Erre az időszakra a Mediciek firenzei fiókja lett ezek legnagyobb felvásárlója, a hitellevelek 1426-ban már csak névértékük 25–35 százalékáért keltek el (Parks, 2006, 93–97). Végül a milánóiakkal szemben elszenvedett vereség folyománya az 1433-ban megkötött megalázó béke lett. A gyengélkedő Firenze pénzínségét a Mediciek pénze enyhítette (Parks, 2006, 107–108). A hatalom közelébe kerülő Cosimo de’ Medicit azonban letartóztatták és árulással vádolták meg (Parks, 2006, 111), melynek következménye tízévnyi padovai száműzetés lett. A büntetés a család több tagját is érintette, akiket Nápolyba és Velencébe száműztek (Parks, 2006, 115). A bank postaszolgálata azonban továbbra is hatékonyan működött, ahogy maga a bank is, így a Mediciek más helyeken, többek között Velencében költötték pénzüket. Mivel pedig Firenze gazdasági helyzete nem javult, sőt az elszenvedett vereség csak súlyosbította azt – a Mediciek „külföldi kirakatköltekezései” pedig Firenzét is gazdagíthatták volna – a város vezetése arra kényszerült, hogy hazahívja Cosimo de’ Medicit (Parks, 2006, 115–116). Cosimo de’ Medici 1464-ben halt meg, s bár megvádolták, amivel csak lehetett, Firenzébe való visszatérése békét és jólétet hozott a városnak. 1420 és a bank újjászervezése (1435) között Cosimo de’ Medici és bátyja, Lorenzo, valamint Benedetto de’ Bardi bátyja, Ilarione idején a profit 186 382 forintra rúgott (évi 11 648), melynek kétharmada a Medicieké lett. 1435–1450 között, a bank csúcspontján összesen 290 791 forint volt a hozam – azaz évente 19 386 forint, amelyből 70 százalék lett a Medicieké. Ebben az időszakban egy mutatós palotát már 1000 forintból fel lehetett építeni, de az emberek többsége még egy forintot sem tudott adóként befizetni (Parks, 2006, 53–54). Halála után fia, Piero di Cosimo de’ Medici lépett atyja örökébe,61 aki azonban csak öt évig (1464–1469) állt a családi bankház élén. Az ő nevéhez köthető a vállalkozásban a kötött öröklésrend bevezetése, amely 61

iero di Cosimo de’ Medici 1416–1469 között élt (Parks, 2006, 15). Ugyanezt a dáP tumot közli Hibbert, 2007, 355 [1. táblázat], míg Martines 1418-ra helyezte Piero születését (Martines, 2003, 397 [függelék I.]).

— 86 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

felváltotta az addig spontán működő rendszert. Rövid működése alatt nemcsak a Medici-bank feje volt, hanem ugyancsak részt vett a firenzei politikai életben. Utóda és a bankárdinasztia – gyakorlatilag – utolsó embere legidősebb fia, Lorenzo lett – ő kapta az „il Magnifico” (’a dicsőséges’, ’a fényes’) jelzőt (Parks, 2006, 14–15). A Mediciek sikerének hátterében két dolog állt: a kereskedelem és a pénzváltás. Előbbi azonban kockázatokkal járt, mert a vevő mindaddig nem fizetett még egy picciolót sem, míg nem látta az árut, amel�lyel bármi történhetett a hosszú (pl. Itáliától Londonig tartó) út során. Sok esetben bankcsoportok fogtak össze, hogy garanciát vállaljanak a szállítmányért, s mindezt tetézte, hogy a kereslet és az árak állandóan ingadoztak. A szállítási dokumentumok „Isten és a szerencse kegyéért” könyörögtek (Parks, 2006, 54–55). A kockázatok csökkentése érdekében a kereskedők szinte mindent megpróbáltak eladni. A bankok lerakatokat, „áruházakat” alapítottak. A Medici-lerakat 1427-ből fennmaradt leltárában a szokásos nyersgyapjún, selymen és vásznon kívül egy narválagyarról (vagy rinocéroszszarvról) is olvashatunk. 1489ben egy Bourbon-hercegnő megrendelésére szállított zsiráf útközben elpusztult. Hiába – a kimutatások szerint a bankok bevételének csak elenyésző részét tették ki a kereskedelmi tranzakciók. Kereskedésből a Mediciek se gazdagodtak volna meg annyira, amennyire – nem úgy a pénzváltásból (Parks, 2006, 55). Ennek menete a következőképpen írható le. A bankárt felkereső hitelképes polgár – jó eséllyel kereskedő –, hogy aranyforinthoz juthasson, üzleti ajánlatot kínált: Londonban font sterlingben fizetné vissza a kölcsönt. A kereskedő egy váltót, azaz cambialet (cambiumot) állított ki az átvett összegről, illetve arról, hogy egy forintért mennyi angol pénzt kell visszafizetni. Az eredeti váltót több példányban lemásolták és a bankok által fenntartott külön postaszolgálat elvitte azokat a külföldön állomásozó banki megbízottnak (aki sokszor itthoni szomszéd volt). Némi közvetítői díj ellenében a külföldi megbízott egy hivatalnokot küldött a kliens képviselőjéhez, aki az aláírt váltó felmutatásakor Londonban fontban fizetett – szintén némi közvetítői díjjal megtoldva az összeget. Az ügymenet többnyire zökkenőmentes volt, mert a kereskedő londoni megbízottjának hivatala egész biztosan — 87 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

egy bank, s ha az, akkor jó eséllyel itáliai, azaz a hitelt adó bank ismerőse. A visszafizetés időpontja az érintett két pénzügyi központ közötti távolságtól függött, amelyeket a Pénzváltók céhe szigorúan számon tartott, s ez Firenze és London között kilencven nap volt. Ennek végén, azaz az áru megérkezésekor kellett az összeget visszafizetni. Későbbre nem lehetett tolni, mert akkor az egész ügylet úgy tűnt volna fel, hogy kölcsönről van szó, nem pedig egy cseremegállapodásról (Parks, 2006, 55–57). A londoni, bruges-i és velencei számadások összesen hatvanhét váltást jegyeztek fel, amelyekből csak egy végződött a bank veszteségével. A külföldi fizetőeszközök aranyforintra történő visszaváltásakor a Mediciek 7,7 és 28,8 százalék közötti nyereséggel zártak, amelynek hátterében annak feltétele állt, hogy az egységként megnevezett pénz egy kicsit erősebb legyen a saját országában. Az adott országban fennálló árfolyamkülönbségre alapozott oda-vissza váltás termelte meg a bankház hasznát. Firenze és Észak-Európa viszonylatát általában az jellemezte, hogy ez az árfolyamkülönbség kora tavasszal volt a legnagyobb, mielőtt a firenzei gályák elárasztották volna a bruges-i piacot. Ekkor volt a legnagyobb szükség a kereskedelmi hitelekre. A nyári hónapokra aztán kicsit beszűkült a hitelpiac (Parks, 2006, 57–59). A Medici-bankház újításokat is bevezetett – ilyen volt az „egy fiók, egy önálló vállalkozás”. A Medicieket megelőző Bardi- és Peruzzi-család bankjai részben azért mentek tönkre, mert lényegileg nem volt jogi különbség a különböző országokban folytatott tranzakciók között: bármelyik fiók tartozásáért az egész bankot felelősségre lehetett vonni. A Peruzziak – nagyobb haszon reményében – sok partnert akartak bevonni az amúgy egységes szervezetükbe, melynek eredménye az lett, hogy elvesztették az irányításukat a „százfejűvé” átalakuló szervezet felett. Giovanni de Bicci egyszerű szerkezeti újításokat vezetett be: minden fiók egy különálló vállalkozás lett. A haszonból a bankfiók igazgatója 10–40 százalék közötti arányban részesedett – a többi a Medici-banké lett. Nem a Medici családé, és nem is a firenzei anyafióké (amelynek státusza semmiben sem különbözött a többitől), hanem a Firenzében — 88 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

székelő, külön irodával rendelkező bankvállalaté. Így korlátlanul lehetett újabb üzlettársakat bevonni – fiókonként egy-két főt – és a központi bankot úgy bővíteni társakkal, hogy a Mediciek ne szoruljanak háttérbe (Parks, 2006, 63–64). Egy bankfiók vezetője sokkal nagyobb kiadásokra vállalkozhatott sokkal ígéretesebb nyereség reményében, mint amire saját tőkéjével valaha is aspirálhatott volna – a motiváció ezzel a bankhoz kötötte. Cserébe szerződésben kötelezte magát, hogy ugyanabban a városban fog lakni, ahol a bankfiókot létrehozták és betartja a Medici-cég szabályait, amelyek a következők voltak: 1. 300 forintnál többet nem kölcsönöz bíborosoknak, udvaroncoknak legfeljebb 200-at; 2. Megbízhatatlan római kereskedőknek nincs kölcsön; 3. Földesurakkal (azaz a vidéki arisztokráciával) nincs üzlet – még akkor sem, ha azok biztos garanciát tudnak vállalni a tranzakcióra; 4. Soha nem ad kölcsön német fejedelmeknek, mivel ők a legkevésbé sem fogják tartani magukat a megállapodáshoz (Parks, 2006, 64). Ezek mellett a „Ne nyerészkedj!” is kötelező érvényű volt mindazon alkalmazottakra, akiket egy távolabbi fiókba küldtek szolgálatra (Parks, 2006, 79). A fiók munkáját 4–8 főnyi személyzet látta el: levélírók, hírvivők, pénztárosok, akik egy épületben laktak és étkeztek. Ennek hátterét néhány háziszolga és ló alkotta. A személyzeti kérdésekről és a fizetésekről a központi cég döntött – megelőzve nemkívánatos kapcsolatok kialakulását a távoli fiókok vezetői és annak személyzete között. A hivatalos főkönyvön kívül létezett egy „titkos könyv” is, amelybe az igazgató a bizalmas betétesek neveit jegyezte fel. Ide kerültek a fizetések is, amely szigorúan magánügy volt. A könyvet lakat alatt tartották, tartalmát évente egyszer megtárgyalták. A bankfiókok tehát ugyanannak a szervezetnek voltak a tagjai, de azon belül versenyhelyzetben voltak — 89 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

– mindegyik a maga stratégiáját építgette, de központi felügyelet alatt (Parks, 2006, 64–65). A Mediciek azoknak az újításoknak köszönhették banki sikereiket, amelyek az itáliaiakat az egész európai kontinens monopolhelyzetű bankáraivá léptették elő. Ilyen volt a váltó, a hitellevél és a betétszámla bevezetése, majd a kettős könyvelés elterjesztése (Parks, 2006, 17–18), az anyabank és a fiókok hálózatával pedig akár a holdingok korai előfutárának is tekinthetők (Parks, 2006, 18). Végtére pedig minden egyes nemzedék vezető Medici tagjáról elmondható volt, hogy szenvedélyesen gyűjtöttek valamit – ki ereklyéket, ki díszfegyvereket, kéziratokat, ékszereket vagy drágaköveket. A gyűjtő- (és raktározó-) szenvedély hátterében megbúvó rendszerezés és birtoklásvágy ugyancsak serkentőleg hatott a bankok világára is (Parks, 2006, 17). A bankház utolsó vezetője, Lorenzo di Giovanni di Bicci de’ Medici alig volt húszéves,62 amikor lemondott a családi vállalkozás hagyományos profiljáról, a kereskedelemről és a pénzügyekről – ezzel a bankot véglegesen a csőd felé taszította. Felmenőivel ellentétben Lorenzo a főnemesség irányába orientálódott, politikai ambíciói túlmutattak elődeinek törekvéseinél. A közügyekben eltöltött bő három évtized azonban felőrölte a családi vagyont. Utóda fia, az ötödik nemzedék képviselője, Piero di Lorenzo lett,63 aki azonban csak két évig állt a család és annak vállalkozása élén – a francia csapatok 1494. évi bevonulása előtt elmenekült Firenzéből. A család vagyonát elkobozták, a bankház csődbe ment (Parks, 2006, 16–17).

orenzo di Giovanni di Bicci de’ Medici 1449–1492 között élt (Martines, 2003, 397 L [függelék I.]; Hibbert, 2007, 357 [1. táblázat]). 63 Piero di Lorenzo 1471–1503 között élt (Martines, 2003, 397 [függelék I.]; Parks, 2006, 16; Hibbert, 2007, 356 [1. táblázat]). 62

— 90 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

3.3. Kora újkori pénzügyletek: az Újvilág felfedezésétől Londonig 3.3.1. Az Ibériai-félsziget: Spanyolország és Portugália

A 15. század vége nemcsak a Medici-bankház végét, hanem az Újvilág felfedezésével az egyetemes történelem újkorának a kezdetét is jelenti. Ennek a közvetlen előzménye végső soron gazdasági okokra vezethető vissza. A 15. század második felében a tengerhajózásban és kereskedelemben érdekelt nyugat-európai országok arra törekedtek, hogy felfedezzék a közvetlen tengeri utat „Cathay”-ba és az „Indiák”-ba, a „fűszerek hazájába” – ahol állítólag tetemes mennyiségű arany is van. A késő középkori Európa kiterjedt kereskedelmi forgalma igényelte a vert pénz alapját adó nemesfémeket, kiváltképp az aranyat, az azonban korlátozott mennyiségben volt jelen a kontinensen. Emellett a terjeszkedő Oszmán Birodalom hódításai miatt a nyugat-európai országok egyre nehezebben tudták használni azokat a régi tengeri és szárazföldi utakat, melyeken keresztül a világkereskedelmi forgalom zajlott. Az Indiába vezető déli tengeri utakat elsősorban Portugália kutatta, a többi érdekelt ország pedig a nyugatra eső, ismeretlen óceánon át vezető utat kereste. Ennek hátterében nemcsak a fentebb említett kényszerpálya állt: ez az az időszak, amikor a reneszánsszal ismét helyet kap a közgondolkodásban a Föld gömb alakjának ókori tétele, valamint a hajóépítésben és a navigációban elért eredmények64 is inspirálták az új utak keresését (Magidovics, 1961, 123).

középkori kereskedők evezős, segédvitorlás gályáit felváltották a három-, négyA és ötárbócos hajók, amelyek négy- és háromszögletű vitorlákkal voltak felszerelve és széllel szemben is tudtak haladni. A kormányevező helyett megjelent a hajó farán a csuklópántos felfüggesztésű kormánylapát. Mindez együtt jobb manőverezőképességet és iránytartást eredményezett és fölöslegessé tette az evezősöket. A hajók nagyobbak és könnyebben irányíthatók lettek, javult a tengerbírásuk és nagyobb rakományt bírtak el. Ennél fogva hosszabb utakat is meg tudtak velük tenni. A kínaiaktól származó és arab közvetítéssel Európába került iránytű jelentősen csökkentette a navigáció esetleges hibáit a kartográfia fejlődésével pedig egyre tökéletesebb szárazföldi és tengeri térképek készülhettek (Cameron, 1998, 130).

— 91 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Ennek eredményeként 1492. október 12-én, éjfél után két órakor, a Kolumbusz Kristóf által vezetett spanyol flottilla élén haladó Pinta egyik matróza – Rodrigo de Triana – jelezte, hogy a távolban földet lát. Az Atlanti-óceánon való átkelés 33 napig tartott, a Kanári-szigetekhez tartozó Gomerától a Bahama-szigetekhez tartozó San Salvadorig (Magidovics, 1961, 138–139). Az ezt követő időszak „a nagy felfedezések kora” – s bár megindulnak a vetélytársak is, de a felfedezések első szakaszában alapvetően Portugália és Spanyolország járt az élén az „Újvilág” meghódításának. A nyílt tengeri hajózás – szemben a part mentivel – diadalra jutott és világméretű kapcsolatrendszert alapozott meg, egyszersmind Európán belül áthelyeződtek a gazdasági központok. A portugál felfedezések megfosztották az észak-itáliai városokat a fűszerkereskedelem monopóliumától. Az egymást követő háborúk, melynek során idegen hadseregek foglalták el és szállták meg Itáliát, tovább rombolták a kereskedelmet és a pénzügyeket. Hanyatlásuk nem volt se gyors, se drámai, és inkább viszonylagosnak értékelhető az európai kereskedelem hatalmas fellendülése következtében. Európa új nagyhatalma Spanyolország lett, a spanyol Habsburgok pedig – köszönhetően az amerikai gyarmatokról származó aranynak és ezüstnek65 – az Óvilág legnagyobb hatalmú uralkodóivá váltak. Azonban mind Portugália, mind Spanyolország olyan politikát folytattak, amellyel csak eltékozolták a vagyont és megfojtották a dinamikus fejlődésnek indult gazdasági intézményeket. A 17. század közepére – gyarmatbirodalmuk ellenére – mindkét állam már gazdaságilag, politikailag és katonailag is a teljes hanyatlás állapotába jutottak. A nagy földrajzi felfedezésekkel kapcsolatos gazdasági változásokból a legnagyobb hasznot az Északi-tengerrel és a La Manche-sal határos régiók húzták: Németalföld, Anglia és Észak-Franciaország. Mivel ez a vidék nyitott az Atlanti-óceán felé és félúton helyezkedik el Észak- és Dél-Európa között, alaposan profitált az óceánokon keresztül folytatott világkereskedelem új korszakában. Azonban mivel a 16. században Franciaország is belemerült 65

spanyol gyarmatokról beáramló arany és főként ezüst jelentősen megnövelte az A európai nemesfém mennyiséget és a 16. századinak legalább a háromszorosára növelte a forgalomban lévő pénzmennyiséget (Cameron, 1998, 138). (3-9. ábra).

— 92 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

a külső és belső örökösödési és vallásháborúkba, a változások igazi nyertesei a hollandok és az angolok lettek (Cameron, 1998, 125–126). 3-9. ábra: Pénzverés

Forrás: upload.wikimedia.org

3.3.2. A Fuggerek

A 16. században nem történt alapvető változás a pénzpiac struktúrájában, az továbbra is a külföldi devizák piacához kötődött. Az egyház tana a kamat kérdésében a 16. századig változatlan maradt (lásd: 3-2. keretes írás), a váltóügyletek volumene azonban emelkedni kezdett. S bár még a váltó használata az általános, Észak-Európában kezd elterjedni a fizetési kötelezvény, a kötelező jegy előzménye, amelyet főleg az angol kereskedők alkalmaztak – ők elsősorban az antwerpeni — 93 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

és a Bergen op Zoom-i vásárokat látogatták. Az egyre kiterjedtebb kereskedelem, a felfutó kézműipar és a folyamatosan bővülő árukínálat arra ösztönözte a kereskedelmi központokat, hogy az áru- és pénzügyi forgalom összetevői egy helyszínen összpontosuljanak. Így jöttek létre a tőzsdék (3-10. ábra), amelyeken különböző árukkal (pl. gabona, cukor, gyapot vagy éppen nemesfém, értékpapír) kereskedtek, illetve pénzváltással, váltókkal foglalkoztak. Ezek száma egyre nőtt, de egyes városok elveszítették korábbi ilyen funkciójukat – pl. Bruges 1500 körül lehanyatlott, szerepét Antwerpen vette át. A 16. század egyik jellegzetessége a nagyvásárok fellendülése volt. Ilyeneket tartottak Castilla, Frankfurt vagy Lyon területén. Ugyancsak ez az az időszak, amikor Itália és az olaszok elveszítették monopolhelyzetüket a bank- és váltóügyletekben (Cameron, 1998, 162; Bozóky, 1972, 493). A tőzsde kialakulása: A tőzsde általános meghatározása: helyettesíthető tömegáruk, értékpapírok koncentrált piaca, amely megszabott helyen és időben meghatározott keretek és szabályok szerint működik. A tőzsde tehát a koncentrált tőkés piacok jellegzetes intézménye, amely a keresletet és a kínálatot koncentrálja. Kereskedelmi központ, ahol az adásvételi ügyletek szervezett keretek között köthetők meg, az ügyletek realizálását a tőzsde, mint intézmény szavatolja. A tőzsde kereskedelmi testület, amely rendszerint részvénytársaságként működik. Tagjai a részvényesek és a hivatásos alkuszok. A tagok jogait és kötelezettségeit a tőzsdei alapszabályzat rögzíti. A tőzsde ügyletkötési hely, ahol ügyletet kötni csakis hivatásos közvetítők útján lehet. A tőzsdei szabályzat rögzíti, kik lehetnek hivatásos közvetítők, alkuszok (brókerek). A tőzsde fontos szerepet játszik a kereskedelmi szokványok kialakításában (általános tőzsdei szokványok vagy ügyletkötési szabályok, különleges tőzsdei szokványok vagy minőségi előírások, tőzsdei szerződésminták vagy kontraktusok). A tőzsdék specializálódnak – vannak értéktőzsdék és árutőzsdék. Az értéktőzsdéken az ügyletek tárgyai értékpapírok, valuták és devizák. Az árutőzsdéken az ügyletkötések tárgyai helyettesíthető tömegáruk, melyek adásvételét áruminták vagy előírt szabványok (szokványok) alapján bonyolítják le. A speciális tőzsdék sorában különleges

— 94 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

szerepe van az egy-egy árucsoporttal (pl. gabona) vagy egy-egy áruval (pl. kávé, gumi) foglalkozó tőzsdéknek, de ismeretesek más szállítási, biztosítási stb. tőzsdék is. A tőzsdéknek fontos szerepük van a világpiaci árak alakításában. A börze szó egy brügge-i kereskedő, Van der Beurse nevéből származik, akinek házánál rendszeres kereskedői összejöveteleket tartottak, ügyletek lebonyolítása céljából. Ez az elnevezés máig használatban van az üzleti életben. Az első nemzetközi jelentőségű tőzsde a Londonban 1566-ban Th. Gresham által alapított Royal Exchange volt (Közgazdasági Kislexikon, 1972, 366; Muraközy – Zánkai, 1973, 476–477).

3-10. ábra: Az amszterdami tőzsde (1653)

Forrás: upload.wikimedia.org

— 95 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A 16. század leghíresebb bankárdinasztiája az augsburgi székhelyű Fuggerek voltak (3-11. ábra). A Fugger család egyik takács ősének leszármazottai eredeti szakmájukat gyártó-kereskedőként kamatoztatták a gyapjúiparban, majd végül selyem- és fűszer-nagykereskedők lettek és Velencében működtettek nagy raktártelepet. A 15. század végén hatalmas pénzösszegekkel támogatták a német-római császárokat, melynek folyományaként megkapták a tiroli ezüst- és rézbányák, ezen felül pedig a magyarországi rézbányák termelése fölötti ellenőrzés jogát. II. Jacob Fugger (1459–1525) vezetése alatt a családi vállalkozás kirendeltségeket működtetett több német városban, továbbá Magyarországon, Lengyelországban, Itáliában, Spanyolországban, Angliában (London), Portugáliában (Lisszabon) és Németalföldön (Antwerpen). Ez utóbbi két városból gyakorlatilag ők felügyelték a fűszerek közép-európai kereskedelmét. Ezen ügyleteik mellett elfogadtak letéteket, igen széles körben váltókat és komoly összegekkel segítették a spanyol és portugál királyokat is (Cameron, 1998, 159). Végül éppen ebbe buktak bele. II. Fülöp, spanyol uralkodó háborúi a török ellen ugyanis hatalmas összegekbe kerültek, s a spanyol államadósság visszafizetésére Amerika minden aranya sem volt elegendő. Mindazonáltal a család 1594–1600 között még 575 397 gulden nyereséget könyvelhetett el – utána azonban feltartóztathatatlanul lefelé vezetett az út: az 1607. évi harmadik spanyol államcsőd 3,25 millió dukáttal érintette a Fugger-bankházat. Ekkor ismét kivonták a társasági tőkéből magánvagyonuk nagyobb részét és idegen tőkét vettek fel. A hitelezők követeléseinek teljesítése miatt a Fuggerek arra kényszerültek, hogy legádázabb vetélytársaiktól, az itáliai bankoktól vegyenek fel nagy összegű kölcsönöket. A 17. század harmadára a vállalat annyira eladósodott, hogy valamennyi spanyol tulajdona genovai kézbe került, jóllehet a cégnek még mindig volt négymillió dukát követelése a Koronától. A madridi uralkodók azonban egyetlen guldent sem törlesztettek, hasonlóan az osztrák Habsburgokhoz. A 17. század közepére a Fuggerek követelése a Habsburgoktól összesen nyolcmillió aranyguldent tett ki (Ogger, 1999, 407; 412–413), de ez már behajtatlan maradt: a bankház csődbe ment.

— 96 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

3-4. keretes írás A Fuggerek és magyarországi kapcsolataik

A 15–16. század fordulóján több kereskedő-bankár család (angolul merchant-banker) emelkedett fel, akik az árukereskedelem mellett eleinte kiegészítő szolgáltatásként, később külön üzletág formájában kölcsönügyletekkel, befektetésekkel és „banki átutalásokkal” is foglalkoztak. (Klein, 1982, 93. ff.). Az egyik leghíresebb volt közülük az augsburgi Fugger család, akik a 15–17. századi Európa egyik legjelentősebb kereskedelmi-pénzügyi vállalkozását irányították. A Fuggerek sem voltak a szó mai értelmében véve bankárok, hanem olyan nemzetközi forgalmat lebonyolító kereskedők, akiknél egyes pénzügyi szolgáltatások (pénzkölcsönzés és a váltóhasználat) külön üzletággá fejlődtek. Hans Fugger falusi takácsból „mindössze” Augsburg egyik legjelentősebb adófizetőjévé vált (Baker, 2016, 4). Unokái66, legfőképp Ulrich, Georg és (ifjabbik) Jakob Fugger (a továbbiakban „Jakob Fugger”) tevékenysége azonban megalapozta a legendás Fugger vagyont, a Habsburgoknak tett „szolgálataikért” (kölcsönökért) hálából nemesi címet is kaptak. Jakob 1494-től testvéreivel egyenrangúan, azok halála (1506 és 1510) után pedig teljesen egyedül kormányozta a vállalkozást (Ogger, 1999, 93; Baker, 2016, 15). Ezzel párhuzamba állítható, hogy újításainak köszönhetően 1494–1511 között az átlagos éves profit 10,2 százalék volt, míg 1511–1527 között egyes számítások szerint már évi 50 százalékos nyereséget termeltek (Baker, 2016, 3 és 17). Egyes szerzők, például Greg Steinmetz szerint Jakob Fugger a világ valaha élt leggazdagabb embere volt. A Baker által idézett számítások alapján a Jakob által irányított „vállalat” a korabeli Európa GDP-jének nagyjából 1,6 százalékával rendelkezett (Baker, 2016, 20). Új üzletágak Jakob egyik újítása a család textil- és fűszerkereskedelmi profiljának bővítése volt: – A kor kereskedő-bankárai nem magánszemélyeknek, hanem főként világi és/vagy egyházi hatalmasságoknak adtak kölcsönt háborúk finanszírozá-

ansnak két fia volt: Jakob és Andreas. A Fuggerek „vállalatbirodalmát” (idősebb) H Jakob és gyermekei hozták létre (Fugger von der Lilie ág). Andreas ága (Fugger vom Reh) azonban kockázatos ügyletei miatt néhány évtized alatt csődbe ment.

— 97 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

sához vagy épp költséges életmódjuk fenntartásához. A Fuggerek azon kevesek közé tartoztak, akik állandó hitelezői voltak a Habsburgoknak: Jakob rendszeresen pénzelte I. Miksa (1493–1519) háborúit, de V. Károly (1519– 1556) is az adósai közé tartozott (Ogger, 1999, 78. ff., 255, 326 és 384. f.) – A korabeli hitelezők a kölcsönök zálogaként vagy törlesztésként gyakran különféle jogokat kaptak. Így kapcsolódott be Jakob Fugger az akkoriban nagy kereslettel bíró fémbányászatba és -kereskedelembe, ami évtizedeken át a család legjövedelmezőbb üzlete lett. A Fuggerek hiteleztek például tiroli bányavállalkozóknak, de az ezüstbányák feletti felségjogokkal rendelkező Habsburgoknak is. Cserébe az ércet a Fuggerek vásárolhatták meg, és jóval drágábban adták el (például állami pénzverdéknek). A nyereség másik fele az északabbi német területekre vitt ezüstérmékből származott. Az ottani pénz ezüsttatartalma kisebb volt, ezért másfélszer annyi érmét lehetett verni belőlük, a pénzrontás különbözete pedig a Fuggereket gazdagította. Másik jelentős üzletük a Kárpátok rézbányáihoz kapcsolódott (lásd később). Az 1520-as években pedig a család spanyol higanybányákba fektetett be (Ogger, 1999, 75. ff.; 80 és 257. f.; Baker, 2016, 8. f.). A fémeket nemcsak Európa országaiba vitték, hanem portugál kereskedők közreműködésével Indiába is. Ezen kívül volt némi érdekeltségük Dél-Amerika gyarmatosításában (Steinmetz, 2015, 44; 68 és 146). – Steinmetz (2015, 63) Jakob Fuggert a Vatikán legfőbb bankárának nevezi az egyházi pénzek kezelése miatt. Ebben nagy szerepet játszott Markus Fugger, aki magas pozícióba került a pápai adminisztrációban. A Szentszék a neki járó járandóságokat nem maga szedte be az egyházközségektől, kolostoroktól, hanem magánvállalkozókra bízta. A Fuggerek előnye az volt, hogy Jakob alatt a vállalkozás (szemben az olasz bankokkal) szinte egész Európát átfogta, ami tökéletes volt az Alpoktól északra fekvő területek egyházi pénzeinek „átutalásához”. Marketingfogásként rendkívül olcsón dolgoztak, így egyházi és világi fejedelmek is igénybe vették „banki szolgálatásaikat” (Ogger, 1999, 99. f.). Az idegen tőkére szüksége is volt a Fuggereknek, mivel jóval több pénzt mozgattak, mint amennyi a sajátjuk volt (Ogger, 1999, 160. f.).

— 98 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

– Ezen kívül a Fuggerek azon kevesek közé tartoztak, akik a korban befektetési lehetőséget kínáltak kamatra (Steinmetz, 2015, 53), amit több magyar előkelőség is kihasznált, például Szatmári György pécsi püspök és kancellár (Spekner, 2003, 431). A Fuggerek egyedisége nem a fenti tevékenységekben rejlett (hasonló ügyleteket végző kereskedő-bankárok akadtak olasz földön is), sokkal inkább a méretekben, a Német-római Császárságon is túlmutató „hatókörükben”. Több korabeli bankház elsősorban regionálisan tevékenykedett. Ezzel szemben a Fuggerek uralkodóknak (például a már említett Habsburgoknak) hiteleztek rendszeresen, valamint országnyi területek egyházi pénzeit mozgatták, és ezek által kihatásuk volt az európai politikára. Ezen felül monopolhelyzetük volt a fémkereskedelemben egyes régiókban. A sikerekhez hozzájárult a Fugger vállalkozás nemzetközisége is. Még Jakob nagybátyja, Lukas alapozta meg a faktorátusok (németül: Faktorei) rendszerét, melyek kereskedelmi képviseletként, raktárként, irodaként és információs csomópontként működtek. Ezeket kizárólag a leghűségesebb alkalmazottak (a faktorok) vezethették, mivel a távolságok okán sokszor maguknak kellett fontos kérdésben dönteniük. Ez nem a család újítása volt (az olasz Peruzzi-bankháznak például már 1335-ben 15 fiókja volt több országban), de a korszakban talán mindenki másnál jobban kiaknázták az ezzel járó lehetőségeket, és a 16. század elejére a családi vállalat igazi multinacionális konszern lett nagyjából 20 lerakattal Európa szinte minden országában. Így nagyobb területről tudták gyűjteni a híreket, több kereskedelmi útvonalba tudtak bekapcsolódni és messzebbre tudták a pénzeket „elutalni” (Ogger, 1999, 46. f. és 173; Spekner, 2003, 429; Pohl, 1993, 43). Újításnak számított a Fuggerek kiterjedt információs hálózata: a faktorátusok lovas futárok vagy tükrök segítségével továbbították a híreket Európa minden szegletéből, és nem egyszer eltorzított információkat hoztak nyilvánosságra nyomtatott „újságok” formájában a konkurencia megtévesztésére (Ogger, 1999, 23. f. és 360). Szervezeti újítások: Baker (2016, 20. f.) úgy látja, hogy egy ekkora „vállalatbirodalom” irányításához és a pénzügyi helyzet átlátásához szükség volt az olasz városállamokból kölcsönzött, Németországban szinte ismeretlen

— 99 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kettős könyvelés rendszerére, de a család használta a német típusú men�nyiségi nyilvántartásokat (egyfajta egyszeres könyvelés) is (Baker, 2016, 10. ff; vö Ogger, 1999, 72). A faktorok az augsburgi központban tanulták meg ezt a könyvelési rendszert (Spekner, 2003, 429). Szintén olasz mintára történt a személyes és a vállalati vagyon egymástól történő elkülönítése (Baker, 2016, 15. f.). A Fuggerek politikai befolyása — egyházi méltóságok és császárválasztás A Fuggerek vagyonuk, több fontos pozícióban lévő adósuk, valamint megvesztegetéseik révén komoly politikai befolyásra tettek szert. A Szentszéknél el tudták érni, hogy bizonyos egyházi méltóságokat az általuk támogatott jelöltek kapjanak meg (Ogger, 1999, 102. ff.). Politikai befolyásuk kiterjedt a legfelsőbb világi körökre is. Ogger szerint maga Habsburg Miksa császár többször próbálta sarokba szorítani a sváb családot, de mivel háborúihoz további pénzre volt szüksége, és mert saját emberei közül is többen a Fuggerek adósai voltak, nem tudta elérni, hogy a Fuggerek jogait megvonja, a nekik járó kamatok fizetését beszüntesse (Ogger, 1999, 112. f.). Steinmetz (2015, 44) szerint Miksa tisztában volt vele, hogy több emberét a Fuggerek pénzelik, aminek még örült is, lévén legalább nem neki kellett kifizetnie őket. A politikai befolyásuk abban csúcsosodott ki, hogy komoly hatásuk volt a német-római császári pozíció betöltésére. Már Habsburg Miksa megválasztását is támogatták kölcsönökkel, melyért Jakob grófi címet kapott (Ogger, 1999, 143), még később pedig császári tanácsos lett (Ogger, 1999, 209). Erőteljesebben szóltak bele V. Károly megválasztásába. 1519-ben 550 000 guldennel fizették le a választásért felelős fejedelmeket, amit több más német és olasz bankház további összegekkel növelt. Károly a későbbiekben fizetségként Jakob tulajdonába engedett át több tiroli bányát (Baker, 2016, 18). A Fuggerek Magyarországon Jakob Fugger fémkereskedelmi üzletében fontos szerepe volt a felvidéki bányáknak. A helyiek nem mindig látták szívesen a német befolyás növekedését, ezért a család a háttérből tevékenykedett. Thurzó Jánost, a bányavíz kiemelésében sikereket elérő bányamérnököt 50 százalékos részesedéssel vették fel üzlettársnak. A „közös magyar ügylet” 1495-ben indult, ami a fel-

— 100 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

vidéki rézbányák kiaknázását, bérlését és a réz forgalmazását foglalta magában. Thurzó adta a szakértelmét és az arcát: ő szerezte meg a bányák feletti jogokat, míg a Fuggerek a pénzt biztosították. Így a sváb család (a Thurzók neve mögött) szinte az összes magyar rézbányában tulajdonosi vagy bérlői jogokat szerzett. A pénz révén azonban valójában a Fuggerek diktáltak a Thurzóknak (Spekner, 2003, 429.; vö Ogger, 1999, 86. ff.). A mohácsi vereség és a király, II. Lajos (1516-1526) halála után több bánya feletti jogukat Szapolyai János (1526-1540) hosszabbította meg, aki (párhuzamosan I. Ferdinánddal) az új magyar királynak tekintette magát (Ogger, 1999, 331. f.). A fentieken kívül a Fuggerek Budán is nyitottak faktorátust 1503-ban, ami a többihez hasonlóan luxuscikkeket forgalmazott, befektetési és kölcsönügyleteket intézett (a magyar udvarnak is) és továbbította a magyar egyház pápát illető jövedelmeit (Spekner, 2003, 430. f.). A faktorátust véglegesen a török terjeszkedés miatt 1533-ban zárták be (Spekner, 2003, 432). A Fuggerek Jakob Fugger halála után Jakob 1525. decemberi halála után a családi vállalkozás az új cégvezető, az 1560-ig regnáló Anton alatt második virágkorát élte, akinek nyugtalan világpolitikai események (háborúk, reformáció) és a bankár-nagykereskedők között kiéleződött verseny időszakában kellett irányítania a vállalatbirodalmat (Ogger, 1999, 402). Ezt megnehezítette, hogy a fiatalabb generáció és a faktorok gyakran a maguk útját járták. A családi vállalkozás későbbi hanyatlása azonban több egyéb okra is visszavezethető: egyre növekedett a függőségük a Habsburgoktól, mivel csak akkor remélhették visszakapni kinnlévőségeiket, ha a Habsburgok nem buknak el, ezért még többet kölcsönöztek nekik (Ogger, 1999, 386. ff.). Ugyan a család még a 16. század végén is nyereséges volt, a 17. század közepén óriási kintlévőségeik voltak mind a spanyol, mind az osztrák Habsburgok oldalán, amit azok nem akartak törleszteni. Mivel a kezelt/hitelbe adott pénzek mennyiségére nem nyújtott fedezetet a család vagyona, a nem törlesztő adósok komoly nehézséget okoztak a vállalkozásnak. Anton utódai sem voltak olyan nagy formátumú vezetők, mint ő vagy Jakob, így a Fuggerek jelentősége lassan elhalványult. Abban a korban ugyanis, lévén „családi vállalkozásokról” volt szó, a bankalapító, -tulajdonos és -vezető kompetenciái nagymérték-

— 101 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ben meghatározták a bankházak sikereit. A veszteségek ellenére a Fuggerek mind a mai napig tehetősek. Ogger szerint ezt annak köszönhetik, hogy Anton ingatlanokba mentette a vagyont. 1954 óta a család egyik ága ismét bankügyletekkel foglalkozik: a Fürst Fugger Privatbank AG regionális hitelintézetként működik Németországban (Ogger, 1999, 412. f.).

3-11. ábra: Jakob Fugger és könyvelője az irodájában — mögöttük a kötetek a városok neveivel, amelyekkel a bankár üzleti kapcsolatban állt

Forrás: upload.wikimedia.org.jpg

— 102 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

3.3.3. Németalföld és Anglia

A 17. század gyakorlatilag felvezette az új kereskedelmi és pénzügyi nagyhatalom, a Holland Köztársaság felemelkedését, majd a következő 18. század a brit korona hegemóniáját. A spanyol uralom alól 1566-ban elszakadt flandriai területek hét északi tartománya hosszú harcok után függetlenné vált és Egyesült Tartományok vagy Holland Köztársaság néven unióra léptek egymással. S bár a spanyol korona nem ismerte el az új államot, az 1609-ben vele megkötött békeszerződés mégiscsak erre utalt (Prak, 2004, 27). A 17. századra a holland kereskedelmi flotta hajóinak száma a tízszeresére nőtt, tonnatartalma pedig még ennél is nagyobbra.67 A korban ez volt Európa legnagyobb flottája (3-12. ábra), amely háromszorosan felülmúlta a sorrendben utána következő angolt (Cameron, 1998, 150). Ehhez társult, hogy a 16. század közepétől kezdve a németalföldi kereskedelmi központok folyamatosan északabbra tolódtak: Bruges (3-13. ábra) helyét Antwerpen, majd Amszterdam vette át, amely a 17. századra Európa kereskedelmi és pénzügyi metropolisza lett (Cameron, 1998, 126).68

z Atlanti-óceánon járó kereskedelmi hajók mérete a 16. században 200-ról 600 A tonnásra növekedett, de volt 1500 tonnás óriás is (Cameron, 1998, 150). 68 A spanyolok elleni felkelés alatt, 1585-ben elesett Antwerpen, amely miatt a helyi kereskedők elhagyták a várost. A dél-németalföldi kereskedők Északnyugat-Európa központjaiba szóródtak szét, főleg Rouenbe, Hamburgba, Kölnbe, Frankfurtba, Londonba, Middelburgbe és Amszterdamba kerültek sokan. Kevés idő elteltével már Amszterdamban összpontosult az a kereskedelem, amelynek színtere korábban Antwerpen volt (Prak, 2004, 95–96). 67

— 103 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

3-12. ábra: Holland fluyt hajó

Forrás: upload.wikimedia.org

3-13. ábra: Bruges-i daru a középkorban

Forrás: upload.wikimedia.org

— 104 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

A hollandok ugyan csak egyetlen övezetben voltak egyeduralkodók, a Keleti-tenger térségében, azonban behozhatatlan előnyük volt, hogy egyedül ők rendelkeztek a nagy távolságok leküzdésére alkalmas szállítókapacitással, hajógyártással és tengerészeti ismeretekkel. Mivel szakértelmük megfelelő kapcsolatrendszerrel párosult, alig néhány év leforgása alatt képesek voltak új piacokat meghódítani69 és létrehozni az árukapcsolatok egységes rendszerét, mely hosszú évtizedekre gazdasági világhatalommá tette Hollandiát (Prak, 2004, 104). Az új piacok megszerzésének megkönnyítése érdekében a holland kereskedők társaságokba tömörültek. Tíz amszterdami kereskedő már 1594-ben megalapította a „Távoli Országok Társaságát”, hogy közösen szereljenek fel hajókat a fűszerkereskedelem lebonyolítására. 1602. március 20-án felállt a Kelet-indiai Társaság, a világ első részvénytársasága, melynek fő részvényesei alapvetően nem magánszemélyek, hanem főleg városok voltak. A fő részvényes Amszterdam volt a maga 57 százalékával. Új vonásként tűnt fel a kereskedelem történetében, hogy a részvények megvásárolhatók voltak, amelyek meg is hozták a várt hasznot, mintegy 300–500 százalékot (Wittman, 1965, 155; Prak, 2004, 113).70 A társaság monopóliumot élvezett a Távol-Kelettel folytatott kereskedelemben, és

kereskedelem érdekei hamar megkívánták, hogy Hollandia diplomáciai kapcsoA latokat létesítsen az Oszmán Birodalommal. Erre 1612-ben sor is került, melynek révén sikerült gazdasági egyezményt kötniük, amely biztosította a hollandoknak a török kikötők használatát és a kalózok elleni védelmet. Holland konzulátusok nyíltak Aleppóban, Algériában, Tuniszban és Marokkóban, majd 1625-ben létrejött a Levantei Kereskedelem Direktóriuma. Ez a hét amszterdami kereskedőből álló szerv volt hivatva védeni a földközi-tengeri holland kereskedelem érdekeit és szervezőmunkát fejtett ki. A holland kereskedőhajók a 16. század utolsó negyedében már rendszeresen kereskedtek Oroszországgal is, melynek piacairól a 17. század elejére csaknem teljesen kiszorították az angolokat. 1608-ban létrejött a Moszkvai Kereskedő Társaság is, hogy szervezettebbé tegye az oroszföldre irányuló holland kereskedelmet (Wittman, 1965, 151–152). Vö. Cameron, 1998, 161. 70 Ezzel szemben az 1621-ben létrejött Nyugat-indiai Társaság közel sem volt ilyen kedvező helyzetben. Az amerikai partok nagy részét már a spanyolok, portugálok és angolok ellenőrizték, így a hollandoknak alapvetően Ázsia piacain sikerült teret nyerniük (Prak, 2004, 113–114). A század közepére Hollandia visszavonult ezekről a területekről: 1661-ben eladták a portugáloknak az összes brazíliai birtokaikat, 1667-ben pedig az észak-amerikai területeiket engedték át az angoloknak – a dél-amerikai Suriname fejében (Wittman, 1965, 156–157). 69

— 105 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

alapvetően a holland államot képviselte. 1614-ben életre hívták a Guineai Társaságot is (Wittman, 1965, 154–155; Prak, 2004, 99; 105). Ami a pénzügyeket illeti, azok kezelése az áringadozások, a pénzérték állandó csökkenésének évtizedeiben meglehetősen nehéz volt. Az amerikai spanyol gyarmatokról beáramló nemesfém növelte az amúgy is erős inflációt és fokozta azt az óriási arányú keveredést, mely a holland fizetési eszközök között keletkezett. Különböző eredetű, súlyú, értékű pénzfajtákat használtak: a forint, melynek volt hollandi, deventeri, zwollei és kampeni válfaja, a flamand font, a rixdal, cruisdal, dukát és egyebek. A holland forint 1544–1680 között több mint 50 százalékos értékcsökkenést szenvedett el. A devalváció és a pénznemek anarchiája természetszerűen zavarta a kereskedelmi ügyleteket, ezért kellett megszervezni az anarchia hatásait kiegyensúlyozó bankokat (Wittman, 1965, 153). Így a kereskedelmi ügyletek zökkenőmentességének elősegítése érdekében 1601-ben megalapították az Amszterdami Váltóbankot, ahol pénzt lehetett letétbe helyezni, átutalásokat lehetett eszközölni és idegen valutát átváltani. A bank a városháza épületében kapott helyet (Prak, 2004, 104). 1609-ben Amszterdamban létrejött a letéti és cserebank (Amsterdamsche Wisselbank), amely ezen túl kereskedelmi pénzváltó bank is volt, de jegybanki és leszámítolási funkciókat már nem látott el. Pénzt lehetett itt elhelyezni és egyik számláról a másikra átutalni a betétkönyvekben, de a bank nem bocsátott ki bankjegyeket és nem adott kölcsönöket a kereskedőknek az átruházható kereskedelmi okmányok diszkontálásával. Fő funkciója – melynek kiválóan megfelelet – az volt, hogy ellássa a várost és az ott megforduló összes holland és külföldi kereskedőt stabil és megbízható fizetőeszközökkel (Wittman, 1965, 153).71 A városvezetés kezdeményezésére Middelburg

ás megfogalmazásban: az Amszterdami Bank az itáliai városállamok bankjainak M hagyományait folytatta, amely számos funkcióval bírt: pénzváltás, pénzletétek elfogadása, klíring lebonyolítása, nemesfémek vásárlása, lombardkölcsönök folyósítása (Ligeti, 2003, 18).

— 106 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

ben (1616), Delftben (1621) és Rotterdamban (1635) is megalakultak az amszterdamihoz hasonló cserebankok. Ezek mellett a legtöbb városban működött zálogbank, megint csak a város vezetőinek ellenőrzése alatt, amely zálog fejében nyújtott kölcsönt. (Prak, 2004, 104, Vö. Wittman, 1965, 195). 3-5. keretes írás Az Amsterdamsche Wisselbank megalakulása72

A 16. és a 17. századi Európában gyakori volt, hogy a bankok saját pénzérméket vertek. Ennek eredményeként káosz uralkodott a piacokon, mivel mintegy 1000 különböző típusú érme volt forgalomban a világ minden tájáról, köztük számos olyan fizetőeszköz, amelyeket a legtöbb ember alig vagy egyáltalán nem ismert. Ez a zűrzavar megkönnyítette az érmecsalást, vagyis a változatlan névértékkel szembeni fémtartalom folyamatos és hallgatólagos csökkentését. Ez a fejlemény főleg a gazdag kereskedelmi központok szereplőit érintette érzékenyen, így az amszterdami kereskedőket is. Azokban az időkben a kereskedelem főként rövid lejáratú hitelszerződésként jött létre a nemzetközi üzleti életben, de emellett a kereskedők folyamatosan ki voltak téve annak a veszélynek, hogy a váltó beváltásakor alacsonyabb értékű érméket kapnak vissza, amely veszteség a nagytételű üzleteknél igen jelentős volt. Az amszterdami városi tanács 1609-ben a Wisselbank (hollandul Amsterdamsche Wisselbank, 3-14. ábra) létrehozásával megpróbált úrrá lenni a helyzeten és nagyobb biztonságot szeretett volna nyújtani a kereskedőknek. Az újonnan létrehozott intézmény feladata az volt, hogy az egyes számlák közötti követeléseket – napjaink banki átutalásaihoz hasonlóan – készpénz használata nélkül egyenlítse ki. Egy további feladata pedig az volt, hogy az addigiaknál sokkal hatékonyabb fizetési műveletek lebonyolítását zökkenőmentesen biztosítsa. A bank befogadta az érméket és a kereskedelmi ügyletek tételeit és az ügyfeleknek ezt betétként igazolta vissza, azaz készpénz használata nélküli ügyletlebonyolítást garantált a számlatulajdonosok között. Bizonyos díj ellenében a számlatulajdonosoknak jogukban állt átváltani betétjeiket a megfelelő

Forrás: http://www.beursgeschiedenis.nl/moment/de-amsterdamse-wisselbank/

— 107 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

minőségű (értékcsökkenés nélküli) érmékre, amelyek többnyire ezüstérmék voltak. A kereskedőknek mintegy hat hónapos időkereten belül volt lehetőségük egy fix áron történő érmeátváltási ügyletre. 3-14. ábra: A Wisselbank a régi középkori amszterdami városházán kezdte meg tevékenységét

Forrás: www.beursgeschiedenis.nl

Így az Amszterdami Banknál lévő számlapénzek értéke stabilnak mutatkozott az ezüsttel szemben, vagyis az intézmény sikeresen megoldotta az addigi súlyos értékcsökkenés problémáját. A manipulált érmékkel ellentétben a Wisselbank számlapénze felértékelődött. Ez megmagyarázza, hogy a banknak miért növekedett oly gyorsan az ügyfélköre. Eddig a pontig azonban a holland intézmény még nem számít újdonságnak, mert a számlapénz már jóval korábban létezett, azt még az 1587-ben Velencében alapított Banco della Piazza di Rialto vezette be. Mégis az ő idejében

— 108 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

a Wisselbank a számlapénz használatával egyedülállónak tekinthető és egy modern központi bank prototípusára emlékeztet, egyetlen kivételtől eltekintve: az intézmény soha nem adott ki saját bankjegyet vagy érméket. A Wisselbank pénze mindig is számlapénz volt. Így a holland intézmény a központi bankok úttörőjének tekinthető, még akkor is, ha nem gyakorolt más, azaz a mai értelemben vett központi banki feladatokat. Ez volt az első váltóbank Nyugat-Európában és az akkori időszakot aranykorszakként értelmezték a holland kortársak. A bank közel 200 éven keresztül nagyon jól működött, amely igazán jó teljesítményként értékelhető tekintettel arra, hogy a holland pénzintézet fizetőeszköze nemzetközi tartalékalapnak is számított. Bár létezésének első 170 évében a Wisselbank számos pénzügyi nehézséggel sikeresen megbirkózott, de a negyedik brit–holland háború (1780–1783) vége után a súlyos gazdasági helyzet miatt már nem tudott talpra állni. Bár a bank mérlegfőösszege gyakorlatilag változatlan maradt, azaz továbbra is mintegy 20 millió gulden volt, de közben az üzleti szerkezet már teljesen megváltozott. A Wisselbank kudarcának fő oka legnagyobb adósa, a Kelet-indiai Társaság komoly válságában keresendő. Ennek következtében jelentősen megrendült a bank számlapénze iránti bizalom és időközben más pénznemekkel szemben is leértékelődött, mindannak ellenére, hogy az intézmény szakértői nagyszabású érmeértékesítési akciókon keresztül igyekeztek stabilizálni a számlapénzt. Ez ideiglenesen sikerült is, de azt mégsem lehetett megakadályozni, hogy a tátongó forráshiány miatt a bank végül 1784-ben csődbe ne jusson. Mivel a Wisselbank nem tett közzé semmilyen mérleget, ez a körülmény nem volt nyilvánosan ismert, mindazonáltal a bank pénzének értéke tovább romlott és az ügyfelek bizalma is egyre jobban csökkent. 1791-ben Amszterdam városa úgy döntött, hogy feltőkésíti bankját, de ezt meglehetősen határozatlanul hajtottak végre, ezért nem sikerült tartós stabilizációt elérni. A Wisselbank számlapénze, amely egykoron olyan értékes volt, mint az ezüst, tovább romlott és ezzel párhuzamosan az 1794-es Kelet-indiai Társasághoz köthető hitelbotrány nyomán az intézmény végérvényesen elvesztette reputációját, s így 1795-ben befejeződött a Wisselbank története (Quinn–Roberds, 2005, 1–56).

— 109 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A Wisselbank mellett 1614-ben felállt a Bank van Lening is, az amszterdami kölcsönbank, amelyet már célzottan a kereskedelmi érdekek szolgálatába állítottak. Ennek segítségével ugyanis a kereskedők mellőzhették az uzsorások magas kamatra adott kölcsöneit, de alapvetően is jellemző volt a holland pénzintézetekre az alacsony kamatláb. Mint a többi holland nagyvárosban, Amszterdamban is egyre inkább jellemzővé váltak a börzék, a kereskedelmi ügyletek központjai. Az 1608-ban létesült új amszterdami börzén kívül 1616-ban külön gabonabörzét is felállítottak, jelezve a város kereskedőinek a nemzetközi gabonaforgalom lebonyolításában betöltött döntő szerepét (Wittman, 1965, 153–154). Ami az amszterdami börzét vagy tőzsdét illeti, a bemutatott árucikkek rendszerint nem ott a helyszínen cseréltek gazdát – ott csupán áruminták szerepeltek, hogy meg lehessen nézni az áru minőségét. A megrendelés után az árut útnak indították a raktártelepről. Elterjedt volt a hitel alkalmazása és a számlákat rendszerint nem készpénzzel, hanem pénzügyi eszközökkel, például váltóval vagy banki átutalással egyenlítették ki (Cameron, 1998, 162). A megerősödött holland pénzügyi szektor kéz a kézben járt a kereskedelemmel, a kereskedelem pedig a külpolitikával. Ennek megfelelően a Holland Köztársaság nemcsak befelé, de kifelé is nyújtott hiteleket, még pedig számos európai országnak – így jelentős kölcsönökkel támogatták a brandenburgi választófejedelmet, a dán és a svéd királyt. Utóbbi uralkodó a világhírű svéd réztermelést és a svéd vámokat is lekötötte. A dán kereskedő társaságokat nagyrészt holland tőkések finanszírozták, de pénzük Lengyelországba is eljutott: 1618–1621 között a lengyel király pénzverdéjét is hollandok bérelték (Wittman, 1965, 152–153). Hollandia „arany évszázada” valamikor 1672 és 1715 között ért véget – pontos dátumot nem lehet megadni. Ennek előzményeinek tekinthetők a Hollandia és Anglia közötti háborúk. Az I. Károly vérpadra küldésével a megszületett fiatal angol köztársaság azonnal nagyarányú hajóépítésbe kezdett, és 1649–1651 között mintegy 40 olyan hajót szerelt fel, amelyek minden szempontból felülmúlták a holland hajókat. A cél — 110 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

a tengerek feletti hatalom elhódítása volt. Ennek megfelelően adták ki 1651-ben a híres „hajózási törvényt” (Navigation Act), melyben rögzítették: az Európán kívüli országokból származó árukat csak angol hajókon, angol legénységgel lehet Angliába szállítani, az európai árukat pedig vagy angol hajókon, vagy annak az országnak a hajóján, ahonnan érkezik. Előre eltervezett, súlyos csapás volt ez a holland közvetítőkereskedelemre, mely az idegen árukkal való forgalomból szerezte óriási hasznát.73 Hollandia természetesen nem ismerte el a hajózási törvényt – a konfliktus 1652-ben háborúvá fajult, azonban a holland részgyőzelmek ellenére az Egyesült Tartományok 1654-ben kénytelenek voltak elfogadni azt. S bár az Anglia és Hollandia közötti második háború (1665–1667) részsikereket hozott Hollandiának – többek között jogot nyertek arra, hogy a német árukat saját hajóikkal szállítsák Angliába –, de közeledett a holland nagyhatalmiság vége. Az 1672-ben kitört harmadik háborúban már nem is Anglia, hanem Franciaország irányította a holland ellenes koalíciót, melyben Svédország és néhány német fejedelem is részt vett. Délről hatalmas francia hadsereg támadt az Egyesült Tartományokra, amely szárazföldi hadműveletek terén nem is tudott ellenfeleivel szemben sikert elérni. Hollandia területén idegen csapatok jelentek meg, Amszterdamot pedig közvetlen veszély fenyegette. A teljes fordulatot Orániai Vilmos helytartóságának elismerése jelentette, akit a katolikus II. Jakabbal szemben a protestáns angol ellenzék meghívott Anglia trónjára, melyet el is foglalt 1689 januárjában III. Vilmos néven, s Angliában parlamenti ellenőrzés alá helyezett alkotmányos monarchia jött létre. Hollandia és Anglia tehát perszonálunióba került egymással, de ahelyett, hogy a holland ellenes törvények felülvizsgálatra kerültek volna, éppen ennek ellenkezője történt: a holland érdekek az angol érdekek mögé szorultak, Hollandia pedig eszköz lett III. Vilmos külpolitikai céljainak megvalósításához. Végül 1715 telén be kellett zárni Hollandia kifizetőhelyét annak okán, hogy nem volt több pénz a kötvényeseknek 73

rit hajónak az a jármű számított, amelynek tulajdonosa, kapitánya és legénységéB nek háromnegyede brit alattvaló volt. A törvény igyekezett védeni a hajóépítő ipart is, előírva, hogy a hajókat Angliában gyártsák, de ennek a követelménynek nehéz volt érvényt szerezni, és hosszú évekig még a hollandok állították elő a brit kereskedelmi flottában szolgáló hajók jelentős részét (Cameron, 1998, 199).

— 111 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

járó kamatok kifizetésére. Az államcsőd kilenc hónapig tartott, utána a hitelezők kénytelenek voltak belenyugodni, hogy központilag csökkentik a követeléseikre járó kamatot. A pénzügyi gondok nem alkalmi jellegűek voltak, hanem több évtized alatt felhalmozódott súlyos problémák következtében léptek fel. Kétségtelen, hogy ebben a protekcionista intézkedések nagy szerepet játszottak. Mivel ezek a rendszabályok érzékenyen érintették a holland gazdaságot, egyfajta dominóelv érvényesült és kihatottak a belső piacokra is. Az Angliával és Franciaországgal folytatott folyamatos háborúk szintén jelentősen megterhelték az államkasszát. 1715-re a Holland Tartomány bevételeinek több mint a fele a hitelezők zsebébe vándorolt. Végérvényessé vált: Hollandia nem tudja megvédeni kereskedelmi érdekeit (Wittman, 1965, 191–193; Prak, 2004, 232–234). A világtengerek ura, Európa új kereskedelmi nagyhatalma a holland-rivális Anglia lett. Ettől függetlenül azonban a hollandiai bankélet továbbra is igen élénk maradt.74 Az amszterdami bank nemesfém kincse óriási mértékben megnőtt annak következtében, hogy a nemesfém-kereskedelem fokozódott a 18. században. A holland aranydukát igen keresett pénznem maradt: 1642–1808 között 57 millió aranydukátot vertek, mely szétáramlott Európa és Ázsia országaiba. A külföldre vitt hitelek érezhetően megnövekedtek, ugyanakkor a kamat a 17. századihoz képest csökkent. A legnagyobb hitelfelvevő maga Anglia volt – az angol államadósság nagy része holland kezekben volt (Wittman, 1965, 195).

ár a holland tengerhajózás pozíciói megrendültek, a 18. század közepéig azért B megőrizték hajózási és kereskedelmi elsőségüket. Az „őrségváltás” nem egyik pillanatról a másikra, hanem átmenetszerűen zajlott le, s a visszaesés is inkább relatív volt, mint abszolút (Cameron, 1998, 199).

— 112 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

3-6. keretes írás A holland tulipánmánia

A 17. századi Hollandia kereskedelmi és pénzügyi dominanciája a későbbi, 19. századi brit befolyáshoz volt mérhető. Az árupiacokkal együtt fejlődtek a szofisztikált pénzügyi mechanizmusok is. Amszterdam ebben az időben vált a rövid és hosszú lejáratú hitelezés, a részvények, illetve az alapanyagokra kötött határidős és opciós ügyletek első számú piacává. Az egyes kormányok által kibocsátott adósságpapírokkal, valamint a vállalatok részvényeivel való kereskedés is itt összpontosult. Így a tulipánmánia időszakában Hollandia egy kiterjedt kereskedelemmel, fejlett pénzügyi piaccal és képzett kereskedők tömegével rendelkező ország volt, amit Hollandia aranykorának neveznek (Garber, 2000). A tulipánhagymák kereskedelmében kezdetben csak szakértő termelők vettek részt, amelybe a spekulánsok 1634-től kapcsolódtak be. A szereplők többféle üzletet köthettek, és többféle tulipángumó közül választhattak. A ritka és egyben értékes virághagymákat darabonként, míg a gyakoribb és kevésbé különlegeseket tömegük alapján értékesítették. A virághagymák csak a nyár folyamán kerülhettek új tulajdonos kezébe, ami természetéből adódóan egy „jövőbeni teljesítésre” kötött szerződés volt. A formális határidős piacok 1636-ban jöttek létre és a kereskedés elsődleges formájává váltak. Kezdetben a szerződéseket írott formában kötötték, ám 1636 nyarát követően – amikor a kereskedelem egyre nagyobb méreteket öltött és a társadalom egyre szélesebb köre kapcsolódott be – lazultak ezek a szokások. Ezt követően a kereskedés többnyire a kocsmákban alapított ún. kollégiumokban történt, ahol csupán néhány szabály alapján zajlott az ajánlattétel és a díjazás. A kollégiumokban sem az eladóktól, sem a vevőktől nem követelték meg a letétet, így gyakorlatilag még a fizetésképtelenség sem akadályozta a szerződések létrejöttét (Garber, 1989; 2000).

— 113 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az elszámolás napján általában a vevő nem rendelkezett a megfelelő ös�szeggel, az eladó pedig a virághagymával. Valójában egyik félnek sem állt szándékában a teljesítés a kitűzött napon, csupán a szerződés és a teljesítési ár közötti különbség megfizetését várták el. Ez az összeg egyfajta tétet jelentett, így a piac lényegében nem különbözött a határidős piacoktól. Működésében azonban néhány ponton eltért: a szerződéseket nem vezették folyamatosan a piaci árakon; nem követelték meg a letétet, ami garanciát nyújtott volna zavarok esetén (Garber 1989, 2000). A megjelenő spekuláció miatt a hatóságok többször megtiltották a shortolást, először 1610-ben, majd az 1620-as években. A szabályozás engedékenysége miatt azonban a piac tovább működött. A tulipánmánia hamar az egész társadalmon eluralkodott, nemesek, polgárok, kereskedők, cselédek és tengerészek is bekapcsolódtak a kereskedésbe, ami óriási keresletet generált. Ráadásul a nyereség reményében külföldi pénz is áramlani kezdett az országba, ami még feljebb hajtotta az árakat. A „bölcsebbek” azonban hamarosan belátták, hogy ez az őrület nem tarthat örökké. Látható volt, hogy a végén valakinek szörnyen rá kell fizetnie. Amint ez a meggyőződés elterjedt, az árak esni kezdtek, és soha többé nem emelkedtek (Madarász, 2009). A bizalom összeomlott és a részvevőket általános pánik kerítette hatalmába. A piac összeomlása 1637 februárjának első hetében következett be. Az esedékes szerződéseket azonnal felfüggesztették. Február 24-én a floristák gyűlésükön azt javasolták, hogy az 1636. november 30-a előtt kötött szerződésekben foglaltakat hajtsák végre, a későbbi szerződések esetében pedig a vevőnek legyen lehetősége a felmondásra egy 10 százalékos díj kifizetése mellett. A hatóságok nem fogadták el ezt a javaslatot. A holland tartományok április 27-én az összes szerződés felfüggesztése mellett döntöttek, és lehetőséget adtak az eladóknak, hogy a hagymákat az akkori piaci árakon értékesítsék. A szerződéses és a piaci ár közötti különbséget a vevőnek kellett volna megfizetnie (Garber, 1989). Nem volt azonban olyan tartományi bíróság, mely hajlandó lett volna kikényszeríteni ezt a megoldást, így az ügy gyakorlatilag véget ért (Madarász, 2009).

— 114 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

A világ első modern pénzügyi kríziséről számos pamflet és anekdota fennmaradt, melyek beszámolnak a tulipánhagyma-kereskedelemben résztvevők hirtelen meggazdagodásáról, majd elszegényedéséről. Feljegyzések készültek arról is, hogy milyen értékes volt abban az időben egy virághagyma, és a „listákról”, melyek felsorolják, hogy mi mindent lehetett egy hagyma áráért megkapni. 3-1. táblázat: Egy 2500 gulden értékű Viceroy-hagymáért kapható termékek listája Áru

Gulden

2 last (1 last kb. 2 tonna) búza

448

4 last rozs

558

4 hízott ökör

480

8 hízott disznó

240

12 kövér birka

120

2 nagy hordó (kb. 500 liter) bor

4 tun (1 tun kb. 950 liter) sör

2 tonna vaj

192

1000 font (1 font kb. 0,5 kg) sajt

120

1 teljes ágy

100

1 teljes öltözet ruha

1 ezüst ivókupa

Összesen

2500

Forrás: Mackay (1841).

A tulipánmánia annyira elhatalmasodott a hollandokon, hogy sokan az egész vagyonukat a tulipánhagymákba fektették, majd a piac összeomlásakor mindenüket elvesztették. E furcsa jelenség így vált a spekuláció egyik gyakorta emlegetett és intő példájává (3-15. ábra).

— 115 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

3-15. ábra: Fekete tulipánok

Forrás: cdn.pixabay.com

Anglia felemelkedését nem csak a háborúk következtében a kereskedelemben beállott változások eredményezték. Legalább ilyen súlyú fejleménynek értékelhető az a körülmény, hogy Angliában ebben az időszakban rendkívül megnőtt az ipari tőke ereje, ami az export és általában a kereskedelem jelentős növekedését vonta maga után. Hollandiában a 18. század közepéig az ipar továbbra is szétszórt kézműves műhelyekre épült, az ipari tőke szerepe nem növekedett, amelyet a külföldi konkurencia még vissza is fogott (Wittman, 1965, 194). Az átalakulás Angliában, majd Skóciában indult meg, s Nagy-Britanniát joggal nevezték az „első ipari országnak”. A modern ipar kialakulásának feltételei közé tartozott a gépi meghajtású berendezések széles körű alkalmazása, új élettelen energiaforrások, főként ásványi fűtőanyagok bevezetése és olyan anyagok általános használata, amelyek rendes körülmények között nem fordulnak elő a természetben. S bár a kereket, — 116 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

az emelőt vagy a csigát már az ókortól kezdve ismerte az emberiség és az élettelen természeti energia egy töredékét is felhasználták a vitorlák vagy a szél- és vízikerekek révén, de a 18. század időszaka az, amikor komolyan megnőtt a gépek és a vízi energia alkalmazása a malom-, a textil- és a fémiparban. Ezeknél is fontosabb fejlemény volt a szén és a koksz fűtőanyagként való felhasználása a fa és a faszén helyett, amely teret nyert a fémolvasztásnál (olcsóbbá és több területen használhatóvá téve így a fémeket), fellendítette a bányászatot, amelyben megjelent a gőzgép – ahogyan elterjedt a gyáriparban és a közlekedésben is (Cameron, 1998, 204–206; 219).75 A gazdasági fejleményeket a pénzügyi szektor is megtámogatta. London már a 17. század végére olyan kifinomult kereskedelmi és pénzügyi szervezetet fejlesztett ki, amely Amszterdam vetélytársa lett (Cameron, 1998, 212). A holland bankok a szuverének hitelezési kockázatainak kezelése téren innováltak jelentőset, és a korábbi gyakorlathoz képest a bankok már nem egyedül nyújtottak nagy összegű hiteleket uralkodóknak és államoknak, hanem a kockázatok megosztása céljából többen adták össze a kölcsön forrását. Így született meg az a hitelezési forma, amelyet szindikált hitelezésként ismerünk. Ezzel az újítással a holland bankok úgy tudtak számos uralkodót és államot hitelezni, hogy jelentősen csökkenteni tudták kockázataikat. A svéd királyság és Oroszország számos szindikált hitelt kapott holland hitelnyújtóktól a XVIII. században. A nagy összegű hitelek szervezői arra is rájöttek, hogy nemcsak bankok és kereskedők, hanem kisebb befektetők is bevonhatók a kölcsönügyletekbe forgatható értékpapírok kibocsátása révén. A kötvénykibocsátások megszervezésének technikája és a lejegyző (underwriter) funkció is ekkor alakult ki, s a mai napig használják szerte a világban. Ugyanakkor a brit aranyművesek egyik innovációja lehetővé tette a tartalékolási ráta csökkenését, ami érdemben segítette a szigetországi pénzügyi rendszer fejlődését. A korabeli Angliában nem létezett állami 75

A különböző, ipart kiszolgáló találmányokhoz lásd Cameron, 1998, 220–224.

— 117 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

bank, a klíring folyamata decentralizált volt. Az aranyműves-bankárok a náluk biztonságba helyezett nemesfémért cserébe bizonylatokat állítottak ki, amelyek saját életre kelve váltak „pénzzé”. A londoni bankárok igazolásai feljogosították a betét tulajdonosát, hogy kívánsága esetén bármikor hozzájusson a pénzéhez. Az aranyműves-bankárok a „bankrohamot” megelőzendő egymás bizonylatait is tartották, hogy egy váratlan roham esetén más bankároktól is pénzhez juthassanak. Ez a kockázatkezelési rendszer tette lehetővé, hogy az aranyműves-bankárok több bizonylatot állítsanak ki, mint amennyi nemesfém-tartalékkal rendelkeztek. Ez a gyakorlat a Bank of England létrehozása (1694) után is megmaradt. Ezzel szemben Amszterdamban megtartották a százszázalékos tartalékrátát. A 17. század végi új angol pénzügyi rendszerben új pénzt verettek, és megjelent az állami és a magántulajdonú értékpapírok szervezett piaca. Az új pénzügyi rendszer sikerességét nem lehetett azonnal érzékelni, azonban a 18. század közepére, amikor Anglia sorra vívta Franciaországgal az európai és a gyarmati háborúkat, a brit kormány már sokkalta olcsóbb hiteleket tudott szerezni, mint riválisai. Emellett a közkiadásokra felvett hitelek egyszerűsége, olcsósága és stabilitása kedvezően hatott a magántőkepiacra, mert elérhetővé tette a mezőgazdasági, kereskedelmi és ipari befektetésekre szánt pénzeket (Cameron, 1998, 196–197). Az angol bankrendszer kezdetei ugyan ködbe vesznek, de az 1660-as restauráció után néhány híres londoni aranyműves bankárként kezdett működni.76 Betéti nyugtákat adtak ki, amelyek bankjegyként forogtak 76

Bank of England megalapítása előtt a kereskedők felesleges pénzüket vagy a pénzA verdében, vagy aranyműveseknél helyezhették el. Az előbbi esetben az uralkodó által történő igénybevétel, az utóbbinál az aranyműves kölcsönző tevékenysége, illetve tönkremenetele veszélyeztette vagyonuk biztonságát. Angliában az aranyművesekből lettek a bankárok, akiknél az emberek az értékeiket – aranyat, ezüstöt – először megőrzés céljából helyezték el, amelyről elismervényt kaptak és amellyel fizetni is lehetett. Az aranyműves-bankárok rájöttek arra, hogy nem minden ügyfél kéri egy időben betéte visszafizetését, így azok terhére saját magukra szóló követelést bocsátottak ki. Ebből alakult ki a bankjegy, majd később hitelt is folyósítottak (Ligeti, 2003, 18).

— 118 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

és kölcsönöket folyósítottak a hitelképes vállalkozóknak. A részvénytársasági bankként funkcionálás monopóliumával felruházott Bank of England 1694-es megalapítása a saját bankjegyek kibocsátásának feladására kényszerítette a magánbankokat, amelyek azonban betéti bankként tovább működtek, intézvényeket fogadtak el és váltókat számítoltak le. Ugyanakkor a Londonon kívüli vidékeken nem voltak hivatalos banki szolgáltatások, bár zálogkölcsönzők, ügyvédek és gazdag nagykereskedők elláttak bizonyos alapvető bankfunkciókat, mint a váltók leszámítolása vagy pénzátutalás Londonba (Cameron, 1998, 212–213). Az Angol Bank, mint az állam hitelezőinek testülete jött létre. Felhatalmazták bankjegyek kibocsátására és bankügyletek folytatására. Ettől az időtől számíthatjuk a modern jegybankok kifejlődését (Ligeti, 2003, 18).77 A Bank of Englandnak nem voltak fiókjai és (nagy címletű) bankjegyei Londonon kívül nem voltak forgalomban. A királyi pénzverde aranypénzei is túl nagy címletűek voltak ahhoz, hogy a bérek kifizetésénél vagy a kiskereskedelemben is használhatók legyenek, ezüstből és rézből pedig nagyon kevés érmét vertek. Ez az aprópénzszűke arra ösztönözte a magánvállalkozókat, hogy pótolják a hiányt – ezekből jöttek létre a „vidéki”, vagyis nem londoni székhelyű bankok, amelyek rendkívül gyorsan fejlődtek a 18. század második felében. A 19. század első tizedére már kb. 800 ilyen pénzintézet működött (Cameron, 1998, 213). A holland és a brit gazdaságban a pénzügyi innovációk és a modern bankrendszer létrejötte megelőzte a gazdasági modernizációt, a versenyt a vezető pénzügyi központ szerepéért azonban egyértelműen London nyerte.

Bár a svéd Riksbankot 1668-ban alapították, és így ez a legrégebbi központi bank a bankok történetében, de a legjelentősebb eseménynek a Bank of England megalapítását tartják. (Ligeti, 2003, 18).

— 119 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Legfontosabb fogalmak állami bankok ékírásos pénzügyletek fizetési kötelezvény főkönyv Fuggerek kamat kereskedelmi centrumok

kettős könyvvitel közvetítő kereskedelem Medici-bankház Sulpiciusok tengerhajózás vert pénzérme váltók

Felhasznált irodalom Aristotelés (1998): Görög politeiák töredékei. In: Államéletrajzok. Aristotelés, Hérakleidés Lembos, Pseudo-Xenophón, Xenophón, Kritias és Héródés Attikos írásai a görög államokról. Osiris Kiadó, Budapest. Babják I. (2002): Bankok és pénzügyi válságok az ókori Rómában. Aetas, 2002/2–3, 314–320. p. Baker, C. R. (2016): Accounting and banking practices in the fifteenth and early sixteenth centuries as illustrated by the career of Jacob Fugger the Rich. Adelphi University, New-York. Biblia (2006): Szent Biblia, azaz Istennek Ó- és Új-Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás. Magyar nyelvre fordította Károli Gáspár. Magyar Bibliatársulat, Budapest. Berkó L. (2017): Adósság a keresztyén etika tükrében, Szakdolgozat, Károli Gáspár Református Egyetem. Bodai Zs. (1998): A pénz filozófiája. 1. kötet. Az ókori, a középkori és a kora újkori pénzelméletek. Aula Kiadó. Boulnois, L. (1972): A selyemút. Fordította: Litván György. Kossuth Kiadó, Budapest. Bozóky E. (1972): Raymond de Roover: Le marché monétaire au Moyen Age et au début des temps modernes. Problèmes et méthodes. Revue Historique, 244. évf. 1. szám, 1970, 5–40. p. [A pénzpiac a középkorban és az újkor kezdetén.] Századok, 106. évf. 2. szám, 1972, 492–493. p. Braudel, F. (2004): Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus (XV–XVIII. század). I. kötet. A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Gutta Könyvkiadó, Budapest. Bréhier, L. (2003): A bizánci birodalom intézményei. Varia Byzantina – Bizánc világa VII. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest. Cameron, R. (1998): A világgazdaság története – a kőkorszaktól napjainkig. Maecenas – Talentum, Budapest.

— 120 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig Cato, M. P. (1966): A földművelésről (Latinul és magyarul) Fordította és a jegyzeteket írta Kun József. A bevezető tanulmányt írta Maróti Egon. Akadémiai Kiadó, Budapest. Csabai Z. (2015): Kamatmentes és álkamatmentes kölcsönök Babilóniában. In: Csabai Z. – Földi Zs. – Grüll T. – Vér Á. (szerk.): Ökonómia és ökológia. Tanulmányok az ókori gazdaságtörténet és történeti földrajz köréből. Ókor – Történet – Írás 3. Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszék – L’Harmattan Kiadó, Pécs – Budapest, 141–152. p. David, R. (2005): Élet az ókori Egyiptomban. Gold Book, Debrecen. Dávid A. (1964): Hammurapi törvénykönyve. In: Harmatta János (szerk.): Ókori keleti történeti chrestomathia. Ókori történeti chrestomathia I. Tankönyvkiadó, Budapest, 124–150. p. Ecsedy I. (1979): Nomádok és kereskedők Kína határain. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 16. Akadémiai Kiadó, Budapest. Felföldi Sz. (2009): Egy új szemléletű Selyemút-történet alapvonalaihoz. Ókor 2009/2, 29–35. p. Felföldi Sz. (2012): Élet a késő ókori, kora középkori Selyemúton. A 3–4. századi Nija a régészeti leletek és az írott források tükrében. PhD Disszertáció [Kézirat] I. (Szövegkötet) Szeged. (http://doktori. bibl.u-szeged.hu/1689/1/Sz%C3%B6vegk%C3%B6tet.pdf) [2013. 02. 17.] Földi Zs. (2015): Táblázatos szövegek és helyük a mezopotámiai gazdaságtörténet tanulmányozásában. In: Csabai Z. – Földi Zs. – Grüll T. – Vér Á. (szerk.): Ökonómia és ökológia. Tanulmányok az ókori gazdaságtörténet és történeti földrajz köréből. Ókor – Történet – Írás 3. Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszék – L’Harmattan Kiadó, Pécs – Budapest, 43–61. p. Garber, P. (1989): Tulipmania. The Journal of Political Economy, Vol. 97. No. 3. 535–560. p. Garber, P. (2000): Famous first bubbles. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts. Gernet, J. (2005): A kínai civilizáció története. Osiris Kiadó, Budapest. Grüll T. (2015): Trendek és súlypontok a római gazdaságtörténet utóbbi fél évszázados kutatásában. In: Csabai Z. – Földi Zs. – Grüll T. – Vér Á. (szerk.): Ökonómia és ökológia. Tanulmányok az ókori gazdaságtörténet és történeti földrajz köréből. Ókor – Történet – Írás 3. Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszék – L’Harmattan Kiadó, Pécs – Budapest, 177–190. p. Grüll T. (2016): A tenger gyümölcsei. A tengerek szerepe a Római Birodalom gazdaságában. Kronosz Kiadó, Pécs. Hahn I. (1998): A római császárkor története. In: Ferenczy E. – Maróti E. – Hahn I.: Az ókori Róma története. Szerkesztette: Harmatta János. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 261–421. p. Hegyi D. (1995a): Az archaikus és a klasszikus kor. In: Hegyi D. – Kertész I. – Németh Gy. – Sarkady J.: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 119–162. p. Hegyi D. (1995b): A görög városállamok Kr. e. 403 és 338 között. In: Hegyi D. – Kertész I. – Németh Gy. – Sarkady J.: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 223–252. p. Hibbert, Ch. (2007): A Medici-ház tündöklése és bukása. Holnap Kiadó, Budapest.

— 121 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok Kertész I. (1995): A hellenizmus. In: Hegyi D. – Kertész I. – Németh Gy. – Sarkady J.: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 253–356. p. Klein, E. (1982): Deutsche Bankengeschichte: Band 1.: Von den Anfängen bis zum Ende des Alten Reiches (1806), Knapp, Frankfurt. Klíma, J. (1983): Mezopotámia. Ősi civilizáció és kultúra a Tigris és az Eufratész mentén. Gondolat Kiadó, Pozsony. Kóthay K. A. (2015): Kereskedelmi utak Egyiptomban az Első Átmeneti Kor és a Középbirodalom idején. In: Csabai Z. – Földi Zs. – Grüll T. – Vér Á. (szerk.): Ökonómia és ökológia. Tanulmányok az ókori gazdaságtörténet és történeti földrajz köréből. Ókor – Történet – Írás 3. Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszék – L’Harmattan Kiadó, Pécs – Budapest, 81–98. p. Közgazdasági Kislexikon (1972): Kossuth Kiadó, Budapest. Ligeti S. (2003): A bank általában. A bank fogalma. In: Ligeti S. – Sulyok-Pap M. (szerk.): Banküzemtan. Tanszék Pénzügyi Tanácsadó és Szolgáltató Kft, Budapest, 15–45. p. Mackay, C. (1841): Memoirs of Extraordinary Popular Delusions and the Madness of Crowds, London: Richard Bentley Madarász A. (2009): Buborékok és legendák. Válságok és válságmagyarázatok – a tulipánmánia és a Déltengeri Társaság, I. rész. Közgazdasági Szemle, LVI. évf., 2009. július–augusztus, 609–633. p. Magidovics, I. P. (1961): A földrajzi felfedezések története. Gondolat Kiadó, Budapest. Maróti E. (1998): A Római Köztársaság és Augustus korának története. In: Ferenczy E. – Maróti E. – Hahn I.: Az ókori Róma története. Szerkesztette: Harmatta J., Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 57–260. p. Martines, L. (2003): Firenze és a Mediciek. General Press, Budapest. Muraközy T. – Zánkai G. (1973): Közgazdasági ABC. Mezőgazdasági Kiadó – Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Nagy B. (2005): Távolsági kereskedelem, városfejlődés és ipari termelés. In: Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor I. Osiris Kiadó, Budapest, 324–335. p. Ogger, G. (1999): A Fuggerek. Császári és királyi bankárok. Európa Kiadó, Budapest. Oppenheim, A. L. (1982): Az ókori Mezopotámia – Egy holt civilizáció portréja. Gondolat Kiadó, Budapest. Parks, T. (2006): A Mediciek aranya. Pénz, lélek és művészet a 15. századi Firenzében. Partvonal, Budapest. Pálfi Z. (2015): Šalatuwar és Wahšušana: szomszédok egy óasszír nagyváros közelében. In: Csabai Z. – Földi Zs. – Grüll T. – Vér Á. (szerk.): Ökonómia és ökológia. Tanulmányok az ókori gazdaságtörténet és történeti földrajz köréből. Ókor – Történet – Írás 3. Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszék – L’Harmattan Kiadó, Pécs – Budapest, 15–41. p. Pohl, H. (1993): Europäische Bankengeschichte. Knapp, Frankfurt.

— 122 —

3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig Pozsonyi N. (2012): Zálogjog a szerződési okiratok tükrében (Kauteláris praxis a preklasszikus és a klasszikus korszakban). PhD értekezés [Kézirat] Szeged. (http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1641/1/ Pozsonyi_Norbert_Ertekezes.pdf) [2017. 12. 10.] Prak, M. R. (2004): Hollandia aranykora. Osiris Kiadó, Budapest. Quinn, S. – Roberds, W (2005): The Big Problem of Large Bills: The Bank of Amsterdam and the Origins of Central Banking (August 2005). FRB Atlanta Working Paper No. 2005-16. Sarkady J. (1995): A görög föld ős- és koratörténete. In: Hegyi D. – Kertész I. – Németh Gy. – Sarkady J. (1995): Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 65–113. p. Spekner E. (2003): A budai Fugger faktorátus: egy délnémet kereskedő- és bankház képviselete a késő középkori Budán 1503–1533. In: Viga Gy. – Holló Sz. A. – Cs. Schwalm E. (szerk.): Vándorutak – múzeumi örökség: tanulmányok Bodó Sándor tiszteletére 60. születésnapja alkalmából. Archaeolingua, Budapest, 429–434. p. Stein A. (1936): Ősi ösvényeken Ázsiában. Három kutató utam Ázsia szívében és Kína északnyugati tájain. Franklin-Társulat, Budapest. Steinmetz, G. (2015): The Richest Man Who Ever Lived. The Life and Times of Jacob Fugger. Simon & Schuster Paperbacks, New York. Székely Gy. (2005): Cseh- és Lengyelország a késő középkorban. A Habsburgok felemelkedése. In: Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor I. Osiris Kiadó, Budapest, 257-269. p. Tardy L. (1980): A tatárországi rabszolgakereskedelem és a magyarok a XIII–XV. században. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 17. Akadémiai Kiadó, Budapest. Tóth I. (1979): A rómaiak Magyarországon. Gondolat Kiadó, Budapest. Tóth K. (1982): A régészet és a Biblia. Kiadja a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest. Vajda E. (2003): Marco Polo utazásai. Fordította, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Vajda Endre. Osiris Kiadó, Budapest. Vajnági M. (2009): A Német Nemzet Szent Római Birodalma. In: Poór János (szerk.): A kora újkor története. Osiris Kiadó, Budapest, 167–190. p. Vargyas P. (2010): A pénz története Babilóniában a pénzverés előtt és után. Ókor – Történet – Írás 3. Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszék – L’Harmattan Kiadó, Pécs – Budapest. Vásáry I. (1986): Az Arany Horda. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. Vásáry I. (2003): A régi Belső-Ázsia története. Balassi Kiadó, Budapest. Williams, J. (1999): A pénz története. Közreműködött Joe Cribb és Elizabeth Errington. Novella [Budapest] Wittman T. (1965): Németalföld aranykora. Gondolat Kiadó, Budapest.

— 123 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Ábrák, táblázatok internetes forrásai 3-1. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/64/P1050763_Louvre_ code_Hammurabi_face_rwk.JPG 3-3. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/61/Lydian_coin.jpg 3-4. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/4/4d/001-athensdekadrachm-1.jpg 3-5. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/37/Roman_writing_ tablet_02.jpg 3-6. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/f9/Cappella_ migliorati_08_storie_di_san_matteo_%28notai.JPG 3-7. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/7/78/British_Museum_ Ming_banknote.jpg 3-8. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/a1/Fiorino_1347.jpg 3-9. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/3a/AnnabergerBergaltar2.jpg 3-10. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/bd/The_courtyard_ of_the_Beurs_in_Amsterdam%2C_by_Emanuel_de_Witte.jpg 3-11. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/0a/Fuggerkontor.jpg 3-12. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/c7/Wenceslas_ Hollar_-_A_Flute_%28State_2%29.jpg 3-13. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/8/87/Simon_Bening_-_ Oktober.jpg 3-14. ábra: Forrás: http://www.beursgeschiedenis.nl/en/moment/the-bank-of-amsterdam/#&gid=1&pid=2 3-1. táblázat: Forrás: http://hvg.hu/gazdasag/20090608_tulipanmania_penzugyi_valsag_krach 3-15. ábra: Forrás: https://cdn.pixabay.com/photo/2017/08/12/19/11/tulips-2635062_960_720.jpg

— 124 —

Az I. ipari forradalom (1769—1850) Eperjesi Zoltán–Mladonyiczki Balázs

Az 1769–1850 közötti időszakban forradalmak, szabadságharcok és háborúk rajzolták át Európa térképét. A politikai fordulatokkal párhuzamosan a gazdaságban is nagy változások zajlottak: az ipari forradalom néven ismert folyamat keretében a 18. század második felétől új találmányok jelentek meg, elterjedtek a gőzgépek és a szén használata, valamint megjelent a munkavégzés új, egyre inkább gépesített színhelye, a gyár. A fejlődés először Angliában indult meg, de a napóleoni háborúk után gyorsan terjedt a kontinensen is, aminek sebessége régiónként eltérő volt, és így Európa egyes szegleteibe (több) évtizedes késéssel érkezett. A gyárakba áramlott a munkaerő, a városok fejlődésnek indultak. A bővülő gyarmatbirodalmak egyszerre jelentettek biztos nyersanyagforrást és felvevőpiacot is. Az iparosodásban nagy szerepe volt a bővülő vasúti hálózatnak: felgyorsult az áru- és személyszállítás, valamint az információáramlás is. A vállalkozások formái is követték a változásokat, megjelentek a részvénytársaságok, amelyek lehetővé tették több, akár távoli befektető tőkéjének koncentrációját. A mélyreható változások a pénzügyi rendszert sem kerülték el. Európa több országában a modern értelemben vett bankok – vagy azok első kezdeményezései – a 18–19. században alakultak ki. Általános recept azonban nem létezett. Ugyan egyes országok bankjai, szabályozásai mintául szolgáltak akár az országhatárokon kívül is, a banki fejlődés mindig az adott állam történelmi-politikai-gazdasági hátterének a függvényében alakult. Az új típusú hitelintézetek, mindenekelőtt a tulajdonosok tőkéjét részvénytársasági formában egyesítő bankok, hiteleik és egyéb pénzügyi szolgáltatásaik által nagyban hozzájárultak az ipari forradalom finanszírozásához. Részben az iparosodás pénzügyi szükséglete, azaz maga a növekvő kereslet teremtette meg a változásokat.

— 125 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A pénzügyi rendszer átalakulásának egyik legfontosabb mérföldköve a központi bankok megjelenése volt, amely egy összetett folyamat eredményeként értékelhető. Az első központi bankok eredetileg teljesen más célból alakultak, mint a monetáris politika megvalósítása. A háborús időszakok folyamatosan megterhelték az államkasszát, és ekkor a jegybankok bizonyultak hathatós megoldásnak a magas államadósságok visszaszorítására, illetve bizonyos esetekben a háborúk finanszírozására is. A központivá fejlődő bankok rendszerint magántársaságokként jöttek létre, amelyek bizonyos területre fokozatosan bankjegy-kibocsátási monopóliumot szereztek az államtól. Eredetileg a kormányok időnkénti hitelekkel való finanszírozása is bevett gyakorlat volt. Minderre fény derül a Bank of England, a Sveriges Riksbank és az Amsterdamsche Wisselbank kialakulásának és fejlődésének vizsgálatakor. Ugyanakkor a jegybankoknak a válságok kezelésében betöltött érdemi pénzügyi-gazdasági stabilizáló szerepük miatt rendszerint nagy volt a felelősségük mind a társadalom, mind pedig a kormányzat irányába. A központi bankok történelemben betöltött szerepe jelentős átalakulásokon ment keresztül. Mindez többek között a pénzt magát és a pénzügyeket érintő innovációknak, valamint az általános politikai és társadalmi változásoknak tudható be. Az iparosodás korában megnőtt az igény a teljesen új pénzügyi, banki szolgáltatások iránt. A tőkefelhalmozódás és a nemzetközi kereskedelem megjelenésével párhuzamosan a bankszektor is kibővült, aminek része volt, hogy új, specializált bankok, banktípusok jelentek meg. A 19. század folyamán bekövetkezett számos bankcsőd és válsághelyzet miatt végül Nagy-Britannia példájára a legtöbb ipari ország igyekezett központilag szabályozni a bankjait, de korábban ugyancsak az iparosodás bajnokától vették át az aranystandardot is. Ebben a fejezetben megvizsgáljuk, hogy miként nőnek ki az egyszintűből a kétszintű bankrendszerek. Az angol és a skót bankrendszer fontosabb fejlődési irányvonalainak, azaz a tízévenkénti válságok fontosabb ok-okozati viszonyainak tanulmányozása betekintést ad az Egyesült Királyság mindmáig érdekfeszítő gazdaságtörténeti tanulságaiba. A Bank of Englanddel ellentétben, amely rendszerint szorosan együttműködött a kormánnyal, a Bank of Scotlandnek parlamenti jóváhagyás nélkül tilos volt kölcsönöket folyósítania a kormánynak. A hétéves háború után Európa-szerte fellendült a gazdaság, majd a gyorsuló iparosodás keretében megjelent a tömegtermelés. A sokasodó nagyüzemek, valamint a nemzetközi kereskedelem intenzívebbé válása folyama— 126 —

4. Az I. ipari forradalom

tosan táplálták a gazdasági növekedést. A legtöbb országban, így Angliában, Skóciában vagy éppen Hollandiában is hatalmas összegeket fektettek be házakba, útrendszerekbe, csatornahálózatokba és egyéb középületekbe. Ezzel párhuzamosan az iparosodott országokban már meredeken emelkedett a felvett hitelek összege. A közelmúlt gazdaságtörténeti eseményei jól bizonyítják, hogy a pénzügyi fellendülés és válságok tükrében az Egyesült Királyság területén megismétlődött egy bizonyos ciklikussági minta. Ez a jellegzetesség visszaköszön a kapitalista gazdasági fejlődés több mint két évszázadán keresztül. A súlyos banki válságok azonban sokkal ritkábbak voltak, mint ezek a ciklusszerű hullámzások. Mégis érvényes megállapítás, hogy a legsúlyosabb csődökben maga a bankrendszer mindig is érintett volt. Az elmaradott Skócia az Angliával létrejött unió (1707), majd az utolsó Stuart-párti felkelés bukását (1746) követően rohamtempójú gazdasági fejlődésen ment keresztül. Az ezt követő évtizedekben nem volt olyan súlyos gazdasági válság Skóciában, mint az 1772–1773-as. A szükséges tanulságok levonása után a skót bankrendszer megerősödve került ki a válságból. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a sűrű fiókhálózattal rendelkező és erősen központosított angol bankrendszer már akkor más fejlődési irányt diktált a gyérebb hálózattal rendelkező skót bankoknak, amelyek elsősorban a szabad bankolás elvéhez ragaszkodtak, és az ottani két központi banknak sem volt bevett gyakorlata a kormány finanszírozása, mivel nagyon komolyan vették az ehhez fűződő parlamenti jóváhagyást. Tény, hogy a 19. században iparosodó országok többsége egyszerűen lemásolta a brit modell mintájának egyes aspektusait, sokszor átformálva azokat a saját nemzeti viszonyaik szerint, beleértve a központi bankok létrehozását és az aranystandard bevezetését is. Skóciának pedig London egyenesen kötelezővé tette a fent említett szabványok elfogadását. Ami az osztrák és magyar bankrendszer fejlődését illeti: a nyugatabbra fekvő országok modellje, banktípusai itt néhány év(tized)es késéssel jelentek meg, de legerőteljesebben a német (illetve Magyarország esetében az osztrák) minta érvényesült. Ausztria ekkor abszolút monarchia volt, és az erős központi hatalom a banki fejlődésre is rányomta bélyegét. Az 1816-ban alapított Osztrák Nemzeti Bank felett erősen őrködött a központi kontroll: az intézmény a kölcsönügyletek javát a kincstárral bonyolította, a polgárok által befizetett pénz pedig elsősorban az államadósság finanszírozását szolgálta. Az erős állami szerepvállalás megmutatkozott az első bankalapításokban és a (részben német mintára alapí— 127 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

tott) takarékpénztárak szigorú szabályozásában (1844) is. Magyarország ezzel szemben híján volt hitelintézeteknek egészen az 1830–1840-es évekig, amikor a külföldi (osztrák/német) minta hatására, a magyar sajátosságok figyelembevételével több hitelintézet is alakult. Az első és sokáig egyetlen magyar bank az 1840-es alapítású Pesti Magyar Kereskedelmi Bank volt, alapszabálya az Osztrák Nemzeti Bankén alapult. Szintén osztrák és német mintára, de több magyar sajátossággal jöttek létre a takarékpénztárak az 1830–1840-es években. A bank- és vállalatalapításokat néhány évre befagyasztotta a forradalom és szabadságharc, de számbeli növekedésük az 1850-es évek végétől ismét felgyorsult.

4.1. Geopolitikai bevezető, fontosabb események és államok 1769—1850 között A következőkben bemutatjuk a 1769–1850 közötti időszak történetét. Elsősorban a legfontosabb nemzetközi eseményekre koncentrálunk, csak egyes kiemelt államok esetén (mint például Anglia vagy Franciaország) és Magyarország kapcsán térünk ki a nemzeti történelemre. Ezt külön alfejezetben egészítjük ki egy gazdaságtörténeti áttekintéssel, különös figyelemmel az ipari forradalomra. Tekintettel a kötet fókuszára és a terjedelmi korlátokra, mind a történelmi események, mind a gazdaság bemutatása során elsősorban Európára koncentrálunk.

4.1.1. A francia forradalom és a napóleoni háborúk következményei

A 1769–1850 közötti időszak egy meglehetősen viharos, háborúkkal terhes közelmúltat tudhat magáénak, például a spanyol (1701–1714), majd az osztrák (1740–1748) örökösödési háborút és a hétéves háborút (1756–1763). Kelet-Európát ekkor orosz–török ellentét jellemezte: az 1768–1774 közötti orosz–török háború eredményeként az oroszok kijutottak a Fekete-tengerhez (kücsük-kajnardzsi béke). Az említett időszak talán legmeghatározóbb eseménye a francia forradalom kitörése volt 1789-ben – a történészek innen számítják az újkor — 128 —

4. Az I. ipari forradalom

(1789–1914) kezdetét. A monarchiát megbuktató forradalom azonban nem volt francia belügy: 1791. augusztus 27-én a porosz és osztrák uralkodók Pillnitzben nyilatkozatot bocsátottak ki, amely az elűzött francia uralkodó, XVI. Lajos támogatására szólította fel az európai uralkodóházakat a dinasztikus szolidaritás jegyében. A porosz és osztrák támadókat a franciák 1792-ben megállították, majd a következő években legyőzték az ellenük fellépő ún. első koalíciót (Poroszország, Ausztria, Anglia, Hollandia, Spanyolország és Portugália). Ebben nagy szerepe volt az önkéntesek és a kényszersorozott katonák bevonásának is. 1799. november 9-én Bonaparte Napóleon államcsíny révén ragadta magához a hatalmat Franciaországban (1804-től kezdve császárként kormányzott). 1799–1809 között négy franciaellenes koalíciót állítottak fel az európai nagyhatalmak, de Napóleon seregei mindegyiket legyőzték. A francia sikereket árnyalta, hogy az angol flotta 1805. október 21-én a trafalgari ütközetben győzelmet aratott a francia–spanyol hajóhadon. Mivel Angliát katonailag nem sikerült megtörni, Franciaország gazdasági blokád alá vette a szigetországot: az 1806 novembere óta fennálló ún. kontinentális zárlat keretében minden kereskedelem tilos volt az angolokkal (bár a csatlakozó oroszok ezt végül kijátszották). A zárlat mentesítette ugyan az európai ipart az angol konkurenciától, de egyben elzárta a gyarmati termékek beáramlásának útját is (Vadász, 2005, 12. ff.). Napóleon első komoly veszteségei az Oroszország elleni invázióhoz köthetők. 1812 folyamán csaknem 400 000 francia és velük szövetséges katona vesztette életét. Az újabb franciaellenes koalíció 1813-ban (az előzőekkel ellentétben) már sikeresnek bizonyult. Az egyik döntő ütközet a lipcsei népek csatája volt 1813 októberében, ami Franciaország vereségével végződött. 1814 márciusában a koalíció bevonult Párizsba (első párizsi béke: 1814. május 30.), Napóleont pedig Elba szigetére száműzték (Vadász, 2005, 25. f.). A Napóleon utáni Európa új rendjét a bécsi kongresszuson határozták meg a győztes hatalmak (1814. szeptember–1815. június). Az egyeztetésen a vesztes Franciaország is részt vehetett. A kongresszus munká— 129 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

jában zavart okozott Napóleon visszatérése és száznapos uralma, de a hetedik koalíció 1815. június 18-án Waterloonál legyőzte őt. Bécsben újraosztották Európát: a győztes hatalmakat különféle területekkel gazdagították, a Napóleon által megnagyobbított Franciaországot pedig visszaszorították az 1790-es határai mögé. A régi-új rend egyik (katonai) garanciája az I. Sándor orosz cár, I. Ferenc osztrák császár és magyar király, valamint III. Frigyes Vilmos porosz király által 1815. szeptember 26-án létrehozott Szent Szövetség volt, melynek célja egyfajta „béketeremtő együttműködésként” a feudális monarchiák és a hatalmi egyensúly fenntartása volt. Ennek érdekében a nagyhatalmak rendszeres találkozókban egyeztek meg, amelyekre különböző helyszíneken került sor (1818, Aachen; 1820, Troppau; 1821, Laibach; 1822, Verona). 1815. november 20-án Angliával négyes szövetség jött létre (Vadász, 2005, 26. ff.). Európa 1815-ös államhatárait a 4-1. ábra mutatja. 4-1. ábra: Európa 1815-ben

Forrás: upload.wikimedia.org alapján a szerzők szerkesztése.

— 130 —

4. Az I. ipari forradalom

A Szent Szövetség rendszere számára a legnagyobb kihívást a következő évtizedekben a nacionalizmus terjedése és a demokratikus/ liberális követelések jelentették. Az uralkodókat mindez monarchikus hatalmuk gyengülésével és a régi rend láncreakcióként terjedő teljes ös�szeomlásának veszélyével fenyegette. A nemzeti gondolatoknak a francia forradalom adott lendületet, de a 19. század elején e mozgalmak közül egyik sem ért el áttörést. Ilyenek voltak például 1817–1819-ben a német diákok és az értelmiség szervezkedései (ezeket betiltották), majd 1820-ban a liberális alkotmányt követelő spanyol, nápolyi és portugál felkelések. A liberális követelések elfojtásának politikája az 1820-as troppaui megállapodásban rögzült, miszerint a szövetség bármely országában helyre kell állítani a rendet forradalom esetén, s a forradalmi kormányok uralma törvénytelen. Ezzel Anglia nem, Franciaország pedig csak bizonyos esetekben értett egyet, ami mutatja, hogy a nagyhatalmak messze nem voltak minden kérdésben egységes állásponton (Vadász, 2005, 29. ff.). 1833 őszén a porosz, az osztrák és az orosz uralkodó külön megegyezést írt alá, amelynek keretében támogatásukról biztosították egymást, beleértve a kölcsönös katonai segítségnyújtást is felkelések esetén. Mindez megerősítette a korábbi troppaui megállapodást. Erre válaszul az angolok, a franciák, a spanyolok és a portugálok „ellenszövetséget” hoztak létre (Vadász, 2005, 39. f.). A nagyhatalmak szövetségének fontos működési elve volt, hogy katonailag is beavatkozhattak az egyensúlyt fenyegető veszély esetén, segítséget nyújtva egymásnak, de eközben egyikük sem szerezhetett túlzott befolyást. Ez azonban nem zárta ki egyes forradalmak sikerét sem: a döntő kérdést az jelentette, hogy az adott változás mennyiben fenyegette az európai erőegyensúlyt. Például 1830 júliusában Franciaországban megbuktatták a Bourbon-uralkodót, amely csak azért nem torkollott a nagyhatalmak rehabilitációs kísérletébe, mert nem kiáltották ki a köztársaságot. Sikertelen volt azonban a lengyel függetlenedési kísérlet Oroszországtól, mert azt Európában orosz belügynek tekintették. A továbbiakban a szövetség tagjai kisebb itáliai megmozdulásokat is elfojtottak, akárcsak a liberális alkotmányt követelő hangokat német területen (Vadász, 2005, 33. ff. és 38. ff.). — 131 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

4.1.2. Az 1848—1849-es forradalmak és szabadságharcok

A forradalmak minden országban a helyi sajátosságok függvényében kicsit másképp zajlottak, és némileg más volt a céljuk (térképes ös�szefoglalóként lásd a 4-2. ábrát). A franciaországi forradalom köztársaságot akart (ezt 1848. február 25-én ki is kiáltották).78 A sok kis államból álló Itáliában a Habsburg-befolyástól akartak megszabadulni, valamint a nagyobb egység megvalósítása is cél volt; a német államokban a liberális követelések (például polgárjogok és sajtószabadság) összefonódtak a nemzeti egység kérdésével. Ausztriában elűzték Metternichet, a polgárjogok elnyomásának szimbólumát és a Szent Szövetség egyik szellemi atyját. Eleinte liberális követeléseken, valamint egy alkotmányos monarchia megvalósításán volt a hangsúly (a császár csak 1848 októberében volt kénytelen elhagyni Bécset a harcok miatt). Pesten a modernizáció és a független magyar kormány létrehozása volt napirenden. A Szent Szövetség tagjainak többségét a saját forradalmaik kötötték le, nem tudtak egymásnak segítséget nyújtani (Vadász, 2005, 43. ff.). 1849 azonban a forradalmak többségének kudarcát hozta,79 csak egyes országokban követték maradandó sikerek a polgári-nemzeti megmozdulásokat. Franciaország köztársaság maradt, a Szárd-Piemonti királyság megőrizhette liberális alkotmányát. Az olasz és a német egység csak az 1860–70-es években jött létre. Magyarországon pedig az 1867-es kiegyezés teremtette meg a nagyobb függetlenséget.

második francia köztársaságot London 1848-ban ismerte el, részben azért, mert A a franciák nem támogatták a többi forradalmat. 79 Itáliában az osztrák csapatok fokozatosan leverték az ellenállást. Német területen a porosz és osztrák olmützi megegyezés 1850 novemberében visszaállította a forradalom előtti Német Szövetség rendjét. Bécsben a császári csapatok leverték a forradalmat 1848 októberében, a magyar szabadságharc pedig az orosz beavatkozás következtében bukott el (világosi fegyverletétel, 1849. augusztus). 78

— 132 —

4. Az I. ipari forradalom

4-2. ábra: Az 1848-as forradalmi hullám Európában

Forrás: upload.wikimedia.org alapján a szerzők szerkesztése.

4.1.3. Nyugat-, Közép- és Dél-Európa

Anglia Európa első alkotmányos monarchiája volt (fontosabb mérföldkövek: 1689, Bill of Rights; 1701, Act of Settlement). Nagyhatalmi státuszát pozitívan befolyásolta az ipari forradalom (lásd a 4.2. alfejezetet), a gyarmatbirodalom, valamint az, hogy területén a napóleoni háborúk nem okoztak pusztítást. Anglia folyamatosan növelte gyarmatait, de az Amerikai Egyesült Államok létrejötte (1776) érzékeny veszteséget okozott számára. A 18. század végén az angol flotta talán a legerősebb volt a világon (Vadász, 2005, 11). London a 19. század elején Európa legnagyobb városa volt (kb. másfél milliós lakosságával), a népesség nagyjából harmada 10 000 fő feletti városokban élt (Pounds, 2003, 352. f. és 356. f.; lásd még Vadász, 2005, 156. ff.). — 133 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Franciaország nagyhatalmi státuszát a napóleoni háborúk után is megtartotta, ennek jele volt, hogy meghívták a bécsi kongresszusra is. Az ország, amely az 1763-as párizsi békében, majd Napóleon veresége következtében elvesztette gyarmatainak nagy részét, 1830-tól elkezdte kiépíteni második gyarmatbirodalmát (Vadász, 2005, 42). Franciaország lakossága a 18. század végén a becslések szerint nagyjából 27 millió volt, de léteztek alacsony népsűrűségű területek az ország középső és déli részén. London után Párizs volt a legnagyobb város Európában, a lakossága viszont nem érte el az egymillió főt (Pounds, 2003, 293 és 358; lásd még Vadász, 2005, 83. ff.). Az Osztrák Császárságot II. Ferenc német-római császár hozta létre 1804-ben, válaszul arra, hogy Napóleont császárrá koronázták. Az új állam részben a Német-római Császárságban (nagyrészt ma Ausztriában és Csehországban) található, közvetlen Habsburg-fennhatóság alá tartozó birtokokból, részben pedig egyes kelet-európai területekből állt.80 Ezt követően, mivel Napóleon több német államot maga mellé állított (akik megalapították a Rajnai Szövetséget), II. Ferenc 1806-ban végleg feloszlatta a Német-római Császárságot. A bécsi kongresszus nem volt érdekelt egy új erős össznémet állam kialakításában és fenntartásában, ezért 1815-ben létrehozták a lazább Német Szövetséget, amely a kisebb német államok mellett magában foglalta az Osztrák Császárság osztrák és cseh régióit, valamint Poroszország nyugati felét. A német államok közül nagyhatalomnak Ausztria és a feltörekvő, vele nem egyszer szembenálló Poroszország számítottak. Az integráció és a gazdasági fejlődés már az 1830–1840-es években elindult, de a 19. század második felében gyorsult fel igazán. A német területek lakossága a 18. század végén 20 millió fő körül lehetett. Nagyváros kevés volt, ide tartozott például Berlin (1815, 200 000 fő) és Bécs (250 000 fő) (Pounds, 2003, 295 és 358; lásd még Vadász 2005, 204. ff.).

bécsi udvar szemszögéből Magyarország is az Osztrák Császárság része volt, de A magyar szemszögből hazánk kívül állt a Császárságon. A mindenkori Habsburg uralkodó ugyan közös volt, de magyar királyként ült az ország trónján, nem pedig osztrák császárként. Lásd részletesen: Gergely, 2003, 13. f.

— 134 —

4. Az I. ipari forradalom

Itáliát a széttagoltság jellemezte. Területén a 18. század végén osztoztak királyságok, hercegségek, a Velencei Köztársaság és az Egyházi Állam. Több olasz államban Habsburg-leszármazottak ültek a trónon (Lombardia, Modena, Párma, Toscana), amelyek sorát a bécsi kongresszus tovább bővítette (Velence). Ezek függetlensége csak formális volt. 1848ban több helyen fellázadtak a Habsburg-uralom ellen, de sikertelenül – az olasz egységre és a függetlenségre csak az 1860-as években került sor (Gergely, 2003, 11. f.; lásd még Vadász, 2005, 373. ff.).

4.1.4. Kelet-Közép- és Kelet-Európa

Lengyelország a 19. század elejére nagy veszteségeket szenvedett: Ausztria, Poroszország és Oroszország háromszor szakított ki magának darabokat a lengyel államból (1772-ben, 1793-ban majd 1795-ben). 1807-ben a tilsiti békében Napóleon akaratából létrehozták a Varsói Nagyhercegséget, az ütközőállam szerepét szánva neki. A bécsi kongresszus helyette 1815-ben létrehozta a Kongresszusi Lengyelországot, amely orosz befolyás alá került, az államfő az orosz cár volt, aki 1832ben felfüggesztette az 1815-ös alkotmányt (Pounds, 2003, 349; Vadász, 2005, 10). Oroszország II. Katalin (1762–1796) uralkodása alatt megerősödött, de nyugati mércével elmaradott és rosszul szervezett birodalom volt, aminek erejét hatalmas területe és bevethető katonáinak száma biztosította. Az 1768–1774 közötti orosz–török háború eredményeként az oroszok kijutottak a Fekete-tengerre, és a későbbi háborúk során (a török érdekszféra rovására) folyamatosan terjeszkedtek nyugat felé, a határ 1792 óta a Dnyeszter folyó volt. Oroszország keleti terjeszkedése révén már magáénak tudhatta Szibéria nagy részét és a Kaszpi-tengerig húzódó sztyeppét, de a Kaukázust és Közép-Ázsiát még nem. Nyugaton a félig autonóm Finnország és a Kongresszusi Lengyelország volt a része (Vadász, 2005, 9. f.; Pounds, 2003, 350; lásd még Vadász, 2005, 477. ff.).

— 135 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

4.1.5. Európán túl: az Egyesült Államok és a gyarmatbirodalmak

A gyarmatosítás (4-3. ábra) mozgatórugója névleg a dicsőség és/vagy a civilizáció terjesztése volt, de valójában a folyamatosan növekvő nyersanyagigények kielégítése és piacszerzés állt a háttérben (Pounds, 2003, 383). Az 1769–1850 közötti időszak az átrendeződés évtizedei voltak a gyarmatbirodalmakban. Itt csak néhány változást emelünk ki. 4-3. ábra: Gyarmatbirodalmak 1800-ban

Forrás: upload.wikimedia.org alapján a szerzők szerkesztése.

A spanyol–portugál gyarmatok határvonalát az 1494-es tordesillasi egyezmény jelölte ki, nagyjából a nyugati 46. hosszúsági foknál. Ennek értelmében Brazília és Nyugat-Afrika portugál, Közép- és Dél-Amerika többi része spanyol hódítók által került gyarmatosításra. A 19. század első felében azonban Közép- és Dél-Amerikában a gyarmatok függetlenedtek és kialakult a mai dél-amerikai államok többsége. Ezután a spanyolok Afrikában terjeszkedtek, Portugáliának pedig Indiában maradtak gyarmatai (Szilágyi, 2009, 393; Szántó, 2009, 438. f.; Vadász, 2005, 664. ff). A franciáknak komoly gyarmatbirodalmuk volt Észak-Amerikában, de ezekről le kellett mondaniuk Anglia és Spanyolország javára az 1713-as utrechti és az 1763-as párizsi békében. Louisiánát ugyan 1800ban visszaszerezték a franciák, de 1803-ban Napóleon eladta az Egyesült — 136 —

4. Az I. ipari forradalom

Államoknak. Szintén a párizsi békében adta fel Franciaország indiai gyarmatainak javát (Papp, 2009, 403. ff.). Az angol gyarmatbirodalomra az Egyesült Államok elszakadása jelentett nagy csapást. Ugyan a Függetlenségi Nyilatkozatot 1776. július 4-én hirdették ki, ezt Anglia csak az 1783-as békében ismerte el. Az angoloké maradt Kanada, a spanyoloké Florida. A következő években lerakták az Egyesült Államok működésének alapjait, és az új államszövetség folyamatosan terjeszkedett nyugat felé. 1850-ben 31 állam alkotta az USA-t. Az 1823-as Monroe-elv értelmében az Egyesült Államok barátságtalan lépésnek tekintette, ha az európaiak gyarmatosítani próbálták az amerikai kontinenst, cserébe az USA sem kívánt a meglévő gyarmatok és az európai nemzetek ügyeibe avatkozni. Az észak-amerikai területek elvesztése ellenére a 19. század leghatalmasabb gyarmatbirodalma az angolokhoz köthető, amely szinte az összes kontinensre kiterjedt és folyamatosan terjeszkedett (Szántó, 2009, 426. ff.; Vadász, 2005, 32 és 597. ff.). Franciaország a 19. század közepén elindította második gyarmatbirodalmának kiépítését, ennek első lépéseként 1847-ig megszerezte Algériát. A britek gyarmatosították Szingapúrt (1818), Új-Zélandot (1840), Nepált (1843) és Észak-Indiát (1849). Megjegyzendő, hogy voltak még „szabad területek”, az érdeklődő pedig kevés volt, így ezek a területszerzések (még) nem okoztak konfliktusokat a gyarmatosító nagyhatalmak között. Jó példa erre, hogy az 1840-es évek Kínájában a franciák és az angolok azonos kereskedelmi kedvezményeket kaptak (Vadász, 2005, 42. f.).

4.1.6. Magyarország és a Habsburgok 4.1.6.1. Magyarország és a Habsburgok államai

Sem a német-római császári cím birtokosaiként (1806-ig), sem a Német Szövetség egyik vezető hatalmaként nem volt korlátlan irányító szerepe a Habsburgoknak német területen, Poroszország felemelkedésével pedig erős konkurenciát kaptak. A Habsburg „birodalom” (4-4. ábra) magterületét, ahol – szemben Magyarországgal – szinte — 137 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

korlátlan befolyással rendelkeztek, az osztrák örökös tartományok (österreichische Erblande/Erbländer), valamint a cseh korona országai jelentették, ami kiegészült a Lengyelország felosztásaiból származó régiókkal (például Galícia), valamint 1775-ben a töröktől megszerzett Bukovinával. Több kisebb olasz államban a Habsburg család leszármazottai kormányoztak formailag önálló országokat. A Habsburg-uralkodók alattvalóinak nem volt közös „nemzettudata”, a régióknak és országrészeknek pedig megvoltak a történelmi sajátosságaik. Az 1713-as Pragmatica Sanctio értelmében azonban a Habsburgok országait egységesen és elválaszthatatlanul csak egy személy kormányozhatta (Tóth, 2001, 302 és 306; Pounds, 2003, 349. f.; Gergely, 2003, 11. ff.). 4-4. ábra: A Habsburgok uralma alatt lévő országok és régiók81 1816 és 1867 között

Forrás: upload.wikimedia.org alapján a szerzők szerkesztése.

int már említésre került, magyar szemszögből Magyarország az Osztrák CsászárM ságon kívül álló és önálló politikai entitással rendelkező területnek számított. Lásd még: Gergely, 2003, 13. f.

— 138 —

4. Az I. ipari forradalom

Buda 1686-os visszafoglalása és az ezt követő hadjárat folyományaként, melyet az 1699-es karlócai béke szentesített, Magyarország felszabadult a török uralom alól. A török kézen maradt Temesköz az 1718-as pozsareváci békével került vissza hazánkhoz, így a „történelmi Magyarország” (ideértve a magyar korona fennhatósága tartozó Horvátországot is) újra egész lett (Tóth, 2001, 228. f. és 304). A magyar rendek „hálából” (valójában inkább kényszerből) 1687-ben lemondtak a királyválasztási és az Aranybullában rögzített ellenállási jogukról, így ettől kezdve Magyarországon a Habsburgok automatikusan megörökölték a trónt. Ebből a szemszögből nézve az ország egy lett az osztrák dinasztia országai közül. Magyarország azonban rendi monarchia volt, az uralkodónak – több-kevesebb sikerrel – korlátot szabtak a rendi kiváltságok és az országgyűlések. Erdélyt nem csatolták az országhoz, hanem független „tartományként” saját országgyűléssel és kormányhivatalokkal rendelkezett (Tóth, 2001, 230 és 303). 4.1.6.2. Fontosabb események és uralkodók 4-5. ábra: Magyarország uralkodói 1740 és 1916 között II. József (1780−1790)

Mária Terézia (1740−1780)

I. Ferenc (1792−1835)

II. Lipót (1790−1792)

Ferenc József (1848−1916)

V. Ferdinánd (1835−1848)

Forrás: Tóth (2001) alapján a szerzők szerkesztése.

A 18. század második felében több modernizációs kísérlet is történt Magyarországon a Habsburg-uralkodók (4-5. ábra) kezdeményezésére, de ezek nem változtatták meg az ország irányításának abszolutisztikus berendezkedését. Mária Terézia (1740–1780) számos reformja tekinthető sikeresnek (ha nem is ellentmondásoktól mentesnek), ilyen például a jobbágyok helyzetét egységesítő 1767-es úrbérrendezés vagy az oktatási reform. Fia, II. József (1780–1790) még intenzívebb reformpoliti— 139 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kát folytatott és annyira törekedett a birodalom korszerűsítésére, hogy közben teljesen figyelmen kívül hagyta a helyi hagyományokat és a regionális sajátosságokat. A rendi jogok csorbítása és (az országgyűlés döntései helyett) a rendeleteken alapuló kormányzás azonban ellenállást szült. Ennek és a török elleni katonai kudarcok hatására az uralkodó – kevés kivétellel – 1790-ben visszavonta intézkedéseit. Testvére, II. Lipót (1790–92) rövid uralkodása alatt nem történt érdemi előrelépés, I. Ferenc (1792–1835) pedig már kifejezetten ellenezte a modernizációs törekvéseket. Ferenc 1812 után évekig nem hívta össze a magyar országgyűlést sem, rendeletekkel kormányzott, és tovább csökkentette a nemesi ellenállás bázisául szolgáló vármegyék jogait. A kibontakozó ellenállás eredményeként 1825-ben ismét összehívták az országgyűlést, és a király hozzájárult a reformmunkálatok előkészítéséhez. Az ezt követő, reformkor néven ismert időszak alatt nagyjából az 1848at megelőző két évtizedet kell érteni, amelynek java V. Ferdinánd uralkodásának idejére (1835–1848) esett. Ekkoriban vált uralkodó irányzattá a polgári modernizációt sürgető reformklíma a közéletben, amelynek keretében nem forradalom vagy uralkodói döntés, hanem az országgyűlés által elfogadott törvényeken keresztül, „felülről” kívántak fejleszteni. A modern polgári Magyarország megteremtését erős polgárság híján az a réteg szorgalmazta, amelynek volt ereje részt venni ezen célok megvalósításában: ez pedig a nemesség, amelyet azonban a modernizáció kérdése több irányzatra osztott. A reformok megtárgyalásának és keresztülvitelének színterei a Pozsonyban tartott országgyűlések voltak (1825–1827, 1830, 1832–1836, 1839–1840, 1843–1844), amelyeknek jelentős alakjai voltak Széchenyi István, Kossuth Lajos, valamint Deák Ferenc. Széchenyi publikációinak nagy szerepe volt (Hitel, Világ, Stádium) a reformgondolatok terjesztésében. Gazdasági szempontból kiemelendő törvénynek minősültek a gyáralapításról és a váltójogról szólók (Tóth, 2001, 307. ff., 314, 331. ff. és 341. ff.; Gergely, 2003, 191. f.).

— 140 —

4. Az I. ipari forradalom

4-1. keretes írás Hitel, Világ, Stádium – Széchenyi István művei

A magyar reformmozgalom kialakulásában és kibontakozásában nagy szerepe volt Széchenyi István (4-6. ábra) publikációinak. A Hitel (1830) alapgondolata, miszerint szükség van a fennálló gazdasági-politikai keretrendszer alapos modernizációjára, nem benne fogalmazódott meg először, de befolyása és művei következtében jóval nagyobb hatású volt elődeinél. Széchenyi szerint a hitelhiány hátráltatta a gazdaságot, viszont az akkori rendi berendezkedés megnehezítette a hitelhez jutást: az ősiség például a nemesi birtokok szabad elidegenítését korlátozta. Így azonban a zálogba adott földet nem lehetett értékesíteni. Ezen felül számtalan terület szorult fejlesztésre (jobbágyi robot megszüntetése, céhek, belső vámok eltörlése stb.). Emiatt a szerző az egész rendszer megreformálását látta szükségesnek. Széchenyi művében nem állt meg a hiányosságok feltérképezésénél, hanem leírta, hogy „mit kell tenni, s min kell kezdeni” (Széchenyi, 1830, 153). A gróf sehogy sem akart belenyugodni abba, hogy hazája adott, de részben kihasználatlan adottságai ellenére nem él hatékonyan a kor nyújtotta lehetőségekkel, és nem képes felzárkózni a gyorsan fejlődő európai országokhoz. Széchenyi ezért mélyrehatóan elemezte az ország és a nemzetgazdaság helyzetét, valamint elmaradottságának kiváltó okait. Szerinte az egyik tevékenység, amelyet hazájában elhanyagoltak, az legfőképpen a kereskedelem, mivel Magyarországnak „kereskedése nincs” és természeti adottságai kihasználatlanok (Széchenyi, 1830, 108). Széchenyi külföldi utazásai alkalmával az ott bevált módszereket és gazdasági rendszereket tanulmányozta, az ideális minta számára az angol volt. Dessewffy József Taglalatjában82 szállt vitába Széchenyivel, azonban nem a modernizációt támadta, néha még a Hitelnél is radikálisabb volt. A Taglalat a felvilágosult rendiség és a vármegyei vezetőrétegek által kívánta a reformokat véghez vinni, Széchenyi azonban a nagybirtokos arisztokrácia és a kormányzat aktív támogatásában bízott. A két javaslat közti különbségeket Széchenyi a Világ83 (1831) című művében fejtette ki. 82 83

A Hitel című munka taglalatja. Világ, vagyis felvilágosító töredékek némi hiba s előítélet eligazítására.

— 141 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

4-6. ábra: Széchenyi István

Forrás: upload.wikimedia.org

A Stádiumban Széchenyi tizenkét pontba84 sűríttette elképzeléseit, de a hatóságok tiltása miatt csak Lipcsében sikerült a művet kinyomtatni, és 1833 végén, a tervezettnél másfél évvel később került a magyar olvasók kezébe. Így eredeti célját, az országgyűlés menetének befolyásolását már nem sikerült elérnie, az már 11 hónapja ülésezett (Gergely, 2003, 194. ff.). Széchenyi a közgondolkodást évtizedekkel később is befolyásoló munkássága messze túlmutatott saját korán. Kortársaival és a következő generáció szellemóriásaival együtt tevékenyen részt vettek Magyarország modernizációjában, ezáltal hozzájárultak a magyar bankszektor kialakításához is. E történelmi folyamat nem jöhetett volna létre a hozzá hasonló kulcsszereplők elképzelései és küzdelmei nélkül. 84

iteltörvény, az ősiségnek, a kincstár örökösödési jogának és az ipari/kereskedelmi H korlátoknak eltörlése, nemtelenek birtokszerzési joga és vármegyei képviselete, törvény előtti egyenlőség, részleges közteherviselés, adók felhasználásának ellenőrzése az országgyűlés által, magyar nyelv közéleti szerepének növelése, a Helytartótanács megerősítése, ítéletek/tanácskozások nyilvánossága.

— 142 —

4. Az I. ipari forradalom

Az 1848-as nyugati forradalmak kitörésének hírére (február 22., Párizs; március 13., Bécs) Magyarországon is előkerültek a jogegyenlőség, nemzeti kormány és az alkotmányosság gondolatai. A pest-budai megmozdulások hatására a Helytartótanács (főpapokból és nemesekből álló, erős Habsburg befolyás alatt működő magyar kormányszerv) eltörölte a cenzúrát és elfogadta a reformköveteléseket tartalmazó híres Tizenkét Pontot. V. Ferdinánd jóváhagyta a Batthyány-kormány létrejöttét, miközben folyamatos volt az egyeztetés a bécsi Államkonferenciával. Az országgyűlés megkezdte a polgári átalakuláshoz szükséges törvények (áprilisi törvények) előkészítését. Azonban részben az itáliai megmozdulások elleni Habsburg sikerek következtében kiélezettebbé vált az osztrák– magyar viszony (Tóth, 2001, 377. ff.). A magyar forradalom a katonai erő fellépésekor vált szabadságharccá: a császári zászló alatt vonuló Jellasics horvát bán 1848. szeptember 11-én átlépte a Drávát. Hivatalos uralkodói rendelete nem volt a támadásra, csak októberben nevezte ki őt V. Ferdinánd Magyarország királyi biztosává. A Debrecenbe menekült magyar országgyűlés 1849. április 14-én trónfosztottá nyilvánította a Habsburg-házat a debreceni református Nagytemplomban (1848 decembere óta már Ferenc József ült a trónon), de nem volt lehetősége megteremteni a polgári magyar államot, mert I. Miklós orosz cár csapatainak segítségével győzedelmeskedtek a Habsburgok. 1849. augusztus 13-án a világosi fegyverletétellel véget ért a magyar szabadságharc (Tóth, 2001, 387. ff.). Ezután megtorlás következett: Haynau tábornok 1849. október 6-án kivégeztette a 13 honvédtábornokot (aradi vértanúk) és Batthyány Lajos miniszterelnököt; további 150 embert halálra ítélt és ezreket börtönöztek be. Végül a nemzetközi figyelem miatt a császár menesztette Haynaut. Ezt követően önkényuralmi időszak vette kezdetét.

4.2. Gazdaság 1769—1850 között Az 1769–1850 közötti időszak legfontosabb változása a gazdaságban az (első) ipari forradalom volt, ami Norman J. Pounds angol történész (2003, 319) szerint azért nevezhető „forradalomnak”, mert meglehe— 143 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

tősen nagyszabású és nagy iramú változást hozott. Az ipari forradalom két, talán legfontosabb jellemzője a nagyüzemi (gyári) sorozatgyártás, és a vízzel, majd gőzzel működtetett gépi energia hasznosítása volt. Az ipari forradalom a mezőgazdaságban is komoly változásokat hozott, még annak tükrében is, hogy a folyamatnak voltak előzményei. Az eszközök évszázadokon át (egészen a 19. századig) nem sokat változtak, de a 18. század végén az európai mezőgazdaság már két és félszer an�nyi lakosságot látott el, mint a 15. században. Ennek oka nem egy nagy újításhoz, inkább az eszközök és termelési módszerek egymásra ható kisebb változásaihoz kapcsolódott (Pounds, 2003, 312. f.). A 19. század első felének egyik alapvető változása az önellátás megszűnése, az országos vagy nagyobb élelmiszerpiacok létrejötte volt. Növekedett a mezőgazdaság termelékenysége, viszont a foglalkoztatottság csökkent. Nyugat- és Közép-Európa egyes országaiban kezdtek elterjedni a modernebb művelési módok, a műtrágyázás, valamint Angliában a vetőgépek (Pounds, 2003, 385, 417 és 427. ff.). A mezőgazdasági fejlődés hozzájárult az iparosodás kibontakozásához is: a termelékenység növekedésével egyre kevesebb mezőgazdasági munkásra volt szükség, a munkaerő-felesleg a városokba áramlott, ahol a gyárakban dolgozhattak. A kontinens paraszti rétege, akárcsak a birtokok mérete és a hozzájuk kapcsolódó használati jog heterogén volt: Angliában hatékony földbérleti rendszer létezett, míg Franciaországban sok kis birtok volt a jellemző: a francia forradalom vívmányaként a parasztok tulajdonossá váltak, majd ezeket a restaurációkor elveszítették. A német területek nyugati felén bérleti rendszer működött, az Elbától keletre és Kelet-Európa több államában feudális keretek között művelték a földet. A jobbágyfelszabadítás Poroszországban végül a 19. század elején, Magyarországon pedig 1853-ban történt meg. (Pounds, 2003, 359. ff. és 425. f.). Az iparban olyan nagymértékű változások zajlottak, hogy azt „forradalomként” emlegeti a történettudomány. Az ipari forradalom egyik legjellemzőbb sajátossága a gyárak megjelenése, amelyek igazi versenyelőnyét a gépesítés jelentette. Ez a folyamat először Angliában — 144 —

4. Az I. ipari forradalom

bontakozott ki, eleinte a textil-, később a fémiparban, majd a fogyasztói iparágakban. A gépekhez kezdetben vízenergiát, utóbb gőzenergiát használtak. A víz ipari célokra történő felhasználása azonban korlátozott volt (nem volt mindenütt folyó és az sem volt mindig erre alkalmas), ami elősegítette a gőzgépek elterjedését, így a gyárak létrehozói a szénmedencék közelségét keresték. Newcomen és Savory gőzgépe (1712) még olyan hatalmas volt, hogy csak bányákban használták. Az áttörést James Watt gőzgépe (1769) hozta, amely már forgó mozgást is tudott végezni. Fontos újítás volt, hogy sikerült az olvasztókemencék működtetésénél a faszenet kőszénnel helyettesíteni (kokszolási eljárás: Abraham Darby, 1735), majd később feltalálták a kőszenet használó, nyersvas finomításra használatos lángkemencét (Henry Cort, 1783) is. A textilipart a szövőgép lendítette fel. A gyárak a legtöbb helyen kiszorították a kisebb üzemeket és a családi vállalkozásokat. Mindazonáltal sem a kisipar, sem a hagyományos manufaktúrák nem tűntek el teljesen: igényesebb, ugyanakkor némileg drágább termékeire továbbra is volt kereslet. A háziipar azokban az iparágakban tudott fennmaradni, ahol nehéz volt gépesíteni (csipkeverés, hímzés). Az újdonságra való nyitottság mellett Anglia azért is volt kedvező helyszíne és kiindulópontja az ipari forradalomnak, mert itt volt fizetőképes piaca a tömegtermékeknek, és megvolt a szükséges politikai stabilitás. Az épülő gyarmatbirodalom (mint nyersanyagforrás és felvevőpiac) is kifejezetten pozitív hatással volt a gazdaságra, ami kihatással volt a brit bankok növekedésére. Mindez megágyazott a technikai innovációknak (Pounds, 2003, 319. ff., 330. f., 346. f., 367. f. és 434. ff.). Angliát ezek miatt később a „világ műhelye” névvel illették.85 Európa más területein, a „kontinensen” ezek a keretfeltételek csak részben vagy egyáltalán nem voltak meg, ami akadályt jelentett az ipar fejlődésének (és versenyelőnyt az angoloknak). A napóleoni háborúk következtében, a 19. század elején a kontinens ipara még jobban lemaradt Ang85

ásd pl: http://www.bbc.co.uk/history/british/victorians/workshop_of_the_ L world_01.shtml

— 145 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

liától, ahol a gőzgép már általánosan elterjedt. A Watt-féle gőzgépekből a szigetországban nagyjából 150 működött, és ide koncentrálódott a világ széntermelésének négyötöde, vastermelésének a fele. A kontinensen jó, ha tizedennyi gőzgépet találunk. A francia ipar helyzete nem mutatott változást a forradalom előtti állapotokhoz képest. A német államokban is csupán egy-egy régióban tapasztalható törekvés modernizációra (például a porosz gleiwitzi és königshüttei kohók) (Pounds, 2003, 367. f., 371. f. és 434). Az angol gyártmányú gőzgépek 1815 után kezdtek elterjedni a kontinensen, egyes belga vagy épp német városokban már gyártottak is ilyeneket. Ezeknek a 19. század első felében a textil- és fémipar fejlődésében volt fontos szerepe (Pounds, 2003, 434. ff.). Megjegyzendő, hogy ekkoriban nem „Anglia” vagy „Németország” iparosodott, hanem egyes régiók, melyekből Angliában több volt, a kontinensen pedig kelet és/ vagy dél felé haladva kevesebb. Összegzésként megállapítható, hogy az ipari forradalom a már említett keretfeltételek hiányos volta, valamint a történelmi sajátosságok miatt Európa egyes államaiba Angliához képest akár (több) évtizedes késéssel érkezett meg. Ezen felül az egyes országok sem voltak homogének, nagyok voltak a regionális különbségek. A korszak legfontosabb iparvidékei voltak például az ún. északnyugati iparvidék (keskeny sáv Lille-től Dortmundig, Észak-Franciaországtól a Ruhr-vidékig), Lotaringia a Saar-vidékkel és Felső-Szilézia (ekkor porosz, osztrák és orosz terület) (Pounds, 2003, 449. ff.). Az újítások következtében nőtt az iparban foglalkoztatottak száma és termelékenysége is (Pounds, 2003, 385). Viszont a 19. század első felében a gépesítés elsősorban a textil- és fémipart érintette, a nyereség nagy részét pedig visszaforgatták a termelésbe. A lakosság inkább csak a 19. század második felében érzékelte a fejlődést, amikor mind a beruházási, mind a fogyasztási javak vonatkozásában elterjedtek a fejlesztések (Pounds, 2003, 347 és 447). Az iparosodás során végbement szakosodás és koncentráció nem valósulhatott volna meg a közlekedés forradalma nélkül. George Stephenson angol mérnök 1814-ben fejlesztett ki egy gőzmozdonyt, az első nyilvános vasútvonal pedig Stocktont és Darlingtont kötötte össze 1825. szeptember — 146 —

4. Az I. ipari forradalom

27-től. Ezek után Angliában a közúti forgalom korábbi domináns szerepét gyorsan átvette a vasút. A kontinens nyugati felén ugyanez a folyamat az 1860-as évekig tartott, keleten pedig még ennél is tovább (4-7. ábra). A vasút segítségével szárazföldön is olcsón és nagyobb mennyiségben lehetett szállítani a (nehéz) árucikkeket, és építése keresletet jelentett a fémiparnak. Felgyorsult az információáramlás és a személyszállítás is. A század első felének végére a vasúthálózat főleg Anglia és a kontinentális Európa nyugati, valamint középső területeit, központjait kötötte össze egymással. A fejlődést elősegítette, hogy a brit 1435 mm-es nyomtávot az Ibériai-félsziget és Oroszország kivételével mindenütt átvették (Pounds, 2003, 467 és 471. ff.). A vasút sok helyen átvette a part menti hajózás szerepét is, és a hajóknak csak a csekélyebb értékű vagy nagyméretű áruk maradtak (szén, építőanyag) (Pounds, 2003, 473). Továbbá a közlekedés fejlődésével – a fémipart kivéve – csökkent a szénbányák közelségének fontossága az ipar számára (Pounds, 2003, 346. f.). 4-7. ábra: Az első fontosabb vasútvonalak dátuma egyes európai országokban86 Az első fontosabb vasútvonalak dátuma egyes európai országokban

1862 1854

1856

1870 1851

1860 1847

1860 1862

1834 1830

1839 1835

1842 1835

1845 1842

1856

1861 1839

1847

1837

1848 1846

1844 1857 1872 1854 1839

1871 1869 1866

1901 1873 1917 1869

1848

1830-as évek 1840-es évek 1850-es évek 1860-as évek 1870-es évek 1900-as évek

Forrás: upload.wikimedia.org alapján a szerzők szerkesztése. 86

Angliában az első vasútvonal 1825-ben nyílt meg. Az 1830-as Liverpool és Manchester közötti vonal volt azonban az első, amely kizárólag gőzmozdonyokkal működött.

— 147 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A 18. század végéig tartó bel- és külkereskedelmi növekedést megakasztották a századvég háborúi, és a Napóleon által elrendelt kontinentális zárlat is negatívan hatott. Ennek ellenére Anglia a korszak kereskedelmi nagyhatalma volt: nemcsak a kontinenssel, de gyarmataival is intenzív árucserét folytatott. 1815-ben kereskedelme mintegy 60 százalékát Európán kívül bonyolította. Ezzel szemben a többi gyarmatosító hatalom kevesebb és/vagy kevésbé fejlett, nem egyszer az angoloknál később megszerzett kolóniákkal rendelkezett, melyeknek nem volt akkora jelentőségük, mint Anglia gyarmatainak (Pounds, 2003, 375. f. és 383. f.). A kereskedelem egyik legfontosabb hátráltatójának a vámok tekinthetők. Az országokon belüli vámokat a 17–19. század folyamán több országban megszüntették. Franciaországban sokat 1664-ben számoltak fel, de végérvényesen csak 1790-ben szűnt meg a vámhivatalok működése. A Habsburg-uralom alatt álló területeken 1754 és 1850/51 között kettős vámrendszer működött: a külső vámok „védték” a birodalom teljes piacát a külföldi (nem egyszer olcsóbb és jobb) áruktól, Magyarországot pedig belső vámhatár vágta el az osztrák és cseh régióktól. A sok kis államból álló Német Szövetségben az 1834-ben alapított és fokozatosan bővülő Német Vámunió (Deutscher Zollverein) hozta el a belső vámok végét, de egységes vámterületnek (néhány kivétellel) csak a Német Császárság minősült 1871-től (Pounds, 2003, 338; Vadász 2005, 39).

4.3. Jegybankalapítások és a kétszintű bankrendszerek kialakulása 4.3.1. Az ipari forradalom finanszírozásának kezdetei — bankok és részvénytársaságok

Az ipari forradalom pénzügyi hátterének megteremtésében jelentős, de nem kizárólagos szerepe volt a korabeli bankoknak. Az iparosodás kezdetén a szükséges tőkét részben a saját vagyon, család és barátok biztosították, részben pedig az állami bankok vagy a vagyonos kereskedő- és bankárcsaládok kezében lévő magánbankok. A 19. század első — 148 —

4. Az I. ipari forradalom

felében ezek a – különösen angol, francia és német – magánbankok voltak az ipari üzemek és vasútépítések legfontosabb hitelezői, és nem egyszer maguk is részt vettek vállalatok megalapításában. Egyes bankok résztulajdonosai voltak a vasútépítésért felelős társaságoknak: a Rothschildek francia ága az 1848-ig alapított francia vasúttársaságok tőkéjének 10 százalékát birtokolta, a Bécs–Győr-vasútvonal a Sina-bankház kezdeményezésére jött létre. Ami az iparvállalatokat illeti: Pohl (1993, 205) kiemeli, hogy Angliában a vidéki bankok a regionális ipart segítették rövid lejáratú hitelekkel, Franciaországban az 1820-as években több bank is bekapcsolódott a csatornaépítések, a bányászat és a fémipar finanszírozásába, míg a német államokban a kölni és württembergi magánbankok tették ugyanezt. 4-2. keretes írás Rothschildek, Sinák

A frankfurti származású Rothschildek a 19. század egyik legbefolyásosabb bankárcsaládja volt, amely pozíciót még az alapító Mayer Amschel Rothschild (4-8. ábra) és öt fia érte el a század első felében. Fiókokkal rendelkeztek Európa számos városában (például Londonban, Párizsban és Nápolyban is), melyek az adott város/régió legnagyobb bankjainak számítottak, és idővel a család egy-egy ágának központjai lettek. A bankház fő tevékenysége az államkötvényekkel való kereskedelem volt, amely nagy jelentőséggel bírt az egyes országok szempontjából is. Pohl (1993, 202 és 221) szerint Ausztria a Rothschildek által forgalmazott államkötvényeken szerzett pénzen katonai beavatkozásait pénzelte az 1820-as években Itáliában, de a brit gyarmati terjeszkedés finanszírozásában is szerepet játszott a család. Befektetéseik közé tartozott a korabeli vasútépítések és iparvállalatok tőkével történő ellátása is. A Rothschildek tevékenysége kiterjedt Ausztriára és Magyarországra is. A család osztrák ága Bécs egyik legnagyobb bankját birtokolta, és ők kezdeményezték a legelső osztrák gőzvasút, a Nordbahn építését 1836-ban (Pohl, 1993, 199. f., 203, 205, 221. f. és 318). Magyar vonatkozásuk például, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank részvényesei között megtalálható a Rothschildek neve.

— 149 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A család egyes ágai még ma is aktívak. Maga a frankfurti székház 1901ben bezárt, a bécsit 1938-ban „árjásította” a Német Birodalom, de párizsi és londoni központtal máig működnek hitelintézetek Rothschild név alatt. 4-8. ábra: Mayer Amschel Rothschild

Forrás: upload.wikimedia.org

A Sina egy görög származású, nagykereskedői háttérrel rendelkező bankárcsalád volt, amely a 18. század második felétől Ausztria területén (is) tevékenykedett, és nagyjából 1830 körül (az Arnstein&Eskeles, valamint a Rothschildek bécsi ága mellett) a legjelentősebb bécsi bankok közé tartozott (Pohl, 1993, 200 és 318). A család bekapcsolódott az osztrák–magyar területek vasútjainak építésébe is. Pohl (1993, 203) említi például, hogy már az értékesítés meghirdetése előtt az ő kezükben volt a Bécs–Győr-vasútvonal részvényeinek egy jelentős része. Sina György szervezte meg a Budát és Pestet összekötő, első és ma is létező állandó híd, a Lánchíd építésének (1839–1849) finanszírozását, amiért cserébe 87 évre hídvámszedési jogot kapott. Ez azonban csak 20 évig tartott, mert az 1867-es kiegyezés után a magyar kormány megváltotta a hidat Sina György fiától és örökösétől, Sina Simontól.

— 150 —

4. Az I. ipari forradalom

A részvénytársasági forma a 19. század első felében terjedt el Európában:87 először Angliában, majd kelet felé haladva fokozatosan, nem egyszer évtizedes késéssel (Magyarországon például az 1840-es években). A részvénytársaságok keretében a részvényesek távolról, és korlátozott kockázattal (akár alacsony összeg befektetésével) vehettek részt egy vállalat finanszírozásában. Ez új, modern formáját hozta be a „kockázati tőkének” és a részvényesek által összegyűjtött tőkemennyiség lehetővé tette az ipar és a közlekedés egyre magasabb tőkeigényének kielégítését. Az iparosodás első évtizedeiben a magánbankok finanszírozása elegendőnek bizonyult, a fejlődéssel párhuzamosan azonban egyre nőtt a gazdaság tőkeigénye, például hosszú lejáratú hitelekre is. Pohl (1993, 214) említi, hogy igazából nem a pénz hiányzott, pusztán a megfelelő „eszköz”, lehetőség a meglévő tőke szűkebb régión túli, ésszerű befektetésére. Ezt az igényt a családi vállalkozásként működő magánbankok többnyire nem tudták vagy a kockázatok miatt nem akarták kielégíteni. Logikus lépés volt, hogy részvénytársasági formában is kerüljenek bankok létrehozásra, amelyek nagy mennyiségben koncentrálták az alapítók (gyakran magánbankok) tőkéjét, és így részt tudtak venni iparvállalatok alapításában, hosszú távú hitelezésében, a kockázat pedig megoszlott a tagok között. Ezen új banktípus domináns üzletága ekkoriban a befektetések voltak (vállalatalapítások, részvényügyletek), de gyakran szolgáltatások széles körét (például letéti és hitelügyleteket) nyújtották, és így univerzális bankoknak (universal bank) számítottak. Talán a legelső ilyen hitelintézet volt a belga Société de Belgique (1822) és a Banque de Belgique (1835), amelyek 1838-ig 55 részvénytársaság résztulajdonosai voltak, és hosszú lejáratú hiteleket is nyújtottak. Sok korabeli bankalapítás mintájául szolgált a többféle, köztük befektetési üzletággal is rendelkező francia Crédit Mobilier (1852). Németországban az 1850-es években terjedt el ez a banktípus (Pohl, 1993, 18, 196, 202. ff., 213. ff.; Frowde, 1909, 454. f.).

egjegyzendő, hogy ennek voltak előzményei: már az 1602-ben alapított Holland M Kelet-indiai Társaság is részvénytársasági formában működött.

— 151 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A Credit Mobilier egy 1852-ben létrejött francia bank volt, és azon kevés korabeli hitelintézet közé tartozott, amely már részvénytársasági formában jött létre, így megoszlott a rizikó a számtalan kisebb tulajdonrész között. Emellett – szintén az elsők között – nemcsak letéti és váltó-, hanem egyben befektetési bank is volt, vagyis a hitelnyújtást vállalatokban való részesedésszerzéssel és részvényügyletekkel kombinálta, amely ügyleteivel hozzájárult az iparosodás és a vasútépítések finanszírozásához. Ugyan (talán újító, kockázatos üzletpolitikából is adódóan) pénzügyi nehézségei miatt már 1871-ben megszűnt, mégis működése alatt számtalan korabeli bankalapítás mintájául szolgált, így jelentősége vitathatatlan (Pohl, 1993, 18, 225. f. és 253. f.).

4.3.2. Adalékok a központi bankok történetéhez

A központi bankok kialakulásának története legalább a 17. századig vezethető vissza. Az 1668-ban alapított svéd Riksbank, a Bank of England (1694) és a Banque de France (1800) számítanak a legrégebbi, még ma is működő központi bankoknak, amelyek azonban teljesen más célból alakultak, mint a monetáris politika kivitelezése. Ezek a központi bankok elsősorban magántársaságokként jöttek létre, amelyek bizonyos területre fokozatosan bankjegy-kibocsátási monopóliumot szereztek az államtól. William Paterson (1658–1719), aki a Bank of England alapítójának számít, így fogalmazott: „A bank a mindenféle pénzekre kivetett kamatból profitál, amelyet a semmiből teremt.” A fenti idézetből kitűnik, hogy egy központi bank kiváltsága nagyon jövedelmező volt a kezdetleges bankrendszerek idejében, amikor szűkebb volt a hozzáférés az alternatív pénzügyi termékekhez, például a számlapénzhez vagy a hitelekhez. Az állam pénzmonopóliumának magánbankokra való átruházása (eladása) elsősorban szükséghelyzet miatt történt, mivel így akarták fedezni a katonai konfliktusok során gyakran felhalmozódott magas államadósságot. Így nem véletlen, hogy a központi bankok megalapítása a háborús időszakok alatt vagy közvetlenül utána történt, így például Svédország beavatkozása a má-

— 152 —

4. Az I. ipari forradalom

sodik északi-háborúba (1655–1660), Anglia beavatkozása a kilencéves háborúba (1688–1697), és a Franciaország által kirobbantott napóleoni háborúk (1792–1815). A bankközi devizás tranzakciókban a 20. század elejéig, pontosabban az első világháború kitöréséig, az aranystandard volt az egyetlen releváns mérce. A mai valuták legkorábbi előfutárai és a devizarendszer létezése óta a társadalmak a különböző valuták kiegyenlítésének nehézségével szembesültek. E nehézségek áthidalásával párhuzamosan alakulhatott ki és fejlődhetett tovább a nemzetközi kereskedelem. Megfigyelhető, hogy már az 1870-es évek közepétől létezett forex rendszer.88 A szakirodalomban általában az 1875-ös év szerepel kiindulópontként, azaz ekkortájt alakultak ki a modern és világméretű monetáris rendszer alappillérei. Így lényegesen megváltozott az új nemzetközi kereskedelem keretrendszere, amely az említett aranystandarddal párhuzamosan fejlődött ki. A kereskedelemben korábban referenciaként használt nemesfémeket, mint például az ezüstöt és különösen az aranyat egyre inkább befolyásolták az áringadozások, ezért egyre kevésbé feleltek meg fizetési célokra és a kialakulóban lévő szerepüknek. Ugyanakkor a rendszer működése szempontjából továbbra is fontos volt, hogy a kereskedelemben részt vevő államok saját aranytartalékkal rendelkezzenek. Időközben a devizastandard meghatározása érdekében a pénznemeket már aranyba számították át. Csak így alakulhatott ki a mai értelemben ismert forex kereskedelem alapvető keretrendszere. Ebből 88

világ első nemzeti pénzrendszere Angliában a 17. század végén, a Bank of England A megalapításával jött létre. Európa 1875-ben, az egységes német állam megteremtését követően tért át az arany alapú pénzrendszerre. Ettől kezdve 1914-ig az arany termelése szabta meg a világ pénzkínálatát és az árakat. E rendszer középpontjában a Bank of England állt. Legfőbb feladata pedig az aranykészletek megfelelő szinten tartása volt. A tényleges kereskedelmi fizetések zömét azonban font sterlingben végezték. A pénzpiacok első hivatalos nemzetközi egyezménye 1876-ban született, amikor is általánosan elfogadták az aranystandard módszert, vagyis minden állam meghatározott egy fix átváltási arányt, amellyel a saját pénzét bármikor aranyra válthatóvá tette. Ez megakadályozta az önkényes leértékeléseket, és többnyire az inflációt is, de a folyamatosan bővülő nemzetközi kereskedelem következményeként ezen országok aranykészletei időnként jelentősen ingadoztak.

— 153 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

is látszik, hogy a jegybankok, az aranystandard és a devizák szerepe mérvadó volt a nemzetközi kereskedelem kialakulásában, valamint az eddig tárgyalt fogalmak és jelenségek kölcsönösen befolyásolták egymást. A jegybankok kialakulása és tevékenysége meghatározó volt egy bizonyos állam és térség pénzügyi folyamataira nézve, de a nemzetközi kereskedelem kifejlődésével egyre inkább más típusú bankok is szerephez jutottak (például kereskedelmi bankok), ugyanakkor a nemzetközi pénzrendszerre nézve iránymutató volt az egyszintű bankrendszerből a kétszintűbe való átmenet történelmi fejlődése. A fő mintát a második89 legidősebb központi bank, a Bank of England90 határozta meg, amelyet Orániai Vilmos 1694-ben alapított meg Nagy-Britannia uralkodójaként és Hollandia helytartójaként a Franciaország elleni háború során. A királynak nyújtott hitelért cserébe a bank megkapta a bankjegykibocsátás jogát, bankügyleteket folytathatott, és államkölcsönt is nyújtott. Ennek következtében pedig a 18. század első másfél évtizedében megduplázódott az államadósság. A század végére a forgalomban lévő pénz kevesebb mint fele jelent meg érmék formájában, és ennek köszönhetően csökkent a király ráhatása a pénzkínálatra, hiszen közben a hangsúly az általa működtetett pénzverdéről egyre inkább a londoni pénzpiacra és a tartományi bankokra tevődött át. Az uralkodók a történelem folyamán gyakran pontatlanul fizették vis�sza a felvett kölcsönöket, továbbá megvolt hozzá a hatalmuk, hogy megakadályozzák a hitelezőket eredeti jogaik érvényesítésében. III. Vilmos azonban a Parlament támogatásától függött, amely elsősorban a központi bankot finanszírozó személyek érdekeit tükrözte. A bank létrehozása biztosítékot jelentett a hitelezőknek, ugyanakkor pedig

Sveriges Riksbank tekinthető a legrégebbi központi banknak, melyet a svéd gazA daság és pénzügyek irányítói hoztak létre 1668-ban. 90 https://www.bankofengland.co.uk/about/history 89

— 154 —

4. Az I. ipari forradalom

könnyebbé és olcsóbbá tette a kormány számára a kölcsönzést. A Bank of England alapítása kapcsán fontos megemlíteni, hogy eredetileg az aranyműves bankárok kezdték el kifejleszteni a banki alapelveket, mint letétkezelők és hitelezők egyben, de a Stuart-királyok laza pénzügyi irányítása miatt a korábbi jó helyzetük sokat romlott.91 Ezért egyre több oldalról merült fel az ötlet, hogy nem lenne-e jobb egy nemzeti vagy állami bank megalapítása, amely a nemzet erőforrásait is hatékonyabban mobilizálhatná. Az ötlet felvetőit elsősorban az amszterdami Wisselbank példája ihlette, azonban számos más javaslat is született ekkor. A legsikeresebb ötlet egy William Paterson nevű skót vállalkozótól származott, aki felkérte a nyilvánosságot, hogy fektessen be egy új projektbe. Néhány hét leforgása alatt a befektetések meghaladták az 1,2 millió fontot. Ez az összeg képezte a Bank of England kezdeti tőkeállományát, amelyet királyi adománylevél ellenében kölcsönadtak a kormánynak. 1694. július 27-én eladásra került a királyi adománylevél, és az intézmény megkezdte kormányzati banki és adósságkezelő tevékenységét. Néhány nappal később a bank máris üzleti tevékenységbe kezdett, – egyelőre ideiglenesen a Mercers teremben Cheapside-ban. A személyzet kezdetben tizenhét tisztviselőből és két kapuőrből állt. Később, de még ugyanabban az évben, a bank a Princes utca Grocers’ termébe költözött, és ez a hely vált az otthonává 1734-ig, amikor helyhiány miatt végül a Threadneedle Streeten vásárolt magának új épületet (a bank régi épülete: 4-9. ábra).92

aring, 1797, 2-81. http://www.ier.hit-u.ac.jp/library/Japanese/collections/fr71B 56/44-1.html 92 A hivatalos digitalizált okmánykollekciókhoz lásd: Committee for Lawsuits Minutes 1802–1908; Committee of Treasury Minutes 1779–1991; Daily Account Books 1851–1983; https://www.bankofengland.co.uk/archive 91

— 155 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

4-9. ábra: A Bank of England régi épülete, a Manison házból nézve (egy 1730-as illusztrációból)

Forrás: www.british-history.ac.uk

E kezdeti korszak főbb jellemzői így összegezhetők: a vállalkozások virágoztak, de az államháztartás igen gyenge volt, és a pénz- és hitelrendszer kezdetleges keretek között működött. Az elkövetkező 100 évben a bank fokozatosan terjeszkedett, és az utólag megnevezett utcában megszerezte a szomszédos épületeket is, amíg el nem érte a jelenlegi háromhektáros területét. Sir John Soane masszív függönyfallal építette körül a székhelyet, amely mind a mai napig a bank külső falát képezi (Kynaston, 2017, 9–45 és 52–68). Akkoriban még senki sem gondolt arra, hogy a központi bankok a mai hatalmas intézményrendszerekké fogják kinőni magukat, azonban a John Law-féle javaslatok (1716–1720), és a francia törvények már ízelí— 156 —

4. Az I. ipari forradalom

tőt nyújtottak abból, hogy milyen irányba fejlődnek az erősödő központi bankok. Például Law sikeresen meggyőzte a régenst (ekkor a király, XV. Lajos még kisgyermek volt), hogy tegye lehetővé számára egy nemzeti bank létrehozását, és rendelje el, hogy ezen túl minden adót és állami bevételt csakis az általa alapított és működtetett bankon keresztül kibocsátott bankjegyekkel lehessen befizetni. Ezen ötlet mögött az volt a rejtett cél, hogy ily módon enyhítsék az eladósodott monarchiára nehezedő hatalmas nyomást. Ezek után a bank egyszerűen átvállalta az államadósságot és a befektetőket rábírták a kötvények cseréjére, vagyis pontosabban a Mississippi társaság részvényeinek felvásárlására, amely Franciaország amerikai gyarmatait szerette volna kiaknázni. Mindez elvezetett az egyik legelső nagyszabású, spekulatív banki ügylethez. A Mississippi-részvények árának megugrása nagyban befolyásolta a milliomos szó kialakulását is. A gyarmatok azonban nem hozták meg a remélt nyereséget, és közben a Law által kialakított üzleti modell teljesen összeomlott. A francia állampolgárok közben már folyamatosan és tartósan gyanakodtak a pénzügyi spekulációk és a papírpénzben rejlő veszélyek miatt. E hatalmas kudarc ellenére a Law-modellből mégiscsak megmaradt valami, mivel a papírpénz sokkal hasznosabb csereeszközzé vált, mint az arany vagy ezüst, különösen akkor, ha nagyobb mennyiségről volt szó.93 Bár bizonyos esetekben a magánbankok is bocsáthattak ki bankjegyeket, az ezek iránti bizalom sokkal alacsonyabb volt, mint a központi bank által kibocsátott pénz iránt, amelyet valójában az adózási jogkörrel rendelkező kormány támogatott. Mivel közben a papírpénz alkalmas csereeszközzé vált, az embereknek több lehetőségük adódott a nyílt kereskedelemre és a gazdasági aktivitás növekedésével megemelkedtek az államháztartás bevételei. Ezalatt a kormányok felismerték, hogy valójában egy jövedelmező kereseti lehetőség több pénzt kibocsátani, amikor nem áll mögötte elegendő fedezet. Az is bebizonyosodott, hogy nem volt teljesen ostobaság az a gyanú, hogy a központi bankok valószínűleg előnyben részesítik majd a hitelezőket az adósokkal szemben (Kindleberger, 2006, 1–8 és 15–70). 93

oen, 2001. http://www.mshistorynow.mdah.ms.gov/articles/70/john-law-andM the-mississippi-bubble-1718-1720

— 157 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Visszatérve a Bank of England történetére megállapítható, hogy valójában egy magánbankból nőtte ki magát a későbbi központi bank, és kezdeti alaptőkéje az államnak adott kölcsön volt, vagyis az elindulása utáni időszakban elsősorban a kormányzat finanszírozására szakosodott, amely tevékenység fejében exkluzív jogot szerzett az érme- és pénzkibocsátás vonatkozásában. A bank első kormányzója Sir John Houblon lett, aki egy francia hugenotta menekült és kiemelkedő városi kereskedő unokája volt. A pénzintézet korai tevékenységét mindenekelőtt az akkori kormány sürgető finanszírozási igényei és az új pénzérmék kérdése határozták meg, ugyanakkor azonban a hagyományos banki tevékenység, vagyis a betétek fogadása is beindult. Az elhelyezett betétek fejében az intézmény bankjegyeket bocsátott ki, ahol a tételek kezdetben kisebb összegekben voltak kifejezve fontban, shillingben és pennyben, de később az összegek már egyre kerekebbé váltak. Sőt időközben a bank által kibocsátott bankjegyek már széles körben elfogadott pénznemmé váltak. Ekkor még aranyérmékre lehetett váltani a bankjegyeket a banknál, és az ügyfelek csak ritkán kételkedtek abban, hogy a nyomtatott és vert tételeken szereplő fizetési ígéreteket az intézet ne tudná átváltani aranyra, illetve a különféle szerződések értelmében teljesíteni.94 Az egyre fontosabbá váló pénzintézet szoros kapcsolata a kormánnyal, a magánbanki tevékenységek széles köre és a bank központi helyzete a bővülő londoni city pénzügyi rendszerén belül mind olyan tényezők, amelyek miatt a Bank of England napi szinten is a szigetország vezető kereskedelmi bankjává nőtte ki magát. Érdekesség, hogy Nagy-Britannia véletlenszerűen vezette be az aranystandardot a 18. század fordulóján, miután a királyi pénzverde az arany értékét az ezüsthöz viszonyítva magasabbra emelte, mint külföldön, és az ezüst már nagyrészt a tengerentúlra áramlott. Mivel a Bank of England által kibocsátott pénzt igénylés esetén aranyra lehetett váltani, a bank valójában így arra kötelezte magát, hogy ezen túl a pénzneme értékének megállapítása 94

ynaston, 2017, 9-45 és 52-68; a bank korai pénzügyi stratégiáihoz pedig lásd Byatt, K 1994, 12–79.

— 158 —

4. Az I. ipari forradalom

ehhez a fémnemhez kötődjék. Tágabb értelemben ez azt jelentette, hogy a központi bank elkötelezte magát a font sterling stabilitása irányában. Továbbá egyrészt megmaradt a hitelezők eszközeinek (kötvények és kölcsönök) a reálértéke, másrészt pedig a hitelfelvevőknek továbbra sem nem volt lehetőségük rálátni az inflálódott adósságokra (Kindleberger, 2006, 57–60; Kynaston, 2017, 12–47). Az államadósság folyamatosan nőtt a tizennyolcadik században: az 1700-as évek derekán 12 millió font deficitet könyvelt el a bank, amely már 850 millió fontra emelkedett a napóleoni háborúk végére 1815-ben. A napóleoni háborúk nagymértékben megterhelték a szigetország pénzügyeit, és 1797-ben a bank aranytartalékainak megcsappanása miatt az akkori vezetőség úgy döntött, hogy ezen túl már nem váltják át aranyra a bankjegyeket. Ez a korlátozási időszak valójában 1821-ig tartott, és ez alatt a bank első ízben bocsátott ki 1 és 2 fontos bankjegyeket, és így próbálta kompenzálni az érmék hiányát. A bankjegyek szélesebb körű elérhetősége nagyban hozzájárult az általános áremelkedéshez, és a napóleoni háborúk után súlyos gazdasági visszaesés következett be a szigetországban. Az alacsony címletű bankjegyek rendkívül csábítónak bizonyultak a hamisítóknak: a korlátozás időszaka alatt több mint 300 embert akasztottak fel a Bank of England bankjegyeinek hamisítása miatt.95 A 19. században az államadósság és az infláció már égető problémákként jelentkeztek, és ezek ellensúlyozása érdekében a pénzügyi szakértők gyors iramban igyekeztek minél megfelelőbb megoldásokat kidolgozni e nehézségek megfékezése érdekében.96 Fontos megemlíteni, hogy nem a Bank of England volt az egyetlen bankjegykibocsátó intézmény abban az időben, hiszen számos más helyi, valamint a skóciai és ír bankok is saját bankjegyeket bocsátottak ki, de e pénzek jövője kudarcra volt ítélve, különösképpen az 1820-as és az 1830-as hivatalos digitalizált okmányokhoz lásd: Committee for Lawsuits Minutes, 1802– A 1908; Committee of Treasury Minutes, 1779–1991; Daily Account Books, 1851–1983; Forrás: https://www.bankofengland.co.uk/archive 96 Kindleberger, 2006, 75–83, 89–94, 173–176 és Kynaston, 2017, 22–89. 95

— 159 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

évek nehéz kereskedelmi helyzetében (Kindleberger, 2006, 57–60, 68–70 és 75–94). Ugyanakkor egy minél megbízhatóbb pénznem megteremtésének érdekében a Bank of England közben ismét stratégiát váltott, és 1828-tól kezdődően már sorra nyitotta meg a saját fiókjait a legkisebb városokban is.97 1708-ban a Bank of England részvénytársasági banki monopóliumot kapott, míg más bankoknak törvényben tiltották meg, hogy több mint hat partnerrel társuljanak. Ez a törvényrendelet 1826-ig hatékonyan alakította az angol banki tevékenységek fejlődését, de az említett évtől kezdve visszavonták a korlátozó rendelkezést, és újra engedélyezték a részvénytársasági bankok tevékenységét. Az 1720-as években a banki tevékenység már szakosodott üzletággá vált a szigetországban, miközben számos magánbank létesült, melyek elsősorban a londoni cityben, de London West End területén is nagy számban működtek. 4-10. ábra: 5 fontos bankjegy 1729-ből, amely Walesben és Angliában volt érvényes

Forrás: The British Museum (Edited by Catherine Eagleton and Artemis Manolopoulou). 97

indleberger, 2006, 60–64, és http://www.intriguing-history.com/bank-of-engK land-history/

— 160 —

4. Az I. ipari forradalom

Az első angliai bankjegyek: A 4-10. ábrán látható bankjegyet 1729-ben adta ki a Francis Child Esq & Co nevű bank. Az 5 fontos címlet kézírásos alapú volt, amely bevett gyakorlat volt akkoriban. Francis Child elődje elhunyta után (Robert), azaz 1721-től vált a bank új partnerévé, és hamarosan a Fleet utca ismert bankáraként vált ismertté. A képen látható bankó sajátossága, hogy ezt a bank adta ki és írta alá, amellyel garantálta, hogy beváltás esetén azonnal kifizeti a címletben megjelölt összeget. Ez a bankó funkciójában különbözik például az 1725. október 9-én kiadott londoni „csekktől”, amely Abraham Fowler aranyművesnek volt címezve.98 4-11. ábra: Londoni csekk 1725-ből

Forrás: www.safaribooksonline.com

A csekkek elterjedése: A csekkek nyomtatott változatait az 1720-as években kezdték el először használni Londonban (4-11. ábra), és ezek után 98

owlers bankja utólag neves londoni magánbankká (Goslings & Co.) fejlődött, F amely 1896-ban a Barclay & Co. egyik alapító bankjává vált.

— 161 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a kézzel írt példányok lassan kiszorultak a forgalomból. Időközben a csekkek használata annyira elterjedtté vált, hogy az 1770-es években Londonban sajátos ellenőrzési elszámolási eljárásokat alakítottak ki e téren, és ezáltal mind a bankok, mind az ügyfelek jelentős megtakarításokhoz jutottak. Közben a csekkek forgalma jelentősen megnőtt, és használati körük is egyre jobban kiteljesedett, olyannyira, hogy az 1870-es években már a legtöbb üzleti tranzakciót is ezen eszköz segítségével bonyolították.

A londoni bankjegyek nem azonos módon fejlődtek, és az 1770-es években a legtöbb fővárosi magánbank megszüntette bankjegykibocsátó tevékenységét. Ennek oka az volt, hogy a londoni csekkek széles körű felhasználása nagyban lecsökkentette a bankjegyek iránti keresletet, miközben már a Bank of England bankói is nagy számban voltak jelen a piacon, és egyre inkább ezek váltak közkedveltté, amikor készpénzes kifizetésekre volt szükség. A magánbankok elterjedése „vidéken” rendszerint később történt, mint Londonban 1750 előtt csak kevés tartományi magánbank létezett, amint azt az alábbi felsorolás mutatja (4-1. táblázat). 4-1. táblázat: Korai tartományi bankok az Egyesült Királyságban Alapítás éve

Város

Név

Mai megfelelője

1650-es

Nottingham

Thomas Smith

Royal Bank of Scotland

1685

Derby

Crompton, Newton & Co.

Royal Bank of Scotland

1716

Gloucester

James Wood

Lloyds

1737

Stafford

John Stevenson

Lloyds

1743

Dover

Fector & Minet

Royal Bank of Scotland

Forrás: www.britishmuseum.org

— 162 —

4. Az I. ipari forradalom

4-2. táblázat: Az első részvénytársasági bankok Angliában Alapítás éve

Bank neve

Mai megfelelője

1826

Stuckey’s Bank, Somerset

NatWest

1826

Lancaster Banking Co.

NatWest

1826

Norfolk & Norwich Banking Co.

Barclays

1827

Huddersfield Banking Co

HSBC

1827

Bradford Banking Co

HSBC

1829

Cumberland Union Banking Co.

HSBC

Forrás: www.britishmuseum.org

1750 után a vidéki magánbankok növekedése jelentős volt: így például 1797-ben 230 tartományi bank működött a szigetországban, és 1810-re számuk már 721-re emelkedett. A 1820-as évekre minden fontosabb város saját bankkal rendelkezett, amelyek saját helyi bankjegyeket adtak ki. Nagyrészt a magánbankok ilyen ütemű bővülésével magyarázható az ilyen típusú bankok csődjének számbeli növekedése is. Például a Cavenagh, Browne & Bailey Bank 1825-ben vált fizetésképtelenné. A helyi bankok csődbe jutása komoly nehézséget jelentett az összes érintett fél számára, és ennek következtében számtalan betétes teljesen tönkrement pénzügyileg. A már említett 1708-as törvényrendelet értelmében 1826ig a magánbankok csupán hat partnerre szorítkozhattak, így gyakran nem rendelkeztek elegendő erőforrásokkal a pénzügyi válság átvészelésére. A tartományi bankcsődök megelőzésére a kormány válasza az volt, hogy 1826-tól már törvény engedte meg a bankok méretbeli és erőforrásbeli terjeszkedését, azaz ezek után már nagyobb részvénytársaságokba tömörülhettek. Ez azt jelentette, hogy az embereknek részvénytulajdonosként (a korabeli irodalomban tulajdonosnak nevezték őket) adott volt a lehetőség, hogy nagyobb bankokat hozzanak létre. A 4-2. táblázatban az első részvénytársasági bankok láthatók (a Bank of England kivételével).

— 163 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

1844-ben 442 bank működött mintegy 569 fiókintézettel az Egyesült Királyságban, és ezek összesen 30,4 millió fontot bocsátottak ki bankjegyek formájában (4-3. táblázat), amelyből mintegy 18,1 millió fontot ki a Bank of England adott ki. A fennmaradó 12,3 millió font értékű bankjegy mintegy 280 tartományi banktól származott, melyekből 208 magán és 72 részvénytársasági formában működött. Megjegyzendő, hogy nem minden bank bocsátott ki bankjegyeket. A bankjegyeket kibocsátó részvénytársasági bankok egyikének sem sikerült fióktelepeket nyitni Londonban. Bár a londoni magánbankoknak megvolt a lehetőségük a saját pénzkibocsátásra, mégis úgy döntöttek, hogy nem nyomtatnak saját bankjegyeket. Mindez egy fölöttébb összetett rendszert képezett, és végül a szükségessé váló kiigazító intézkedések gyakorlati alkalmazásai elkerülhetetlenné váltak. 4-3. táblázat: Az Egyesült Királyság bankrendszere 1844-ben Banktípus

Bankok száma

Képviselt ágazatok

Bankjegyforgalom

Bank of England

£18,1 millió

Londoni magánbankok

Londoni rt. bankok

Tartományi magánbankok

273

£5,1 millió

Tartományi rt. bankok

100

441

£7,2 millió

Összesen

442

569

£30,4 millió

Forrás: Crick—Wadsworth (1936).

150 évvel a Bank of England alapítása után az 1844-ben kiadott charta jelezte, hogy a döntéshozók komoly lépésekre szánták el magukat annak érdekében, hogy a labilissá vált pénznemet végre szilárdabb alapokra helyezzék. A bankjegykibocsátás területén a charta formális monopóliumot biztosított a banknak úgy Angliában, mint Walesben is. Sőt a chartával kapcsolatos egyik intézkedés már azt is megkövetelte, hogy a skót bankok, amelyek bár továbbra is kibocsáthatták a saját pénznemeiket, ezeket a Bank of England bankjegyeivel voltak kötelesek fedezni. Valójában ennek az intézkedésnek a hatályba lépésével, a Bank of England az Egyesült Királyság kizárólagos monetáris ható— 164 —

4. Az I. ipari forradalom

ságává vált és ez a megállapodás mind a mai napig érvényben van.99 Kétségtelen, hogy ez volt az a lényeges döntés, amely feltételeket szabott a pénzintézetnek a bankjegy-kibocsátási monopólium területén. A féktelen bankjegykibocsátásra visszavezethető szokatlanul magas inflációs fluktuációk elbizonytalanították az embereket, akikben még frissen élt az aranytartalékokra vonatkozó korlátozások emléke. Az új törvénycsomag azonban már jelentős mértékben korlátozta a bankokat a bankjegykibocsátás terén, mivel az újonnan nyomtatott pénz értékének immár szigorúan összhangban kellett lennie az aranytartalék növekedésével. Ily módon a fedezetlen pénzkibocsátás ügyét, vagyis az aranytartalékhoz nem kötött kibocsátásokat végérvényesen lefagyasztották az 1844-es év szintjén. Továbbá azért, hogy még jobban átláthatóbbá váljon a pénznem státusza, a banknak kötelezővé vált egy külön jelentés összeállítása és közzététele a saját pénzkibocsátási tevékenységéről. A banki charta értelmében, vagyis a bankjegykibocsátás szabályozása érdekében a pénzintézetet immár emissziós és bankosztályra osztották. Ez a szervezeti-szerkezeti felbontás, valamint az 1844-ben előírt külön könyvelés mind a mai napig érvényben van, ugyanakkor a pénzkibocsátásból származó nyereségeket a bank azóta is egyenesen a kincstárba köteles befizetni.100 1844-ben a Bank Charta Törvény elfogadásával a kormányzat egy olyan irányú kísérletbe kezdett, amely a brit banktörténetben egyedi, ugyanis megpróbálta az összes bankot valamilyen egységes jogalkotási ellenőrzési keretbe vonni. Mindemellett nyilvánvaló volt azon törekvés is, hogy el akartak távolítani minden olyan bankjegyet a piacról, amelyet nem a Bank of England bocsátott ki. Számos évtizedre volt szükség ahhoz, hogy befejezhessék ezen összetett folyamat kivitelezését, és az utolsó tartományi banki pénzkibocsátással, amely

http://www.legislation.gov.uk/ukpga/Vict/7-8/32 Committee for Lawsuits Minutes, 1802–1908; Committee of Treasury Minutes, 1779–1991; Daily Account Books, 1851–1983. Forrás: https://www.bankofengland. co.uk/archive

100

— 165 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a Wellington-i Fox & Co. 1921-es nyomtatási sorozata volt, végül Angliában sikeresen lezárult az egységes bankjegy bevezetésére vonatkozó cél megvalósítása. Az 1860-as években a társulási joggal kapcsolatos törvénymódosítások végül lehetővé tették a bankok számára, hogy korlátozott felelősséggel rendelkezhessenek. Ez azt jelentette, hogy egy bankcsőd esetén a banki részvényesek csak az egyedileg birtokolt részvények értékarányához mérten voltak felelősségre vonhatók. Ezt megelőzően a bank részvénytulajdonosai korlátlan felelősséget vállaltak egy bankhiba esetén (Crick– Wadsworth, 1936, 22–37). Az egymást követő bankválságok tükrében – nevezetesen azok, amelyek 1866-ban az Overendre és Gurney-re, majd 1890-ben a Baringsre vonatkoztak – a Bank of England létrehozta a végső hitelező koncepcióját, azaz ő vált a bankrendszer végső mentsvárává (Kindleberger, 2006, 75–94.). A szakértők komplex szcenáriókat dolgoztak ki arra nézve, hogy a központi bank hogyan mozgósítsa a saját és a city forrásait, és hogyan lépjen hatékonyan közbe akkor, amikor egy bizonyos bankot a pénzügyi válság veszélye fenyeget. Mivel a válság átgyűrűzhetett a pénzügyi rendszer egészére, a szcenáriók alapelve abban állt, hogy szükség esetén a központi bank rutinszerűen alkalmazná a tőkeáttételt az egész bankrendszer likviditása felett. A gyakorlati és közben már törvényes eszközök alkalmazása által lehetővé tették azt, hogy pénzsegélycsomagokat kölcsönözzenek a bajba jutott bankoknak akkor, amikor senki más nem volt képes erre. Természetesen a pénzsegélyekkel járó kamatokat az időszerűnek ítélt szinteknek megfelelően és az arányosság jegyében Londonban határozták meg. Amíg az aranystandard volt érvényben, addig a kamatlábak megválasztása igen korlátozott volt, azaz a banknak olyan magasan kellett megszabnia a kamatlábat, hogy pontos arányokban fenntarthassa, illetve fedezhesse a saját aranyállományát. Később a kamatmegválasztás ügyét már inkább a bank saját

— 166 —

4. Az I. ipari forradalom

belátására bízták, így a modern központi bankrendszer két fő eleme itt már érvényben volt (Kindleberger, 2006, 75–94 és 269–284). Tény, hogy az 1880-tól 1920-ig terjedő időszakban a brit bankszektor ban nagy változások (például banki összeolvadások) következtek be. E korszakban jelentősen bővült és megerősödött a brit banki részvénytársasági szektor is. Az összeolvadási mozgalom elején az 1884-es bankstruktúra a 4-4. táblázatban kerül összefoglalásra. 4-4. táblázat: Az Egyesült Királyság bankrendszere 1884-ben Banktípus

Bankok száma

Képviselt ágazatok

Bankjegyforgalom

Bank of England

£25,1 millió

Londoni magánbankok

Londoni rt. bankok

Londoni/helyi rt. bankok

517

Tartományi magánbankok

172

433

£1,4 millió

Tartományi rt. bankok

1 052

£1,5 millió

Összesen

326

2 075

£28 millió

Forrás: Crick—Wadsworth (1936).

Az 1844-es helyzethez képest a különböző bankok számában mintegy 26 százalékos csökkenés (442-ről 326-ra) figyelhető meg, de ugyanakkor 264 százalékos növekedés észlelhető (569-ről 2075-re) a banki ágazati szakosodás területén. Megállapítható, hogy a banki szolgáltatások skálája is jelentősen kiszélesedett a nyilvánosság felé, de ezeket a tevékenységeket immár sokkal kevesebb bank végezte. A banki ágazati szakosodás növekedésének jelensége, amely a bankok számának csökkenésével párosult, jelentősen felgyorsult az elkövetkező évtizedekben.

— 167 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

4-12. ábra: Az 1870-es években a York Union Banking Co Ltd. által kiadott 5 fontos bankjegy

Forrás: www.britishmuseum.org

A bankjegyek ekkorra már a pénzkínálat kiegészítő elemévé váltak, bár egyes bankok továbbra is fenntartották a helyi forgalmukat. A York Union Bank Ltd. által az 1870-es években kiadott 5 fontos címletű bankjegy (4-12. ábra) jó példa a későbbi banki részvénytársaságok által gyakran használt díszítési stílusra. A bankjegyek kibocsátására való jogosultság azonban már nem volt a banki tevékenység lényeges eleme, ahogyan 100 évvel korábban még az volt. A csekkek ekkorra felváltották a bankjegyet, mint fő fizetőeszköz, különösképpen az üzleti világban. 1880-tól kezdődően, a korlátozott felelősségvállalás általános elfogadását követően több zavartalan banki egyesülés történt a brit bankvilágban. Mintegy négy évtizeden keresztül összetett átvételi és egyesülési folyamatok zajlottak a bankszektorban, emellett a banki részvénytársaságok elsőként magánbankokat, utóbb más részvénytársasági bankokat

— 168 —

4. Az I. ipari forradalom

is átvettek. A bankügylet egy olyan üzleti folyamat volt és maradt, amely kiaknázza a méretgazdaságosságban rejlő előnyöket azáltal, hogy minél nagyobb egy bank, annál olcsóbban tud szolgáltatásokat nyújtani egyre több ügyfélnek. A Bank of England végső hitelezői pozíciója a válság idején jelentős mérföldkövet jelképez a brit banktörténelemben. A jegybank központi helyzete a pénzügyi rendszeren belül gyorsan nyilvánvalóvá vált a válság hatására. Mérete és az aranytartalékai miatt az angol jegybank volt a legelőnyösebb helyzetben a kisebb kereskedelmi bankok krízis idején való támogatásában, melyek a helyi pénzügyi válságok idején többnyire hitelkiesésekkel vagy a rossz termés miatt másféle súlyos nehézségekkel is küszködtek. A 19. század folyamán az egyre inkább összefonódó pénzrendszeren belül fokozatosan kikristályosodott a végső hitelező iránti igény. A mindmáig érvényes stabilizációs politika alapelvei, amelyek alapján a jegybank a pénzügyileg problémás kereskedelmi bankokat likviditási hitelcsomagokkal támogatja, szintén a 19. századra nyúlnak vissza. Csak azokat a bankokat voltak hajlandók megmenteni, amelyeknek likviditási nehézségei voltak (azaz különféle akadályokba ütköztek a pénzeszközök terén a jelenlegi pénzügyi kötelezettségeik teljesítésében), de a szavatolótőke elvben még elegendő volt a fennálló kötelezettségek teljesítéséhez. Mindemellett a likviditási támogatásokat magas kamatlábbakkal látták el. A Bank of England úttörőnek tekinthető ezen a területen, bár a lender-of-last-resort (utolsó mentsvár) politika kidolgozása nem köthető egy konkrét dátumhoz, hanem lépcsőzetesen alakult ki. E folyamat az angol pénzügyi rendszerben bekövetkezett válságokra adott reakciókkal kezdődött, mint például az 1825-ös latin-amerikai kötvények egyik befektetési buborékának kipukkanásakor, amely a vasútiparban csapódott le 1847-ben, vagy az úgynevezett Overend-and-Gurney válság idején 1866-ban, amely alkalommal főleg a brit aranytartalékok védelme került előtérbe. Mivel a pénzügyi válságok eleve magukban hordozzák a bizalomvesztés problematikáját, ezért a Bank of England úgy döntött, hogy ideiglenesen felfüggeszti a bankjegyek nemesfémekre való beváltását annak érdeké-

— 169 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ben, hogy megakadályozza a bankok és a lakosság aranytartalékokra irányuló esetleges ostromát. Egyesek szerint azonban ez az intézkedés az ellenkező irányba hatott, és szintén hozzájárult a bankválság súlyosbodásához. Ez a vélemény aztán fokozatosan érvényesült a továbbiak folyamán, és egy határozott politikai irányváltáshoz vezetett a Barings Bank közelgő összeomlása idején, amely az 1890-es argentin államcsőd miatt komoly államháztartási és likviditási problémákat okozott egész Dél-Amerikában. Annak érdekében, hogy idejében megakadályozza a csőd veszélyes hazai következményeit, a Bank of England a pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében vezető szerepet vállalt a bankok és befektetők konzorciumában, és elegendő hiteltőkét biztosított a Barings kötelezettségeinek fedezésére. Az angol bankrendszeren belül a központi bank által biztosított pénzügyi stabilitás kivitelezési gyakorlata hosszú ideig működőképes koncepciónak bizonyult. A 19. század közepétől egészen 2007-ig, vagyis körülbelül mintegy 150 éven keresztül, már nem következtek be jelentősebb bankcsődök a szigetország területén. 4-3. keretes írás A kétszintű bankrendszer kialakulása

Akár egyszintű, akár kétszintű bankrendszerrel rendelkezik egy adott ország, jegybank nélkül nem létezhet modern állam. A központi banki funkciók kialakulása évszázadokra vezethető vissza, de maguk a központi bankok csak a 20. század elejére váltak a pénzügyi rendszer középpontjában álló intézményekké. Kizárólagos céljukká a század végére az árstabilitás biztosítása vált a liberális közgazdaságtan tételeinek megfelelően, és így eszköztárukat, valamint egyéb feladataikat ennek a törekvésnek rendelték alá. A jegybankok megjelenése valójában a fémpénzt helyettesítő megoldások tömeges elterjedésének időszakára tehető. A kereskedelmi bankok közül néhány jelentősen meg tudott erősödni, például kiterjedt kapcsolatrendszere révén, így jelentős kiváltságokat szerzett versenytársaival szemben mind a bankjegyek kibocsátásában, mind pedig a hitelezésben. A megszerzett kiváltságokért cserébe azonban rendszerint szerepet vállaltak az államháztartás finanszírozásában.

— 170 —

4. Az I. ipari forradalom

A kétszintű bankrendszer kialakulása a Bank of Englandhez köthető, a bank ugyanis nemcsak a bankjegykibocsátás előjogát szerezte meg az angol államtól, hanem az 1850-es években azzal a feladattal is megbízták, hogy krízisek idején kiegészítő hitelekkel segítse a bajba jutott kereskedelmi bankokat. Így a bank a legvégső hitelező (lender of last resort) szerepkörében is megjelenhetett a fizetésképtelenséggel veszélyeztetett kereskedelmi bankok számára. A központi bankok különleges pozícióját gyakran illetik „a bankok bankja” kifejezéssel is (Ziegler, 1990; Capie, 1999). A kétszintű bankrendszer, amelyben a központi bank a kereskedelmi bankok felett áll, végül minden iparosodott országban bevezetésre került a 19. század folyamán. Ezzel tulajdonképpen fokozatosan végbement az a történelmi fejlődés, amely a kontinentális Európa különböző bankrendszerein belül átmenetet jelentett az egyszintűből a kétszintű bankrendszerbe. Az állami monopólium lendületet adott a „bankjegyek” gyors elterjedésének. Ez nagyarányú központosításhoz és szabványosításhoz vezetett a kifizetések területén. Az állami támogatottság növelte a bizalmat, azaz az ügyfelek hittek abban, hogy a jegybank mindig képes lesz a letétbe helyezett összeget aranyban (vagy ezüstben) kifizetni. Ráadásul az állam által biztosított monopólium különleges pozíciót nyújtott a jegybankok számára, amely lehetővé tette méretük gyors növelését. A jegybankok rendszerint pénzügyi-közgazdasági szabályzókkal (a szaknyelvben: jegybanki instrumentumokkal) irányítják és befolyásolják a monetáris politikát, valamint a kereskedelmi bankok működését.

4.3.3. Párhuzamos bankrendszeri fejlemények

Az 1900-as évekig legfeljebb egy tucat központi bank működött szerte a világon, amelyek az állam által bankjegy- és valutamonopóliummal is fel voltak ruházva. A 19. század folyamán a legtöbb ipari országban szabadpiaci rendszer működött. Még akkor is, ha a több, párhuzamosan működő magán jegybanki pénznyomtatás a szabad verseny egyes előnyeit is élvezhette, a legtöbb esetben e helyzet súlyos — 171 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

pénzügyi-gazdasági problémák kiindulópontjává vált. Fennállt annak a veszélye, hogy a bankjegyek minősége egy valutaövezeten belül más és más lesz, mindaddig, amíg a kibocsátó kereskedelmi bankok között eltérő pénzügyi kockázatok uralkodnak.101 Másodsorban az egymással versenyző bankjegyek kibocsátásának folyamatát megnehezítette, hogy a legtöbb országon belül létrejött egy saját, egységes nemzeti fizetőeszköz, jelentősen meggyengítve a széles körben elfogadott más jellegű pénzformák előnyeit. A 19. század közepén és végén domináló szabad piaci feltételek között bizonyos bankjegyek mégis érvényesülhettek, ami azt jelentette, hogy az adott pénzt kibocsátó üzleti bankok időközben a piacon egy bizonyos monopolhelyzetet vívtak ki maguknak, azaz így hasonló helyzetbe kerültek, mint az állami támogatást élvező központi bankok. Elvileg a minőségi különbségekből és a bankjegyek szabványosításának hiányából eredő súlyos nehézségek leküzdhetők voltak a papírpénz nemesfémhez való viszonyításán keresztül. Például többek között az ipari országokban ezért is kötötték törvények által a pénznemet az aranyhoz vagy az ezüsthöz. Ez azonban a túlságosan merev készpénzellátás veszélyeit is magában hordozta. Amennyiben bizonyos esetekben fennállt a fizetési forgalom szezonális ingadozásoknak való kitettsége, a nagy tranzakciós volumenű hónapokban likviditási nehézségek adódtak, amely igen gyorsan destabilizálta az egész pénzügyi és bankrendszert. E tekintetben főként az Amerikai Egyesült Államok tapasztalatai mérvadóak, amely viszonylag hosszú ideig várt egy központi bank létrehozásával és bankrendszerének a központosításával. A Federal Reserve rendszert (Fed) csak 1912-ben hozták létre, miután a 19. század első felében az Egyesült Államok állandó központi bankjának létrehozására irányuló kísérletek meghiúsultak. Ennek egyik ismert következménye a pénzügyi instabilitásnak való kitettség volt, amely az ismétlődő bankpánikokban nyilvánult meg. Érdekességként megemlíthető, hogy történelmileg a Fed, illetve közvetlen elődei (azaz 101

émet nyelvterületen a szabad bankolás jól ismert fő támogatója Friedrich AuN gust von Hayek volt, aki a valutaverseny előnyeit az 1976-ban közzétett „A pénz nemzettelenítése” („Entnationalisierung des Geldes“; http://www.gbv.de/dms/ zbw/664834973.pdf) című művében mutatta be. Az átlagállampolgárnak azonban aligha állt módjában pontos képet alkotnia a fentebb említett minőségi különbségek között, amelyek végül aláássák az adott valuta iránti bizalmat.

— 172 —

4. Az I. ipari forradalom

a Bank of North America, az Első és Második USA Bank) tekinthetők az első szövetségi bankoknak, illetve az erre irányuló kísérleteknek. Pél dául az 1782-ben megalakult Bank of North America létrehozását főként Robert Morris, a Pénzügyminisztérium „főfelügyelője” segítette, akit Thomas Goddard találóan az amerikai hitel- és papírforgalmi rendszer atyjának nevezett. Amint a Szövetségi Alapokmány 1781 elején történt ratifikálása kiterjesztette a Kongresszusra a hiteljegyek kibocsátásával kapcsolatos szuverén hatalmat, még abban az évben egy sürgősségi rendeletet is hoztak, amely arról szólt, hogy a Bank of England mintájára be kell iktatni a rendszer élére egy magántulajdonban lévő nemzeti bankot. Ugyanakkor azonban „a riasztó külföldi befolyás és a fiktív hitelfelvétel”, azaz a külföldi befektetések túlzott favorizálása és a kevésbé korrupt állami bankokkal szembeni tisztességtelen politika, amelyek saját bankjegy-kibocsátási joggal bírtak, meghiúsították a Bank of North America nemzeti bankká való kiteljesedését. Így Pennsylvania törvényhozása 1785-ben hatályon kívül helyezte a bank chartáját és megvonta tőle a Nemzetközösségen belüli működési jogát. Az 1700-as évek végén már a First Bank of the United States fő feladatai közé tartozott a kormányzati finanszírozás és az adók begyűjtése.102 Amerikában 1913-ban született meg az első jegybanki törvény, amely valójában európai szabályozási mintákon alapult, majd a Federal Reserve System 1935-re teljesedett ki. A rendszer értelmében kizárólag csak a szövetségi jegybank foglalkozhatott pénzkibocsátással, állami garanciavállalásokkal, állampapírok kibocsátásával és betétbiztosításokkal is. E korszakra jellemző az erőteljes központi hatalom, ahol a kinevezésekben elsősorban a jegybank elnöke dominált. Később, a második világháború után, az amerikai szövetségi jegybank elkezdte a tartalékrátán alapuló pénzügyi stratégia kivitelezését, emellett pedig a monopolellenes és versenypolitika szabályozása is az ő feladatkörébe jutott.103 Tény, hogy az Egyesült Államokban az 1837–1862 közötti időszak számít a szabad

First és Second Bank of the United States történetével kapcsolatosan lásd az 5.3.3. A és az 5.3.4. alpontot. 103 Kindleberger, 2006, 364–371 és https://www.minneapolisfed.org/community/ student-resources/central-bank-history/history-of-central-banking, valamint lásd az 5.3. alfejezetet. 102

— 173 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

bankolás (free banking) korszakának. Az 1863–1913 közötti időszak pedig az amerikai nemzeti bankok megerősödésének a szakasza, ugyanis az 1863-as Nemzeti Bankokról szóló törvény (National Bank Act, kivitelezője Hugh McCulloch; 4-13. ábra) a polgárháborúban az Unión belüli erőfeszítések mellett nyújtott hitelek szabályozása mellett más központi rendelkezéseket is tartalmazott, mint ahogyan ez a következő felsorolásból kitűnik. • A nemzeti bankok rendszerének létrehozása. Ezeknek immár magasabb standardokkal kellett rendelkezniük a tartalékokra és üzleti gyakorlatra vonatkozóan. A közelmúlt kutatásai azt sugallják, hogy az állami monopóliummal rendelkező bankok esetében a legalacsonyabb hosszú távú túlélési arányokról beszélhetünk.104 A szövetségi szinten engedélyezett bankok ellenőrzésének céljából jött létre az első amerikai bankfelügyeleti hatóság (The Office of Comptroller of the Currency). • Egységes nemzeti fizetőeszköz létrehozása. Ennek elérése érdekében minden nemzeti banktól megkövetelték, hogy névértéki alapon és kölcsönösen ismerjék el egymás fizetőeszközeit. Az új bankjegyek fedezete pedig már nem a bankok fizetőképességétől függött, hiszen minden bankjegy államkötvénnyel volt fedezve, aminek kifizetésére közvetlen garanciát biztosított az Egyesült Államok Kincstára. A bankjegyeket attól kezdve már a Comptroller of the Currency nyomtatta annak érdekében, hogy így biztosítsák az egységes minőséget és megakadályozhassák a hamisítást. • A szövetségi szinten engedélyezett bankoktól megkövetelték, hogy a hadikiadások finanszírozására kibocsátott bankjegyeiket is megfelelő kincstári fedezettel biztosítsák. Ezek az intézkedések az amerikai központi bank létrehozásának előkészítéseként is értelmezhetők, és nagyban megkönnyítették a Fed hálózatának kialakítását (1907–1913), valamint annak későbbi kibővítését. 104

https://www.minneapolisfed.org/research/wp/wp642.pdf

— 174 —

4. Az I. ipari forradalom

4-13. ábra: Hugh McCulloch, (1808—1895) az 1863-as National Bank Act sikeres kivitelezője

Forrás: media1.britannica.com

Skócia, Chile és Svájc voltak például azok az országok, amelyek viszonylag hosszú ideig fenntartották a banki szabadpiaci rendszert. Mindazon nyilvánvaló előnyök ellenére, amelyeket egy központi bank a hatékony és stabil pénzforgalom területén kínál, a szabad bankolás mellett érvelő körökben mind a mai napig mélyen elterjedt szkepticizmus uralkodik az állami hatalom ilyen szintű összevonásával szemben. Végső soron az egységesen és központilag kibocsátott fizetőeszköz előnyei közben ténylegesen mindenhol érvényesültek. Jelenleg az országok túlnyomó többségében létezik központi bank, amely rendelkezik a nemzeti fizetőeszköz kibocsátására vonatkozó kiváltsággal. A Bank for International Settlements (BIS) szerint jelenleg mintegy 200 központi bank létezik világszerte.105 Ráadásul azon kevés országok, amelyek nem rendelkeznek központi bankkal, nem működtetnek szabad bankrendszert, hanem vagy tervgazdálkodás alapján szerveződnek, vagy monetáris 105

https://www.bis.org/cbanks.htm

— 175 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ügyekben egyszerűen más országokhoz csatlakoztak. Így valójában mára a szabad bankrendszer csupán néhány maradványa volt képes túlélni az erős központosítási folyamatokat. Például a Skóciában lévő Clydesdale Bank és a The Hongkong and Shanghai Banking Corporation (HSBC) Hongkongban megalakulásuk óta mindmáig saját bankjegyeket bocsátanak ki. Azonban ezek a kereskedelmi bankok korántsem tekinthetők teljesen szabadoknak a pénzkibocsátás területén, mivel nekik is be kell tartaniuk a monetáris hatóság szigorú iránymutatásait. 4-4. keretes írás Az aranystandard klasszikus korszaka és a központi bankok elterjedése

A pénzegységek értékét már az ókorban is nemesfémekben fejezték ki. Az európai kultúrákban a bankjegyek bevezetéséig gyakori volt a nagyobb tranzakciók aranyérmékkel való lebonyolítása. A napi igényeket lefedő kisebb összegek esetében azonban régiótól függően az emberek ezüst- vagy rézérméket használtak a fizetési forgalomban. Az úgynevezett bimetallizmus, melyben az arany és az ezüst egyszerre töltötte be a pénzfunkciókat, viszonylag hosszú ideig (a 20. századig) fennállt. A 19. század egyik erre vonatkozó kiemelkedő példája a Latin Érmeunió volt, amely Franciaország, Belgium, Olaszország, Svájc és Görögország között jött létre. E szabvány értelmében két ötfrankos érmének 45 gramm finom ezüstnek, egy tízfrankos érmének pedig 2,9 g finom aranynak kellett megfelelnie. Ez alapján az ezüst és arany közötti hivatalos árarány (megközelítőleg) 15,5 volt az 1-hez. Ez úgy volt megállapítható, hogy 45 g ezüstöt elosztottak 2,9 g arannyal, és 45/2,9 ≈ 15,5 jött ki. A bimetallizmus esetében ezért hivatalosan meghatározták az arany és az ezüst közötti átváltási arányt. E meghatározás azonban nehézségeket jelenthetett akkor, ha jelentős eltérések jelentkeztek a nemesfémek kínálata és az érintett tartalékolási célra használt nemesfémek kereslete között. Az egyszintű bankrendszerben a likviditási ráta a bank által tartalékolandó aranymen�nyiség és a bankkal szemben megnyilvánuló követelések aránya: amen�nyiben a tömeges aranyra történő váltást megkísérlik, akkor a bankok egy

— 176 —

4. Az I. ipari forradalom

része tönkremegy. A nem monetáris területen a Gresham-törvény alapján a két nemesfém értékesebbikét megfoszthatják a monetáris funkciójától.106 Amint az arany és az ezüst közötti viszonylagos ár eltávolodik a hivatalos áraránytól, a kétfémes fizetőeszközök esetében mindig fennáll a veszélye annak, hogy Gresham törvénye alapján „a rossz pénz kiszorítja a jó pénzt”. Emellett az Egyesült Államokban és a távol-keleti kultúrkörben107 forgalomban voltak párhuzamos, fémből készült fizetőeszközök is. Gazdaságtörténeti szempontból a 19. század végi Egyesült Államokban volt a legnagyobb súlya a kétfémes pénzrendszernek, hiszen egyedül ebben az országban bányásztak nagy mennyiségben mind aranyat, mind pedig ezüstöt. Látható, hogy ez a fajta pénzrendszer nem volt stabil, hajlamos volt a válságra, mivel a nemesfémek piaci árfolyamát nagyban befolyásolta a termelés aránya és üteme. Ugyanakkor a Gresham-törvény értelmében a névértéket meghaladó piaci értékű, nemesfémet tartalmazó érmék időközönként kikerültek a forgalomból, és nemesfémként kerültek felhasználásra. Az Egyesült Államokban is ez a helyzet állt fenn a 19. század végén, ahol emiatt a bimetallisztikus pénzrendszer a gyakorlatban ezüst alapúvá vált, mivel megugrott a kaliforniai ezüsttermelés, így jelentős ezüstáresés volt tapasztalható. A következő ábrán (4-14. ábra) jól követhető az arany és az ezüst dollárban kifejezett árának alakulása 1921-től 2017-ig. Az aranystandard alatt az a pénzrendszer értendő, amely különösen a 19. század második felében és a 20. század elején volt jellemző a pénzügyi világban. Az aranyfedezetű fizetőeszköz nemzetközi győzelme elsősorban az angol font globális dominanciáján alapult, amelyet legkésőbb a napóleoni háborúk vége óta hivatalosan is az aranyhoz kötöttek. Ezt a monetáris rendszert a brit gyarmati és ipari erő sikeresen terjesztette szerte a világon. 1870–1914 között létezett egy fix arany unciaár, amely három font, 17 shilling és kilenc penny volt. Az angol font számított a legfontosabb valutának, és minden más ország ehhez igazodott. homas Gresham [1519–1579] I. Erzsébet angol királynő tanácsadója volt, emellett T a londoni tőzsde alapítójaként is számon tartják. 107 A távol-keleti kultúrkörben a kínai monetáris rendszer réz- és ezüstérméi domináltak még a 20. században is. 106

— 177 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

4-14. ábra: Az arany és az ezüst árfolyamának alakulása 1 800

USD/uncia

USD/uncia 1979 ezüst spekuláció

1 600 1 400

1973 aranykereskedési tilalom feloldása

1 200 1 000 800 600

EU szuverén adósságválság

40 35

Menedék eszközök iránti növekvő kereslet

1971 Nixon sokk

400

30 25 20 15 10 5

1921 1925 1929 1933 1937 1941 1945 1949 1953 1957 1961 1965 1969 1973 1977 1981 1985 1989 1993 1997 2001 2005 2009 2013 2017

200

Arany árfolyam Ezüst árfolyam (jobb skála) Megjegyzés: 1 uncia = 31,1035 gramm. Forrás: Bloomberg.

Az 1870-es évektől az első világháború kitöréséig tartó időszak számít a klasszikus aranystandard korszakának, amelynek a legfontosabb jellemzője az volt, hogy egy pénznem hivatalos értékét aranyegységekben határozta meg. Például az angol font arany ellenértéke (ún. pénzláb) 7,32 g volt, míg egy amerikai dollár ellenértéke 1,5046 g finom aranynak felelt meg. A központi bank legfőbb feladata a rögzített aranyár biztosítása volt. Mindezt az arany visszaadására vonatkozó kötelezettséggel érte el, amely azt jelentette, hogy a kibocsátott bankjegyek az érvényben lévő hivatalos aranyár alapján bármikor beválthatók voltak egy bizonyos mennyiségű aranyra. A szabad bankolás rendszerében a pénzkibocsátó üzleti bankok látták el ezt a feladatot. Mindaddig, amíg az említett kötelezettségvállalás a jegykibocsátó bankokon keresztül teljesült, addig az adott fizetőeszköz konvertibilisnak számított. Az aranyparitáson alapuló pénzrendszer implicit módon egy rögzített valutaárfolyamot is meghatározott. Így a fentebb

— 178 —

4. Az I. ipari forradalom

említett példában szereplő aranytartalommal a paritásos árfolyam a következőképpen alakul: 7,32 g arany per font /1,5046 g arany per dollár ≈ 4,866 dollár per font. Az aktuális valutaárfolyam és az aranyparitás között jelentkező esetleges eltérések lehetőséget teremtettek az árkülönbözet kiaknázására, vagyis a spekulánsok a különböző országokban érvényes, hivatalos aranyárak különbségeit használták ki arra, hogy így jussanak könnyű nyereséghez. Például egy 5-ös árfolyam arra ösztönözne, hogy egy fonttal vásároljunk öt dollárt, amelyet az USA-ban 5 × 1,5046 g = 7,523 g aranyra cserélhetnénk, amely viszont Angliában már 7,523/7,32 ≈ 1,03 font értékkel bírna. Egy ilyen arbitrázson keresztül tehát 1 fontot egyszerűen 3 százalékkal „szaporíthatnánk”. Az arany alapú pénznemek közötti nemzetközi eltérések azonban nem állhattak fenn sokáig, mivel például az előzőleg vázolt tranzakciós minta értelmében közben a dollár iránti kereslet megnő, az árfolyam pedig visszaállna a hivatalos paritás köré. Az eddigi bemutatás azonban kissé leegyszerűsített, mivel elhanyagolja azokat a költségeket és veszélyeket, amelyek az arany határokon átnyúló szállítása közben keletkeznek. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy egy árfolyam bizonyos mértékig elmozdulhatott a paritástól, de anélkül, hogy az aranytranzakciók rögtön bekövetkeztek volna. Mindazonáltal a korabeli eltérések legfeljebb néhány százalékot tettek ki, így a jelenlegi rendszer ingadozásaihoz képest, annak sokkal rugalmasabb árfolyamaival szemben ezek valójában áttekinthető árfolyamváltozásoknak tűnnek. Ahhoz, hogy egy ország az aranystandard rendszeréhez tartozhasson, elegendő aranytartalékkal kellett rendelkeznie. Ellenkezőleg adott esetben egy meghatározott összegű pénznem rögzített mennyiségű aranyra való cserélhetősége nem lett volna megvalósítható. Ehhez nem feltétlenül volt szükség egy központi bankra, mivel elvileg a jegykibocsátó kereskedelmi bankokat is lehetett törvényileg kötelezni az aranyparitásos átváltásra. A pénznem aranyhoz vagy más nemesfémhez való kapcsolása és a pénzláb rögzítése megakadályozta annak lehetőségét, hogy a papírpénz mennyiségét határtalanul növeljék, és hogy teljesen felmorzsolódjon a fizetőeszköz értéke. A szabad bankolás rendszerének hátrányaival szemben megemlíthető, hogy egy központi bank léte bizonyos előnyöket nyújt például a pénzel-

— 179 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

látás biztosítása és az ország aranytartalékainak központi tárolása kapcsán, és minőségileg is egységes bankjegyeket teremt. Ezért nem meglepő, hogy a központi bankok alapítási hulláma az 1900-as évek körül az aranystandard rendszerszintű minőségi javulását hozta. Ráadásul nem véletlen, hogy az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Dél-Afrika, Új-Zéland vagy India központi bankjait, amelyeket e célból alapítottak, Tartalék Bankoknak is nevezik mind a mai napig. Annak érdekében, hogy az aranyparitás hosszú távon fenntartható legyen, a külkereskedelemben nem keletkezhettek súlyos egyensúlyzavarok. Például egy exporttöbblet azt jelenheti, hogy egy országnak az áruk kiviteléből származó pénzügyi követelései meghaladhatják a behozatalból eredő kötelezettségeket. Az így létrejövő forráskiáramlás ideiglenesen magánhiteleken keresztül fedezhetővé válik a külföldi országok számára. A váltókkal (bills of exchange) történő rövid lejáratú kereskedelmi hitelek kibocsátása széles körben elterjedt volt az aranystandard alatt. A tartós exporttöbblet azonban a devizatartalékok felduzzadásához vezethetett, amint a monetáris tranzakciók nagy mennyiségű váltói átkerültek a központi bank mérlegébe. A 19. század folyamán ez különösképpen az Egyesült Királyságban volt jellemző, amely az iparosodás eredményeként a kivitelek világbajnokává és a nemzetközi hitelezés központjává vált. Globális kontextusban természetesen mindig kell lennie olyan országoknak is, amelyek behozatali többlettel rendelkeznek. A klasszikus aranystandard korában ezek részint az Ázsiában és Afrikában lévő gyarmati területek, valamint Dél-Amerika nagy része volt, amely országok a hazai gazdaságot a külföldi tőke segítségével kívánták felépíteni. Azonban az importtöbblet többnyire negatívan hatott a nemzetközi tőkemozgásokra és ezen országok aranytartalékaira. Az aranytartalékok apadása pedig megnehezítette a rögzített árfolyamok fenntartását ezen központi bankok számára (Richards, 1929, 7–191 és 201–299).

— 180 —

4. Az I. ipari forradalom

4.3.4. Diszkont politika, avagy a modern alapkamat elődje és az aranystandard hátrányai

A nemzetközi aranyügyletek volumene azonban csak egy töredékét fedte le a határokon átnyúló kereskedelemnek. Különösképpen a klasszikus aranystandard csúcspontja idejére volt érvényes az a körülmény, hogy a külföldi finanszírozások nagy részét beruházási és kereskedelmi hitelekből biztosították, melyek egy olyan volument értek el, amilyet a világ csak egy évszázad múlva tapasztalhatott újra (Obstfeld–Taylor, 2004, 2. fejezet). A nemzetközi kereskedelem és tőkemozgások eme 1900-as években zajló első globalizációs hulláma felvetik azt a kérdést, hogy a központi bankok az aranystandard korlátozásai mellett hogyan voltak képesek az aranyparitást évtizedeken keresztül fenntartani? Az előzőekben már szó volt arról, hogy a behozatali többlet valójában az arany kiáramlásával jár (korabeli angol szakszóval élve: drainage). Egy ország aranytartalékainak hosszú távú lecsapolása akadályozta volna az aranyra válthatóság kötelezettségének betartását, amely komoly feszültségekhez vezetett volna az adott monetáris rendszerben.108 Kiderült azonban, hogy a kamatláb-kiigazításnak köszönhetően a központi bankoknak hatékony fegyver van a kezükben az aranyelszívást gyakorló spekulánsokkal szemben. Egy központi bank meg tudta emelni a kamatokat annak érdekében, hogy a befektetések vonzóbbá válhassanak egy országban, és így ellensúlyozhatta a magas tőkekiáramlást és az ebből eredő aranytartalékokra gyakorolt nyomást. A kamatok befolyásolása a váltók visszleszámítolásán (rediscounting) keresztül történt, vagyis ez az értékpapírok diszkontráta ellenében történő eladását jelentette a központi bank számára. Így a diszkontrátán keresztül lehetséges volt az akkori idők egyik legfontosabb pénzügyi piaci eszközének, a kamatnak az irányítása. A Bank of England a 19. század közepétől kezdte el aktívan használni a diszkontpolitikát, és így a gazdaságot egy olyan

108

z arany kivonásával foglalkozó személy ugyanolyan rossz hírnévnek örvendett A akkoriban, mint napjainkban a devizaspekuláns.

— 181 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

alapkamatlábon keresztül befolyásolhatta, amely végül a modern monetáris politika legfontosabb eszközének bizonyult. Az aranystandardot mind a mai napig egyfajta nosztalgia övezi. Függetlenül attól, hogy egy pénznem aranyérme vagy arany alapú bankjegy formájában kerül forgalomba, a nemesfémhez való kapcsolódása bizonyos értékstabilitást kölcsönöz a pénznek. Mindaddig, amíg az arany standard szabályait betartották, valóban lehetetlenné vált a pénz korlátlan mennyiségben történő bővítése, így például már az államháztartási hiányt sem lehetett csak úgy, egyszerű pénznyomtatási stratégiákkal megoldani. Ily módon elkerülhetők voltak a nagyobb „túlkapások”, amelyek a monetáris és fiskális politika közti problémás kapcsolatból adódhattak. A dogma, mely szerint a központi bank legfontosabb feladata az árfolyam stabilitásának megőrzése az aranystandard korszakából ered. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az aranystandardnak jelentős hátrányai is voltak, amelyek a 20. század folyamán végül a rendszer ös�szeomlásához vezettek. A már tárgyalt rugalmatlanság mellett további hátrány, hogy a pénzkínálat szezonális ingadozásainak kiegyenlítése érdekében a paritás megőrzése lényegében az arany alapú monetáris politika legfőbb prioritásává vált. A klasszikus aranystandard korában ez azt jelentette, hogy egy központi banknak be kellett tartania a játékszabályokat, amely alapján az arany nagyarányú kiáramlása esetén, függetlenül attól, hogy milyen volt a konjunktúra vagy éppen milyen inflációs kockázatok uralkodtak egy országban, a diszkontrátát mindenképpen fel kellett emelni. Az árszínvonal a klasszikus aranystandard alatt viszonylag állandó maradt, hosszú távon pedig még egy enyhe csökkenés is észlelhető volt. Így például a 19. század végén az Egyesült Államokban közel két évtizeden keresztül deflációs tendencia dominált. Azonban a negatív infláció meghosszabbíthatja a recessziókat, amennyiben a fogyasztók elhalasztják a vásárlásaikat annak reményében, hogy nemsokára újra csökkeni fognak majd az árak. Ezért a fent említett deflációs fázis valójában tovább folytatódott, amely politikai feszültségeket okozott, és végül az aranystan— 182 —

4. Az I. ipari forradalom

dard megkérdőjelezéséhez vezetett az Egyesült Államokban. Így nem meglepő, hogy az 1896-os elnökválasztási kampány legfontosabb témái elsősorban az aranystandard előnyei és hátrányai körül forogtak. A defláció különösen keményen érintette a nyugati és a déli vidékeken élő gazdákat, míg az északkeleti pénzügyi szektor számára előnyökkel is járt, mivel a hitelügyletekből származó bevételek reálértéke közben jelentősen megemelkedett. Ennek eredményeképpen William Jennings Bryan, aki az aranystandard feloldása mellett érvelt, a nyugati és a déli országrészek jelöltje volt, míg William McKinley, aki a monetáris folytonosságot választotta politikai célként (és megnyerte a választásokat), nagyrészt a keleten élő állampolgárok szavazatait tudhatta maga mögött (Mankiw, 2011, 129–141). Tartós defláció mindig akkor lépett fel az aranystandard idején, amikor az aranybányászat nem tartott lépést a gazdasági növekedéssel. Ugyanis a megnövekedett áruk mennyisége a világszerte többé-kevésbé állandó aranymennyiséggel egybevetve csak az általános árszínvonal csökkenésével járhatott együtt. Ez általában azt is jelentette, hogy az újonnan bányászott arany mennyisége meghatározta a pénzmennyiséget és végső soron az árszínvonalat. A nemesfém fedezetű pénzrendszer inherens gyengesége, hogy a pénzmennyiség alakulása függ a bányászat felfedezéseitől és technológia változásaitól is, amelyeknek semmi közük sincs az optimális monetáris politikához. Így a nagyobb aranylelőhelyek felfedezése, mint például 1850 körül Kaliforniában, vagy 1900 körül Kanadában, Ausztráliában és Dél-Afrikában, az aranystandard működési mechanizmusa miatt észlelhető inflációs nyomást vontak maguk után. A kiszámíthatatlan áringadozások további problémát jelentettek egy olyan monetáris politikában, amely nem volt konzekvensen ráhangolva az árstabilitásra. Különösképpen a 19. században figyelhetők meg az egymást váltogató szabálytalan időszakok, melyekben hol az infláció, hol pedig a defláció dominált. Emiatt legfőképp a munkásosztály szenvedett, amely gyakran szerény és fix bérjövedelmeivel gyakorlatilag védtelen volt az áringadozások következményeivel szemben. Főleg a magas inflációval járó évek jelentettek tényleges vásárlóerő-csökkenést a munkásoknak, amely bizonyos években a 10 százalékot is — 183 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

meghaladta. Természetesen az arany pénznemek stabilitásnövelő elemei csak akkor voltak érvényesek, ha betartották az erre vonatkozó játékszabályokat. Különösen a háborúk idején a legtöbb ország ideiglenesen visszavonta fizetőeszköze konvertibilitását, hogy a központi bankokon keresztül így fedezhessék a megnövekedett katonai kiadásokat. A napóleoni háborúk nyomán megmutatkozó mintegy 30 százalékos infláció 1800 körül az Egyesült Királyságban például az 1797-es aranykonvertibilitás megszüntetésének következménye volt. Több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Nagy-Britannia visszatérhessen az aranystandardhoz. A 4-15. ábra az Egyesült Királyság árindexét mutatja 1750-től 2001-ig, amelyből jól kiolvashatók az előzőekben tárgyalt releváns gazdaságtörténeti változások. 4-15. ábra: Az Egyesült Királyság inflációs indexe 1750 és 2001 között

1 000

Log skála

100

1 000

100 II. vh I. vh

Napóleoni háborúk

1750 1759 1768 1777 1786 1795 1804 1813 1822 1831 1840 1849 1858 1867 1876 1885 1894 1903 1912 1921 1930 1939 1948 1957 1966 1975 1984 1993 2001

Inflációs index Forrás: monevator.com

— 184 —

4. Az I. ipari forradalom

Az ábrából jól kiolvasható, hogy közel 200 éven keresztül hogyan ingadoztak az árak az Egyesült Királyságban; mindezt nagyrészt a jó és rossz termések hatásai, és a háborús időszakok befolyásolták. A konfliktusok során az erőforrások hiánya és a pénzkínálat jelentős növekedése éles áremelkedésekhez vezettek. Látható, hogy a napóleoni háborúk és az I. világháború után olyan periódusok következtek, amikor az árak bizonyos mértékig újra csökkentek. Az árszínvonal azonban nem csökkent a II. világháború után, hanem az árak egy eltérő pályát jártak be, és folyamatosan felfelé mozogtak az Egyesült Királyságban. 4-5. keretes írás Az agrárszövetkezeti modell a Crédit Agricole példáján

Franciaországban a 19. század folyamán a mezőgazdasági termelőknek nem volt hitelfelvételi lehetőségük. Ezért mind Franciaországban, mind Németországban a felvilágosult gondolkodók szövetkezeti társaságokat hoztak létre a mezőgazdaság finanszírozása céljából, amelyeket maguk a gazdák irányítottak. Így a Crédit Agricole a kölcsönös segítségnyújtás és a szolidaritás gondolatából született. Egy 1884. március 24-én elfogadott francia törvény kimondta a szakmai szövetkezési szabadságot. Ugyanebben az évben létrejött a Poligny mezőgazdasági szövetkezet, amely a legkorábbi alapítások egyike. Louis Milcent (1846–1918) hosszú ideig élt Vaux-sur-Poligny-ban (Jura), ahol az Államtanács könyvvizsgálója volt. Milcent tekinthető a Crédit Agricole kezdeményezőjének, és az első székhelyét is ő alapította meg. A pénzügyi szakember aktív résztvevő volt a társadalmi katolicizmus fejlesztésében, és figyelemmel kísérte a Raiffeisen hitelintézetek szervezését is Németországban. Például La Wantzenau-ban (Elzász) már 1882-ben megnyílt egy Raiffeisen hitelszövetkezet. 1884. november 17-én Milcent a következő megjegyzést tette: „ha a gazda elmegy a jegyzőhöz vagy a bankárhoz, túl magas kamattal illetik a hitelét, emiatt el sem megy. Ahhoz, hogy a becsületes, szorgalmas, megbízható

— 185 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

gazdálkodó rendelkezésére állhasson a megfelelő tőke, meg kell teremteni egy kölcsönös hitelezésen alapuló szövetkezetet”.109 1884. november 17én a Salins-les-Bains-ban tartott megbeszélésen 72 gazda kezdeményezte az első helyi szövetkezet megalapítását. Az említett kelet-franciaországi városban 1885. január 25-én hivatalosan is megnyitották az első Crédit Agricole szövetkezet székhelyét. Salins városa Jura megyében található. A Jura vidéke mindig is a kölcsönösségen alapuló szövetkezési-szervezkedési típus bölcsőjének számított Franciaországban. Már a 13. századból származó szövegekben is találhatóak utalások a gyümölcs-, sajt- és bortermelők kölcsönösségre alapuló társulási formáira. Például a 13. század elején, a helyi gyümölcstermelők összegyűjtötték a tejet, hogy gruyère sajtot készítsenek belőle Jura-ban és Franche-Comtéban.110 Alfred Bouvet volt a salinsi Crédit Agricole szövetkezet legelső elnöke. A Bourgogne Franche-Comté kölcsönös mezőgazdasági hitelszövetkezet regionális székhelye 1890-ben jött létre. A független, helyi szolidaritáson alapuló hitelezési struktúrák elgondolása gyorsan elterjedt, és 1898-ra több mint 300 mezőgazdasági szövetkezeti hitelintézeti székház létesült Franciaország különböző vidékein, amelyek mind a Polignyban létrejött első modell mintájára szervezkedtek. Az 1884. november 6-án elfogadott „Méline” törvény a mezőgazdaság protekcionista jellegű megvédését irányozta elő, és ekkortól lendült fel a mikrohitelezés is az ágazatban. A hitelek a szolidaritáson keresztül valósultak meg: ezek közé tartoztak a rövid lejáratú hitelek és terménykölcsönök, valamint a közép- és hos�szú lejáratú hitelek a mezőgazdasági berendezések megvásárlása céljából. Időközben a Crédit Agricole hitelezési tevékenysége jelentősen kibővült a francia és az európai pénzpiacon. Az első Crédit Agricole székház Salins-ben volt (4-16. ábra). Bár az eredeti bankfiók elköltözött innen, de az épület történelmi része sértetlen maradt , és napjainkban a Jura térség és a Sóvidék egyik sajátos turisztikai attrakciójának számít.

109 110

http://www.ca-fondationpaysdefrance.org/ http://journals.openedition.org/rga/2785

— 186 —

4. Az I. ipari forradalom

4-16. ábra: Az első Crédit Agricole székház Salins-ben

Forrás: larbredesbinoche.wordpress.com

Így indult a Crédit Agricole SA története, amely mára a BNP Paribas és a Société Générale mögött Franciaország harmadik legnagyobb bankjává nőtte ki magát. Napjainkban a Crédit Agricole SA 21 000 szövetkezeti vállalkozással rendelkezik Franciaországban, és mintegy 1 millió alkalmazottja van. A 2017es adatok alapján a bank üzleti forgalma közel 9 milliárd eurót tesz ki, és több mint 1,7 milliárd euro az éves nyeresége.111 Tény, hogy a mezőgazdaságon belül évszázadokra visszanyúló szervezkedési formák és a szolidaritáson alapuló vegyes hitelezési típusok (maga a mikrohitelezés is), azaz az agrárszövetkezetek szerepet játszottak az iparosodás idején a különböző európai nagytérségek sikeres fejlődésében. A különféle szövetkezeti modellek lajstroma igen hosszú, ezért itt csak

111

https://www.Creditagricole.Info/fnca/esn_5066/histoire

— 187 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

néhány példa következik: a Crédit Agricole Franciaországban; a Raiffeisen Németországban; Dánia és Hollandia hagyományos (farmergazdaságra épülő) szövetkezeti modelljei; a dél-angliai kereskedelmi központokban és a skót iparvárosokban a jobb és olcsóbb ellátás megszervezése érdekében spontán módra létrejött fogyasztási szövetkezetek. Magyarországon és térségünkben a Hangya Szövetkezet testesítette meg és terjesztette el a német hatásra Erdélyben szigetszerűen már a 19. század közepén megjelenő hitelezési és termelési modellt. Következtetésként leszögezhető, hogy a szövetkezetiség elterjedtsége adott nemzetgazdaságon belül a társadalmi tőkeszínvonal, főként a társas-együttműködési vagy bizalmi tőkeállomány egyfajta mutatója is egyben.

4.3.5. Adalékok az egyszintű és kétszintű bankrendszer történetéhez

Az eddigiek alapján megállapítható, hogy az aranypénzrendszerben a valódi pénz az aranyérme, és ez a bankoktól független pénz. Az egész pénzrendszer lényegében az aranyon nyugszik, de a pénzhelyettesítőket a bankok, mint egymástól függetlenül működő intézmények teremtik hitelműveletekkel, és a hitelek visszafizettetésével szívják ki őket a forgalomból. A bankrendszer ilyen típusú felépítése esetén szabad bankolásról beszélünk, amely az egyszintű bankrendszer egy speciális esete. A szabad bankolás rendszerében a likviditási arány a bank által tartalékolandó aranymennyiség és a bankkal szemben megnyilvánuló követelések aránya. Amennyiben az ügyfelek megkísérlik a tömeges aranyra történő váltást, akkor a bankok egy része minden bizonnyal gyorsan csődbe jut. Ezért a gazdaság viszonylag stabil pénzellátása közhatalmi közbelépést kényszerít ki, és ennek eredményeként, vagyis a nemzeti bankrendszer központosításának gyakorlatba ültetésével, fokozatosan kialakult a bankjegy-kibocsátási monopóliummal rendelkező központi bank. Az egyszintű bankrendszer később létrejött, másik változata az erősen központosított, nem piacgazdasági viszonyok között működő vagy a korlátozottan piaci alapú gazdaságokra jellemző. Ez a féle rendszer — 188 —

4. Az I. ipari forradalom

a mainál jóval elterjedtebb volt az 1990-es évek előtt. Tipikus példái a szocialista országokban alakultak ki, ahol a központi tervgazdasági rendszert ez a típusú rendkívül centralizált, egy helyen ellenőrizhető és szigorúan irányított modell szolgálta ki. Az üzemek és más gazdasági szereplők a jegybanknál vezették az egyetlen számlájukat, ezáltal egyetlen központi intézményben pontosan követhető volt minden egyes pénzmozgás. Mindemellett a jegybank határozott a hitelek odaítéléséről, és szintén ő ellenőrizhette a pénz felhasználását is. Magyarországon a bankrendszert 1948 és 1986 között – a szovjet minta alapján a szocialista országokban kialakult – egyszintűség jellemezte, melyet 1987. január 1-jével alakítottak át kétszintűvé. Ettől kezdve a központi bank, vagyis a Magyar Nemzeti Bank (MNB) kizárólag a kereskedelmi bankokkal állhat kapcsolatban és a vállalatok számára konkrét banki tevékenységet nem folytathat. A kétszintű bankrendszert az különbözteti meg az egyszintűtől, hogy a központi bank nem áll közvetlen kapcsolatban a bankrendszeren kívüli gazdálkodó alanyokkal. A rendszer legfelső szintjén maga a jegybank, vagy központi bank áll, amelynek közvetlen kereskedelmi banki funkciói nincsenek, és emiatt nem beszélhetünk kimondottan profitérdekelt intézményről. Az alsó szintet a magánbankok vagy kereskedelmi bankok képezik. Így a jegybank a bankok bankjaként tevékenykedik, és ekként lehetősége nyílik arra, hogy a kereskedelmi bankok fölött egyes területeken felügyeletet gyakoroljon. E rendszerben a jegybanknak kizárólag korlátozott pénzforgalmi ügyletei vannak az államháztartás szerveivel. A készpénzkibocsátás és a forgalomban tartás mellett a bank kulcsfontosságú feladatai közé tartozik az adott ország pénzneme értékállóságának biztosítása, és ugyanakkor a pénzforgalom szabályozása is. Mindez olyan stratégiai eszközökkel valósul meg, mint például a monetáris politika, az inflációs kontroll és az árfolyam-stabilitás. Megállapítható, hogy a kétszintű bankrendszerben a jegybanknak kitüntetett szerepe van. E bankrendszerben – a szocialista országokra jellemző egyszintű rendszerhez hasonlóan – bankjegyeket, mint törvényes fizetőeszközt, kizárólag a jegybank bocsáthat ki. A kétszintű bankrendszer bevezetésével a bankjegyeket már csak a jegybank válthatja át aranyra. — 189 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Ugyanakkor magánszemély nem kérhet direkt módon hitelt a jegybanktól, csak a bankok. Mindez az aktuális jogi normáknak is megfelelő hitelszerződéses keretben és egyeztetett kamat ellenében történik.

4.3.6. A mennyiségi pénzelmélet

A mennyiségi pénzelmélet alapjait már a 16. század második felében megalkották. Történelmi előzményként szolgál az amerikai kontinens felfedezése, amelynek köszönhetően megszűnt Európa aranyhiánya, sőt időközben túlkínálat alakult ki, ami a nemesfém gyors inflálódásához vezetett. A modern korban egyes monetáris kérdéseket a 16. század óta többé-kevésbé folyamatosan vitattak. E vitákban általában központi szerepet játszott egy olyan szemléletmód, amelyet általában „a mennyiségi pénzelméletnek” neveztek. A mennyiségi pénzelmélet már több mint két évszázada az általános árszínvonal viselkedésének az elmélete, amely az árszínvonal-változás okaként mindenekelőtt (azonban nem kizárólag) a pénzmennyiség változását jelöli meg. Ahhoz, hogy ez tudományosan is igazolható legyen, két dolgot kell bebizonyítani: elsősorban, hogy – megengedve pontosan meghatározott egyéb változók hatását is – tényleg észlelhető-e egyenes arányosság a pénz és az árak között; másodszor pedig, hogy valóban ki lehet-e mutatni a pénztől az árszínvonal változása felé vezető oksági viszonyt. Az elmélet neve „a pénz vásárlóerejének pénzmennyiségi elmélete” kifejezésnek a rövidítése, de figyelemre méltó, hogy a 19. század végéig ilyenformán egyáltalán nem volt használatban. Ugyanakkor az alapelemei annak a fejtegetésnek, amelyről szól, visszaköszönnek Jean Bodin a Közép- és Dél-Amerika spanyol meghódítását követő európai pénzromlásról szóló műveiben, míg a probléma összetettebb bemutatását David Hume közölte 1752-ben. Hume írása is egy inflációs időszak, pontosabban a „Mississippi-buborék” hatására született, és azóta is ha látványosan felütötte a fejét az infláció, a mennyiségi pénzelméletre vonatkozó vita újra és újra aktuálissá vált. Az elmélet egyik típusa – amelynek több vetületét való— 190 —

4. Az I. ipari forradalom

színűleg Hume is jóváhagyná – központi eleme annak az elméletrendszernek, amely „monetarizmus”-ként vált közismertté.112 A mennyiségi pénzelmélet keletkezését és történelmét még röviden sem lehet úgy megvizsgálni, hogy a szemlélődőt ne lepnék meg azok az uralkodó témák, amelyek folyamatosan szerepet kaptak benne az idők folyamán, hogy a közgazdászok több mint kétszáz éve mind a mai napig nem tudják pontosan megválaszolni a benne megfogalmazódó kulcskérdéseket. Mindamellett bizonyosan irreális, hogy egy évszázadokon keresztül vitatott tétel ne változna az évek folyamán, és pontosan ez a helyzet a mennyiségi pénzelmélettel is. Ugyancsak figyelemre méltó az elmélet folyamatossága, és amennyiben ezt az aspektusát szeretnénk megvilágítani, akkor már érdemes az elmélet történetét a közepén, azaz az első világháború előtt kezdeni. Ekkorra már matematikai fogalmakkal is meghatározták, ugyanakkor már a mai nevén is közismert volt. Két elterjedtebb formája létezett, melyek közül az (akkortájt) ismertebbet Irving Fisher fejezte ki szabatosan „A pénz vásárlóereje” című művében (1911). Ehhez képest David Hume matematikailag kevésbé pontosan fogalmazta meg a mennyiségi pénzelméletet 1752-ben. 1911-re a mennyiségi pénzelmélet már mélyen benne volt létezésének második évszázadában. Amennyiben a mai „monetarizmus” és a men�nyiségi pénzelmélet hagyománya közötti folytonosságot vizsgáljuk, megemlítendő az elmélet cambridge-i változata, amely ugyancsak az első világháború előtti időszak szüleménye. Ez a féle megközelítés a kereslet és kínálat rendszerét használta fel, és azt állította, hogy ha egy gazdaságban a pénz mennyisége adott, akkor annak vásárlóereje attól függ, hogy a gazdaság mennyi pénzt akar tartani. Pigou, a cambridge-i megközelítés egyik irányadó kidolgozója, 1917-ben mutatott rá arra, hogy amennyiben szilárd kapcsolat van a reál nemzeti jövedelem és a gazdaságban lejátszódó ügyletek mennyisége között, akkor ugyancsak szilárd kapcsolatnak kell lennie a pénz Fisher-féle forgási sebes112

zért kijelenthető, hogy a monetaristáknak a keynesiánusokkal az 1970-es évek E inflációjáról folytatott vitája több szempontból egyszerűen a több évszázados eszmecsere újabb fordulója volt.

— 191 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

sége és a cambridge-i jövedelem forgási sebesség között is. Továbbá Fisherre utalva Pigou kijelentette, hogy „Ennélfogva nyilvánvaló, hogy nincs ellentmondás az én (a cambridge-i) formulám és aközött, amely a mennyiségi pénzelméletben van.”113 Egyértelmű, hogy bár ellentmondás nem volt közöttük, azonban a men�nyiségi pénzelmélet cambridge-i verziója kezelhetőbbnek mutatkozott (amint ezt Pigou is megjegyezte): egyrészt mivel a nemzeti jövedelem jóval könnyebben mérhető, mint a tranzakciók száma, másrészt pedig mivel a nemzeti jövedelemhez kapcsolódó árindexeket is egyszerűbb összeállítani, mint a tranzakciókhoz kapcsolódókat. Eszerint a mennyiségi pénzelmélet cambridge-i megfogalmazása maradt életképes. Az utóbbi egyenlőség jobb oldala a nemzeti jövedelem nominálértéke. Ezért közvetlen összefüggés van a mennyiségi elmélet e változata, valamint Milton Friedman azon állítása között, hogy mind hosszú, mind rövid távon következetes, ha nem is pontos kapcsolat van a pénzmennyiség növekedési üteme és a nemzeti jövedelem növekedési üteme között. Amennyiben a pénzmennyiség gyorsan nő, a nemzeti jövedelem is, és fordítva. A monetarizmus központi állításának friedmani változata, vagyis, hogy „az infláció mindig és mindenütt monetáris jelenség”, szintén közvetlenül levezethető a mennyiségi pénzelméletből.114 Végül pedig a Friedman monetarizmusa és a mennyiségi pénzelmélet közötti folytonosság még nyilvánvalóbban kitűnik egy másik megállapításából, miszerint: „a keresett reálpénzmennyiség nem függ a kamatlábtól”.115

igou, Arthur C. [1917] 1952. “The Value of Money”, reprinted in Readings in MonP etary Theory. London: Allen & Unwin, 174. 114 Fisher, 1911, 32. 115 Fisher, 1911, 31. 113

— 192 —

4. Az I. ipari forradalom

4-6. keretes írás A pénzteremtés folyamata és a kamat jelentősége

A pénz teremtésének első mozzanata a központi bankoknál kezdődik és számlapénz formájában a tőkeáttétel segítségével a kereskedelmi bankokhoz kerül. A pénzteremtésnek alapvetően két módja van, függetlenül attól, hogy a bankrendszer egyszintű vagy kétszintű, és hogy jegybanki vagy kereskedelmi banki pénzteremtésről van-e szó. A következő két módról van szó: elsősorban a hitelnyújtás, beleértve a közvetlen hitelnyújtáson kívül az értékpapír-vásárlás formájában nyújtott hiteleket is; másodsorban a külföldi fizetőeszköz (deviza, valuta) vásárlása, de fontos tényező, hogy a külföldi fizetőeszköz belföldön hivatalosan nem számít pénznek. A készpénz (bankjegy és érme) és számlapénz (bankszámlapénz) technikai formái a mai modern pénznek és egyik fő tulajdonságuk, hogy bármikor átalakítható egyik a másikká. A számlapénz lehet jegybankpénz és kereskedelmibank-pénz is, készpénzt azonban a kereskedelmi bankok nem teremthetnek, csakis számlapénzt. Általában a kétszintű bankrendszerben a jegybank elsődlegesen a többi belföldi hitelintézet és a költségvetés bankja, miközben a kereskedelmi bankok bonyolítják le a gazdasági szféra pénzforgalmának számlapénzben lezajló részét. Nem pénzteremtési folyamatról van szó akkor, ha a bank átrendezi az aktíváit, azaz például deviza ellenében értékpapírt vásárol, vagy ad el. A pénz a teremtésével hasonló jellegű, azonban ellenkező irányú ügyletek keretében semmisülhet meg, és erre is két mód létezik: a) a külföldi fizetőeszköz, azaz a deviza vagy valuta eladása és b) a hiteltörlesztés, beleértve a közvetlen hiteltörlesztésen kívül a bank értékpapír (például kincstárjegy) eladását is. A hitelpénz-mechanizmus körforgás jellegű, vagyis a bankok tipikusan a vállalatoknak nyújtott (például forgóeszköz-) hitelek révén pumpálnak pénzt a gazdaságba, amely innen további szektorokhoz kerül (például lakosság, költségvetés stb.). Így valahányszor a hitelfelvevő vállalat értékesíti az áruit, akkor a hozzá visszakerült pénzből törleszti a felvett hitelt, és a pénz akkor szűnik meg forogni, amikor visszakerül a hitelező bankhoz. Ugyanakkor a pénz a körforgásának bármely stádiumában a pénztulajdonosok bármelyikénél hosszabb időre is elakadhat, például megtakarítások formájában.

— 193 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A hitelpénzteremtés különös esete, amikor a bank nem a vállalatoknak, hanem a költségvetésnek nyújtott hitelen keresztül juttat pénzt a gazdaságba. Ebben az esetben nincs automatikus biztosítéka a pénz forgalomból való kilépésének, miután a kormányzatok adósságállománya világszerte növekedő tendenciákat mutat. Továbbá a költségvetésnek nyújtott hitelek csak formailag lejáratosak, a törlesztés és kamatfizetés forrása pedig gyakran újabb hitelek felvételéből ered. Így a pénzteremtés során a bank aktívákat szerez meg, amelyeknek ellentételeként önmagára szóló követelést bocsát ki, amellyel a saját ügyfélkörén belül lehet fizetni. Valamely bank éppen azért tud pénzt teremteni például hitelfolyósítás útján, mert több egymással hálószerűen összekötött ügyfélnek „egyszerre” vezet számlát. Megjegyzendő, hogy nem minden gazdaságban válik külön a jegybanki és a kereskedelmi banki funkció. Így például az egyszintű bankrendszerben egyetlen bank tölti be összemosódottan és egyszerre a gazdaság pénzellátásáért felelős jegybank, valamint a vállalatok pénzforgalmát és hitelellátását lebonyolító kereskedelmi bankok szerepköreit is. A pénz eredendően árupénz volt és a fentebb bemutatottak alapján kijelenthető, hogy a 19. század óta kialakulóban lévő pénz nem más, mint hitelpénz. Ez egy olyan bankpasszíva, amely képes betölteni a felhalmozási (megtakarítási), a fizetési és a forgalmi eszköz funkciót. A fentiek alapján leszögezhető, hogy ahhoz, hogy a pénz eljusson hozzánk, a kereskedelmi bankok katalizátorként és multiplikátorokként működnek. Emiatt a kereskedelmi bankoknak finanszírozást kell kapniuk a központi banktól, azaz kamat ellenében hitelre van szükségük, mivel ők csakis ilyen módon juthatnak „friss” pénzhez. A felvett adósságot a kamatokkal együtt a kereskedelmi bankoknak is vissza kell fizetniük, de a kamat és kamatos kamat működési formulái miatt ez valójában nem kivitelezhető teljes körben, azaz az egész rendszerre nézve. Különösképpen a kamatos kamat egy olyan jelenség, amely bár első látásra könnyűnek és logikusnak tűnik, de ennek ellenére teljességében gyakran nagyon nehéz elképzelni a működését. Röviden úgy lehetne ezt összefoglalni, hogy a kamat olyan,

— 194 —

4. Az I. ipari forradalom

mint egy jelentéktelen „patakocska”, amely bármely pillanatban képes folyammá duzzadni, nevezetesen akkor, amikor kamatos kamattá halmozódik fel. Miért is létezik kamat és honnan ered eredetileg? A kamatozás története nagyon hosszú, és bár a világ legismertebb vallásaiban a kamatot általában az „uzsora” negatív kicsengésű szavával illették, és tilos volt ilyen jellegű pénzügyletekkel foglalkozni, mégis világszerte elterjedtté vált. A kamat csak a pénz bevezetésével jött létre, mint egyszerűsített csereeszköz. Korábban az árukat (termékcsere) közvetlenül cserélték ki egymással. A pénz bevezetése, majd elterjedése következtében a királyok és a császárok igazi dilemmával álltak szemben, ugyanis az emberek többsége inkább magánál tartotta a pénzt, és rendszerint felhalmozta azt. Ennek eredményeként az egyik legfontosabb elem, vagyis éppen a pénz hiányzott a gazdasági körforgásból. A pénz mérsékelt áramlási sebessége miatt alacsony volt a fogyasztás, és így nemcsak a bevételek csökkentek jelentősen, de egyre kevesebb volt a munka is. Találni kellett tehát egy olyan hatékony megoldást, amely visszahozta a pénzt a gazdasági körforgásba, és úgy tűnt, hogy az akkori nehézségekre a kamat volt a megfelelő válasz. Ezért felkínálták azt a lehetőséget az embereknek, hogy pénzüket befektethessék, azaz, hogy elérhetővé váljon valaki másnak, persze mindez pénzügyi kompenzáció (kamat) ellenében történt. Így a pénz elkezdett visszaáramlani a gazdaságba. Közben a bankok egy másik módszert is alkalmazni kezdtek: mivel (legkésőbb a fiat pénz – belső érték nélküli pénz – megjelenésével) képesek voltak pénzt (pontosabban pénzigényt) létrehozni, a kibocsátott hitel ellenében több pénzt követeltek vissza, mint amennyit a hitelfelvevő megkapott. Így a hitelfelvevő kénytelen volt gyorsabban dolgozni a felvett pénzzel, mint társai, akik nem folyamodtak hitelhez, azért, hogy mihamarabb (az év végéig) képes legyen visszafizetni a kölcsönt, persze kamatostól együtt. A kamatos kamat mechanizmusán keresztül egyre gyorsabban halmozódik fel a kamat, hiszen ahogyan a neve is mutatja, a kamatos kamat alatt a kamat összegével megnövelt pénzösszeg újrakamatoztatását értjük. Szolgáljon példaként egy olyan hitel, amely nincs törlesztve, és a kamata

— 195 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

sincs fizetve. Ebben az esetben az első hitelperiódus után az ügyfél tartozása a bank felé 105 euro. A második időszakban azonban már 5 százalékos kamatot számolnak rá az új adósságállományra, vagyis a 105 euro 5 százaléka egyenlő 5,25 euróval. Azonban nemcsak a kölcsönzött pénz után járó 5 százalék adódik hozzá az adóssághoz, hanem a további 5 százalék is a kamatra. Így a második periódusban már 110,25 euro az adósság mértéke, és a harmadik időszakban 115,7625 euro stb. A fentiek alapján kijelenthető, hogy a kamat tulajdonképpen központi szerepet játszik a napjainkra kialakult monetáris rendszerekben. Azt is hozzá kell tenni, hogy régiók, országok és történelmi időszakok szerint maguk a kamatoztatási mechanizmusok nagyon különbözőek voltak, de ma már egyre inkább az egységesítés (bankfúziók és standardok bevezetése) a fő tendencia. Maga a kamat és a hitelezés kéz a kézben jár a pénzteremtési folyamatokkal. Azonban a kamat ellenében történő pénzteremtés (= hitelezés) hibás folyamataiban elvezethet az egész pénzügyi rendszer jelentős torzulásához is. A tartozások több esetben nehezen visszafizethetők (kamatos kamat, hitelcsapda). Ezen kívül, amennyiben a kamat saját magát is kamatoztatja, akkor pillanatok alatt kamatos kamattá alakul át a rendszerben. Egy alkalommal Mayer Amschel Rothschild a világ nyolcadik csodájának nevezte ezt a mechanizmust. Valójában magában foglalja mind az exponenciális növekedést, mind a monetáris eszközöket, valamint az adósságot is. Látható, hogy a kamatos kamat rendszerszinten komoly rizikókkal jár, egyénileg azonban jelentősen felgyorsíthatja a pénzügyi szabadsághoz vezető utat.

— 196 —

4. Az I. ipari forradalom

4.4. Az angol és a skót bankrendszer fejlődése, egyes válságok okai és következményei 4.4.1. Az iparosodás kihívásai és az Egyesült Királyság változó arca

Az (első) ipari forradalom lényegében a termelés műszaki alapjának minőségi változásaként is felfogható, vagyis az első vagy klasszikus ipari forradalom egyben a manufaktúrától a gyárak kialakulásáig vezető összetett gazdaságtörténeti folyamatként is megragadható. A folyamat nagyjából 1780-tól 1860-ig tartott, és Angliából indult ki, majd innen terjedt át Európa többi részére. A helyi iparágak, mint az üveg-, a kerámia- és a kötélgyártás, valamint a régóta fennálló szénkereskedelem és a hajógyártás együttesen új fellendülést teremtettek az északkeleti térségben. Ugyanakkor a kereskedelmi gócpontokban jelentősen megnőtt a népesség, és egyre inkább dominánssá váltak a városok. Az időszak gazdasági jólétében jelentős szerepet játszott még Bristol. A város már létrejöttétől kezdődően egy fontos kereskedelmi kikötőnek és hajógyártó központnak számított, és nagymértékben hasznot húzott a rabszolga-kereskedelemből. A hajóipar és a tengeri kereskedelem a 19. század folyamán is kulcsfontosságú maradt a város fejlődésében. Az ipari forradalom általi ipari és gazdasági fejlődés jelentős társadalmi változásokat okozott az Egyesült Királyságban. Az iparosodás a lakosság robbanásszerű növekedését és az urbanizáció jelenségét eredményezte, mivel álláskeresés miatt egyre több ember költözött a városi központokba. Egyesek nagyon gazdagokká váltak, de némelyek közülük szörnyű körülmények között egyik napról a másikra próbálták túlélni a nyomort. A gazdag iparosok, a hajótulajdonosok és a kereskedők egy csoportja dominálta a gazdaságot nagy vagyonra téve szert, de ugyanakkor a munkásosztályoknak minimális komforttal kellett beérnie, és többnyire túlzsúfolt környezetben éltek. A gyermekeket gyárakba küldték dolgozni, ahol kizsákmányolták őket. A nők is jelentős változásokat tapasztalhattak életmódjukban, mi-

— 197 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

vel munkát vállaltak a belföldi szolgáltatások terén vagy a textiliparban, így a mezőgazdaságot elhagyva sokkal kevesebb időt töltöttek otthon a családi környezetben, mint korábban. Ez az időszak egy olyan középosztály létrejöttét is magával hozta, amely különböző úton-módon élvezhette az új jólét előnyeit. Az emberek elkezdték szórakozással tölteni a szabadidejüket, így egyes városokban zsúfolásig megteltek a színházak és a koncerttermek. Így fejlődésnek indult a szórakoztató ipar, közben pedig már a sportlétesítmények is egyre nagyobb szerepet játszottak az emberek életében, és akik megtehették hétvégén vagy a szabadságuk alatt a vidék nyugalmát részesítették előnyben a város zajával szemben. A legfontosabb hatások közé tartozott azonban az is, hogy a 19. századi Nagy-Britannia jelentős politikai és társadalmi nyugtalanságot tapasztalt, mivel az ország iparosodása és városiasodása szükségessé tette a mély társadalmi és politikai változásokat. Egyre nagyobb igény mutatkozott a társadalmi jólétre, az oktatás fejlesztésére, a munka- és politikai jogok bővítésére, a választási rendszerben bekövetkezett változásokra, az egyenlőségre, valamint a rabszolgakereskedelem eltörlésére. Ennek eredményeképpen 1807-ben már törvényesen is megszüntették a rabszolga-kereskedelmet, és „a nagy reformtörvényt” a parlament 1832-ben hagyta jóvá. A reformtörvény elfogadását követően olyan városok, mint például Birmingham és Manchester, először képviseltették magukat a parlamentben: így már jelentősen megváltozott a parlamenti politika jellege is. Látható, hogy az iparosodás alapvető változásokat hozott az angol életmódban. A tudományos innovációk és a technológiai fejlesztések hozzájárultak a mezőgazdaság, az ipar, a hajózás és a kereskedelem fejlődéséhez, a pénzügyi rendszer átalakulásához és a gazdaság bővüléséhez. A tőke növekedésével és a hitel iránti igény miatt a bankok nemcsak Londonban, hanem vidéken is felvirágoztak. Az iparosok, a hajógyártók, a kereskedők és más magángyártók számos új tartományi bankot alapítottak, amelyek saját papírpénzt adtak ki váltók és különfé-

— 198 —

4. Az I. ipari forradalom

le számlabizonylatok formájában.116 Az új hitelfelvételekre és a bankok intenzív közvetítésére elsősorban a munkaerő kifizetése és a nyersanyagok vásárlása miatt volt nagy szükség (Mingay, 1986, 19–229). Az angol bankrendszer fejlődésének egyes fejleményeiről, a Bank of Englandről, valamint a 19. századi angol bankrendszer egyes jellegzetességeiről már volt szó a 4.3.2. alfejezetben. Az alábbiakban egyes skót és angol bankválságok kerülnek bemutatásra.

4.4.2. A skót bankrendszer fejlődésének kezdetei és az 1772-es válság

A bankrendszerek vizsgálata során érdemes kiemelni Skóciát, mert banktörténeti szempontból fejlődése egyedinek számít. A skót bankrendszer eredete a középkorra tehető. Vannak arra utaló történelmi bizonyítékok, hogy a nagy olasz bankok akkoriban már Skóciában is aktívak voltak. A 17. században két csoport, azaz a kereskedők és az aranyművesek egyszerű bankokat működtettek Edinburgh-ben. Különösen a gazdagabb kereskedők már ekkor rövid lejáratú hiteleket nyújtottak az embereknek, és egyszerre működtek, mint pénzváltók és „devizapiaci” kereskedők a külföldi valutákkal. Angliával ellentétben, az ország kis méretének köszönhetően, Skóciára a különböző hazai és külföldi pénznemek együttélése volt a jellemző. Végül 1695-ben megalakult a Bank of Scotland, amelynek a skót parlament határozata biztosított jogalapot. A Bank of Englanddel ellentétben, amely mindig szorosan együttműködött a kormánnyal, a Bank of Scotlandnak parlamenti jóváhagyás nélkül tilos volt kölcsönöket folyósítania a kormánynak. Majd 1727-ben megalapították a Royal Bank of Scotlandot 116

int már a 4.3.2. alfejezetben említésre került, 1708-ban a Bank of England részM vénytársasági banki monopóliumot kapott, míg más bankoknak megtiltották, hogy több mint hat partnerrel társuljanak. Ezt a törvényt 1826-tól visszavonták, és újra engedélyezték a részvénytársasági bankok tevékenységét. Megjegyzendő, hogy a banki tevékenység már az 1720-as években szakosodott üzletággá vált, és számos magánbank létesült.

— 199 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

(rövidítve: Royal), mint a második állami bankot. A kezdetben a két bankot a rivalizálás jellemezte, és mindketten megpróbálták kiszorítani egymást a piacról. Miután azonban ezek a kísérletek sikertelennek bizonyultak, és több költséggel jártak, mint haszonnal, végül 1751-ben mindkét pénzintézet beleegyezett abba, hogy kölcsönösen elfogadják a versenytárs minden egyes bankjegyét.117 4-7. keretes írás Bankjegyek Skóciában

Az elmaradott Skócia az Angliával létrejött unió (1707), majd az utolsó Stuart-párti felkelés bukását (1746) követően rohamtempójú gazdasági fejlődést tapasztalhatott. Lényegesen javult a közlekedési hálózat és az infrastruktúra: utak, kikötők, hajózható csatornák épültek, műhelyek létesültek, és komoly erőfeszítések történtek a termőföldek javítása érdekében. A fejlesztések gyors üteme haladéktalanul igényelte a megfelelő tőkekínálat és pénzügyi rendszer hivatásos támogatását, amellyel két további, egymással szorosan összefüggő jellegzetesség párosult. Az egyik az 1760-as évek „bankjegymániája”, amikor is nemcsak az üzleti forgalomban, hanem a mindennapi fogyasztási tranzakciókban is lényegessé vált a papírpénz használata, fokozatosan kiszorítva a nemesfémből vert kis címletű érméket; a másik pedig a „szabad bankolás” elve volt, amely eleve megtagadta a koncessziós bankoktól a banktevékenység, benne a bankjegykibocsátás monopóliumát. A koncessziós bankok saját pozícióikból kifolyólag határozottan törekedtek a bankjegykibocsátás monopóliumának megszerzésére, minduntalan azt bizonygatva, hogy amennyiben szinte mindenki létrehozhat ilyen jellegű fizetőeszközt, akkor bizonyára nehéz lesz az adott fizetőeszköz integritásának folyamatos fenntartása. Adam Smith szerint ahol engedélyezve van és széles körben elterjedt gyakorlat az ilyen kis címletű bankjegyek forgalomba hozatala, ott sok egyszerű polgár is esélyt és ösztönzést kap arra, hogy bankárrá váljon. A rendszeres bukások azonban, amelyeknek az ilyen bankárok szükség-

117

https://www.scotbanks.org.uk/history/banking-history.html

— 200 —

4. Az I. ipari forradalom

szerűen ki vannak szolgáltatva, igen kellemetlen helyzetbe juttathatnak, mi több néha komoly bajba is sodorhatnak rengeteg szűkölködő embert, aki fizetségül elfogadta a váltóikat.118 A kisebb bankok, akik a közvélemény jelentős részét is maguk mögött tudhatták, ellenben azzal érveltek, hogy csupán a szabad banktevékenység, azaz a hitelnyújtás és a bankjegy-kibocsátás segítségével lehet megfelelő kereteket biztosítani a virágzó kereskedelemnek és iparnak. Sir James Steuart (1713–1780), azaz Smith kortársa és elméleti vetélytársa úgy vélte, hogy Skócia gazdasági felemelkedése mindenekelőtt a koncessziós bankoknak tudható be, és amíg Európa más államaiban, ahol alig létezik kereskedelem és nagyipar, nem alakítanak ki hasonló banki struktúrákat, addig rendkívül nehéz lesz működésbe hozni a fejlődés eme összetett mozgatóerőit.119 Steuartot általában merkantilista gondolkodóként tartották számon a kortárs szakemberek, vagy a legjobb esetben egyfajta anakronista intervencionistának egy korszakban, amikor a liberális eszmék voltak uralkodók. E meglátások azt az általános következtetést késztették Steuarttal kapcsolatban, hogy a szakértő nem volt összhangban saját korának gondolkodásmódjával, azonban gazdasági, politikai és társadalmi elképzelései mélyebb szemügyrevételével mindez cáfolható.120 Valójában azonban az állami beavatkozással kapcsolatos nézeteit már a kortársak is eltérően ítélték meg, például egyesek azt írták róla, hogy egy szektát vagy iskolát alapított a politikusok számára, akik azt a célt követik, hogy végül az állam mindenbe beleavatkozhasson.121 Steuartot nagyon érdekelte a hazájában éppen akkor kibontakozó szociológia, és ez nem meglepő, hiszen más gondolkodókat is befolyásolt a történelmi materializmus. Steuart történelmi materializmusáról állítható, hogy meglepő összhangban van a Skót Történelmi Iskola munkásságával, és ezt a körülményt érdemes figyelembe venni, amennyiben meg szeretnénk érteni az ő állami beavatkozással kapcsolatos nézeteit.

http://www.hetsa.org.au/pdf-back/29-A-1.pdf Lásd Steuart 1767-ben írt művét: The Principles of Political Oeconomy. 120 Sen, 1957, 2–27. 121 The Annual Review, Vol. IV., 1767, 252. 118 119

— 201 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Végül a fentebb bemutatott megosztó jellegű dilemmát egy 1765-ben elfogadott törvény próbálta orvosolni, amely a „bankok, banktársaságok és bankárok” számára megtiltotta az 1 £-nál kisebb értékű bankjegyek forgalomba hozatalát, és az úgynevezett opcionális záradék alkalmazását. Az utóbbi törvénymódosítási rész konkrétan azt jelentette, hogy a bankok választhattak, bemutatóra vagy hat hónapos halasztással és az erre járó kamattal fizetik ki a hozzájuk beérkező bankjegyet, így védekezve egy esetleges bankostrom és az ebből következő fizetésképtelenség ellen. Ugyanakkor azonban a törvény továbbra sem biztosított monopóliumot a bankjegykibocsátásra és (az angliai banki, pénzügyi szabályozástól eltérően) nem korlátozta a részvénytársasági alapon működő bankok létrehozását sem. Mindez azon a gyakorlati „skót alapelven” alapult, hogy a banktevékenység szabadsága nem valamiféle osztogatható kiváltság, hanem valójában mindenki közös joga. A törvény beiktatása nyomán a vállalkozások az addiginál is nehezebben juthattak a befektetésekhez oly szükséges pénzhez, a koncessziós bankok pedig folyamatos megszorító, korrigáló intézkedésekkel válaszoltak a megnövekedett készpénzigényre, számtalanszor elutasítva a hozzájuk beérkezett idegen bankjegyek leszámítolását. Smith megfigyelései alapján a skót bankok a megelőző 25 évben mindazt a támogatást megadták a skót üzletembereknek és más vállalkozónak, amit a bankok és a bankárok saját érdekükkel összeegyeztethető módon egyáltalán megadhattak, a vállalkozók azonban már a kezdetektől fogva még több lehetőség megteremtéséért küzdöttek. Kétségkívül úgy gondolták, hogy a bankok olyan összegben bocsáthatnak kölcsönöket a rendelkezésükre, amekkorában azt ők szeretnék, és mindez nem jelenthet különösebb problémát vagy jelentős extra költségeket a bankoknak.

Ellenben míg a fővárosban, azaz Edinburgh-ben már két nagyobb bank is működött, a banki tevékenység szempontjából Skócia többi része még mindig fehér folt volt a térképen. Emiatt a 18. század közepén jelentek meg az első hitelintézeti jellegű vállalatok a nagyobb skót városokban, amelyek olyan banki szolgáltatásokat kínáltak ügyfeleiknek, mint például a diszkont- vagy csereügyletek. A következő években gyorsan megnőtt a további banki szolgáltatások iránti igény, és rövidesen további hitelintézetek látták el a még fennálló hiányosságokat. A legtöbbjük — 202 —

4. Az I. ipari forradalom

kisebb magánbank volt, amely eredetileg nagyobb összeget kölcsönzött az edinburgh-i bankoktól, majd e hitelösszegeket kisebb egységekre darabolta, és kamat ellenében általában a helyi kereskedők között osztotta szét. Később Skócia nagyvárosaiban a kereskedők végül saját bankokat alapítottak. A skót banktörténet szempontjából a bankalapítások szakaszáról beszélhetünk.122 Akkoriban a törvény nem szabott meg korlátozásokat az ilyen pénzügyi intézményeket létrehozó helyiek számára, így gyakorlatilag minden gazdag skót megnyithatta a saját bankját. Tény, hogy a forgalomban lévő különböző bankjegyek miatt hamarosan felmerült egy probléma. Mindegyik bank saját pénzt akart nyomtatni, és ebből kifolyólag a bankjegyek színes keveréke keringett a piacon. A két állami bank aggodalommal figyelte ezt a fejleményt, és végül összegyűjtötték az erőforrásaikat, hogy egyesült erővel szorítsák ki ezeket a magánbankokat az üzleti tevékenységből. Azonban néhány kisebb kiszolgáltatott tartományi bank kivételével a központi intézkedéseknek kevés foganatja volt.123 Az egyik bank, amely abban az időben alakult, a British Linen Company volt. A céget eredetileg 1746-ban alapították a skót textilipar (vászon) előmozdítása érdekében. Később magánbankká alakult, amely számos skót városban nyújtott különféle pénzügyi szolgáltatásokat. Közben az intézmény már a legtöbb fontosabb skóciai városban saját fiókintézettel rendelkezett, ugyanakkor a fiókokon alapuló bankrendszer úttörőjévé vált. Bár a Bank of Scotland már az 1690-es években is törekedett egy saját fiókhálózat kiépítésére, majd 1730 körül még egyszer megpróbálkozott a hálózatépítéssel, de ezek a nekifutások mind sikertelennek bizonyultak. Végül aztán a század hetvenes éveiben a Bank of Scotlandnak is sikerült egy működőképes fiókhálózatot létrehozni.

ttp://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/scotland/7620761.stm és http://www. h lloydsbankinggroup.com/our-group/our-heritage/our-history/bank-of-scotland/ 123 http://www.lloydsbankinggroup.com/our-group/our-heritage/our-history/ bank-of-scotland/ 122

— 203 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Azelőtt a banknak csupán Glasgowban volt egy hosszabb ideje működő sikeres fiókintézete.124 A hétéves háborút (1756–1763) követően Európa-szerte virágzásnak indult a gazdaság. A növekvő iparosodás meghozta a tömegtermelést, és mindez intenzíven táplálta a gazdaságot. A legtöbb országban, így Angliában, Skóciában vagy éppen Hollandiában, nagy összegeket fektettek be házakba, útrendszerekbe, csatornahálózatokba és egyéb középületekbe. Ezzel párhuzamosan már meredeken emelkedett a felvett hitelezési volumen is. A kezdetekben a Brit Kelet-indiai Társaság nagy hasznot húzott ebből a trendből. Időközben az általános gazdasági helyzet feszültséget okozott az európai piacokon, és ismét egy relatíve aprócska kiváltó ok volt az, amely Európa-szerte súlyos pénzügyi válsághoz vezetett. Néhány kereskedő, köztük a skót bankár, Alexander Fordyce, úgy vélte, hogy a Kelet-indiai Társaság részvényárai hamarosan zuhanni fognak. Fordyce, aki három másik bankárral együtt a Neale, James, Fordyce & Downe Bank tulajdonosa volt, 1772 elején vagyona nagy részével a részvények zuhanására spekulált. Azonban a Kelet-indiai Társaság részvényárfolyama nem esett, 1772 májusában az árfolyam 226 pont volt, mindössze 5 ponttal az 1771. február végi legmagasabb szint alatt. Így Fordyce elspekulálta a bank vagyonát, és ezért elmenekült Londonból, félmillió font sterling adósságát pedig a partnereire hagyta. Bár a partnerek megpróbálták behatárolni a kárt, de ez sem segített már a katasztrofális helyzeten. 1772 júniusában a Neale, a James, a Fordyce és a Doune londoni bankházának végül csődöt kellett jelentenie.125 1772 közepén már a Kelet-indiai Társaság helyzete is komolyra fordult. Az indiai éhínség a gabonaexport jelentős visszaeséséhez vezetett, amely eddig bevételt biztosított a vállalat számára. 1772 nyarán a vál ttp://www.lloydsbankinggroup.com/our-group/our-heritage/our-history/ h bank-of-scotland/ 125 https://www.banking-history.co.uk/bankscotland.html 124

— 204 —

4. Az I. ipari forradalom

lalat vezetősége végül nyilvánosan is beismerte a fizetésképtelenségét. Ezek után a cég részvényei teljesen elveszítették értéküket. A legtöbb befektető kénytelen volt tudomásul venni, hogy beruházásuk megsemmisül, és a későbbiek folyamán szintén csődöt kellett bejelenteniük. Erre az angol kormány megmentőként lépett fel, mert a sürgősség jegyében magas pénzügyi támogatást nyújtott a Kelet-indiai Társaságnak, és ezt követően a cég helyzete kissé stabilizálódott.126 A londoni vállalatok csődjei miatt elsősorban egy skót bank is érintett volt, amely szoros kapcsolatban állt Londonnal. Skóciában a gazdaság korábbi fellendülése egyre több új magánbank megalapításához vezetett. 1769-ben, Ayr skót városában megalapították a Douglas, Heron & Company127 részvénytársasági bankot, amely később Ayr Bank néven vált közismertté. Skóciában akkoriban a három, királyi alapítólevéllel létrehozott koncessziós bank, köztük a Bank of Scotland és a Royal Bank of Scotland mellett 31 további bank működött, és ezek hálózatukon és ügynökeiken keresztül lefedték az egész országot. 1771-ben a bank egybeolvadt az Ayr Banking Companyval. 1772-től kezdődően a fuzionált új vállalkozás végül az Ayr Bank nevet kapta. 1772-ben az Ayr Bank Csoport két fő székhelye (azaz Edinburgh és Dumfries) mellett már fiókintézetekkel rendelkezett Glasgowban, Invernessben, Kelsóban, Montrose-ban, Campbeltownban és számos más helységben. A bank részvényesei közé olyan híres személyiségek tartoztak, mint Queensberry hercege, Buccleuch hercege, Dumfries grófja, March grófja, a kilkerran-i Sir Adam Fergusson, Patrick Heron (Heronból) és a tiszteletre méltó Archibald Douglas.128 A bank liberális hitelpolitikája miatt gyorsan új ügyfélkört vonzott maga köré, és hamarosan Skócia más városaira is kiterjesztette aktivitását. ttp://www.electricscotland.com/history/banking/chapter1.htm h Henry Scott, Buccleuch harmadik hercege az egyik alapító részvényese volt az 1769-ben alapított Douglas, Heron & Companynek. Buccleuch hercegét Adam Smith nevelőként kísérte 1764 és 1766 között a fiatal előkelőségek nevelését korabeli szokás szerint befejező nagy franciaországi körútján. 128 https://www.banking-history.co.uk/bankscotland.html és http://www.lloydsbankinggroup.com/our-group/our-heritage/our-history/bank-of-scotland/ 126 127

— 205 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az új bank „startja” rendkívül sikeresnek bizonyult, valósággal berobbant a bankvilágba, és rövid idő múltán már a skót pénzforgalom háromnegyedét bonyolította le. Ebben nagy szerepet játszott az a körülmény, hogy a hitelkeretük korlátoltsága miatt kényszerhelyzetben lévő vállalkozók rendszerint fiktív adósságlevelek kiállításával, azaz váltóspekulációkkal törekedtek pénzhez jutni, amely magatartás miatt a hitelező koncessziós bankok nemsokára már óvatosabbakká váltak velük szemben. Ez a bizalomhiány és az újabbnál újabb hitelekkel kapcsolatos szigorító megkötések azonban csak még jobban felháborították a vállalkozói réteget. A vállalkozók saját kényszerhelyzetüket, amelynek közvetlen kiváltó oka a bankok szükségképpen elővigyázatosabbá váló magatartása volt, Skóciát fenyegető veszélynek állították be. Ugyanakkor úgy érveltek, hogy ez az országra káros magatartás teljes mértékben a bankok elmaradottságának, bizonytalanságának és a rossz irányításának tudható be, amelyek nem nyújtanak megfelelő, azaz nagyobb támogatást azok lendületes vállalkozásoknak, amelyek minden energiájukat latba vetve törekszenek újítani, tovább fejleszteni és gyarapítani a hazájukat. A bankokat azonban mindez hidegen hagyta, mivel kitartottak az óvatos hitelpolitika folytatása mellett, és megtagadták, hogy további hiteleket nyújtsanak azoknak, akiknek a magas kockázatok tudatában már amúgy is túl sokat nyújtottak. Ezzel a koncessziós bankok az egyedüli olyan módszer alkalmazása mellett döntöttek, amellyel még megóvhatták a saját hitelüket vagy Skócia közhitelét.129 Az Ayr Bank ezzel szemben minden addiginál nagyvonalúbban állt hozzá mind a folyószámlahitelek, mind pedig a váltóleszámítolások témaköréhez. Például az utóbbival kapcsolatosan megfigyelhető, hogy a bank nemigen tett különbséget a valódi és a körbe forgó váltók között, ugyanis egyformán leszámítolta ezeket. Azért járt így el, hogy még a leglassabban megtérülő beruházások és fejlesztések teljes ös�szegére is hitelt nyújthasson. A pénzügyviteli nagyvonalúság magukkal a tulajdonosokkal szemben is megnyilvánult, mivel a bank vezetői lehetővé tették, hogy az alaptőke első részletét befizető tulajdonosok 129

https://hal.archives-ouvertes.fr/hal-01251667/document

— 206 —

4. Az I. ipari forradalom

folyószámlájukról hitelt vehessenek fel azért, hogy ebből fedezhessék a következő részleteket. Ennek kihatása ellenben eltörpült ahhoz képest, hogy a bank azzal a biztos hanyatlásba torkolló módszerrel igyekezett fedezni bankjegykibocsátásait, hogy ő maga állított ki váltókat, és amikor a váltók esedékessé váltak, akkor azt a kamattal és a jutalékkal együttesen újabb, ugyanarra a helyre kiállított váltókkal számolták el. Mivel a bank tulajdonosainak földbirtokai több millió fontos értéket képviseltek, és valójában ezek tették ki a kötelezettségek fedezetét, a bank a kezdetben (első két év) nyugodtan terjeszkedett. Megjegyzendő, hogy bár a banki menedzsmentben sok tisztelt és tiszteletre méltó személyiség volt, de valójában senki sem volt hivatásos bankár, és így nem ismerhették a banki tevékenység korabeli működési szabályait sem. Ezenkívül a bank önállóan működő fiókjai megnehezítették a teljes fizetési ügyletek (cash flow) ellenőrzését. Végül, de nem utolsósorban a vállalkozás vezetése a legfontosabb döntésekben is katasztrofális gondatlanságot mutatott.130 1772 májusában, azaz még a londoni Neale, James, Fordyce és Doune Bankszövetség összeomlása előtt, az Ayr Bank igazgatói végül felismerték a hibáikat és kétségbeesetten próbáltak hatékony megoldásokat találni. Azonban a szoros londoni üzleti kapcsolatok miatt a londoni sorozatos összeomlásokat követő láncreakció már az Ayr Bank helyzetét is megpecsételte. Amikor a legfontosabb londoni partnere 1772. június 8-án fizetésképtelenné vált, mivel a Bank of England visszautasította egy amszterdami pénzváltóra kiállított váltója leszámítolását, akkor ez egy olyan horderejű döntésnek bizonyult, amelytől széthullott az addig éveken át működőképes forgalom. Ebből jól látszik, hogy a válság már akkoriban is képes volt „begyűrűzni” az egész rendszerbe. Amikor ez a hír elérte Edinburgh-ot, a skót fővárosban hirtelen pánik robbant ki: az ügyfelek megrohanták a bankokat, és ez a roham főként az Ayr Bankot vette célba. Bár a bank igazgatói megkísérelték az azonnali segítségkérést a Bank of Englandtól, amely ezt hajlandó is lett 130

ttps://www.scotbanks.org.uk/history/banking-history.html és http://news. h bbc.co.uk/2/hi/uk_news/scotland/7620761.stm

— 207 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

volna megadni, de a hitelcsomag olyan kemény feltételekhez volt kötve, hogy végül a megállapodás nem jött létre, és így az Ayr Bank június 25-én kénytelen volt felfüggeszteni a kifizetéseit. Ezért nem meglepő, hogy a korabeli skót lapokban olyan cikkek is keringtek, amelyekben a csődért elsősorban az angol központi bankot okolták. Ugyanakkor borúlátóan ecsetelték a küszöbönálló következményeket, melyek között főleg a tömeges munkanélküliséget, a kereskedelem összezsugorodását és a veszélyes lázongásokat emelték ki.131 David Hume levele azonban, amely két nappal az Ayr Bank összeomlása után íródott, már nem volt ennyire borúlátó: „Egészében, úgy hiszem, az a fék, amelyet a mértéktelen és alaptalan hitelrendszerünk kapott, hosszú távon hasznosnak fog bizonyulni, mert az emberek megbízhatóbb és kevésbé elrugaszkodott projektekre fognak szorítkozni, ugyanakkor pedig kereskedőink és vállalkozóink körében elősegíti a takarékosságot. Ön mit mond? Ezen elmélkedhet.”132 A skót vezetés megdöbbenten állt a baljós eseményekkel szemben, közben pedig rá kellett jönniük arra, hogy a bank létkérdésére a válaszok mindinkább a teljes csőd irányába mutatnak. Bár a tulajdonosok lassan már közel egy éve próbálták visszaállítani az Ayr Bank hitelezőinek a bizalmát, azonban a Bank of Scotland, a Royal Bank és a British Linen Company továbbra is határozottan megtagadta az Ayr Bank bankjegyeinek az elfogadását. Közben a londoni City is végleg befagyasztotta a banknak nyújtott hitelfolyósításokat. 1773 augusztusában már nem létezett semmiféle túlélési alternatíva, így az Ayr Bank kénytelen volt bejelenteni a csődöt. A még megmaradt 225 üzleti partner teljes vesztesége meghaladta a 663 396 fontot, amely mai összegben átszámítva meghaladja a 100 millió amerikai dollárt.133 A neves bank hirtelen csődje sokkot váltott ki egész Skócia területén. A hitelintézet összeroppanása számos magán- és tartományi bankot ttps://www.britishnewspaperarchive.co.uk/search h http://files.libertyfund.org/files/652/1223_Bk.pdf 133 https://www.banking-history.co.uk/bankscotland.html és http://www.lloydsbankinggroup.com/our-group/our-heritage/our-history/bank-of-scotland/ 131 132

— 208 —

4. Az I. ipari forradalom

sodort magával a pénzügyi szakadékba. Az érintettek körébe tartoztak a hitelező gazdaságok (több gazda földbirtokával vállalt kezességet) és számos kisvállalkozás. Csupán a Bank of Scotland, a Royal Bank és a British Linen Company gyors beavatkozása akadályozta meg a helyzet további súlyosbodását. A fent említett közbelépő intézmények megmentettek néhány tartományi bankot azzal, hogy sürgős pénzsegélyt nyújtottak nekik, és egyesek közülük (már akkoriban) asszisztenciát kaptak a hatékony átszervezéshez is. Máskülönben e bankok már biztosan nem tudták volna kielégíteni ügyfeleik tornyosuló igényeit. A három bank hatékony kríziskezelési hajlandósága fokozatosan vis�szaállította a skót bankrendszer bizalmát és stabilitását. A közeljövőben soha többé nem volt olyan súlyos gazdasági válság Skóciában, mint 1772–1773-ban.134 A pénzügyi válság láncreakciós hatásai azonban nem szakadtak meg itt. Az Egyesült Királysághoz hasonlóan a kontinensen is nagyban ellensúlyozta a tömegtermelést és az árukkal teli raktárakat az a tény, hogy a kereslet jelentősen visszaesett. Amszterdamban a régóta fennálló brit–holland kereskedelmi ház, vagyis a Clifford & Sons, felvásárolta a London East India Company részvényeinek a többségét. A kiterjedt kereskedelmi ügyletek miatt mindkét vállalat szoros összeköttetésben állt egymással, és Clifford a részvények felvásárlásával próbálta támogatni a vállalat súlyosbodó pénzügyi helyzetét. Ez a közbelépés azonban már nem segíthetett a társaság sorsán: 1773 közepéig a részvények ára 150 pontra csökkent. Így a kereskedelmi háznak közben már mintegy 5 millió holland golden adósságteherrel kellett szembenéznie. Bár a vállalat még valahogy képes volt néhány hónapon keresztül talpon maradni, de végül 1773. december 28-án a tornyosuló adósság terhe alatt hirtelen végképp összeroppant. A csőd ténye annak tudható be, hogy a Clifford magánhitelezői és részvényesei megtagadták a rövid lejáratú adósság további biztosítékok nélküli meghosszabbítását.

134

https://www.scotbanks.org.uk/history/banking-history.html

— 209 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Mivel közben a Bank of England a saját védelme érdekében teljesen felfüggesztette a további pénzügyi folyósítások vagy hitelek kifelé történő áramlását, a válság tovább fokozódott. Ezek után csak Amszterdamban mintegy 40 kereskedelmi vállalat jelentette be a csődöt, de közben a nemesfémek gyors behozatalával sikerült megakadályozni a katasztrófa súlyosbodását. Röviddel ezután Stockholmban és Szentpétervárott is csődök sorozata rázta meg a gazdaságot, de összességében leszögezhető, hogy Európa viszonylag könnyen átvészelte ezt a krízist.135 Az 1772-es válságot gyakran az „Ayr Bank válságának” is szokták nevezni, melynek összeomlása sokáig a leghíresebb balesetnek számított a skót és az angol banktörténetírásban. Egy másik oldalról is megvilágítva a bank csődbejutását fontos megemlíteni, hogy Alexander Fordyce spekuláns rosszul kezelt egy nagykereskedelmi üzletet, melyet a saját bankja által nyújtott hitelből finanszírozott. Fordyce bankja viszont nagymértékben el volt adósodva az Ayr Banknál. Egy kedvezőtlen piaci fluktuáció miatt (részvények) Fordyce teljesen tönkrement pénzügyileg, ezért 1772 júniusában azonnal Franciaországba menekült. Az Ayr Bank kudarca részben a Fordyce-nak való kitettségéből és annak a ténynek a kombinációjából is adódott, hogy képtelen volt teljesíteni a pénzügyi igényeket. Ez váltotta ki a későbbi pánikot, amely aztán gyorsan átterjedt a szélesebb bankrendszerre, és végül az összes brit bank 4 százalékának a kudarcához vezetett. Egy korabeli skót újság136 részletes adatokkal szolgál a kortárs felfogásról. A válság kiváltásával kapcsolatos beszámoló egy „melankolikus jelenetet” írt le, amely egy pletykával kezdődött azt terjesztve, hogy az egyik legnagyobb bankárt leállították, ami később be is bizonyosodott.137 A pánik hirtelenségét úgy írták körül, hogy az újság felháborodását fejezte ki Fordyce ügyletei miatt, ami azt eredményezte, hogy „néhány napig mindenki meglepettnek tűnt, valamint tele volt csodálkozással és féle-

ttps://www.banking-history.co.uk/bankscotland.html h The Scots Magazine Forrás: https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/titles/ the-scots-magazine 137 The Scots Magazine, 01/06/1772. Forrás: https://www.britishnewspaperarchive. co.uk/titles/the-scots-magazine 135 136

— 210 —

4. Az I. ipari forradalom

lemmel, azaz rettegéssel és bizonytalansággal tekintettel azokra, akiket ez a baleset érinthetett”.138 Az incidens, amelyet „balesetnek” neveztek „soha nem ismert” bizalmatlanságot idézett elő.139 Mindez pedig egy olyan pánikhoz vezetett, amely elsősorban az Egyesült Királyság skót bankrendszerében nyilvánult meg, mivel azzal gyanúsították meg őket, hogy széles körű bankügyleteket folytatnak az Ayr Bankkal. „De mivel e két ház [Ayr és Fordyce] kudarcát feltételesen összekapcsolták sok mással abból az országból [Skócia], többen úgy gondolták, hogy mindez egy előjátékot jelent a királyság e részén lévő minden egyes biztonságos bankház általános csődjéhez.”140 The Scots Magazine azonban arra is felfigyelt, hogy a legtöbb bank elkülönült az eseményektől, és „szokásos nyugalommal folytatták tevékenységüket, hogy továbbra is teljesíthessék kötelezettségeiket.”141 Azt, hogy a pánik csak a bankokra korlátozódott, az a tény is alátámasztja, hogy a kortárs napilap fő panasza az volt, hogy „a skót bankrendszer a jelen terv szerint nem tud lépést tartani ennek az országnak [Skócia] a mezőgazdaságban, a külföldi és belföldi kereskedelemben végbement fejlesztéseivel.”142 Abból kifolyólag, hogy a nyilvánosság főként amiatt aggódott, hogy ki lenne „érintett e balesetben”, és mivel az újságcikkben az általános fejlesztések helyzete világos (jó makrogazdasági feltételek), az 1772-es válságot a rossz kockázatkezelés miatt kívülről ható krízisként határozhatnánk meg. Adam Smith két fontos tanulságot vont le a történtekből. Az egyik az volt, hogy szükség van a banktevékenység szigorú szabályozására, még ha ez ellentétes is a természetes szabadság rendszerével. A másik pedig, hogy az emberi cselekvés ez esetben is az eredeti szándékoktól eltérő he Scots Magazine, 01/06/1772. Forrás: https://www.britishnewspaperarchive. T co.uk/titles/the-scots-magazine 139 The Scots Magazine, 01/06/1772. Forrás: https://www.britishnewspaperarchive. co.uk/titles/the-scots-magazine 140 https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/titles/the-scots-magazine 141 https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/titles/the-scots-magazine 142 The Scots Magazine, 07/07/1772. Forrás: https://www.britishnewspaperarchive. co.uk/titles/the-scots-magazine 138

— 211 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

következményekhez vezetett, de itt a láthatatlan kéz működése már negatív hatásokkal járt. Az Ayr Bankot súlyos spekulációkkal kapcsolták össze a sűrűsödő spekulatív tevékenységek és az „extravagáns hitelteremtés” idején, amely körülmény aláásta a bizalmat úgy Edinburgh-ban, mint Londonban egyaránt (Hamilton, 1956, 17–405). Ráadásul a tőke teljes összegének növelése helyett a bank továbbra is kölcsönöket folyósított a befektetőinek, amely jóval a mérlege fölé növelte a tőkeáttételt.143 Kindleberger és Aliber úgy tekintettek erre az epizódra, mint válságra (Kindleberger – Aliber, 2011, 58), melyet a spekuláció váltott ki, és rávilágítottak arra, hogy a bank rendszerint kölcsönzött Londonból, és amikor saját elfogadványai esedékesekké váltak Skóciában, ugyanakkor hasonló módszerek alapján töltötte fel a tartalékait (Rockoff, 2009, 4-15). Ezért a bankra vonatkozó fenti észrevételekből rossz kockázatkezelési magatartásra következtethetünk. Az angol bankok által nyújtott ilyen „külföldi” tőke jellemzően a Skóciában létező megtakarítások hiányát jelentette, de az ilyen hitelezési módozat igen érzékeny volt az ügyfelek hangulatváltozásaira (Hamilton, 1956, 27–105 és 214–302). Míg a korabeli szakvélemények úgy vélték, hogy a bank kudarcának oka az volt, hogy szándékosan hagyta figyelmen kívül az óvatos bankügyviteli szabályokat (Rockoff, 2009, 2–17), a közelmúltban elvégzett kutatások már azt sugallják, hogy az esemény előtt bevezetett korlátozó banki jogszabályok ásták alá a skót pénzügy korábban mutatott rugalmasságát és addigi ellenállóképességét (Goodspeed, 2016, 8). 1772-ben a skót bankválságot kétéves súlyos depresszió követte, és csak 1774-ben indult meg újra a fellendülés. A válságot követő időszakban az a kérdés foglalkoztatta a szakembereket, hogy sikerül-e megtalálni az egyensúlyt a szabadság és szabályozás között? A szükséges tanulságok levonása után a skót bankrendszer megerősödve került ki a válságból. Közben a még viszonylag jól működő bankok egyesülése és az eszközeik hatékony összevonása révén a kis rend143

Lásd Rockoff, 2009 teljes esettanulmányát.

— 212 —

4. Az I. ipari forradalom

szerként jellemezhető skót bankrendszer már visszanyerte az emberek bizalmát, és ismét a stabilitás útjára lépett. A részvényesek teljes körű törvényes felelőssége és az a tény, hogy a pénz magas keringési sebessége miatt a legtöbb skót banknak alig volt bankjegye letétben a fizetésképtelen intézményeknél, alacsony betéti veszteségekhez vezetett a fennmaradó pénzügyi intézményeknél. Ez az irány az elkövetkezendő időkre is igaz volt, azaz a hatékony kölcsönös támogatási intézkedések számos csőd bekövetkezését hárították el Skóciában. Például 1809 és 1830 között a skót bankok fizetésképtelenségi aránya még az angolokénál is lényegesen alacsonyabb volt. Így míg Skócia viszonylag zavartalanul haladt tovább a stabilitás útján, addig Angliát közben számos válság rázta meg.144 4-8. keretes írás A déltengeri buborék

1711 februárjában Angliának pénzre volt szüksége. Az ország már egy jó évtizede részt vett a spanyol örökösödési háborúban, és Franciaország ellen küzdött. Robert Harley, a kincstár főkancellárja kétségbeesett volt, mert már nem tudta, hogyan finanszírozhatná tovább hatékonyan az esedékes követeléseket. A korabeli Angliában a kevés befektetési lehetőséggel párhuzamosan a megtakarítások értéke aránylag magassá vált. A szükséghelyzetből kifolyólag a kancellár John Blunthez fordult tanácsért, aki a Hollow Sword Blade Company igazgatója volt, amely nem hivatalos bankként működött. A kancellár támogatásával Blunt két, országos szerencsejáték-vállalkozást alapított, amelyek bevételei sikeresen feljavították az államkassza siralmas állapotát. Harley kancellár nagyon elégedett volt a bevételekkel, és egy forradalmi tervbe kezdett Blunttal, aminek részeként társaságot alapítottak. A Déltengeri Társaság (South Sea Company) 1711 őszén létesült, és eleinte semmilyen aktivitása nem volt, mert még pihentették. A vállalkozás székhelye a Threadneedle utcában volt.

144

ttps://www.banking-history.co.uk/bankscotland.html és http://www.lloydsh bankinggroup.com/our-group/our-heritage/our-history/bank-of-scotland/

— 213 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Azért, hogy ne tűnjön az állam puszta befektetési eszközének, a vállalat már röviddel az alapítás után monopóliumot szerzett a Dél-Amerikával folytatott kereskedelemben, azonban mivel Spanyolországgal hadi állapot állt fent, a kereskedelmi monopólium valójában használhatatlan volt a spanyol gyarmatokon. Ráadásul Anglia ekkor sem jutott gyarmatokhoz Dél-Amerikában, sőt az 1713-as utrechti béke értelmében is csupán annyi engedményt sikerült elérni, hogy a társaság évente összességében egy hajót küldhetett a spanyol gyarmatokra. Egyértelmű, hogy ebből nem származhatott jelentős nyereség. Ezzel párhuzamosan a vállalat a rabszolga-kereskedelem akkoriban rendkívül virágzó üzletágában volt tevékeny, mivel 1713 után egy harminc évre szóló szerződést kötött a spanyol koronával, melynek értelmében rabszolgákat szállíthatott Afrikából a spanyol gyarmatokra. A vállalat néhány balesetet leszámítva (hajók elsüllyedése) kiemelkedően alacsony, azaz mindössze 11 százalékos halálozási aránnyal dolgozott a rabszolgaszállítás terén, de a spanyolok által kivetett magas vámtarifák valójában felmorzsolták az ebből származó nyereség nagy részét. 1717 körül olyan mértékben elhidegült Anglia és Spanyolország viszonya, hogy kezdett egyértelművé válni: a vállalat reálgazdasági aktivitásaiban nem igazán várható tényleges áttörés. Ekkorra azonban a kincstár sem állt jól, mert csak az örökösödési háborúban felhalmozott államadósság összege mintegy 9 millió font volt (amely mai viszonylatban több mint 1 milliárd amerikai dollárt jelent), de 1720-ra a teljes államadósság összege 50 millió fontra duzzadt. Mindez nagy nyomásként nehezedett a főkincstárnokra és a gazdaságra. Csak az 1719-es év hozott nagyobb mozgást a Déltengeri Társaság üzleti tevékenységeiben. Az 1714-ben megkoronázott I. György király csapatai megdöntötték a Stuart-dinasztia angol trón átvételére irányuló utolsó puccs kísérletét Skóciában. Londonban beköszöntött az optimizmus szelleme, és bár Anglia 1718 óta ismét háborúba keveredett Spanyolországgal, a világkereskedelem virágzott – kivéve persze a Déltengeri Társaságot, amely a háborús viszony miatt ismét nem küldhetett hajókat Latin-Amerikába. John Blunt, aki ekkor már a társaság igazgatója volt, amúgy sem mutatott túlzott érdeklődést a kereskedelemi tevékenységek iránt, hanem őt inkább

— 214 —

4. Az I. ipari forradalom

a párizsi minta érdekelte, ahol a skót John Law bankjával és Mississippi Társasággal forradalmasította a pénzügyi rendszert. Blunt franciaországi riválisa példáját követve 1719 nyarán másodszor is sikeresen átváltoztatta az államkötvényeket részvényekre, ugyanakkor óvatosan előkészítette a nagy álom megvalósítását: az egész államadósság átvállalását Angliában. A társaság 1720-ban valójában a népszerűségéből kovácsolt tőkét, és ezt kihasználva végül úgy döntött, hogy fölajánlja a kormány számára a teljes államadósság kezelését. Az összállamadósság mintegy negyede ekkor már a társaság mérlegeit terhelte, de nagyjából 31 millió font még közkézen volt, amelynek kezelését Blunt mindenképpen át akart vállalni. Ezért Blunt meggyőzte John Aislabie kincstárnokot a terv működőképességéről, amelyet aztán be is terjesztettek az alsóháznak. 1720 áprilisában a felsőház és a király is elfogadták Blunt és Aislabie államadósság csökkentésére irányuló tervezetét. Hogy miért akarta átvenni az államadósságot a vállalat, a következő átszámítási sémával szemléltetjük: ahhoz, hogy a társaság a 31 millió fontot meghaladó adósságot átvállalhassa, a részvénytársaság jogot formált ahhoz, hogy a 310 000 új részvényt 100 fontos névértéken jegyeztesse be. Az átváltás azonban a részvények piaci értékén történt; vagyis amennyiben ez meghaladta a 100 fontos névértéket, akkor a vállalat nem volt köteles minden részvényt az adósságkonverzió jegyében eladni a piacon. Pontosabban ez azt jelentette, hogy a névértéken felüli piaci árból befolyó részvényértékesítési különbözetet a cég a saját profitjaként könyvelhette el. Ezért a Déltengeri Társaság vezetősége minden igyekezetét latba vetette, hogy minél magasabban tartsa a részvények árát (közben a londoni City is szerepet vállalt ebben), mivel így növelhette az értékesítésből származó nyereségeket. Így a pénzteremtés lehetősége részint már ekkor is egy spekulatív tőzsdei üzlethez kötődött. A vállalat vezetősége rájött arra, hogy a társaság méretét újabb részvénykibocsátással növelheti tovább. A konkrét elképzelés az volt, hogy további részvényeket bocsátanak ki, és az ebből befolyó bevételből fedezik a kincstár magas adósságait, azaz a különbözetből saját nyereség termelnek. A né-

— 215 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

vértéken eladott részvények fejében a kincstár minden évben kamatot fizetett a társaságnak a kölcsön után, amelyből Blunt busás osztalékot fizethetett a részvényeseknek. Így a kincstárnak kevesebb kamatot kellett fizetnie, a tengődő társaság pedig gyorsan növekedhetett és rendszeres jövedelemhez jutott, ugyanakkor ily módon a befektetők mind az állami kamatfizetés, mind egy rendkívül jó kilátásokkal rendelkező üzlet eredményeiben részesülhettek. Az új részvények mögött azonban szinte alig állt valami, azaz valójában a társaság reáltevékenysége nem indokolhatott volna további tőkebevonást, de a kincstár mindennek ellenére továbbra is rögzített összeget folyósított a társaságnak minden évben. Az államadósság átvállalása több lépésben történt, és az üzlet olyan sikeresnek bizonyult, hogy 1720-ban a társaság már az államadósság több mint 80 százalékát kezelte. A vállalkozás szervezői mesteri fokon értettek a reklámhoz, a nyilvánosság meggyőzéséhez és nem utolsósorban a fényűzéshez. Mindezen tényezők közös hatásaként a befektetők nagy odaadással vásárolták a reklámozott részvényeket. Ez azonban nem volt elég, ezért az új részvényesekből befolyt összeg egy részét folyamatosan részesedésként osztogatták szét a korábbi részvényesek között. Ezzel azt a látszatot keltették, hogy a vállalat kimondottan jól működik, és egyfolytában magas osztalékot fog majd fizetni részvényeseinek, miközben a vezetőség nagyon jól tudta, hogy mindez csupán addig volt kivitelezhető, amíg elegendő vevő akadt az új részvényekre. Az új vásárlókat azzal is ösztönözték, hogy a társaság hitelt biztosított nekik a részvények felvásárlására. Bár ily módon, azaz mesterségesen pozitív irányba lehetett terelni a részvény árfolyamát, mint egy buborékot, de utólag bebizonyosodott, hogy az árfolyam zuhanásakor ez a konstrukció mindössze jobban felgyorsította az összeomlás felé vezető folyamatokat. Így magyarázható az a körülmény is, hogy bár a társaság közben már több területen is kudarcot vallott, mint például a dél-amerikai rabszolga-kereskedelem (a társaság több rabszolgákat szállító hajója elsüllyedt), de a vállalat részvényeinek értéke még a spanyol háború miatt összeomló külkereskedelme ellenére is állandó növekedést mutatott. A növekedés

— 216 —

4. Az I. ipari forradalom

emellett általános tőzsdei buborékká dagadt, ráadásul közben a társadalom leginkább kockázatkerülő tagjai is csatlakoztak a spekulánsok csapatához. A részvényvásárlási mánia súlyosságát jól jellemzi, hogy a megalakuló részvénytársaság vezetői úgy reklámozták vállalatukat, hogy az „egy nagy haszonnal járó vállalkozást fog végrehajtani, azonban senki sem tudhatja, mi az” (Reed, 1999). Ekkoriban Blunt sajtókampányaiban a Dél-Amerikában rejlő mesés üzleti lehetőségekről, ugyanakkor az arany- és ezüstlelőhelyek vállalata általi kiaknázásáról nyilatkozott. Ilyen körülmények között már csupán a hír hallatára, hogy a társaság üzleti elképzelése jóváhagyásra fog kerülni, a részvények árfolyama máris emelkedésnek indult: így a konszolidációs törvény parlament elé kerülésekor az addig 128 fontos árfolyam 330-ra nőtt, majd 1720 augusztusra 1000 fontra szökött. A Déltengeri Társaság részvényeit (4-17. ábra) közben már részletekben is árulták. Ugyanakkor a vállalat részvényesi körébe tartozott már a királyi család és csaknem az egész alsó- és felsőház is. Az igazgatótanács folyamatosan hasznot kovácsolt az egyedi lehetőségből, azaz újabb és újabb részvénycsomagokat bocsátott piacra, amelyek megvásárlását a befektetők kezdetben nem bánták meg. Így ment ez addig, amíg a részvények értéke már elérte az 1000 fontot. Amikor az ár júniusban 1050 fontra emelkedett, a londoni részvényvásárlási láz elérte a csúcspontját. A harmadik csomag részleteit részvényenként 1000 font értékben jegyezték be, és I. György angol király ezúttal is jelen volt a részvénytulajdonosok között. A költő, Jonathan Swift így írt az egyik barátjának: „Amennyiben egy londonit a vallása felől kérdeznek, a Dél-tengerrel válaszol. Ha a politikáról vagy a gazdaság állapotáról kérdezed őt, a válasz mindig ugyanaz: a Dél-tenger”.145 Maga Swift is vásárolt részvényeket, és jelentős összeget veszített a csőd nyomán. A költő mégsem magát a vállalatot, hanem főként a körülményeket okolta a buborék kipukkanása miatt.146

145 146

http://journals.openedition.org/oeconomia/1021 http://journals.openedition.org/oeconomia/1021

— 217 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

4-17. ábra: A Déltengeri Társaság részvénye

Forrás: www.fuw.ch

Az eufória nemcsak a déltengeri részvények kapcsán mutatkozott meg. Ekkor több tucat más részvénytársaság is létrejött, és ezek mindegyike igyekezett részvényeivel a tőzsdén kereskedni. Ezeket csak „lufivállalatoknak” nevezték a kávéházakban, és többségük abszurd üzleti ötletekkel rukkolt elő (például szamárcsődör-import Spanyolországból vagy a tengervíz ihatóvá tétele), sok esetben ködösítve a vállalkozás konkrét üzleti sémáját. A Déltengeri Társaság esetében azonban csak az történt, ami a következő évszázadok spekulációs buborékaiban mindig is bekövetkezett. A beavatottak köre elkezdte idejében eladni a részvényeit. Blunt és a többi igazgató tudatában volt annak a ténynek, hogy társaságuk nem rendelkezett semmiféle konkrét virágzó üzleti lehetőséggel Dél-Amerikában, és hogy a mesés nyereségtermelés csak akkor folytatódhatott ilyen ütemben tovább, amennyiben folyamatosan új részvényeket tudnak eladni és mindezt egyre magasabb áron. Azonban a negyedik részvénycsomag kibocsátása augusztusban már kudarcnak bizonyult, és időközben például a jártasabb hollandiai és más józanabb befektetők nagy mennyiségben adtak túl a részvényeiken, ezért pánik alakult ki. Ezek után a részvényár

— 218 —

4. Az I. ipari forradalom

zuhanása megállíthatatlannak bizonyult, és a hónap végére a spekulációs buborék hirtelen kipukkadt. A hitelből részvényt vásárló befektetők tőkéje napok alatt megsemmisült, és amikor új részletet kellett volna befizetni, kétségbeesetten próbáltak megszabadulni az értékét napról napra elveszítő papírjaiktól. 1720 szeptemberében már csak 175 fontot fizettek egy részvényért, és a hitelt felvevő részvénytulajdonosok ebből már nem tudták fedezni az adósságaikat, így mind kényszereladásba kezdtek. Közben az aranyművesek tucatszámra jelentették be a csődöt. Szeptemberben már a Hollow Sword Blade, vagyis a társaság háttérbankja is összeomlott. Több ezer ember, a gazdáktól a királyig, kénytelenek voltak végignézni vagyonuk megsemmisülését. Például Sir Isaac Newton, aki májusban még azt mondta, hogy képes „kiszámolni az égitestek mozgását, de az emberek őrületét azt már nem” mintegy 20 000 fontot veszített a társaság részvényeivel (ami ma 3 millió font lenne). A vállalat részvényeinek értéke az év végére hirtelen 100 fontra csökkent. A pánik csökkentése érdekében maga a Bank of England is beavatkozott, és gyorsan elkezdte felvásárolni a részvények egy részét. Erre szükség is volt, hiszen nem nézhették tétlenül az államadósságot kezelő társaság teljes csődjét. A déltengeri buborék kidurranását azonban elsősorban a vállalat saját vezetősége okozta, hiszen tudatában voltak a ténynek, hogy a társaság piaci értéke egyáltalán nincs egyensúlyban annak valós lehetőségeivel, és titokban elkezdték a részvények kiárusítását. A hír kiszivárgása azonban káros láncreakciót indított el a piacon. Ezért megállapítható, hogy a buborék felfújásában jelentős szerepet játszott a szereplők felelőtlen viselkedése: például a tőkéből kiszakított osztalék és a vállalat által a saját részvényeire nyújtott kölcsön félreérthetetlenül olyan eszközök voltak, amelyek a részvények túlértékelődéséhez vezettek. A korabeli pénzügyi szabályozás nem ismerte fel ezeket a bonyodalmakat, sőt mi több a részvényekkel „megjutalmazott” befolyásos politikusok maguk is közvetlenül érdekeltté váltak a mánia támogatásában. A társaságot ellenőrző vizsgálóbizottság rámutatott arra, hogy Aislabie kancellár, valamint számos

— 219 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

lord és alsóházi képviselő, sőt a király szeretője is ingyenes részvényeket és bennfentes információkat kapott a Déltengeri Társaságtól.147 Aislabie kincstári főkancellárt és a társaság több igazgatóját bebörtönözték. Végül 1720 decemberében a társaságot a Bank of England mentette meg a teljes fizetésképtelenségtől, és a Brit Kelet-indiai Társaság vette át. Ezek után a vállalat teljesen az üzleti világ szélére sodródott. A továbbiakban a rabszolga-kereskedelemben és a bálnavadászatban próbált szerencsét. A cégnek valójában sohasem sikerült eljutnia Latin-Amerika nyersanyagaihoz és kincseihez. A Déltengeri Társaságot 1853-ban hivatalosan is feloszlatták. A társaság Threadneedle utcai egykori székházában napjainkban egy olasz étterem található, melyet a híres sztárszakács, Jamie Oliver vezet. Semmi sem emlékeztet arra, hogy itt volt egykoron az Anglia történetében legnagyobb csalást elkövető vállalat székhelye. A számos „lufivállalat“ számára a társaság baljós esete végzetesnek bizonyult, mivel a csőd után a 190 „lufi” részvénytársaságból csak négynek sikerült fennmaradnia. Az angliai események hatásai még Svájcban is érezhetőek voltak: így például a Malacrida bankház és Samuel Müller bankja Bernben az angol társasági részvények rossz eladási időzítése miatt végleg csődbe jutottak. A déltengeri buborék volt az első súlyos kapitalista válság, amely a nagy spekulációs válságok több elemét hordozta magában. Valójában a legfőbb mozgatórugó a pénzügyi innováció volt, vagyis a részvények széles körű kereskedelmének a bevezetése és elterjedése. A spekulációs válságok története egyidős a kapitalizmussal; az első krízisek a korai kapitalista Angliában és Németalföldön alakultak ki. Ehhez zárkózott fel Franciaország, majd az USA, Latin-Amerika, Közép-Európa és végül, a 20. században Ázsia. Spekuláció tárgya nagyjából bárminemű, jövedelmező termék lehet, amelynek reális értéke van, és amely egy adott

147

ttps://www.theguardian.com/books/2002/aug/10/featuresreviews.guardianh review1

— 220 —

4. Az I. ipari forradalom

pillanatban széles körben beszerezhető. Így például a 2008-as pénzügyi válság sem számít egyedinek, mivel éppenséggel az emberi természet hibái és a belőlük adódó bonyodalmak állandóságát bizonyítja.

4.4.3. Az 1815–16-os válság

A krízis fő okai a gazdasági recesszió és a kormányzati politika voltak. A felfüggesztési korszak (1797–1821) alatt, a rosszul szabályozott és elégtelen tőkével rendelkező kisbanki vállalkozások szétszórtan szaporodtak az Egyesült Királyság egész területén. Ezek a bankok gyakran bocsátottak ki konvertálhatatlan kiadásokat kétes jellegű biztosítékok ellenében. Ebben a háborús és inflációs időszakban az ilyen kis tőkével rendelkező bankok különféle strukturális gyengeségeik miatt különösképpen érzékenyek voltak már a legkisebb piaci fluktuációk esetében is. A napóleoni háborúk után bekövetkezett fontosabb banki válság miatt az összes brit bank 4 százaléka ment csődbe 1815-ben, és 7 százaléka 1816-ban. A The Times a következőképpen próbálta feltárni a válság eredetét: „Soroljuk fel nekik nyomorúságunk minden okát, annak érdekében, hogy megfelelő jogorvoslatokat alkalmazzanak. 1. A túl bőséges betakarítás; 2. külföldi behozatal; 3. tizedek; 4. rossz és egyéb arányok; 5. tulajdon és más háborús adók; 6. hitelhiány; 7. a keringésben lévő fizetőeszközök csökkenése.”148 A forgalomba kerülő fizetőeszközök csökkenése, amely hitelhiányt okozott, a Bank of England kezdeményezésére történt, mert az aranystandard helyreállításával kapcsolatos előkészületekben nagyban korlátozta a kibocsátásait. A fentebb felsorolt okok közül kettő közvetlenül a gazdasághoz kapcsolódik, három a kormányzati politika tárgykörébe tartozik, míg a hitelkészletek csökkenése a megszorító jellegű központi pénzügyi intézkedések eredménye. A bőséges betakarítás és a fizetőeszközök, valamint a hitelek elérhetőségének a csökkenése 148

The Times, 09/10/1816. https://www.gale.com/uk/c/the-times-digital-archive

— 221 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

megerősítette a zuhanó árak jelenségét. A gyártók és az áruk termelői „érzékelték a saját áruik leértékelődésének hatását,”149 és számtalan korabeli bizonyíték van arra, hogy még „a béke megkötése előtt [...] a vas- és acéliparban elkezdődött a visszaesés.”150 Ezek voltak a bankszektorban bekövetkezett drámai csődsorozatok közvetlen előzményei, és maga a válsághelyzet 1816-ban érte el csúcspontját. A csökkenő árak és a háború utáni dekonjunktúra hatásai növelték a bizalmatlanságot, amely egyenesen a törékeny bankrendszerben csapódott le. A pénzügyi és hitelfelfüggesztések időszakában az országszerte szétszórt kisebb bankok működési módjáról egy kortárs megfigyelő megjegyezte, hogy „minden hirtelen fordulat, minden előreláthatatlan zuhanás a piacokon hirtelen a saját csődjüket idézte elő, és mindez gyakran a hitelezőikre is kiterjedt.”151 Egy másik kortárs cikkíró kigúnyolta egyes újságok azon „gyakorlatát”, hogy „a merkantilista világban minden triviális kudarcot felfújtak”, mivel „az efféle túlzások káros hatásai” villámgyorsan és keresztül-kasul keringtek „az egész országban”.152 A kommentátor üzenetével azt sugallta, hogy mindez a „Cityben bekövetkezett kudarc” alapján jól példázható, ahol egy jelentéktelen híresztelés rögtön káros pletykába torkollott, vagyis „egyik a Cityben lévő legelső házaink közül [értsd hitelintézet] mintegy félmillió összegű segítséghez folyamodott a banknál [Bank of England].” A Sunderlandban bekövetkezett bankcsődökről szóló beszámolójában a Stamford Mercury kijelentette, hogy „ezt megelőzően [azaz Cooke és Co. csődje előtt] nagy volt a kereskedelem stagnálása; az ellenségeskedések megszűnésével azonban mi azt vártuk, hogy a szénkereskedelem terén elindul a kivitel Hollandia felé”. Ebből arra következtettek, hogy mindez ellensúlyozná az üresen álló gőzhajók nagy számát a part menti hajózásban. „Jaj! Szégyenletesen félreértettek minket.”153 he Times, 02/08/1816. https://www.gale.com/uk/c/the-times-digital-archive T The Times, 05/08/1816. https://www.gale.com/uk/c/the-times-digital-archive 151 Oxford University és City Herald, 25/05/1816 152 London Courier és Evening Gazette, 16/08/1815. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk 153 Stamford Mercury, 12/07/1816. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/ search 149 150

— 222 —

4. Az I. ipari forradalom

Hasonló gazdasági körülményekről szóló vélemények és híresztelések keringtek a Bruce és Co. Bank csődjének esetében is, mivel a kereskedőknek folyósított hitelek révén a bank olyan helyzetbe került, amely „félelmetesen baljóslatú volt a kereskedelmi világ általános feltételeire nézve”.154 Ők kifejezetten bánták, hogy úgy tűnt, hogy „a nyilvánosság merkantil része sajnos a legveszélyesebb válság felé halad,” mivel a nemzetközi kereskedelem „megbénult” állapota olyan országokkal, melyek „még rosszabb helyzetben vannak, mint ez”, arra engedte őket következtetni, hogy jelenleg még „egy reménysugár áttörése is bonyolult” lenne a nemzetközi kereskedelem normális keretei közé való vis�szatérés szempontjából.155 Megjegyzendő, hogy bár a korai válságokra utaló újságcikkek nem voltak annyira részletesek, mint például pár évtizeddel később, de megfigyelhető, hogy mielőtt a szerzők rátértek volna az adott bankcsőd esetére, szinte minden jelentésben mérvadóan jelen voltak az ingatag gazdasági helyzettel kapcsolatos panaszok. A fenti tipikus jelenetek szinte ugyanilyen keretben ismétlődtek meg szerte az Egyesült Királyság különböző városaiban, ahol egy-egy helyi bankvállalkozás váratlanul teljesen fizetésképtelenné vált. A baljós eseményt tömeges munkanélküliség és zavargások követték, és a kisebb helyi bankok többsége, amelyek e szituációban talán már sikeresen összevonták pénzügyi eszközeiket a helyi szinteken, nemsokára szintén kudarcot vallottak. Emiatt az 1815–16-os válság endogén jellegűnek minősíthető, amelyet a helytelen kormányzati politika (megkésett reakciók) és a poszt-napóleoni Európában dúló gazdasági dekonjunktúra okozott. Az endogén jelleg alatt a rendszer szervezeti-szerkezeti részein belül keletkezett és azon belül megjelenő krízist kell érteni.

154 155

aunton Courier és Western Advertiser, 11/07/1816 T Taunton Courier és Western Advertiser, 11/07/1816, https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/titles/taunton-courier-and-western-advertiser

— 223 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Mindazonáltal Presnell beszámolója (Presnell, 1956, 402–479) csak még jobban alátámasztja az újságokban fentebb elemzett bizonyítékokat. A napóleoni háborúk befejezése után a szakértők többsége azt várta el, hogy a Bank of England már legalább 1816 júliusától törekedni fog a sterling konvertibilitására irányuló stratégiák folytatására és megerősítésére (Presnell, 1956, 471). Mindezt a bankjegyek összevonásával hajtották végre (Turner, 2014, 67), ami a kormányzati hitelfelvétel és a kiadások csökkenésével együtt „deflációs hatással bírt” (Presnell, 1956, 470). A Bank of England kormányzója, miközben már előmozdította a konvertibilitáshoz való visszatérés politikáját, „hiszen végül is ez egy jobb helyzetbe tenné ezt az országot minden külföldi országhoz képest”, tudatában volt annak, amikor interjút készítettek vele, hogy amennyiben a pénzügyi eszközök összevonása „túl hirtelen történik meg, akkor ezzel rengeteg szerencsétlenséget is okozhat”. Továbbá egyetértett azzal, hogy „az effektusnak arányos csökkenésként kell megnyilvánulnia a termékek általános áraiban”.156 Ezenkívül a kormányzó elismerte, hogy rövid távon ez a politika azt jelentené, hogy „a gyártó nem lenne hajlandó alacsony áron ugyanolyan mennyiségben termelni”.157 Ezt megelőzően 1815-ben az árak több mint 14 százalékot estek vissza (Ryland–Dimsdale, 2017, 24–39), és mindezt tovább súlyosbította az a körülmény, hogy az ellenségeskedések megszűnésével az általános kínálat folyamatos növekedésnek indult. Mindamellett, hogy a termelési ágazatokat érintő ingatlanárak általános visszaesését is megemlítették, Reinhart és Rogoff úgyszintén hivatkoztak a bőséges betakarításra és az alacsony terményárakra (Reinhart–Rogoff, 2009, 387). A beszámolók szerint megállapítható, hogy az általános üzleti kudarcok 1815 őszén és 1816 elején igen magasak voltak, amely arra ösztönzött egy banktörténészt, hogy a következőket jegyezze le: „Az, hogy a bankcsődök száma magas volt, nem meglepő, az általános arliamentary Report 1819, 32. Forrás: First Report of the Secret Committee on the P Expediency of the Bank resuming Cash Payments. 157 Parliamentary Report 1819, 32. 156

— 224 —

4. Az I. ipari forradalom

gazdasági visszaeséshez hozzáadódott a készpénzes kifizetések újbóli megkezdéséhez köthető deflációs várakozás” (Presnell, 1956, 471). Mindemellett leszögezhető, hogy az 1815–16-os gazdasági krízis tekintetében a bankrendszer szerepe a recesszió okozásában egyáltalán nem elhanyagolható. Az Egyesült Királyságban a szabályozatlan magánbanki kibocsátások gyors növekedését, amely pontosan a felfüggesztési korszakra esett, élesen kritizálták a szakértők, mivel ennek tulajdonították a rohamos pénzromlást és a gazdasági instabilitást (Ó Gráda, 1994, 52), közben pedig a folyamatosan visszatérő kudarcok kimutatták a rendszer „mögöttes strukturális hiányosságait” is (Presnell, 1956, 446–447). Mindazonáltal az angliai bankcsődök többsége olyan mezőgazdasági területeken fordult elő, amelyeken a bőséges termés eredményeképpen a gazdáknak ráadásul még az alacsonyabb árspirál örvénylését is el kellett szenvedniük (Presnell, 1956, 471–472). Ez Írország esetével szemléltethető a legjobban, mivel elsősorban egy agrárgazdaságról van szó, ahol a hiányosságok közvetlenül a mezőgazdasági árak csökkenéséhez vagy a bankrendszer birtokában lévő eszközökhöz kapcsolhatóak, amely „az üzleti bizalom csökkenéséhez vezetett, majd egy pletykarohamhoz és aztán ellentmondó pletykákhoz” (Ó Gráda, 1994, 55); mindez a bankok tömeges megrohamozását és később sorozatos felfüggesztéseket eredményezte. Összességében megállapítható, hogy a jelenlegi kutatások is alátámasztják azt a következtetést, hogy a sorozatos háborúk után közvetlenül beköszöntő deflációs pangás a gyenge bankstruktúrát széles körben elárasztotta, és ily módon a láncreakciós hatások miatt egy csődsorozat bontakozott ki.

4.4.4. Az 1825-ös válság

Mindannak ellenére, hogy a fent említett válságok esetében a spekulációk magas fokú hatásáról is beszélhetünk, máris előre bocsátható, hogy az 1825-ös pénzügyi válság már teljesen más volt, mint elődei. Nem háború, nem is a divat, hanem inkább a szokásos pénzügyi tevé-

— 225 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kenység következtében jött létre: egyrészt a befektetés, másrészt pedig a hitel összjátékából, és mindez a jóhiszeműség jegyében zajlott. A válság eredeti gyökerei pontosan a szigetország pénzügyi rendszerének stabilizálását célzó döntésekben, és az ezekhez fűzhető konkrét beavatkozásokban rejlenek. 1816 júniusában a brit kormány létrehozta az első hivatalos aranystandardot a történelemben. A Franciaország ellen folytatott háború végére a közgazdászok, a parlamenti képviselők és a radikálisok intenzív kampányt folytattak az 1797-ben felfüggesztett készpénzes kifizetések folytatása érdekében, és szerették volna, ha az ország egy olyan pénznemet vezet be, amely a papírpénz aranyra válthatóságán alapszik. Ez volt az úgynevezett „ősi királysági szabvány” („ancient standard of the realm”). A közhiedelemmel ellentétben 1816-os törvényes bevezetése előtt sem Nagy-Britanniában, sem más országban nem létezett aranystandard (Dick, 2013, 1-35 és 36–73). Az volt a konkrét elképzelés, hogy egy ilyen szabvány bevezetése korlátozza majd a Bank of England azon képességét, hogy fedezetlenül is pénzt bocsáthasson ki, csökkenti az államadósságot, és megakadályozza a hamisításokat. Maga a nem keringő arany lenne a szabványa minden más pénznemnek, vagyis az alacsony értékű (váltó)érmék és a korlátozott nagy értékű bankjegyek keveréke forogna a pénzpiacon. Végül nagyjából mindenki elfogadta az újonnan bevezetett szabványt: kezdve Charles Jenkinson Liverpool grófjától (Robert Jenkinson tory miniszterelnök apja), aki segített létrehozni a rendszert,158 egészen a radikális filozófusok csoportjáig, amelynek élén olyan neves pedagógusok álltak, mint James Mill és Jeremy Bentham, továbbá David Ricardo sikeres tőzsdeügynökig, beleértve pártfogoltját, a közgazdász J. R. McCulloch-ot is. A bankárok és a kormány azonban rögtön megértették, hogy a hitelek és bankjegyek ilyennemű hirtelen korlátozása pánikba ejtené a piacokat, és tönkretenné az ország gazdáit, akik a nekik nyújtott olcsó hitelek révén támogatták a háborús erőfeszítéseket (Bordo, 1998, 75–81). Ahelyett, 158

Lásd Charles Jenkinson 1805-ben kiadott művét: Treatise on the Coin of the Realm.

— 226 —

4. Az I. ipari forradalom

hogy felfüggesztette volna az aranystandardot, és megtagadta volna a papírpénz-kibocsátást, a kormány és a bank számos intézkedést vezetett be annak érdekében, hogy fokozatosan visszaállítsa a gazdaságot egy önerőből újraindítható alapállásba anélkül, hogy kockáztatná az emberek fizetőeszközbe vetett bizalmát. Első lépésként a bank az új kontinensről nagy mennyiségű aranyat halmozott fel, de nem szabadította fel az árát, annak érdekében, hogy továbbra is magasan tarthassa az aranyárat, és így megakadályozhassa az ügyfeleit abban, hogy pénzüket nemesfémre válthassák. Második lépésként a bank kiadott egy sor alacsony hozamú, alacsony kockázatú és csökkentett kedvezményekkel járó részvényt.159 Ekkor a kormány a maga részéről törvényes fizetőeszközzé nyilvánította az aranyat, de ez csak olyan tranzakciók esetén volt érvényes, amelyek 40 shillingnél (2 fontnál) nagyobbak voltak, majd egy új 3 százalékos kötvénysorozatot is kiadott, és ezzel párhuzamosan átfogó építkezési kampányba kezdett, azaz utak, hajók, gázvilágítás, templomok és iskolák építésére gyűjtötte be a tőkét. A pénz ilyen szintű rendelkezésre állása arra ösztönözte a lakosságot, hogy új cégekbe, különféle pénzalapokba, bankokba és biztosítási ügynökségekbe fektessen be. Ezek a nagymértékű beruházások akkoriban semmilyen módon sem számítottak túlzottnak. Éppen ellenkezőleg, a legtöbbjük a szokásos befektetési tevékenység kiterjesztése volt, amely állapotot a hitelek és másfajta pénzalapok növekvő sokszínűsége és elérhetősége tett lehetővé. A lakosságra nézve mindez jó hatással volt, hiszen növekedett az értékesítési volumen, és jelentősen megnőtt a kínálat is. Sőt a növekvő fogyasztás pozitív hatásai már a mezőgazdaságban és az építőiparban is érezhetőek voltak.160 Közben azonban az élesebb szemű megfigyelők161 z Egyesült Királyságban bekövetkezett válsághelyzetek gazdaságtörténeti bemuA tatásához Alexander J. Dick (2012) „On the Financial Crisis, 1825-26” című tanulmánya szolgált alapul. 160 A kortárs visszaemlékezésekhez lásd Martineau, 1877, 2–12. 161 Forrás: https://www.gale.com/uk/c/the-times-digital-archive. Például Jonathan Williams egy 1825. április 2-án a The Timesban megjelent levelében idejében figyelmeztetett az elkerülhetetlen katasztrófára. 159

— 227 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

korán észrevették, hogy az új készpénzkifizetések nyomán felduzzadt a nemesfémek piaca és azt is, hogy a számos, újonnan függetlenné vált latin-amerikai országban felfedezett bánya miatt a szigetországban újonnan létrehozott tőke nagy része külföldre kerül. Az aranytartalékának növelése érdekében folytatott gazdasági erőfeszítés részeként a Bank of England meglévő nemesfémtartalékainak nagy részét a tengerentúlra szállította. Magas aranyigényükre való tekintettel a bank és ügyfelei már kénytelenek voltak papír alapú rendszeren belül dolgozni. Ekkor már összességében is úgy tűnt, hogy a tengeren túl jelentősen nőni kezdett a pénz, vagy a helyettesítői (arany, ezüst) iránti kereslet. 1825 tavaszától kezdődően egészen a krízis kitöréséig több vezércikk és pamflet foglalkozott a témával azt sugallva, hogy a nemesfémek kiszállítása (nem pedig a behozatala, mint ahogyan azt eredetileg feltételezték) végül az egész rendszert romba döntheti.162 Végül 1825. április végén, a Bank of England igazgatói intézkedésekbe fogtak, és az elveszített tartalékaik visszaszerzése érdekében lassan elkezdték kivonni a bankjegyeket az általános forgalomból, továbbá visszavonták a részvénytársaságoknak nyújtott kölcsönöket. Erre a befektetők elkezdték eladni a részvényeiket, és a piac hirtelen zuhanni kezdett. Sokan, akiket tanácsadóik arra ösztönöztek, hogy fektessenek be az általános értelemben vett jólétükbe, súlyos pénzügyi veszteségeket szenvedtek. Mások a helyi bankoknál próbálták aranyra váltani a bankjegyeiket, vagy megoldást keresni a felhalmozott árutöbbletükre, de itt vonakodva fogadták őket, mindez pedig csak tovább fokozta a rendszerrel szemben kialakult gyanút. December 10-én a helyi bankok tömeges megrohamozását jelentették be a sajtóban, és a pánik még jobban felerősödött. Még a kiemelkedő bankárokat és kereskedőket is megdöbbentette a pénzügyi csőd gyors üteme (Neal, 1992, 51–82; Forster, 1956, 100–110).

162

https://www.gale.com/uk/c/the-times-digital-archive

— 228 —

4. Az I. ipari forradalom

Felvetődik a kérdés, hogy mi különbözteti meg a korai 1820-as évek pénzügyi-gazdasági csődjét a korábban kialakult buborékoktól? Az, hogy az 1820-as évek korai válságait nem spekulációk okozták, hanem a gazdasági rendszer gyors diverzifikációja. Mindegyik befektetés önmagában véve is kézzelfogható gazdasági tranzakcióként értelmezhető, amelyek valós gazdasági következményekkel és előnyökkel jártak. Ugyanígy a válság közvetlen következményeit olyan emberek érezték meg, akik nem voltak sem csalók, sem szerencsevadászok, hanem olyan ügyfelek, akik ki voltak szolgáltatva a bankárok kegyeinek. Ez utóbbiak nyeresége azonban az ügyfelek bizalmától függött. Például Cooper szerint az alapvető probléma a piacon nem az volt, hogy a befektetők túlterjeszkedtek a befektetéseikkel, hanem hogy nem rendelkeztek elegendő információval ahhoz, hogy megfelelően tudják értékelni, hogy mennyire volt túlterjeszkedve mindenki más (Cooper, 2010, 374). Az is megfigyelhető, hogy a pénzpiac nem károsodott teljesen mindannak ellenére, hogy rengeteg intézmény és magánszemély egyik napról a másikra hirtelen csődbe jutott. Éppen ellenkezőleg, az összeomlás valószínűleg inkább segítette a központosítási folyamatokat, és így még jobban megerősítette a pénzügyeket, mint bármely más azelőtt bekövetkezett krach. Azokban az időkben a bankárok válasza kétségbeejtő volt. A londoni bankárok és ügyfeleik ragaszkodtak ahhoz, hogy a kormány függessze fel a készpénzes kifizetéseket, ahogyan ezt már 1797-ben is megtették, annak érdekében, hogy megőrizhessék a lakosság bizalmát. Mindenki mentegetőzött, hogy nem ő volt a felelős a rendszer összeomlásáért. Közben pedig már a kormány képviselői azt állították, hogy a kisebb bankok és a befektetési vállalatok voltak a valódi bűnösök a pánik kirobbanásáért, mivel teljesen szétforgácsolták a tőkét a változatos és feltérképezhetetlen befektetések irányába. Ezért a kormány teljes mértékben elutasította a londoni bankárok és a lakosság szükségintézkedésekkel kapcsolatos ajánlatait. Az aranystandard érintetlen maradt, ezen túlmenően pedig a politikusok úgy gondolták, hogy egyáltalán nincs szükség a pénzügyi rendszerbe való beavatkozásra. Válaszként a bankárok a Bank of England vezetőtestületével egyetemben továbbra is alacsony kamatlábakkal dolgoztak a kibocsátások terén. Idővel azonban a bankok már jól látták, hogy — 229 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

az összeomlás valódi okai összetett strukturális problémákra voltak visszavezethetők, amelyek a saját hitelezési protokolljaikban is fellelhetőek, és nemcsak a kisebb partnerek aránytalan hitelgazdálkodásában. Mindazonáltal tény, hogy a kormány óvatos pénzpiaci-gazdasági beavatkozásai, amelyek közvetlenül az összeomlás után mégiscsak megtörténtek, szintén hozzájárultak a szigetország finanszírozási rendszerének teljes átrendezéséhez. Végül aztán a kormány három egyszerű javaslat köré csoportosította a saját gazdasági reformcsomagját: elsősorban a Bank of Englandnek konkrét ágazatokba kell besorolnia a kisebb cégeket; másodsorban a londoni bankoknak pályázati lehetőségeket nyújtottak a kormányzati befektetések területén; harmadsorban a banknak végül ki kellett terjesztenie az aranystandardot Skóciára is, ahol mindez eddig hatályon kívül volt, hogy ily módon csökkenthessék a skótok papírpénzre való ráutaltságát. A fenti londoni intézkedések végrehajtásából nyilvánvalóvá válik, hogy az 1825-ös összeomlás egyik fő következménye maga a pénzügyi szektor központosítása volt. E fejlemények kapcsán több neves történész azt sugallja,163 hogy e szakaszban nem feltétlenül a szigetország gazdaságának a nemzetiesítéséről, hanem sokkal inkább a nemzetközisítéséről van szó (Gilbert–Helleiner, 1999, 47–68, 97–117, 118–121 és 122–139). Az említett szakértői véleményekkel egy síkon haladva kijelenthető, hogy az 1820-as évek közepétől a pénzügyi rendszer és a regionális vagy nemzeti identitás közötti kapcsolat a szigetországban inkább csak szimbolikus jellegű volt, mivel valós ereje ekkor már sokkal inkább a nemzetköziesedő tőke állandó áramlásában rejlett. Továbbá az a felismerés, hogy a kialakult és állandóan átalakulóban lévő pénzügyi piac már túl kiterjedt volt ahhoz, hogy csak úgy teljesen kudarcba fulladjon, fokozatosan megváltoztatta az értelmiségiek és a gazdasági szakértők pénzről és kultúráról kialakult addigi képét. Ezen elgondolások egyik 163

ásd például Helleiner erre vonatkozó éles meglátásait a States and the ReemerL gence of Global Finance (1994) és a The Making of National Money: Territorial Currencies in Historical Perspective (2003) című időszerű írásaiban.

— 230 —

4. Az I. ipari forradalom

legérdekesebb példája McCullochtól ered, aki az évtized legtermékenyebb és talán legkiemelkedőbb politikai közgazdászai közé tartozott. 1815 óta McCulloch számított a szabad kereskedelem és az aranystandard szóvivőjének. A szakember sorozatos írásait elsősorban az Edinburgh Review és a Scotsman közölte le. A közgazdász központi gondolatai így összegezhetők: McCulloch meggyőzően állította, hogy a fizetőeszköz konvertibilitása biztosítaná a gazdasági stabilitást; az emelkedő árakért való felelősséget közvetlenül a Parlament és a Bank of England körül kell keresni, mert nem ismerik a politikai gazdaságtan elveit, és mivel túlzott mértékben kiterjesztették a hiteleket az egész gazdaságra, amelynek terheit így elsősorban az arisztokrata földtulajdonosok és a gazdák viselik. 1826 februárjában a The Edinburgh Review közölte le McCulloch első pénzügyi válságról szóló cikkét, melynek címe „Gondolatok a bankolásról” volt.164 Ebből kiemelhetőek „a jól szabályozott papírpénz fizetőeszköz arany vagy ezüst helyettesítéséből adódó óriási” előnyei, és hogy „a jelenlegi szükségállapot [...] semmiképpen sem rázta meg” a pénzre, a forgalomra és a konvertibilitással kapcsolatos „korábban kifejtett véleményünket” (McCulloch, 1826a, 264). Mindaddig, amíg a központi bank bankjegyeinek és számláinak kibocsátását arányos mennyiségű aranyhoz köti, addig jelen lesz a forgalomban lévő tőke természetes korlátozása a kereslet és kínálat kiegyenlítésével egyetemben, és mindez a biztonság és bizalom légkörét hozza létre. „Sajnos” a valós világban lehetetlen az ilyen biztonság megadása. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy bármely ember volt is eddig felhatalmazva azzal a hatalommal, hogy korlátlanul bocsáthasson ki papírpénzt, mindig is történtek számottevő visszaélések; vagy, hogy ne került volna túl sok pénz a gazdasági körforgalomba (McCulloch, 1826a, 265–266). Mivel a Bank of England egy profitorientált vállalkozás és mivel maga

164

sorozatban három cikkről van szó. Lásd John Ramsay McCulloch: The Collected E Works of J. R. McCulloch: A discourse on political economy; Historical sketch of the Bank of England; A new bank in India; A treatise on the rate of wages című 1995-ben kiadott gyűjteményes kötetét.

— 231 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a pénznyomtatás olcsó, ilyen körülmények között „nem feltételezhető, hogy az illetékesek ne élnének a vagyon és gazdagság felhalmozásának lehetőségével” (McCulloch, 1826a, 267). McCulloch elismerte, hogy a kereskedelem megapasztotta a szigetország fém- és érmekészletét, azonban rögtön hozzátette, hogy mindez azért történt így, mivel túl nagy mennyiségű papírpénz fizetőeszköz állt rendelkezésre, azaz keringett a rendszeren belül. Skóciában, ahol kevés arany állt rendelkezésre, és a népesség is jóval kisebb volt, továbbá maguknak a pénzügyi intézményeknek a száma is korlátozott volt, azaz a kiadott pénzmennyiség könnyebben nyilvántartható volt. Így e belső piac rendezettsége, azaz átláthatósága miatt maguk az ügyfelek mindig is jól ismerték a fizetőeszköz reális értékét (McCulloch, 1826a, 280–282). Ezzel ellentétben Angliában a szétszórtan működő, több száz helyi kisbank és a titkos nagyvárosi befektetők esetén, egyenesen elkerülhetetlen, hogy a pénznem iránti bizalmatlansági fok ne ingadozna állandóan, és ez további hitelfelvételi igényekhez vezet. Mindez „magától értetődő, mivel a Bank of England és a helyi bankok az egyetlen papírpénz alapú kibocsátók, azaz amennyiben a túl sok kibocsátás problémája valóban fennáll, akkor ez teljes mértékben az egyik vagy mindkét fél hibás eljárásaira vezethető vissza” (McCulloch, 1826a, 268–269). Júniusra azonban, amikor McCulloch harmadik újságcikke is megjelent, valami nagyon megrázhatta a szerző hitét, hiszen már teljesen másként érvelt, mint korábban. Már a cím, „A pénzpiac kései válságának pártatlan megítélése”, is mutatja, hogy itt valamiféle újfajta hozzáállásról lehet szó. McCulloch leszögezi, hogy a pénzügyi ös�szeomlás nem a tudatlan kapzsi bankárok hibájából történt, hanem ezért sokkal inkább a piacon zajló diverzifikációs folyamatok okolhatók. „Az előnyök, amelyek a termelők bármelyik csoportjánál a sajátos termékeik iránti megnövekedett keresletből származnak, egyenletesen eltúlzottak, valamint saját maguk azon részaránya, akik aggódnak a hitel javítása érdekében, hogy növelhessék nyereségeiket, mint ahogyan azoknak az egész testülete, akik más vállalkozásokban vesznek — 232 —

4. Az I. ipari forradalom

részt” (McCulloch, 1826b, 70–71). Ez a növekedés azonban a túlzott bizalomhoz is elvezethet. „A kalandosak és bizakodók [...] olyan üzleti vállalkozásokba kezdenek, amelyekről könnyen azt hiszik, hogy ez képezi a legrövidebb és legbiztonságosabb utat a gazdagsághoz és az elismeréshez; ugyanakkor többen ezekből az általánosan is nagyszámú osztályból, akik kölcsönadták másoknak a tőkéjüket, és akik arra várnak, amíg kedvező alkalom nyílik arra, hogy valami szorgalmas vállalkozásba fektessenek be, hajlamosak arra, hogy ugyanazt az irányt kövessék. Csak néhányukkal történik meg az, hogy ugyanazok az okok, amelyek arra ösztönöznek egyvalakit, hogy belépjen egy olyan részlegbe, amely viszonylag magas nyereséget hoz, nagy valószínűséggel ezreket ösztönöz [...] A jövedelmező vállalkozások aránytalan mennyiségű tőkét vonzanak magukhoz, és mindezt elkerülhetetlenül követi a piaci túlkínálat és az árak dömpingszerű visszaesése” (McCulloch, 1826b, 71–72). A továbbiakban a közgazdász azt állítja, hogy az „önkényes szabályozás” mesterséges formái, vagy a „törvényhozás” nem tudnak tőkét létrehozni, „csak mesterséges csatornákba kényszeríthetik ezt.” Mégsem tagadja, hogy „a korlátozások és tilalmak minden esetben bizonytalanságot és ingadozást generálhatnak.” Sőt így folytatja: mihelyt az ország fővárosa spekulatív vagy mesterséges csatornákba került, ahol rendszerint nem kellene vállalkozásoknak lenniük, azonnal el kell kezdődnie egy reakciónak. „Ott nem lehet külföldi rés a többlettermékeik számára; és ha bármikor trendváltozás következik be, vagy a fogyasztók ízlésének az ingadozása, alkalmanként a kereslet csökkenésével, a raktárak biztosan fel lesznek töltve olyan árucikkekkel, amelyek a szabadság állapotában soha nem lettek volna előállítva.” Bár ezek mind olyan cselekvések és reakciók, amelyeknek az irányadó gazdasági viselkedés elvei szerint nem kellene megtörténniük, mégiscsak megtörténnek, sőt gyakran valódi és elkerülhetetlen következményekkel járnak együtt. „A tudatlan és az érdekelt mindig is a gépesítés, vagy a külföldi verseny elleni nem megfelelő védelem számlájára írja az effajta túltelítettséget! A bizalom azonban abban áll, hogy ők a szükséges és elkerülhetetlen cselekvés eredményei egy mesterséges és kizárólagos — 233 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

rendszerben; és azoknak a mérgező csodaszereknek az alkalmazói, amelyek a közgazdaság természetes és egészséges állapotát korlátozzák és megzavarják” (McCulloch, 1826b, 75–76). Közben más gazdasági gondolkodók már rájöttek arra, hogy az a fajta racionális individualizmus, amelyet McCulloch és a körébe tartozó kortársai hirdettek, túlságosan is sarkított, valamint tudták, hogy a gazdasági folyamatokat nem lehet ilyen leegyszerűsített módon felfogni. Sőt mi több, a 19. század első felében több angol közgazdász nemcsak hogy határozottan visszautasította a komparatív előnyök elméletét (David Ricardo), hanem már az értékelmélet új alapvetésén is dolgozott. Ezek között találjuk elsősorban Samuel Baileyt, aki szerint a javak előállítására fordított munka csak abban az esetben határozhatná meg az értéket, ha a munka egyedüli tényezője volna a termelésnek (Bailey, 1931, 21). Bailey visszautasította azt a felfogást is, hogy a tőkeköltségeket a munkaköltségre lehetne visszavezetni. Az utóbbi állítás ellen fordultak Samuel Read és F. B. Hermann is. Látható, hogy mind a költségelméletnek, mind pedig egyoldalú változatának, a munkaelméletnek már a 19. század első felében is voltak jeles ellenzői. Mindenesetre Karatani szerint S. Bailey nézőpontja később Marxra is hatott (Karatani, 2005, 8–9). Amint azt A. C. Waterman és Boyd Hilton hosszasan kimutatták, az 1820-as és 1830-as évek végén az általános gazdasági elméletre nagyban hatott a keresztény politikai gazdaságtan egyik irányzata, azaz az evangelikalizmusból eredő változat, amelyet különösen Thomas Chalmers és Richard Whately népszerűsítettek. Maga az evangelikalizmus 1730-ban kezdődött az Egyesült Királyságban.165 E fundamentalista, keresztény, protestáns mozgalom képviselői azt feltételezték, hogy az egyéni vágy által motivált emberi cselekvés bizonyos fokú szenvedést is okozott, de az ilyen szenvedés is egy isteni terv részévé vált.

165

ebbington 2008. Forrás: http://www.emanuel.ro/wp-content/uploadB s/2014/06/P-6.2-2008-David-W.-Bebbington-Evangelicalism-and-British-Culture. pdf

— 234 —

4. Az I. ipari forradalom

Az „engesztelés” e doktrínájának alkalmazása olyan fontos társadalmi-gazdasági elvek megfogalmazásához vezetett, mint az üzleti ciklus. Arról az elképzelésről van szó, amint azt McCulloch is elfogadta, hogy a mesterséges követelések által okozott összes túltermelés elkerülhetetlenül magasabb árakat és végül egy gazdasági visszaesést eredményezhet. Az a körülmény, hogy az „engesztelés” doktrínája egyre elterjedtebbé vált az 1820-as évek végére a gazdaságban, olyan karizmatikus íróknak köszönhető, mint például Thomas Chalmers, aki társadalmi reformer és lelkes prédikátor is volt egyben. Ugyanakkor azonban az 1825-ben bekövetkezett pénzügyi összeomlás negatívumai szintén ösztönzőleg hatottak a keresztény közgazdaságtan közkedveltségére, hiszen számos csődbe jutott család így próbálta elviselni az isteni tervbe illeszthető szenvedéseket (lásd még: Alexander J. Dick: On the Financial Crisis, 1825–26 című cikkét). Az 1825-ös pénzügyi válság tapasztalatai hasznosak voltak a brit kormány számára. Az 1827-ben bekövetkezett kisebb adósságemelkedés után, a század hátralévő részében az államadósság csökkenése tovább folytatódott.166 A kormány bruttó jövedelme továbbra is magas maradt, és meghaladta a bruttó kiadásokat, kivéve az 1827-es és 1828-as éveket, amikor kissé lecsökkent (Mitchell, 1976, 392, 396 és 402). A kényelmes pénzügyi helyzet miatt az államadósság szempontjából Nagy-Britanniában voltak a legalacsonyabbak a kamatlábak (bármely európai kormán�nyal összevetve) az egész 19. század folyamán.167 Mindez nagy előnyt jelentett a szigetország számára akkor, amikor szükségessé vált, hogy mozgósítsa pénzügyi forrásait a világ bármely részén zajló fegyveres konfliktusok miatt. Ez alapként szolgált a tartós politikai reformok kivitelezésére is, amely folyamat 1834-ben csúcsosodott ki. Az 1840-es években jelentős gazdasági reformok következtek, mint például a gabona-vámjogszabályok és a hajózási törvények visszavonása, valamint az 1850-es és 1860-as években a korlátolt felelősségű részvénytársaságok támogatása (Neal, 1992, 80–99).

166 167

ttp://www.niesr.ac.uk/sites/default/files/publications/DP478.pdf h A brit kamatok összehasonlításához a világ többi részével lásd: Neal, 1992, 84–96.

— 235 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A legújabb kutatásokban az 1825-ös válságot a 2008-as krízissel szokták egybevetni a szakemberek (Turner, 2014, 53–54 és 62), mint az elmúlt két évszázad legkeményebb bankválsága úgy a pénzügyi veszteségek, mind a kimeneti hatások tekintetében. Mintegy ötven évvel később a Manchester és a Liverpool Bank elnöke így emlékeztetett vis�sza az eseményre: „amikor abban az évben az emberek a mindennapi dolgaikkal foglalkoztak, nem aziránt érdeklődtek, hogy mely bankok mentek tönkre, hanem hogy mely bankok állnak” (P. Report, 1875, 340, q. 6610). 1825-ben és 1826-ban 6 százaléka ment tönkre a bankoknak, illetve 7 százalék volt az összes kudarcot vallott brit bankok száma. Mindez alátámasztja Turner e válságra vonatkozó következtetéseit: „ez egy egyedülállóan szélsőséges esemény volt” (Turner, 2014, 62).

4.4.5. Az 1841-es válság háttere

Az 1841-es válság fő okaiként a gazdasági depressziót és a kormányzati politikát lehet megnevezni. Típusát tekintve egy belülről jövő, vagyis endogén krízisről beszélhetünk. Az 1841-es válság közvetlenül az 1836–37-es krízis után következett be, amely eddig sokkal nagyobb figyelmet kapott a szakirodalomban. Valójában ha ez a korábbi válság (1836–37) is elemzésünk tárgya lenne, akkor ezt, mint exogén krízist vehetnénk nagyító alá. Ekkor csupán két nagyobb bank vált fizetésképtelenné, és ahogyan ezt a jelenlegi kutatások (Turner, 2014, 72) kiemelték, többek között az agresszív kockázatvállalás és a csalárd magatartás voltak a krach fő okai. A szakértők között nincs egyetértés az időzítés tekintetében. Például Dimsdale és Hotson azt állítják, hogy a recesszió az 1839 és 1842 közötti időszakba sorolandó (Dimsdale–Hotson, 2014, 27), míg Reinhart és Rogoff szerint a krízis 1837–1839 között keletkezett (Reinhart–Rogoff, 2009, 387). Valóban az 1839 és 1842 közötti gazdasági visszaesés alatt emelkedett meg újra jelentősen a pánikszint, mert 1841-ben összeomlott a brit bankok 3 százaléka. Az előző évben ez a szint 2 százalék volt, ami azt sugallja, hogy ez az epizód mind a mai napig nem kapott elegendő figyelmet, mint bankválság, ami valószínű-

— 236 —

4. Az I. ipari forradalom

leg azzal magyarázható, hogy a kortársak inkább a stagnáló makrogazdasági feltételekre összpontosítottak. A korabeli újságokból egyértelműen kiderül, hogy rossz gazdasági helyzet előzte meg az 1840-es és 1841-es bankcsődöket. Például a Times már az 1839-es év első felében beszámolt arról, hogy „a vállalkozások a szokottnál is lomhábbak” és a kortársak a válságot többek között abban látták, hogy „ebben és az előző évben elmulasztották a kukoricatermesztést”.168 Amint az Cunliffe elméletéből (Price-specie-flow theory) is levezethető, azért, hogy javítsák az Egyesült Királyságban tapasztalt fizetési mérleg hiányát (lásd alább), a központi bank felemelte a diszkontrátát, azaz így általános árcsökkentést idéztek elő. Míg ez 1838 végén 4 százalék volt, addig 1839 végére elérte a 6 százalékot, és mindez az árak gyors csökkenéséhez vezetett. Az efféle beavatkozásokat a gyártók komolyan kritizálták a sajtóban, mivel ez a folyamat széles körben elterjedt munkanélküliséghez vezetett, vagy korhű megfogalmazásban: a Bank of England fizetőeszközre kifejtett tevékenysége súlyos sérüléseket okozott a munkásosztályoknak.169 A gyártók azt is kifogásolták, hogy ellentétben azokkal a „pénzes kapitalistákkal”, akik 1838-ban magasabb árat élveztek a selyemimportjukért, a „Bank of England pénzleértékelése” miatt a „gyáras tőkés, azaz a mindenkori vevő” „súlyos veszteségeket” szenvedett el, mivel ezúttal a termékek eladási árai is mélyen lezuhantak, és a mellékköltségek is mind rájuk hárultak.170 Közel két évvel később a Morning Post azt állította, hogy az árcsökkenéseket „indokolatlanul súlyosbították a folyamatos hitelfolyósítások révén, melyeket olyan személyek biztosítottak, akik nagymértékben eladósodtak a saját bankárjaikkal szemben, aztán pedig hétről hétre arra he Times, 01/05/1839. https://www.gale.com/uk/c/the-times-digital-archive T The Times, 01/01/1840. https://www.gale.com/uk/c/the-times-digital-archive 170 Evening Mail, 01/01/1840. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/titles/ evening-mail 168 169

— 237 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kényszerültek, hogy a piacra dobják ezeket, így próbálva mindenáron megszabadulni tőlük azért, hogy tovább működtethessék a manufaktúráikat”.171 A bankok pedig nyomás alá kerültek az adósok részéről, mivel ők már nem tudták idejében törleszteni a hiteleiket, és így a még nagyobb eladósodás elkerülése végett rákényszerültek arra, hogy alacsonyabb árakon szabaduljanak meg a termékkészleteiktől. A Morning Post hevesen bírálta az érintett bankokat az észszerűtlenül hosszú folyamatok miatt, amelyekbe néhányan közülük belevágtak. Az ördögi kör úgy kezdődött, hogy a nyereség reményében meggondolatlanul előlegeket folyósítottak a pamutszövőknek és a gyártóknak.172 Közben a nyilvánosság egyre jobban szembesülhetett a bankok ilyen irányú kitettségével, hiszen a folyamatban lévő csődvizsgálatok következtében létrejött bizottságok közzétett jelentéseiből részben már fontos információkhoz juthatott.173 Egy ilyen eset a Hobhouse és Co. csődje volt Bath-ban, mivel a hitelintézet komoly hitelösszegeket folyósított a gyapjúgyártóknak, amelyeket a hitelfelvevők már a kezdetek kezdetén sem tudtak a megszabott időpontok szerint törleszteni.174 A fenti bizonyítékok jellemzőek a korabeli sajtójelentésekre egy olyan időszakban, amikor a kommentátorok elsősorban a jelentősen megromlott termelési feltételekre összpontosítottak, összekapcsolva mindezt a zuhanó árakkal, „amelyek a Bank of England fizetőeszközt befolyásoló tevékenységeire” és a fizetésképtelenné vált bankokra (mint rossz hitelezők) vezethetők vissza. A fentiek alapján ez egy endogén típusú válságnak minősíthető, amely szorosan összefügg a kormányzati politikával és az általános gazdasági depresszió különféle hatásaival. he Morning Post, 15/11/1841. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/ T titles/morning-post 172 The Morning Post, 15/11/1841. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/ titles/morning-post 173 The Morning Post, 15/11/1841. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/ titles/morning-post 174 Hereford Journal, 22/09/1841. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/titles/hereford-journal 171

— 238 —

4. Az I. ipari forradalom

Eddig igen kevés kutatás áll rendelkezésre erről a bankválságról és háttereiről. Mindazonáltal Bordo és kutatótársai az általuk összeállított „pénzügyi feltételek indexében” „súlyos szükséghelyzetként” azonosítják az 1841-ben lezajló eseménysorozatokat (Bordo és szerzőtársai, 2003, 143–69). Figyelemre méltó, hogy ez a krízis egy olyan angliai depres�sziónak számít, amely mind az iparra, mind pedig a mezőgazdaságra kiterjedt, mindezt azonban az angol–amerikai kereskedelem depressziós állapotával is összekötik (Ollerenshaw, 1987, 52–6). Dimsdale és Hotson „fizetésimérleg-válságnak” nevezik ezt az epizódot, amely szerintük 1839-ben keletkezett, ennek következtében a központi bank kénytelen volt megemelni az alapkamatot, amelyet kellően előrelátó megoldásnak gondoltak (Dimsdale–Hotson, 2014, 27-28). A Bank Bizottság által 1841ben közzétett interjúk keretében pontosan ezzel a témával foglalkoztak a legtöbbet. Itt a Magán Bankárok Bizottságának elnöke kifejtette véleményét a kereskedelmi hiányról és ennek a bankrendszerre gyakorolt hatásáról: „amikor az arany kimegy az országból, általában homály borítja el a közvéleményt”, és „ez zuhanásra készteti az árakat”.175 Továbbá a bankbizottság tagjai azt állították, hogy az 1839-es év első nyolc hónapjában a deflációhoz köthető külföldi nemesfém-kiáramlás annyira súlyos volt, hogy a Bank of England olyan szükségállapotba sodródott, hogy fel kellett függessze az érmékkel való fizetésrendszert. Vagyis az egyetlen kézzelfogható megoldás az volt, hogy csökkentette ezek forgalmát a pénzpiacon.176 Így a növekvő banki kamatláb, a forgalomban lévő visszaesés és a csökkenő árak körülményei között (az egyik regionális bank levéltári anyaga alapján) már 1839 februárjára is kimutatható, hogy ekkor már mindenki aggódott és a tömegek „súlyos nyomást gyakoroltak az összes bankra”.177

ank Bizottsági Jelentés, 1841, 12, 94 q. Forrás: Second Report from the Select ComB mittee on Banks of Issue. 176 Bank Bizottsági Jelentés, 1841, 65, 603 és 604 q. Forrás: Second Report from the Select Committee on Banks of Issue. 177 Provincial Bank of Ireland Archive, 12/02/1839. 175

— 239 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Thorp üzleti évkönyveiben a következőképpen jellemezte az 1841-es évet Angliában: „súlyos depresszió; rengeteg hiba; széles körben elterjedt munkanélküliség; lomha külkereskedelem. A pénz szűkös” (Thorp, 1926, 161–162). 1857-ben egy banki bizottság elé idézett kortanú szerint az 1839–41-es nyomorúság egy „amerikai nyomás” miatt keletkezett, azaz a gazdasági szükségállapot a mértéktelen „aranykiáramlás következtében” jöhetett létre (Bank Bizottsági Jelentés, 1857, 8 és 160, 2364–2365 q.). Végkövetkeztetésként megállapítható, hogy az 1839–41-es bankválságot a rossz gazdasági körülmények idézték elő. Ezen érv alátámasztásaként megemlíthető, hogy a szakirodalomban ezt a féle kérdésfelvetést, azaz, hogy „mi volt a bankok reakciója erre a depresszióra,” különösképpen Ollerenshaw képviseli (Ollerenshaw, 1987, 56–57).

4.4.6. Az 1866-os krízis

Az 1866-os válságot gyakran az „Overend Gurney Krízis”-ként szokták emlegetni a szakemberek, mivel a Bank of England megtagadta ezen intézmény „megmentését”. Így az eset valójában megdöntötte a „túl nagy, hogy elbukjon” elvet, ellenben tény, hogy e hitelintézet bukása olyan méretű pánikot váltott ki, amely az egész bankszektorra kiterjedt.178 Bár a szakemberek közül a legtöbben úgy gondolják, hogy a válság az 1866-os évvel bezárólag kezelendő, de a legújabb kutatások már bizonyítják (Turner, 2014, 82–86), hogy számos jelentős bank válsága 1867-ben tovább folytatódott. Az Overend Gurney Bank bukása után beindult pánikhatások és a helytelen rizikómenedzsment (kormány és központi bank) miatt 1866-ban az Egyesült Királyság bankjainak mintegy 3 százaléka jutott csődbe. 1866 kapcsán a korabeli újságok jelentései vagy megjelenései azon meglátás köré csoportosultak, hogy ez a krízis csak az újonnan alakult 178

A jelenlegi kutatási hátterekhez lásd: Flandreau–Ugolini, 2014.

— 240 —

4. Az I. ipari forradalom

pénzügyi és banki vállalatokra és társaságokra korlátozódott, ugyanakkor a laza hitelezési garanciák, a spekuláció és a csalárd gyakorlatok eredménye volt. A Bank of England kormányzójának a kormányhoz intézett levelét a Caledonian Mercury közölte.179 A kormányzó levelét átitatja az érzés, hogy ez a válság nagyban különbözött az 1847-es és az 1857-es években bekövetkezett krízisektől: „Ezek az időszakok a merkantilista szorongások időszakai voltak, de úgy tűnik, hogy a banki hitelek létfontosságú megítélése nem szerepelt bennük, ahogyan ez a jelen [1866] válságra is érvényes”.180 A pánik legakutabb hónapja folyamán, azaz 1866 májusában számos cikk jelent meg a The Timesban, amely jól illeszkedett a Bank of England kormányzójának fenti megállapításaiba. A riadalom május 12-én vált nyilvánvalóvá, amikor „semmi sem történt az előző nap óta, ami indokolna egy olyan félelmet, amelyet mindenütt mutogattak”, és a pánikról több higgadt gondolkodó azt állította, hogy „nem volt szilárd alapja.” A közelmúltbeli gyakorlatot kigúnyolva, azaz szembeállítva a hosszú távú hitelezést a közben hihetetlenül rövid lejáratú kölcsönökkel, a napilap arról számolt be, hogy „az ésszerűtlen üzleti tevékenységek menetének egy bizonyos szakasza összeomlott, de a közönséges bankárok és kereskedők helyzete változatlan maradt”.181 A The Times kommentátorai a pénzügyi vállalatok kialakulásának gyorsaságára és a befizetett tőke hiányára való tekintettel igen gyanakvóak voltak a kialakult helyzet miatt.182 Turner szakszerűen bemutatja a válság keletkezését, miközben minduntalan a sok új pénzügyi vállalati alapításra hivatkozik, amelyeket a döntéshozók az 1862-es törvényt követően sorra beépítettek a korlátolt felelősségű társasági keretbe. Ezek közül azonban a legtöbb kétes aledonian Mercury, 14/05/1866, Forrás: https://www.nls.uk/collections/ C newspapers/early/caledonian-mercury 180 Caledonian Mercury, 14/05/1866, Forrás: https://www.nls.uk/collections/ newspapers/early/caledonian-mercury 181 The Times, 12/05/1866, https://www.gale.com/uk/c/the-times-digital-archive 182 The Times 07/05/1866, https://www.gale.com/uk/c/the-times-digital-archive 179

— 241 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

körülmények között jutott alap- vagy forgótőkéhez. Ezért a szakember leszögezi: sok közülük „kétes természetű” volt (Turner, 2014, 80). Egy szakbizottságban, amely megvizsgálta e társaságok alapítási körülményeit, a Rolls magas rangú hivatalnoka így érvelt: „kétségtelen, hogy a részvénytársaságok létrehozásának lehetősége szolgáltatta az eszközöket ahhoz, hogy néhány csalás, amelyet már elkövettek, ezáltal újra megtörténhetett.” Ezek mértéke nagyon nagy volt. Majd így folytatta, „a vállalatok [értsd: újonnan alapítottak] felkeltek”, hogy egyszerűen beszerezzék „a promóciós pénzt.”183 Az ilyen társaságok alacsony minőségű értékpapírok ellenében nyújtottak hiteleket, de magas törlesztési kamattal, a korlátolt felelősségű társaságoknak. Ezek a vállalatok nagyrészt hosszú lejáratú hitelt vettek igénybe, és elsősorban a vasútépítésbe fektettek be az egész Egyesült Királyság területén. Amikor a vasúttársaságok kezdeti anyagi nehézségekbe ütköztek, akkor a saját pénzügyi vállalataik erős nyomás alá kerültek, amelyeknek több részvényese egyszerűen nem jegyeztette be a teljes részesedési arányát, és az első kisebb turbulenciák alkalmával elkezdték fejveszetten eladni a részvényeiket. Miután a részvények árcsökkenése 4 hónap leforgása alatt majdnem 50 százalékos volt, a legnagyobb nehézségekkel küzdő vállalat, vagyis az Overend, Gurney és Co. 1866. május 10-én, mintegy 5 millió font sterlinges veszteséggel végleg összeroppant. A következő napon, azaz a „fekete pénteken” egy „erőszakos pánik” uralkodott el a pénzpiacon, közben pedig gyorsan felfüggesztették a banktörvényt (Bank Act) és ez hirtelen véget vetett a tomboló pániknak (Turner, 2014, 81). Egy másik szemszöget is figyelembe véve megemlíthető, hogy Clapham azzal érvelt, hogy a válság nem valós vagy monetáris jelenségen alapult (Clapham, 1958, 266). Mindannak ellenére, hogy Gladstone és Lord John Russell írtak a napilapban a sokk kialakulásának „intenzív gyorsaságáról”,184 nem elhanyagolandó tény, hogy számos jelentős bank működési hibái tovább folytatódtak 1867-ben is egészen a kra eport from the Select Committee on Limited Liability Acts 1867, 95, 329 és 1483R 1485 q. 184 The Times, 12/05/1866, https://www.gale.com/uk/c/the-times-digital-archive 183

— 242 —

4. Az I. ipari forradalom

chig (Turner, 2014, 82–85). Összegezve: a későbbi kutatások és más kortárs jelentések is támogatják azt a tanulságot, hogy az eseményt nem a makrogazdasági tevékenység okozta, hanem a csalások és a rossz kockázatkezelés miatt jöhetett létre.

4.5. Ausztria és Magyarország banki fejlődése a kiegyezésig 4-18. ábra: A Habsburg korona alá tartozó országok és régiók 1816 és 1867 között185

Forrás: upload.wikimedia.org alapján a szerzők szerkesztése.

185

int már említésre került, a térkép az Osztrák Császárság részeként jelöli MagyarM országot is, de magyar szemszögből hazánk kívül állt az Osztrák Császárságon. Lásd még: Gergely 2003, 13. f.

— 243 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

4.5.1. Ausztria banki fejlődése a 18. századtól a 19. század közepéig

Változó, hogy az egyes időszakokban a kortársak (és a történészek) mely területeket tekintették „Ausztria” részének, mivel a háborúk és házasságkötések következtében folyamatosan módosult a Habsburgok uralta országok és régiók kiterjedése. Az „Ausztria” kifejezés alatt a következőkben az egyszerűség kedvéért a mai Osztrák Köztársaság területét értjük. Nem foglalkozunk ennek megfelelően a szintén közvetlen Habsburg-fennhatóság alatt álló cseh, morva és egyéb kelet-európai régiók banki fejlődésével. Ausztria, örökös tartományok,186 Osztrák Császárság, Osztrák-Magyar Monarchia: Az osztrák örökös tartományok (németül österreichische Erblande/Erbländer) a középkor óta a Német-római Császárság részét képezték. A Habsburgok osztrák ága évszázadok alatt fokozatosan kiterjesztette a befolyását és beolvasztotta ezeket a grófságokat, hercegségeket családi birtokaiba. Így itt a mindenkori Habsburg-uralkodó nemcsak császárként, hanem a terület (hűbér)uraként is regnált. A család befolyása ennek következtében nagyon erős volt, a helyi rendek pedig jóval gyengébbek voltak, mint Magyarországon. Amikor II. (Habsburg) Ferenc császár 1804-ben megalapította az Osztrák Császárságot (és I. Ferenc néven osztrák császár lett), az örökös tartományokat új birodalma magterületeivé tette. Megjegyzendő, hogy a Habsburgok birtokai közé tartozott még Cseh- és Morvaország, illetve a cseh korona alá tartozó egyéb területek (például Szilézia egy része), ahol a Habsburgok szintén örökölték a trónt (és amelyek így egyes vélemények szerint szintén örökös tartománynak számítottak), továbbá a 18. század végétől egyes lengyel és ukrán régiók (Galícia). Ezek mellett több európai állam trónján (köztük egyes itáliai államocskákban vagy épp Magyarországon is) sokáig Habsburg-uralkodók ültek (A Habsburgok uralma alatt lévő területek kapcsán lásd a 4-18. ábrát). 186

18. század végén ez a következő területeket jelentette: Alsó-Ausztria, Felső-AusztA ria, Stájerország, Karintia, Krajna, Tirol és a több, szétszórt birtoktestből álló, részben a mai Németország és Svájc területén található Elő-Ausztria. A ma Ausztriához tartozó Burgenland ekkor Magyarország része volt. Salzburg és környéke 1803-ig az érsekség birtoka volt, csak 1816-tól került a Habsburgok fennhatósága alá és lett az Osztrák Császárság része.

— 244 —

4. Az I. ipari forradalom

A kortársak Ausztria alatt a Habsburgok által uralt országok összességét értették – Magyarországot is –, de ez csak a közfelfogásban élt így. Államjogilag ugyanis a 19. századig nem létezett egységes „Habsburg Birodalom”, hanem csak egyes Habsburg-uralom alatt lévő királyságok, hercegségek és egyéb államok, melyeket a dinasztia esetleg egyéb intézkedésekkel (például vámunió) kötött össze. Egységesítési törekvést mutatott az 1713-as Pragmatica Sanctio, mely szerint a Habsburg-államkomplexum felett egyetlen személynek kell uralkodnia, és az Osztrák Császárság 1804-es megalapítása (bár magyar felfogás szerint ebbe Magyarország nem tartozott bele) (Vajnági, 2009, 257. ff.; Gergely, 2003, 11. ff). Végül az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-es megalapítása sajátos egységbe kívánta forrasztani a Habsburg-uralom alatt lévő államokat. 4.5.1.1. Az osztrák bankok és az állam finanszírozása

Az erősen centralizált Ausztriában a korai bankrendszer talán legfontosabb szerepe az államháztartási hiány finanszírozása volt. Ezt a célt szolgálták az első bankalapítások is (1703: Banco del Giro, 1706: Bécsi Városi Bank (Wiener Stadtbank), 1714: Universalbancalität). A Bécsi Városi Bank különlegessége, hogy a stabil pénzügyekkel rendelkező Bécs városa üzemeltette, így bizalmat élvezett a hitelezők között. Csak letéti- és kölcsönügyletekkel foglalkozott: a letétek az államadósságot finanszírozták, és eleinte kölcsönöket is főként az államnak nyújtott. Így a gyakorlatban az állam bankja volt (Pohl, 1993, 318; Klein, 1982, 190. ff.). A fentieken túl a kormányzat magánbankoktól (1847-ben a számuk 92 volt) is vett fel hiteleket. A legelső Ausztriában tevékeny magánbankok külföldi családok kezében összpontosultak: németek, olaszok, a 18. század közepétől svájci (például Geymüller) vagy görög (Sina) kereskedő-bankár dinasztiák, majd a 19. századtól zsidó származású bankárok (Rothschild, Arnstein&Eskeles). Gergely (2003, 33) szerint az 1810-es évektől a bécsi magánbankok az állami kiadások fő hitelezőjének minősültek (előtte a kormányzat főként Frankfurtban, Amszterdamban és olasz bankoktól vett fel kölcsönöket). A hitelnyújtás mellett a (részben külföldi) magánbankok államkötvények forgalmazásával is hozzájárultak az államkassza gyarapodásához, valamint a nemesség felső rétegének is hiteleztek, az 1820–40-es években pedig bekapcsolódtak a lóvasút- és vasútépítések finanszírozásába (Pohl, 1993, 199 és 318. ff.; Klein, 1982, 253). — 245 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A magánbankoknak eleinte minimális jelentőségük volt Magyarország szempontjából, a magyar arisztokratáknak ugyanis ritkán nyújtottak hiteleket (Tomka, 2000, 7. f.). 4-9. keretes írás Az első bankjegykibocsátás a Habsburgok országaiban

A bankjegykibocsátás gyökerei az államháztartás finanszírozásában keresendők. Még Mária Terézia uralkodása (1740–1780) alatt erősödött meg az a tendencia, hogy a háborúk finanszírozása túlköltekezéssel járt és eladósodást hozott magával. Az állami jövedelmek jelentős részét vagy akár egészét a hadikiadások nyelték el. 1780-ban az államadósság 289 millió forintot tett ki, míg 1820-ban már 896 milliót. Már Mária Terézia alatt megjelent a kölcsönfelvétel alternatívájaként egy másik finanszírozási mód: a bankjegyek, akkori nevükön bankócédulák (Banco-Zettel) kibocsátása. Ezek eleinte kamatozó, majd 1762-től (a Wiener Stadtbankon keresztül kibocsátott) kamatozás nélküli, adott összegben fémpénzre beváltható, de azoknál könnyebben szállítható „adóslevelek” voltak. Az államnak történő befizetésekre (például adófizetésre) használhatóak voltak (ahogy az állam is használta őket fizetésre), a magángazdaságnak azonban 1800-ig ezeket nem volt kötelező elfogadnia. Az első papírpénzt 1761-ben bocsátották ki, majd ennek mennyisége folyamatosan nőtt (1796–1811 között a huszonháromszorosára, 46 millióról 1061 millió forintra). Ez komoly inflációt okozott, lévén a termelés nem növekedett ilyen gyorsan, és árufedezet sem volt. Megoldási kísérletként 1797-ben felfüggesztették a papírpénz fémpénzre történő átváltását, és 1800-tól az elfogadási kényszert kiterjesztették a magánszemélyekre is. Majd 1811. február 20-án a bankjegyek értékét az ötödére redukálták (devalváció) úgy, hogy a névérték ötödének megfelelő mennyiségű beváltási jegyet (Einlösungsschein) hoztak forgalomba. Ezt az intézkedést – az udvar egyéb kéréseivel együtt – a magyar rendek kifogásolták, így magyarországi végrehajtásuk uralkodói pátens alapján, az országgyűlés jóváhagyása nélkül történt. A lakosság ezáltal elvesztette papírpénzben lévő vagyonának 80 százalékát. A beváltási jegyek mennyisége maximálva volt, de szükség volt a háborús kiadások fedezésére, ezért 1813-ban új pa-

— 246 —

4. Az I. ipari forradalom

pírpénzt (előlegezési jegy, Antizipationsschein, 4-19. ábra) bocsátottak ki. Ennek következtében a papírpénz mennyisége ismét nőtt (Gergely, 2003, 32. f.; Bácskai, 1993, 83. ff. és 166. ff.; Tomka, 2000, 8). 4-19. ábra: Antizipationsschein 1813-ból

Forrás: upload.wikimedia.org

Valamennyi valutastabilizációs hatást csak a Kiváltságos Osztrák Nemzeti Bank (a továbbiakban ONB) 1816. június 1-jei alapítása tudott elérni. Az ONB közreműködésével 1816-ban újabb devalváció került lebonyolításra: a beváltási és előlegezési jegyeket az ONB bankjegyeire cserélték. Bácskai (1993, 167) példájával: 100 forintból az első leértékelés 20 forintot, a második 8-at eredményezett. Érdekesség, hogy mind a beváltási, mind az előlegezési jegyek 1858-ig forgalomban maradtak (a szakirodalomban: Wiener Währung), vagyis az átváltásuk az ONB bankjegyeire 40 évig tartott. A későbbi évtizedekben előkerült a nemesfémfedezet és a készpénzmennyiség korlátozását célzó rendelkezések kérdésköre is.

— 247 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

4.5.1.2. Az Osztrák Nemzeti Bank, mint a Habsburg-országok jegybankja

A Kiváltságos Osztrák Nemzeti Bank (Privilegierte Österreichische Nationalbank, ONB) jegybanki feladatkört betöltő, de részvénytársasági formában187 működő bank volt, melyet 1816. június 1-jén alapítottak. Rendelkezett bankjegy-kibocsátási monopóliummal (ezért szerepel a nevében a kiváltságos szó), és a papírpénz ezüstre váltásának jogával, de foglalkozott hitelnyújtással is. Szabályozó szerepe ellenére a kibocsátott bankjegyek mennyisége alig került korlátozásra, az ONB 1850-ig kiszolgálta az állami hitelszükségletet (Bácskai, 1993, 87). Pohl (1993, 319) megfogalmazásában az „állam bankára” volt: a kölcsönügyletek javát a kincstárral bonyolította, a polgárok által befizetett pénz államadóssági címletekbe és pénztárutalványokba került befektetésre (Bácskai, 1993, 87. ff.; Pohl, 1994, 19). A bankjegykibocsátás jogát az ONB 25 évre nyerte el (1841-ig). Ezalatt az állami kontrollt egy vétójoggal rendelkező kormánybiztos gyakorolta. A meghosszabbítást (1841–1862) követően a kormánybiztosok száma kettőre bővült, és az igazgatókat is az állam nevezte ki. Ezáltal a bank vezetése a pénzügyminiszter kezében volt, több ügylet lebonyolításához a pénzügyi kormányzat engedélyére volt szükség (Pohl, 1994, 19; Bácskai, 1993, 155). Fontos mérföldkő az ONB működésében az 1862-es osztrák banktörvény, amely angol mintára igyekezett biztosítani a jegybank függetlenségét. A bankkormányzót továbbra is az uralkodó nevezte ki, de ez inkább csak formalitás volt, így az ONB függetlenebbnek minősült porosz és francia társainál (Bácskai, 1993, 160. ff.). Az ONB működési területe kiterjedt a Magyar Királyságra is, de a bankjegykibocsátást a magyar országgyűlés nem hagyta jóvá. A magyar rendek többsége úgy gondolta, hogy az ONB az udvar gazdaságpolitikájának az eszköze csupán. Később felfedezték a működés pozití187

rdekesség, hogy az 1800-ban alapított francia jegybank is részvénytársasági forÉ mában működött, aminek Napóleon is a részvényese volt. Lásd bővebben: Halustyik (2014) (szerk.): Pénzügyi jog III., Pázmány Press, Budapest, 171.

— 248 —

4. Az I. ipari forradalom

vumait is, amely az ONB által kibocsátott papírpénz gazdaságélénkítő hatásában nyilvánult meg leginkább. Ennek ellenére a magyar rendek az ONB működését Ausztriára korlátozták volna, hogy ily módon is szorgalmazzák egy magyar jegybank alapítását. Bár a magyar országgyűlés törvényes fizetőeszköznek nem ismerte el, a lakosság mégis használta az ONB bankjegyeit. Az 1841-ben forgalomba hozott új papírpénz elfogadását a Helytartótanács tette kötelezővé. A közvélekedés szerint a magyar nemesfémeket az osztrák papírpénzek segítségével vitték ki az országból (Bácskai, 1993, 90. f., 113. ff. és 122). Magyarország szempontjából fontos, hogy az első magyar bank, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapszabálya az ONB-jén alapult (lásd a 4.5.2.4. alfejezetet). A (régi) bankjegyek beváltása céljából az ONB 1818–1823 között a Habsburgok országaiban 12 pénztárat nyitott (ebből hármat magyar földön). Szélesebb körű szolgáltatásokat nyújtó fiókok nyitására később került sor: Prága (1847) és Pest (1851) voltak az elsők, de 1857-ben az örökös tartományok területén már 13, a magyar korona országaiban 5 fiók működött (Bácskai, 1993, 89, 91 és 177. f.; Tomka, 2000, 8). Az ONB „pályájának csúcsára” 1878-ban került, amikor is Osztrák–Magyar Bank néven a Monarchia központi hitelintézetévé alakult (lásd az 5.4.3.6. alfejezetet). 4.5.1.3. Iparfejlesztés és bankalapítások a politika tükrében

Az osztrák ipar és bankrendszer fejlődésére negatív hatással voltak a kormány pénzleértékelései, amelyek nem csupán az adósságot, de a pénztartalékot is redukálták. Az 1810-es évek deflációs politikája hatására több bank elállt az iparfinanszírozástól, így a textiliparban lezajló fejlődés az 1820-as években a bankok nélkül ment végbe Ausztriában. Jó példa erre az 1787-ben nagykereskedők és arisztokraták által alapított hitel- és váltóbank (k.k. privilegierte&octroyierte Kommerzial-, Leih- und Wechselbank), ami textilüzemet alapított és hiteleket nyújtott vállalkozásoknak, de 1811 után csődbe ment. Hasonló a Geymüller bankház esete is, amely az ONB 1841-es deflációs politikája miatt vált fizetésképtelenné. Az 1820–1840-es évek lóvasútés vasútépítéseinek finanszírozásában azonban már magánbankok is részt vettek (Pohl, 1993, 319. f.). — 249 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A német államokhoz hasonlóan a fejlődő ipar tőkeigényét a meglévő, korlátozott tőkével rendelkező bankszektor önerőből nem tudta, vagy a kockázatok miatt nem akarta kielégíteni. Erre egy lehetséges megoldást jelentett, hogy több tulajdonos, befektető tőkéjét részvénytársasági formában egyesítsék, akik így akár kisebb összeggel, korlátozott kockázattal tudtak becsatlakozni egy vállalat vagy egy bank alapításába. A részvénytársasági formában működő Aktienbankok rendszere a német államokban hozzájárult az iparosodás hosszú távú finanszírozásához (például vállalatok, részvénytársaságok alapítása, részvényügyletek vagy épp hitelezés által. Lásd még az 5.2.1.2. alfejezetet).188 A szándék erre Ausztriában is megvolt, a részvények tervezett értékének többszöröse is összegyűlt volna, de a befektetők a válság első jelére kivonták tőkéjüket. Itt kapcsolódott be osztrák sajátosságként az állam, amely rájött arra, hogy a birodalom nagyhatalmi státuszát csak modern gazdasággal tudja megtartani. Megoldásnak egy állami irányítás alatt lévő, de magánkézben lévő bankot szántak, amely nemcsak a gazdasági fejlődést és a vasútépítést, de ha szükséges, az államot is ellátja pénzzel. 1856-ban a Császári és Királyi Kiváltságos Osztrák Kereskedelmi és Ipari Hitelintézet189 (k.k. priv. Oesterreichische Credit-Anstalt für Handel und Gewerbe) lett ez a bank. Az alapításban kül- és belföldi bankok is részt vettek, de az állam magának tartotta fenn a felügyeleti jogot, és császárhű nemesség került a felügyelőbizottságba. 1857–1866 között a bank folyamatosan fejlődött (1861-ig hat fiókot is nyitott a Habsburgok országaiban, köztük Pesten is), bár a működés nem volt mentes a veszteségektől sem. A bank mezőgazdasági hiteleket nem nyújtott, arra szintén egy állami kezdeményezés, az ONB jelzáloghitelosztálya volt szánva, amely Magyarországon is tevékeny volt (Pohl, 1993, 321. ff.). A Habsburgok országaiban az 1860-as években elterjedtek a tisztán magánalapítású bankok is (1862, Brünn; 1863, Prága; 1864, Graz). Ezzel pár188 189

nnek mértéke azonban vitatott. Lásd: Edwards–Ogilvie (1996). E Az első, részvénytársasági formában létrejött bank valójában az Osztrák Nemzeti Bank volt, ennek azonban nem volt célja az iparfejlesztés.

— 250 —

4. Az I. ipari forradalom

huzamosan – akárcsak a német államokban – visszaesett a családi tulajdonban lévő magánbankok jelentősége, többen bezártak vagy vesztettek jelentőségükből. A kettős vámhatár megszüntetése (1850-ben részlegesen, 1851-ben teljesen), a háborúk finanszírozása következtében végrehajtott pénzkibocsátás, a magyarokkal történt kiegyezés és a politikában megjelent liberális fordulat ideális alapot teremtett a gazdaságfejlődésnek. 1867 után vállalatalapítási láz indult, ami pozitív hatással volt a bankokra is (Pohl, 1993, 317 és 324. f.). 4.5.1.4. Takarékpénztárak Ausztriában

Ausztriában a takarékpénztárak (Sparkasse) viszonylag későn jelentek meg, egyes német államok jó húsz évvel megelőzték Bécset (lásd az 5.2.2. alfejezetet). Az osztrák pénztárak hasonlítottak a németekhez abban, hogy szociális céllal létrehozott intézmények voltak, melyek célja az öngondoskodás támogatása kamatozó betételhelyezési lehetőség biztosítása által. Különbség volt, hogy a német államokban a magánkezdeményezés csupán az első pénztáralapítások idején dominált, a 19. század elejétől azonban a legtöbb pénztárat már városi/kerületi önkormányzatok alapították és kezelték. Ezzel szemben Ausztriában (ahogy Angliában és Franciaországban) emberbaráti egyesületek voltak az alapítók (Pohl, 1982, 98. ff.; Jirkovsky, 1938, 14). Ausztriában gazdag bécsi polgárok filantróp célokkal 1819-ben alapították az Első Osztrák Takarékpénztárat (Erste Österreichische Sparkasse), amely a mai Erste bankcsoport jogelődjének számít. Jelentősége abban állt, hogy mintául szolgált későbbi (magyar és osztrák) alapítások számára. Német társaihoz hasonlóan az ügyfélkör a szegényebb rétegek közül került ki, akik azonban rendelkeztek annyi pénzzel, hogy félre tudjanak tenni: munkások, kézművesek, napszámosok, cselédek. Szociális mivoltát azzal is hangsúlyozta, hogy a betétek értéke maximálva volt, a vezetők díjazásban nem részesültek. Tagok lehettek, akik kamatozó államkötvényt ajándékoztak a pénztárnak, amelyek után a kamat a takarékpénztárt illette, a nyereség pedig betétbiztosításra szolgált (Jirkovsky, 1938, 14. f.; Pohl, 1993, 212).

— 251 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

4-20. ábra: Takarékpénztárak Ausztriában és Magyarországon 1845, 1848 40

Darab

Darab 36

30 25

25 20

15 10

5 0

1845

1848

Ausztria Magyarország Forrás: Tomka (2000) és Bácskai (1993) alapján a szerzők szerkesztése.

Az alapítások száma Ausztriában lassabban nőtt, mint Nyugat-Európában, vagy akár Magyarországon190 (4-20. ábra), ami az osztrák szabályozás szigorúságának is betudható. 1844. szeptember 26-án jelent meg a „Regulativ über die Bildung, Errichtung und Überwachung der Sparkassen” (a magyar szakirodalomban: „Regulatívum”) című normatívum, amely minden osztrák takarékpénztárat állami felügyelet alá helyezett, és a takarékpénztárak alapítása, üzletágai és üzletvitele kapcsán fogalmazott meg bizonyos követelményeket. A takarékpénztárak alapítását az udvar csak akkor hagyta jóvá, ha az alapszabályuk megfelelt a Regulatívumnak, valamint a pénztárakat éves üzleti jelentés készítésére kötelezte. Magyarországon ezt sosem sikerült teljesen elfo-

190

omka (2000, 10) és Bácskai (1993, 117) adatai szerint 1845-ig 8, 1848-ig 17 takarékT pénztár alakult Ausztriában, ami kevesebb, mint a magyar alapítások száma (1845: 20, 1848: 36). Jirkovsky (1938, 16) adataiból látható az osztrák pénztárak lemaradása Nyugat-Európával szemben is: 1838-ban csak Poroszországban 80, az egyes német államokban 201, Franciaországban 250, Angliában 484 takarékpénztár működött.

— 252 —

4. Az I. ipari forradalom

gadtatni (lásd még a 4.5.2. alfejezetet) (Tomka, 2000, 14; Bácskai, 1993, 117; Jirkovsky, 1938, 33. ff.).

4.5.2. A hitelezés és a bankok fejlődése Magyarországon a 18. század végétől 1867-ig Magyarország trónján ugyan már a középkorban is ültek Habsburg-királyok, de miután 1687-ben a magyar rendek lemondtak a szabad királyválasztási és az Aranybullában rögzített ellenállási jogukról (amiben nagy szerepet játszott a Habsburgok katonai erejének jelenléte, amellyel tevékenyen részt vettek az ország török uralom alól való felszabadításában), az osztrák dinasztia tagjai már öröklés útján kerültek a trónra. Magyarországot alapvetően saját törvényei és szokásai alapján kormányozták. Az ország ekkoriban rendi monarchia volt, ezért az uralkodónak figyelembe kellett vennie a rendi kiváltságokat, a magyar országgyűlést és a vármegyéket is – vagyis szemben a Habsburgok legtöbb országával, tartományával nálunk nem érvényesülhetett korlátok nélkül abszolutista politikájuk (Magyarország Habsburg-birodalmon belüli helyzetéről lásd még a 4.1.6.1., az eseménytörténeti háttérről pedig a 4.1.6.2. alfejezetet). További szakirodalom: Tóth, 2001, 230 és 303; Gergely 2003, 19. ff.).

4.5.2.1. A magyar gazdaság a kiegyezés előtti évtizedekben

Magyarország gazdasága a 18. század végén, 19. század elején elmaradt a nyugat-európaitól. A török uralom megszűntével újjászervezték a céheket, manufaktúrákat pedig főleg uralkodói kezdeményezésre alapítottak. 1790 körül a nem céhes jellegű üzemek száma 125 volt, melyek többségében legfeljebb húsz fő dolgozott. A (céhes) kézművességből élők száma 1785 és 1846 között megtízszereződött. Kiemelendő a Habsburgok 1754től folytatott vámpolitikája: a kettős vámrendszer azt jelentette, hogy a külső vámok magasak voltak ki- és befelé is (akár 50–60 százalék is), így „védték” a piacot a külföldi (nem egyszer olcsóbb és jobb) áruktól. A belső vám a cseh és osztrák területeket vágta el Magyarországtól. Míg innen olcsó volt mezőgazdasági termékeket vinni a Lajtától nyugatra, addig a magyar területekre kedvező feltételek mellett lehetett behozni — 253 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a cseh és osztrák ipar termékeit, amelyek gyakran jobb minőségűek voltak a hazainál. A vámpolitika hátrányosan érintette a magyar ipart, de előnyös volt a mezőgazdasági termékek osztrák és cseh piacokon történő értékesítése kapcsán, mivel a magyar termékek a nyugati piacokon nem tudtak volna érvényesülni az olcsó gyarmati árukkal szemben. A kivitel javát agrártermékek (szarvasmarha, gabona, bor) tették ki (Tóth, 2001, 316. ff. és 352). Ugyan a Habsburg gazdaságpolitikát, különösen a kettős vámrendszert sokáig „gyarmatosítónak” tekintette a történetírás, az 1970-es évektől ezeket a hipotéziseket árnyalták a kutatók. Megállapították, hogy Magyarország már a 17. században is nyersanyagforrás és iparcikk-felvevőhely szerepet töltött be, a Habsburg-vámrendszer bevezetése csak kizárólagossá tette a Habsburg örökös tartományokat ezen viszonylatban (Gergely, 2003, 28. ff.). A napóleoni háborúk következtében a folyamatosan fegyverben álló hadseregek növelték a keresletet a mezőgazdasági termékek iránt, s ez jó hatással bírt a magyar gazdaságra. A céhek lassan a falvakba és a mezővárosokba szorultak, megjelentek a tőkés manufaktúrák és a (részben külföldi) gyárak termékei. A magyar üzemeket (textil- és vasipar, üveg- és papírgyártás) vagyonosabb polgárok és birtokosok alapították részben a 19. század elején kezdődő háborús konjunktúra kielégítésére. A háborúk elmúltával a mezőgazdasági termények ipari feldolgozása vált dominánssá (cukorgyártás, szeszfőző üzemek). A magyar és osztrák iparfejlődés keresletet támasztott a gépek és szerszámok iránt, így az 1840-es években ez a két ágazat is fejlődött. Gőzgépeket az 1830-as évektől használtak. Mindez nem változtatott azon a tényen, hogy a legfontosabb kiviteli cikkek továbbra is a mezőgazdaságból származtak. Az 1840-es években az áruforgalom kétharmada Ausztria keleti felére irányult, csak egynyolcada a Habsburgok országain kívülre (főleg Törökországba). A fejlődés tőkeigényét a kialakuló hitelintézeti rendszer kezdte el fedezni (Tóth, 2001, 337 és 352. ff.). 4.5.2.2. Hitelviszonyok a 19. század kezdetén

A modernnek tekinthető hitelszervezet és a banki kezdeményezések csak az 1830-as években jelentek meg Magyarországon. Ennek az oka — 254 —

4. Az I. ipari forradalom

részben a kereslet alacsony szintjében keresendő. A 19. század elejéig a kereskedelemben alacsony volt a kölcsönök szerepe. A legfontosabb hitelfelvevők a birtokosok voltak, akik birtokvásárlásra, a birtok egyben tartására (örökösök kifizetésére), fogyasztási, esetleg gazdaságfejlesztési (építkezés, nyugati állatfajták importja) céllal vettek fel hitelt.191 A hitelezők olyanok közül kerültek ki, akiknek nem a pénzügyi szolgáltatások nyújtása volt a fő profiljuk (birtoktulajdonosok, egyházi méltóságok, szerzetesrendek vagy kereskedők, alapítványok), de a kölcsönnyújtás által lehetőséget kaptak a kezükben lévő tőke befektetésére, amire bank híján nem volt más módjuk. Biztosítékot, fedezetet általában a személyes megbízhatóság, a hiteligénylő presztízse és birtokai jelentettek. Sok adóslevél a visszafizetés idejét nem határozta meg, így a kölcsönvett összeg évtizedekig a hitelkérőnél maradhatott. A szabályozás legfeljebb 6 százalékos szedhető kamatot engedett, de emellett sokszor egyéb kötelezettségeket kellett a hitelfelvevőnek vállalnia, így az effektív kamatláb akár 10-20 százalékot is elérhetett. Ez megdrágította a hitelfelvételt, és csökkentette a jövedelmezőséget. Sajátos kölcsönügylet volt a birtokok zálogba adása: az adós kamatfizetés helyett átengedte használatra birtokát a hitelezőnek. Mivel az ősiség törvénye nem engedte a nemesi birtokok eladását, ez helyettesítette az adásvételt – a hitelező sokszor generációkon át a birtok haszonélvezője volt. A kereskedők főleg váltókkal kapcsolódtak be a hitelezésbe, de foglalkoztak értékpapír-adásvétellel és külföldre történő „átutalásokkal” is. Magánbankok ekkoriban még nem alakultak ki Magyarországon. Az osztrák bankok a kockázat és a távolság okán csak magas kamatra vagy egyáltalán nem voltak hajlandóak Magyarországra hitelezni, így szerepük alacsony maradt. Jelentős hitelekhez csak a nagybirtokosok juthattak, de ők is csak kedvezőtlen feltételek mellett.

191

aposi (2002, 47) Tóth Tibor Somogy megyei kutatásait idézi, amely szerint K 1750–1811 között a nemesi kölcsönök 6 százalékát gazdaságfejlesztésre, 20 százalékát zálogba adott birtokok kiváltására, 27 százalékát birtokvásárlásra, 40 százalékát adósságtörlesztésre használták.

— 255 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A napóleoni háborúk konjunktúrája növelte a piaci lehetőségeket, többen kezdtek birtokszerzésbe, fejlesztésekbe, és építkezésekbe. Magyarország ekkor kezdett megismerkedni a hitelezés modernebb formáival. A kölcsönöket az állandó pénzromlás (és ebből fakadóan a tartozások „elolvadása”) is csak vonzóbbá tette (Tomka, 2000, 7. f.; Gergely, 2003, 34. f.; Bácskai, 1993, 92. f.; Kaposi, 2002, 46. f.). Azonban még ekkorra sem változott meg Magyarország alapvetően rendi berendezkedése, aminek következménye volt a pénzügyi élet elmaradottsága. Az átalakuláshoz több évtizedes folyamatra volt szükség. 4.5.2.3. Törvényi szabályozás a 19. század első felében

Ahogy Széchenyi is kiemelte publikációiban: a hitelhiány hátráltatta a gazdaságot, viszont az akkori (rendi) berendezkedés, a fennálló törvények megnehezítették a hitelhez jutást. Például az ősiség törvénye lehetetlenné tette, hogy a nemesi föld tulajdonosa szabadon rendelkezzen birtoka felett, így a zálogként lefoglalt földet sem lehetett készpénzzé tenni. A meglévő törvények előnytelen volta mellett nehézséget okozott az is, hogy módfelett hiányos volt a hitelezést, pénzügyi tevékenységet érintő törvényi szabályozás: a kevés meglévő rendelkezések egyike a szedhető kamatot maximálta 6 százalékban. Ezenfelül a peres eljárás olyan lassú volt, hogy a hitelező csak nehézkesen juthatott hozzá törvényes követeléséhez. Még ha gyorsan meg is tárgyalták az adott ügyet, a végrehajtás a vármegyéken múlt, ezért az jócskán elhúzódhatott. Ami ennek adminisztrációját illeti: az ingatlanra felvett kölcsönök kapcsán az ingatlanokat 1723 óta „betáblázták” (nyilvántartották az ingatlant terhelő adósságokat). A jelzálogjogot a megyei közgyűlési jegyzőkönyvben, később a betáblázási jegyzőkönyvben rögzítették, így a vármegye volt a hitelélet egyetlen felügyelő szerve. Csak azt a kölcsönt lehetett behajtatni, amelyet hivatalosan bejegyeztek. A hitelezőt védték a városi ingatlanok esetén a telekkönyvek is (Tomka, 2000, 8; Gergely, 2003, 34 és 194. f.; Kaposi, 2002, 46. f.). Érdemi lépést az 1836-os országgyűlés törvényei jelentettek, amelyek felgyorsították a peres ügyek tárgyalását és végrehajtását, valamint hivatalosan is létrejött a pesti vásári bíróság. Még ennél is nagyobb lépés — 256 —

4. Az I. ipari forradalom

volt az 1840. évi országgyűlésen hozott, részvénytársaságok alapítását szabályozó 1840. évi XVIII. törvény, de születtek törvények a váltókról (XV.), a kereskedőkről (XVI.), a gyárakról (XVII.) és a közkereseti társaságokról (XVIII.) is (Tomka, 2000, 8; Bácskai, 1993, 119). Az ősiség törvénye azonban véglegesen csak 1852-ben került eltörlésre. A jogszabályok bevezetésével párhuzamosan „elérte” Magyarországot a német és osztrák hitelintézeti/takarékszövetkezeti minta is, mely alapul szolgált az épülő magyar hitelintézeti rendszernek. 4.5.2.4. Banki kezdeményezések a reformkorban Reformkor alatt nagyjából az 1848-at megelőző két évtizedet kell érteni. Ekkoriban vált uralkodóvá egyfajta modernizációt sürgető reformklíma, melynek keretében a modern Magyarország megteremtését erős polgárság híján a nemesség egyes rétegei kívánták előremozdítani, bár ennek kapcsán több irányzatra szakadtak. Kiemelendő, hogy nem forradalom vagy uralkodói döntés, hanem az országgyűlés által elfogadott törvények voltak a modernizáció kívánt eszközei (lásd még a 4.1.6.2. alfejezetet a történelmi háttér kapcsán. Szakirodalom: Gergely, 2003, 191).

Magyarország középkori történetében sem ismeretlenek a pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó piaci szereplők – az augsburgi Fugger családnak a 16. században volt Budán faktorátusa (lásd a 3-4. keretes írást) –, de a modern értelemben vett bankok csak a reformkorban jelentek meg az országban. Előzményeik az osztrák bankok magyar kirendeltségei voltak, és jellemzően csak korlátozott körű szolgáltatásokat nyújtottak. Ilyen volt az ONB budai, temesvári és nagyszebeni fiókpénztára, amelyeket 1818–1823 között hoztak létre. Ezek inkább váltópénztárként működtek, jelentőségük nem volt nagy. Az Első Osztrák Takarékpénztár pedig 1827–28-ban kisebb kirendeltségeket hozott létre nyolc magyar városban, amelyek kereskedők közreműködésével gyűjtötték a betéteket. Többségük azonban gyorsan megszűnt, a legtovább a nagyszombati (1827–1841) és a pozsonyi (1828–1841) működött (Tomka, 2000, 8. f.; Bácskai, 1993, 89 és 115). — 257 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

4-21. ábra: Ullmann Mór (Móricz), a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank egyik alapítója

Forrás: upload.wikimedia.org

Önálló magyar hitelintézet alapítására már az 1790–1791-es, majd az 1825–1827-es országgyűlés akaratából alakult bizottságokban is születtek javaslatok, de ezek végül nem valósultak meg (Bácskai, 1993, 93. f. és 114). Ezzel párhuzamosan az 1800-as évek elején egyre több jómódú pesti kereskedő egyre magasabb összegben nyújtott kölcsönt, a hitelek további hányadát pedig az osztrák bankházak folyósították. A magyar bankok alapítása és a bankrendszer fokozatos kialakulása számára a 19. század harmincas éveiben lezajlott útkeresések készítették elő a talajt, melyek közül kiemelendőek Széchenyi már említett művei.

— 258 —

4. Az I. ipari forradalom

Az első teljesen magyar alapítású bank (ami nem takarékpénztár) a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank volt („Pesti Kereskedelmi Bank”). Bár Ullmann Mór (más forrásokban Ullmann Móricz, 4-21. ábra) nagykereskedő más rangos kereskedőkkel egyetemben már 1830-ban kezdeményezte az alapítást a Helytartótanácsnál, a szabadalomlevelet V. Ferdinánd király csak 1840. október 14-én írta alá. A hivatali eljárás vontatottan haladt annak ellenére, hogy az alapítók köre megnyerte Habsburg József főherceg, nádor pártfogását. A magyar oldalon a helyzet azért is bizonyult sürgetőnek, mivel az ország bankrendszer tekintetében évszázados lemaradásban volt több nyugat-európai országhoz képest. A bank első igazgatója maga Ullmann Mór volt. Az első alapszabály az ONB 1817-es szabályzatán alapult (a bankjegykibocsátás és -beváltás joga nélkül). Szolgáltatásai között szerepelt a kölcsönnyújtás (jelzáloghitelezés is), letétek elhelyezésének lehetősége, leszámítolási, zsíró- és előlegügyletek lebonyolítása, amely által a bank a fejlődő magyar ipar és kereskedelem tőkeigényét volt hivatott kielégíteni. A bécsi kormányzat azonban megszorító intézkedéseket foganatosított a betéteket csak takarékpénztárak fogadhattak el, bankok nem. Ez a rendelkezés ellehetetleníthette volna a működést, mert így hitel csak a korlátozott részvénytőkéből lett volna nyújtható. Ezt a Pesti Kereskedelmi Bank úgy játszotta ki, hogy „kölcsönöket” fogadott el ügyfeleitől kamatra, így jött létre a kamatozó pénztárjegy. Voltak a banknak osztrák támogatói is: a legnagyobb részvényesek között találjuk a bécsi Rothschild és Löwenthal családokat. Összességében a magyar „kisrészvényesek” miatt az alaptőke nagyobb része magyarok kezében volt (pesti kereskedők, grófok, bárók). A bank alapítói között számos tekintélyes pesti kereskedő mellett (például Wodianer Sámuel, Baumgarten Izrael) ott volt Széchenyi István gróf is. Az új bank nagyobb ügyletei közé tartozott a 20 000 forint összegű hitelnyújtás a Pesti Hengermalomtársulat részére, továbbá az 1845ös kölcsönök a Magyar Gyáralapító Társulatnak és a Pesti Cukorgyár Egyesületnek. A betétek oldalán pedig kiemelendő a Tiszaszabályozási

— 259 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Társulat betétje 150 000 Ft értékben 1847-ben (Tomka, 2000, 11. f.; Gergely, 2003, 35. f.; Bácskai, 1993, 118, 125. ff. és 138; Botos, 1991, 16. ff.). A Pesti Kereskedelmi Bank sikerét bizonyítja, hogy 1845 körül a bankban került elhelyezésre a magyar betétek 40 százaléka, és így komoly tőkefelesleggel is rendelkezett (Bácskai, 1993, 118, a betétgyarapodás kapcsán lásd a 4-22. ábrát). Botos (1991, 19) szerint a korabeli hitelintézeteknek nem a tőke megszerzése okozott gondot, tőkehiány nem volt, hanem annak nyereséges befektetése. Tomka (2000, 13) úgy látja, hogy ennek az oka az akkori magyar vállalkozások tőkeigényének alacsony mivolta, amelyet korábbi nyereségből, tartalékokból vagy épp (üzleti) kapcsolatok által rendeztek. A bankalapítás jelentősége nem csupán a fenti ügyletekben rejlik. Fennállása folyamán a Pesti Kereskedelmi Bank mindvégig Magyarország egyik irányadó, sőt 1840-től az 1860-as évekig az egyetlen „kereskedelmi bankja” volt.192 Emellett a kereskedők továbbra is a hitelélet részei maradtak. Egy 1842-es címjegyzék szerint 55 pesti nagykereskedőből 18-an foglalkoztak „pénzügyi szolgáltatásokkal” (Tomka, 2000, 7).193 A 19. század elejétől jelentősebbé vált a zsidó származású nagykereskedő családok szerepe a pénzügyi életben. Ezenfelül az 1830–40-es években vidéken is megjelentek a polgári származású pénzkölcsönzők (például a kanizsai Laibacher család), és az osztrák bankházak hitelei is nagyobb kihatással voltak Magyarországra, mint a század elején. A bécsi Sina bankárcsalád például a magyar vasúthálózat kiépítésének finanszírozásában vett részt (Kaposi, 2002, 143).

z Osztrák Nemzeti Bank jogilag nem, a gyakorlatban azonban a Pesti KereskeA delmi Bank betétfiókjaként tevékenykedett a kiegyezés előtti Pesten, és csak osztrák ügyfelekkel foglalkozott. 193 A Pesti Kereskedelmi Bank alapítása előttről is van adatunk. Egy 1827-es összeírás tanúsága szerint a pesti nagykereskedők zöme foglalkozott hitel- és váltóügyletekkel, sőt valaki kifejezetten erre specializálódott (Gergely, 2003, 35). 192

— 260 —

4. Az I. ipari forradalom

4-22. ábra: A magyar takarékpénztárak és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank betétforgalma 1843 és 1847 között 12 000 000

Forint

12 000 000

11 138 134 10 000 000

10 000 000 8 227 433

8 000 000

8 000 000 5 814 615

6 000 000

4 880 928 3 659 246

4 000 000

3 842 004

2 038 923 2 181 224

2 000 000 0 1 842

670 901 1 843

6 000 000 4 000 000 2 000 000

1 096 820

1 844

1 845

1 846

1 847

0 1 848

Takarékpénztárak Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Forrás: Bácskai (1993) alapján a szerzők szerkesztése.

4.5.2.5. Takarékpénztárak Magyarországon a reformkorban

Magyarország első takarékpénztárainak alapítása – a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapításához hasonlóan – a reformkorban, egész pontosan az 1830-as években történt. Német és osztrák társaikhoz hasonlóan nem nyereségorientált, hanem szociális célokkal létrehozott intézmények voltak. Fő törekvésük az elszegényedés elleni harc volt kamatozó betételhelyezési lehetőség nyújtása, a takarékosságra nevelés által. Ez később a magyar sajátosságok hatására megváltozott. A legelső takarékpénztárat Erdély szászok lakta részén, Brassóban hozta létre a bécsi kancellária tisztviselője, Peter Lange nürnbergi mintára (Brassói Általános Takarékpénztár, 1836), amely a város felügyelete alatt állt. Zálogház hiányában zálogkölcsönöket is nyújtott, a működési nyereséget segélyekre, a brassói kórház támogatására for-

— 261 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

dította. Nagyszebenben 1841-ben jött létre egy takarékpénztár brassói mintára (Tomka, 2000, 9. ff.; Bácskai, 1993, 115; Jirkovsky, 1938, 24. f.). Erdélyen kívül az első pénztár a Pesti Hazai Első Takarékpénztár („Első Takarékpénztár”) volt, melyet Fáy András Pest megyei táblabíró kezdeményezésére alapítottak 1840-ben. Fáy tervei az osztrák és német mintát ötvözték saját ötletekkel kiegészítve. Az intézmény szociális mivoltát (akárcsak német nyelvterületen) a betétek nagyságának korlátozása hangsúlyozta: legalább 20 krajcár, legfeljebb 200 forint, melyekre 5 százalékos kamat járt.194 Az Első Osztrák Takarékpénztár mintája hatott rá, de eltérés volt, hogy az alapítóknak nem kellett a teljes összeget befizetniük, elég volt csak a kamatokat (ezt is csak 10 évig). Fáy a német mintához közelített abban, hogy be kívánta vonni a „közszférát”: a vármegye biztosítsa a helyiséget, kötelezze jelentéstételre és szükség esetén tőkével segítse a takarékpénztárat, valamint ingyen végezze el a kötelezvények bejegyzését, a perbeidézéseket. Fáy terveit a vármegye minimális módosításokkal elfogadta. Az alapítók nemesek és nagykereskedők voltak. A betételhelyezés passzív ügylete mellett az Első Takarékpénztár hitelezett ingatlanokra és egyes értékpapírokra (például osztrák államkötvényekre) is. Az alapítás összességében sikeresnek tekinthető: az első 5 évben a betétek évente megduplázódtak. Míg az intézmény eleinte csak Pest–Pilis–Solt vármegyében tevékenykedett, 1845-ig már tíz szomszédos vármegyére és több szabad királyi városra kiterjesztette hatáskörét, emellett számtalan más takarékpénztár-alapítás számára szolgált mintaként (Gergely, 2003, 35; Bácskai, 1993, 115; Jirkovsky, 1938, 21. f.; Tomka, 2000, 9. f.). Szemben a szociális céllal létrehozott német és osztrák takarékpénztárakkal, a magyar takarékpénztárak az 1840-es évektől jellemzően részvénytársasági formában és nyereségorientáltan működtek, aminek 194

mlékeztetőül: az alkalmazható, törvény által megszabott szedhető kamatmaxiE mum 6 százalék volt ekkor.

— 262 —

4. Az I. ipari forradalom

mintájául valószínűleg két svájci (Biel, Thun) takarékpénztár szolgált. Ezek a pénztárak letéti bankokként működtek, karitatív mivoltukat elhagyva. A változás előzménye, hogy épp ekkor került szabályozásra a részvénytársasági forma az 1840. évi XVIII. törvény keretében, amely gyorsan elterjedt.195 1845-ben 20, 1848-ban már 36 takarékpénztár működött az országban, ebből 34 részvénytársaságként, csak a brassói és a szebeni maradtak filantropikus alapokon (Tomka, 2000, 10; Bácskai, 1995, 116. f.; Jirkovsky, 1938, 29 és 31; Botos, 1991, 17). A takarékpénztárak betétgyarapodása kapcsán lásd a 4-22. ábrát. 4-5. táblázat: A Szabályrendelet előírásai és a részvénytársasági formában működő magyar takarékpénztárak jellemzőinek különbségei Takarékpénztárakat szabályozó rendelet (az osztrák Regulatívum alapján)

A részvénytársasági formában működő magyar takarékpénztárak jellemzői

a nyereség tartalékképzésre fordítandó

a részvényesek osztalékot kapnak

feloszláskor a tartalékalap jótékony és közhasznú célra fordítandó

feloszláskor a vagyon a részvényeseké

a tagok nem lehetnek a takarékpénztár adósai

a részvényeseknek joga van üzleti kapcsolatra lépni az Rt-vel

a tagok munkája díjazás nélkül történik

az Rt. dolgozói díjazásban részesülnek

Forrás: Jirkovsky (1938) alapján a szerzők szerkesztése.

A takarékpénztárak terjedésének hátteréül szolgált a gazdasági fejlődés, a háborúk hiánya, valamint az, hogy nem volt más befektetési lehetőség rajtuk kívül. Csak egy bank, a Pesti Kereskedelmi Bank létezett az országban, értékpapírokkal pedig csak a bécsi tőzsde foglalkozott. A betétesek így főleg a vagyonos polgárság köréből kerültek ki (szemben a német államok pénztárainak alsó rétegekből származó ügyfélkörével), akik befektetési céllal választották a takarékpénztárakat. Eleinte a pénztárak féltek attól, hogy nem tudják a betéteket vis�195

1 845-ben az Első Takarékpénztár és 1844-ben a mintájára alapított aradi pénztár átalakult részvénytársasággá (a betétmaximálási szabály is megszűnt), több takarékpénztár az 1840-es években pedig eleve így jött létre (legelőször 1842-ben Pozsonyban és Sopronban).

— 263 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

szafizetni, ezért óvakodtak a pénz kihelyezésétől, csak ingatlanzálogra nyújtottak szigorú feltételek mellett kölcsönt. Annak érdekében, hogy a betétekre kamatot tudjanak fizetni, több takarékpénztár később váltókra és osztrák állampapírokra is nyújtott már hitelt (Jirkovsky, 1938, 27. ff.). A takarékpénztárak működését eleinte semmi nem szabályozta. 1847. júliusban a Magyar Királyi Udvari Kancellária utasítására a Helytartótanács kidolgozta a magyar takarékpénztárak által követendő Szabályrendeletet, amely némi módosítástól (a betétmaximálás és a gazdagabb ügyfelek kizárásának kihagyásától) eltekintve az 1844-es osztrák Regulatívum fordítása volt. A takarékpénztárakat emberbaráti intézményként kezelő szabályozás azonban idegen volt a magyar, részvénytársasági formában működő, nyereségorientált pénztárak számára (a különbségeket a 4-5. táblázat foglalja össze), így a továbbiakban úgy tevékenykedtek, hogy alapszabályuk nem felelt meg a Szabályrendeletnek (Tomka, 2000, 14; Jirkovsky, 1938, 37. ff.). 4.5.2.6. Hitelélet és hitelintézetek Magyarországon az 1848—1849-es szabadságharc alatt és után

A forradalom és szabadságharc eseményei több módon is éreztették hatásukat az első magyar hitelintézetek életében. A szokásosnál többen vonták ki betétjeiket mind a Pesti Kereskedelmi Bankból, mind a takarékpénztárakból. Másrészt a jobbágy-felszabadítással érintett birtokosok adósságainak visszafizetési határidejét meghosszabbították, ami fizetési nehézséget okozott több intézménynek. Az Első Takarékpénztár 1848 júliusában bejelentette, hogy felfüggeszti a betétek visszafizetését (Tomka, 2000, 14. f.; Jirkovsky, 1938, 39). Az államháztartás és a költségek finanszírozására több kísérlet született: az új magyar kormány kamatozó kincstárjegyek kiadását rendelte el, 1848. június 17-én a Pesti Kereskedelmi Bankkal került megkötésre egy szerződés bankjegykibocsátásról (lásd a 4-10. keretes írást). Ezen felül augusztus 26-án a hadikiadások finanszírozására nemesfémtartalékkal nem fedezett papírpénzt kezdtek kibocsátani (a független magyar kormány pénzügyminiszteréről, Kossuth Lajosról elnevezett — 264 —

4. Az I. ipari forradalom

Kossuth-bankó, kibocsátva 1848 és 1849 között, 61 millió forint értékben) (Bácskai, 1993, 140. ff.). 1849 tavaszától sokan igyekeztek hitelintézetekbe fektetni a fedezetlen pénzt, remélve, hogy később „rendes” pénzt kapnak majd vissza, de a harcok miatt nem lehetett az összeget kihelyezni, így az Első Takarékpénztár 1849. júliustól nem fogadott el több betétet (Jirkovsky, 1938, 40). 4-10. keretes írás Az ideiglenes magyar jegybank

A 19. század elején a Habsburg-országokban az Osztrák Nemzeti Bank rendelkezett bankjegykiadási monopóliummal. Azonban nem egyszer merült fel a magyar jegybank alapításának gondolata a reformkorban, ami például megtalálható Széchenyi István Hitel című művében is (Bácskai, 1993, 114). A korabeli körülmények függvényében a gróf óvatosan fogalmaz, de már 1830-ban felvetette a nemzeti bank ügyét: „Mi pedig a Nemzeti Bank fölállítását illeti, van olyasokrul sok jó példa; s más nemzeteknél jókat s rosszakat is láthatunk, úgy hogy hazánkra illesztésében előre felszámíthatjuk: mit kell elfogadnunk, mitől óvakodnunk” (Széchenyi, 1830, 147). Az első magyar jegybank ideiglenes jelleggel az 1848-as forradalom idején alakult. Már a legendás 12 pontban megfogalmazott igények magukban foglalták az önálló nemzeti bank létrehozását és a felelős magyar pénzügyminisztérium megalapítását.196A Batthyány-kormánynak (az 1848. márciusa és októbere között működő első független magyar kormánynak) szüksége volt egy hazai bankjegykibocsátást végző bankra, de ez gazdaságossági okokból nem egy új, hanem egy meglévő bank keretében valósult meg. A forradalom jegybankja így az 1848. június 17-i szerződés

196

magyar pénzügyminisztérium 1848. május 1-jén kezdte meg működését, a pénzA ügyminiszter Kossuth Lajos volt. Az 1848-as forradalom leverését követően a pénzügyeket ismét a bécsi császári és királyi pénzügyminisztérium irányította. Az 1867-es kiegyezést követően jöhetett csak létre a független magyar királyi pénzügyminisztérium Lónyay Menyhért miniszter irányításával.

— 265 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

következtében a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank lett.197 Maga a pénzjegynyomda Pesten, a Gránátos utca és Városház utca által övezett nagy invalidusok házának negyedrészében volt. A 12,5 millió forint bankjegy 5 millió forintnyi nemesfémfedezetének biztosítását az állam vállalta. 1848. augusztus-december között 2 082 218 Ft gyűlt össze, amelyhez 1848. májustól közadakozással is hozzá lehetett járulni. A megállapodás szerint 5 millió forintnyi bankjegyet az állam vesz át saját céljaira, 4 millió tartalék marad, 3,5 millió forintot a bank használhat saját költségeinek fedezésére és hitelnyújtás céljára (egyfajta állami kölcsönként). Végül az ideiglenes jegybank 4 186 970 forintnyi papírpénzt bocsátott ki. Conlegner Károly, a mai Műegyetem elődjének tanára fogalmazta meg a bankjegy többnyelvű feliratait. A bankjegy egyedi számjegyeinek alapján történő Pénzleltár összeállításával is őt bízta meg Kossuth. 4-23. ábra: (Conlegner Károly által) kézzel írt Kossuth-bankó

Forrás: Móra Ferenc Múzeum, Szeged, Éremtár.

197

egjegyzendő, hogy Gróf Dessewffy Emil már 1841-ben úgy vélte, hogy a banknak M meg kellene adni a jegybanki jogosítványt.

— 266 —

4. Az I. ipari forradalom

Amikor azonban a kormány kénytelen volt Debrecenbe menekülni, a pénzjegynyomda gépeit is szétszerelték, és a szerszámkészlettel együtt becsomagolva menekítették télvíz idején. Az addig már elkészült pénzjegyek védelme Conlegner főbiztos hatáskörébe tartozott. A harcok miatt Debrecenből is tovább kellett költözni, és a vándorlás során a pénz hatjegyű számait Conlegner kézzel írta: ez egyedi eset a magyar papírpénz történetében (4-23. ábra). Az osztrák hadsereg a pesti tereken égette a magyar pénzt, ugyanakkor Windisch-Grätz (az osztrák csapatok vezére) üldözte és akasztással fenyegette Conlegnert, akit gróf Nádasdy rejtegetett a saját birtokán, mint nevelőt. A fővárost elfoglaló Windisch-Grätz 1849. áprilisában lefoglalta a magyar kormány ércalapját és megszüntette a Pesti Kereskedelmi Bank jegybanki jogosultságait. Májusban a magyarok visszafoglalták a várost, de az üzleti forgalom csökkent, a hitelkérők nem tudták visszafizetni kötelezettségei ket, a Pesti Kereskedelmi Bank alig tudta elkerülni a fizetésképtelenné válást. A szabadságharc bukása után az udvar 2 millió forint kártérítést követelt a banktól a jogtalan bankjegykibocsátás miatt, és az elhurcolt érckészlet sem került beszámításra. Erről a likviditást komolyan veszélyeztető igényről Bécsben csak 1854-ben mondtak le. Az udvar nemcsak a Kossuth-bankókat, hanem a Pesti Kereskedelmi Bank által kibocsátott bankjegyeket is megsemmisítésre ítélte, ami mind a banknak, mind a takarékpénztáraknak komoly veszteségeket okozott, mivel így a pénzkészletük egy része megsemmisült.198 A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank életképességét mutatja, hogy mindezek ellenére talpon tudott maradni (Bácskai, 1993, 141. ff.; Tomka, 2000, 15. f.; Botos, 1991, 21. ff.; Jirkovsky, 1938, 40. f.).

A szabadságharc bukása után a magyar bankrendszernek több új kihívással kellett szembenéznie. 1853. május 1-jén Magyarországon is hatályba lépett az osztrák Polgári Törvénykönyv, ami maximál198

szabadságharc után az osztrák kormányzat a forradalmi magyar kormányok A által kibocsátott papírpénzből mintegy 6o millió forintot egyszerűen bevont, és bármilyen nemű kompenzáció nélkül megsemmisített. Sőt a nemesfémmel fedezett magyar papírpénzek átváltására olyan rövid határidőt szabott, hogy még a lakosság tulajdonában lévő bankók jelentős részét sem lehetett beváltani.

— 267 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ta a szedhető kamatok mértékét (a jelzáloghitelek esetén például 5 százalékban, más esetekben 6 százalékban). Zálog esetén a hivatalos megkötés nemcsak a kézizálogra, hanem az ingatlanra betáblázott jelzálogra, mi több, még a termésre adott előlegekre is vonatkozott. Ez csökkentette a nyereséget, így megakadályozta az adható betéti kamatok gazdaságos emelését is. Így az 5-6 százalékos hozamot biztosító osztrák állampapírok kifejezetten versenyképes befektetési lehetőséget jelentettek, ami elvonta a tőkét a megrendült magyar hitelintézetektől.199 Az Első Takarékpénztár kénytelen volt emiatt csökkenteni a (jelzálog) hitelállományát (1853: 3,56 millió Ft, 1856: 2,97 millió Ft), az 1850-es évek folyamán a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank pedig egyszerűen tartózkodott a jelzálog-hitelezés gyakorlatától. Az osztrák törvény emellett más feltételeken is szigorított. További nehézség volt a külföldi konkurencia megjelenése. Az Osztrák Nemzeti Bank 1851-ben alapított, csak leszámítolással foglalkozó pesti fiókja 1854-ben kiszélesítette szolgáltatásainak körét például kölcsönügyletekkel, ami főképp a Pesti Kereskedelmi Bank számára jelentett nehézséget. 1857-ig az ONB-nek 5 fiókja működött már a magyar korona országaiban. A szintén osztrák Credit-Anstalt für Handel und Gewerbe is nyitott egy fiókot Pesten 1857-ben, amely így a Rothschildok érdekcsoportjába tartozott, és részben francia, valamint délnémet tőkével dolgozott. Ez azonban elsősorban a kereskedelmi szektorra összpontosított, és áruelőlegeket folyósított, vagy kereskedelmi célokra nyújtott személyi (elsősorban váltó)hitelt – a jelzáloghitelezéstől ekkor még tartózkodott. A jelzáloghitelek piacának forgalmát átvette az Osztrák Nemzeti Bank, amely 1856-ban külön jelzáloghitelosztályt hozott létre,200 ami 1860-ban kamatmaximálást azonban a gyakorlatban ki lehetett játszani. Az adós a hivaA talos kölcsön elnyerése érdekében a valóságban előzőleg felvett pénzösszegnél nagyobbat számláztatott ki. E módszerrel tulajdonképpen egyszerűen érvénytelenítette a hivatalos kamattilalmi küszöböt, sőt a törvényeset többszörösen meghaladó uzsorát garantált a hitelezőnek, amely nemfizetés esetén teljesen legálisan, akár bírói úton is behajtható volt. 200 1856-ig jelzáloghitel-moratórium volt érvényben (Gergely, 2003, 339). 199

— 268 —

4. Az I. ipari forradalom

már a magyar jelzáloghitel-állomány több mint felével rendelkezett, bár 1860-ig kizárólag a nagybirtokosok számára folytatta a jelzáloghitelezést.201 Zálogleveleinek árfolyama azonban a névértéknél lényegesen alacsonyabb volt. Fontos szereplő volt még a jelzáloghitelek piacán az osztrák Bodenkreditanstalt, amely hiteleinek nagy részét Magyarországra nyújtotta202 (Tomka, 2000, 16. ff.; Gergely, 2003, 339; Bácskai, 1993, 177; Botos, 1991, 23. ff.; März, 1968, 5. ff. és 32. ff.). A takarékpénztárak számára az jelentett nehézséget, hogy 1853. július 14-től kötelezően bevezették az osztrák Regulatívum szabályait Magyarországon, amivel nem fért össze a nyereségorientált magyar takarékpénztárak léte. Ez utóbbiak évekig tartó egyeztetésbe bonyolódtak a hatóságokkal, melyben részvénytársasági formájukat a Regulatívum azon rendelkezésével indokolták, hogy takarékpénztárak a helybeli igényeknek megfelelő szervezetek keretében is működhetnek. Az egyeztetés alatt a takarékpénztárak érvényes alapszabály nélkül működtek. Végül 1865-től engedélyezésre került több takarékpénztár (módosítatlan) alapszabálya (Jirkovsky, 1938, 42. ff.). Jirkovsky (1938, 47) szavaival: „a gazdasági élet törvényein megtört az abszolutizmus hatalma.” Csak az 1850-es évek végén indult meg egy lassú fejlődés, ekkortól kezdve számos hitelintézet jött létre.203 Néhány példával élve: 1858–59ben egy-egy takarékpénztárat alapítottak, 1864-ben megalakult az Első Magyar Iparbank (az ország második bankja a Pesti Kereskedelmi Bank után), 1865-ben pedig a Budai Kereskedelmi és Iparbank. Ezek voltak az első bankalapítások az 1840-es évek óta. Botos (1991, 24) szerint 1866-ban már 85 hitelintézet volt az országban. Tomka (2000, 17) adatai 1 860-ban a magyar birtokosok az 54 milliónyi jelzálogkölcsön több mint kétharmadával egyenesen az ONB-nek tartoztak. 202 A jelzáloghitel-állomány növekedése a korabeli körülményekhez viszonyítva valóban lassú és vontatott volt. A volumene a moderált 1847-es szinthez képest csak 1857-re duplázódott meg, így érve el Magyarországon (Horvátország nélkül) a 19 millió forintos összeget. 203 Az 1848-as 36-ról csupán 38-ra növekedett a magyar hitelintézetek (ideértve a takarékpénztárakat) száma 1860-ig. Ezzel szemben gyors volt a következő időszak fejlődése, mivel számuk 1866-ra már elérte a 85-öt. 201

— 269 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

alapján 1867-ben a váltóhitelállomány az 1847-es szint tizenegyszeresét is elérte. Sajátos képződmény volt az 1863-as alapítású Magyar Földhitelintézet, amelynek ügyfelei a német hitelszövetkezetekhez (Kreditgenossenschaft) hasonlóan egyben tagok is lehettek. A német mintával szemben viszont a Földhitelintézet jelzáloghitelbank volt, és főképp nagybirtokosok, valamint jómódú középbirtokosok juthattak hitelekhez – a szigorú hitelfeltételek gyakorlatilag minden más réteg hitelkérelmeit ellehetetlenítették. Az intézmény igazi fejlődése a kiegyezés után indult be, 1871-ben több privilégiumot is kapott (Tomka, 2000, 16. f. és 20; Gergely, 2003, 339; Lónyay, 1873, 7. ff. és 22. ff.). 1864-ben megnyílt az Áru- és Értéktőzsde Pesten, amely pozitívan hatott a gazdaságra, és hozzájárult több részvénytársaság és hitelintézet alakulásához az 1860-as években, valamint az 1870-es évek elején. A részvények névérték felett keltek el, és nyereségeik okán a részvényügyletek népszerűsége egyre csak nőtt. Sok részvénytársaság eleve csak spekulációs célokkal jött létre. Az alapítási lázat csak fokozta, hogy a bankok úgynevezett halasztóüzletekben az értékpapírok árának akár 90 százalékára is kölcsönt nyújtottak. Az újonnan létrehozott hitelintézetek már foglalkoztak vállalatok, sőt más hitelintézetek alapításával is, amivel a meglévő bankok még nem (Tomka, 2000, 18. f. és 22). Látható, hogy a szabadságharc és az azt követő kedvezőtlen politikai és gazdasági helyzet csak átmeneti megtorpanást okozott a magyar hitelintézetek történetében. Az igazi fejlődés időszaka a kiegyezés után következett be (lásd az 5.4. alfejezetet). 4-11. keretes írás Az első globális krízis — az 1857-es tőzsde- és hitelválság

1857-ben egy világméretű kereskedelmi és tőzsdeválság vonult végig Európán, amely nemcsak Bécset, hanem hazánkat is súlyosan érintette. Ekkor került sor az elmúlt százötven év kapitalista fejlődésének első globális méretű tőzsdekrachjára. 1857 őszén csődök sorozata, éhínség és tömeges munkanélküliség söpört végig a világ minden tájékán. A krach az USA-ból indult ki, majd az ősz folyamán már sorozatosan zárták be a bankokat és

— 270 —

4. Az I. ipari forradalom

a kereskedőházakat Nagy-Britanniában is. Hamburg kikötővárosában mintegy 500 millió márka értékű áru (főleg kávé és cukor, nyersanyagok és gabona) rekedt meg. A kereskedőházakat pedig különösen súlyosan érintette a váltóforgalom összeomlása: ugyanis hiába állítottak ki váltókat, nem bírták kifizetni a járandóságokat, és csőd csődöt követett. A válság hatásai Chilében, Indiában és Indonéziában is érezhetőek voltak. A krízis elementális mivolta abban is megnyilvánult, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor az emberek ráeszméltek arra, hogy a kontinensek között szorosabbak a kapcsolatok, mint ahogy azt gondolták volna. A válság eredete az orosz szántóföldekhez köthető, mivel a krími háborút (1853–56) követően, 1856-ban újra megjelent az európai piacon az orosz gabona. Ellenben az amerikai gazdák, akik a háború alatt terményeik nagy részét Európába exportálták, váratlanul eladatlan áruk tömkelegével szembesültek. Az immár feltornyosuló és eladhatatlan amerikai gabona miatt zuhanni kezdtek az árak az USA-ban, és közben az országba áramló pénzmennyiség is lecsökkent. A válságot lényegében egy bankcsődhöz kötötték ekkoriban: ugyanis 1857. augusztus 24-én fizetésképtelenséget jelentett be az Ohio Life and Trust Company, amely magas kockázatokkal járó vasúti projektekkel összefüggő átláthatatlan kötvényüzletekbe keveredett. A részvényekkel való spekulációk során jelentősen elszámították magukat, emiatt vált a társaság fizetésképtelenné. A hír az akkoriban már széles körben használt távírónak köszönhetően ritka gyorsasággal elterjedt, és mindez pillanatokon belül tömeges pánikot váltott ki, amely átterjedt a tőzsdékre. Ezek hamarosan hanyatlani kezdtek (8-10 százalékkal) és csak Amerikában néhány hét leforgása alatt több mint 1400 bank omlott össze. New Yorkban pedig a 33 hitelintézet közül 32 rögtön zárolta a napi kifizetéseket. 1857. október 13-án több mint 20 000 amerikai próbálkozott a város bankjainak ostromával, hogy visszaköveteljék a pénzüket, de eredménytelenül jártak (4-24. ábra). A tőzsdeválság rövidesen hitelválságba, majd kereskedelmi pangásba csapott át, amely már Európára is átterjedt. A válság hatásai bő két évig tartottak, de 1857 végén már újból hiteleztek az amerikai bankok, és az évtized

— 271 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

végére az amerikai gazdaság újra hatalmas növekedést könyvelhetett el. A hamburgi kereskedőket pedig az osztrákok ezüstkölcsöne segítette ki a súlyos válságból: a helyiek bizalmát egy nagy ezüstrúdtranszfer állította helyre a kikötővárosban. A Hanza-város pályaudvarára érkező „ezüstvonat” legalább szerencsésebb volt, mint a Kaliforniából aranyrudakkal megrakodott hajó, amely New York felé igyekezett, de 1857-ben hiába várták az Atlanti-parton a Csendes-óceánról érkező hajót, mivel szeptemberben egy viharba keveredve három tonnás aranyszállítmányával együtt el süllyedt.204 4-24. ábra: A Seamen’s Savings Bank elleni roham 1857-ben

Forrás: christophermcevasco.com

204

ttp://www.zeit.de/2007/42/A-Wirtschaftskrise-1857 és http://christophermceh vasco.com/2011/08/24/the-panic-of-1857/

— 272 —

4. Az I. ipari forradalom

Legfontosabb fogalmak államadósság aranystandard bankcsőd bankjegy defláció egyszintű bankrendszer infláció jegybank kétszintű bankrendszer

központi bank papírpénz pénzügyi válság reformkor részvénytársaság részvénytársasági formában működő bank (Aktienbank) takarékpénztár (Sparkasse)

Felhasznált irodalom Bácskai T. (1993): A Magyar Nemzeti Bank Története I. Az Osztrák Nemzeti Banktól a Magyar Nemzeti Bankig. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Bailey, S. (1825): A Critical Dissertation on the Nature, Measurement and Causes of Value. London. Újból kiadva: a Series of Reprints of scarce Tracts in Economic and Political Science. No 7. London, 1931. Bordo, M. D. (1998): Commentary. Federal Reserve Bank of St. Louis Review. Bordo, M. D. – Dueker, M. J. – Wheelock, D. C. (2003): Aggregate Price Shocks and Financial Stability: The United Kingdom 1796–1999. Explorations in Economic History 40 (2). Botos J. (1991): A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank története. Láng Kiadó, Budapest. Byatt, D. (1994): Promises to pay. The first 300 years of Bank of England notes. Spink Books, London. Capie, F. (1999): Banking in Europe in the 19th Century: the role of the central bank. In: Sylla, R. – Tilly, R. – Tortella, G. (szerk.): The State, the Financial System and Economic Modernization. Cambridge University Press, Cambridge. Clapham, J. (1958): The Bank of England: A History, 1797–1914, vol 2. Cambridge University Press, Cambridge Cooper, B. P. (2010): „A not unreasonable panic:” Character, Confidence, and Credit in Harriet Martineau’s „Berkeley the Banker.” Nineteenth-Century Contexts 32. Crick, W. F. – Wadsworth, J. E. (1936): A Hundred Years of Joint Stock Banking, London. Dick, A. (2013): Romanticism and the Gold Standard. Money, Literature, and Economic Debate in Britain 1790–1830. Palgrave Macmillan UK. (eBook) Dick, A. J. (2012): On the Financial Crisis, 1825-26. BRANCH: Britain, Representation and Nineteenth-Century History. Ed. Dino Franco Felluga. Extension of Romanticism and

— 273 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok Victorianism on the Net. http://www.branchcollective.org/ps_articles=alexander-j-dick-onthe-financial-crisis-1825-26, megtekintve 2017. 12. 04 Dimsdale, N. – Hotson, A. (2014): Financial Crises and Economic Activity in the UK since 1825. In: Dimsdale, N. – Hotson (szerk.): British Financial Crises Since 1825, 24-56. p. Oxford University Press, Oxford. Edwards, J. – Ogilvie, S. (1996): Universal Banks and German Industrialization: A Reappraisal. In: The Economic History Review. New Series, Vol. 49, No. 3 (Aug.), Economic History Society pp. 427–446. http://onlinelibrary.wiley.com/wol1/doi/10.1111/j.1468-0289.1996.tb00576.x/full Fisher, I. (1911): The Purchasing Power of Money. Its Determination and Relation to Credit, Interest, and Crises. The Macmillan Company, New York. https://eet.pixel-online.org/files/etranslation/ original/Fisher The Purchasing Power of Money.pdf Flandreau, M. – Ugolini, S. (2014): “The Crisis of 1866.” In: Dimsdale, N. – Hotson (szerk.): British Financial Crises Since 1825, 76–93. p. Oxford University Press, Oxford. Frowde, H. (1909): The Imperial Gazetteer of India. Volume 2. Clarendon Press, Oxford. http:// dsal.uchicago.edu/reference/gazetteer/toc.html?volume=2 Gergely A. (szerk.) (2003): Magyarország története a 19. században. Osiris Kiadó, Budapest. Gilbert, E. – Helleiner, E. (1999): Nation-States and Money: The Past, Present and Future of National Currencies (RIPE Series in Global Political Economy). Routledge, 1. edition. Goodspeed, T. (2016): Legislating Instability: Adam Smith, Free Banking and the Financial Crisis of 1772. Harvard University Press, Harvard. Halustyik, A. (2014) (szerk.): Pénzügyi jog III. Pázmány Press, Budapest. Hamilton, H. (1956): “The Failure of the Ayr Bank, 1772.” Economic History Review 8 (3). Helleiner, E. (1994): States and the Reemergence of Global Finance. Cornell. Helleiner, E. (2003): The Making of National Money: Territorial Currencies in Historical Perspective. Cornell. Jenkinson, C. (1968): A Treatise on the Coins of the Realm (1805). Library of Money and Banking History. Jirkovsky S. (1938): Takarékpénztáraink és a Regulativum: adalék a magyarországi pénzintézetek történetéhez. Tébe, Budapest. Kaposi Z. (2002): Magyarország gazdaságtörténete. 1700–2000. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs. Karatani, K. (2005): Transcritique: On Kant and Marx. Trans. Sabu Kohso. First MIT P. Kindleberger, C. P. (2006): A Financial History of Western Europe. 2nd ed. Routledge, London and New York. Kindleberger, C. P. – Aliber, R. Z. (2011): Manias, panics and crashes: a history of financial crises. Palgrave Macmillan, New York. Klein, E. (1982): Deutsche Bankengeschichte: Band 1.: Von den Anfängen bis zum Ende des Alten Reiches (1806), Knapp, Frankfurt.

— 274 —

4. Az I. ipari forradalom Kynaston, D. (2017): A History of the Bank of England 1694–2013, Bloomsbury. Lónyay M. (1873): Közügyeinkről. Nézetek Magyarország pénzügyi állapotáról. Ráth Mór, Budapest. Mankiw, G. (2011): Makroökonomik, 6. Auflage. Schäffer-Poeschel Verlag. Martineau, H. (1877): A History of the Thirty Years’ Peace, A.D. 1816–1846, Volume 2. George Bell, London. März, E. (1968): Österreichische Industrie- und Bankpolitik in der Zeit Franz Josephs I. am Beispiel der k. k. privaten Österreichischen Creditanstalt für Handel und Gewerbe. Europa-Verlag, Wien. McCulloch, J. R. (1826a): Thoughts on Banking. Edinburgh Review 43. McCulloch, J. R. (1826b): Commercial Revulsions. Edinburgh Review 44. McCulloch J. R. (1995): The Collected Works of J.R. McCulloch: A discourse on political economy; Historical sketch of the Bank of England; A new bank in India; A treatise on the rate of wages. Routledge/ Thoemmes Press. (eBook). Mingay, G. E. (1986): The Making of Britain: The Transformation of Britain 1830–1939, Routledge & Kegan Paul, London. Mitchell, B. R. (1976): Abstract of British Historical Statistics, Cambridge University Press, Cambridge. Moen, J. (2001): John Law and the Mississippi Bubble: 1718-1720. October, Mississippi History Now. http://www.mshistorynow.mdah.ms.gov/articles/70/john-law-and-the-mississippibubble-1718-1720 Neal, L. (1992): The Disintegration and Re-integration of International Capital Markets in the 19th Century. Business and Economic History 21. Ó Gráda, C. (1994): Ireland: A New Economic History 1780–1939. Clarendon Press, Oxford. Obstfeld, M. – Taylor, A. M. (2004): Global Capital Markets: Integration, Crisis, and Growth, Cambridge University Press, Cambridge. Ollerenshaw, P. (1987): Banking in Nineteenth Century Ireland. Manchester University Press, Manchester. Papp I. (2009): Az első francia gyarmatbirodalom. In: Poór János (szerk): A kora újkor története, Osiris Kiadó, Budapest. Pigou, A. C. (1952): The Value of Money, reprinted in Readings in Monetary Theory (1917). Allen & Unwin, London. Pohl, H. (1982): Das deutsche Bankwesen (1806–1848). In: Deutsche Bankengeschichte: Band 2, Knapp, Frankfurt. Pohl, H. (szerk.) (1993): Europäische Bankengeschichte. Knapp, Frankfurt. Pohl, M. (szerk.) (1994): Handbook on the History of European Banks. European Association for Banking History, Frankfurt.

— 275 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok Pounds, N. J. G. (2003): Európa történeti földrajza. Osiris Kiadó, Budapest. Presnell, L. S. (1956): Country Banking in the Industrial Revolution, Clarendon Press, Oxford. Reed, C. (1999): The Damn`d South Sea. Harvard Magazine, May/June 1999. Reinhart, C. M. – Rogoff, K. S. (2009): This Time is Different: Eight Centuries of Financial Folly. Princeton University Press, Princeton. Richards, R. D. (1929): The Early History of Banking in England, London. Rockoff, H. (2009): Upon Daedalian Wings of Paper Money: Adam Smith and the Crisis of 1772. National Bureau of Economic Research (NBER) Working Paper 15594. Sen, S. R. (1957): The Economics of Sir James Steuart. HarperCollins. Szántó Gy. T. (2009): Adalékok a brit gyarmatbirodalom előtörténetéhez. In: Poór János (szerk): A kora újkor története, Osiris Kiadó, Budapest. Széchenyi I. (1830): Hitel. Petróczai Trattner J. M. és Károlyi I. Könyvnyomtató Intézet. Szilágyi Á. J. (2009): A spanyol gyarmatbirodalom. In: Poór J. (szerk): A kora újkor története, Osiris Kiadó, Budapest. Ryland, T. – Dimsdale, N. (2017): A Millennium of UK Data. Bank of England. Thorp, W. L. (1926): Business Annals. National Bureau of Economic Research (NBER), New York. Tomka B. (2000): A magyarországi pénzintézetek rövid története 1836–1947. Aula Kiadó, Budapest. Tóth I. Gy. (2001): Millenniumi magyar történet Magyarország története a honfoglalástól napjainkig. Osiris Kiadó, Budapest. Turner, J. D. (2014): Banking in Crisis: The Rise and Fall of British Banking Stability, 1800 to the Present. Cambridge University Press, Cambridge. Vadász S. (szerk.) (2005): 19. századi egyetemes történelem 1789–1914. Korona Kiadó, Budapest. Vajnági M. (2009): Az osztrák örökös tartományok. In: Poór J. (szerk): A kora újkor története. Osiris Kiadó, Budapest, 257–283. p. Ziegler, D. (1990): Das Korsett der „Alten Dame”: die Geschäftspolitik der Bank of England, 1844–1913. Schriftenreihe des Instituts für Bankhistorische Forschung e. V., Bd. 15., Published version of EUI PhD thesis, 1988, F. Knapp, Frankfurt am Main.

Parlamenti jelentések és levéltárak First Report of the Secret Committee on the Expediency of the Bank resuming Cash Payments, 1819. Provincial Bank of Ireland Archive, PV 203. Provincial Bank Head Office to Thomas Spring Rice, 12 February 1839.

— 276 —

4. Az I. ipari forradalom Second Report from the Select Committee on Banks of Issue; with the Minutes of Evidence, Appendix and Index, 1841.

Internetes források http://files.libertyfund.org/files/652/1223_Bk.pdf, megtekintve 2018. 02. 08. http://journals.openedition.org/oeconomia/1021, megtekintve 2018. 02. 06. http://journals.openedition.org/rga/2785, megtekintve 2018. 01. 27. http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/scotland/7620761.stm, megtekintve 2017. 12. 14. http://www.bbc.co.uk/history/british/victorians/workshop_of_the_world_01.shtml, megtekintve 2017. 11. 21. (Hudson, Pat: The Workshop of the World. 2011) http://www.ca-fondationpaysdefrance.org/, megtekintve 2018. 01. 27. http://christophermcevasco.com/2011/08/24/the-panic-of-1857/, megtekintve 2018.03.05. http://www.electricscotland.com/history/banking/chapter1.htm, megtekintve 2017. 12. 17. http://www.emanuel.ro/wp-content/uploads/2014/06/P-6.2-2008-David-W.-BebbingtonEvangelicalism-and-British-Culture.pdf, megtekintve 2017. 12. 05. http://www.gbv.de/dms/zbw/664834973.pdf, megtekintve 2018. 01. 25. http://www.hetsa.org.au/pdf-back/29-A-1.pdf, megtekintve 2018. 02. 07. http://www.ier.hit-u.ac.jp/library/Japanese/collections/fr71-56/44-1.html, Observations on the establishment of the Bank of England, and on the paper circulation of the country / by Sir Francis Baring, Bart. -- London: Printed at the Minerva Press for Sewell and Debrett, 1797 [2], megtekintve 2017. 11. 22. http://www.intriguing-history.com/bank-of-england-history/, megtekintve 2017. 11. 22. http://www.legislation.gov.uk/ukpga/Vict/7-8/32, megtekintve 2017. 11. 23. http://www.lloydsbankinggroup.com/our-group/our-heritage/our-history/bank-of-scotland/, megtekintve 2017. 12. 14. http://www.mshistorynow.mdah.ms.gov/articles/70/john-law-and-the-mississippibubble-1718-1720 (Moen, Jon: John Law and the Mississippi Bubble: 1718-1720. Mississippi Historical Society, 2001.) megtekintve 2017. 11. 22. http://www.niesr.ac.uk/sites/default/files/publications/DP478.pdf, (Seán Kenny, Jason Lennard és John D. Turner: THE MACROECONOMIC EFFECTS OF BANKING CRISES: EVIDENCE FROM THE UNITED KINGDOM, 1750-1938. NIESR Discussion Paper No. 478. 2017), megtekintve 2017. 12. 14. http://www.telegraph.co.uk/news/uknews/12175490/Bankers-have-not-learnt-the-lessonsof-the-Great-Crash.html, megtekintve 2017. 12. 03.

— 277 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok http://www.zeit.de/2007/42/A-Wirtschaftskrise-1857, megtekintve 2018. 03. 05. https://hal.archives-ouvertes.fr/hal-01251667/document, megtekintve 2018. 02. 08. https://www.banking-history.co.uk/bankscotland.html, megtekintve 2017. 12. 14. https://www.bankofengland.co.uk/about/history, megtekintve 2017. 11. 21. https://www.bankofengland.co.uk/archive, megtekintve 2017. 12. 02. https://www.bis.org/cbanks.htm, megtekintve 2018. 01. 26. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/search/results/1814-01-01/1816-1231?newspaperTitle=Oxford%20University%20and%20City%20Herald, megtekintve 2017. 12. 08. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/titles/evening-mail, megtekintve 2017. 12. 10. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/titles/hereford-journal, megtekintve 2017. 12. 12. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/titles/morning-post, megtekintve 2017. 12. 11. https://www.britishnewspaperarchive.co.uk/titles/taunton-courier-and-western-advertiser, megtekintve 2017. 12. 10. https://www.creditagricole.info/fnca/esn_5066/histoire, megtekintve 2018. 01. 27. https://www.gale.com/uk/c/the-times-digital-archive, megtekintve 2017. 12. 04. https://www.minneapolisfed.org/community/student-resources/central-bank-history/historyof-central-banking, megtekintve 2017. 11. 24. https://www.minneapolisfed.org/research/wp/wp642.pdf, megtekintve 2018. 01. 26. https://www.nls.uk/collections/newspapers/early/caledonian-mercury, megtekintve 2017. 12. 13. https://www.scotbanks.org.uk/history/banking-history.html, megtekintve 2017. 12. 14. https://www.theguardian.com/books/2002/aug/10/featuresreviews.guardianreview1, megtekintve 2018. 02. 06. https://www.thoughtco.com/development-of-banking-the-industrial-revolution-1221645, (Wilde, Robert: The Development of Banking in the Industrial Revolution. 2017), megtekintve 2017. 11. 26.

Ábrák, táblázatok internetes forrásai 4-1. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/ac/Europe_1815_ map_en.png 4-2. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/2/29/Map1848.jpg

— 278 —

4. Az I. ipari forradalom 4-3. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/0e/ Colonisation_1800.hu.png 4-4. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/01/Kaisertum Osterreich.png 4-6. ábra Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/6/69/ Barabas%2C_Miklos_-_Count_Istv%C3%A1n_Sz%C3%A9chenyi_%281848%29.jpg/732pxBarabas%2C_Miklos_-_Count_Istv%C3%A1n_Sz%C3%A9chenyi_%281848%29.jpg 4-7. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/9a/First-railwayEurope-country.jpg 4-8. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/5f/Mayer_ Amschel_Rothschild.jpg 4-9. ábra: Forrás: http://www.british-history.ac.uk/old-new-london/vol1/pp453-473 4-11. ábra: https://www.safaribooksonline.com/library/view/designing-mobilepayment/9781449366285/ch01.html 4-1. táblázat: Forrás: http://www.britishmuseum.org/research/publications/online_ research_catalogues/paper_money/paper_money_of_england__wales/english_banking_ history/intro_english_bankng_history2.aspx 4-2. táblázat: Forrás: http://www.britishmuseum.org/research/publications/online_ research_catalogues/paper_money/paper_money_of_england__wales/english_banking_ history/intro_english_bankng_history2.aspx 4-12. ábra: http://www.britishmuseum.org/research/collection_online/collection_object_ details.aspx?objectId=8138&partId=1 4-13. ábra: Forrás: https://media1.britannica.com/eb-media/47/10047-004-BCCCBA0C.jpg 4-15. ábra Forrás: http://monevator.com/a-history-of-uk-inflation/ 4-16. ábra: Forrás: https://larbredesbinoche.wordpress.com/louis-milcent-1846-1918/ 4-17. ábra: Forrás: https://www.fuw.ch/article/die-south-sea-bubble-von-1720/ (Bild: ZVG) 4-18. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/01/ KaisertumOsterreich.png 4-19. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/f8/PVETD_5_ Gulden_1813_obverse.jpg 4-21. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/e/e3/Ullmann_ M%C3%B3ric.jpg 4-24. ábra: Forrás: http://christophermcevasco.com/2011/08/24/the-panic-of-1857/

— 279 —

A II. ipari forradalom (1870—1914) Eperjesi Zoltán–Mladonyiczki Balázs205

Az 1870 és 1914 közötti időszakot (második ipari forradalom) további iparosodás, az elektromosság megjelenése és a fogyasztási cikkek tömegtermelése jellemezte. Az első világháború előtti negyedszázadot a modern imperializmus korának is szokták nevezni, ekkor kezdődött meg ugyanis a küzdelem a világ gazdasági és politikai újrafelosztásáért. E szakasz a tudomány és az ipar közötti szorosabb kapcsolatok kezdetét is jelentette, ami elősegítette a nagyvállalatok kialakulását. A vállalatok és a gazdaság növekedéséhez hozzájárultak az erős pénzügyi intézmények, London központú tőkepiacával, tőzsdéjével az Egyesült Királyság világelső volt. A világméretű Brit Birodalom kiépülésével az angol bankok hegemón pozícióba kerültek. A bankok fejlődésével párhuzamosan egyre több szereplő számára nyílt lehetőség banki szolgáltatások igénybevételére. A rendszer stabilitását a papírpénzek aranyra válthatósága és az arany szabad kereskedelme garantálta. A bankvilág ekkor Európa-központú volt. Ezen a kontinensen születtek meg a technológiai és pénzügyi innovációk, és a nemzetközi elszámolásokban időközben már a font sterling dominanciája érvényesült. A 20. század elején a brit bankoknak vezető szerepe volt a nemzetközi bankműveletek terén. Németország modern iparosodása ugyan már a 19. század első felében elkezdődött, de ez főleg a század második felében gyorsult fel. A modern értelemben vett bankrendszer kialakulásához az ennek kapcsán fellépő tőkeigény, valamint a kapcsolódó gazdasági-társadalmi változások is nagyban hozzájárultak. A részvénytársasági formában működő bankok (Aktienbankok) elég tőkét kon205

szerzők itt mondanak köszönetet Kajdi Lászlónak az „Elszámolóházak kialakuA lása és fejlődése” című keretes írás elkészítéséért.

— 280 —

5. A II. ipari forradalom

centráltak ahhoz, hogy (hitelnyújtás, vállalatalapítás és részvénykereskedelem által) érdemben hozzájárulhassanak a német ipar fejlődésének finanszírozásához. Ezenfelül a 19. században olyan hitelintézeti típusok jelentek meg, amelyek mind a mai napig meghatározó részei a német hitelintézetek palettájának. A „hagyományos” kereskedelmi bankok mellett ekkor jöttek létre a jelzáloghitelbankok, az eredetileg emberbaráti célból alapított takarékpénztárak, valamint a „vállalkozásfejlesztési” célból létrejött, iparosokat, mezőgazdaságban dolgozókat tagként bevonó hitelszövetkezetek is – ez utóbbi két típus a világon először német földön működött. A német egység megvalósítását követően (1871) került megalapításra a Reichsbank (1875), amiből a Német Császárság központi bankja lett. Ugyan az egyes német államokban ekkor több bankjegykibocsátásra jogosult intézmény is működött, ezek fokozatosan visszaadták vonatkozó engedélyeiket. Anglia gazdasági hatalmának és az angol bankok hegemóniájának megtörésére tett kísérletként is értékelhető az univerzális bankok megjelenése Európában. Ennek a banki modellnek a lényege, hogy a kereskedelmi és befektetési tevékenységeket egyszerre, egy intézmény keretein belül folytatja a bank. A kontinentális Európa bankközpontú gazdaságaira máig jellemző, hogy a nagybankok univerzális bankként működnek. A Gerschenkron-hipotézis szerint az univerzális bankok modellje kulcsfontosságú volt Németország gyors 19. századi fejlődéséhez, ugyanis olcsó, nagy mennyiségű tőkét biztosított a kibontakozó német ipar számára, így ösztönözve a gazdasági növekedést. Gerschenkron szerint a 19. század talán legnagyobb intézményi innovációja volt a német univerzális bankolás modellje, amelynek segítségével Németország a viszonylag kései politikai egyesítést követően néhány évtized alatt fel tudott zárkózni az európai vezető hatalmakhoz. Ami az Egyesült Államokat illeti: a Federal Reserve valójában a harmadik központi banki rendszer az USA-ban. Korábban kétszer is próbálkoztak angol mintára (Bank of England) létrehozni egy központi bankot, de népszerűtlensége miatt egyik mandátumát sem hosszabbították meg. Az Egyesült Államok Első Bankja (1791–1811) és az Egyesült Államok Második Bankja (1816–1836) egyaránt húszéves mandátummal működött, amelyet a Kongresszustól kaptak, pénzt bocsátottak ki és kereskedelmi hiteleket nyújtottak. Létezésüket sokan ellenezték, akik szerint a korrupció melegágyai voltak és az üzletemberek ér— 281 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

dekeit szolgálták az egyszerű amerikaiakéval szemben. Andrew Jackson elnök a Második Bank megbízásának meghosszabbítását meg is vétózta, mivel azt látta, hogy a bankárok olcsó hiteleik révén megvesztegetik a szenátus tagjait, akik az ő érdekeiknek megfelelően szavaznak a törvényhozás során. Így ismét a „szabad bankok” korszaka következett, amelyben számos tagállami szintű engedéllyel rendelkező bank emelkedett fel és hanyatlott le. A Fed létrehozását (1913) egy sor bankpánik előzte meg, a leghíresebb az 1907-es válság volt. Ekkor az Egyesült Államokban csak magánbankok működtek, és a kamatok túlnyomórészt a mezőgazdaság és az ipar finanszírozási igényeitől függtek. Magyarország látványos gazdasági fellendülést élt meg az Osztrák–Magyar Monarchiában, köszönhetően az ipari forradalom jótékony hatásának és a Monarchia piaci védettségének. Wekerle Sándor, aki háromszor töltötte be a miniszterelnöki tisztséget, fokozatosan megvalósította Magyarország pénzügyi rendszerének modernizálását: ezüstről aranyra, forintról koronára tértünk át. A kamatbiztosítási törvénnyel a magyar kormány a vasút felzárkóztatását kívánta elérni: a befektetőknek az állam veszteség esetén is nyereséget biztosított. E törvény elősegítette a közlekedési hálózat kiépülését. Amerre ezek a vaspályák haladtak, ott a gazdaság fellendült, de azok a vidékek és városok, amelyek nem részesültek e hálózati lefedettségből és a világkereskedelembe való bekapcsolódás előnyeiből, hamarosan elveszítették korábbi jelentőségüket. Magyarország több iparágban és fejlesztésben a világ élvonalába került, és e tekintetben mérvadó volt az a körülmény, hogy bár részleges paritásos alapon, de 1878-tól kezdődően a dualizmus összeomlásáig a korábbi Osztrák Nemzeti Bank már Osztrák– Magyar Bankként folytathatta kulcsfontosságú pénzügyi és gazdaságélénkítő tevékenységeit. A magyar hitelintézeti rendszer közel két évszázados múltra tekinthet vissza, és átment azokon a változásokon, amelyek során a helyileg beágyazott (egyfiókos) bankok rendszeréből kialakult az integrált nemzeti bankpiacra épülő fiókhálózati bankrendszer, amely később integrálódott napjaink globális és európai pénzügyi rendszerébe. A magyar bankrendszer kiegyezést követő működésének eredményességét, valamint klasszikus gazdaság- és térségfejlesztő funkcióinak érvényesülését nagymértékben meghatározták a történelmi (dualizmus) és a makrogazdasági körülmények. A bankrendszer közvetítő és gazdaságfejlesztő — 282 —

5. A II. ipari forradalom

szerepe erősebb volt a 19–20. század fordulóján, mint az ezredfordulón, ugyanakkor pedig a gazdasági modernizációhoz szükséges tőkeforrások biztosítása és átcsoportosítása is nagyobb részben bonyolódott a hitelintézeti rendszeren keresztül, mint száz évvel később. A dualizmuskori egyfiókos bankrendszer helyébe a nemzeti piacra orientált (fővárosközpontú), fiókhálózati bankrendszer lépett, de a bankpiaci koncentrációban nem elsősorban Trianon, hanem a megváltozott makrogazdasági viszonyok, azaz a természetes koncentráció, az inflációs konjunktúra vége és az 1873-as válságot követő kényszerfúziók voltak mérvadók. A magyar bankhálózat koncentrációja már a 20. század elején megindult, bár ekkor még a bankrendszeren belül a kisebb méretű, elsősorban a helyi bankpiacokhoz kötődő hitelintézetek domináltak. Az 1873-as válság kettétörte a bankalapítási lázat, amint azonban újra beindult a konjunktúra, a vidéki hitelintézetek száma is gyorsan növekedett. Ennek ellenére 1913ban a sajáttőke-állomány felét és az eszközállomány közel 60 százalékát már a fővárosi hitelintézetek birtokolták. A nagyszámú intézetalapítás és a korai bankfejlődést jellemző sűrűbb hálózat megfelel a formálódó modern pénzügyi rendszer bankorientált fejlődési szakaszának, amelyet a nagyfokú helyi-regionális autonómiát élvező, egyfiókos (unit) bankok jellemeztek.

5.1. Geopolitikai helyzet, fontosabb gazdaságtörténeti fejlemények Míg az első, azaz korai iparosodás (gőzgépek, gyárak megjelenése) a 18–19. század fordulójához köthető, az 1870 és 1914 közötti szakaszt (második ipari forradalom) a további iparosodás, az elektromosság megjelenése jellemezte, amikor már a fogyasztói cikkek tömegtermelése is megjelent. Amint az iparosodás Nyugat-Európában felgyorsult a 19. században, a legtöbb ország már legalább egy évszázados előzményt tudhatott maga mögött, amely szerkezeti változások keretében ipari régiók alakultak ki (például kedvezőtlen mezőgazdasági feltételek vagy jövedelemmel kecsegtető nyersanyagok hatására). A változások a politikai stabilitásnak és az innovációknak köszönhetően először Angliát érintették, majd onnan Nyugat-Európa egyes részeibe sugároztak, míg keleten az iparosodás jóval később és sokkal vontatottabban ér— 283 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

vényesült. A kontinens országai ugyanis nem alkottak egy homogén tömböt, nagyok voltak a regionális különbségek. Az iparosodás hozzájárult ahhoz, hogy létrejöjjön egy világméretű piac, amelyben a világ minden része egyre inkább integrálódik, ezt a fejlődést azonban az első világháború megakasztotta. Az első világháború előtti negyedszázadot a modern imperializmus korának is szokták nevezni, mert ekkor teljesedett ki a világ gazdasági felosztása és kezdődött el a küzdelem az újrafelosztásért. E szakasz a tudomány és az ipar közötti szorosabb kapcsolatok kezdetét jelentette és egyben a nagyvállalatok megjelenését is elősegítette. A nagyvállalatok bővülését és gazdasági növekedését ebben az időszakban az erős pénzügyi intézmények segítették, London központú tőkepiacával, tőzsdéjével az Egyesült Királyság világelső volt. Németország modern iparosodása ugyan már a 19. század 30-40-es éveiben elkezdődött, de főleg a század második felében gyorsult fel. Részben a fellépő tőkeigény, a kereslet is hozzájárult a modern értelemben vett bankrendszer kialakulásához, bár a részvénytársasági formában 1850 után létrejött, nagy tőkeerejű Aktienbankok iparfinanszírozásban játszott szerepének mértéke máig vita tárgyát képezi. A 19. században olyan hitelintézeti típusok jelentek meg, melyek mind a mai napig meghatározó részei a német hitelintézetek palettájának: a „hagyományos” kereskedelmi bankok mellett ekkor jöttek létre a jelzáloghitelbankok, a takarékpénztárak és hitelszövetkezetek is – ez utóbbi két típus a világon talán először (de mindenképp az elsők között) német földön. A 18. század végétől kezdve a 20. század második feléig, az európai gazdasági növekedés szorosan kapcsolódott azokhoz a strukturális átalakulásokhoz, amit a szakemberek „iparosodásnak” neveznek. Definíció szerint az iparosodás az ipari tevékenység abszolút és relatív növekedését jelenti. Globális történelmi perspektívából Európa jelentősége nagyrészt azon a tényen nyugszik, hogy a modern iparosodás itt kezdődött, és sokáig európai monopóliumot képviselt, majd innen terjedt szét a világ más részeibe. Ipari fejlődésük szempontjából az USA-t, Kanadát és Ausztráliát európai mellékágaknak kell tekinteni. Mindenekelőtt az iparosodás volt az a folyamat, amely a 19. századot „európai évszázaddá” tette. Az európai iparosodás a hosszú távú gazdasági növekedés — 284 —

5. A II. ipari forradalom

szempontjából az 1750 és 1914 közötti időszakra tehető. A folyamat az Egyesült Királyság úttörő szerepvállalásával kezdődött, majd a 19. század folyamán innen terjedt szét egész Északnyugat-Európában. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy az iparosodás és a nemzetközi kereskedelem szoros viszonya egy olyan összefüggésnek tekinthető, amely szintén összeköthető a piacorientált intézményi változásokkal. Ez pedig már magában rejti a 18. századi protoindusztrializáció jelenségét, amely jelenleg egy közkedvelt fogalom a nyugati szakemberek köreiben. A nyugati típusú iparosodás késői terjedése Kelet-Európában szintén a protoindusztrializáció fázisához köthető, tekintettel arra, hogy ez a szakasz az utóbb említett nagyrégióban csaknem teljesen hiányzott (erről a későbbiekben bővebben is szó lesz). A 20. századi iparosodás már teljesen elválaszthatatlan a nemzetközi kapcsolatok szerepétől, és többek között ezek a tényezők meghatározó jelleggel bírtak a két világháború közötti és a háború utáni időszak különféle körülményeire. Az első, azaz korai iparosodás a 18–19. század fordulóján történt a gőzgépek általi nagyüzemi termelés elterjedésével. Az 1870 és 1914 közötti szakaszt (második ipari forradalom) gyors iparosodás jellemezte, amikor bevonták az elektromosságot is, és megjelent az igazi tömegtermelés a futószalagon (elég a Ford T-modellre gondolni). Az „európai iparosodás”, azaz a második szakasz nem írható le a regionális különbségekre és a nemzetközi kapcsolatokra való hivatkozások nélkül. A strukturális különbségek azt mutatják, hogy az iparosodás regionális jellege egyidejűleg az egyik legnyilvánvalóbb, de ugyanakkor az egyik leggyakrabban elfelejtett ismertetőjegy az európai gazdaságtörténelemben.206 Nagy-Britannia 19. század eleji úttörő szerepe, mint a „világ műhelye”, jól ismert fogalom. Mindazonáltal Nagy-Britannia kiváló ipari termelékenysége a 19. század első felében lényegében a kontinentális Európába irányuló kiviteli sikerekre épült. Valójában azonban Anglia termelékenységi előnye nem korlátozódott a vezető ipari ágazatokra, 206

ásd Kiesewetter 1996-ban kiadott Industrialisierung című művét; és Kiesewetter L 2000, 105–145.

— 285 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

hanem a mezőgazdaságra is kiterjedt. A nemzetközi kereskedelemben uralkodó komparatív előnyök elve azonban Nagy-Britanniát elsősorban a mezőgazdasági termékek importőreivé tette.207 Ugyanakkor a brit iparosodás fenti jellemzői jelentős hatást gyakoroltak a kontinentális Európa országaira (5-1. ábra). Már az eddigiek alapján is kiderült, hogy a kontinens országai nem alkottak egy homogén tömböt. E tekintetben nyilvánvaló, hogy a korra nézve egyáltalán nem elhanyagolhatóak a regionális különbségek. Ezért különbséget kell tennünk a „centrum”, vagy „belső-európai” országok és a „periféria” között: az előbbi gyorsan és pozitívan reagált a brit gazdasági befolyásra, az utóbbi pedig nem.208 A különböző reakciók okai a regionális szerkezeti különbségekben keresendők. Ezen a ponton tehát fel kell vetni a regionalizmus kérdését. Mindemellett fontos megemlíteni, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődési irányainak megvilágítása egyáltalán nem elhanyagolható már az iparosodás első szakaszában sem. Bár 1870-ben a legtöbb nyugat-európai ország már gyorsabban fejlődött és egyesek sikeresen fel is tudtak zárkózni Nagy-Britannia mögé, fejlődésük azonban számos okból kifolyólag nem ugyanazon az úton haladt. A fejlődési eltérések fő oka a mezőgazdaság szerepe volt: Angliában a 18. század óta a nagyméretű földtulajdonok és viszonylag nagy kiterjedésű gazdaságok egyedülálló kombinációja ösztönözte a mezőgazdasági termelékenység gyors növekedését, és ez a folyamat segítette a munka és a tőke korai áttételét az ipar és a szolgáltatások területére. Már 1840-ben a brit foglalkoztatottaknak csupán mintegy negyede dolgozott a mezőgazdasági ágazatban, míg olyan országokban, mint Németország vagy Franciaország, ez az arány például három évtized múlva is még majdnem a duplája volt (Crafts, 1985, 7. és 8. fejezetek). komparatív előnyök elmélete David Ricardo (1772–1823) angol klasszikus A közgazdásztól származik. Alkalmazásával kapcsolatosan lásd: Crafts 1985, 141– 148; és Pollard 1981, 160–184. 208 A centrum és periféria részletesebb magyarázatához lásd: Arrighi és Drangel, 1986, 9–74 és különösen a 43. táblázat, valamint Pollard (1981) Peaceful Conquest című művét. 207

— 286 —

5. A II. ipari forradalom

5-1. ábra: Az egy főre jutó nemzeti jövedelem becslése a kiválasztott országokban 1700 és 1913 között (1990-es amerikai dollárban számítva) 5 000

USD

5 000

Portugália

Oroszország

1700 1760 1820 1870 1913

Olaszország

Svédország

1 000

Franciaország

1 000

Németország

2 000

Dánia

2 000

Hollandia

3 000

Belgium

3 000

Svájc

4 000

Nagy Britannia

4 000

Forrás: Maddison (1995) alapján a szerzők szerkesztése.

A Nagy-Britanniából kiinduló iparosodás a 19. század folyamán a nemzetközi gazdasági kapcsolatokon keresztül terjedt át az európai kontinensre. A német államok, amelyek 1834-ben egy kereskedelem-politikai egyesületbe (Zollverein) tömörültek, egyben tanulságos példának is tekinthetők, mivel ez volt az első „belső európai” rezonancia a brit ipari-kereskedelmi fölényre. Poroszországnak a Zollvereinon keresztüli – a brit gyapjúból, pamutból és vasból származó termékekből álló – behozatala az összes árubehozatal mintegy kétharmadáról (1815) több mint 80 százalékára emelkedett az 1830-as évek elején.209 Ezzel szemben ugyanezen időszakban a nyersanyagok és az élelmiszerek kivitele az Egyesült Királyságba irányuló összes kivitel 90 százalékát 209

A német Vámunióhoz lásd Tilly, (1990).

— 287 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

tette ki, és az arány 1860-ban még mindig jóval több, mint kétharmad volt. Ezek a számadatok azonban elhomályosítják ennek az összetett kapcsolatnak a fejlődő dinamikáját. Elsősorban megemlíthető, hogy a brit kivitel azt sugallta a német vállalkozóknak, hogy az ilyen új termékeknek már volt egy komoly belső felvevőpiaca, és eközben az adott minta utánzására ösztönözte őket. Másodsorban, az Egyesült Királyságból származó viszonylag olcsó és jó minőségű fonalak képezték a hazai késztermékipar alapját; ugyanakkor a késztermékek behozatalának egyszerű félkész termékekre történő átirányítására is alapul szolgáltak, amint ezek a vállalkozók elsajátították az új gépek gyártását és az új technológiák termelésben való gyakorlati alkalmazását. Ez a vonal elvezetett az új német exportpiacok kelet-európai és tengerentúli fejlesztéséhez is, mivel a németországi alacsonyabb munkaerőköltségek árelőnyt biztosítottak a termelőknek a brit riválisoknál. Így az Egyesült Királyság és Németország között fennálló különbségek a technológiai változásokhoz kapcsolódó összehasonlító költségek eltolódását is tükrözték (lásd az 5-1. és 5-2. táblázatot). Bár a vasút például a brit szigetországból származó technikai innováció volt, ez azonban – tekintettel a kevésbé fejlett német iparra és közlekedésre – viszonylag több előnyt kínált a német gazdaságnak, mint az angliainak. Például az 1830-as évek gyakorlata, a brit technikusok foglalkoztatása és a brit mozdonyok és vasúti sínek behozatala helyett az 1850-es években már elsősorban csak nyersvasat importáltak a hazai síngyártáshoz. Így ebben a korszakban a vasútépítés folyamata lett az egyik legfontosabb alapja a német nehéziparnak és az egész gazdaságnak.210

210

remdling 1985, 219–240, a technikai fejlődéshez pedig lásd: https://www.geo. F de/magazine/geo-epoche-kollektion/16541-rtkl-industrielle-revolution-die-geschichte-der-eisenbahn

— 288 —

5. A II. ipari forradalom

5-1. táblázat: Vasútvonalak hossza országonként 1840 és 1910 között (km) 1840 Nagy-Britannia

2 390

1850

1860

1870

1880

1890

1900

1910

9 797

14 603

21 558

25 060

27 827

30 079

32 182

Németország

469

5 856

11 089

18 876

33 838

42 869

51 678

61 209

Franciaország

497

2 915

9 167

15 544

23 089

33 280

38 109

40 484

Forrás: Cipolla—Borchardt (1977) alapján a szerzők szerkesztése.

5-2. táblázat: Kőszén- és nyersvasérc-kitermelés (millió tonnában) Kőszén 1840 Nagy-Britannia

1855

Nyersvas 1877

1840

177

1 420

1855 3 000

1877 6 059

Németország

143

325

1 391

Franciaország

348

600

1 178

Ausztria-Magyarország Oroszország

1 -

2 -

7 6

150 -

225

403

250

300

Forrás: Henning (1973) alapján a szerzők szerkesztése.

Hozzávetőleg ugyanebben az időszakban hasonló változások és folyamatok történtek a „belső Európa” más területein is, így például Belgiumban, Franciaországban és Svájcban. Mindazonáltal fontos kiemelni, hogy az ipari szerkezet különbözőképpen fejlődött mindegyik országban. A fentiekből az is levezethető, hogy az iparosodás különböző szakaszai nem elválaszthatatlanok egymástól, hiszen annak ellenére, hogy sok esetben használatos a forradalom szó az iparra, ez igencsak megtévesztő lehet, mivel itt olyan egymásra épülő folyamatokról és (regionális/nemzetközi) hatásokról van szó, amelyek bemutatásakor e fejlődési irányokat igen nehéz egy bizonyos kronológiai keretben behatárolni. Ami az iparosodás második szakaszát (1870–1914) illeti, a 19. század utolsó harmadában már nyilvánvalóvá vált az európai iparosodás irány-

— 289 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

vonalainak enyhe változása. Ezzel beindult a második iparosodási hullám, amely átnyúlt a 20. század első évtizedeire is. Az első világháború kitörését megelőző negyedszázad a modern imperializmus időszaka. Az „imperializmus” elnevezés211 azt tükrözi, hogy a nemzetgazdaságok politikája rendkívül aktívvá, adott esetben „hódítóvá” vált, azaz megkezdődött a küzdelem a világ gazdasági és politikai újrafelosztásáért. Miután a Német Birodalom 1871-es megalakulása után rövid idő alatt gazdasági nagyhatalommá vált, a brit-német gazdasági és politikai ellentétek egyre egyértelműbbé váltak, amelyet az angol oldal tovább erősített. Az első iparosodási hullám folyamán a szén, az acél és a gyapot segítségével Anglia a 18. század végére vezető nagyhatalommá vált. A 19. század folyamán azonban a szigetország gazdasága egyre inkább a pénzügyi kapitalizmus irányába tolódott el, azaz jelentős tőkekiáramlásról beszélhetünk, mivel London főleg külföldön fektetett be nagy összegeket, ahol magasabb nyereségeket termelhetett. Ezért a világ fő pénzügyi központjai, azaz a londoni City és a Wall Street New Yorkban nagymértékben bővültek. A 19. század végén ez a pénzügyi orientáció a brit termelési létesítmények technikai elavulásához vezetett. Ennek eredményeként Anglia gazdasági teljesítménye az új iparosodási szakasz folyamán, amely elsősorban a kémia, az elektromos ipar és a gépjárműgyártás területén zajlott, már Németország és Amerika mögé került. Ehhez kötődött a gyarmati nyersanyagok kitermeléséért folyó éles gazdasági verseny, amely a gyártás (technológiák) és az áruk értékesítése területén is megmutatkozott. Bár a 20. század elején még mindig Anglia kezében volt a világkereskedelem legnagyobb része, addigi előnye más versenytársakhoz viszonyítva (elsősorban Németországgal szemben, amely gazdasági-ipari téren gyors ütemben felfejlődött) egyre inkább zsugorodott. Például 1900-ban Németország több villamosenergiát termelt, mint az Egyesült Királyság és Franciaország együttesen. Ugyanakkor a vegyiparban Németország szinte világméretű monopóliummal rendelkezett, az acéliparban pedig a magas német átlagbérek ellenére 211

Az imperium latin szó, parancsot és birodalmat is jelent.

— 290 —

5. A II. ipari forradalom

a termelési költségek alacsonyabbak voltak, magasabb volt a termelékenység, jobb volt az anyagfelhasználás és a szállítási költségek is alacsonyabbak voltak, mint a szigetországban. Ráadásul Németország a különféle védővámok segítségével képes volt magas fokon érvényesíteni saját gazdasági érdekeit a nemzetközi piacon. A német ipari-gazdasági felemelkedés rövidesen az értékesítési piacokon is megmutatkozott. A második iparosodási hullám a tudomány és az ipar közötti szorosabb kapcsolatok kezdetét jelentette, és egyben a nagyvállalatok megjelenését is elősegítette. Ebben a szakaszban a beruházásokhoz rengeteg tőkére volt szükség, és időközben kialakultak a monopóliumok, például az USA-ban a Standard Oil (Rockefeller), amely az olajpiac nagy részét ellenőrizte, vagy a német Krupp-művek, amely a német acélipar vezető cége volt; ezért a kapitalizmusnak ezt a szakaszát monopolkapitalizmusnak is szokták nevezni. Létrejönnek a világszervezetek, így a Nemzetközi Vöröskereszt, a Nemzetközi Postaszövetség, a Nemzetközi Vasúti Társaság és a Nemzetközi Bíróság (Hága). Az újabb iparosodási folyamat szinte mindent megváltoztatott, és mindez nagyrészt a tudomány módszeres alkalmazásának köszönhető a technológiai fejlesztésekben. Ugyanakkor a korábbi eszmerendszerek (liberalizmus és nacionalizmus) vagy válságba kerültek, vagy teljesen átalakultak, és sajnálatos módon a legtöbb változás csak jóval később tudatosult: ennek a következménye egy eddig sohasem látott méretű konfliktus, az első világháború kirobbanása lett. George Kennan a 20. század őskatasztrófájának nevezte az első világháborút, amely lezárta a gyarmatosítás és az imperializmus korszakát, sőt ezen keresztül válhatott lehetővé az 1917-es orosz forradalom is, miközben az Egyesült Államok, valamint a későbbi Szovjetunió világhatalmakként jelentek meg. David Landes megfogalmazásával élve ez a „második ipari forradalom” szintén a „belső Európában” kezdődött el, de ugyanakkor ez már teljesen megváltoztatta a Nagy-Britannia és a nyugat-európai országok között fennálló kapcsolati viszonyokat (Landes, 1969, 195–196). — 291 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Douglass North gazdaságtörténész ezt a korszakot a „második gazdasági forradalomnak” nevezte, és olyan fontosnak tartotta, mint az i. e. 8000-ben lezajlott „első gazdasági forradalmat”, amely mezőgazdaságot és „civilizációt” produkált az egész emberiségnek (North, 1981, 171). A Nagy-Britannia és a nyugat-európai országok között fennálló viszonyok változására általában a német fejlődést használják példaként, bár a brit– német összehasonlítás mindenekelőtt a legszámottevőbb különbségeket domborítja ki. Az 1870-es években zajló német ipari fejlődés két úton már jelentősen eltért a nagy-britanniaitól.212 Elsősorban mérvadó különbségek voltak az állam szerepében. Németországban, részben az állami támogatásnak köszönhetően, a középfokú oktatás és a felsőoktatás fokozatosan egy tipikus „növekedési iparrá” alakult: főként a szakiskolák, valamint a műszaki főiskolák és az egyetemek természettudományos karai.213 Ezek gazdasági sikere abban állt, hogy folyamatosan magasan képzett mérnököket és technikusokat képeztek. Továbbá a minőségi kutatási eredmények, melyek sok esetben az ipari alkalmazásra kész technikai tudás formájában máris bevethetőek voltak a gyakorlatban, egyszerűen felpezsdítették a technikai, vegyi, mérnöki és más jellegű innovációkkal való kísérletsorozatokat. A végzettséget szerzettek, a tudományos cikkek vagy a szabadalmak számában Nagy-Britannia elmaradt Németországhoz képest, mivel továbbra is a családi hálózatokra és a régi tanoncrendszerre támaszkodott. Ez különösen igaz a tudományosan intenzív területekre, mint például a kémiai vagy az elektrotechnikai ipar. Ugyanez vonatkozik a felsővezetés oktatási szintjére is, például az acélipari üzemeknél.214 A második különbség inkább már csak közvetett módon kapcsolódott az állami beavatkozáshoz. A tudományos orientáció megosztottsága jól tükröződött a nagyvállalatok szervezésében is. Nyilvánvaló példa erre z angol-német ellentét összefoglalása megtalálható Kindleberger, 1973, 253–81 és A 477–504, valamint összehasonlításként lásd Tilly, 1990, 7–89. 213 Az oktatási rendszerhez és korabeli statisztikákhoz lásd Erickson 1959, 8–37, 42– 145 és 150–261. 214 Az acéliparhoz lásd Pierenkemper, 1979, 8–45, 51–117, 120–189 és 191–249, valamint Kocka, 1975, 5–97, 102–141, és 147–167. 212

— 292 —

5. A II. ipari forradalom

a kutatási és fejlesztési (K+F) osztályok létrehozása, amelyek már ekkor létrejöttek Németországban, és nemcsak az elektromos- és vegyipari, hanem az acélgyártás, és a gépipar területén is. Azonban a két ország közötti ipari-szervezési különbségek még ennél is szélesebbek voltak. Például a német nehéziparban működő vállalatok vertikálisabban voltak integrálva, és így jelentősebb energiamegtakarítást tudtak elérni, mint brit versenytársaik. Továbbá a legtöbb német iparágban a termelés sokkal magasabb fokú diverzifikációval rendelkezett, mint a szigetország ipari ágazatai (Hoffmann, 1965, 2–109). Az 5-3. táblázat mutatja Nagy-Britannia saját hagyományos kulcsfontosságú iparágaira való túlzott összpontosításának egyik következményét, azaz a Németországtól való elmaradását. 5-3. táblázat: Egyes ipari ágazatok súlya és növekedési rátája Nagy-Britanniában és Németországban 1880 és 1913 között Nagy-Britannia

Németország

Ágazat

Súlyok a szektorban *

Növekedési ráta **

Súlyok a szektorban *

Növekedési ráta **

Kémia

2,0%

4,9%

5,0%

6,4%

Elektrotechnika

0,8%

6,0%

1,5%

8,0%

Szén & textíliák

30,0%

1,9%

14,0%

2,6%

Megjegyzés: *Az iparágak részarányának átlaga a teljes termelési érték növekedésében (Ipar és kézműipar); **a nettó hozzáadott érték éves növekedése. Forrás: Tilly, Richard H.: Industrialisierung als historischer Prozess, In: Europäische Geschichte Online (EGO), hg. vom Institut für Europäische Geschichte (IEG), Mainz, 2010-12-03. (3. táblázat, 17. oldal).

5-1. keretes írás Ipari kémkedés Nagy-Britanniában a 19. század folyamán

A 18. század közepétől kezdődően Angliában az új technológiák növekedése volt észlelhető minden ipari ágazatban, s ezzel jelentősen fokozták a termelékenységet. Az ipari forradalom valójában a pamut nagyüzemi feldolgozásával indult. A textilágazatban például a „spinning jenny” és

— 293 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a „water-orsó” feltalálása és alkalmazása a termelés növekedéséhez vezetett, a gőzgép bevetése gyors fejlődést tett lehetővé a szénkitermelésben, a nehéziparban és a közlekedésben. Mivel a legújabb találmányokat főleg Angliában fejlesztették ki, hamarosan a termelékenységre vonatkozó különbségek is megmutatkoztak Európa többi országához képest, és emiatt, vagyis a komoly lemaradás hatékony csökkentése érdekében felmerült a fejlődéshez való felzárkózás szükségessége: történelmi érdekesség, hogy az ipari kémkedés hogyan járult hozzá az iparosodás beindulásához. Anglia egyszerűen ellopta az olasz fonási technológiát. Thomas Cotchett volt az első angol, aki gépiesített fonással próbálkozott. 1702-ben vízi meghajtású malmot épített a selyem fonásához, de nem tudta a mechanikát pontosítani, és a cég 1712-ben csődbe ment. Az egyik alkalmazott, John Lombe hasonló vállalkozást szeretett volna létrehozni. Akkoriban Itália volt a selyemfonás világelső műszaki központja, és bár sosem építettek nagyobb gyárakat, a vízi meghajtású selyemfonást már 1276-tól használták. Ezért döntött úgy Lombe, hogy Itáliába megy tanulmányútra. Egy pap segítségével, akinek kitűnő helyi kapcsolatai voltak, alkalmazták őt az egyik itáliai selyemüzemben, ahol hamarosan megvesztegette a művezetőt, hogy éjszaka is a műhelyben maradhasson. Így míg napközben dolgoznia kellett, éjjel elkészíthette a gépek technikai rajzait és vázlatait. Ezeket a rajzokat selyembálákban rejtette el, amelyeket aztán hajóval Angliába küldött az öccsének. Amint Lombe és utolsó vázlatai biztonságban megérkeztek Angliába, az ellopott olasz technológiára építve azonnal hozzálátott a selyemfonó gyár megalapításához (1718). Természetesen ezt megelőzően a vállalkozó szabadalmaztatta az alkalmazott technológiát (14 évre kapott engedélyt). A selyemfeldolgozó malom hatalmas sikernek bizonyult (5-2. ábra).

— 294 —

5. A II. ipari forradalom

5-2. ábra: A Lombe által megalapított selyemfeldolgozó malom

Forrás: www.allaboutlean.com

A 18. század közepétől egyre gyakoribbá vált a hozzáértő német iparosok Angliába utazása, hogy tájékozódhassanak a legújabb technológiákról. Az 1830-as évek végén például Alfred Krupp álnéven dolgozott az angol üzleti világban. A britek egy ideig jóhiszeműen kezelték a németek „tanulmányi” célú, egyre nagyobb méreteket öltő beutazgatásait, hiszen tudatában voltak annak, hogy jelentős technikai fölénnyel rendelkeznek más nemzetekkel szemben, és szívesen megmutatták mindenkinek a legújabb találmányaikat. Sőt eleinte az új angol technológiák egy részét tudatosan külföldön is értékesítették, hogy így növeljék az ezekből befolyó nyereséget: ez történt például Matthew Boulton gőzgépével is (Schuhmacher, 1968, 7–19). Pár évtized alatt azonban bebizonyosodott, hogy az új angol technológiák külföldi alkalmazása jelentős versenyhez vezetett az angol és európai (főleg

— 295 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a német) iparágazatokon belül, amelyben az angolok már nem mindig voltak képesek megtartani addigi technikai fölényüket. Ekkor változott meg a brit hatóságok álláspontja a külföldi ipari információszerzést megcélzó beutazókkal szemben. Így például a boultoni és wegdwoodsi gyárakban betiltották a külföldiek látogatását. További szigorító intézkedés volt a gépek és alkatrészek kivitelére vonatkozó tilalom, amely az angol ipari technológiák lemásolását volt hivatott megakadályozni, és ezzel a külföldi konkurenciával szembeni védelem volt a végcél. A britek így szerették volna biztosítani, azaz megőrizni a hazai manufaktúrák technikai előnyét, ezért tilos volt mind az újszerű gépek külföldön való üzemeltetése, mind pedig ezek rekonstruálása. 1750-től 1782-ig különféle törvényeket léptettek életbe, amelyek a textilipari gépek kiviteli tilalmára vonatkoztak, és 1786-ban a kohászatot is ilyen irányba szabályozták. Ezeket a törvényeket az elkövetkező évek technikai újításai szerint folyamatosan korrigálták (Weber, 1975, 293–298). A külföldi műszaki szakemberek Németországba való csábítása, mint a technikai fejlődés leghatékonyabb módja ugyancsak elterjedt gyakorlat volt, amelyet rendszerint az állam is támogatott. A német vasútépítés korai kirívó teljesítménye részben az angol szakemberek tömeges alkalmazásával magyarázható (Weber, 1975, 297–305). Azonban francia és orosz részről is voltak próbálkozások az angol műszaki személyzet hazai alkalmazása terén, ezért a potenciális külföldi szakembereknek többnyire aránytalanul magas honoráriumokat ajánlottak fel. Az Angliából való agyelszívás megakadályozása érdekében a hatóságok a gépek kiviteli tilalmaival egyidejűleg a szakszemélyzet elvándorlását tiltó intézkedéseket is életbe léptettek. A Londonban megrendezett 1851-es Világkiállítás jelentette az ipari-vállalkozói szakutazások csúcspontját. Csak a német tartományokból mintegy 8000 személy érkezett Londonba azért, hogy érdeklődjenek a technikai újításokról, továbbképzéseken vehessenek részt, valamint hogy rövid betekintést nyerhessenek a politikai szabadságba és a londoni parlament

— 296 —

5. A II. ipari forradalom

vitakultúrájába. 1851 után azonban az angliai tanulmányutak elveszítették jelentőségüket, mert közben Németország világszintű elismerést vívott ki saját innovációs központjaival, és immár neki is küzdenie kellett a külföldi ipari kémkedés ellen.

A nagyvállalatok bővülését és gazdasági növekedését ebben az időszakban az erős pénzügyi intézmények segítették. Az iparosodás előrehaladtával megfigyelhető, hogy egyre inkább összefonódott a bank- és az ipari tőke, azaz a bankok gyakran és intenzíven támogatták a különféle mamut ipari beruházásokat. Ez főleg Németországra és az USA-ra érvényes, mivel a brit bankok rendszerint csak rövid lejáratú hiteleket tudtak nyújtani a konzervatívan gondolkodó és a hitelfelvétel szempontjából óvatos vállalkozóknak, akik főleg a berendezések és a munkások bérének kifizetésére használták ezeket. Ez alól többnyire a vasútépítés és a hajóipar volt kivétel a brit területeken, ahol már a kezdetektől fogva a nagyobb hitelügyletek is gyakoriak voltak. London-központú tőkepiacával valójában az Egyesült Királyság világelső volt a tőkemozgások kapcsán, és a kapitalizmus rendszere ebben a korban vált igazán világméretűvé, ugyanis a nemzetközi pénzmozgás közben jelentősen megélénkült. Ezért 1870-től kezdődően a londoni tőzsde és intézményei elsősorban a külföldi beruházásokra összpontosítottak, amelyek főként a tengerentúli területeken zajlottak: Észak- és Dél-Amerikában, és a Brit Birodalomban. Bár a pénzügyi tőke kiáramlása komparatív előnyt jelentett és nyereséges volt a briteknek, de ez a folyamat történetesen megerősítette a hazai iparágak elhanyagolását, és ebből kifolyólag saját területeiken jelentősen lecsökkentette a „második ipari forradalom” potenciálját.215 A kontraszt a németországi „nagybankok” kialakulásával, azaz ezek magas tőkepiaci tranzakcióival és a nagyiparhoz fűződő szoros kapcsolatrendszerével ebben az időszakban igencsak szembeötlőnek számított (az erre vonatkozó adatokat lásd az 5.2. alfejezetben). Ezért a két ország eltérő finanszírozási rendszere egy másik ok lehetett a nagyvállalatok eltérő növekedésében és az ipari termelés215

gy negatív irányú értelmezéshez lásd Kennedy, 1987; a pozitív irányú értelE mezéshez pedig Edelstein, 1982, 17–359.

— 297 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ben elért különbségekben, amely állítást a fentebb bemutatott adatok is alátámasztják. Bár akkoriban a fő pénzügyi központ a londoni City, és az általános fizetőeszköz pedig az angol font volt, az orosz iparosodáshoz a franciák, a török vasutak kiépítéséhez pedig a németek nyújtották a hiányzó tőkét. A német mérnökök a törökországi vasútvonal megtervezésében és kivitelezésében is jelentős szerepet játszottak. Számos további ehhez hasonló eset is előfordult a korszakban. Ugyanakkor a világkiállítások egyben az ipari forradalom győzelmének jelképeiként is értelmezhetőek. Az első világkiállítást 1851-ben tartották Londonban, ahol 6 millió látogató 14 ezer kiállított tárgyat tekinthetett meg. Ezek után 4-5 évente szerveztek újra világkiállítást, általában Párizsban, és a továbbiakban a látogatók száma folyamatosan növekedett. Az iparosodás és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok átalakulása felgyorsult a második időszakban. Ekkor számos különböző és már egyre összetettebb folyamat jellemezte az európai kormányközi gazdasági kapcsolatokat. A legfontosabb, országhatárokat áthidaló összekötő kapocs a nemzetközi szinten felélénkülő kereskedelem volt a „belső Európa” (beleértve Nagy-Britanniát is) és a már iparosodott szereplők között. Az európai kereskedelem már egyre inkább az ipari késztermékek cseréjét is magában foglalta. Minden egyes ország specifikus ipari ágazatokra szakosodott: például a brit szolgáltatásokat (elsősorban: pénzügy és hajózás) svájci órákra, német optikai eszközökre vagy francia luxusruházatra cserélték (a felsorolás oldalakon keresztül folytatódhatna). Az ekkor kialakult minták jól tükrözik a kereskedelemben elért komparatív előnyöket, amelyet már akkoriban is számottevő átalakulásként érzékeltek az egymással üzletelő és rendszerint versenyben álló felek, ugyanis ez az eredmény magában rejtette a britek európai kivitelének áttételét szerte a birodalom országaiban. Sőt egyértelmű, hogy akkoriban pontosan ez repítette Nagy-Britanniát a londoni Cityvel (bankszektor) a világ élvonalába, azaz Anglia ebben az időszakban nőtte ki magát a világ legfontosabb pénz- és tőkepiacává. Nagy-Britannia

— 298 —

5. A II. ipari forradalom

ekkor még nem volt a dezindusztrializáció folyamatában, de a gazdasági súlypontjai már egyértelműen a szolgáltatások irányába mutattak. A pénzügyi és a tengeri szállítási szolgáltatásokon keresztül fokozatosan elkezdte kiegyenlíteni a növekvő behozatali többletét (Imlah, 1958, 7–209). Ugyanakkor közvetett módon, vagyis a birodalmán keresztül exporttöbblete is volt más fejlett országokkal (Saul, 1960, 4–217). Ez a kereskedelmi szinteken egymást kölcsönösen kiegészítő kapcsolat nagyban előre lendítette az iparosodás folyamatát a kontinentális Európa országaiban.216 A második folyamat az európai „periférián” zajlott le, azaz olyan országokban, mint például Görögország, Portugália, Oroszország vagy Svédország. Ezek az országok főként olyan mezőgazdasági termékekkel járultak hozzá az Európán belüli kereskedelemhez, mint az olajbogyó, fa, gabona vagy bőr. Azonban kevés résztvevő tudott közülük ezáltal strukturális változásokat elérni, vagyis hosszú távon fenntartható gazdasági előnyöket nyerni ezekből a kapcsolatokból (5-4., 5-5. táblázat). 5-4. táblázat: Az export és a strukturális változások szerepe a kiválasztott országokban és régiókban 1840 és 1910 között Kiviteli teljesítmény

Strukturális változással

Strukturális változás nélkül

Magas növekedési ráta

Svédország (120%)

A Balkán országai * (57%)

Alacsony növekedési ráta

Magyarország (81%)

Portugália (58%)

Megjegyzés: *Szerbia, Bulgária és Románia. Forrás: Berend—Ránki (1980) alapján a szerzők szerkesztése.

216

sszehasonlításként: http://www.britishempire.me.uk/trade.html és http:// Ö www.bbc.co.uk/history/british/empire_seapower/trade_empire_01.shtml és Berend–Ránki, 1980, 539-584.

— 299 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-5. táblázat: Az export és az egy főre jutó nemzeti jövedelem éves növekedése egyes európai országokban 1860 és 1910 között (1960-as amerikai dollárban és százalékban számolt adatok) Egy főre jutó nemzeti jövedelem 1860

Egy főre jutó nemzeti jövedelem 1910

Export növekedési üteme

Egy főre jutó nemzeti jövedelem növekedési üteme

Magyarország

230

372

2,7*

1,2

Portugália

275

290

1,7

0,1

Svédország

280

593

4,0

2,2

Ország

Megjegyzés: *1880-1910. Forrás: Berend—Ránki (1980) alapján a szerzők szerkesztése.

5.2. A német hitelintézeti rendszer története a 19. században A 19. században alakultak ki a ma ismert német hitelintézeti rendszer alapjai: olyan hitelintézeti típusok jelentek meg, melyek mind a mai napig meghatározó részei a német bankrendszernek: a „hagyományos” kereskedelmi bankok mellett ekkor terjedtek el az első jelzáloghitelbankok, a takarékpénztárak, és hitelszövetkezetek is. A továbbiakban ezen hitelintézeti típusok első alapításairól és fejlődéséről lesz szó, de kitérünk az iparosodásra gyakorolt hatásukra is. Kiemelnénk, hogy a 19. század elején a német nyelvterületet számtalan kisebb-nagyobb, önálló politikát folytató világi és egyházi217 territórium (például püspökségek, hercegségek vagy épp városok) alkotta, melyeket a Német-római Császárság (1806-ig), majd később a Német Szövetség (1815–1866) csak laza keretbe foglalt. Az 1871-ben már Ausztria nélkül létrejövő „egységes” Német Császárság sem volt erősen központosított birodalom, sokkal inkább 217

A z 1802-1803-as szekularizáció során az egyházi birtokok területét világi hatalmasságok kapták meg, így a Német-római Császárságot követő „utódállamok” már csak világi territóriumokból álltak. Lásd még a német területi egyházi szervezés és a Bécsi Kongresszus kapcsán: http://www.vr.de/pdf/titel_inhalt_und_leseprobe/1010800/inhaltundleseprobe_9783525101230.pdf

— 300 —

5. A II. ipari forradalom

szövetségi államként szerveződő monarchia, amely több királyságból, nagyhercegségből és egyéb kisebb államból állt. Ennek tükrében használjuk a „német államok” kifejezést, és utalunk a német hitelintézetek történetében jelenlévő sokszínűségre. Ausztria hitelintézeteire nem térünk ki (az osztrák bankrendszer fejlődésének kezdeteiről lásd a 4.5.1. alfejezetet). 5-3. ábra: A Német Szövetség 1815 és 1866 között A NÉMET SZÖVETSÉG 1815–1866

Dán Királyság

Balti-tenger

Holstein

Északi-tenger

(perszonálunióban MecklenburgDániával)

Schwerin

Hollandia (1830-tól)

(1837-ig perszonálunióban Nagy-Britanniával)

8–

4 18

Varsó

Porosz Királyság

Lengyel Királyság

rcegség Anhalt He

Porosz Királyság

(Orosz Birodalom)

Waldecki Fejedelemség

Hesseni Választófejedelemség g sé eg

Nassaui Hercegség

ág

rsz

szo

Szá

Krakkói Köztársaság

(1846-től a Habsburg-Birodalom része)

Belga Királyság (1830-tól)

Hannoveri Királyság

g lt sü ysá ye rál ) Eg d Ki 830 n -1 lla 15 Ho (18

Oldenburgi Nagyhercegség

é aN

Luxemburgi Nagyhercegség

n se

ég gs ce er

yh ag

zá

Ba d

Osztrák Császárság

Württembergi Királyság

Francia Királyság

Bajor Királyság

Bécs

(1848-tól köztársaság, 1852-től császárság)

Liechtensteini Hercegség

Svájc Savoya

Szárd Királyság

tsé

e öv

Lombard-Velencei Királyság Pármai Modenai Hercegség Hercegség Egyházi Állam

Magyar Királyság

Forrás: upload.wikimedia.org alapján a szerzők szerkesztése.

— 301 —

Magyar Királyság FL: Lichtenbergi Fejedelemség (1834-től Poroszország része) FW: Waldeck és Pyrmonti Fejedelemség HH: Hamburg Hanza-város HL: Lübeck Hanza-város HLB: Lauenburgi Hercegség (1865-től Poroszország része) KH: Hesseni Választófejedelemség LD: Lippei Fejedelemség LH: Hessen-Homburgi Tartományi Grófság MS: Mecklenburg-Strelitz OL: Oldenburgi Nagyhercegség Räl: Reussi Fejedelemség (régebbi ág) RJL: Reussi Fejedelemség (fiatalabb ág) SA: Szász-Altenburgi Hercegség SCG: Szász-Coburg-Gothai Hercegség SM: Szász-Meiningeni Hercegség SL: Schaumburg-Lippei Fejedelemség SR: Schwarzburg-Rudolstadti Fejedelemség SWE: Szász-Weimar-Eisenachi Nagyhercegség Anhalt az Anhalt-Kötheni és Anhalt-Bernburgi ág kihalása után került ábrázolásra. városok

0 50 Kilométer

erődök

100

150

szövetségi erődök 200

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-2. keretes írás Német-római Császárság, Német Szövetség, Német Császárság, német egység

A mai Ausztriában és Németországban fekvő területek – a folytonos változásoktól és egyes kivételektől most terjedelmi okokból eltekintve – a 10. századtól egészen 1806-ig a Német-római Császárság (németül Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation, szakzsargonban Altes Reich) részét képezték. A császárság sosem volt egységes, számtalan grófságból, hercegségből, egyházi fejedelemségből, sőt királyságból állt, amelyek urai az évszázadok során egyre nagyobb autonómiával rendelkeztek, és így a császári méltóság egyre súlytalanabb lett. Miután II. Ferenc császár Napóleon császári címére válaszul 1804-ben felvette az osztrák császári címet, és I. Ferenc néven az új Osztrák Császárság első uralkodója lett, továbbá a Napóleont támogató német fejedelmek a Rajnai Szövetségbe (németül Rheinbund) tömörültek, Ferenc 1806-ban hivatalosan is feloszlatta a Német-római Császárságot. A napóleoni háborúk után megmaradt 35 német államot és négy szabad várost az 1815-ben alapított Német Szövetség (németül Deutscher Bund, 5-3. ábra) tömörítette laza szövetségbe, két legerősebb tagja Ausztria és Poroszország voltak. A német egység innen még messze volt, és egy többlépcsős folyamat keretében valósult meg. 1834-ben alakult meg a fokozatosan bővülő Német Vámunió (Deutscher Zollverein), amely nagyban elősegítette a tagok közötti gazdasági közeledést. A politikai egységteremtési kísérlet azonban 1848-ban meghiúsult a porosz uralkodó ellenállása miatt. A német egység végül porosz vezetéssel jött létre: 1866-ban megalakult az Északnémet Szövetség (németül Norddeutscher Bund), amelybe 1870-ben (Ausztria kivételével) a délnémet államok is beléptek. Ezen államalakulatból jött létre a Német Császárság (más néven Német Birodalom) 1871-ben, ami a következő évtizedekben Európa egyik legjelentősebb politikai és gazdasági hatalmává vált. Ez a „kisnémet állam” koncepciójának megvalósítása volt, mivel Ausztria végleg kívül maradt a német egységen. Ennek előzménye, hogy a régóta tartó osztrák–porosz ellentét egy rövid háborúban csúcsosodott ki 1866-ban, mely Ausztria vereségével zárult. Talán ennek is betudható

— 302 —

5. A II. ipari forradalom

a magyarok felé történt Habsburg-nyitás, mely elősegítette az osztrák–magyar kiegyezés létrejöttét.218

5.2.1. Az Aktienbankok története és szerepe az első világháborúig

Német nyelvterületen az első hitelintézet-kezdemények már a 13–14. században megjelentek. Ezek az ún. városi váltóbankok (németül städtische Wechselbank) hivatalos pénzváltóhelyként működtek, egyes esetekben további pénzügyi szolgáltatásokat is nyújtottak (Klein, 1982, 84. f.). A 15–17. században tevékeny kereskedő-bankárcsaládok (merchant-banker) eleinte kiegészítő szolgáltatásként, később külön üzletág formájában foglalkoztak kölcsönügyletekkel, befektetésekkel és „banki átutalásokkal” (például az augsburgi Fugger vagy Welser családok, lásd ezzel kapcsolatban a 3-4. keretes írást) (Klein, 1982, 93. ff.). Jelentős mérföldkő volt továbbá az 1619ben az amszterdami „váltóbank” mintájára alapított Hamburgische Giround Wechselbank219 (Omlor, 2014, 35. f.; vö Klein, 1982, 149 és 166. ff.). A 18. században jelentek meg az egyes pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó, családi tulajdonban lévő magánbankok, melyek még a 19. században is jelentősnek számítottak (lásd a 5-3. keretes írást). Hosszú távon azonban – részben korlátozott tőkéjük és kockázatvállalásuk következtében – nem feleltek meg a kor legújabb kihívásainak, mivel többek közt nem tudták (vagy akarták) a fejlődő ipart nagyobb mennyiségű tőkével ellátni. Ezt a piaci rést az Aktienbankok töltötték be. 5-3. keretes írás Magánbankok

A magánbank (németül Privatbank) a 18. századnak és 19. század első évtizedeinek egyik jellegzetes és talán a legjelentősebb hitelintézeti típusa volt. A magánbankok magánszemélyek által alapított, pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó, nem egyszer többgenerációs családi vállalkozásokként 218 219

észletesen lásd a témában: Vajnági, 2009, 167–190; Vadász 2005, 204–309. R A bank a forgalom nyilvántartására és az átutalásokhoz saját belső technikai pénznemet vezetett be. Ez lehetővé tette a teljes pénzforgalom készpénzmentes lebonyolítását, amely független volt a számtalan érvényben lévő pénznemtől.

— 303 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

működtek. Ezek többsége eredetileg kereskedőház volt, amelyek elkezdtek kapcsolódó pénzügyi szolgáltatásokkal (pénzváltás, váltó- és hitelügyletek, állampapírokkal való kereskedelem) foglalkozni. Ez később domináns üzletággá vált. Klein (1982, 245) az évszázadokkal korábban virágkorukat élő pénzügyi vállalkozókhoz (például a Fuggerekhez) hasonlóan őket is kereskedő-bankároknak nevezi. Legjellegzetesebb ügyleteiknek az értékpapír-kereskedelem (például államkötvényekkel)220 vagy a hitelnyújtás számítottak. A magánbankok jellegzetessége, hogy erősen kapcsolódtak a tulajdonos személyéhez, családjához. A tulajdonosok saját vagyonukkal feleltek, így különösen fontosak voltak a személyes kapcsolatok: annak adtak hitelt, akiben megbíztak. Ez hosszú távon hátránnyá vált, mivel így főként a közeli régióban tudtak üzleteket kötni, távoli vidékeken partnerbankokat vontak be. Szemben Franciaországgal vagy Angliával, a német államokban nem egy város (Párizs, London) határozta meg a korabeli „bankrendszert”. Nagyobb befolyású pénzügyi központok voltak többek közt Frankfurt (például Rothschild és Bethmann család), Köln (például Oppenheim és Schaaffhausen bankházak), Berlin és Hamburg (Wandel, 1998, 1. f.; Klein, 1982, 142. f., 245. ff.; Pohl H., 1982, 18. ff.; Pohl, 1993, 197. ff.). 5-4. ábra: A Metzler bank székháza 1849 körül

Forrás: www.metzler.com

220

frankfurti Bethmann-ház jó kapcsolatot ápolt a Habsburgokkal, és a 18. század A második felétől jelentős mennyiségben kereskedett osztrák állampapírokkal.

— 304 —

5. A II. ipari forradalom

A magánbankok egy részének alapítása kapcsán találkozhatunk akár 17. századi dátumokkal is. Ezeket azonban érdemes kontextusba helyezni. A frankfurti Metzler bank (5-4. ábra) esetében – amely még ma is létezik – 1674 az alapítás ismert dátuma. Benjamin Metzler ekkor azonban még csupán egy textilkereskedelmi vállalkozást működtetett, váltóügyletekkel – a kereskedelemmel összefüggésben – a család csak 1728-ban kezdett el foglalkozni, és az 1760-as évektől vannak adataink hitelügyletekre. Ekkortól kezdődött a pénzügyi szolgáltatások előtérbe kerülése is (Klein, 1982, 246. ff.). 5.2.1.1. Az Aktienbankok kialakulása és fejlődése

A német szakirodalom Aktienbanknak hívja azokat a hitelintézeteket, melyek részvénytársasági vagy betéti részvénytársasági (Kommanditgesellschaft auf Aktien) formában jöttek létre. Jellemző rájuk, hogy „általános” hitelintézetek voltak (magyarul vegyes vagy univerzális bank, angol szakirodalomban universal bank), és pénzügyi szolgáltatások teljes körét – számlanyitás, hitelnyújtás, befektetési üzletág – nyújtották, vagyis egyszerre voltak kereskedelmi és befektetési bankok. Egyik legfontosabb tevékenységi körük az ipar finanszírozása volt: hiteleket nyújtottak, valamint vállalatokat alapítottak vagy szereztek bennük részesedést, majd eladták a tulajdonrészüket (lásd még az 5.2.1.2. alpontot). Ahhoz, hogy ezt a feladatkört betöltsék, a korabeli családi tulajdonban lévő magánbankoknál jóval nagyobb tőkével kellett rendelkezniük. Ennek érdekében nem egyszer több magánbank együttműködésével hozták őket létre, hogy így koncentrálhassák a nagyobb befektetésekhez szükséges tőkét. Az Aktienbankok legfontosabb külföldi előzményei a brüsszeli Société Générale (1822), valamint a párizsi Société Générale de Crédit Mobilier (1852) voltak. Német nyelvterületen már az 1830-as években léteztek részvénytársasági formában működő bankok, amelyek azonban jegybanki szerepkört is betöltő intézmények voltak: ezek hitelezéssel ugyan foglalkoztak, de részvénykereskedelemmel már nem. Ilyen például a Bayerische Hypotheken- und Wechselbank (1835) vagy a Lipcsei Bank (1838). Az első igazi Aktienbank német területen a kölni Schaaffhausen’sche Bank volt (lásd az 5-4-es keretes írást), bár ez az alapításban játszott állami szerep és a szük— 305 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

séghelyzet miatt kivételes esetnek számított. Ezt az 1850-es években további alapítások (Disconto-Gesellschaft 1851, Bank für Handel und Industrie 1853, Berliner Handels-Gesellschaft 1856, a hamburgi Norddeutsche Bank 1856, a szász Mitteldeutsche Creditbank 1856) követték. Megjegyzendő, hogy a porosz kormányzat221 ekkoriban elzárkózó volt a részvénytársasági formában alakított bankokkal szemben, így a berlini Disconto-Gesellschaft is eleinte személyegyesítő társaságként, majd 1855-től betéti részvénytársaságként működött, mivel ezek nem estek olyan szigorú szabályozás alá. Ugyanezért alakult a Berliner Handels-Gesellschaft szintén betéti részvénytársasági formában. A 1856–1857-es gazdasági válság azonban véget vetett ennek az alapítási láznak (Edwards–Ogilvie, 1996, 428. ff.; Pohl, 1993, 264. f.; Pohl H., 1982, 121. f.; Pohl M., 1982, 172. ff. és 191). 5-4. keretes írás Az első német „bankszanálás”

Abraham Schaaffhausen bankháza egy 1791-ben alapított kölni magánbank volt, amely eredményesen nyújtott pénzügyi szolgáltatásokat a Rajna-vidék fejlődő iparának. Az 1848-as politikai és gazdasági válság idején a kockázatos ügyletek és túlzott hitelnyújtás miatt azonban a bank 1848. március 29-én fizetésképtelenné vált. Ez több iparvállalat csődjével fenyegetett, melyek rá voltak utalva a bank hiteleire. A bank garantálta hitelezőinek, hogy semmilyen veszteség nem éri majd őket. Kölni bankárokkal, valamint vállalatokkal egy bizottságot hoztak létre a bank megmentési lehetőségeinek megtárgyalására, amely június 3-án egy javaslatot terjesztett a hitelezők elé. Eszerint a követeléseiket részese221

P oroszország részben a Német-római Császárságon belüli, részben azon kívüli (mai lengyel és balti) területekből álló királyság (1701 előtt hercegség) volt, és a 18. század folyamán végrehajtott modernizáció által az egyik legerősebb német állammá, Ausztria állandó riválisává vált. A császárság 1806-os megszűnése után a Porosz Királyság a Német Szövetség egyik jelentős tagja lett (1815–1866), majd alapító tagjává vált az Északnémet Szövetségnek (1866–1870) és a Német Császárságnak is (1871–1918). Ez utóbbi államalakulatok föderatív struktúrája révén Poroszország megtartotta részleges függetlenségét, saját királya és kormányzata volt. Erejét mutatja, hogy a Német Császárság területének és lakosságának több mint felével rendelkezett. Berlin pedig nemcsak Poroszország, de a Német Császárság fővárosa is volt.

— 306 —

5. A II. ipari forradalom

déssé alakítják, így a bank részvénytársasággá alakul. A megoldás több hitelezőnek nem tetszett, de épp ezért követeléseikre a hitelezők másik fele garanciát vállalt. Augusztus 28-án a porosz király222 engedélyezte az átalakulást, valamint 1858-ig garantálta az osztalékfizetést és a részvények beválthatóságát. Az állam cserébe ellenőrző funkcióval rendelkezett, és kinevezhette az egyik igazgatót. Kiemelnénk, hogy akkoriban ezt az eljárást kivételes esetnek tartották, nem pedig a hitelintézeti fejlődés következő lépcsőfokának. Manfred Pohl (Pohl M., 1982, 175) még azt is megjegyzi, hogy talán a porosz vezetés tudatosan kerülte a tőkeinjekciót, hogy kísérletezhessenek az első Aktienbank létrehozásával223 (Pohl H., 1982, 121. f.; Pohl M., 1982, 173. ff.). 5-5. ábra: A Schaaffhausen’sche Bank székháza Kölnben

Forrás: www.wikiwand.com

öln városát és a Rajna-vidéket a Bécsi Kongresszus (1814–1815) Poroszországhoz K csatolta. 223 Érdekesség, hogy ez a – nem hatósági kényszerre épülő – reorganizáció az alkalmazott eljárást tekintve hasonlatos a ma használt hitelezői feltőkésítés szanálási eszköz mechanizmusához, amelyet EU-szinten a 2014/59/EU-irányelv, Magyarországon a szanálási törvény (2014. évi XXXVII. törvény) szabályoz. 222

— 307 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A Schaaffhausen’sche Bank 1914-ig fennmaradt az ország első tíz legnagyobb bankjának egyikeként (székházát lásd az 5-5. ábrán), amikor fuzionált a szintén berlini Disconto-Gesellschafttal (Pohl M., 1982, 289).

Az Aktienbankok következő, az 1870-es évek elején tapasztalt alapítási hullámának hátteréül a német gazdaság robbanásszerű fejlődése és az ezzel járó vállalatalapítási láz szolgált.224 Ezt nemcsak a technológiai fejlődés segítette, hanem az is, hogy Franciaország 1871-es legyőzése következtében a német GDP negyedének megfelelő pénz ömlött – francia jóvátételként – a német gazdaságba, és Elzász-Lotaringia Német Császársághoz történő csatolásával megnyílt az út az ottani ásványkincsek felé, valamint 1834 és 1871 között a német államok a bővülő Német Vámunió következtében (néhány kivétellel) fokozatosan egységes vámterületté váltak, továbbá a gyarapodó népesség növekvő keresletet teremtett. Fontos mérföldkő, hogy 1870. június 11-étől az akkori német államokat tömörítő Északnémet Szövetség megszüntette a részvénytársaságok alapításához szükséges állami koncessziós követelményt. 1869–1872 között 176 bankot alapítottak, mely jól illeszkedik az 1871–1885 közötti részvénytársaság-alapítási lázba (ebben az időszakban 1963 rt. jött létre). Ekkor alakult több olyan Aktienbank, amely mind a mai napig a német hitelintézeti rendszer meghatározó szereplője: a Deutsche Bank (1870), a Commerz- und Disconto-Bank (1870, a mai Commerzbank) és a Dresdner Bank (1872) is. A Deutsche Bank ekkor még koncessziós kötelezettség mellett alakult. Alapításának egyik mozgatórugója a német (tengerentúli) külkereskedelem finanszírozásának támogatása volt (például hitelezés útján), amely kapcsán a pénzforgalmat korábban brit és francia bankok bonyolították (a bankkal kapcsolatban lásd még az 5-5. keretes írást). Manfred Pohl (Pohl M., 1982, 288) szerint a fenti három hitelintézet, valamint az 1850-es években alapított Disconto-Gesellschaft, Bank für Handel und Industrie és Berliner Handels-Gesellschaft tekinthető az 224

rról a kérdésről, hogy az Aktienbankok valójában mekkora szerepet játszottak A a német iparfejlődésben, a következő alpontban lesz szó.

— 308 —

5. A II. ipari forradalom

1914 előtti korszakban a német bankszektor legnagyobbjaiként számon tartott nagybanknak (Großbank). A nagybankok mellett számtalan kisebb, inkább csak regionálisan jelentős Aktienbank is alakult, például a Bayerische Vereinsbank (1869) vagy a Bergisch-Märkische Bank (1871). A gazdasági-pénzügyi fejlődés azonban nem mentesítette a német hitelintézeti rendszert a válságoktól, sőt a felelőtlen befektetések hozzá is járultak ezek kirobbanásához. Sokan úgy vettek értékpapírokat, hogy nem ismerték az azok mögötti fedezeteket. Voltak olyan hitelintézetek, amelyek kifejezetten spekulációs céllal jöttek létre (a szakirodalomban Gründerbank, „alapító bank” néven ismertek. Ezek jelentéktelen, nem feltétlenül életképes vállalkozásokat alapítottak vagy alakítottak át részvénytársasággá, és – gyakran manipulációk segítségével – nyereséggel adták el részvényeiket a tőzsdén. A verseny éles volt, a gazdaság túlpörgött. A spekulációk 1873-ban bosszulták meg magukat, amikor a bécsi tőzsde összeomlott, magával rántva a berlinit is. Számtalan vállalkozás vált fizetésképtelenné, és velük együtt rengeteg bank is: 1880-ig nagyjából száz hitelintézet zárt be az új alapításúak közül. Berlinben 1870–1873 között 40 bankot alapítottak, ebből 1873–1881 között 30 megszűnt. A legnagyobb bankok azonban megerősödve jöttek ki a válságból: csökkent a konkurencia, és több gyengélkedő bankot maguk vásároltak fel. A vállalatalapítási láztól távol maradó hitelszövetkezeteket és takarékpénztárakat javarészt megkímélte a válság. 1880–1914 között aztán folyamatos, némi recessziótól sem mentes fejlődés következett, 1886–1912 között 5001 részvénytársaságot – a bankok számára potenciális ügyfeleket – alapítottak, és az Aktienbankok száma is fokozatosan nőni kezdett: 1891-ben 215 létezett, 1902-ben 472, 1911-ben 963. A háború előtti „boldog békeidők” végén, 1913-ban a három legnagyobb vállalkozás bank volt, akárcsak a 25 legnagyobból 17 (Pohl, 1993, 265. f.; Pohl M., 1982, 225. ff., 231 és 262. ff.; Wandel, 1998, 10. f. és 19; Detzer, 2017, 19).

— 309 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-5. keretes írás A Deutsche Bank első évtizedei

1870-ben, amikor a Deutsche Bank alapításának ötlete már kiforróban volt, az egész világ bankrendszere mélyreható változásokon ment keresztül. A gyors ütemű iparosodási folyamatok miatt a német ipari szektor pénzügyi igényei folyamatosan növekedtek, mindez pedig a hagyományos banki üzletág további fejlődését vonta maga után. Berlinben számos privát bankár nyitottan fogadta az új bankalapítási ötletet, amelynek fő képviselője Adelbert Delbrück volt, aki a Deutsche Bank „valódi alapítójának” tekinthető. 1870. január 22-én hivatalosan is elfogadták a bank statútumát, és 1870. március 10-én a porosz állam kormánya megadta a koncessziót (Gall és szerzőtársai, 1995, 15–89). 1870-ben tulajdonképpen ez volt az utolsó koncesszió, amelyet egy részvénytársasági alapokon nyugvó bank megkapott Poroszországban, és még abban az évben a koncessziós követelmény is megszűnt. Az alapszabály kiemelte a külföldi partnerek fontosságát: „A társaság célja mindenféle banki ügylet végzése, különösen a Németország, más európai országok és a tengerentúli piacok közötti kereskedelmi kapcsolatok előmozdítása és megkönnyítése.”225 A bank megalapításának közvetlen célja az volt, hogy segítségével a német külkereskedelem finanszírozása elszakadhasson az angol bankok dominanciájától. Így a vezetőség a kezdetektől fogva a nemzetközi üzleti tevékenységek kiépítésére összpontosított. 1871 és 1873 között a Deutsche Bank már öt fontos fiókintézettel rendelkezett: Brémában és Hamburgban, valamint Jokohamában, Sanghajban és Londonban. Bár az alapítóatyák előrelátóak voltak, amikor úgy döntöttek, hogy a „Német Bank” nevet adják a hitelintézetnek, akkor még nem sejtették, hogy mindezzel saját maguk számára fognak kemény versenyt teremteni. Mivel kimondottan csak a német külkereskedelem finanszírozása hos�szú távon nem volt fenntartható, az újonnan alapított bank hamarosan más üzleti területeken is szerencsét próbált (Gall és szerzőtársai, 1995, 29–102).

225

Lásd: http://www.bankgeschichte.de/de/docs/Chronik_D_Bank.pdf

— 310 —

5. A II. ipari forradalom

A bank már az alapítás első éveiben fogadta a készpénzes betéteket, amely ügylet ma már egy természetes dolognak hangzik, de akkoriban nem volt magától értetődő egy hitelintézet esetében sem. Az intézménynek szilárd pénzügyi talapzatra volt szüksége az általa kiválasztott üzleti területeken való tevékenységek sikeres kivitelezése érdekében (pénzforgalom, befektetések), és lényegében ezért szakosodott korán a betétekre. A bank egyik legismertebb korai társigazgatója Georg von Siemens volt, aki hamar felismerte a betéti ügyletekben rejlő komoly pénzforrási lehetőségeket. Ezen üzleti tevékenység előmozdításával nem csak széles körű tőkealapot biztosított az intézménynek, de az egész országban komoly áttörés történt e területen. A Deutsche Bank első irodája a berlini Französische Straße 21-ben, egy szerény ház első emeletén működött, de mindössze közel egy évig maradt itt, majd a már mintegy ötven alkalmazottat számláló intézmény átköltözött a berlini értéktőzsde szomszédságába. 1876-tól pedig az új székház épületegyüttese a Behrenstraße, a Mauerstraße és a Französische Straße környékén található körzetben épült ki. Az épületeket összekötő két függő boltívet (5-6. ábra) egyfajta sajátos ismertetőjegyként szerették volna integrálni a korai vezetők a bank reprezentációiban. Már a fentiekből is jól látható, hogy a hitelintézet első évtizedei a gyors expanzió jegyében teltek. E korai fázisban az ígéretes üzletekre való ráérzés és a biztos kockázatérzet szorosan összefonódtak egymással (Gall és szerzőtársai, 1995, 28–106). 5-6. ábra: A Deutsche Bank berlini épülete a híres függő boltívvel

Forrás: commons.wikimedia.org

— 311 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az 1880-as években egyre nagyobb szerepet játszottak a befektetési banki tevékenységek, és az 1890-es években már ez az üzletág virágzott a legjobban. A bank nagyszabású befektetési ügyletei kulcsszerepet játszottak a német elektrotechnikai ipar teljes kiépítésében, ugyanakkor egyre nélkülözhetetlenebb pozíciót vívott ki magának a vas- és az acélipar finanszírozásában is. A hitelintézet belföldi pénzpiacon megszerzett egyre gyorsabban erősödő kulcsszerepe lehetővé tette a német érdekekhez fűződő különféle nagyszabású külföldi finanszírozásokat is, amelyek jó néhány évtizedre lekötötték a bank figyelmét. Az egyik legismertebb példa erre a bagdadi vasútvonal kiépítésének megszervezése és pénzforrásokkal való ellátása. 1895-től a bank bővítésének újabb szakaszába lépett, ugyanis szervezeti és bankügyleti szinteken partnerként egyre szorosabban összeforrt a jelentősebb regionális bankokkal, főleg azokkal, amelyek a német ipar fellendítésén dolgoztak. Ekkor az úgynevezett érdekközösségek nagyszabású koncentrációja fémjelezte a német bankszektort (lásd még a 5.2.1.4. alfejezetet). Megfigyelhető, hogy ezekben az időszakokban még mindig ritkák voltak a Deutsche Bank saját fiókintézetei: az első 1886-ban nyílt meg Frankfurt am Mainban, majd 1892-ben Münchenben, végül pedig 1901-ben Drezdában és Lipcsében. Ezenkívül a külföldi vállalkozások hatékony előremozdítása érdekében a bank igen hamar felismerte a különféle szakintézményekkel való együttműködés előnyeit. Mind a Német Tengerentúli Bank (Deutsche Ueberseeische Bank: az alapítás éve 1886), mind pedig a Német-Ázsiai Bank (Deutsch-Asiatische Bank: alapítás 1889) alapításának esete azt mutatja, hogy a kapcsolódó pénzügyi tevékenységek hátterében ott állt a német diplomácia (külügyminisztérium) kemény munkássága, amely enyhe nyomást gyakorolt a szóban forgó országok döntéshozóira és más nemzetközi szereplőkre. Mindennek ellenére, figyelembe véve az akkori nehéz piaci feltételeket, a történelmi kontextust és mindkét intézmény sikeres infrastrukturális megaprojekteket megvalósító befektetői tevékenységét, az is leszögezhető, hogy ezen intézmények teljesítették eredetileg kitűzött céljaikat és ellátták szerepüket (Gall és szerzőtársai, 1995, 33–114).226

226

Összehasonlításként lásd Kindleberger, 2006, 44–46 és 117–130.

— 312 —

5. A II. ipari forradalom

1914 tavaszán a Frankfurter Zeitung „a világ legnagyobb bankjaként” mutatta be olvasóinak a Deutsche Bankot, de valójában ez a momentum a hitelintézet egy sikeres fejlődési korszakának a csúcspontját és végét is jelezte egyben (Novak és Kerner, 2016, 14–59).227 Az első világháború kitörése már nem engedett elég fejlődési teret olyan merész üzleti víziók megvalósítására, mint amelyeket egykoron több bátor vállalkozó a kockázatok tudatában (akár külföldön is) kivitelezhetett. Az első világháború után a hitelintézet vezetőségének azon kellett fáradoznia, hogy a folyamatosan változó politikai-gazdasági kontextusokban megfelelően biztosítsa az addig elért státuszát. Az 1930–1940-es évek sok nehézséget hoztak: 1931-ben csúcsosodott a globális gazdasági és bankválság, majd az 1933-tól 1945-ig tartó nemzetiszocialista uralom alatt a bank nemcsak hogy teljesen csődbe jutott, hanem a hitelintézet a náci állam eszközévé is vált. A második világháború után a bankot államosították a szovjet övezetben, a nyugati területeken pedig mintegy tíz intézményre szakadt szét. Az utódintézmények összeolvadásából a Deutsche Bank AG 1957-ben jött létre, amelynek jogi székhelye Frankfurt am Main lett. A 20. század második fele növekedést hozott: nőtt a bank magánügyfeleinek a száma és ezzel párhuzamosan a hazai fiókhálózat országos lefedettsége is. A nemzetközi üzleti tevékenység növekedésével a bank globális vállalattá vált, és a külföldön megnyílt fiókintézetek, valamint a más országokban átvett hitelintézetek még jobban megerősítették ezt a fejlődési irányt (Gall és szerzőtársai, 1995, 99–192, 201–349 és 350–496). Németország sikeres egyesítése után a bank feladatai jelentősen kibővültek, és például 1997ben az Európai Monetáris Unió jegyében fontos reformok kivitelezésében vállalt aktív szerepet. Az ezredforduló óta a bank sikeresen bővítette üzleti tevékenységét, különösen olyan fejlődő régiókban, mint például Kína, India és Oroszország. Napjainkban a Deutsche Bank a világ vezető globális univerzális bankjainak sorába tartozik (Gall és szerzőtársai, 1995, 80–496 és 501–917; valamint Novak és Kerner, 2016, 12–87 és 221–420).

227

ásd a második fejezetet (Die Deutsche Bank – Eine bewegte Geschichte, valamint L a Der Erste Weltkrieg und das Ende der Kaiserzeit című alfejezetet).

— 313 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-7. ábra: A Német Császárság 1871 és 1918 között A NÉMET CSÁSZÁRSÁG 1871–1918

Svéd Királyság

Dán Királyság

Koppenhága

Balti-tenger

Északi-tenger

MecklenburgSchwerin

Porosz Királyság

Oldenburgi Nagyhercegség

Hollandia

sé

Varsó

er Braunschweigi H

Porosz Királyság

Orosz Birodalom

gség

t Herce

Anhal

Waldecki Fejedelemség

Schwarzburg-Sondershausen Fejedelemség

Szász Királyság

Belga Királyság Krakkó Luxemburgi Nagyhercegség

Királyság

sá

Na gy he rc e

Osztrák Császárság (Osztrák-Magyar Monarchia része)

ály

Württembergi

Kir

Bad eni

jor

é gs

Bajor Királyság

Lo Elz ta ász rin gi a

BÉCS

Franciaország

Liechtensteini Hercegség Svájc

Olasz

Királyság

Magyar Királyság

(Osztrák-Magyar Monarchia része)

FHZ: Hohenzollern Fejedelemség (Poroszország) GH: Hesseni Nagyhercegség LD: Lippei Fejedelemség OLD: Oldenburgi Nagyhercegség Räl: Reußi Fejedelemség (régebbi ág) RJL: Reußi Fejedelemség (fiatalabb ág) SA: Szász-Altenburgi Hercegség SCG: Szász-Coburg-Gothai Hercegség SL: Schaumburg-Lippei Fejedelemség SMG: Szász-Meiningeni Hercegség SR: Schwarzburg-Rudolstadti Fejedelemség SWE: Szász-Weimar-Eisenachi Nagyhercegség W: Waldeck és Pyrmonti Fejedelemség

Forrás: upload.wikimedia.org alapján a szerzők szerkesztése.

5.2.1.2. Az Aktienbankok szerepe a német iparosodásban

Az ipari forradalom néhány vívmánya már megjelent egyes német területeken a 18. században (Poroszországban például 1783-ban is működtek gőzgépek), de csak a 19. század közepétől gyorsult fel igazán az iparosodás. Ez utóbbiban több tényezőnek volt szerepe. Fontos feltétel volt a mezőgazdaság, az orvostudomány, valamint a higiénia fejlődése, ami által nőtt a népesség. A német államok lakossága az 1800. évi 23 millióról 1871-re 40 millióra, majd 1910-re összesen 64 millióra nőtt. A fejlődő

— 314 —

5. A II. ipari forradalom

mezőgazdaság és a növekvő lakosság által jelen lévő (iparban, gyárakban alkalmazható) munkaerőtöbblet, a műszaki újdonságok, közlekedési hálózat kiépítése, a belső német vámhatárok fokozatos felszámolása (bővülő Német Vámunió 1834-től), és persze egyes politikai változások (például a német egység 1871-től – a Német Császárság térképét lásd az 5-7. ábrán) mind-mind hozzájárultak a német ipari forradalom sikeréhez és mértékéhez. Pounds (2003, 389) adatai szerint „Németország” bruttó GDP-je 1850 és 1910 között több mint a négyszeresére nőtt. Míg a század első felében még inkább a fémiparon és a vasútépítésen volt a hangsúly (August Borsig mozdonygyárát lásd az 5-8. ábrán), a század második felében bekövetkező ipari növekedéshez már új iparágak (például elektrotechnikai- és vegyipar, optika) is hozzájárultak. Jelentősek voltak azonban a regionális eltérések, a korszak talán legjellegzetesebb német ipari központjai a Ruhr-vidéken összpontosultak. 5-8. ábra: August Borsig mozdonygyára (1847)

Forrás: upload.wikimedia.org

— 315 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Maga a vasútépítés nem csak a személy- és teherszállítást forradalmasította, és ezáltal közelebb hozott egymáshoz régiókat, de munkát is nyújtott, valamint keresletet teremtett például a fémiparnak. Ezenkívül olcsóbb lett a szállítás, ezzel is javítva a német áruk külföldi eladhatóságát, valamint az import termékek árára is csökkentő hatással volt. Míg 1865-ben 14 169 km volt a vasútvonal hossza a német államokban, 1895ben már 46 560 km (további információkért lásd még az 5.1 alfejezetet, vö. Vadász, 2005, 229. ff. és 253. ff.; Pohl M., 1982, 145. ff.). A 19. század első felében a német államokat lefedő, kiépített bankrendszer nem még nem létezett. A hitelt nyújtani képes intézmények többsége tartózkodó volt a kockázatosnak ítélt új iparágak támogatásában. Sok magánbank inkább a személyes kapcsolatok alapján adott hitelt, de az ismert, közvetlen régió vállalkozásai is inkább rövid lejáratú kölcsönökre számíthattak. A századelő egyik biztosabb befektetési formája továbbra is az állampapír maradt. Kivételt csak egyes – különösen kölni – magánbankok képeztek, amelyek már az 1830–1840-es évektől hiteleket nyújtottak a fémipar, a bányászat és a vasútépítés számára, valamint részvényekkel és kötelezettségekkel üzleteltek, így fontos szerepük volt az ipari/bányászati központtá váló Ruhr-vidék fejlesztésében és a vasútépítésekben. Nemegyszer maguk is tulajdonjogokat szereztek, így befolyásolva a cégfejlődés irányát. Az Oppenheim bankház például 1845-ben egy stolbergi bányászattal és fémiparral foglalkozó részvénytársaság (Aktiengesellschaft für Bergbau und Zinkfabrikation) alaptőkéjének 30 százalékát finanszírozta, de bekapcsolódott a későbbi óriásvállalat, a Krupp finanszírozásába is. Azonban ezen finanszírozási ügyletek jelentősége regionális volt. Ami a keresletet illeti: eladósodni szégyen volt, így inkább maga a vállalkozó és családja biztosította a beruházásokhoz szükséges pénzt, vagy egy tőkeerős kereskedővel alapított közös vállalkozást. Ez a rendszer így nem tette lehetővé az igazán nagy fejlesztéseket. Míg Angliában az iparfejlődés fokozatosan, lassan következett be, addig a német területek mai kifejezéssel „fejlődő országnak” számítottak, és a vállalkozóknak nagy mennyiségű pénzre volt szükségük, hogy kiaknázzák az ugrásszerű technológiai fejlődéshez kapcsolódó lehetősége— 316 —

5. A II. ipari forradalom

ket és a méretgazdaságosságból fakadó előnyöket (economies of scale). Nem volt elég olyan vállalkozás, amelynek lett volna tapasztalata és/ vagy saját tőkeereje önerőből finanszírozni a komolyabb fejlesztéseket. A technológiai fejlődéssel párhuzamosan azonban a vasútépítésnek és egyes iparágaknak egyre nőtt a tőkeigénye. Pohl (1993, 214) szerint hiányzott a gazdaság számára a megfelelő „eszköz” a meglévő tőkét a szűkebb régión túl befektetni. A magánbankok azonban korlátozott tőkeerejük miatt nem tudtak (vagy a kockázatok miatt nem akartak) hosszú távon nagyobb mennyiségű tőkét rendelkezésre bocsátani. A részvénytársasági forma („rt.”) bevezetése erre megoldást kínált. A részvényvásárlás mint befektetési forma a befektetőknek azért volt előnyös, mert felelősségük korlátozott volt, és akár kisebb összeggel, nagy távolságból is be tudtak csatlakozni. Logikus lépés volt részvénytársasági formában nem csak vállalatokat, de bankokat is létrehozni. Az 1840–1850es években, sokszor több bank együttműködésével alapított Aktienbankok már rendelkeztek akkora tőkével, hogy részt vegyenek az rt.-k alapításában, finanszírozásában. Az ekkor alapított, már említett Aktienbankok (Schaaffhausen’sche Bank, Bank für Handel und Industrie, Berliner Handels-Gesellschaft, Disconto-Gesellschaft) működésük nagyjából első 20 évében főleg részvényekkel kapcsolatos ügyleteket bonyolítottak. Részvénytársaságokat alapítottak (főként a bányászatban, vas-, gép-, fém-, elektrotechnikai- és vegyiparban, valamint a közlekedésben), melyek részvényeit viszonylag gyorsan továbbértékesítették. Ugyanígy kereskedtek vásárolt részvényekkel is. Követeléseik ezzel szemben általában alig haladták meg a mérlegfőösszeg 10 százalékát. 1869-ben például a Bank für Handel und Industrie nyereségének alig 12 százaléka származik követelésekből és váltókból, a maradék értékpapír-kereskedelemből és részesedésekből. Hasonló képet mutatnak a Berliner Handels-Gesellschaft mutatószámai: itt a nyereség 62 százaléka az értékpapír-kereskedelem, 22 százaléka kamatok és jutalékok számlájára írható. A 19. század harmadik harmadában és a századfordulón váltás figyelhető meg az Aktienbankok üzletpolitikájában: ezen időszakban már kevésbé vettek részt vállalatalapításokban. Ennek oka részben a rossz — 317 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

tapasztalatokban keresendő: az 1873–1880 közötti válság, a vállalati csődök sorozata ráébresztette a bankokat a tulajdonviszonyban rejlő kockázatokra, így inkább hiteleket (folyószámlahiteleket is) nyújtottak, a megszerzett részvények pedig csak addig voltak a bank portfóliójában, amíg el tudták azokat adni. Megváltozott a finanszírozási formák sorrendje is: az 1850–1860-as években az Aktienbankok először segédkeztek az új vállalkozások létrejöttében, és csak ezután nyújtottak nekik hitelt (ha adtak egyáltalán). Az 1880-as években megfordult a sorrend. A bankok először hitelt nyújtottak a beruházáshoz/vállalatalapításhoz, és csak az „előfinanszírozási szakasz” után kerültek a – már életképes – vállalat részvényei értékesítésre, amennyiben a piaci viszonyok is megfelelőek voltak. Ez kockázatos volt, mert a beruházás és a részvényeladás között akár évek is eltelhettek (Pohl H., 1982, 31. f., 119. ff. és 166; Pohl M., 1982, 171. f., 189. ff. és 277. ff.; Pohl, 1993, 205. f.; Wandel, 1998, 8; Detzer, 2017, 18; Edwards–Ogilvie, 1996, 428. f. és 439). A gazdaságtörténészek között azonban máig vita tárgyát képezi, hogy a fenti tevékenységeknek, az emissziós és hitelezési ügyleteknek mekkora volt a jelentősége az ipar egésze számára. Sok szerző szerint az iparosodás támogatásában és ezáltal a német államok gyors gazdasági fejlődésében az univerzális Aktienbankok központi szerepet játszottak. A fenti elmélet egyik jelentős képviselője például Gerschenkron (Gerschenkron, 1962).228 A szerző (Gerschenkron, 1995, 46) így ír a témában: „A német bankok [...] sikeresen kombinálták a Crédit Mobilier eszméjét a kereskedelmi bankok rövid távú tevékenységével.” Így jöttek létre az univerzális bankok, amelyek elkísérték az iparvállalatokat a bölcsőtől a koporsóig, alapításuktól a felszámolásukig, életük minden viszontagságán keresztül.” A bankok „az iparvállalatok befolyásolásának olyan fokára tettek szert, amely a pénzügyi kontroll szféráján túl a vállalkozói és igazgatási döntésekre is kiterjedt”, és az ipar függőségét, a bankok és az iparvállalatok 228

Deutsche Bank még 2012-es tanulmányában is az univerzális bankok modelljéA nek 21. századi alkalmazása mellett foglalt állást. Érvei között szerepel az ügyfelek által igénybe vehető szolgáltatások széles köre, a szinergiák kiaknázása által csökkenthető költségek és a diverzifikált ügyletek következtében elért nagyobb stabilitás (Deutsche Bank, 2012).

— 318 —

5. A II. ipari forradalom

közötti „úr-szolga viszony” kialakulását hozta magával. Gerschenkron ezzel szinte ugyanazt állította, mint Rudolf Hilferding és követői, de azzal a különbséggel, hogy tézisének nem tulajdonított általános, a kapitalista tőkefelhalmozás vaslogikájából következő érvényességet, hanem meghatározott országok 19. századi fejlődését magyarázta vele. Németország vonatkozásában a bankuralmat a relatív elmaradottság következményének tekintette. Gerschenkron persze nem feltételezte, hogy a növekedés üteme és módja kizárólag az elmaradottság fokától függött. Sokkal inkább úgy vélte, hogy a különböző iparosodási minták eltérő finanszírozási módszereket igényeltek. Egy döntően a könnyűipar fejlődésén nyugvó iparosodási folyamat kevesebb tőkét igényelt, mint például a nehéziparon alapuló. Ez egyben azt is jelenti, hogy az iparosodásba való bekapcsolódás időpontja konzekvenciákkal járt a tőkeszükséglet terén is: az iparosodás kezdetén az angol út még a textilipar prioritásán alapulhatott, míg a későbbiekben már a nehézipar jutott nagyobb szerephez. Az Aktienbankok jelentőségét alátámasztó érvek egyike, hogy több ügyfelük, a német gazdaság egyik motorját adó ipari vállalkozások is részvénytársaságok voltak, melyek egyedül nem tudták megszervezni a részvénykibocsátást. A bankok segítettek megszerezni a vállalatok számára azt a nagy mennyiségű tőkét, amire szükségük volt. Az Aktienbankok így közvetítői funkciót láttak el a tőkepiacon. Az idegen tőke megszerzése már nem a személyes kapcsolatokon alapult, mint a magánbankok esetében (Edwards–Ogilvie, 1996, 429. ff. és 433. f.; Pohl H., 1982, 121. ff.). Edwards–Ogilvie (1996, 430. ff. és 443) kutatásai azonban nem támasztják alá ezt az elméletet. A szerzőpáros szerint az Aktienbankok a német pénzintézetek összesített mérlegfőösszegének 9,2 százalékát tették ki 1860-ban és 24,2 százalékát 1913-ban. Részesedésük ekkor volt a legmagasabb az említett időszakban (lásd az 5-9. ábrát). Ezen mutatószámok szerint az Aktienbankok jelentősége ugyan folyamatosan nőtt az első világháború előtt, de piaci részesedésük sosem haladta meg a 25%-ot. Viszonyításképp kiemeljük, hogy 1913-ban a takarékpénztárak esetében ez a szám 24,8 százalék, a jelzálog-hitelintézeteknél 22,8 százalék, a hitelszövetkezeteknél pedig 6,8 százalék volt. A szerzők szerint ez részben a kis- és közepes vállalkozások hatása. Mivel ők nem voltak az — 319 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Aktienbankok célkeresztjében, korábbi hitelezőik, a magánbankok pedig Aktienbankokká váltak vagy megszűntek, más hitelintézeti típusokhoz fordultak hitelért. Ezen felül az Aktienbankok viszonylag későn kezdték el növelni fiókhálózatukat, így sokáig nem érték el a kisbetéteseket (de nem is ők számítottak az eredeti célcsoportjuknak). Kiemelnénk, hogy az említett adatok nem tükrözik pontosan a felsorolt intézmények német iparosodáshoz történő hozzájárulásának arányát. 5-9. ábra: Az egyes pénzintézettípusok százalékos részesedése a német pénzintézetek összesített mérlegfőösszegéből 1860 és 1913 között 40

5 0

0 1860 Jegybankok Aktienbankok Magánbankok Takarékpénztárak

1880

1900

1913

Hitelszövetkezetek Jelzáloghitelbankok Biztosítók Egyéb

Forrás: Edwards—Ogilvie (1996) alapján a szerzők szerkesztése.

A szerzőpáros ezen felül azt is megállapította, hogy az Aktienbankok ugyan a részvénytársaságokat részesítették előnyben üzleti partnerként, de az rt.-k nem voltak olyan jelentősek a német gazdaság egészét tekintve. Ezek ugyanis az ipari tőke (industrial capital stock) alig 19,74 százalékát birtokolták 1910-ben (vagyis az Aktienbankok legfeljebb ennek a finanszírozásában működhettek közre), a maradék 80 százalék pedig — 320 —

5. A II. ipari forradalom

az Aktienbankok által kevésbé preferált egyszemélyes vállalkozások, a tagok korlátlan felelősségével működő (ún. személyegyesítő) társaságok és egyéb vállalkozások kezében volt. Ezen kívül a részvénytársaságok sokkal inkább belső forrásokra alapoztak beruházásaik során 1880–1913 között, a külső, hitelintézeti forrásokat csupán szükség idején – válságok kiküszöbölésére vagy különösen nagy beruházásokhoz – vettek igénybe (Edwards–Ogilvie, 1996, 435. ff. és 442). Ezen felül Fohlin (1997, 11) kutatásai szerint a vizsgált 400 részvénytársaság 31 százaléka kifejezetten kisebb bankokkal állt kapcsolatban. A fentiekből Edwards–Ogilvie szerint az következik, hogy az Aktienbankok szerepe kisebb volt a német iparosodásban, mint amit több gazdaságtörténész is állít. Ugyanakkor a szerzőpáros elméletének gyenge pontja, hogy az általuk használt adatok nem feltétlenül tekinthetők reprezentatívnak. A teljes képhez részleteibe menően vizsgálni kellene a nem részvénytársaságok iparosodásra gyakorolt hatását éppúgy, mint a takarékpénztárak és egyéb típusú hitelintézetek szerepét a fejlesztések finanszírozásában. A német hitelintézeti rendszer pontos mérlegét százötven év távlatából nehéz pontosan rekonstruálni, de kétségtelen, hogy Edwards–Ogilvie kutatása egy olyan szemszögből vizsgálja az Aktienbankok szerepét, amit sok szakkönyv elhanyagol. Érdemes kitérni továbbá a bankszektor szerepére a vasúthálózat fejlesztésében. A magánbankok, majd később az Aktienbankok főként a Rajna-vidéken és Szászországban járultak hozzá a vasútépítésekhez, más német államokban az állam épített vasutat. Az Edwards–Ogilvie (1996, 434) által idézett számítás szerint a Poroszországon kívüli német államokban 1850 körül a vasutak 73,3 százalékát állami pénzből építették, így a magánbankok és Aktienbankok (ezúton legalábbis) nem járulhattak hozzá olyan nagy mértékben az iparosodáshoz. 5.2.1.3. Az Aktienbankok és a részvénytársaságok kapcsolata

A német hitelintézetek történetének másik sajátossága, hogy a nagyobb hitelintézetek, Aktienbankok bekerültek több vállalat felügyelőbizottságába, vezetésébe. Az Aktienbankok főleg az 1850–1860-as években rendelkeztek közvetlen részesedéssel számos vállalatban, később – a kapcsolódó kockázatok elkerülés végett – ehelyett megpróbálták — 321 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

képviselőiket bejuttatni a vállalatok felügyelőbizottságába. Detzer (2017, 19. f.) említi a Krupp vállalat esetét, amely rövid lejáratú hitelét fizetési nehézségek miatt hosszabb lejáratú hitelre váltotta át; cserébe a hitelezője magasabb kamatot kért, és egyik képviselője bekerülhetett a felügyelőbizottságba. Manfred Pohl adatai szerint (Pohl M.,1982, 282. f.) a Deutsche Bank 20, a Disconto-Gesellschaft 23, a Schaaffhausen’sche Bank 34 vállalat felügyelőbizottságába juttatott képviselőt. A hitelezők alapesetben korlátozott információval rendelkeznek a hitelkérőről, mindez azonban visszafoghatja a hitelnyújtást. Azáltal, hogy a vállalat nagy eséllyel az Aktienbanknál vezette a bankszámláját, ez utóbbi pontos információval rendelkezett a vállalat pénzügyeiről, megbízhatóságáról. Abban az esetben, ha a bank képviselője még benn is ült a felügyelőbizottságban, hozzáfért a vállalatvezetés bizalmas információihoz, esetleg befolyásolhatta is a vezetőséget a hitelintézet nevében. Ezek következtében az Aktienbankoknak sokkal készségesebben és nagyobb mennyiségben kellett volna hitelt nyújtaniuk a részvénytársaságoknak (Edwards–Ogilvie, 1996, 429. f.). Fohlin (1997, 9. ff., 17 és 20. f.) 400 német részvénytársaság adatait elemezte 1905ből, és arra a következtetésre jut, hogy az Aktienbankok felügyelőbizottsági képviselete nem működött „hitelezési katalizátorként”, inkább a fejlődő német gazdaság velejárója, következménye volt a banki delegáció, mintsem annak kiváltója. Fohlin megállapította, hogy a leggyorsabban fejlődő vállalatok vezetőségében nem ült banki képviselő, és a banki képviselővel rendelkező vállalatok az átlagnál kevesebbet ruháztak be. Ez vagy azt jelenti, hogy a banki képviselők akkor kerültek be a felügyelőbizottságokba, amikor a cég már elérte fejlődésének csúcsát, vagy a képviselők nem végezték jól munkájukat és nem tudták rábírni a vállalatvezetést további hitelfelvételre. A banki képviselők megjelenése a vállalati szervezetben nem jelenti azt, hogy az érintett bankok „irányították” volna a vállalatokat, vagy jelentősen befolyásolták volna fejlődésük irányát. Ezen törekvésnek a vállalatok sokszor ellen is álltak. A bank(ok) pozíciójának gyengítésére az egyik stratégia az volt, hogy az adott vállalkozás tudatosan visszafogta — 322 —

5. A II. ipari forradalom

a fejlődését, és nem végzett olyan nagyobb beruházást, amihez külső forrásra lett volna szüksége. Így tett például a Siemens. Más vállalatok, például a Thyssen és Krupp pedig kötelezettségek kiadása révén is pénzelte beruházásait. Ezen felül paradox módon pont a századvég nagy ipari fellendülése járult hozzá a banki befolyás csökkenéséhez. Minél jobban fejlődtek a vállalatok, annál több tőkével rendelkeztek a beruházások belső forrásokból történő finanszírozásához. Az iparfejlődés velejárójaként több vállalat összeolvadt (így előfordult, hogy nem csak egy hitelintézet képviselői ültek a vállalati felügyelőbizottságban), és a növekedő tőkeigényt egyes bankok már nem tudták egymaguk kielégíteni – mindez a vállalatok tárgyalópozícióját erősítette a konkuráló bankokkal szemben. Így a fejlődés nemhogy erősítette, hanem éppenséggel gyengítette a bankok befolyását a vállalkozások felett. Kivételek is akadnak persze: a Hörder Bergwerks- und Hütten-Verein 1891-es reorganizációjának finanszírozásáért cserébe a Verein nem köthetett szerződést más bankokkal. De az ehhez hasonló esetek csak akkor fordultak elő, ha az adott vállalat kiszolgáltatott helyzetben volt (Fohlin, 1997, 6. f.; Wandel, 1998, 20; Detzer, 2017, 19. f.; Edwards–Ogilvie, 1996, 437. f. és 439. f.). 5.2.1.4. Az Aktienbankok terjeszkedése — fiókhálózat, nemzetközi ügyletek

Az Aktienbankok eleinte nem rendelkeztek kiterjedt, saját alapítású fiókhálózattal. Manfred Pohl (Pohl M., 1982, 272) szerint míg 1910-ben Angliában 5744 fiókja volt a bankoknak, addig 8 nagy berlini bank alig 250 irodát tudott felmutatni – ebből 100 volt valódi fiók, a többi sok esetben csak egy ügynök. Ekkoriban a négy legnagyobb angol banknak egyenként annyi fiókja volt, mint a 8 német nagybanknak összesen. A fiókhálózat-nélküliségnek több oka volt: nem akartak terjeszkedéssel kapcsolatos költségekbe bocsátkozni, Edwards–Ogilvie (1996, 432) szerint pedig a nagybankok nem törekedtek arra, hogy ügyfélkörüket kisbetétesekkel bővítsék. Ezen kívül találtak más megoldást, hogy minél több helyen „jelen legyenek”: a kisebb Aktienbankok már az 1880-as években elkezdtek magánbankokat felvásárolni.229 Ezen 229

ohl (1993, 266) a Pfälzische Bank esetét idézi, ami 1896 és 1900 között 15 magánP bankot olvasztott magába.

— 323 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

túl sajátos együttműködési forma volt 1897-től az ún. érdekközösség (Interessengemeinschaft), amelynek keretében egy nagybank társulásra lépett kisebb Aktienbankokkal. Az előbbiek így saját fiókok nélkül jelen lehettek más régiókban, az utóbbiak pedig jelentős tőkéhez és üzleti lehetőséghez jutottak. A társaságok megtartották önállóságukat (nem volt fúzió), nem is váltak kartellé. A cél a nyereség újraelosztása és közös irányelvek szabása volt a szervezeti adminisztráció számára. 1914 után megváltozott a bankok stratégiája: a nagybankok igyekeztek teljesen magukba olvasztani az érdekközösség kisebb tagjait és azok fiókhálózatát, ami által gyors növekedést értek el (Pohl, 1993, 266. f.; Pohl M., 1982, 271. ff. és 284. f.). A nagyobb Aktienbankok saját fiókhálózata csak az 1890-es években kezdett terjeszkedni, Detzer (2017, 21) szerint azért, mert ezen intézmények ekkor már nagyobb piaci részesedésre törekedtek a betétesek megtakarításainak kezelése kapcsán, hogy így keljenek versenyre a nagyobb fiókhálózattal rendelkező takarékpénztárakkal és hitelszövetkezetekkel.230 Igaz, az új fiókok sokszor bizonyos régiókban koncentrálódtak: a Schaaffhausensche Bank 22 fiókjából 20, a Deutsche Bank 54 kirendeltségéből 26 a Rajna-vidéken volt. A növekedés másik eszközét a fúziók képviselték: talán a legjelentősebb ilyen jellegű ügylet az első világháború előtt az egyik nagy regionális bank, a Bergisch-Märkische Bank átvétele volt a Deutsche Bank által 1914-ben. Ezen tranzakciók révén az adott Aktienbank megszerezte a konkurens fiókhálózatát is (Fohlin, 1997, 4; Wandel, 1998, 12). Az 1880-tól kezdődő fellendülés során a német tőkeexport is megemelkedett, amiben főleg a tőkeerős nagybankoknak és egyes magánbankoknak (Bleichröder, Oppenheim stb.) volt mérvadó szerepe. A tőkeexport nemcsak közeli államokat érintett (Olaszország, Osztrák-Magyar Monarchia, Törökország, Oroszország), hanem a tengerentúlt is. Az 230

anfred Pohl (Pohl M., 1982, 294) szerint 1907-ben tíz intézmény rendelkezett leM galább 25 fiókkal (vagy hasonló kirendeltséggel, ügynökséggel stb.): a Deutsche Banknak 83, a Dresdner Banknak 74, a Commerz- und Disconto-Banknak 55, a többinek mind 50 alatt volt.

— 324 —

5. A II. ipari forradalom

ügyletek céljából egyes hitelintézetek, banki konzorciumok külön hitelintézeteket alapítottak. A Deutsche Bank 1886-ban hozta létre a Deutsche Uebersee-Bankot (Tengerentúli Bank) Berlinben, melynek Buenos Aires-i kirendeltsége számtalan dél-amerikai országban alapított fiókot, ezáltal a bank nemzetközi terjeszkedésbe kezdett. 1889-ben 11 német hitelintézet alapította meg a Deutsch-Asiatische Bankot az ázsiai ügyletekhez Sanghajban. A német hitelintézetek aktívan részt vettek ekkoriban az amerikai vasútépítésekben is. Megjegyzendő, hogy a tőkeexporthoz nem csak sikertörténetek kapcsolódnak: nem egy bankalapítási vagy -felvásárlási kísérlet végződött kudarccal.231 Ezen felül a német hitelintézetek részt vettek a külföldi értékpapírok hazai piacon történő bevezetésében is. A rengeteg nemzetközi ügylet hozzájárult ahhoz, hogy erőteljes német hozzájárulással lerakódjanak egy globális világgazdaság alapjai, melyet az első világháború kitörése megszakított (Pohl M., 1982, 236. ff. és 285). 5.2.1.5. Magánbankok és Aktienbankok

A két banktípus között szorosak voltak az összefonódások: több Aktienbank alapításában magánbankok is szerepet vállaltak azzal a céllal, hogy az Aktienbank keretében összegyűjtött tőkével elégítsék majd ki az ipar igényeit hosszú távon. A legjelentősebb német Aktienbankok egy része így magánbankok közös alapításában jött létre. Ez utóbbiak a 19. század közepén még jelentős piaci szereplőnek minősültek. Csak Poroszországban 1843-ban nagyjából 424, 1861-ben 642 létezett belőlük. A frankfurti Bethmann család sokáig fontos értékpapír-kereskedőnek számított, akárcsak a Rothschildek, akik még 1870-ben európai szinten is az egyik legjelentősebb bankházzal büszkélkedtek. A magánbankok azonban saját konkurenciájukat teremtették meg, az Aktienbankok megerősödésükkel együtt függetlenedni próbáltak (a Deutsche Bank esetében ez Georg von Siemens körének térnyerését jelentette a vezetőségben). Egyes tehetős Aktienbankok tőkét fektettek 231

éhány példa: az 1872 óta létező, Dél-Amerikában aktív német–osztrák–belga N érdekeltségű La Plata bankot 1885-ben felszámolták, a Deutsche Bank sanghaji és jokohamai fiókját pedig két év működés után be kellett zárni.

— 325 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

családi tulajdonban lévő magánbankokba, és így szereztek befolyást felettük. A külvilág felé ezek továbbra is független intézmények maradtak, hogy a helyi vállalkozók és kereskedők generációk alatt kivívott bizalmát megtartsák. Az egyik első ilyen jellegű ügylet 1864-ben volt, amikor a Bank für Handel und Industrie felvásárolt egy kis frankfurti magánbankot, hogy gyökeret verjen a magánbankok uralta Frankfurtban. Volt olyan magánbank is, ami maga vált egy alakulófélben lévő Aktienbank alapjává (Michael Kaskel bankjából így lett Dresdner Bank 1872-ben), vagy gazdasági problémák miatt beleolvadt egy Aktienbankba. 1895–1914 között nagyjából 50 magánbankot szereztek meg a legnagyobb Aktienbankok, ami a magánbankok számához képest elenyésző arány. Megjegyzendő, hogy egy 1896-os törvény (Börsengesetz) rendelkezései is hátrányosan érintették a magánbankok üzletmenetét. A Rothschild család még 1870-ben vezető helyen állt az értékpapír-kereskedelemben, ám ezt követően lassan (1890-es években már nemzetközi piacról is) kiszorították a versenytársak, például a berlini Disconto-Gesellschaft és a Deutsche Bank. A negatív trend ellenére a magánbankok száma még így is tudott nőni: 1891–1911 között 1211-ről 1323-ra (5-10. ábra). A legtöbb magánbank nem tudott lépést tartani az Aktienbankokkal, ezért igyekeztek az erősségeikre koncentrálni: a személyre szabott tanácsadásra, a különleges problémák megoldására. Sajátos formája az Aktienbankok és a magánbankok együttműködésének a banki konzorcium. A legelső, talán legismertebb konzorcium a porosz államháztartás finanszírozására jött létre 1859-ben (Preußenkonsortium). Eredetileg a Disconto-Gesellschaft alapította több magánbankkal, és később további magán- és Aktienbankokkal bővült ki. 1902-ben 28 tagja volt, és a csoporthoz tartozás egyfajta presztizskérdéssé vált. Más konzorciumok külföldi államkötvények kibocsátása végett jöttek létre, de jellegzetes volt a tengerentúli ügyletek, bankalapítások céljából létrejött konzorcium is (Wandel, 1998, 9; Edwards–Ogilvie, 1996, 432; Pohl, 1993, 269; Pohl M., 1982, 159. ff., 182, 185, 191, 258. ff. és 283. ff.).

— 326 —

5. A II. ipari forradalom

5-10. ábra: Magánbankok és Aktienbankok száma a Német Császárságban 1891, 1902, 1911 1600

Darab

Darab 1386

1400

1323

1211

1200

963

1000

800

600

472

400

1400 1200

1000

200

1600

400 215

200 1891

1902

1911

Aktienbankok Magánbankok Forrás: Pohl M. (1982) alapján a szerzők szerkesztése.

5.2.2. Takarékpénztárak 5.2.2.1. A német takarékpénztárakról általában

A takarékpénztár (németül Sparkasse) olyan hitelintézeti forma, amely eredetileg nem nyereségszerzési céllal jött létre, hanem részben keresztény felebaráti szereteten alapuló karitatív, részben gyakorlatias okokból: bizonyos pénzügyi szolgáltatásokat kívántak elérhetővé tenni a szegényebb rétegek számára, hogy ezzel segítsék a takarékoskodással kapcsolatos optimális döntések meghozatalát, növeljék a jólétet, és öngondoskodás által megelőzzék az elszegényedést. A takarékpénztárak eredeti ügyfélköre így nem teljesen nincstelenekből állt, hanem olyanokból, akiket képesnek tartottak némi takarékoskodásra, de az elszegényedés fenyegetettségében éltek: napszámosok, küldöncök, inasok, munkások, akik részére megtakarítási számlákat nyitottak — 327 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a pénztárak. Később fokozatosan a „középosztály” hitelintézeteivé is váltak (egy berlini takarékpénztár ügyfélfogadóját lásd az 5-11. ábrán), a 19. század közepétől hiteleket is nyújtottak. A viszonylag sűrű fiókhálózatot felépítő takarékpénztárak sok esetben az egyetlen lehetőséget jelentették pénzügyi szolgáltatások igénybe vételére alacsonyabb jövedelműek számára, mivel ők nem tartoztak a nagyobb hitelintézetek preferált ügyfélkörébe és/vagy olyan régióban laktak, ahol egyéb hitelintézetek szolgáltatásai nem voltak elérhetőek. A pénztárak szívesen fogadták a legkisebb betéteket is, sőt nem egyszer megszabták a betétek felső mértékét, hogy hangsúlyozzák társadalmi elkötelezettségüket. 5-11. ábra: Egy berlini takarékpénztár ügyfélfogadó tere 1894-ben

Forrás: www.dsgv.de

— 328 —

5. A II. ipari forradalom

Ugyan a szegénység visszaszorítása céljából már angol (Daniel Defoe: An Essay on Projects, 1697) és francia (Hugues Delestre: Le Premier Plan Du Mont consacré á Dieu, 1611) gondolkodók fejében megfogant a takarékpénztárak gondolata, legkorábbi megvalósításuk német nyelvterülethez köthető. Ezen intézménytípus létrejöttében Európa több országában nagy szerepet játszottak a magánszemélyek által fenntartott, felvilágosult szellemű „hazafias társaságok”. A hamburgi Hazafias Társaság (Patriotische Gesellschaft)232 alapította például 1778-ban azt az Általános Ellátóegyletet (Allgemeine Versorgungsanstalt), amely Klein (2003, 301. ff.) szerint a világ legrégebbi takarékpénztára volt. Célja, hogy küldöncök, napszámosok, munkások és tengerészek számára kamatozó betételhelyezési lehetőséget kínáljon, melynek mértéke rögzítve volt minimum 15, de legfeljebb 150 márka értékben. A sikertörténetnek hamar vége szakadt, 1823-ban végül fel kellett számolni az intézményt. Ezt aztán további alapítások követték: Oldenburgban a szociálpolitika részeként (1786), Kielben (1796) és Altonában (1801) magánkezdeményezésre alakultak. A 19. században már egyes városok vagy járások önkormányzatai is létrehozták a saját pénztáraikat, az elsőt 1801-ben Göttingenben, ahol az adminisztráció a városi magisztrátus kezében volt. Csak 1816–1830 között 154 pénztár létesült,233 1836-ban pedig már 280 pénztár működött.234 Míg a „civil kezdeményezéseket” főleg keresztény/karitatív okok motiválták, addig az önkormányzatokat egyfajta szociálpolitikai cél, az elszegényedés megelőzése által a kiadásaik visszafogása ösztönözte. A fentieket egy még nagyobb alapítási hullám követte: 1840–1860 között több mint 800 takarékpénztárat hoztak létre. Sajátos altípust kép adász (2005, 207) összefoglalásában: „a hazafias és közhasznú társaságok […] V a kor politikai, pedagógiai, szociális, gazdasági, természettudományi és műszaki problémáinak megvitatását és megoldását tekintették céljuknak.” A hamburgi Hazafias Társaság ennek megfelelően a város versenyképességének megőrzésére törekedett, támogatta például az újítások kiötlőit. 233 80 Poroszországban, 32 Bajorországban, a maradék a többi német államban. 234 Hans Pohl (Pohl H., 1982, 102) adatai Poroszország kapcsán szolgáltatnak érdekes adalékot. Eszerint az 1838-ban porosz területen működő 86 takarékpénztár közül 76-ot városok, hármat járások, kettőt egyes rendek, míg ötöt magánszemélyek működtettek. 232

— 329 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

viseltek a járások által fenntartott takarékpénztárak (Kreissparkassen): 1840 és 1850 közt 19 ilyen jött létre. Ezek előnye az volt, hogy a járások erősebb pénzügyi háttérrel rendelkeztek, mint egyes települések. Ezért is írta elő a porosz kormányzat 1854-ben járási pénztárak alapítását, amit a környező régió lakói is igénybe vehettek.235 A 19. század elején a takarékpénztárak még főként kamatozó betétek elhelyezésére szolgáltak. Biztonsági okokból a pénztárak eleinte csak a legkevésbé kockázatos befektetésekbe helyezték a pénzt. A befektetések célja azonban nem a tulajdonosok számára történő haszonszerzés volt, hanem eszközül szolgáltak a működési költségek fedezésére és a betétesek számára történő kamatfizetésre. Ez a politika csak később változott meg: a pénz hitelek formájában történő kiadása az 1840es években indult be a korabeli „kis- és középvállalkozók” részére. 1870–1913 között pedig az aktív ügyletek keretében már nagyrészt lakásépítéseket, mezőgazdasági és a közszféra által kezdeményezett beruházásokat, valamint építkezéseket finanszíroztak. Klein (2003, 34.) ennek ellenére úgy látja, hogy 1850–1900 között a pénztárak fő funkciója továbbra is a relatíve kis betétek gyűjtése volt (Klein, 1982, 300. f. és 306; Thol, 2016, 4. ff. és 11; Pohl H., 1982, 98. ff.; Pohl M., 1982, 195. ff., 325 és 327; Pohl, 1993, 211). A gyors terjedést érdemes az adott korszak társadalmi és gazdasági átalakulásának tükrében szemlélni. Az iparűzés szabadsága és a jobbágyság felszámolása236 növelte a személyes lehetőségeket, de a függetlenség felelősséggel járt, és a nincstelenné válás veszélyével fenyegetett. Ennek elkerülésére tökéletes volt a takarékpénztárak szolgáltatása, rre nagy szükség volt. Egy 1851–1852-es becslés szerint Poroszország falusi laE kossága csaknem háromszorosa volt a városinak, de a takarékbetétkönyvek alig 10 százaléka kapcsolható a „vidékhez”. 236 Poroszországban például Heinrich Friedrich Karl vom und zum Stein vezető porosz miniszter rendelete szüntette meg 1807-ben a porosz jobbágyrendszert. A megművelt föld feletti tulajdonjogot egy 1811-es rendelet hozta el, bár a kap csolódó megváltási díjat sokan nem tudták kifizetni. A céhek monopolhelyzetének felszámolása és az iparűzés szabadsága utódja, Karl von Hardenberg alatt következett be 1810-ben (Vadász, 2005, 212. f.). 235

— 330 —

5. A II. ipari forradalom

különösen annak fényében, hogy a mai értelemben vett szociális háló a 19. század nagy részében még nem létezett (Pohl H., 1982, 98). Az elterjedés gyorsaságának másik fontos tényezője, hogy az állam/önkormányzatok felkarolták a témát, aminek az oka Manfred Pohl (Pohl M., 1982, 195) szerint az, hogy az elszegényedés csökkentése jótékonyan hatott a nincstelenek ellátására kötelezett önkormányzatok pénzügyeire. 5-12. ábra: Takarékpénztárak Poroszországban 1839 és 1913 között 2 000

Darab

Darab 1 765

1 800 1 493

1 600 1 318

1 400 1 200

1 711

1 000 800

517

600 400

0 1830

1 600

1 200

800

200

1 800

1 400

1 490

1 005

1 000

2 000

157

1840

234

600

323

400 200

1850

1860

1870

1880

1890

1900

1910

0 1920

Forrás: Pohl M. (1982) alapján a szerzők szerkesztése.

Detzer (2017, 20) adatai szerint 1900-ra nagyjából 2700-ra emelkedett a pénztárak száma, és a német lakosság nagyjából harmada rendelkezett náluk számlával. A magánszféra már alig alapított pénztárat, mivel nagyobb volt a bizalom a közszféra által fenntartott intézményekkel szemben. Csak Poroszországot vizsgálva: míg 1850-ben 234 pénztár létezett, ez 1900-ra 1490-re, 1913-ra pedig 1765-re bővült (5-12. ábra). Ebből 810 városi, 486 járási, a maradék pedig egyéb (például egyletek által működtetett) üzemeltetésű volt. Hasonló gyors fejlődést láthatunk más német államokban is. A 19. század második felében nemcsak a földrajzi elterjedtség, hanem a nyújtott szolgáltatások spektruma is bővült, — 331 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

amelynek révén a takarékpénztárak jobban kezdtek hasonlítani egy általános hitelintézetre. Nagy ugrást jelentett ezen a téren az ún. csekktörvény (Scheckgesetz) 1908. március 11-én, valamint egy 1909-es törvény. Ezek által a takarékpénztárak beválthattak csekkeket, biztosíthattak folyószámlákat ügyfeleiknek, és nyújthattak folyószámlahiteleket is. A takarékpénztárak így bekapcsolódhattak a készpénzmentes bankügyletekbe. A bővített szolgáltatásspektrum ügyfelek általi kihasználhatóságához hozzájárult, hogy a takarékpénztárak sűrű országos hálózattal rendelkeztek,237 bár önmagukban csak egy-egy régiót fogtak át. Pohl (1993, 272) úgy fogalmaz, hogy a takarékpénztárak a fentiek által egyszerű emberek megtakarítását lehetővé tevő intézményből a polgárság valódi univerzális kereskedelmi bankjaivá váltak. Az új feladatkör szükségessé tette elszámolóházak létrehozását, amelyek működtetői ún. elszámolóegyletek (Giroverband) voltak. Az első ilyen az 1908-as alapítású Szász Települések Elszámolóegylete (Giroverband Sächsischer Gemeinden) volt. 1916-ig 12 elszámolóegyletet hoztak létre, amelyeket az 1916. október 16-án létrejött Központi Német Elszámolóegylet (Deutscher Zentral-Giroverband) olvasztott össze (Klein, 2003, 34. ff.; Pohl M., 1982, 198. f., 325. ff és 334. f.). 5-6. keretes írás Szászország takarékpénztárai

Thol (2016, 8. ff.) egy nagyobb német állam, Szászország 241 takarékpénztárának történetét kutatta a 19. század vonatkozásában. Ott az első pénztár 1818-ban alakult Königsbrückben szociális célokkal egy nemes és néhány kereskedő pártfogásában. Ezt gyorsan felkarolta az állam, és egy 1822-es rendelet kifejezetten javasolta takarékpénztárak alapítását az önkormányzatoknak, később pedig a pénztárak még adókedvezményeket is kaptak. Az alapítás utáni évek azonban több, a korszakra jellemző nehézséget hoztak: a szegényebb rétegeknek nem volt tapasztalata bankokkal, ezért bizalmatlanok voltak. Mivel eleinte nem volt kiterjedt fiókhálózat, sokaknak utazniuk

237

1913-ban 3319 pénztár létezett a Német Császárságban, 8425 fiókkal és átvevőhellyel.

— 332 —

5. A II. ipari forradalom

kellett, ha igénybe akarták venni a szolgáltatásokat. A pénztárak nem voltak profitorientáltak, így nem volt cél, hogy reklámozzák szolgáltatásaikat. Ezen felül szaktudással nem feltétlenül rendelkező önkéntesek dolgoztak bennük, akár részmunkaidőben is, így a nyitvatartás nem volt folyamatos, és azokra az órákra korlátozódott, amikor a (potenciális) ügyfelek dolgoztak. A mellékállásban dolgozó személyzet nem szász sajátosság, a 19. század végéig gyakori volt a német nyelvterületen (Pohl M., 1982, 196). A takarékpénztárak fejlődését gátolta, hogy elsősorban szociális indíttatású intézménynek minősültek, annak ellenére, hogy több esetben ellátták a helyi bank szerepét is (főleg a falusias vidékeken, mivel a nagyobb bankok fiókjai ekkoriban még a jelentősebb városokra korlátozódtak). Meg volt szabva, hogy kerüljék a kockázatos befektetési formákat, és hogy mekkora lehet a legmagasabb betétösszeg, amely körülmények gátolták a növekedésüket. Óvatossági okokból a pénztárak általában nem vettek fel kölcsönöket sem, az önkormányzatok pedig tiltakoztak a nagyobb nyereséget hozó kockázatos változásokkal szemben. Ennek az volt az oka, hogy ők garantálták a betéteket. Még 1878-ban is az volt a szász belügyminisztérium álláspontja, hogy a takarékpénztárak elsősorban nonprofit karitatív intézmények. A takarékpénztárak ennek ellenére már az 1850–1860-as években nagyobb autonómiára törekedtek, és saját optimalizációs intézkedéseikkel igyekeztek csökkenteni költségeiket, valamint nagyobb likviditást elérni, de mindemellett kockázatkerülők is maradtak. Szászországban a takarékpénztárak a korlátozó intézkedések ellenére sikertörténetnek számítottak. Thol (2016, 13) adatai szerint 1857-ben a vizsgált mintából csak 98 településen volt takarékpénztár, míg 1893-ban már csak 16 településről hiányzott. 5.2.2.2. A takarékpénztárak szabályozása és jelentősége

Az állami/önkormányzati szerepvállalás és támogatás ellenére takarékpénztárakat érintő szabályozás viszonylag későn született. Az első kapcsolódó rendelkezések Poroszországhoz kötődnek: 1808-tól (Städteordnung) a porosz városoknak jogukban állt takarékpénztárakat alapítani, míg 1831-től megváltozott a szabályozás, és a takarékpénztárak — 333 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

alapítása már kormányengedélyhez volt kötve. 1838-ban született meg a porosz takarékszövetkezeti szabályozás (preußische Sparkassenreglement), amely a pénztárak szervezetét, felügyeletét, működését is szabályozta, viszont keretrendszerként hagyott elég szabályozási teret az adott önkormányzatoknak is a helyi sajátosságok figyelembevételére. A porosz mintát számos más német állam felhasználta saját szabályozása során, de az idő múltával a Sparkassenreglement modernizálását is sokan sürgették. Éveken keresztül folyt a vita egy birodalmi szinten egységes takarékpénztári törvényről, de megállapodás híján és a porosz kormány erőteljes tiltakozása következtében ez nem került bevezetésre. Ennek hiányában alacsonyabb szintű szabályzásokkal próbálták pótolni a hiányt. A porosz kormányzat például a teltowi járási takarékpénztár 1873-as alapszabályát javasolta mintának, a századforduló körül pedig az egyes porosz tartományok karolták fel a kérdést, és adták ki a saját ajánlásaikat a takarékpénztárak alapszabályait illetően. A takarékpénztárak jelentősége megfigyelhető mind a magánszemélyek, mind a gazdaság egészének szintjén. A takarékoskodó magánszemélyek személyes jólétét növelték a megtakarítások, mivel mindenkinek magának kellett arról gondoskodnia, hogy munkanélküliség, öregség és/vagy betegség esetén miből fog megélni. A 19. század nagy részében ugyanis egyáltalán nem létezett mai értelemben vett szociális háló, más hitelintézet pénzügyi szolgáltatása pedig ekkoriban nem volt elérhető a többség számára. A nagyobb bankok díjakat számoltak fel vagy megszabták az elhelyezhető betétek legkisebb összegét (sok kis betét a bankok számára kevesebb hasznot és nagyobb adminisztrációt jelentett) és/vagy nem rendelkeztek kiterjedt fiókhálózattal (mindez csak a század végén változott meg), így a takarékpénztárak fontos „piaci rést” töltöttek be. A magánszemélyek pénzének mobilizációja makroszinten is fontos volt: a takarékpénztárak sok kisebb megtakarítást becsatornáztak a gazdaságba, ami az „otthon félretett” pénz esetében nem lett volna megvalósítható, és a pénztárak nélkül nem lett volna hozzáférhető más gazdasági szereplők számára. A Detzer (2017, 21) által idézett számítások szerint 1851–1910 között a teljes hitelállomány 26 százalékát ők nyújtották – nagyjából ugyanannyit, mint az — 334 —

5. A II. ipari forradalom

Aktienbankok. Ugyan nehezen mérhető, hogy pontosan milyen kapcsolat áll fenn ezen intézmények és a gazdasági fejlődés között, de Thol (2016, 16) szászországi kutatása alapján arra az óvatos következtetésre jut, hogy létezik összefüggés a házépítések (mint gazdasági fejlődést jelző mutatószám) és a takarékpénztárak jelenléte között. Manfred Pohl (Pohl M., 1982, 327. ff.) is kiemeli, hogy a takarékpénztárak 1870–1913 között a betétek jelentős részéből a magán- és közszféra által kezdeményezett építkezéseket, valamint egyéb (nem egyszer mezőgazdasági) beruházásokat finanszíroztak. Az viszont némileg csökkentette a hatékonyságukat, hogy a pénztárak lokális-regionális alapon működtek, így – különösen a takarékpénztárak befektetési lehetőségeit érintő szigorú szabályok tükrében – a betétesek pénze korlátozott mértékben vált felhasználhatóvá más régiók és iparágak számára. Nem lebecsülendő a pénztárak szociálpolitikai haszna a kormányzat szemszögéből sem: ez az intézménytípus fontos eszköznek számított a szegénység és az ebből fakadó elégedetlenség elleni harcban (Klein, 2003, 33; Pohl H., 1982, 101; Pohl M., 1982, 321. ff.; Detzer, 2017, 21; Thol, 2016, 4. f., 11 és 14. ff.).

5.2.3. Hitelszövetkezetek és szövetkezeti hitelintézetek 5.2.3.1. A hitelszövetkezetekről általában

A hitelszövetkezetek (Kreditgenossenschaften) vagy más néven szövetkezeti hitelintézetek (Genossenschaftsbanken) kialakulása szorosan kapcsolódik a német nyelvterületen lezajló ipari forradalomhoz és a társadalmi modernizációhoz. Az iparűzés szabadsága ugyan nagy lehetőségeket rejtett magában, de az iparosok, ha nem volt elég pénzük gépek vásárlására, lemaradhattak a nagyobb üzemekkel szembeni versenyben, vagy kénytelenek voltak maguk is munkásnak állni. A parasztok feudális kötöttségekből való felszabadítása hasonlóképpen rákényszerítette a földből élőket, hogy bekapcsolódjanak a versenybe, de az egykori uruknak fizetendő megváltási pénz is súlyos terhet rótt rájuk. A pénzhiányra, a fejlesztések finanszírozására megoldást kínálhatott volna egy iparosok és parasztok számára hiteleket nyújtó hitelintézeti — 335 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

rendszer, de ilyen a 19. század elején még nem volt. Sok régióban nem is volt hitelintézet, a gyorsan terjeszkedő takarékpénztárak pedig csak szigorú követelmények alapján voltak hajlandóak hosszabb futamidejű hitelt adni. Sokan kénytelenek voltak uzsorásokhoz fordulni. A téma francia (Charles Fourier, Louis Blanc), angol (Robert Owen) és német (Victor Aimé Huber) gondolkodókat is foglalkoztatott, de talán a legelső megvalósításuk egy német politikus-bírónak, Hermann Schulze-Delitschnek, és egy német polgármesternek, Friedrich Wilhelm Raiffeisennek köszönhető238 (Wandel, 1998, 4; Pohl M., 1982, 202. ff.). 5.2.3.2. Delitsch-féle hitelszövetkezetek, népbankok

Hermann Schulze-Delitsch (eredeti nevén Franz Hermann Schulze, 5-13. ábra) első szövetkezeteit még (a nagykereskedőket megkerülő) nyersanyag-beszerzési céllal hozta létre 1849-ben asztalosok és cipészek számára a Lipcse melletti Delitsch településen. Egy évvel később valódi hitelszövetkezetet alapított, ami előnyös feltételek mellett nyújtott kölcsönt tagjainak, és amit 1852-ben átszervezett a tapasztalatok alapján. Ügyfélköre főként iparosokból és „üzletemberekből” állt, akik elsősorban rövid lejáratú hitelekben voltak érdekeltek. A hitelnyújtás azonban tagsághoz volt kötve. A szövetkezeti forma újítása így az volt, hogy az ügyfelek egyben tulajdonosnak is minősültek: a befektetett tőkéjük és esetleges tagdíjuk képezte a szövetkezet saját tőkéjét, a kötelezettségekért mindannyian közösen feleltek teljes vagyonukkal, a nyereséget pedig felosztották. Nem karitatív szervezet volt a Delitsch-féle hitelszövetkezet: nyereséget termelő kisiparosoknak tervezték őket, nem nincsteleneknek. Minden üzleti alapon működött, a vezetőség fizetést kapott. A kézműves/kisiparos-orientáció ellenére a delitschi szövetkezetek minden ügyfél felé nyitottak voltak, talán ezért nevezték őket népbankoknak (Volksbank).

238

ohl (1993, 216) említi, hogy 1844-ben jött létre Angliában a „Rochdale Society P of Equitable Pioneers”, amelyet takácsok hoztak létre közös nyersanyagbeszerzés végett, de ez nem volt hitelszövetkezet.

— 336 —

5. A II. ipari forradalom

5-13. ábra: Hermann Schulze-Delitsch

Forrás: upload.wikimedia.org

A delitschi mintát más településeken is átvették, ahol szintén iparos hitelszövetkezeteket alapítottak (gewerbliche Kreditgenossenschaft). Ezen szövetkezetek terjedését jól mutatja, hogy 1865-ben 498 (169 595 tag, 61,03 millió márka nyújtott hitel), 1913-ra már 1093 Volksbank létezett (815 065 tag, 1791,16 millió márka nyújtott hitel). A gyors terjedéshez szükség volt Schulze-Delitsch publikációira is: az 1855-ös „Kölcsönegyletek mint népbankok” (Vorschuss-Credit-Vereine als Volksbanken) például javaslatokat tartalmazott szövetkezetek alapítására és működtetésére (Wandel, 1998, 13. f.; Pohl, 1993, 270; Pohl H., 1982, 123; Pohl M., 1982, 204. ff., 337. f. és 343. ff.). A hitelszövetkezetek terjedését az 5-6. táblázat foglalja össze.

— 337 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-6. táblázat: A hitelszövetkezetek száma Németországban 1860 és 1914 között Év

Hitelszövetkezetek összesen

ebből iparos hitelszövetkezetek

száma

taglétszáma**

száma

taglétszáma

1860

n.a.

133

31 603

1870

n.a.

740

314 656

1880

n.a.

906

460 656

1890

n.a.

1 072

518 003

1900

12 140

1 263 623*

870

511 061

1905

15 108

1 674 538

921

539 993

1910

17 493

2 302 827

939

600 387

1914

19 700

2 598 407

945

618 408

Megjegyzés: *1900 helyett 1901-es adat. ** A Bundesbank kutatása nem az összes hitelszövetkezet taglétszámát öleli fel, hanem csak amelyikre hozzáférhetők az adatok, így az összes hitelszövetkezet taglétszáma ennél valószínűleg magasabb volt. Forrás: Deutsche Bundesbank (1976) alapján a szerzők szerkesztése.

Az ügyletek finanszírozását eleinte a tagok betétjeiből fedezték a Delitsch-féle szövetkezetek, de már 1859-ben felmerült, hogy szükség van egy olyan központi pénztárra vagy bankra, amihez az egyes hitelszövetkezetek fordulhatnak hitelkérelemmel. 1865-ben végül megalakult a Német Hitelszövetkezeti Bank (Deutsche Genossenschaftsbank von Soergel, Parrisius & Co), amelynek tőkéjét egyes szövetkezetek és kereskedők adták össze. Az intézmény a hitelszövetkezetek refinanszírozásának jelentős szereplője lett. Ezt bizonyítják az adatok is: 1865–1903 között 3 millió márkáról 339 millió márkára nőtt a hitelszövetkezetekkel folytatott tranzakciók értéke. Ezen felül azonban további banki ügyleteket is bonyolított (magánszemélyekkel is), és részt vett az állampapírokkal folytatott kereskedelemben, így több szövetkezet nem tudott azonosulni az intézménnyel. Állandó problémát jelentett még, hogy csak két kirendeltséggel rendelkezett (Berlin, Frankfurt). Ennek megoldására több hitelszövetkezet saját kezdeményezést indított, és regionális „központi pénztárakat” (Zentralkassen) hoztak létre. Míg 1895-ben 13 ilyen létezett, 1911-ben már 65 (Pohl M., 1982, 338. ff.). — 338 —

5. A II. ipari forradalom

5.2.3.3. Raiffeisen-féle mezőgazdasági hitelszövetkezetek

A másik típusú, mezőgazdasági szövetkezetek ötlete Friedrich Wilhelm Raiffeisen (5-14. ábra) nevéhez kötődik. Szemben a delitschi modellel, Raiffeisen szövetkezetei a mezőgazdaságból élőkre koncentráltak, és jobban hangsúlyozták a keresztény-karitatív eszmeiséget. Az első, rövid életű szövetkezetkezdeményei is inkább segítségnyújtásra, mint önsegítésre helyezték a hangsúlyt. Az 1849-es Flammersfelder Hülfsverein hitelre jószágot vásárolt a szegényebb parasztoknak, később maga is hiteleket nyújtott. Az 1854-es Heddesdorfer Wohltätigkeitsverein keretében a jómódú tagok közös felelősségre hitelt vettek fel, és azt továbbadták a rászoruló gazdáknak, de segítették a helyi foglalkoztatást, valamint könyvtárat is működtettek. Néhány év működés után azonban Raiffeisen minden kezdeményezése életképtelenné vált. 5-14. ábra: Friedrich Wilhelm Raiffeisen

Forrás: upload.wikimedia.org

— 339 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Schulze-Delitschcsel folytatott levelezése eredményeképpen végül Raiffeisen is hitelszövetkezetet nyitott 1864-ben. Ezután a mezőgazdasági szövetkezetek modellje – a Volksbankokhoz hasonlóan – gyorsan követőkre talált: a rajna-vidéki porosz tartományban (Rheinprovinz) 1866-ban 5 létezett belőlük, 1868-ban már 75. Néhány további adat a kezdeményezés fokozatos elterjedését illetően: 1890-ben 1700, 1900-ban 9800 ilyen szövetkezet működött. A Raiffeisenbankok jelképe: mai osztrák Raiffeisen bankcsoport és a német Raiffeisenbankok jelképének számító két keresztbefektetett lófej (Pferdeköpfe) tradicionális északnémet díszítőelem (5-15. ábra). A szalmavagy nádtetőt rögzítő deszkák meghosszabbítása került díszítésre lovakkal, ritkábban más állatokkal. A szimbólum jelentése vitatott, de tény, hogy Alsó-Szászország területén az egyik legnépszerűbb jelkép a ló, ami megtalálható ezen északnémet tartomány címerén is. Németországban 1935 óta, Ausztriában az 1940-es évektől ez a Raiffeisenbankok egyik jelképe. 5-15. ábra: Raiffeisen-logóra emlékeztető tetődíszek Németországban

Forrás: upload.wikimedia.org

— 340 —

5. A II. ipari forradalom

A delitschi „Volksbankok” és Raiffeisen szövetkezetei között nem csupán az a különbség, hogy az előbbi iparosokra/kézművesekre koncentrált, az utóbbi pedig a mezőgazdaságra. Míg az iparosszövetkezetek elsősorban rövid futamidejű hitelekben gondolkodtak, addig a mezőgazdasági szövetkezetek – a mezőgazdasági termelés sajátosságai miatt – közepes és hosszú futamidejű hiteleket is nyújtottak. Sőt, ez utóbbiak a mezőgazdasági munkához szükséges eszközöket, szenet is beszereztek tagjaiknak, majd segítettek eladni termékeiket a piacon. Ezen felül Raiffeisen szövetkezeteinek alapító okiratai a későbbiekben is magukban foglalták a felebaráti szeretetből eredő népjobbító célokat. Megjegyzendő, hogy a delitschi és a raiffeiseni irányzat később közeledett is egymás felé. Manapság pedig számtalan német településen található egy Volks-/Raiffeisenbank (nem keverendő össze a Magyarországon is tevékeny osztrák bankhálózattal) (Wandel, 1998, 14. f.; Pohl, 1993, 271; Pohl M., 1982, 208. f. és 350. f.). 5.2.3.4. A hitelszövetkezetek jelentősége és szabályozása

A hitelszövetkezeti „rendszer” jelentősége abban áll, hogy a 19. században a nagyobb hitelintézetek által kevésbé preferált rétegnek, kisipa rosoknak, parasztoknak biztosított hozzáférést egyes pénzügyi szolgáltatásokhoz, mindezt az önsegítés eszméjének szem előtt tartásával. A korai takarékpénztáraktól eltérően esetükben nem a takarékoskodás állt a középpontban, hanem a gazdasági növekedéshez, bővüléshez szükséges tőke előteremtése. Detzer (2017, 21) adatai szerint 1851–1910 között a szövetkezeti hitelintézetek nyújtották a német hitelek 8 százalékát. Megjegyzendő, hogy a hitelszövetkezetek nem maradtak a német államok sajátosságai: a német minta hatására Itáliában, sőt Kanadában is létrejöttek hasonló kezdeményezések. A hitelszövetkezetek kapcsán sokáig nem létezett szabályozás, így nem minősültek jogi személynek sem. Schulze-Delitsch ugyan már 1863-ban a porosz törvényhozás elé terjesztette az ügyet, de a honatyák konces�szióhoz akarták kötni a hitelszövetkezetek alapítását, így végül elállt a javaslattól. Az első porosz törvényt a (hitel)szövetkezetek szabályozására végül 1867-ben tették közzé, ami jogi személyiséggel ruházta fel — 341 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

őket, és aminek szövege nagyrészt Schulze-Delitsch javaslatain alapult. Egy év múlva a törvényt átvette a (Poroszországot is magában foglaló) Északnémet Szövetség, 1871-ben pedig a Német Császárság is. Schulze-Delitsch módosítási terveit halála után egy 1889-es új jogszabály rögzítette törvénybe, ami lehetővé tette a hitelszövetkezetek szolgáltatási spektrumának kibővítését és folyószámlahitelek nyújtását, így egyre inkább közeledtek a „normál” bankok felé (Pohl M., 1982, 205. f. és 338; Detzer, 2017, 21).

5.2.4. Jelzáloghitelbankok

Már a 18. század második felében felmerült a gondolat, hogy ingatlan zálogjogáért cserébe hitelt nyújtsanak, és az ehhez szükséges pénzt záloglevelek útján teremtsék elő. Ugyan már a 18. század végén (például 1770 után a porosz lovagi birtokosok szövetkezetei, a Landschaftok) és a 19. század elején (például a Bayerische Hypotheken und Wechselbank 1835-ben)239 is alapítottak különféle jelzáloghitelezéssel foglalkozó intézményeket, de csak az 1860-as években jelentek meg a kimondottan ingatlan alapú hitelek nyújtására alakult jelzáloghitelbankok. 5-7. keretes írás Landschaftok, az első német jelzáloghitelintézetek

A Landschaftok240 egy porosz tartomány (Provinz) lovagi birtokosainak záloghitelezési célból létrejött kényszerszövetkezetei (Zwangskreditgenossenschaft) voltak. Pohl (1993, 210. f.) szerint Európa első jelzáloghitel-intézményei közé tartoztak, amelyeket csak az 1755-ös alapítású svájci Leu & Co bank előz meg időben (ez 1990-es felvásárlásáig önálló hitelintézetként Bayerische Hypotheken und Wechselbankot Manfred Pohl (Pohl M., 1982, 212) A az első német jelzáloghitelbanknak nevezi: a jegybanki szerepkört is betöltő hitelintézet tőkéje 60 százalékát köteles volt ingatlantulajdonosoknak hitel formájában kiadni, viszont csak 1864-ben nyerte el a jogot záloglevelek kibocsátására. 240 Maga a fogalom németül „vidéket” jelent, eredetileg az adott tartomány rendjeinek (Landstände) összességét és gyűlését jelentette. 239

— 342 —

5. A II. ipari forradalom

működött). Elsősorban porosz sajátosságnak számítottak, de Poroszországon kívül, porosz mintára is jött létre néhány. Az első Landschaftot 1770 körül alapították a Poroszországhoz tartozó (ma lengyel) Sziléziában, és a hétéves háború (1756–1763) pusztításainak rendbehozatalában segítette a tagokat, akiknek egyenként nem volt elég tőkéjük. Az adott Landschaftnak az érintett porosz tartomány összes lovagi birtokosa tagja volt (ezért is voltak kényszerszövetkezetek, nem önkéntesek), akik együttesen és korlátlanul feleltek a valamely tagjuk által felvett hitelért. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy a Landschaft átadott egy, a hitel részletes szabályait tartalmazó, a Landschaft garanciáját megtestesítő záloglevelet a hitelkérelmezőnek, aki aztán ezt eladhatta egy tőkeerős kereskedőnek, hitelezőnek, hogy pénzt szerezzen. A Landschaftok így egyfajta hitelközvetítőként működtek. Két Landschaftban 1808-ban a porosz állam is tag lett, és az így felvett hitelből háborús jóvátételeit finanszírozta. Sajátosság, hogy az adósnak eleinte nem volt kötelező a rendszeres törlesztés, amit először 1839-ben Sziléziában szabályoztak. A Landschaftok jelentősége egyrészt abban áll, hogy hozzájárultak az ingatlanzálogon, záloglevélen alapuló hitelek terjedéséhez német nyelvterületen, másrészt a tagoknak a Landschaftok jelentették az egyetlen hitelfelvételi lehetőséget, ami a háborús pusztítások után különösen előnyös volt. Ugyanakkor az „egyszerű emberek”, parasztok számára a belépés csak egyes Landschaftokba, és ott is meglehetősen későn (1847 és 1849) vált általánossá, bár a tehetősebb parasztoknak erre már korábban is megadatott a lehetőség (a kelet-porosz Landschaftban például 1808tól). A Landschaftok rendszere így ugyan jól kiépített, de regionálisan korlátozott volt, és jóval nagyobb volt a kereslet, mint amit képesek voltak huzamosan kiszolgálni. Emiatt sokan voltak kénytelenek uzsorásokhoz fordulni (Pohl H., 1982, 59. ff.; Pohl M., 1982, 210. f.; Pohl, 1993, 209. f.).

A jelzáloghitelbankok (Hypothekenbank) előnye elődeikkel szemben az volt, hogy teljes körű közvetítést vállaltak, és levették a potenciális hitelező keresésének terhét az adósról. Az adós nem is kapta kézbe a záloglevelet, hanem rögtön pénzt vehetett fel, a záloglevelet a bank adta — 343 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

tovább a hitelezőnek. A záloglevél megvásárlójának is könnyebb lett: nem neki kellett megvizsgálnia az adós megbízhatóságát. Mivel hosszú lejáratú hitelnyújtásra volt szükség, a jelzálogbanknak rendelkeznie kellett megfelelő forrásokkal, vagyis azzal a joggal, hogy zálogleveleket, kötelezvényeket hosszú távon bocsáthasson ki, melyeknek átruházhatónak kellett lenniük, hogy azt a vevőjük esetleg tovább értékesítse. Az első két német, tisztán jelzáloghitelezés céljából létrehozott bankot 1862-ben Frankfurtban (Frankfurter Hypothekenbank) és Meiningenben (Deutsche Hypothekenbank) bankárcsaládok alapították. Mintául a francia Crédit Foncier de France (1852) szolgált. Nemsokára megalakult az első két porosz jelzáloghitelbank is (Erste Preußische Hypotheken Actien-Gesellschaft 1863, Preußische Hypotheken-Actien-Bank 1864), melyet további alapítások követtek az 1860–1870-es években (például Lipcsében, Münchenben, Hamburgban, Mannheimban, Brémában), majd 1893–1896 között. Az alapítások ciklikusságában nyomon követhető az iparosodással járó urbanizáció és lakásépítési hullám (amely jelentősen növelte a jelzáloghitelek keresletét), valamint a változó szabályozás nyújtotta lehetőségek. Wandel (1998, 16) szerint a porosz korlátozó rendelkezések miatt több jelzáloghitelbank Poroszországon kívül jött létre. Voltak olyan hitelintézetek is, melyek nem voltak jelzáloghitelbankok, de létesítettek osztályokat ingatlanhitelek vonatkozásában, például így tett a müncheni Bayerische Handelsbank is. A jelzáloghitelbankokra vonatkozó legelső szabályozás a porosz kormányzat által 1863-ban kiadott normatíva volt az alapító oklevelek tartalmáról (ez alapján jöttek létre az első porosz jelzáloghitelintézetek). Az egyes német államokban azonban a jelzáloghitelbankoknak továbbra is egymástól eltérő szabályoknak kellett megfelelniük, ami a német egység (1871) beköszöntével sem változott meg. Noha többen követelték a normatívák megszüntetését, 1893-ban újabb központi normatívák kerültek kiadásra, igaz ezt pozitívan értékelte a piac, és újabb alapítási hullám vette kezdetét. Egységes, modern szabályozásra csak 1900-ban került sor, amikor hatályba lépett a vonatkozó törvény (Hypothekenbankgesetz) és a német Polgári Törvénykönyv. A tör— 344 —

5. A II. ipari forradalom

vény alapján a jelzáloghitelbankok engedélyezése szövetségi jóváhagyástól függött, állami felügyelés alatt működtek, valamint a jelzáloghitelbankok által végezhető tevékenységi köröket is megszabták.241 A jelzáloghitelbankok sem voltak mindig sikertörténetek. Sok intézmény olyan ügyletekbe bonyolódott, ami jócskán túlnőtt a jelzáloghitel intézeti kereteken (ingatlankezelés, ingatlanok értékbecslése stb.) vagy az adósok voltak fizetésképtelenek. A gothai Deutsche Grundcreditbank zu Gotha tulajdonosai például 1883–1890 között osztalék nélkül maradtak. Bonyodalmakat okoztak a spekulatív célú ügyletek is. Hat berlini jelzáloghitelbank242 1907-ben ténylegesen 67 millió márkányi záloglevél- és kötelezvénynövekedést könyvelhetett el, míg ők maguk 145 milliónyit hoztak forgalomba. A jelzáloghitelbankok fontos funkciója volt, hogy lakás- és ipari építkezéseket finanszíroztak, amelyek kapcsán ügyfeleik voltak mind a köz-, mind a magánszféra egyes szereplői, valamint a közhasznú egyletek. Jelentőségük így abban állt, hogy olyan igényeket elégítettek ki, különösen a lakásépítések kapcsán, amelyet a többi banktípus nem tudott vagy nem akart. A 19. század második felében végrehajtott nagy városfejlesztések (például Berlin, Hamburg, Köln vagy München) nem jöhettek volna létre a jelzáloghitelbankok nélkül. Ezen intézmények számára azonban az első világháború hanyatlást hozott. Már 1913-ban nehézségek voltak az ingatlanpiacon, de a világháború kifejezetten negatívan hatott az építkezésekre és a jelzáloglevelek értékesítésére (Pohl, 1993, 209. f. és 273. f.; Pohl M. 1982, 210. ff., 214. f., 298. ff., 301. ff., 305. ff., és 314; Wandel, 1998, 15. f.).

zek voltak: jelzáloggal kapcsolatos ügyletek, hitelnyújtás a közszféra részére és E ezen követelésekkel kapcsolatos kötvények értékesítése, kis összegű kölcsönök nyújtása és ezen követelésekkel kapcsolatos kötvények értékesítése, értékpapírok bizományosi vétele és értékesítése, valamint pénz és egyéb tárgyak zálogba vétele, váltók beszerzése. 242 Preußische Central-Bodencredit-Actien-Gesellschaft, Preußische Boden-CreditBank, Deutsche Hypothekenbank, Preußische Pfandbrief-Bank, Preußische Hypotheken-Actien-Bank, Berliner Hypothekenbank. 241

— 345 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5.2.5. Jegybankok és pénzkibocsátás

A 17–19. század jegybankjai (Notenbank) több szempontból is különböztek a maiaktól. Akkoriban a „jegybank” nem egy monetáris politikát szabályozó, egyedüli pénzkibocsátási joggal rendelkező intézményt jelentett, hanem pusztán egy olyan – egyéb hitelintézeti funkciókat is ellátó – bankot, amelynek joga volt bankjegyeket kibocsátani (a központi bankok történetéről lásd a 4.3.2. alfejezetet). Állami alapítású jegybankok esetén a cél gyakran a pénzszerzés volt az államadósság fedezésére. A Német-római Császárság és a Német Szövetség területi megosztottsága azt eredményezte, hogy számtalan jegybank alakult: 1851-ben 9, 1875-ben 33 jegybank létezett a német államokban. Mindez nem jelentette azt, hogy „bárki” alapíthatott jegybankot, ez az adott német állam engedélyétől függött. 5-16. ábra: A Reichsbank épülete 1905 körül

Forrás: commons.wikimedia.org

— 346 —

5. A II. ipari forradalom

Német nyelvterületen legelőször a porosz Királyi Bank nyerte el a bankjegykibocsátás jogát 1766-ban (ezt 1806-ban visszavonták), melyet 1847. január 1-jétől Porosz Bank néven bankjegykibocsátási joggal rendelkező részvénytársasággá szerveztek. Erőssége abban is megmutatkozik, hogy 1867 körül a német államok bankjegyeinek kétharmadát ez az intézmény bocsátotta ki. Ennek és Poroszország Német Császárságon belüli domináns szerepének fényében nem meglepő, hogy a fiatal császárság központi bankja végül a Porosz Bankból kifejlődött Reichsbank (5-16. ábra) lett 1876. január 1-jétől, melynek részvényei ugyan magántulajdonban voltak, de a vezetése állami hivatalnokok kezében volt. A kuratórium elnöki tisztségét maga Bismarck kancellár látta el. Megjegyzendő, hogy jogilag a Reichsbank nem rendelkezett monopol helyzettel (a többi jegybank vonatkozó jogait nem vonták vissza), de a törvényi szabályozás számos kiváltságot biztosított a számára.243 Így már 1882ben a Reichsbank bocsátotta ki a forgalomban lévő német bankjegyek 85 százalékát. A fentiek következtében számos német jegybank visszaadta pénzkibocsátási engedélyét, de ez egy lassú folyamat volt: az utolsó német (Reichsbankon kívüli) jegybankok bankjegy-kibocsátási joga 1905-ig élt, és a Reichsbank által vert/nyomtatott pénz 1909-ben lett hivatalos (egyedüli) fizetőeszköz (5-17. ábra). Az egységesítésre szükség is volt, hisz 1871-ben 28 német állam 31 jegybankjának papírpénze volt forgalomban. A Reichsbank bankjegyei 1914-ben a forgalomban lévő pénz 39,3 százalékát tették ki, míg 42 százalék aranypénz volt.

243

sak a Reichsbank volt jogosult az egész Császárság területén fiókokat nyitni C (a többi jegybank csak abban a német „szövetségi államban”, ahol eredetileg alapították őket), adókedvezményben részesült és csak birodalmi törvény adományozhatott újabb bankjegykibocsátási jogot (amelyet azonban nem gyakorolt).

— 347 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-17. ábra: A Reichsbank által 1908-ban kibocsátott 100 márkás bankjegy

Forrás: upload.wikimedia.org

Míg Anglia már 1816-ban aranyvalutát vezetett be, ez a folyamat a Német Császárságban csak az 1870-es években indult meg, amikor az „egységes” birodalom vette át a sok kisebb német állam érmeés bankjegy-kibocsátási kompetenciáit. Egy 1871-es törvény vezette be a birodalmi aranymárkát (Reichsgoldmünzen), újabb ezüstpénzek verését pedig betiltották, a forgalomban lévőket át lehetett váltani. Az aranyvalutára való áttérés újabb lépését egy 1873-as törvény jelentette,

— 348 —

5. A II. ipari forradalom

amely szerint a Német Császárság valutája a márka (100 pfennig). Az egységesítés azonban valójában hosszú folyamat volt, a törvényi szabályozás még engedte az ezüstpénzek forgalmát, melyek 1907-ig számítottak fizetőeszköznek. Csak egy 1909-es törvény zárta le az aranyvaluta bevezetésének évtizedekkel korábban megkezdett útját. Az első világháború előtt az aranyfedezet elérte a 45 százalékot. A Porosz Bankkal ellentétben a Reichsbanknak tilos volt hitelezéssel foglalkoznia, még a jogelődjétől átvett letéteket is tovább kellett adnia a porosz államnak, kizárólag váltó- és lombardhiteleket nyújtott a hitelintézeteknek (Pohl, 1993, 180. f. és 192. ff.; Pohl H., 1982, 76. ff., 95 és 126; Pohl M., 1982, 154. ff., 223. ff. és 244. ff.). 5-8. keretes írás A német hitelintézeti rendszer ma

A német bankszövetség (Bundesverband deutscher Banken) statisztikái szerint 2015 végén 1960 hitelintézet 36 005 fiókkal rendelkezett Németországban. Ezen hitelintézeti rendszer alapkövét a 19. század második felében rakták le, ekkor jöttek létre a nagybankok, akárcsak a ma ismert hitelintézeti típusok. A német hitelintézeti rendszer jellemzője a hárompilléres szerkezet, amit a kereskedelmi bankok, a többségében állami/ tartományi tulajdonban lévő hitelintézetek és a szövetkezeti hitelintézetek alkotnak, melyből ez utóbbi kettő főként kisebb intézmények hálózatából áll. A négy kereskedelmi nagybank közé tartozik a Deutsche Bank (1870), a Commerzbank (eredeti nevén Commerz- und Disconto-Bank (1870)), az Unicredit Bank (jogelődei az 1998-ban összeolvadt a Bayerische Hypotheken- und Wechselbank (1835) és a Bayerische Vereinsbank (1869)), valamint a Postbank (1995). 2009-ig a Dresdner Bank is ide tartozott, ekkor felvásárolta a Commerzbank. A nagybank kifejezés félrevezető is lehet: a negyedik nagybanknak számító Postbank mérlegfőösszege alapján csak a tizedik az országban. A kereskedelmi bankszektorban találunk még

— 349 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

számtalan magánbankot is. Jó páran megőrizték évszázadok óta tartó függetlenségüket, mint a Metzler (1674) vagy a legrégebbi német banknak tartott Berenberg Bank (1590). Másokat felvásároltak, az Oppenheim bankházat (1789) a Deutsche Bank vette meg 2009-ben. A többségében állami/tartományi/önkormányzati kézben lévő hitelintézetek közé sorolandó a 2016-ban 403 intézményből álló, 10 555 kirendeltséggel rendelkező takarékpénztári hálózat, a tartományi bankok, valamint a gazdaság- és szociálpolitikát hitelnyújtás keretében támogató fejlesztési bankok (Förderbank). Ez utóbbiak közül a legnagyobb a KfW, amely mérlegfőösszege alapján egyben az ország harmadik legnagyobb bankjának számított 2015-ben. A harmadik pillért a szövetkezeti hitelintézetek alkotják. Ernyőszervezetük ma már egyesíti a Volks- és Raiffeisenbankokat és még néhány hasonló elven működő hitelintézetet. Nagyjából 972 intézmény és 11 787 fiók tartozik ide. Központi intézményük a DZ Bank, amely mérlegfőösszege alapján Németország negyedik legjelentősebb bankja volt 2015-ben (Bundesverband 2016).

5-9. keretes írás A City of Glasgow Bank bukása

A City of Glasgow Bank 1878. októberi fizetésképtelenné válása az Egyesült Királyság történetének legnagyobb bankcsődje volt egészen a 2008-as globális pénzügyi válságig. E banki bukásnak számos egyéb tanulsága is volt, melyek miatt érdemes részletesebben is megismerni. A City of Glasgow Bankot 1839-ben alapították, a korabeli szabályozás alapján a tulajdonosok korlátlan felelősséget viseltek a bank kintlévőségeiért.244 A bank a brit gazdaság virágzásával párhuzamosan gyors növekedésnek indult, sorra nyitotta fiókjait nemcsak Glasgow-ban, hanem 244

brit jogalkotás csak 1844-től vezette be a tulajdonosok korlátozott felelőssége A mellett működő részvénytársasági formát. Lásd Nobes, 2014, 24.

— 350 —

5. A II. ipari forradalom

Skócia egyéb területein is. Az intézmény túlélte a sokak által a világ első globális válságának245 tekintett, az USA-ból indult és onnan tovagyűrűzött 1857-es bankpánikot is, újra tudott nyitni és folytatni tudta működését. Több mint 130 fiókjával a bank 1870-re az Egyesült Királyság harmadik legnagyobb fiókhálózatával rendelkezett és jelentősen hozzájárult a helyi gazdaság finanszírozásához. Bár a bank válsághelyzetének már 1877-ben voltak előjelei (a New York-i kirendeltséget be is kellett zárnia), még 1878 júniusában is nyereséges működést jelentett és 12 százalékos osztalék fizetéséről döntött. 1878 szeptemberében már szóbeszéd tárgya volt a bank esetleges fizetésképtelensége, az intézmény a pénzügyi helyzetét övező bizonytalanság miatt kiszorult a bankközi forrásszerzésből. A bank vezetői a többi skót bankhoz fordultak segítségért. A banki könyvek független megbízott általi átvizsgálása után a skót bankok közössége megtagadta a segítségnyújtást, így a bank vezetői 1878. október 2-án kénytelenek voltak bejelenteni a City of Glasgow Bank működésének beszüntetését. A 100 angol font névértékű részvények tőzsdei árfolyama az utolsó üzleti napon is 236 angol font volt, a bukás váratlanul érte és sokkolta a szélesebb közvéleményt, különösen a banki adósságokért korlátlan felelősséget viselő nagyszámú részvényest. A felszámolás során az 1819 részvényesnek több körben kellett hozzájárulnia a banki veszteségek viseléséhez, melynek következtében a részvényesek többsége is fizetésképtelenné vált. Az utólagos vizsgálatok feltárták, hogy milyen okok vezettek a bank ös�szeomlásához. A hitelkihelyezés nagyon koncentrált volt (a hitelek 75 százaléka négy hitelfelvevőhöz kötődött), jelentős volt a spekulatív befektetések aránya (például indiai, ausztráliai és amerikai fejlesztési, bányászati projektek). A bank vezetése meghamisította a könyvelést, hogy a bevételeket, az eszközöket és a részvénytőke mértékét a ténylegesnél magasabb, míg a kintlévőségeket a valósnál alacsonyabb szinten mutathassa be, manipulálta a bank részvényének árfolyamát, ill. a banknál lévő arany mennyiségéről is valótlan adatokat szolgáltatott a hatóságnak.

245

Hughes, 1956, 194.

— 351 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A brit történelem addigi legnagyobb bankcsődje nem maradhatott következmények nélkül. A City of Glasgow Bank vezetőinek büntetőpere 1879 januárjában kezdődött a skót Legfelső Bíróságon, Edinburgh-ben. A bíróság mindegyik vádlottat bűnösnek találta, a bank első számú vezetőjére és az egyik igazgatóra 18 hónap, míg további öt igazgatóra 8 hónap letöltendő börtönbüntetést szabott ki. A bukást követően a City of Glasgow Bank fiókhálózatának és dolgozóinak jelentős részét a Royal Bank of Scotland vette át. A City of Glasgow Bank 1878-as bukása is hozzájárult ahhoz, hogy a tulajdonosok korlátlan felelősségével működő bankok visszaszorultak, valamint ahhoz is, hogy Nagy-Britanniában – kezdetben a bankokra, majd 1900-tól más típusú társaságokra is – a világon elsőként írták elő a külső szakértők általi audit kötelezettségét, majd folyamatosan szélesítették a nyilvánosságra hozandó auditált pénzügyi adatok körét.246

5.3. Az amerikai bankrendszer fejlődése Az elmúlt évtizedek nemzetközi pénzügyi válságai közül nem egy közvetlenül az USA-ból indult ki, amely részben egy teljesen szabályozatlan bankrendszer benyomását keltette, azonban a történelmi távlatokon keresztül történő elemző bemutatás rávilágít a pontosabb részletekre és vetületekre is. Ugyanakkor az amerikai bankvilág kialakulásától kezdődően számos nagyszabású kezdeményezés történt a pénzügyi intézmények szabályozására. Továbbá az is megfigyelhető, hogy a banki szabályozás minden bizonnyal kiemelkedő helyet foglalt és foglal el az amerikai politikai napirendben, ellenben máris előre bocsátható, hogy történelmileg az USA-ban egy mélyreható szkepticizmus állt fenn a pénzügyi központosítás követelményeivel szemben. Ennek figyelembevételével fejlődtek ki a különböző intézmények, amelyek a felme-

246

Nobes, 2014, 25.

— 352 —

5. A II. ipari forradalom

rülő nehézségeket párhuzamosan több oldalról és különféleképpen kezelték, azonban anélkül, hogy a rendszert gyökeresen megváltoztatták volna.

5.3.1. 1690: az első amerikai papírpénz keletkezésének körülményei

A személyes váltójegyek (amerikai gyakori rövidítésük I.O.U.’s) több évszázadon keresztül két vagy több fél közötti jogi megállapodásként voltak elismerve. Ezek a bejegyzések írásos szerződésként szolgáltak a meghatározott felek által végrehajtott ügyletről. Az Újvilág pénzügyi szükségletei időnként megkövetelték, hogy ezeket a megállapodásokat meglehetősen laza módon és keretek között kezeljék. 1685-ben, a zsoldok kifizetésének késedelme miatt Kanadában a francia katonai állományt olyan „játékkártyákkal” fizették ki, amelyeket negyedéves részletekre osztottak és denomináltak. Ezeket a kártyákat a katonák a helyőrség területén belül különféle használati cikkek megvásárlására használhatták. Így a kártyákat valójában „hordozható értékeszközökként“ kezelték. Az addig hivatalosan használatos és elterjedt váltókkal szemben, amelyek rögzített feltételeket tartalmaztak bizonyos írásban is megnevezett egyének között, a kártyákat bármelyik tulajdonos általánosan becserélhette különféle javakra. Így ezek a fizetőeszközök személytől személyhez is átvándorolhattak, hiszen nem voltak a szó szoros értelmében vett névre szóló kártyák. Bár a kialakult helyzet a gyakorlatban paradoxnak számított, a francia kormány nem büntette a kialakult szükségállapotot, és úgy vélte, hogy a kártyákat nem érdemes hivatalos pénznemként kezelni, hanem inkább amolyan személyes váltókként kell felfogni ezek használatát.

— 353 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A célszerűség iránti igény kényszerítette a Massachusetts Bay-i (5-18. ábra) telepeseket arra, hogy a pénzügyi gyakorlatban egy lépéssel tovább vigyék a „bemutatásra” szóló váltók koncepcióját. 1690-ben William király háborúja során (5-19. ábra), a törvényhozó azzal a problémával szembesült, hogy azonnal viselnie kell egy Kanada-ellenes katonai akció magas költségeit.247 5-18. ábra: Massachusetts Bay tartományának a térképe

Forrás: de.wikipedia.org alapján a szerzők szerkesztése.

247

ttp://theticketcollector.blogspot.de/2016/06/1690-massachusetts-bay-becomesh first.html

— 354 —

5. A II. ipari forradalom

5-19. ábra: William király háborús kampányai (1688—1697)

település erőd vagy kereskedelmi állomás missziók/indián falvak brit katonai mozgás francia katonai mozgás indián rajtaütés

Forrás: en.wikipedia.org alapján a szerzők szerkesztése.

1690 kora augusztusában Phips harminckét hajóval és több mint 2000 katonával elindult Québec bevételére, amely Frontenac francia gróf parancsnoksága alá tartozott. Phips intenzív ostrom alá vette az erődöt, de végül támadásai sikertelenek maradtak és a súlyos károkat szenvedett flottájával visszatért Bostonba. A gyarmat azonban egyáltalán nem számolt a vereség lehetőségével. Éppen ellenkezőleg, mindenki a francia zsákmányra számított, gondolván, hogy abból maguk is kivehetik a saját részüket és a katonai expedíció költségeit is fedezhetik majd. Eközben két elégedetlenkedő csoport, a katonák és a hitelezők teljes kifizetést vártak el. A katonák fellázadásának veszélye miatt a helyzet egyre kritikusabbá vált. A gyarmat azonban nem várhatott pénzügyi támogatást Nagy-Britanniától, és a válságos helyzetben azt sem tehette

— 355 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

meg, hogy vár egy-két évet, amíg egy különadó beszedéséből bevételek keletkeznek. Ehelyett 1690. december 10-én Massachusetts Törvényszéke (General Court of Massachusetts) kénytelen volt engedélyezni 7000 font sterling papírpénz formájában való kiadását.248 A fenti összeg eredetileg felső korlátként szolgált. Ez a pénzügyi újító megoldás volt ekkor az egyetlen módja annak, hogy azonnal kielégítsék az egyébként anyagilag csődbe ment kolónia katonáit és hitelezőit. Abban az időben azonban senki sem volt tudatában annak a ténynek, hogy valójában ez volt a nyugati civilizáció történetében kiadott első papírpénz. Az 1691. február 3-án elfogadott törvénymódosítás megszüntette a 7000 font sterlinges korlátot, és a továbbra is szükségesnek bizonyuló kibocsátások érdekében immár felső határ nélkül engedélyezte a pénznyomtatást. Továbbá a törvénykiegészítésben leszögezték, hogy a kormány 5 százalékos kedvezménnyel honorálja az új papírpénzzel történő adóbefizetéseket. A módosítás a bankjegyek és a számlák (esetenként váltók) szabályozásáról is rendelkezett: az egyes városokban kiválasztott meghatalmazottak (Selectmen) Bostonba utaznak és ők képviselik a helységeket, akiknek a tartomány pénzt hitelezett. A megbízott személyek összegyűjtik a tartomány által kiadott váltókat és ezeket készpénzre válthatják a tartozások teljes lefedése érdekében. Ezek után a közvetítők visszautaznak a helységeikbe és az igényeknek megfelelően szétosztják a készpénzt (The Massachusetts Archives 1691 in McFarland, 1970, 10-13). Az 1691. május 21-én kiadott további módosító jogszabályok már visszamenőleg szabályozták (bankjegy-kibocsátási plafon) mind az 1690. decemberi, mind pedig az 1691. februári kibocsátásokat. Mindez összességében 40 000 font összértékre korlátozódott. Ezenkívül a kiegészítés tisztázta azokat a részleteket is, amelyek a korábbi jogszabályokban nem kerültek megemlítésre. John Foster, Joseph Lynde 248

ttps://archive.org/stream/CNLno119/CNLno119_djvu.txt és The Massachuh setts Archives 1690 in McFarland, 1970, 10–13

— 356 —

5. A II. ipari forradalom

kapitány és Samuel Ruggles kapitány egy bizottságot hoztak létre, hogy ők biztosítsák a bankjegyek és számlák nyomtatólemezeinek megfelelő őrzését. Továbbá a bizottság felhatalmazást kapott arra, hogy ellenőrizzék a tartomány kincstári könyvének pontos nyilvántartását, és hogy pontosan bejegyzésre kerüljenek azok a számlák, amelyek a kincstárba való befizetéseket bizonyítják. Nyilvántartást vezettek a kincstárba beváltott számlákról és megfelelően kellett őrizniük, majd meg kellett semmisíteniük az érvénytelenné vált bankjegyeket, hogy ne álljon fenn a veszélye annak, hogy ezek ismét magánkézbe kerülnek (The Massachusetts Archives 1691 in McFarland, 1970, 10–13). 1691 októberéig az adóbefizetés céljából a kincstárba érkezett bankjegyekből mintegy 10 000 font értékű összeget semmisített meg a bizottság (The Massachusetts Archives 1691 in McFarland, 1970, 10–13). Nettels szerint az emberek nem voltak hajlandók ugyanolyan arányban elfogadni a papírpénzt, mint az érméket a mindennapi csereforgalomban, ezért Massachusetts Törvényszéke 30 ezer fontra emelte azt az összeghatárt, ameddig új papírpénzekkel lehetett adót befizetni 1693-ban és 1694-ben. Így az új bankjegyek többségét sikeresen kivonták a forgalomból és egyben meg is semmisítették őket. A magasabb adóbeszedési arány biztosítása érdekében a törvényszék 1693 decemberében eltörölte az új papírpénzzel történő adóbefizetésekre vonatkozó 5 százalékos kedvezményt. Hamar felismerték azonban, hogy az engedmény a lakosság számára elfogadhatóbbá tette a papírpénzt, ezért néhány év múlva ismét bevezették a korábbi adókedvezményt (Nettels, 1934, 250–277, különösen a 31. lábjegyzet a 257. oldalon). Történelmi tény, hogy az első amerikai fizetőeszköz (papírpénz, 1690) Massachusetts Bay tartományban háborús finanszírozási okok miatt került kiadásra. A cserekereskedelemben használt árutételek értékmeghatározásához hasonlóan korábban minden fizetőeszköznek az aranyhoz, ezüsthöz vagy rézhez viszonyított meghatározott értéke volt. A bemutatott 1690-es esetben talán a történelemben először maga az új

— 357 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

papírpénz nem rendelkezett más belső értékkel, mint a nyomtatására felhasznált papír értéke. Az új papírpénz valódi értéke inkább abból a tényből származott, hogy azt a kibocsátó gyarmat garantálta. A törvényhozó kimondta, hogy a papírpénz értéke egyenlő a rányomtatott címlettel, és a gyarmat ezt egyenrangúra emelte az általa kibocsátott kemény fizetőeszközökkel (fémpénzek). Továbbá néhány hónap leforgása alatt törvényben biztosították az 5 százalékos adóvisszatérítést mindazok számára, akik hajlandók voltak papírpénzzel törleszteni az adóikat. Az adóvisszatérítések kifizetése azonban fémpénzben is igényelhető volt, amennyiben a gyarmat kincstára a konvertálási igények teljesítéséhez elegendő érmetartalékkal rendelkezett. Ugyan az első papírpénz 1690 decemberében került engedélyezésre Massachusetts Törvényszéke által, valójában az első kibocsátás még korábbra tehető. 1690. február 3-án Amerikában az első papírpénzt (ekkor ezt még hitelszámlának – bill of credit – nevezték, és a kolónia katonákkal szembeni kötelezettségeit jelentette) a massachusetts-i kolónia bocsátotta ki azért, hogy ily módon fizethessék ki a franciák elleni hadjáratban (Québec) részt vevő katonákat, valamint a hadjáratot támogató hitelezőket (5-20. ábra). A nyomtatott papírpénzeket nyilvántartás céljából folyamatos sorszámmal látták el, ami a pénz felső sarkában található. A felül található behúzás azt jelentette, hogy a számla egy részét éles pengével vágták fel egy díszítőelemként is szolgáló határvonal mentén, amely általában hullámos vonal volt. Az 5-20. ábrán látható kibocsátásban a felső részt használták leválasztó határként.

— 358 —

5. A II. ipari forradalom

5-20. ábra: Az egyik legelső amerikai papírpénz 20 shilling értékben 1690-ből

Forrás: www.worldbanknotescoins.com

A számlákat egyedileg látták el egy bizonyos díszítővonallal, ezért két szétválasztott vágás sohasem lehetett pontosan egyforma. A kicsi, a behúzással levágott papírcsonkot (mint ellenszelvényt) a sorszámmal együtt a kormány rendszerint megőrizte: az e mögötti elmélet az volt, hogy amikor a bankjegy végül visszakerült a kormányhoz, a jegy és a csonk sorszámának meg kellett egyezniük egymással (ez már nem látható az 5-20. ábrán, mivel leválasztották). A leválasztott pénz tetején lévő vágásnak tökéletesen illeszkednie kellett az egyedülálló csonkon lévő hullámminta vágásába. Ez biztosította a kincstárt arról, hogy nem hamisítványt fogadnak el. A papírpénz középső része általában egy bekeretezett hivatalos szöveget tartalmazott, amelyben arról biztosították a felhasználót, hogy „[...] a kincstárnoknál és minden nyilvános fizetés— 359 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

nél a neki alárendelt pénztárosoknál és bármely más eszköztárházban bármikor elfogadandó a kincstárban [...]”. A pénz bal alsó sarkában a Massachusetts Bay Colony pecsétje látható, amelyen belül egy indián látható, aki a következőket mondja: „Gyere át és segíts nekünk.” A pecséttel átellenben jobbra az emissziót felügyelő bizottság három tagjának az aláírása található. A pénz hátlapja teljesen üres volt. 1690–1691 között a bankjegyek 5-ös, 10-es, 20-as és 50 £-os címletekben kerültek forgalomba. Ezt februárban egy másik 33 000 fontos címletű sorozat követte, majd 1702 novemberétől 1750-ig több különböző címletű kibocsátást nyomtattak. Mivel ekkoriban nagy volt a fémpénzhiány, azonban ezek voltak az elsődleges pénzformák, a telepesek a papírpénz-kibocsátással próbálták meg kielégíteni a kereskedelem iránti nagy pénzigényt. A Massachusetts Bay tartomány példáját hamarosan más gyarmatok is követték. Bár a fizetőeszköz tervezőinek ígérete szerint e korai papírpénzt eredetileg arany vagy ezüst fedezethez kötötték volna, a telepesek többségének gyorsan rá kellett jönniük arra, hogy ez inkább csak remény maradt, így ezek a bankjegyek idővel teljesen elértéktelenedtek.

5.3.2. Az amerikai gyarmatok és a függetlenség kivívása

Az 1730-as évekre Amerikában tizenhárom angol gyarmat jött létre: Massachusetts, New Hampshire, Connecticut, Rhode Island, New York, Pennsylvania, New Jersey, Delaware, Maryland, Virginia, Észak-Karolina, Dél-Karolina és Georgia. Ezeket a királyt képviselő kormányzók irányították, ugyanakkor saját törvényekkel és közigazgatással rendelkeztek, de a brit parlament által hozott törvények is vonatkoztak rájuk. Az anyaország nem nézte jó szemmel a gyarmatok gyors és hatékony gazdasági fejlődését. Ráadásul a gyarmati Amerika a britek nagy megdöbbenésére (annak ellenére, hogy pénzügyi rendszerük és fizetőeszközük tele volt különféle hibákkal) elkezdte megteremteni a saját fizetőeszközét. A legtöbb újvilági gyarmat saját érméket fejlesztett ki, és néhányan már a papírpénzzel is kísérleteztek. A pénznek azonban ekkor még nem volt a mai értelemben vett egyetemes jellege, és sokan azt tapasztalták, hogy bizonyos területeken a fizetőeszközük teljesen értéktelen volt. — 360 —

5. A II. ipari forradalom

Ugyanakkor a forgalomban lévő fizetőeszközök többsége könnyedén reprodukálható volt, ezért a hamisítók bőven rendelkeztek készpénzzel, amely még jobban ártott a különféle káros kihatásoknak (például háborúk) kitett és amúgy is érzékeny gazdaságoknak (Nagy-Britannia és a gyarmatai). Benjamin Franklin, az innovatív lángész és ezermester kifejlesztett egy új és kreatív pénzhamisítás elleni módszert, hogy így segítse az egyre gyorsabban tovább fejlődő, közben pedig egy új nemzetté kovácsolódó gyarmati tartományok pénznemének biztonságát. Franklin, akinek nyomdája volt Philadelphiában, papírpénzt nyomtatott Pennsylvaniának, New Jerseynek és Delawarenak. 1739-ben, a hamisítók dolgának megnehezítése céljából a feltaláló szándékosan hibásan nyomtatta Pennsylvania nevét a bankjegyekre (5-21. ábra). 5-21. ábra: Benjamin Franklin Pennsylvaniának nyomtatott 15 shillinges címletű bankjegye249

Forrás: www.bellevuerarecoins.com

249

A pénzhamisítás megnehezítése céljából szándékosan elrontott bankjegy.

— 361 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Franklin elképzelése szerint bárki, aki megpróbálja reprodukálni az új papírpénzt, azt hiheti, hogy az eredeti bankjegy hamisítvány, hiszen helytelenül van rányomtatva a tartomány neve, ezért a hamis pénzeken a hamisító ezt már helyesen tüntetné fel. Egy másik biztonsági újítás az új papírpénzek védelmének növelésére az volt, hogy Franklin nyomdájában valódi levelek mintázata alapján készült ólomöntvényeket és rézmetszeteket használtak nyomólapként, és az említett levél erezetének képét a bankjegy hátoldalára nyomtatták. Ezek teljesen egyedülállók voltak és igazi levelekről származó minták benyomását keltették, amely tovább nehezítette a pénzhamisítók dolgát. Franklin innovatív módszerét nem egészen értették meg akkoriban, és a zseniális ötletet csak az 1960-as években fedezte fel egy történész.250 Nagy-Britannia több éven keresztül szigorúan korlátozta a gyarmati papírpénzek mennyiségét és kiadatását, és 1764-ben végül elrendelték a gyarmatok által kibocsátott papírpénzek teljes tilalmát. London és a gyarmatok viszonya azonban akkor kezdett igazán kiéleződni, amikor III. György a hétéves háború miatti komoly államadósság terhét megpróbálta áthárítani a kolóniákra. A gyarmatokat az is kellemetlenül érintette, hogy a rájuk kiszabott adók megszavazásánál nem lehettek jelen a londoni parlamentben, és ezt a következő jelmondattal juttatták kifejezésre: „Nincs adózás képviselet nélkül.” Az egyre jobban elmérgesedő viszályban fordulatot jelentett, amikor 1773. december 16-án a bostoni kikötőben indiánoknak álcázott telepesek lerohanták és a tengerbe dobálták a túlságosan magas adóval sújtott angol tearakományt. Néhány hónappal a „bostoni teadélután” után összeült az első Kontinentális Kongresszus, majd bojkottot hirdettek meg a brit árukra, és egyúttal megtagadták a további illetékek és adók fizetését is. A brit hatalom ezt az eseménysorozatot lázadásként értelmezte, és a telepesek engedetlenségének megfékezésére bevetette a hadsereget. A függetlenségi háború 1775. április 19-én robbant ki, és 1783-ban amerikai győzelemmel ért 250

ttps://www.bellevuerarecoins.com/benjamin-franklin-created-anti-counterfeith ing-system-united-states/

— 362 —

5. A II. ipari forradalom

véget. 1775. május 10-én, néhány héttel az első fegyveres összetűzések után, Philadelphiában összeült a második Kontinentális Kongresszus és úgy határoztak, hogy kinyilvánítják a független államiságot. A Függetlenségi Nyilatkozatot 1776 júniusában Benjamin Franklin, John Adams, Thomas Jefferson, Roger Sherman és Robert R. Livingston fogalmazták meg. Az első verziót Jefferson állította össze, az eredeti szövegen pedig Adams és Jefferson végzett különféle további módosításokat: így a végleges változatot mindezek lerövidítéséből alakították ki, amely július 4-én került a Kongresszus elé. A Kongresszus egyhangúlag elfogadta a Nyilatkozatot és augusztus 2-án az 56 képviselő is aláírta.251 Az 1700-as évek közepén az amerikai kontinensen lévő gyarmatok nem rendelkeztek saját bankrendszerrel és közös valutával. Ekkor még főleg az angliai bankok (majd később más európai bankok és kormányok) befolyásolták mind a tőkeáramlást, mind pedig a fontosabb banki ügyleteket (főleg hitelügyletek) a gyarmatokon. A külföldi érmék és időközben néhány gyarmati papírpénz párhuzamosan keringett a rendszerben, azonban ekkoriban még maga az árucsere is általános és közös fizetési módként működött az óceánon túl. 1757-től kezdődően a köz érdekében hozták létre a gyarmati fedezetlen és adósságmentes fizetőeszközt, vagy ahogyan Benjamin Franklin fogalmazott: „Mi saját pénznemet bocsátunk ki a gyarmatokon. Ezt Colonial Scripnek nevezik. A pénzkibocsátás a kereskedelem és az ipar igényeihez mérten megfelelő arányban történik, hogy így a termékek könnyen eljuthassanak a termelőktől a fogyasztókig. Így, a saját magunk számára létrehozott saját papírpénzünkkel, mi irányítjuk a vásárlóerejét és nem áll érdekünkben senkinek a kifizetése.”252 A Kontinentális Kongresszusnak tennie kellett valamit az amerikai forradalom finanszírozása érdekében, ezért bocsátották ki az új ál251 252

ttp://www.history.com/this-day-in-history/u-s-declares-independence h http://www.thrivemovement.com/banking-history-timeline-follow-money

— 363 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

lamszövetség márkanévvel ellátott első közös papírpénzét az úgynevezett „continentals”-t. 1775-ben a gyarmatok pénze, a „continental” egy aranydollárt ért. Ez volt a fiat pénz (a belső érték nélküli pénz) létrejöttének hajnala, amit napjainkban is használunk (5-22. ábra). 5-22. ábra: Kontinentális egyharmad dolláros címletű bankjegy

Forrás: en.wikipedia.org

Ezek a bankjegyek nem rendelkeztek szilárd kincstári fedezettel, kön�nyen hamisíthatók voltak, és nagy mennyiségben bocsátották ki őket. Ezért nem meglepő, hogy a „continental” hamarosan az infláció áldozatává vált. Bár a pénzhígulás nagyon enyhén kezdődött, a háború kitörését követően jelentősen felgyorsult és végül a bankjegyek teljesen elértéktelenedtek. Innen ered az amerikaiak „nem ér egy kontinentálist sem” szólásmondása is, amely azt jelenti, hogy valami teljesen értéktelen. Bár az iparosodás alapjában véve Angliában kezdődött el a 18. században, e tekintetben az USA szorosan az angolok nyomában volt. Emiatt az iparosodás Amerikában már a 19. század közepén megindult. Annak — 364 —

5. A II. ipari forradalom

ellenére, hogy nem léteznek erre vonatkozó konkrét írásos bizonyítékok és dokumentumok, a szakemberek az 1865–1890 közötti időszakot jelölik meg az amerikai ipari fellendülés kezdetének.253 Amerikában gyorsan nőtt a népesség és az ipari létesítmények száma, ez pedig kedvezett a gyors ütemű iparosodásnak. Továbbá mindezt csak megerősítették az élénk urbanizációs és nagyszabású migrációs folyamatok. Emellett Amerika függetlenné vált, és egyre inkább arra törekedett, hogy a lehető legnagyobb mértékben önellátó országgá váljon.

5.3.3. Az Amerikai Egyesült Államok Első Bankja

Az Egyesült Államok központi bankjainak története nagyjából az ország megalapításával kezdődik. Amint Amerika elnyerte a függetlenségét, a Kongresszusnak máris az új nemzet háborús adósságainak a kifizetésére kellett törekednie. Alexander Hamilton, az első amerikai pénzügyminiszter, sürgette a Kongresszust, hogy foglalkozzon az egyes államok háborús adósságának rendezésével, és javaslatot tett egy szövetségi állami bank létrehozására azzal a fő céllal, hogy hatékonyan támogassa a teljes államadósság refinanszírozását. Ugyanakkor ez a bank lenne az egyetlen nemzeti bank, amely tárolná a szövetségi kormányok tartalékait, és hitelekkel látná el a kormányt és az üzleti életet. Hamilton e javaslata azonban erős politikai ellenállásba ütközött. A bank megalapítása és elindítása jelentős vitákat szült. Az agrárérdekeket képviselő csoportok nagyban ellenezték a bank megalapítását azzal az indokkal, hogy tartanak attól, hogy így túlzott előnyben részesítenék a kereskedelmi és ipari érdekeket, vagyis ez az intézményes rendszer kimondottan a papírpénz használatára összpontosítana az arany és ezüst fémpénzek rovására (Kidwell–Peterson, 1993, 54-55). A bank tulajdonosi részarányának a megoszlása szintén nagy problémát jelentett, 253

ttps://www.globalisierung-fakten.de/industrialisierung/industrialisierung-inh amerika/

— 365 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

mivel a bank alapító okiratának kiadásakor az állományának mintegy 70 százaléka külföldiek tulajdonában volt. A külföldi részvényesek nem rendelkeztek szavazati joggal a bank konkrét tevékenységének a befolyásolására, de részvényeik után 8,4 százalékos osztalékot kaptak. Az ellenzők úgy érveltek, hogy egy további húszéves működési mandátum körülbelül 12 millió dollár értékű külföldre áramló osztalékot jelentene a már amúgy is szűkös arany és ezüsttartalékok rovására, amely összeg értékében az átváltás nyomán a bank kénytelen lesz külföldi tulajdonosainak exportálni a nemesfémeket (Hixson, 1993, 114–115). A polémiában végül Hamilton kerekedett felül, mert érveivel sikerült meggyőznie Washington elnököt (Dunne, 1960, 18–20) és így 1791-ben mégiscsak megalapításra került az Egyesült Államok Első Bankja (First Bank), a Kongresszus azonban húsz évben korlátozta a bank működési engedélyének érvényességét. Mindezzel együtt egyértelmű, hogy a bank tevékenysége segített átalakítani az országot egy egységesebb nemzetgazdasággá. Az Első Bank (5-23. ábra) nem volt egy modern értelemben vett központi bank, különösképpen azért nem, mert az ország ekkor még egy igen gyér bankhálózattal rendelkezett. Mindazonáltal a nyolc nagy amerikai kikötővárosban működő fióktelepeivel nagy mérete és széles földrajzi jelenléte jelentős befolyást gyakorolt a nemzetgazdaságra, különösképpen mivel a saját hitelezési politikáinak változtatásaival nagymértékben befolyásolta az állami bankok hitelezési gyakorlatát. A többi bankhoz hasonlóan a First Bank hitelekkel üzletelt, lakossági betéteket fogadott és bankjegyeket bocsátott ki, amelyek a többi fizetőeszközzel párhuzamosan keringtek a rendszerben, ugyanakkor aranyra vagy ezüstre is átválthatók voltak. A többi szövetségi bank pénzeivel ellentétben egyedül a First Bank bankjegyei voltak érvényesek a szövetségi adók kifizetésére is. Emellett a bank a szövetségi kormány fiskális ügynökeként tevékenykedett, így ő kezelte az állami bevételeket, ő őrizte az állam tartalékait és ő bonyolította le az államközi kifizetéseket. Országszerte ez volt a legnagyobb banki testület, és tevékenységét elsősorban a jövedelmező hitel- vagy más kamatügyletek, valamint a nagystílű — 366 —

5. A II. ipari forradalom

banküzletek dominálták. A bank 10 millió dolláros tőkével indult, és húszéves tevékenykedése alatt a kormány háborús tartozása nagyrészt kifizetésre került. Mindannak ellenére, hogy a bank hatékonyan volt megszervezve, széles körben elismert és átváltható bankjegyekkel rendelkezett, ráadásul nyereséges is volt, a kritikusok és főleg a „kemény pénz” tábor képviselői (akik a bankjegyekkel szemben főleg a szabványosított pénzérméket részesítették előnyben) azt állították, hogy a First Bank túlzott adóügyi elővigyázatossága nagyban korlátozta az államok független gazdasági fejlődését. Ezért 1811-ben a Kongresszus (mindkét házában egyetlen ellenszavazat volt) elutasította a bank működési engedélyének a megújítását. A First Bank bankjegyeit mind visszavonták, ezért manapság inkább csak hamísított példányok léteznek. A későbbiek folyamán a bankjegyek és más típusú papírpénzek már nem voltak átválthatók a „folyó alapokba”, vagyis más egyaránt kétes értékű papírpénznemekre. 5-23. ábra: Az Amerikai Egyesült Államok Első Bankja (First Bank)

Forrás: upload.wikimedia.org

— 367 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A korai Amerikában a bankok működése és a papírpénz használata rendkívül ellentmondásos folyamatok összessége volt a polgárháborúig, azonban ebben a korszakban nem történt jelentősebb mennyiségű szövetségi bankjegykibocsátás. 1799-ben Thomas Jefferson létrehozta a Demokratikus-republikánus pártot (Democratic-Republican Party), amelynek az egyik legfontosabb programpontja a bankok központosításának határozott elvetése volt. Ugyanebben az évben a New York-i befektetők egy csoportja megalapította a Manhattan Bankot, amely a New York-i vízellátás megépítése céljából jött létre, és ettől az államtól nyerte el a működési engedélyét is. Az iparosodás folyamán fokozatosan kialakult a kereskedők és gyártók új osztálya, miközben jelentősen megnőtt a tőkebefektetések iránti igény. 1815 és 1819 között az amerikai gazdaság gyorsan fejlődött, és ezekben az években egyre több bank létesült. Fejlődő országként azonban az Egyesült Államoknak igen rossz hírneve volt egyes visszafizetetlen hitelügyletei miatt, ezért időközben a legtöbb európai bank már nem volt hajlandó kölcsönöket nyújtani az amerikai kormánynak. 1804-ben 100 000 dollár alaptőkével alakult meg a Farmers’ Exchange Bank Glo(u)cesterben (Rhode Island), amely négy év leforgása alatt tönkrement. Ez volt az első amerikai bankcsőd. 5-10. keretes írás Az első és a második amerikai bankcsőd

A Farmers’ Exchange Bank arról vált híressé, hogy ez volt az első sikertelen bank az Egyesült Államok történetében. A bankot Chepachet faluban (Gloucester) alapították (1804), azonban már a kezdetektől fogva sokkal több fizetőeszközt bocsátott ki (5-24. ábra), mint amennyit valaha is képes lett volna a rendelkezésére álló eszközökkel fedezni. Így a bank 1809. március 24-én fizetésképtelenné vált, pánikot okozva más bankoknál, és mindez még jobban megerősítette a lakosság papírpénzbe vetett általános bizalmatlanságát. A bank elnöke John Harris volt. Daniel Owen, Simon Smith, Timothy Wilmarth, James Aldrich, John Harris, John Wilkinson, Elisha Mathewson, Solomon Owen, Samuel Winsor, Daniel Smith, Simeon Smith, Mowry Smith (egyben pénztáros is volt) and Daniel Tourtellot tartoztak a bank igazgatótanácsába. Daniel Owen 1804 márciusában le-

— 368 —

5. A II. ipari forradalom

mondott, és William Rhodest választották meg a helyébe. A Rhode Island állam bankvizsgálat céljából összehívott bizottságának zárójelentése alapján a Farmers’ Exchange Bank könyvei pontatlanul voltak vezetve. Az igazgatók pedig nem minden esetben rendelkeztek megfelelő ismeretekkel a bankmenedzsmentet illetően (Kamensky, 2008, 14–45). 5-24. ábra: A Farmers’ Exchange Bank tízdolláros bankjegye 1808-ból

Forrás: thesaltysailor.com

1808 folyamán szinte minden igazgató eladta a saját részvényét. Közben John Harris továbbra is elnök maradt, és 1808-ban William Colwellt nevezték ki pénztárosnak; Elisa Fairbanks és Samuel Dexter pedig tagja lett az igazgatótanácsnak. A bank egyes üzletfelei és ügyfelei számára közben már az ügyleti tevékenységek során is nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendben bizonyos tisztviselőkkel, és hogy a tisztázatlan ügyek nemsokára felülvizsgálatra szorulnak. 1809-ben e célból hívták össze az igazgatótanácsot, és a következő új igazgatók kerültek kinevezésre: Obadiah Brown, Seth Hunt, Jr., Mark Steere, Jesse Mowry és Samuel Fenner. Ők adták át a bank könyveit és számláit az Általános Közgyűlésnek, amely 1809 márciusában kinevezett egy vizsgálóbizottságot a gloucesteri bank összes ügyének az átvilágítására. A jelentés összefoglalta a bank kapcsán felmerült rendellenességek többségét, és Colwell pénztárost őrizetbe vették, szigorúan elszigetelve őt a külvilágtól, hogy senkinek se adhasson át információkat. A bank elnöke elhagyta Rhode Island államát és a tulaj-

— 369 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

donát lefoglalták. Az Általános Közgyűlés tagjai határozottan tárták fel a Farmers’ Exchange Bank rendellenességeit és szigorú intézkedésekkel válaszoltak az emberi mulasztásokra. A pénztárosokat és az igazgatókat a Közgyűlés elé idézték és szembesítették őket a hibásan vezetett könyvekkel és számlákkal. E vizsgálat alkalmával megállapították, hogy a bank hatalmas összegű számlákat bocsátott ki, amelyek messze meghaladták a saját tőkéjét; például 1808 novemberétől 8 évre szóló fedezetlen hitelt nyújtott az ifjú Andrew Dexternek (Boston), és a mintegy 800 000 dollár értékű összegre mindössze kétszázalékos kamatot róttak ki. A bank elnöke akkoriban Bostonban tartózkodott, és magával vitte a nyomólemezeket is: ott állították ki a kérdéses fedezet nélküli papírokat (Kamensky, 2008, 45–127). A The Americanban (Providence) 1809 márciusában megjelent cikk így foglalta össze az eseményeket: „A gloucesteri Farmers’ Exchange Bank Általános Közgyűlésen keresztüli eltemetése folyamatban van Kelet-Green wichben. Az eddigi glocesteri bankkönyvek és akták bizottság általi vizsgálatából kiderült, hogy egy, jól ismert bostoni bankrészvény-kereskedő nyolcéves lejáratú, több mint félmillió dolláros hitelt vett fel a banktól, amelyért cserében csupán fedezet nélküli váltószerű jegyzeteket nyújtott, és az évenkénti kétszázalékos kamatot a pénztárosnak, hivatali utódainak vagy a megbízottaknak kell törlesztenie. A bankot bezárták, és valószínűleg soha többé nem nyitják meg hasonló ügyletek lebonyolításához. A cégérme lekerült és a kulcsok a szomszédságban találhatóak.”254 „Nemzetes Obadiah Brownt és ifjú Seth Huntot, mindketten Providence-ból, jelölte ki az Általános Közgyűlés a Farmers’ Exchange Bank minden vagyonának, könyveinek és számláinak a lefoglalására, hogy jelentést készítsenek ezekről a következő közgyűlési találkozón. Ezt ők meg is tették, és a Közgyűlés elé terjesztett 1809. februári vizsgálóbizottsági jelentés egy negyvenhárom oldalas röpirat formájában került kiadásra.”255

254 255

ttps://libraryguides.missouri.edu/c.php?g=663252&p=4668662 h https://archive.org/details/briefhistoryofto00perr

— 370 —

5. A II. ipari forradalom

Érdekességként megemlíthető, hogy a Tiverton Bank (5-25. ábra) volt a második amerikai bank, amely csődbe jutott, de bezárása kapcsán nincsenek pontos történelmi adatok (mindez valószínűleg 1865–1868 között történt). 5-25. ábra: Egydolláros bankjegy a Tiverton Banktól 1857-ből

Forrás: thesaltysailor.com

Tény, hogy 1865-ben a Kongresszus 10 százalékos büntetőadót vetett ki az állami bankjegyekre, amely intézkedés hatékonyan megfékezte a szövetségi bankokat a túlzott mennyiségben történő bankjegykibocsátásokban. Akkoriban úgy vélték, hogy mindez segít a papírpénzek iránti bizalom növelésében, és ily módon a gyengébb minőségű fizetőeszközök is visszaszoríthatók, miközben a kötvényértékesítés növelésével támogathatóvá válik a polgárháború finanszírozása. Mindenesetre az is egyértelmű, hogy a bankjegyekre kivetett 10 százalékos büntetőadó tényleges célja nem a fizetőeszköz minőségének a javítása volt, és sem pedig a kötvényértékesítés fokozása. Úgy a nemzeti valuta, mint a párhuzamosan forgalomban lévő különféle bankjegyek ki voltak téve a polgárháború miatt bekövetkezett magas inflációs nyomásnak. Az adókivetés tényleges célja az infláció nemzeti bankjegyekre gyakorolt hatásainak az ellensúlyozása volt. Ezen adó beiktatásának hatása nem csupán abba az irányba hatott, hogy a szövetségi állami bankok fokozatosan kiszorultak a bankjegygyártás piacáról, hanem arra is kötelezte őket, hogy csatlakozzanak a szabványosított szövetségi bankrendszerhez. Ezzel magyarázható az a körülmény, hogy míg 1863-ban mintegy 1466 szövetségi állami bank működött, 1868-ra már csak 247 maradt.256 256

http://thesaltysailor.com/rhodeisland-philatelic/rhodeisland/commercial46.htm

— 371 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5.3.4. Az Amerikai Egyesült Államok Második Bankja (Second Bank: 1816—1836)

Az 1812-es háborút követően az állami szövetségi bankrendszerben káosz uralkodott. A Kongresszus ismét megpróbálta helyreállítani a rendet és finanszírozni a háborús tartozásokat, ezért 1816-ban megalapították a „Second Bank”-et (5-26. ábra), amely egyben az amerikai kormányzat második próbálkozása volt egy központi bank létrehozására. Akárcsak az Első Bank, a Második Bank is 20 évre szóló mandátummal működött. A súlyos kezdeti nehézségek ellenére a Second Bank a philadelphiai Nicholas Biddle irányításával végeredményben igencsak hatékonyan kezelte a nemzet pénzügyeit. Azonban Biddle jobb bankár volt, mint politikus, ugyanis alaposan alábecsülte a szövetségi bankok és kulcsszemélyiségek ellenzéki mozgósító erejét, akik elsősorban azzal támadták a philadelphiai Biddle bankját, hogy előnyben részesíti a keleti országrész kereskedőit. A Second Bank alapítása és működési tevékenysége kulcsszerepet játszott Andrew Jackson elnök újraválasztásában, aki mindvégig elvetette egy központi bankrendszer kiépítésének a gondolatát. A bank 1836os felszámolásáig pénzügyileg a világ legerősebb intézménye volt, és utána mintegy 80 évig (a Federal Reserve Bankok 1914 november 16-án kezdték meg működésüket) az USA-nak nem is volt más központi bankja. A Second Bank fő feladatai közé tartozott a szövetségi kormány pénzügyeinek a kezelése, valamint az államközi gazdasági fejlesztési tervek hiteleken keresztüli finanszírozása. De akárcsak az elődje, ez a bank is kemény politikai ellenzékbe ütközött, ugyanis a pénzpolitikát befolyásoló mindkét tábor fő képviselői („easy money” and „hard money” fraction) kifogásolták és túlságosan konzervatívnak ítélték meg a bank sajátos standardizálásokra törekvő fiskális politikáját. Andrew Jackson a „kemény pénz” tábor (a standardizált érmék pártfogói) egyik befolyásos szószólója volt, és már a kampányban elítélte a Second Bankot, és miután 1828-ban megnyerte az amerikai elnökválasztást, s választási

— 372 —

5. A II. ipari forradalom

ígéretéhez hűen intézkedni kezdett a bank hatalmának visszaszorítása és bezárása érdekében. Így 1833-ban felfüggesztette a szövetségi források e banknál történő letétbe helyezési gyakorlatát, továbbá jelentősen lecsökkentette a Second Banknak nyújtott szövetségi támogatásokat, amely intézkedések 1836-ban végül az intézmény megszüntetéséhez és felszámolásához vezettek. A bank azonban megtalálta más működési keretek között is fennmaradásának lehetőségét. Az 1836-os átszervezési folyamatok során a bank Pennsylvania államától szerzett működési engedélyt, és 1841-ig e keretek között folytatott banki tevékenységet. Bár ebben a szakaszban az intézményt rendszerint az Egyesült Államok Harmadik bankjaként is szokás említeni, fontos kiemelni, hogy ez már nem volt egy olyan kiterjedt és központi feladatokkal is felruházott szövetségi szervezet, mint a korábbi bankok. 5-26. ábra: Az Amerikai Egyesült Államok Második Bankja (Second Bank)

Forrás: upload.wikimedia.org

— 373 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Jóllehet ez a banktörténeti epizód szolgált később alapul egy decentralizált Fed létrehozására, láthattuk, hogy mind az Első, mind pedig a Második amerikai bank a központosított hatalom iránti bizalmatlanság áldozatává vált. Ennél is fontosabb, hogy mindkét bank közvetlen kapcsolatba került a szövetségi politikával, azonban nem voltak képesek megtalálni a kellő egyensúlyt és az oly fontos banki függetlenséget, amelyre nagy szükség lett volna ahhoz, hogy egy ilyen nagy kiterjedésű és sokszínű országot folyamatosan és hatékonyan szolgálhassanak ki.257 Így 1819-ben már több mint 420 bank létezett az Egyesült Államokban. Rendszerint mindegyik intézmény nyomtatott bankjegyet és különféle hitelügyletekkel is foglalkozott. Ebben az évben tört ki az első nagyszabású pénzügyi pánik is, mivel a Second Bank likviditási problémái miatt hirtelen elkezdte visszavonni a hiteleit. Emiatt rengeteg pénzintézet jutott csődbe, 1820-ban már csak 300 bank működött. A pánik egyik következményeként 1829-ben New York volt az első olyan állam, amely elfogadta a banki kötelezettségek biztosítási tervét. Továbbá 1829 és 1866 között öt másik állam fogadott el hasonló terveket. 1831-ben létesült a Comly Rich bankház Philadelphiában. Ez volt az első olyan pénzügyi intézmény, amely betétek és hitelszövetkezetek finanszírozásán keresztül működött. Rich, aki foglalkozása szerint fésűkészítő volt, 1831-ben jutott hitelhez az Oxford Provident Building Associationtől, amely az amerikaiak első takarékszövetkezete volt. 1837-ben, azaz a Second Bank megszűntetését követően már csak az államok által működtetett szövetségi tartományi bankok léteztek.258 Az 1830-as évek első felében hatalmas gazdasági fellendülés volt tapasztalható az USA északi területein, amelyet hamarosan infláció és spekuláció jellemzett. Számos spekuláció történt például a közterületek értékesítésében, valamint az út- és csatornaépítési projektekben. ttps://www.philadelphiafed.org/education/teachers/resources/history-ofh central-banking 258 https://dca.lib.tufts.edu/features/wriston/about/bankingtimeline.html 257

— 374 —

5. A II. ipari forradalom

A spekuláció gyors kibontakozása részben a következő három politikai stratégiára vezethető vissza: a szövetségi pénzalapok eltávolítása az Egyesült Államok Bankjától és más bankoktól; a szövetségi szinten létrejött többletek elvétele ezektől a bankoktól és szétterítése a tartományi bankok között; és egy olyan rendelet, amely kimondta, hogy nemesfémekkel, azaz arannyal vagy ezüstpénzzel kell fizetni a közterületek megvásárlásakor. Ennek következtében nagymértékben megcsappantak a földeladások (közterületek) és időközben felerősödött a nemesfémhiány. Így egyre nagyobb nyomás nehezedett a pénzintézetekre, ugyanakkor pedig a befektetők és a lakosság részéről erősödő bizalomhiány jelentkezett a tartományi bankokkal szemben. Ebben az időszakban, amely a szabad bankolás korszakaként is ismert, az intézményes pénzügyi tevékenységekre irányuló „tartományi” (állami) engedélyezési követelmények gyakran enyhék voltak, és emiatt rengeteg új bank létesült az USA-ban. Ezzel magyarázható, hogy az 1837-ben bekövetkezett bankpánik során és ezt követően számos, amúgy is kevés tőkével rendelkező bank jutott csődbe. E pánik után egy igen mély depressziós időszak következett, amely 1841-ig az egész amerikai üzleti ciklus átfogó visszaesésével is járt. A fentiek alapján megfigyelhető, hogy az egyre kaotikusabban szerveződő amerikai bankrendszer 1837-ben jutott el első igazán komoly mélypontjához, melyet lényegében az 1843-ig tartó gazdasági válság követett, de 1849 tájékán már elkezdődött az aranyláz. 5-11. keretes írás Az amerikai aranyláz

1848. január 24-én a svájci Johann August Sutter birtokán, a kaliforniai Sacramento folyó mentén James W. Marshall aranylelőhelyre bukkant. Sutter határozott titoktartási utasításai ellenére a folyóban talált aranynak már 1848 januárjában híre ment egész Észak-Kaliforniában. Samuel Brannan San Francisco-i kereskedő és lapkiadó a saját újságjában írta meg a hírt, azaz megerősítette a tényt, miszerint arany van a földben, majd ezt követően üzletet nyitott, amelyben aranyásó felszereléseket kezdett árulni.

— 375 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Ezáltal ő igazán gazdaggá vált. A szenzációs aranyhír azonban a New York Herald (keleti parti lap) augusztus 19-ei cikke nyomán terjedt el igazán. December 5-én már James Polk elnök is megerősítette az arany felfedezésének hírét a Kongresszus előtt tartott beszédében. Ezek után a hír gyorsan beépült az emberek köztudatába. E hírek és más híresztelések nyomán már özönleni kezdtek a kincsvadászok, akik a világ minden tájáról érkeztek. Így például Mexikóból érkeztek az első aranymosók, majd az emberek Dél-Amerikából, Európából és Amerika keleti partjáról is nekivágtak a hosszú és veszélyekkel teli útnak. Sőt egyesek még Ausztráliából is elindultak a szerencse reményében, továbbá az őslakos indiánok is beálltak aranymosónak. Az első világméreteket öltő aranyláz résztvevői viszontagságos útszakaszokon keresztül jutottak el Amerikába: 1. „Argonauták”: az USA keleti partjától induló, Dél-Amerika déli csücskét megkerülő, 33 ezer km-es hajóút mintegy öt-nyolc hónapig tartott; a panamai földhídon való, egy hetet igénybe vevő átkeléssel (öszvérháton a dzsungelben és kenuval a későbbi Panama-csatorna részét képező tavakon és folyókon át) ezt a kerülőt hónapokkal le lehetett rövidíteni (1855-ben elkészült a panamai földhidat átszelő vasútvonal). 2. 1851-től kezdődően már egy Nicaraguán keresztül vezető utat is igénybe vettek a kincsvadászok. 3. Kalifornia-ösvény: ez egy Észak-Amerikát átszelő hosszú szárazföldi útvonal volt.259 Míg Európában javában folyt a népek tavasza (forradalmak), addig az Újvilágban elkezdődött az első és legnagyobb aranyláz. Az amerikai történelem ezzel fordulópontjához érkezett.

259

http://slideplayer.hu/slide/12138511/

— 376 —

5. A II. ipari forradalom

Ezt követően, a gazdagság a gondtalan élet és az arany iránti vágy miatt az emberek tömegei kezdtek el letelepedni közvetlenül az aranylelőhelyek mentén 1849-re már mintegy nyolcvanezerre emelkedett a „kincskeresők” száma. Néhány év leforgása alatt pedig már több mint negyedmillió kalandor kutatott az arany és a ritka drágakövek után. Ezért folyamatosan nőttek ki a semmiből az új települések az addig teljesen lakatlan vagy igen gyéren lakott területeken. Megindult a városiasodás. Ez a vándorlási és letelepedési folyamat végül olyan államokat népesített be, mint Colorado, Kalifornia és Oregon, de részben ehhez köthető a San Francisco-i kikötő felvirágzása is. Például a Kaliforniában élő lakosság száma hirtelen megemelkedett: az addigi 14 ezres lélekszám mintegy 230 ezerre duzzadt. Továbbá az olyan városok, mint San Francisco és a Colorado állambeli Denver jelentős kereskedelmi-ipari gócpontokká fejlődtek. Az említett megavárosok az aranyláz lecsengése után is megtartották központi szerepüket. Ráadásul még Kanadát sem kerülte el az aranyőrület, és az ország ekkor olyan gyors ütemben növekedett, hogy a vasúthálózatot már ennek megfelelően kellett bővíteni. Az arany és a gazdagság iránti valós kilátások azonban gyakran meglehetősen üresek voltak, mert még akkor is, ha voltak nagyon gazdag aranyerek (igen ritkák voltak), ezek végül nagyon gyorsan el is apadtak. Az aranymosással és a nemesfém kiásásával csak nagyon kevés ember és család válhatott ténylegesen gazdagabbá és folytathatott gondtalan életmódot akkoriban. Így valójában az emberek többsége az aranyláz áldozata lett, de ha néhányan találtak is egy kevéske aranyat, nem tudtak elegendő vagyonra szert tenni belőle. Valójában maga Marshall és Sutter is hamar elszegényedtek. Bár Sutter bízott abban, hogy a malmainál folyó vízben talált kincs hírére nem omlik össze szorgos munkával felépített világa, a csalódás azonban nem sokat váratott magára: az arany láttán alkalmazottja, James Marshall az egész csapatával hirtelen továbbállt, hogy új lelőhelyet keressen. Így a mester egyedül maradt és tönkre is ment, de Marshall is szegényen halt meg.

— 377 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Kaliforniában amilyen gyorsan jött az aranyhullám, olyan gyorsan le is csengett, és az 1860-as, 1870-es években már a Colorado, az 1880-es évek végén pedig a Klondike folyó környékén mosták az aranyat a gazdagságra vágyók ezrei. Mindazonáltal az időközben gyors fellendülésnek indult Kalifornia (nagyrészt aranylelőhelyei és megnövekedett népessége miatt) 1850-ben 31. államként felvételt nyert az amerikai államok sorába. Jóllehet az első, hivatalosan 1848. január 24-től számított aranylázat Kaliforniához szokás kötni, az igazi hírnév valójában az ország délkeleti részén elterülő Észak-Karolinát illeti meg. Ez az esemény azonban nem élvezett akkora sajtóvisszhangot, mint a kaliforniai eset. Tény, hogy mintegy fél évszázaddal azelőtt, hogy Sutter malmánál megtalálták az első kincset, az észak-karolinai Cabarrus megyében már javában tombolt az első eredeti aranyláz. Amerika 10. legnépesebb szövetségi államában összesen mintegy 30 ezer kalandvágyó kutatott arany után a szebb jövő reményében. Továbbá az is kevésbé ismert adat, hogy az Egyesült Államok mintegy három évtizeden keresztül kizárólag az Észak-Karolinában bányászott nemesfémből vert fémpénzeket adott ki. A későbbiek folyamán, vagyis a San Francisco-i Pénzverde (5-27. ábra) megalapítását követően (1854) a kaliforniai arany az USA hivatalos fizetőeszközévé avanzsált. 5-27. ábra: Az eredeti San Francisco-i Pénzverde

Forrás: www.us-coin-values-advisor.com

— 378 —

5. A II. ipari forradalom

A bankok a nemesfémért cserébe bankjegyeket bocsátottak ki. Fellendült a kereskedelem, amely folyamatban a szállásadók, az étkeztetést ellátók, az utazásszervezők és a felszereléseket értékesítők gyarapodtak leginkább. Teljesen átalakult a közlekedés: San Francisco és Panama között rendszeres gőzhajójáratok indultak (postai szállítás is); 1863-ban megkezdődtek az Első Transzkontinentális Vasút nyugati szakaszának munkálatai, így néhány naposra rövidült az út. Az aranyláz gazdasági hatásai világszerte érezhetők voltak, például a chilei, ausztráliai és hawaii termelők hatalmas új piacot találtak élelmiszereiknek; Kína sok más termék mellett ruházatot és gyorsan összeállítható faházakat exportált Amerikába. Az aranyláz hátrányaiként megemlíthető a „bolondok aranya” kifejezés, amely valójában pirit, de szögletes alakja megtévesztően hasonlít az aranyra. Több ember áldozatául esett az ezzel kapcsolatos tévedésüknek. Továbbá a földek őslakosai, az indiánok betegségeknek, éhínségnek és népirtásnak lettek az áldozatai, így mintegy három évtized leforgása alatt 150 ezerről mintegy 30 ezerre zuhant a lélekszámuk. Ugyanakkor jelentősen megnövekedett a bűnözés, mivel az aranyért raboltak, fosztogattak és gyilkoltak az emberek. A rohamosan növekvő városok miatt több ezer ember végleg elvesztette eredeti lakóhelyét. A nagyszabású népmozgások során járványos betegségek is érkeztek a bevándorlókkal (így magyarázható az egyes településeken fellépő magas halálozási arány). A gyors fejlődés mögött rengeteg emberi szenvedés és dráma húzódik meg. Az aranyláz csillapodásával ismét élénk áttelepülések következtek, amelyek során több város és település már teljesen elnéptelenedett, közben pedig egyre kevesebb ember volt hajlandó az arany általi gazdagság álmában hinni és ezt a fajta rizikós életmódot követni. Mégis ez volt az amerikai történelem legnagyobb népvándorlása.260 Ugyanakkor ez a történelmi eseménysorozat azért is jelentőségteljes, mert pontosan az aranyláz idején és ezt követően nőtt meg az iparosodás hordereje Amerikában. Míg az olyan talajkincsek, mint például az arany és a drágakövek, meglehetősen ritkák voltak, a helyiek figyelme egyre inkább az olyan új bőséges lelőhelyekre

260

https://mult-kor.hu/20130129_nepvandorlassal_jart_a_kaliforniai_aranylaz

— 379 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

terelődött, mint a vasérc, az ólom és a réz. Így fejlődésnek indultak a bányászati technológiák: míg eleinte a „forty-niner”-ek (negyvenkilencesek) primitív módszerekkel, azaz kézzel szitálva mosták ki az aranyat a folyók és patakok üledékéből, nemsokára megjelentek a különféle gépiesítés irányába mutató speciális bányászati technológiák (aranymosással és aranyásással kapcsolatos illusztrációk láthatóak az 5-28., 5-29. és 5-30. ábrán). 5-28. ábra: Aranymosó a Mokelumne folyónál (1860)

Forrás: hu.wikipedia.org

A századforduló után a fúrógépek és fúrófejek fejlődésével már a föld alól is lehetségessé vált a talajkincsek hatékony és ipari mennyiségű felszínre hozatala. Az említett talajkincsek kibányászását, feldolgozását és hasznosítását már egy másik fellendülés (ipari) és egy újabb amerikai álom megvalósítása követett (iparosodott országgá nőtte ki magát).

— 380 —

5. A II. ipari forradalom

5-29. ábra: Aranyásók dolgoznak egy, a víz elterelésével szabaddá tett folyómederben

Forrás: hu.wikipedia.org

5-30. ábra: A Quartz Stamp Mill a Grass-völgyben261

Forrás: hu.wikipedia.org

261

z arany kimosása előtt a kvarcot ilyen malmokban törték össze. Az aranymosás A „melléktermékei”, így az iszap, a dinamitos robbantások és a kőtörmelékek károsították a környezetet.

— 381 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5.3.5. Amerika gazdasági növekedése és szerepe az ipari forradalomban

Bár senki nem számított rá, de a fiatal ország, az Egyesült Államok függetlenségének kivívását és a polgárháborút követően máris jelentős szerepet játszott a globális kereskedelemben. Ez főként a nagy men�nyiségben előforduló értékes ásványi erőforrásainak volt köszönhető. Mindannak ellenére, hogy a távoli Európának is voltak jelentős ásványkincsei, amelyek folyamatosan hatékony hasznosításra kerültek, az öreg kontinens távolról sem rendelkezett olyan nagyméretű ásványtartalékokkal és más természetes erőforrásokkal, mint a közben feléledő fiatal amerikai államalakulat. Ráadásul az amerikai szövetségi államok külön-külön is hamar rájöttek az ásványkincsekkel kapcsolatos gazdagságukra és az ebből származó gazdasági előnyökre, amelyeket már az iparosodás kezdetén képesek voltak hatékonyan kiaknázni, és az ehhez kötődő bányászati technológiákat folyamatosan fejleszteni. Így a rendelkezésére álló és feldolgozott rengeteg nyersanyagot az Egyesült Államok főként egy kifinomult vasúti hálózatrendszer és más infrastruktúrák kiépítésébe irányította. Hosszú ideig azonban csak a bányászat és a nyersanyag értékesítésén volt a fő hangsúly. Már a 19. század végére Amerika szinte tökéletesítette a bányászati és export ciklusát, amely kompetencia sok fejfájást okozott nemcsak az ázsiai, hanem egyre inkább a nyugati versenytársaknak is. Ekkor jött el annak az ideje, hogy Amerika további lépéseket tegyen az iparosítás hatékony folytatása és kiteljesítése érdekében. Mindezt az ipari munkahelyek iránti nagy igény is alátámasztotta, mivel közben az ipari ágazatok már az ország egész területén robbanásszerűen bővülni kezdtek, és nem csak Amerika északkeleti részein. Bőséges nyersanyagkészleteinek köszönhetően Amerika már nemcsak vasúti árukat gyártott, hanem közben más termékek gyártásával is kísérletezett, amelyeket egyre sikeresebben exportált külföldre. Azonban mivel az iparágazatok sok ember számára viszonylag még mindig teljesen új területnek számítottak Amerikában, különféle gazdasági ösztönzőkre volt szükség ahhoz, hogy növeljék a szakemberek eziránti érdeklődését. — 382 —

5. A II. ipari forradalom

Ezek az állami gazdasági ösztönzők nemcsak a csábító bérekben, hanem közben már más anyagi-lakhatási előnyökben is megnyilvánultak, mint például az ingyen odaajándékozott földterületekben, de sok esetben a házakat és az ipari központok körüli lakásokat is kedvezményes feltételekhez kötötték (szubvenciók, ingyenes szolgálati lakások stb.). Az állami-ipari szubvencionálás koncepciója jól működött, és eleinte a kicsi és szembetűnő ipari városok, mint például New York, Philadelphia és Chicago kezdtek el gyorsan növekedni. Ez az irány további lépések kidolgozását igényelte, mivel közben egyre több lakhelyre és még több munkahelyre volt szükség. Ezért az építészmérnökök már tudatosan a felhők felé, azaz felfelé bővítették az új épületeket: így jelentek meg az első felhőkarcolók, amelyek nemcsak a városok megjelenését, hanem Amerika összképét is teljesen megváltoztatták. A világ első felhőkarcolóinak megépítéséhez az ősi egyiptomi piramisok és más építmények szolgáltak példaképül.262 1832-től 1864-ig Amerikában többféle pénznem volt párhuzamosan forgalomban, és 1832-től, amikor a második amerikai központi intézmény beszüntette tevékenységét, az állami kormányok vették át a bankok felügyeletét. Ez a típusú felügyeleti tevékenység azonban gyakran elégtelennek bizonyult. Ebben a történelmi szakaszban a bankok saját bankjegyeik kibocsátása révén teremtettek hitelt. E bankjegyeknek igény szerint magas konvertibilitást tulajdonítottak, azaz bármikor átválthatók voltak aranyra és ezüstre. A bankvizsgáló feladata volt, hogy meglátogassa a bankjegyet kibocsátó bankot, és igazolja, hogy elegendő készpénztartalékkal rendelkezik papírpénzeinek megváltására. Mivel ez a felülvizsgálat nem mindig történt meg, sok bankjegybirtokos rendszerint csak későn döbbenhetett rá arra a tényre, hogy teljesen értéktelen papírok kerültek a tulajdonába. A párhuzamosan forgalomban lévő bankjegyek megdöbbentő változatossága miatt néha nehéz, vagy teljesen lehetetlen volt felismerni, hogy melyek voltak „egészségesek” 262

ttp://www.loc.gov/teachers/classroommaterials/primarysourcesets/indush trial-revolution/pdf/teacher_guide.pdf

— 383 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

és melyek nem. 1860-ban például több mint 10 000 különböző bankjegy volt egyszerre forgalomban az ország egész területén.263

5.3.6. Az amerikai polgárháború finanszírozása, mint monetáris fordulópont

Az amerikai polgárháború számít az első modern (iparosodott) háborúnak, mivel mind a társadalom, mind pedig a gazdaság a korábbiakhoz képest elképzelhetetlen mértékben volt alávetve a háborús céloknak. Mindazonáltal az összes hadi intézkedést finanszírozni is kellett: az 1850-es években a szövetségi kormány hetente körülbelül 1 millió dollárt költött, 1861 közepén napi 1,5 millió dollárt és 1865-re a napi kiadások már elérték a 3,5 millió dollárt. Az államadósság az 1861-es 60 millió dollárról 1865-re 2,7 milliárd dollárra emelkedett (Giroux, 2012, 83–104). Egy kormány csak háromféle módon tudja kezelni az ilyen magas kiadásokat: adóztatással, eladósodással vagy inflációval. Észak-Amerika mindhárom módszert felhasználta és forradalmasította, de a háborús finanszírozáshoz való hozzájárulás idővel különbözött. Az uniós oldal a polgárháborús kiadásait összességében 25 százalékban adókkal, 18 százalékban inflációval és 53 százalékban adóssággal finanszírozta. Az amerikai monetáris rendszer jövője szempontjából természetesen a legfontosabb az Unió inflációs területen végrehajtott innovációja.264 Mindazonáltal az állami centralizmus újonnan felfedezett formái szorosan összefüggtek egymással. Az uniós pénzügyminiszter, Salmon P. Chase, megkísérelte fedezni az 1861-ben felgyűlt háborús költségeket a kamatozó kincstárjegyek és a nem kamatozó követelések kibocsátása révén (szükség esetén lehetséges volt ezek érmékre cserélhetősége). Mivel a keresleti jegykibocsátások is alacsony címletűek voltak, hamarosan az első nemzeti papírpénzzé váltak a „continentals” után. A lakosság azonban nem bízott meg a papírpénzben, és ismételten 263 264

ttps://www.factmonster.com/math/money/brief-history-us-banking h https://eh.net/encyclopedia/the-economics-of-the-civil-war/

— 384 —

5. A II. ipari forradalom

egyre több nemesfémet kért ki a bankoktól biztosítékként, így 1861 végén a bankok kötelezettsége a papírpénzek nemesfémre történő beváltását illetően újból felfüggesztésre került. A pénzügyminisztérium gyorsan követte a bankok példáját és ezen túl (amennyiben volt elegendő tartalék) már csak aranyban fizette ki az adósságait. A brit–amerikai háború óta az amerikai monetáris rendszer először vált újra teljesen fedezetlenné. A Kongresszus 1862 februárjában rögtön ki is használta ezt a helyzetet, és elfogadták a törvényes fizetőeszköz jogszabályt (Legal Tender Act), amely a háború finanszírozása céljából lehetővé tette a pénzügyminisztérium számára, hogy első alkalommal fedezetlen papírpénzt bocsásson ki, amelyet egyben az összes államadósságra vonatkozó törvényes fizetőeszköznek predesztinált. Ezek az egyesült államokbeli bankjegyek (a tinta színe miatt zöldhasúként is ismertek) váltották fel az előzőleg elértéktelenedett fizetőeszközt és a szövetségi állam első központosított fiat valutájává váltak. Mind a „demand notes”, mind pedig a „greenbackek” ma is érvényesek, és névértékük alapján jelenlegi dollárbankjegyekre cserélhetők.265 Bevezetésük pillanatától kezdve a zöldhasú bankjegyek fokozatosan elveszítették aranyhoz viszonyított értéküket. Pontosan ez a körülmény ösztökélte Chase pénzügyminisztert arra, hogy 1863-tól intenzív kampányt folytasson az aranypiac ellen. Chase a következő eszközöket vetette be: az aranyvásárlások busás megadóztatása; a nagyobb aranytartalékok egyszerre történő eladása az arany piaci árának csökkentése érdekében; megtiltotta az olyan szerződések jövőbeni megkötését, amelyek aranyban való kifizetéseket szerettek volna előírni. Mindezek az intézkedések azonban csak tovább csökkentették a lakosság papírpénz iránti bizalmát, és így a greenbackek értékét. Ugyanakkor a növekvő infláció a nemesfémek, illetve az aprópénz (érmék) kiáramlásához vezetett, olyannyira, hogy a nagy hiány miatt az uniós kormány időnként bélyegeket adott ki, melyek fizetőeszköz gyanánt szolgáltak. 265

ttps://www.barrons.com/articles/SB5000142405297020399010457619106120778 h 6514

— 385 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

1864-ben végül számos korlátozás feloldásra került, és Chase pénzügyminisztert felmentették hivatalából.266 A greenbackek közben szinte már teljesen elértéktelenedtek, ezért 1864től az uniós kormány a pénzteremtés szempontjából majdnem kizárólagosan az adókra és az adósságra hagyatkozott. Eredetileg mindkét hadban álló fél egy rövid ideig tartó összecsapást feltételezett, és ezért arra számítottak, hogy az adók és az eladósítás eszközei elegendőek lesznek a további háborús szakasz finanszírozására (különösképpen azért, mert így elkerülhetők voltak az igen népszerűtlen adóemelések). Amint azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a polgárháború el fog húzódni, az Unió is drasztikus adóterheket vetett ki a lakosságra (Giroux, 2012, 94–119). 1861 augusztusában elfogadták a Bevételi törvényt (Revenue Act), amely egyedi volt Amerikában, mert először vezettek be egységes jövedelemadót: 3 százalékos adó, amennyiben a jövedelem meghaladja a 800 dollárt. Ezenfelül új vámokat vetettek ki a behozott árukra. Végül 1862-ben egy második bevételi törvényt is elfogadtak, amely az előző helyébe lépett, és amelytől azt remélték, hogy majd jelentősen növelni fogja az adóbevételeket az elkövetkezendő években. A törvény egy progresszív jövedelemadóval váltotta fel az előző megoldást (3 százalék a 600 és 10 000 dollár közötti jövedelmekre; 5 százalék a 10 000 dollárnál magasabb jövedelmekre); ráadásul a törvényhozó immár szinte minden termékre és szolgáltatásra fogyasztói adót vetett ki (az alkoholtól kezdve egészen a biliárdasztalokig), és első alkalommal bevezetett egy örökösödési adót is. Az új adók sokasága nemcsak a kincstárat volt hivatott feltölteni, hanem az inflációt is enyhítenie kellett volna, mivel a greenbackek egy része adóbefizetés formájában újra visszakerült az államhoz, ami ezáltal jobban tudta szabályozni a pénzkínálatot. Annak érdekében, hogy az adókat ténylegesen be is hajthassák, megalapították a Belső Bevételek Osztályát (Department of Internal Revenue), amely az adófizetés megtagadása vagy adócsalás esetén lehetővé tette a magántulajdon végleges elkobzását. 1864-ben ismét módosították a progresszív 266

https://www.barrons.com/articles/SB50001424052970203990104576191061207786514

— 386 —

5. A II. ipari forradalom

jövedelemadót: 5 százalék a 600 és 5000 dollár közötti jövedelmekre; 7,5 százalék az 5000 és 10 000 dollár közötti jövedelmekre; 10 százalék pedig a magasabb jövedelmekre. 1872-ben ezt a jövedelemadó-kulcsot alkotmányellenesnek nyilvánították, majd pedig 1913-ban a 16. számú alkotmánymódosításban ismét újjáélesztették.267 Az uniós kormányzat legnagyobb bevételei azonban nem a pénzrontás által, de nem is az adóztatás révén keletkeztek, hanem az állami adósságlevelek eladásából (háborús kötvények). Ebben a kontextusban a legfontosabb szereplő egy Jay Cooke nevű vállalkozó volt, aki Salmon P. Chase közeli baráti köréhez tartozott. Chase-nek csak Cooke befolyásos körein keresztül sikerült elérnie pénzügyminiszteri kinevezését, és 1862-ben ő úgy viszonozta ezt a szívességet, hogy barátja kezébe juttatta a háborús kötvények eladási monopóliumát. A háborús kötvények minimális futamideje öt év volt, amely évente százalékos hozammal járt (aranyban volt kifizetendő). Cooke azonban az állam adósságot nemcsak a bankok felé árusította, hanem egyedi esetként közvetlenül a lakosság felé is. Olyan propagandamódszerekkel, mint például a hazafias újsághirdetések és az agitátorok bérlése, Cooke-nak sikerült meggyőznie mind a középosztálybeli, mind a felsőbb osztályhoz tartozó embereket, hogy vásároljanak az általa árusított háborús kötvényekből. Emiatt több történész Cooke-ot tartja a tömegpropaganda feltalálójának, amely ekkortól kezdődően minden nagyobb háború szerves részévé vált. Összességében Cooke-nak körülbelül egymillió északi résztvevőt sikerült mozgósítania, akik mintegy kétmilliárd dollárral járultak hozzá a háborús erőfeszítések finanszírozásához.268 Az 1862-es törvényes fizetőeszköz jogszabályának (Legal Tender Act) a végrehajtási hátteréhez még azt is hozzá kell tenni, hogy ahhoz, hogy az emberek képesek legyenek az államadósság felvásárlására, elegendő pénzzel is rendelkezniük kell. Az új greenbackek kívánság szerinti reprodukálhatósága a törvényhozó részéről garantálni tudta ezt. A Cha267 268

ttps://www.barrons.com/articles/SB50001424052970203990104576191061207786514 h https://eh.net/encyclopedia/the-economics-of-the-civil-war/

— 387 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

se és Cooke közötti barátságnak messzemenő következményei lehettek volna Amerikára nézve, mivel ők együtt a háborús kötvények stabil piacának a megteremtésére törekedtek. E cél elérése érdekében egy teljesen új típusú bankrendszert is megterveztek. Cooke a sajtókapcsolatain keresztül igyekezett az új rendszert népszerűsíteni és elfogadhatóvá tenni. Végül 1863-ban és 1864-ben két nemzeti banki jogi aktust fogadtak el, amelyek alapján immár kivitelezhették a terveiket. A törvények beiktatása nemcsak az 1836–1865 közötti szabad bankrendszer végét jelentette, de tönkretette a jacksonianusok által megerősített szigorú szétválasztás gyakorlatát is a szövetségi kormány és a bankok között. Ehelyett létrehoztak egy központosított bankkartellt, amely a polgárháború tényleges monetáris örökségévé vált. A szövetségi kormánynak (az újonnan létrehozott Office of the Comptroller of the Currency (OCC) hivatalán keresztül) immár jogában állt működési mandátumot adni azon nemzeti bankoknak, amelyek állami felügyelet mellett egy nemzeti (adóssággal fedezett) pénznemet bocsáthattak ki269 (úgynevezett nemzeti banki jegyeket, angolul: National Bank Notes). Háromféle központi bank létezett: a központi városi tartalékbankok (New York-i bankok), városi tartalékbankok (a városokban lévő bankok, amelyek több mint 500 000 lakossal rendelkeztek) és tartományi bankok (minden más nemzeti bank). A központi városi tartalékbankok pénzügyi forrásaik 25 százalékát nemesfémekkel vagy zöldhasú pénzzel (greenbacks) voltak kötelesek fedezni. A városi tartalékbankoknak pénzkínálatuk csupán 12,5 százalékát kellett helyi szinten fedezniük, míg a többi 12,5 százalék tartása csak bankegyenlegként volt megengedett más városi tartalékbankoknál. Végül a tartományi bankoknak csak a pénzkínálatuk 15 százalékát kellett fedezniük, amelynek 40 százalékát helyi szinten kellett lefedniük, és 60 százalékot csak a központi városi tartalékbankok vagy a városi tartalékbankok számláján lehetett fedezetként letétbe helyezni. Ez a rendszer immár lehetővé tette az egységes (nemzeti) pénzhígítást. A városi tartalékbankok immár felvásárolták az új pénzt, és ezáltal növelték az ottani számlaegyenlegeiket, ami azt je269

https://eh.net/encyclopedia/the-economics-of-the-civil-war/

— 388 —

5. A II. ipari forradalom

lentette, hogy megengedett volt a saját pénzkínálatuk felhígítása, mivel a központi városi tartalékbankoknál lévő fedezeteik megemelkedtek.270 A körforgás azonban ezzel nem ért véget: a monetáris expanzió lehetőségét az államkötvények tulajdonlásához kötötték. Ez pedig azt jelentette, hogy a nemzeti bankrendszer a kormánytól vagy ennek az adósságától függött. Egy banknak csak akkor volt megengedett nemzeti bankjegyei (National Bank Notes) pénzkínálatának a kiterjesztése, amennyiben az ehhez szükséges államkötvények egyenértékét zálogként letétbe helyezte a Pénzügyminisztériumnál, amely folyamat viszont még több pénzt teremtett a kormánynak a háború finanszírozására. Ily módon létrehozták az államkötvények áhított és biztonságos belső piacát, azaz minél több bank vásárolt fel államadósságot, annál nagyobb mértékben volt megengedett az új piramisszerű bankrendszernek, hogy hígíthassa a saját pénzkínálatát.271 A nemzeti bankrendszer kialakításának másik oka a decentralizált tartományi bankok ellenállóképességének és erejének a szándékos gyengítése volt. Mivel az új nemzeti banki törvények megtiltották a tartományi bankok számára a saját papírpénzek kibocsátását, a rendszer tervezői azt feltételezték, hogy majd önként jelentkeznek tagsági felvételre a nemzeti bankkartellnél. Mivel azonban ez nem következett be, a Kongresszus 1865-ben törvényt fogadott el, hogy minden még függőben lévő tartományi bankjegyet 10 százalékos adóval illet. Ennek eredményeképpen a tartományi bankok papírpénzei megszűntek forogni, és az arany és ezüst mellett már egyre inkább csak a központilag kiadott állami papírpénz szolgált hivatalos fizetési eszközként. E fontos egyensúlyeltolódás mellett a tartományi bankok száma 1466-ról (1863) 297-re (1866) esett vissza, míg ugyanebben az időszakban a nemzeti bankok száma 66-ról 1634-re nőtt. A tartományi bankok pár év leforgása alatt újra stabilizálódtak és lassan a számuk is újra növekedhetett, de ezek után már alárendelték magukat a nemzeti bankoknak, azaz 270 271

https://eh.net/encyclopedia/the-economics-of-the-civil-war/ h ttps://www.barrons.com/articles/SB50001424052970203990104576191061207786514

— 389 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

az új bankrendszer piramisának a negyedik rétegévé váltak. Ily módon érhette el a szövetségi kormány a máig is kezében lévő pénzkibocsátás monopóliumának megszerzését.272

5.3.7. A vasúthálózatok és az ipari, kereskedelmi, valamint a pénzügyi fejlődés egyes összefüggései

Az 1800-as évek közepétől az európai bankok mintegy 30 000 mérföldnyi vasútvonal megépítését finanszírozták az Egyesült Államokban, amely egy teljesen új fázist jelentett a nagyszabású befektetések területén. Ezek a szerteágazó óriásprojektek már jelentős megtérülési lehetőségekkel jártak, és nem véletlen, hogy ebben az időszakban az új vasútvonalak váltak a gazdaság legfontosabb hajtóerejévé. A vasutak fejlődése lehetővé tette az amerikai kontinens nyugati felének gazdasági nyitását, és keresletet nyújtott az újonnan kialakult acélipar számára, amely előidézte az immár szélesebb körben terjedő kereskedelem gyors felvirágzását és további iparágak kialakulásához vezetett. A vasutak mentén megszaporodtak az új városok, és a kereskedelmi tevékenységek főleg e települések köré csoportosultak. Újból meg kell említeni a spekulánsok szerepét, akik az új vállalkozásokon keresztül egyre intenzívebben keresték a jobbnál jobb tőkebefektetési lehetőségeket. Példaként megemlíthető, hogy 1914 körül már összesen mintegy 253 ezer mérföldnyi vasút hálózta be az USA területeit. Az amerikai polgárháború előtt elsősorban egy laza pénzügyi- és bankrendszer jellemezte az USA-t, azonban párhuzamosan a nemzet kiteljesedésével és növekedésével az igények már egyre inkább egy érettebb pénzügyi rendszer megvalósításának az irányába mozdultak el. 1857-ben bekövetkezett a „pánikok pánikja”, mivel a vasúti hálózatokba folyó túláradó tőkebefektetések és a bankok túlzott pénzügyi terjeszkedése az építkezések finanszírozása terén teljesen kimerítették és meggyengítették a gazdaság egészét. Ekkor több száz bank vált fizetésképtelenné, és a legtöbb intézmény felfüggesztette a nemesfémekkel, például arany272

https://rogerransom.com/uploads/Civil_War_In_Econ_Hist.pdf

— 390 —

5. A II. ipari forradalom

érmével való fizetési lehetőségeket, miközben a munkanélküliek száma is robbanásszerűen megugrott. A pánik fokozatos elülése után egy új felfedezés hozta lázba egész Amerikát, ugyanis 1859-ben kőolajat találtak Titusville-ben (Pennsylvania). Az új energetikai nyersanyagban rejlő óriási lehetőségek fokozatosan dinamizálták a gazdaság egészét. A „fekete arany” felderítése, kiaknázása és feldolgozása köré hamarosan komplex ipari ágazatok épültek ki. Mindez a pénzügyi szféra fejlődését is jelentősen befolyásolta, és 1860-ra már csaknem 1562 tartományi bank működött az USA területén. Mindazonáltal 1861-ben például mintegy 7000 különböző típusú bankjegy volt forgalomban mint fizetőeszköz. Továbbá 1861-ben körülbelül 5500-ra becsülték a forgalomban lévő hamis bankjegyek számát. Észak-Amerikában a 18. században több fizetőeszköz párhuzamosan volt forgalomban, eszerint például az angol font mellett a spanyol gyarmatokon használatos peso, de a holland fennhatóság alatt álló vidékek leeuwendaalerjét, azaz „oroszlános dollárját” is igen széles körben használták. A század második felére az oroszlános dollár ugyan kikopott a forgalomból, azonban az elnevezése megmaradt, mivel a pesót ekkoriban már inkább spanyol dollárnak nevezték. A helyzetet az amerikai függetlenségi háború alatti, gazdasági téren is megmutatkozó ellentétek csak tovább bonyolították. A 13 lázadó gyarmatnak ugyanis a háború finanszírozásához saját pénzeszközökre volt szüksége, és a hirtelen beköszöntő szabadsággal élve mindegyikük saját bankót bocsátott ki, miközben a Kongresszus is forgalomba hozott egy saját, „kontinentális pénz” elnevezésű fizetőeszközt. A nagy zűrzavar és a polgárháború okozta súlyos gazdasági nehézségek miatt azonban a kontinentális pénz 1778-ra névértékének már csak a felét érte a piacon, sőt 1781-re gyakorlatilag már annyira elértéktelenedett, hogy teljesen kikopott a forgalomból. Ezt követően határozta el a Kongresszus az amerikai dollár létrehozását 1785-ben. Így a nemzeti fizetőeszköz elnevezését egyszerűen kölcsönvették az előző – torzított – holland kifejezésből. Sőt a ma már világhírű dollárjel sem egy saját ötlet alapján született, mivel feltehetőleg a peso „ps” rövidítésének egybeírásából kialakult, ekkoriban a spanyol dollárt jelölő keresztülhúzott S-hez adtak hozzá még egy függőleges vonalat. Az — 391 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

amerikai dollár igazi megszületésének dátuma azonban nem 1785-höz, hanem 1792-höz köthető, mivel ez év április 2-án a Kongresszus elfogadta a pénzverdei törvényt, amely előírta az USA Pénzverdéjének felállítását, azaz a spanyol dollárral értékre, nemesfémtartalomra és formára is azonos pénzeszköz előállítását és forgalomba hozatalát. Rögtön megtörtént a királyok képmását ábrázoló európai pénzekkel való szakítás, és az új érméket stilizált amerikai őslakosokkal, valamint a görög és római mitológiából vett alakokkal díszítették. A korábbi tévedésekből okulva az amerikai törvényhozók a pénzverést immár központi hatáskör alá vonták, és ezzel párhuzamosan megtiltották a tagállamoknak saját fizetőeszközök létrehozását. E szerény kezdetekből indult el világhódító útjára a dollár, ugyanis az új pénz nagyban segített stabilizálni az immár független Egyesült Államok gazdaságát. Mindazonáltal a dollár majd csak a második világháború alatt, a Bretton Woods-i rendszerben betöltött központi szerepe folytán válhatott a világ első számú tartalékvalutájává. Jelenleg kétségtelenül az amerikai dollár a világ legismertebb fizetőeszköze, és talán ez az egyetlen olyan pénzem, amelyet az emberek még a világ legeldugottabb részeiben is készségesen elfogadnak. A Fed becslése szerint 2017. november 15-én körülbelül 1,559 trillió dollár volt forgalomban szerte a világon, amelyből 1,55 trillió dollár volt bankjegy.273 Történelmi perspektívából kijelenthető, hogy 1863-ban az amerikai polgárháború teljesen szétzilálta a déli államok gazdaságát, míg az északi részek jelentős gazdasági fellendülést tapasztalhattak. Abraham Lincoln elnök 1863. január 1-jén állította össze és kommunikálta a végleges emancipációs kiáltványt (Emancipation Proclamation). Ugyanabban az évben a Kongresszus elfogadta a Nemzeti Bank Törvényt (National Bank Act, melyet 1864–1865-ben kiteljesítettek, majd 1864-ben ezt egy második törvény követte), és ezzel létrejött, majd mindinkább megerősödött a kétszintű bankrendszer mintája, azaz ekkor már a nemzeti valutát is pályájára állították. 273

ttps://www.federalreserve.gov/faqs/currency_12773.htm és https://www.fedh eralreserve.gov/paymentsystems/coin_data.htm

— 392 —

5. A II. ipari forradalom

Az 1863-as nemzeti fizetőeszköz törvény (National Currency Act) sokkal inkább a már említett 1864-es nemzeti banktörvényként vált ismertté az amerikai történetírásban, azonban ennek köszönhető magának a dollárnak a hivatalos létrejötte is. Így az újonnan kialakult nemzeti bankok és a már régebbi tartományi bankok párhuzamos működésével tulajdonképpen ez volt a legelső kétszintű bankrendszer a világon. Az 1864-es banktörvény már a különböző amerikai bankrendszerek felülvizsgálatát is kezdeményezte. Továbbá az 1865-ös banktörvény a bankjegyek forgalmának csökkentését tűzte ki célul, és magas adót vetett ki a nemzeti valuta használatára. Ez az adó 2 százalék és 10 százalék között ingadozott, ami nagyban elősegítette a csekkes kiegyenlítések felvirágzását. 1865-ben például mintegy 349 állami és 1294 tartományi bank működött az USA-ban. Továbbá az 1870-es évekre ismét jelentős előrehaladás történt a vasúthálózat kiteljesítése kapcsán. 1869. május 10-én ért össze a két vasúti szárny, amely összekötötte egymással a keleti és a nyugati partot: jelképes, aranyból készült cövekét is ezen a napon verték le. Itt Promontory Summit vidékén, Utah állam északi részén végül sikerült összeköttetést teremteni az Egyesült Államok keleti és nyugati fele között, lebontva a nyugati határokat azáltal, hogy elkészült a világ legelső transzkontinentális vasútja. A vasútvonal elkészültéig mindössze postakocsival, lóháton, vagy a nyugati part mentén haladva, Dél-Amerika teljes megkerülésével és a keleti part végighajózásával lehetett csak eljutni az ország másik felébe. A vasútépítési munkálatok előrehaladását rengeteg nehézség akadályozta. 1862-ben az Államok kongresszusa megbízta a Central Pacific Railroad, illetve az Union Pacific Railroad társaságot, hogy építsék meg a Sacramentót (Kalifornia) és az Omahát (Nebraska) összekötő vasútvonalat. A polgárháború végéig azonban e társaságok nem igazán haladtak előre a vasútépítési munkálatokkal. Miután befejeződött a súlyos belviszály akkor mindkét cég új lendülettel kezdett neki a projektek folytatásának. Egyrészt az Union Railroadnak rengeteg munkás állt a rendelkezésére, csakhogy többségük kalandor és alkoholfüggő volt. Másrészt a Central Pacific Railroadnak kellett leküzdenie a Sierra Nevada hegység adta természetes akadályok sorát, ami továbbra is jelentősen késleltette az elő— 393 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

rehaladást. A súlyos munkaerőhiány csak tetézte a nehézségeket, ezért a vasútépítő társaság kénytelen volt – többnyire kínai emigránsokat – alkalmazni a munkálatokra, akik emlékét a Chinese Arch őrzi. A két vasúti szárny 1869. május 10-én ért össze (5-31. ábra), ennek jelképes aktusa pedig az Union Pacific 119-es számú és a Central Pacific Jupiter nevű mozdonyának a találkozása volt. Ezek után megnyílt az út a telepesek tömegei előtt a nagyobb városok felé, és eközben befejeződött az indiánok ádáz küzdelme azért, hogy mégis megtarthassák a még meglévő földjeiket, vagyis megakadályozzák a határvidék felbomlását. Napjainkban az eseményt évenként megünneplik a két vonal történelmi találkozási pontjánál, pontosabban az 1957-ben létesített Golden Spike Emlékhelyen.274 5-31. ábra: Az első amerikai transzkontinentális vasút befejezése275

Forrás: www.stgeorgeutah.com

ttps://www.nps.gov/nr/travel/cultural_diversity/Golden_Spike_National_ h Historic_Site.html 275 A fotón a középen balra álló, Samuel S. Montague, (a Central Pacific Railroad képviselője) fog kezet Grenville M. Dodgettel (az Union Pacific Railroad képviselőjével, középen jobbra). A két mozdony aranycöveknél való találkozásának alkalmából rendezett ünnepség a Promontory csúcstalálkozón Utah-ban, 1869. május 10-én. 274

— 394 —

5. A II. ipari forradalom

Az 1870-es években a vállalkozók ügyleteik lebonyolítása érdekében már egyre inkább a helyi bankokhoz fordultak, eközben a nagyobb tőkével rendelkező üzletemberek és New York-i bankok közreműködése révén a hagyományos hitelezési konstrukciók mellett alternatív finanszírozási eszközként megjelent a kockázati tőke. A kockázatitőke-befektetés természetéből eredően már kialakulása kezdetén más igényeket támasztott a portfóliócéggel szemben, mint az a banki hitelezési gyakorlatban szokványos volt. John D. Rockefeller, William Rockefeller és partnerei létrehozták a Standard Oilt, amely a világ legnagyobb olajfinomító vállalatává nőtte ki magát. Ugyanakkor a Standard Oil volt a legelső amerikai óriáströszt. Az alapító partnerek tőkéjük nagy részét a sikeres New York-i bankároktól szerezték be. Napjainkban az Exxon Mobil a legnagyobb olajipari részvénytársaság, amelyet 1999-ben hoztak létre az Exxon és a Mobil Oil egyesülése révén. Így az Exxon Mobil a Standard Oil Company közvetlen utódjának számít. A polgárháború kirobbanásakor és közvetlenül utána az amerikai gazdaság virágzott. Ezt a fellendülést gondtalan pénzügyi terjeszkedés és spekulációk kísérték. Az 1867 és 1873 közötti időszakban felépített több mint 30 ezer mérföldnyi új vasút hatalmas tőkeköltséggel valósult meg. Az Európában kibontakozó gazdasági recesszió 1873 őszén elérte az Egyesült Államokat. A válság első jele a Jay Cooke and Company csődbe jutása volt. A Cooke bukása egy sor olyan eseményt indított el, amely az egész amerikai gazdaságot érintette. A New York-i tőzsde 10 napig zárva volt. A hitelek kiapadtak, gyakoriak voltak a kényszerárverezések, és több bank csődbe ment. A gyárak előreláthatatlan időre bezárták kapuikat, és emberek ezrei veszítették el a munkahelyüket. Akkora volt a szegénység, hogy a jótékonysági egyesületek közben már nem tudtak lépést tartani a szegénykonyhák és hajléktalan menhelyek ellátásával. A legtöbb nagyvasút leállította működését. A közvélemény Grant elnököt és a Kongresszust hibáztatta a gazdaság rossz kezelése miatt. Az okok azonban sokrétűbbek voltak. A háború utáni időszak egy fergeteges, szabályozatlan növekedés volt, mivel a kormány semmilyen szerepet nem vállalt a visszaélések megfékezésében. Tény, hogy a pánik és az azután következő súlyos gazdasági recesszió fő oka az ország — 395 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

vasúti hálózatainak túlépítése volt. A gazdasági instabilitás több mint két évtizeden keresztül fennmaradt. Az ingatag helyzet csak 1878 körül stabilizálódott. Több százezer amerikai tönkretett jövője mellett az 1873as pániktól kezdődően keserű ellenségeskedés alakult ki a dolgozók, a bankok és a gyárak vezetői között. Ez a feszültség munkásmegmozdulásokban csapódott le, amelyek meghatározóak voltak az elkövetkező évtizedekben. A Chase Manhattan Corporation a 18. század utolsó napjaiban létesült. 1799. április 2-án olyan polgári vezetők, mint Aaron Burr és Alexander Hamilton (később riválisokként álltak szemben) felszólítására New York állam törvényhozása megbízta a Manhattan Társaságot, hogy építsen egy átfogó vízellátó hálózatot New York városának. A projekt eredeti tőkéje (2 millió dollár) annyira nagy volt akkoriban, hogy az igazgatók gyorsan megszavazták a többletalapok célszerű felhasználását, amely egy „kedvezmény és betéti” iroda megnyitásával indult, majd 1799. szeptember 1-jén megnyitották a Manhattan Company Bankját a Wall Streeten (40. szám). 1808-ban a vállalat eladta a vízművét a városnak, és teljes mértékben a banki ügyletek felé fordult. Bár a nyereség növekedése stabil volt, a bank igazi bővülése főleg a 20. század kezdete utánra tehető. 1918-ban összeolvadt a Metropolis Bankkal, és így elsőként a piacon, számos fiókhoz jutott. 1920-ban egyesült a New York-i Kereskedelmi Bankkal (melyet 1803-ban Hamilton segítségével alapítottak), majd 1929ben felvásárolta az 1921-ben alapított International Acceptance Bankot (részvénytársaság), és ezek után külkereskedelmi finanszírozásba kezdett. Egy további, kríziseket túlélő intézmény példája a Chase Nemzeti Bank, amelyet 1877. szeptember 12-én John Thompson (1802-91) alapított, aki a bankot Salmon P. Chase pénzügyminiszter tiszteletére nevezte el. Thompson korábban segített megalapítani az Első Nemzeti Bankot, amely a Citibank elődje volt, később pedig CitiGroupnak nevezték. A Chase bank növekedése elképesztő volt, és 1921-re az Egyesült Államok második legnagyobb nemzeti bankjává vált, anélkül, hogy addig különféle fúziókból kellett volna profitálnia. Ezek után azonban az egyesülések hosszú sora következett: a Metropolitan Nemzeti Bankkal (1921), a Mechanika és a Metál Nemzeti Bankkal (1926), a Mutual Bank— 396 —

5. A II. ipari forradalom

kal (1927), a Garfield Nemzeti Bankkal (1929), a Nemzeti Park Bankkal (1929), az Equitable Trust Companyval, beleértve a Seaboard Nemzeti Bankot (1929) és az Interstate Trust Companyval (1930). Az ilyen irányú összeolvadások az óriás intézmény több ágazatra való kiterjedését és a külföldi érdekeltségek széles körű felépítését eredményezték. Így 1955. március 31-én a Chase National Bank már az ország harmadik legnagyobb bankjává nőtte ki magát: e napon összeolvadt a Manhattan Company bankjával is, amely ekkor az USA 15. legnagyobb bankja volt. A fúzió révén keletkezett új bankot Chase Manhattan Banknak nevezték. 1996-ban a Chase Manhattan Corporation összeolvadt a nemzet második legnagyobb bankjával, a New York-i Chemical Banking Corporationnal, hogy létrehozhassa az USA akkori legnagyobb bankját. Az összevont új bank a The Chase Manhattan Corporation nevet viselte. A Chase Manhattan 2000 decemberében megtörtént fúziója a J. P. Morgan befektetési bankkal sokoldalú pénzügyi vállalkozást hozott létre, a J. P. Morgan Chase & Co.-t, amely az összevonás révén immár vezető szerepet töltött be a lakossági banki, befektetési banki és pénzügyi szolgáltatások terén. A fenti példák jól ábrázolják egyes amerikai pénzintézmények tradícióit és történelmi evolúcióját, melyek bizonyos esetekben napjainkig kihatnak a globális gazdaságra. 1885 tájékán 1015 állami bank és 2689 nemzeti bank létezett az USA-ban. 1886-tól kezdve egészen 1933-ig, a Kongresszus mintegy 150 javaslatot tett a betétbiztosítási intézményrendszer létrehozása érdekében. Az 1893-as pánik ismét a vasútipar történetéhez köthető. Az 1880-as évek végén és az 1890-es évek elején ismét súlyos hiányosságok kezdtek megjelenni a gazdaságban, különösen a túlterhelt, adósság által sújtott vasúti iparágban, amely időközben az amerikai gazdaság legfontosabb szektorává nőtte ki magát. A jövedelem-adókulcsok emelkedése volt az a meghatározó pillanat, amikor az 1893-as pánik elkezdődött. Ezt a pánikot néha a hosszú depresszió részeként szokták emlegetni, amely az 1873-as pánik alkalmával kezdődött, és a korábbi összeomlásokhoz hasonlóan a vasutak túlépítése és a nagy vasútépítési projektek ingatag finanszírozása miatt keletkezett. A nemzeti gazdasági válság kirobbanását az ország két legnagyobb munkaadójának, a National Cordage Companynak és a Philadelphia és — 397 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Reading Railroadnak az összeomlása jelezte. A két vállalat tönkremenését követően pánik tört ki a tőzsdén. Több száz vállalkozás túlságosan eladósodott, és már képtelenek voltak törleszteni a befektetés céljából felvett hiteleket. A pénzügyi válság megjelenésekor a bankok és más befektetési vállalkozások elkezdték visszavonni a hiteleiket, ami több ezer üzleti csődöt eredményezett szerte az USA-ban. A válság különösképpen a bankokat, a vasútépítő cégeket és az acélműveket érintette. Így az 1893-as pánik során mintegy tizenötezer vállalkozás ment teljesen tönkre. A hajléktalanok száma hirtelen megugrott, mivel a sorozatos munkavállalói elbocsátások miatt rengeteg ember veszítette el mindennapi megélhetését, azaz már nem tudták kifizetni a bérleti díjakat vagy a jelzálogkölcsönöket. A jövedelemkiesés miatt a munkanélküliek komoly anyagi nehézségekbe ütköztek. Közben a gazdaság jelentősen lelassult, vagyis a gyártó és a mezőgazdasági ágazatok kapacitásuk töredékén működtek, a külföldi befektetések pedig mélypontra csökkentek. Emiatt pénzügyi-banki pánik tört ki. Az USA történetében először történnek jelentős bankcsődök New York városán kívül is, például Kansas Cityben, Louisville-ben, Milwaukee-ban, Denverben és Portlandban. Ohio különböző részein a munkanélküliségi ráta az ötven százalékot is elérte az ipari dolgozók körében. A Buckeye Mower és a Reaper Company tulajdonosai eladták a céget egy Chicago-i vállalatnak. 1894-ben Jacob Sechler Coxey, egy Ohio-i üzletember munkás tiltakozó menetet szervezett Ohiótól Washington DC-ig. Coxey azt remélte, hogy ez a menetelés arra fogja kényszeríteni a szövetségi kormányt, hogy anyagi segítséget nyújtson a munkavállalóknak az 1893-as pánik során. Coxey „hadserege”, ahogyan a menet ismertté vált, végül mintegy 600 menetelővel érkezett meg az amerikai fővárosba. A helyi rendőrség letartóztatta Coxey-t és a felvonulás többi vezetőjét. A vezetők nélkül maradt munkások tömege gyorsan feloszlott. A kormány nem volt hajlandó beavatkozni egyik fél érdekében sem. Az amerikai lakosság számára az 1893-as pánik 1897 végére ült el. Az 1893-as pánik hatására szerte az USAban hatalmas gazdasági visszaesés következett be, amelyért a kortársak leginkább az aranyhiányt okolták. Az 1800-as évek végére a Standard Oil pénzügyileg önellátóvá vált, és közben akkora forgótőkével dolgozott, amekkorával egyetlen egy más — 398 —

5. A II. ipari forradalom

cég sem rendelkezett a történelem során, és közben már egyáltalán nem volt szüksége a Wall Streetre. A Standard Oil Tröszt egy hatalmas bankká vált az iparon belül: nemcsak finanszírozta magát, hanem magas szintű biztosítékokra kockázati tőkét biztosított más vállalkozóknak, köztük konkurenseinek is. A Standard Oil Tröszt „bankja” egy természetes és spontán mellékággá vált a sikeres kereskedelemben. Az amerikai vasutak megépítéséhez óriási tőkére volt szükségük az érintett feleknek. Erre elsősorban a brit befektetők reagáltak, azaz sorozatos és nagyobb összegű hitelekkel támogatták ezt az iparágat. William McKinley elnök gazdasági stabilitásra törekvő politikájával a polgárok bizalmát szerette volna visszaszerezni. Az elnök több szenátort jelölt ki az Amerikai Ipari Bizottságba. A bizottság jelentései megalapozták Theodore Roosevelt elnök későbbi támadásait az ipari titánok állammal és társadalommal szembeni bizalmi kérdéseivel kapcsolatosan. Az amerikai ipar közben folyamatosan tőketöbbletet hozott létre, de a New York-i bankok többsége eredetileg a külföldi tőkefüggőség jegyében keletkezett és dolgozott. New York nemzetközi bankközpontként keletkezett és ebben az irányban fejlődött tovább. Erre az időszakra jellemzők a pénzügyi pánikok és a bankcsődök. Az amerikai gazdaságnak nem voltak olyan pénzügyi stabilizátorai, mint például a központi bank és a betétbiztosítás, amelyek likviditást nyújthattak volna. 1890-ben 2250 tartományi bank és 3484 állami bank, majd két év múlva 3733 tartományi bank és 3759 állami bank működött az USAban. 1895-ben a First National City Bank (Citibank) betétei elérték a 31 millió dollárt, ami 158 százalékos növekedést jelentett az 1893-as 12 millió dollárhoz képest. 1896-ban a Dow Jones ipari átlag egy univerzális mérföldkővé vált, amelynek alapján a befektetők immár hozzávetőlegesen meg tudták ítélni a tőzsde teljesítményét. Ugyanebben az évben mintegy 11 500 kereskedelmi bank működött az Egyesült Államokban. 1898-ben elkezdődött a spanyol–amerikai háború. Az Egyesült Államok elsősorban a karibi és a csendes-óceáni térségben lévő spanyolországi gyarmatok felett szerezte meg az irányítást. Ekkor a karibi államok gazdaságának nagy része már az Egyesült Államok kezében volt, az amerikaiakkal való kereskedelem dominánssá vált — 399 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a térségben. Ugyanakkor ez a háború jelentősen megnövelte az amerikai vasutak és gyárak bevételeit, valamint serkentette az ipari és a kereskedelmi tevékenységeket.

5.3.8. A harmadik központi bank (Federal Reserve)

Az 1873-ban, 1893-ban, majd 1907-ben kitört bankpánikok sürgetővé tették egy központi bankrendszer kialakítását, de a központi bank gondolata félreérthetetlenül népszerűtlen volt Amerikában, mivel az ellenzők tartottak attól, hogy egyetlen központi hatóság kezébe adják át az egész monetáris rendszer működtetését. A Federal Reserve (Fed) rendszert az 1913. december 23-án elfogadott Federal Reserve-törvény hozta létre, és ez számít az USA harmadik központosított bankszövetségének. A Federal Reserve Bankok 1914. november 16-án kezdték meg működésüket, és a törvény egyúttal megnyitotta az utat a saját bankjegyek kibocsátása előtt is (5-32. ábra). A bankjegyeket a Reserve Bankok bocsátották ki, és a pénzintézeteken keresztül kerültek forgalomba. Azonban a Federal Reserve rendszer kezdeményezői eredetileg ezt nem egy központi banknak tervezték meg. 5-32. ábra: A Federal Reserve első 100 dolláros saját bankjegye (1914)

Forrás: www.worldbanknotescoins.com

— 400 —

5. A II. ipari forradalom

1913-ban a Fed létrehozásáról szóló törvényhozási vita nagy része valójában arról szólt, hogy a Federal Reserve központi bank vagy a Reserve Bankok hálózata legyen. Végeredményben a Federal Reserve-törvény elfogadása az újonnan megválasztott demokrata elnök, Thomas Woodrow Wilson kitartó ráhatásának, illetve a Kongresszus mindkét házában többségbe került demokratáknak volt köszönhető. Az elnök azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a tervbe egy kontrollmechanizmust is beiktassanak, azaz a bankárokat felügyelő, a kabinet által kinevezett Kormányzótanács kerüljön az új központi banki rendszer csúcsára. A demokrata párti képviselők egy részének ellenállása azonban majdnem megakadályozta a törvény Kongresszus általi elfogadását. Az ellenállók táborát Wilson azzal az ígérettel tudta megnyugtatni, hogy egy antitröszt törvényt is be fog terjeszteni a Kongresszus elé. A végleges törvényváltozat, amelyet elsősorban a demokraták szavazataival fogadtak el 1913 végén, valójában jobban hasonlított az Aldrich-tervhez, mint a két korábbi demokrata párti verzióhoz. Nelson W. Aldrich szenátusi republikánus vezető és pénzügyi szakértő például amellett kardoskodott, hogy egy erős magán központi bank jöjjön létre a lehető legkevesebb állami befolyással, de annyi kompromisszumra hajlandó volt, hogy az igazgatótanácsban maga a kormányzat is képviseltethesse érdekeit. A tervet a legtöbb republikánus képviselő és a Wall Street bankárai támogatták, mivel azonban a Kongresszusban nem volt meg a szükséges többség, a törvény nem születhetett meg ilyen formában. Mivel a törvénytervezetet maga Aldrich nyújtotta be (aki egyébként Rockefeller apósa volt), akit riválisai „a keleti érdekek” képviselőjének tartottak, az ország déli és nyugati részében elutasították mindazok, akiknek amúgy is meggyőződésük volt, hogy az ország pénzügyi irányítása a gazdag bankár családok és óriáscégek kezében összpontosul. Továbbá az Aldrich tervet azok a vidéki bankárok is ellenezték, akik szerint ily módon túl sok hatalom került volna keleti versenytársaik kezébe. Például a progresszív demokratáknak jobban tetszett volna egy államilag birtokolt és működtetett tartalékrendszer, amely az amerikai pénzkínálatot domináló Wall Street-i trösztök befolyási körén kívül esik. A Wall Street erős befolyását maguk a konzervatív demokraták — 401 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

is ellenezték, akik részükről egy magántulajdonú és kimondottan decentralizált tartalékrendszer mellett érveltek. Sőt még a republikánusok között is akadtak olyanok, akik a pénztrösztök hatalmát kritizálva kategorikusan elutasították az Aldrich-tervet.276 Végül a Fed első elnöke Paul Warburg lett, és az új szövetségi bank kulcsszerepet játszott az első világháború idején mind a szövetségesek, mind pedig az USA háborús erőfeszítéseinek a finanszírozásában. Kezdetben a Fed a Reserve Bankok rendszereként működött, és jelentős mértékű decentralizált döntéshozatallal rendelkezett. Például míg az 1920-as években egyes Reserve Bankok kincstári értékpapírokat értékesítettek, addig megint más tartalék bankok (ugyanazon a rendszeren belül) kincstári értékpapírokat vásároltak fel. Az ilyen nyíltpiaci beszerzések és az értékpapírok értékesítésének javítása érdekében a tartalék bankok végül az 1920-as évek folyamán kialakították a nyíltpiaci bizottságot. Jelenleg a Szövetségi Nyíltpiaci Bizottság (Federal Open Market Committee, FOMC) tizenkét tagból áll: a Kormányzótanács (Board of Governors of the Federal Reserve System) hét tagjából áll, a New York-i Federal Reserve Bank elnökéből (mint állandó tagból), valamint a fennmaradó tizenegy Reserve Bank elnökéből négy rotációs alapon egy-egy évig tölti be a tag szerepét (a Fed mai rendszeréről lásd az 5-33., 5-34. ábrát). A FOMC a Fed-rendszer egyik fontos szervezeti egysége, amelyet fontossági sorrendben csak a pénzügyi csúcsszervezetet irányító washingtoni székhelyű Kormányzótanács előz meg. A rendszer következő szervezeti egységét a 12 Federal Reserve Bank alkotja az Egyesült Államok nagyobb városaiban, amelyek mindegyikét egy kilenctagú igazgatótanács irányítja. A Fed negyedik szervezeti elemét számos magántulajdonú tagbank teszi ki az Egyesült Államokban, amelyek konkrét mennyiségű nem átruházható részvényt vásároltak a régiójukat irányító Federal Reserve Bankjában. A Szövetségi Tartalék Rendszer utolsó fontos összetevőjét a számos tanácsadó testület alkotja.277 276 277

ttps://www.federalreservehistory.org/people/nelson_w_aldrich h https://www.federalreserve.gov/aboutthefed/structure-federal-reserve-system. htm

— 402 —

5. A II. ipari forradalom

5-33. ábra: A Federal Reserve működését befolyásoló testületek278 Kongresszus Ellenőrzi a Szövetségi Tartalék Rendszert és entitásait

Szövetségi Nyíltpiaci Bizottság

Kormányzótanács

A Kormányzótanács tagjaiból és a Szövetségi Tartalékbankok elnökeiből áll. Vezetője a Szövetségi Nyíltpiaci Bizottság elnöke

A szövetségi kormány független ügynöksége

Szövetségi Tartalékbankok A Szövetségi Tartalék Rendszer működtetői, amelyet a kormányzótanács felügyel

Forrás: www.federalreserve.gov

5-34. ábra: A Federal Reserve decentralizált rendszerének szerkezetiszervezeti felépítése

USA központi bank

Kulcsintézmények

Kulcsfunkciók

Szövetségi jegybanki kormányzótanács

Irányítja a monetáris politikát

Az Egyesült Államok központi bankrendszere

12 Szövetségi Tartalékbank

Szövetségi Nyíltpiaci Bizottság

Erősíti Támogatja a fizetési Segíti a fogyasztóFelügyeli és és elszámolási a pénzügyi védelmet szabályozza rendszer rendszer és a a pénzügyi biztonságát stabilitásának közösségi intézményeket és fenntartását fejlesztéseket hatékonyságát

Forrás: www.federalreserve.gov

278

Federal Reserve Act kidolgozói olyan központi bankrendszert fejlesztettek ki, A amely széles körben képviseli a közérdeket.

— 403 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A FOMC egy kongresszusi akció révén jött létre, és mindez az 1933-as Bankügytörvényben kristályosodott ki. A FOMC olyan monetáris politikát folytat, amelyet már napjainkban is ismerünk. 1935-ben a Kongresszus a Szövetségi Tartalék Rendszer Kormányzótanácsának mind a hét tagját áthelyezte a FOMC-be, és bármely időintervallumban csak öt szavazó tagra korlátozta a tartalék bankokat. Az Első és a Második bankokkal ellentétben a Tartalék Rendszert nem arra tervezték, hogy hitelügyletekkel foglalkozzon vagy betéteket fogadjon el a nagyközönségtől. Ehelyett inkább a Fed „bankárok bankjaként” értelmezhető, szövetségi tartalékokat tárolva és hiteleket nyújt a letéteményes, azaz tagsággal rendelkező pénzügyi intézményeknek. Ugyanakkor azonban az Első és a Második bankhoz hasonlóan a Fed bankjegyeket bocsát ki, amelyek pénzként forognak a nemzeti gazdaságban és szerte a világon. Továbbá akárcsak elődeinek, a Fednek 12 tartalék bankja van, valamint az ország egész területén fiókintézetekkel rendelkezik. Az ország két korábbi központi bankjához hasonlóan a Fed a szövetségi kormány fiskális ügynöke is egyben, vagyis kezeli az állami bevételeket, tárolja a szövetségi tartalékokat és ő rendezi az állami kifizetéseket is. Eredetileg a harmadik központi banknak is csak egy 20 éves működési mandátuma volt a Kongresszustól, de az 1927-es McFadden-törvény állandóságot biztosított számára. Így, elődeivel ellentétben, a Fed sikeresen fennmaradt az eredetileg két évtizedre korlátozott működési mandátumán túl. Az Első vagy a Második bank nyilvános tulajdonú és a tőzsdén eladható részvényeivel szemben azok az amerikai állami bankok és a szövetségi állami működési mandátummal rendelkező bankok, amelyek úgy döntenek, hogy a Federal Reserve rendszer tagjaivá válnak, bizonyos mennyiségű nem átruházható részvényt vásárolhatnak Körzeti Tartalékbankjaikban. Ezek a törvény értelmében az állomány után hatszázalékos fix osztalékot fizetnek a tagoknak. A Reserve Bank igazgatótanácsának kilenc tagja közül a részvényesek hat tagot választhatnak, míg a fennmaradó három tagot (beleértve az igazgatótanács elnökeit is) a Federal Reserve Kormányzótanácsa nevezi ki. — 404 —

5. A II. ipari forradalom

5-12. keretes írás Az elszámolóházak kialakulása és fejlődése

A jelenlegi pénzügyi rendszerben kiemelt fontosságú a különböző, fizetési és értékpapír-ügyleteket feldolgozó központi elszámolóházak szerepe. Azonban a bankrendszer fejlődését történelmi szempontból vizsgálva az is látható, hogy már korán, szinte a bankok kialakulásával egy időben megfogalmazódott az igény ilyen jellegű szolgáltatásokra, amelyek az intézményrendszer és a technológia fejlődésével idővel egyre hatékonyabbak lettek. A legkorábbi bankoknak tekinthető késő középkori pénzváltók Európában egyrészt a pénz biztonságos megőrzése érdekében jöttek létre, mint például a 17. századi angol pénzverdék (Quinn, 1997, 411–432), de fontos szempont volt az is, például a velencei pénzváltóknál, hogy egyszerre több pénz volt forgalomban, így maguk a bankok is betöltöttek egyfajta elszámolási funkciót ezen pénzfajták között. A bankok azonban hamar szükségesnek látták, hogy ügyfeleiknek fizetési szolgáltatásokat is nyújtsanak. Ennek keretében többek között a 15. századi genovai bankok lehetővé tették, hogy ügyfeleik egymás közötti fizetési kötelezettségeiket a vevő és az eladó bankbetéteinek egymás közötti átvezetésével rendezzék (Fratianni – Spinelli, 2006, 23). Más bankok elismervényeket bocsátottak ki a náluk elhelyezett betétekről, és később ezeket használták fizetésre. Egyes bankok pedig engedélyezték bizonyos ügyfeleiknek, hogy áru vagy szolgáltatás vásárlása esetén írásban utasítsák bankjukat a vételár kifizetésére. Ezen megoldások elterjedésével fokozatosan az is kialakult, hogy ha a vevő és az eladó eltérő bankoknál tartotta betéteit, akkor a bankok egymás között elszámoltak. Ez kényelmes volt egyrészt az ügyfelek számára, mivel egyszerűbben tudták lebonyolítani fizetési műveleteiket, másrészt kedvező volt a bankoknak is, mivel kamatmentesen tudtak kötelezettségeket kibocsátani, és ezen kamatmentes bankjegyek elfogadását (forgalmát) is nagymértékben segítette, így egyre nagyobb mértékben tudták ezt felhasználni a kamatozó eszközeik finanszírozására.

— 405 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Azonban a bankok között is fennállt a nemteljesítés kockázata, ezért ezt mérséklendő a bankok időről-időre kiegyenlítették egymással szembeni követeléseiket. Kezdetben ez a gyakorlat csak helyi jellegű volt, például a 17. századi angol és skót vagy a 19. századi amerikai és kanadai bankközi megállapodások. A bankok számára ez annyiban jelentett új feladatot és költségeket, hogy időről-időre ki kellett számolniuk a kiegyenlítéshez szükséges likviditás mértékét, a kiegyenlítés fedezeteként el kellett különíteniük likviditásuk egy részét, és a kiegyenlítés során fizikailag is el kellett juttatniuk a szükséges összeget a másik bankba. A kiegyenlítés költségeinek csökkentésére a 18. századtól új technikákat alkalmaztak, például elkezdték nettósítani (előbb bilaterálisan, majd multilaterálisan) az egymás közötti követeléseket (Kohn, 2001, 4). Emellett míg kezdetben a kiegyenlítés aranyban vagy pénzben történt, később mindinkább elterjedt a bankok között is a bankjegyek kibocsátása a teljesítéshez, ami végül a jegybankpénzben történő bankközi kiegyenlítéshez vezetett. Az egymástól nagyobb földrajzi távolságra lévő területek közötti kereskedelmi ügyletek pénzbeli kiegyenlítésére pedig kialakult a levelezőbankok rendszere. Ez a folyamat az egyre hatékonyabb központosítás irányába tolódott el, ami végül a bankok számára számlát vezető elszámolóházak és később a jegybankok létrejöttéhez vezetett. Például Londonban 1775-től naponta, bilaterálisan történt a bankközi elszámolás és kiegyenlítés a Bankers’ Clearing House által, majd a további költségcsökkentés jegyében 1841-től a multilaterális teljesítést is bevezették (Norman és szerzőtársai, 2011, 12). Kanadában pedig a 19. század végén regionális elszámolóházak működtek, melyek közül a legjelentősebb négy napi szinten nettósított az alacsonyabb szintű elszámolóházak ügyleteit is elszámolva, majd 1927-ben létrehozták a központi elszámolóházat (Bank of Canada, 1997, 3).

— 406 —

5. A II. ipari forradalom

5.4. A magyar bankrendszer fejlődése a kiegyezés után 5.4.1. Történelmi háttér 5.4.1.1. A Bach-korszak és a kiegyezés előzményei

A magyar polgárosodás a reformkorban (nagyjából 1830–1848) kikristályosodott törekvéseit kezdte el megvalósítani, amely az 1848-as forradalomban és szabadságharcban csúcsosodott ki, de a megindult és áhított változásoknak (elsősorban a függetlenség tekintetében) csakhamar gátat szabott a szabadságharc intervenciós (cári seregek) leverése. Bár az 1848–49-es szabadságharc elfojtását követően Magyarország további jövőjéről több elképzelés is született, végül Alexander Bach miniszterelnöksége alatt a nyílt önkényuralmi (neoabszolutisztikus) rendszer kiépítése és megszilárdulása érvényesült az országban. Osztrák hivatalnokok tömkelege árasztotta el az országot, akiket a magyarok Bach-huszároknak csúfoltak. Közben egy hatékony rendőri besúgóhálózatot is felállítottak. A Bach-korszak (1850–59) történelmi megítélése Magyarországon mind a mai napig ellentmondásos, azonban kétségtelen, hogy ez a korszak nem kedvezett a hazai pénzintézeti ágazat önálló fejlődésének, például azért, mert kezdetben erőteljesen korlátozták és visszaszorították a jelzálog alapú hitelezést. A cél egy egységes birodalom kialakítása volt és ezért kizárólag az uralkodó irányított, Magyarországot pedig kerületekre osztották fel és centralizált közigazgatást vezettek be (félalkotmányos birodalmi centralizmus). Azonban az is bizonyos, hogy több olyan törvényi és jogszabályi átalakulás is végbement, amelyek a későbbiek során támogatóan hatottak a hitelintézeti tevékenységekre. Osztrák minta alapján a külföldi tőke bevonásával különféle modernizációs kísérleteket hajtottak végre: az ipar területén a vasúti hálózat fejlesztésébe kezdtek, megszüntették a belső vámhatárt és egységes piacot hoztak létre. Időközben a neoabszolutizmus ellenére a polgárosodás is felgyorsult. A polgári átalakulást a következő intézkedések segítették: közteherviselés (1850), ősiség eltörlése (1852) és a jobbágyfelszabadítás (1853, úrbéri pátens). — 407 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A magyar nemesség egy része a kialakult helyzetben az ellenállás valamelyik formáját választotta: az aktív ellenállás módszereihez tartoztak a merényletek, az összeesküvések és a különféle gerilla akciók; a passzív ellenállók közé Deák Ferenc és köre tartozott, akik a politikai passzivitás, a hatalom kijátszása és az adóvisszatartás fegyvereivel harcoltak az osztrák önkényuralom ellen. Végül pedig ott volt a ’48-ban emigráltak köre, akik Kossuth és Klapka köré csoportosultak. Ausztria 1859-ben kudarcot vallott az olasz egységért vívott küzdelemben. A szárd–francia–osztrák háborúban Solferinónál elszenvedett vereség súlyos pénzügyi csődhöz vezetett, amely az infláció és az államadósság növekedésében nyilvánult meg. Ferenc József 1859-ben menesztette Bachot, és reformokat ígért a birodalom népeinek. Időközben a magyar emigráció nagyarányú szervezkedésbe kezdett. Kossuth, Teleki és Klapka még 1859. május 6-án megalakította Párizsban az új országgyűlés megválasztásáig az emigráns kormány szerepére vállalkozó Magyar Nemzeti Igazgatóságot, amelyet később egy horvát és egy „erdélyi” taggal szerettek volna kibővíteni. Ezek után nekifogtak a politikai és katonai feladatok megoldásának. A korábban teljesen megosztott emi gráció legnagyobb része immár összefogva támogatásáról biztosította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot. Az emigráció vezéregyéniségei Magyarországra küldött tájékoztatójukban intették a nemzetet, hogy amíg ők nem jeleznek, addig tartózkodjanak a felkelési kísérletektől, és figyelmeztették a társadalmat a nemzetiségiekkel való megbékélés fontosságára. Mindez Kossuth alkotmányjavaslata alapján történt, amelyet az emigráció belpolitikai programjává nyilvánított. Helfy Ignác az olasz–magyar összefogást szorgalmazó milánói L’Alleanzában 1862. május 18-án megjelentette Kossuth már 1850-ben felvázolt, de közben három pontban módosított Dunai Szövetség szövegét.279.

279

http://mek.niif.hu/04800/04881/html/szabadkpp0010.html

— 408 —

5. A II. ipari forradalom

5-13. keretes írás Pártok és pártrendszerek a kiegyezés előtt és után

A magyarországi pártrendszerek történetének első szakasza 1867-től 1918 őszéig, a kiegyezéstől a parlament feloszlatásáig és a monarchia összeomlásáig, vagyis a Kormányzótanács kinevezéséig tartott. A kiegyezés előtti időszakokban azonban modern pártokról a fogalom jogi és politológiai meghatározása alapján nem beszélhetünk. Teljesen hiányoztak a pártok megalakulásának és működésének a jogi keretei, a szükséges modern politikai viszonyok a kiegyezésig nem voltak adottak. Az 1861-es ország�gyűlés képviselőiből szervezett és különböző nézeteket valló csoportosulásokat kezdték el Felirati Pártnak és Határozati Pártnak nevezni. Az 1865-ben összehívott Országgyűlésben honosodott meg a Felirati Párt (később Deák-párt) és a Határozati Párt (Teleki László, majd Tisza Kálmán által vezetett párt). Ezt a folyamatot Deák Ferenc 1865. április 16-án megjelent húsvéti cikkében kifejtett érvei indították el. A két, parlamenten belül kialakuló párt „képviselők pártja”-ként alakult ki és élt tovább az 1867-es kiegyezést követően. A két párt azonban nem képezett egy bizonyos politikai-ideológiai szervezetet, hanem annak függvényében nevezték magukat és őket „pártnak”, hogy a képviselők éppen melyik eldöntendő állásponton álltak, azaz kit támogattak pontosan a közjogi disputákban. A két nagy párt a különféle átalakulásokat, kiválásokat, egyesüléseket és névváltoztatásokat követően a dualista korszak két meghatározó pártjaként tevékenykedett (lásd még az 5-35. ábrát). Tény, hogy a két nagy pártalakzat eleinte semmiben, a későbbiek folyamán csak részben felelt meg a modern értelemben vett pártok és pártrendszerek ismérveinek.

— 409 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5.4.1.2. Út az osztrák—magyar kiegyezésig

Az 1850-es, 60-as évek folyamán jelentősen átalakultak az európai nagyhatalmi viszonyok, mivel Bécs fokozatosan elveszítette korábbi legfőbb szövetségeseit, így például Oroszország támogatását is. Az olasz és a német egységtörekvések felszínre törése és érvényesülése új helyzet elé állította a bécsi udvart. Poroszország gazdasági megerősödése, majd Otto von Bismarcknak a Német Szövetségen belül elért egységesítő politikai sikerei miatt Ausztria teljesen elveszítette kezdeményezőképességét a külpolitikai küzdőtéren. Emiatt a Habsburgok megpróbálták belpolitikai eszközökkel stabilizálni birodalmukat, hiszen nagyon jól tudták, hogy „a magyar kérdés”, folyamatos függetlenségi törekvéseivel egyetemben, továbbra is tisztázatlan maradt, és bármikor újra destabilizálhatja a monarchiát. 1860–61-ben Ferenc József két kísérletet is tett a kiegyezésre, de egyik sem járt sikerrel. Az első kísérlet 1860 októberében történt (októberi diploma), és több elemében az 1848 előtti állapotok visszaállítására törekedett. Az októberi diploma csak a magyarokra vonatkozó meghatározó része volt például az ország politikai adminisztrációs egységének helyreállítása, azaz a kerületek és a Szerb Vajdaság megszüntetése. Ellenben a kilátásba helyezett országgyűlés hatásköre még a korábbinál is szűkebb volt, sem az adókról, sem pedig az újonclétszámról nem hozhatott döntéseket, következésképpen a magyarok a diplomát kategorikusan elutasították. Az osztrák uralkodónak még a legkonzervatívabb köröket sem sikerült meggyőznie tervéről. Ferenc József második kompromisszumokat kereső kísérlete az 1861-es februári pátens volt, amely értelmében az októberi diplomával létrehozott birodalmi tanács helyett a tartományi országgyűlések fölé egy korlátozott, de alkotmányos jogokkal rendelkező birodalmi gyűlést állítottak. A miniszterek továbbra is az uralkodónak tartoztak felelősséggel. A pátens azonban szavazatszám szempontjából a lélekszámhoz viszonyítva alulértékelte a magyar realitásokat. 1861-ben a magyar országgyűlés elutasította a pátenst, de ekkor ez felirati többséggel történt.

— 410 —

5. A II. ipari forradalom

Magyar részről, amint egyre távolabb került az 1848–1849-es forradalom bukásának az emléke, egyre inkább nyilvánvalóbbá vált, hogy az ország és a nemzet számára nagy szükség lenne egy kiegyensúlyozott, de a bécsi udvar felé is elfogadható fejlődési időszakra. A Felirati Párt 1861-től már nem zárkózott el teljesen az udvarral való megegyezés gondolatától. Ezzel szemben a Határozati Párt képviselői elzárkóztak ettől, és hűen ragaszkodtak 1848–1849 eszméjéhez, olyannyira, hogy valósnak látták a szabadságharc újrakezdését (a dualizmus pártjairól lásd az 5-35. ábrát). Külpolitikai szempontból az 1859-es év volt mérvadó, mivel a birodalom háborút veszített, és ez felbátorította a Határozati Párt szószólóit. Mely tények igazolták a Felirati Pártot? A birtokosok, és különösen az értelmiség a kimerültség miatt már nem volt képes a passzív ellenállás stratégiájának folytatására. Az is mellettük szólt, hogy Ausztria kedvezőtlen nemzetközi megítélése továbbra sem változott és Bécs külpolitikailag egyre jobban elszigetelődött (ehhez hozzájárult az is, hogy a későbbiek során az osztrák tartományok kiszorultak a poroszok által propagált vámunióból/Zollverein). Ezen felül fennállt a veszélye annak, hogy egyre többen megkötik a maguk saját kiegyezését a hatalommal (arisztokrácia), és ez jelentősen csökkentette volna az osztrákokkal való további kompromisszumos tárgyalások esélyét. Az is döntő érvként szólt mellettük, hogy az egykori nemesség ekkor már úgy érezte, hogy 1848–49 folyamán már éppen elég áldozatot vállalt és nem lehetett további engedményeket várni tőlük a tömegek megnyerése érdekében.

— 411 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-35. ábra: A pártviszonyok alakulása a dualizmus korában

Felirati Párt Deák-párt

Jobboldali Ellenzék (Konzervatív Párt)

Határozati Párt

1861 1865−68

1875

Balközép

Szabadelvű Párt

Szélsőbal

1865−68

Általános Munkásegylet

Negyvennyolcas Párt 1868

Függetlenségi Párt

Független Szabadelvű Párt

1874

Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt

1876

Egyesült Ellenzék (Mérsékelt Ellenzék)

1884

1876

1890

Nemzeti Párt

Ugron-frakció 1892

1904

Katolikus Néppárt

Nemzeti Párt

1895

Szabadelvű Párt

Általános Munkáspárt

1880

Magyarországi Szoc.dem. Párt 1890

Független Szoc. Párt

1905

Katolikus Néppárt Koalíció

1905−1909

1868

1897

Alkotmány- Függetlenségi párt Párt

Magyarorsz. Függ. Szoc. Parasztpárt

Függetlenségi és 48-as Orsz. Gazdapárt

1908

1909

Nemzeti Munkapárt 1910

ki- és belépés megszűnt

Kossuthfrakció

1909

Justhfrakció

Egyesült Függetlens. és 48-as Párt 1913

Polgári Radikális Párt 1914

Forrás: Magyarország története, II. kötet. Szerkesztette: Molnár Erik, Pamlényi Ervin, Székely György (1964, 154)

A két bemutatott párt és a mögöttes körülmények jól tükrözték a magyar politikai elit korabeli megosztott helyzetét, melyet két fő pontban lehetne összegezni: a passzív ellenállás gazdaságilag egyre jobban kimerítette őket, és távol tartotta a vezetőket a közszerepléstől, valamint — 412 —

5. A II. ipari forradalom

a szabadságharc élő eszményeivel és a súlyos megtorlás örökségével való érzelmi azonosulás miatt bonyolult volt velük a politikai egyezkedés útjára lépni. Az egymásnak feszülő álláspontok kidolgozásában és az új birodalmi vezetésben jelentős szerepet játszott az osztrák–német nagypolgárság állásfoglalása, ugyanakkor a magyar konzervatív arisztokraták (például Apponyi György, Szécsen Antal) is. A sorozatos külpolitikai kudarcok és az 1860-as években felerősödő pénzügyi válság végül rákényszerítette Ferenc Józsefet a magyarokkal való mielőbbi megállapodásra, és hosszas várakozást követően 1867-ben elérkezett a történelmi sorsforduló, hogy az érintett felek immár hivatalosan is rendezzék az osztrák–magyar viszonyt.280 Megjegyzendő, hogy ez különféle szakvitákkal járt, például az osztrák és a magyar fél között a pénzügyi kérdések egyeztetésére még visszatérünk.

5.4.2. Gazdasági fejlemények 5.4.2.1. A magyar gazdaság helyzete az 1850-es években és a 1857-es globális méretű válság idején

Az 1850-es évek végére valójában csak átmeneti jelleggel volt érzékelhető a magyar gazdaságban a válság, amely főleg a tőkeáramlás és befektetések terén gyűrűzött be. A mezőgazdaságban lezajló közjogi újító intézkedések hibás kivitelezése szintén rengeteg nehézséget okozott. Mindennek ellenére 1850 és 1860 között (és már előtte is) az osztrák közigazgatási minta folyamatos építése és a külföldi tőke lassú beszivárgása miatt jelentékeny gazdasági fejlődés volt tapasztalható hazánkban (bár ezt az 1857–58-ban kibontakozó globális méretű tőzsde- és kereskedelmi válság hatásai gátolták). Az önkényuralmi rendszert működtető keménykezű osztrák közigazgatási apparátus – minden hátránya ellenére – központosító jellegű gazdasági tevékenységein belül az erős külföldi tőkebeáramlásra és a munkahelyteremtésre összpontosított, amely végeredményben a lakosság köreiben észlelhető gazdasági növekedéshez is elvezetett. Így a Bach-féle centralizáló gazdasági irányítás 280

Unger–Szabolcs 1979, 213, 217.

— 413 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

pozitív gazdasági hatásokkal is járt. Az ok-okozati vonalon haladva egyértelmű, hogy az elért eredményekre Bach menesztését követően is építeni lehetett. 1851-ben az osztrákok eltörölték az 1754-es belső vámhatárt, így egységes belső piac jött létre, ahol a magyar termékek helyileg is elsőbbséget élveztek. Közben épültek a vasútvonalak, fellendült az ipar és gabonakonjunktúra kezdődött. Ebben a korszakban a hazai kereskedő- és polgári rétegek is megerősödtek, amely főként a terménykereskedelemnek, a bányászatnak, a vasútépítésnek és a hitelintézetek alapításainak köszönhető. Pontosan ez a kifejlődő gazdasági elit képezte később, azaz 1867-től az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legbefolyásosabb rétegét. Például csak a krími háború ideje alatt, azaz 1853–1856 között, az osztrák tőkések mintegy 14 cukorgyárat létesítettek Magyarországon, mivel a szabadságharcot követően fokozatosan megindult az osztrák „tőkeexport”281 hazánkba. Ugyancsak a magyar gazdasági fejlődésre utal, hogy 1854-ben megnyitották a pesti gabonacsarnokot, és 1856-ban a Röck-gyárban elkészítették az első hazai gőzgépet. 5-14. keretes írás Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság megalapítása a krízis évében

Széchenyi tíz főnemes társával már 1827-ben kísérletet tett egy magyar biztosítótársaság létrehozására. Az alaptőkét ő és társai adták össze közösen, a terv kivitelezése azonban nem sikerült. Így az 1850-es években Magyarországon csupán néhány külföldi biztosítótársaság működött. Bár korábban is létezett néhány magyar biztosító kölcsönös egyesület, például 1843-ban alakult meg a „jégkár ellen kölcsönös biztosító magyar egylet”, ezek nem fejlődtek, vagy hamarosan meg is szűntek. Végül 1857. július 15-én megalapították az Első Magyar Általános Biztosító Társaságot. Így a társaság első közgyűlése (1858. január 16-a) lett a végleges alapítás időpontja, amelyen a korabeli magyar társadalom közismert egyéniségei is 281

z osztrákok tulajdonképpen megkötések nélkül hozhatták be a tőkét az országba: A így például az 1848–49 után tízszeresére emelkedő hazai széntermelés mintegy 80 százalékát elsősorban az osztrák befektetők finanszírozták.

— 414 —

5. A II. ipari forradalom

részt vettek (például gróf Szécsen Antal, Szögyény László, Ürményi József, gróf Zichy Ferenc és gróf Zichy Henrik), majd egy év elteltével megalakult a gyári viszontbiztosítási egyezmény a Generali vezetésével.282 Míg korábban az akkori Magyarországon és Erdélyben a legszámottevőbb biztosítási vállalkozások alig voltak képesek 300-400 ügynököt összetoborozni, addig az Első Magyar Biztosító Társaságnál meglepő módon már az induláskor olyan nevezetes egyének jelentkeztek, akiknek a társasággal való együttműködése már önmagában véve a siker biztosítékát jelentette. E hazafias vállalatnak az elindítója a pénzügy terén szaktekintélyként elismert Lévay Henrik volt, aki a társaság vezérigazgatójaként buzdító magatartásával további olyan elsőrangú tekintélyeket vonzott az alapítók körébe, mint gróf Apponyi György, Deák Ferenc, gróf Dessewffy Emil, báró Eötvös József, Havas József, báró Jósika Sámuel, Karácsonyi László, gróf Károlyi György, Kiss András, Nádossy István, báró Sennyei Pál és Somssich Pál. Hároméves működésüket követően a társaságnál megalapították a tisztviselők nyugdíjalapját: ez a nyereség 4 százalékából és az osztalékalapból kiegészítve állt össze. A nyugdíjalap fél évszázados fennállása után értékeléseket végeztek és megállapították, hogy a nyugdíjas tisztviselők életkörülményei a nyugdíjba vonulásukat követően sem romlottak számottevően. 1858-ban több mint 600 fős ügynöki sereg várt a társasági tevékenység megindítására, amely ügynökszám az év végére már megduplázódott. Továbbá 1860-ban az állandó jellegű jutalékkal dolgozó vidéki ügynökök száma már elérte a 7000 főt. 1860-ra a vállalkozás már az életbiztosítási ágazatra is kiterjesztette tevékenységét. Az eltelt négy évtized alatt a társaság üzletköre folyton bővült, és ennek függvényében a tekintélye is fokozatosan nőtt. Az 1893-as üzletév zártával már 30 millió forint fölé emelkedtek az 1858-tól folyamatosan működő társaság tartalékalapjai. Ami a szektor egészét illeti: Magyarországon 1860-ban 8 társaság, 1895ben 12, 1900-ban 18 biztosító működött. 1913-ban pedig már 114 biztosító vállalat folytatott üzleti tevékenységeket.283

ttp://budapest-anno.blog.hu/2011/07/17/az_elso_magyar_altalanos_biztosito_ h tarsasag_szekhaza_a_vigado_teren_a_szazadelon 283 http://www.biztoshely.hu/magyar-biztositas-tortenete.html 282

— 415 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az Első Magyar Általános Biztosítót, valamint két leányvállalatát 91 éves működésük után, 1948-ban államosították. 1949. június 20-án pedig létrejött az Állami Biztosító Nemzeti Vállalat. Az 1857-es globális krízis hatása nyilvánult meg abban, hogy az 1857-ben megalakult vállalkozás közgyűlése a végleges alapítás napját 1858. január 16-ra tolta ki, ugyanakkor a 3 millió pengőforintnyi alaptőkéjéből „[…] csupán 30 százaléka fizettetett be, míg 70 százaléka kötelezvényileg biztosíttatott, mely kötelezvények 1879, vagyis, midőn a gyűjtött tartalékok már a részvények teljes kibocsátási értékét fedezték, az illető részvényeseknek visszaadattak.”284 5.4.2.2. A dualizmus gazdaságáról általában

A kiegyezés 1867-ben a gazdaság kérdését nem a közös ügyek, hanem a közös egyetértésben kezelt ügyek közé sorolta. Ennek kiemelt részét képezte a 10 évente megújítandó és újra kötendő gazdasági kiegyezés, amelynek alapvető összetevői a következők voltak: az államadósság közös törlesztése, a közös bank és közös valuta létrehozása és a közös vámterület folyamatos 10 évenkénti megújítása. „Ezen hozzájárulási arány, szintén a magyar korona országai és Ő Felsége többi országai közös megállapodása szerint, 10 évig marad érvényben, és pedig 1868. évi január 1-től 1877-dik évi deczember 31-éig.”285 Az 1867. évi XVI. törvénycikk kimondta, hogy „vám- és kereskedelmi szövetség jön létre, a Monarchiát közös vámhatár veszi körül.” Ennek értelmében a Monarchia országai közös kereskedelmi és vámszövetséget, azaz közös piacokat alkottak. Ennek előzménye, hogy 1850. október 1-jétől kezdve Magyarország és Ausztria között már létrejött a vám unió, mivel attól kezdve a birodalom tartományai között nem létezett vámteher. Ennek tekintetében maga az 1867-es kiegyezés nem jelentett különösebb változást. A közös vámterület a dualizmus 51 éve alatt mindig fennállt. Kizárólag egyetlen esetben, az 1899-es válság idején nem sikerült megújítani, ekkor egy átmeneti zavar állt be a gazdasági ttps://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagyh lexikona-2/e-e-7C62/elso-magyar-altalanos-biztosito-tarsasag-8453/ 285 https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=86700014.TV&searchUrl=/ezer-evtorvenyei%3Fkeyword%3D1867%2BXIV.%2B 284

— 416 —

5. A II. ipari forradalom

kiegyezés megújításában. Közös maradt a pénzrendszer, ugyanakkor pedig egységes súly- és mértékrendszert vezettek be. 5-36. ábra: Az Osztrák-Magyar Monarchia közös pénzügyei

Forrás: mek.oszk.hu

A birodalom államadósságát a külön erre vonatkozó és ezt szabályozó rendelkezések értelmében a két ország közösen törlesztette. Mindez a két parlament által választott kvótabizottság szerint meghatározott arány alapján történt. Az államadósságot érintő törlesztések aránya Magyarországra vonatkozóan a kiegyezéskor 30 százalék volt, de később az 1897-es gazdasági kiegyezéskor ez 32 százalékra, majd ezt követően már 34 százalékra módosult. A két tárca költségvetését finanszírozó pénzügyminisztérium is közös volt (5-36. ábra). Mindazonáltal a dualista államberendezkedés, amelyhez Deák ragaszkodott a pénzügyminisztériumon kívül, magába foglalta a közös külügyet és hadügyet is, melyek vezetőit megosztva és rendszerint osztrák többséggel adta a két ország. Általában a három közös tárca közül Magyaror— 417 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

szág a külügyi tárcát kapta. E minisztériumok vezetőit I. Ferenc József nevezte ki, és a minisztereket az egyes tagállamok parlamentjei által választott delegációk ellenőrizték. Így az országos végrehajtó testületek mellett működő tulajdonképpeni közös kormány ellenőrzését, amely a közös miniszterekből állt, a két állam önálló parlamentjéből választott 60-60 fős delegáció végezte. A delegációkat a magyar, illetve az osztrák parlament választotta, mindegyik külön-külön húsz felső- és negyven alsóházi tagot delegált. Deák szavaival élve ezek a delegációk sem törvényt nem hoztak, sem az ország egyéb érdekei fölött nem bírtak intézkedéssel, hanem elsősorban a pénzeszközök elosztásáról, azaz a közös költségvetésről hoztak döntéseket. A szakbizottság évente egyszer felváltva hol Bécsben, hol pedig Pesten ülésezett, és miután meghallgatta a közös miniszterek előterjesztését, szavazott a közös minisztériumok költségvetéséről. Érdekességként megemlíthető, hogy a két bizottság kizárólag írásban érintkezett egymással. Ez alól csak a tartós konfliktushelyzetek képeztek kivételt, és amint huzamosabb nézetkülönbség alakult ki közöttük, lehetőség volt arra, hogy együttes ülésen, egyszerű szótöbbséggel döntsenek a vitás ügyről. A királyi biztosítékok alapján az uralkodó is dönthetett a vitás ügyben. A bemutatott politikai-gazdasági konstrukciónak és berendezkedésnek a valós gazdasági előnye elsősorban abban nyilvánult meg, hogy fennállása idején lehetővé tette a tőke és a munkaerő szabad áramlását. A kiegyezéssel létrejött birodalom hatalmas belső piaca reális lehetőségeket jelentett a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar számára, ugyanakkor az ásványkincsekben gazdag Magyarország a bányászat és az arra épülő nehézipar, gépipar területén is dinamikus fejlődésnek indulhatott. A közös ügyek alapján eldöntött kvóta, azaz Magyarország részesedése a közös költségekből a dualizmus időszakában 30 százalékról 40 százalékra nőtt. Ez a növekedési arány igazolja, hogy az adott korszakban valóban jelentős volt a gazdasági növekedés (Unger–Szabolcs, 1976, 221–224 és 243–244). Ezzel párhuzamosan gyors ütemben haladt az ország modernizációja és polgárosodása. A népesség mintegy négy évtized leforgása alatt 15 millióról 21 millióra növekedett. A gazdaság

— 418 —

5. A II. ipari forradalom

gyors ütemű fejlődését elsősorban az agrárkivitel növekedése a fellendülő iparosodás és az élénkülő modern infrastrukturális fejlesztések támasztották alá. Már a kiegyezés éve is jól kezdődött Magyarországon, mivel 1867–68-ban kivételesen gazdag aratás volt, Nyugat-Európában azonban nagyon rossz termés volt és ezért jelentősen megemelkedett a gabona nemzetközi ára. Emiatt jelentős exportbevételre és nyereségre tudott szert tenni az ország (Hanák, 1972, 170–172). A gabonakonjunktúra egészen 1873-ig éreztette hatását, majd egy átmeneti pénzügyi válság következett a bécsi és a budapesti tőzsde összeomlása miatt. 1884-ben egy újabb rövid válság következett be, amikor az olcsó amerikai gabona és ausztrál gyapjú lecsökkentette az árakat. 5-37. ábra: A magyar gazdaság a dualizmus korában, 1867—1918

Forrás: slideplayer.hu

— 419 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5.4.2.3. Magyarország gazdaságának főbb jellemzői a dualizmus alatt

Az ország a kontinentális munkamegosztás helyett egy helyi munkamegosztási rendszerbe kényszerült: Ausztria főleg az iparra szakosodott, míg Magyarország a mezőgazdasági ágazatra, azonban a kiegyezés után a magyar ipar egyéb ágazatai is fejlődésnek indultak (5-37. ábra). A mezőgazdaságban fokozatosan bevezették a modern művelési módokat (például vetésforgó, műtrágyázás, arató-cséplő gépek alkalmazása), és az állattenyésztést is korszerűsítették (például istállózó állattartás, új állatfajok megjelenése és tenyésztése).286 További tendencia volt a ta lajerő-pótlás, azaz a különféle trágyázási módszerek intenzív alkalmazása. A földművelési technika szintén korszerűsödött: elterjedtek a vasekék és a modern kaszák. A mezőgazdasági termelők a stabil és biztos felvevőpiac miatt egyre nagyobb termelésre törekedtek, és ennek érdekében nagyarányú fejlesztések történtek. A nagyobb termelést azonban már megfelelően kellett tárolni, és ezért időközben fejlődésnek indult a feldolgozóipar is, ugyanakkor így már az eladott termékek ára is növelhető volt. A kiegyezés idején Magyarország teljes nemzeti jövedelmének mintegy 60 százalékát a mezőgazdaság adta. Az első világháború kitöréséig ez az arány az ipar és szolgáltató ágazatok fejlődése következtében 40 százalékra esett vissza. Bár a magyar mezőgazdaság növekedése vontatott volt, de továbbra is a legmeghatározóbb ága marad a nemzetgazdaságnak mind a foglakoztatási szerkezetet mind a nemzeti jövedelem előállítása szempontjából. A mezőgazdasági gépesítés elsősorban a cséplésben haladt leginkább előre. Kezdetben a lóval hajtott cséplőgépeket használták, majd a hat-

286

fejlődés tendenciái az állattenyésztésen belül a következőek voltak: elterjed az A istállózó állattartás; a modern tejgazdaságok az uradalmakon; új szarvasmarha fajták (1880-ban a szarvasmarha-állomány 80 százaléka magyar szürke marha, 1910-re arányuk 30 százalék alá csökkent). Az állattenyésztés állami támogatásban részesült, főleg a nemesített állatok behozatala terén. Az állategészségügy kapcsán fejlett állatorvosi hálózat épült ki.

— 420 —

5. A II. ipari forradalom

vanas években megjelentek a gőzgépek. 1900-ra a cséplés döntően gépesítetté vált. A mezőgazdasági gépgyártás terén fontos megemlíteni Kühne Ede gyárát és az általa gyártott vetőgépet.287 A mezőgazdaság korszerűsítése miatt csökkent a munkával töltött idő mennyisége, mivel elterjedtek a modern ekekapák, vetőgépek és az aratógépek. Az első gőzekét pedig 1861-ben helyezték üzembe. Ugyancsak jelentős volt a húsfeldolgozási ipar: megalakult a Herz és a Pick szalámigyár. Az élelmiszeriparon belül a konzerv- és cukorgyártás járt az élen. Közben teljesen átalakult a hazai élelmiszerfogyasztás szerkezete is, csökkent a húsfogyasztás és jelentősen megnőtt a kenyér és a tésztafélék szerepe. A kapásnövények közül például a kukoricatermelésben az USA után Magyarország a második helyet foglalta el. Fokozatosan kialakultak a zöldség- és gyümölcstermelés fontosabb körzetei is. A szőlészet és borászat azonban súlyos válságba került az 1880-as filoxérajárvány pusztításai miatt. Ami az ipart illeti, az ipari forradalom magyarországi sajátosságai közé tartozott a mintegy 100-150 éves lemaradás, főleg a nyugati országokhoz képest, továbbá az ágazati struktúrában való jelenős eltolódások, melyek eredményeként aránytalan iparszerkezet alakult ki. A kisipar szerepe és aránya pedig bár időnként változott, de igen szűk és szerény keretek között mozgott. A külföldi tőke jelenlétének vagy éppen hiányának erős befolyása volt a magyar gazdaságra (5-38. ábra). Mindez kihatott a társadalom, a foglalkoztatás és az ipar szerkezetére is.

287

További példák: Röck, Vidacs, Schlick, Hoffherr & Scrantz.

— 421 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-38. ábra: Az ipari részvénytőke megoszlásának változása 1900 és 1913 között 100

% 7,1

18,2

90 80

28,9

100 90 80 70

70 41,9

60 50

40 64

30 20

39,9

10 0

1900

1913

Külföldi-magyar tőke közös vállalatai Külföldi tőke vállalatai Magyarországi tőke vállalatai Forrás: slideplayer.hu

A dualizmus korában Magyarországon a céhek megszüntetését követően (1872) az ipar elsősorban három húzóágazattal rendelkezett, melyekben hazánk európai szinteken is kimagasló teljesítményeket ért el. Ez a három terület a már említett élelmiszeripar, a malomipar és a vasút volt. A „vállalkozási” formák kapcsán kiemelendő, hogy a céheket 1884-tól288 kezdődően az ipari testületek váltották fel. Ez jó hatással volt a szabad magánvállalkozások fejlődésére és a munkaerő-áramlásra, ugyanakkor a kisipar elmaradott háziiparként konzerválódott. Az ipari területeken rendszerint nem volt vámvédelem, ezért magas volt a gyártók piaci kiszolgáltatottsága.

288

gyan a céheket 1872-től megszüntették, 1884-ig több „türelmi időszak” is biztoU sítva volt számukra.

— 422 —

5. A II. ipari forradalom

5-15. keretes írás Céhek és kamarák

A céhek elsősorban iparosok vagy kereskedők érdekvédelmi társulásai voltak, amelyek az európai városokban a középkorban jöttek létre és Magyarországon a 19. századig működhettek. A céhek létrejöttét a városok polgárságának különféle kiváltságai segítették, de szervezetük rendkívül hierarchikus volt. Céhtagok voltak a mesterek, a legények és az inasok; a céh élén a céhmester állt, és rajta kívül még néhány mester és egy vagy két öreglegény lehetett a céh elöljáróságában. Az iparűzés szabadságát saját érdekeiknek megfelelően korlátozták: például kimondták, hogy csak azon mesterek űzhetnek bizonyos ipari foglalkozást, kereskedelmi tevékenységet, akik a céh tagjai közé tartoznak (kötelező beléptetés). Továbbá szigorúan szabályozták a céhhez tartozó mesterek létszámát, és csak jó hírű mester, kereskedő kerülhetett a céh tagjainak sorába, aki a szakmájában való jártasságát megfelelő mestermunkával bizonyította. Az egész inas- és mesterképzés rendszere is szigorú szabályok alapján működött: a mesterré válás feltétele egy mestermunka elkészítése volt. Valójában a céhek által évszázadok alatt kialakított szabályrendszerek váltak a későbbi ipari és kereskedelmi kamarák tevékenységének legfontosabb alappilléreivé. Eredetileg ugyancsak a céhekhez kötődött a védjegy és a szabadalom védelmének a gyakorlata. Működésük azonban, mely kezdetben a termelés helyes szabályozását biztosította, a későbbiek folyamán már alapjaiban megingatta a céhrendszeri struktúrákat, mivel bizonyos családok ragadták magukhoz a céhek irányítását. Ők saját maguk számára akarták kiaknázni a rendszer előnyeit, de saját érdekeik előtérbe helyezésével ártottak magának az üzletnek és ezzel saját maguknak is. A belső harcok, melyek a mesterek és a legények (utóbbiak kizsákmányolva érezték magukat) között az eltérő anyagi érdekek miatt zajlottak, a 17. században érték el tetőpontjukat. Ezzel megrendültek a céheket addig összetartó erkölcsi alapok. Kívülről jövő hatások voltak az új iparágak megjelenése, a találmányok elterjedése és a tőke ipari alkalmazása, amelyek immár a céheket addig összetartó anyagi érdekeket is fellazították. A belső

— 423 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

határ végső átlépése az volt, hogy akkor már egyes családok a mesterjogot is árusították titokban, mivel ezzel felmorzsolódott a céhek korábbi szigorú szabályozó tekintélye és hatalma. Mivel lezuhant a képzési színvonal, és az új feltételek között a céhek már a versenynek sem tudtak eleget tenni, valójában a legények számának a korlátozásával próbálták meggátolni a gyári ipar előretörését. Ezzel tehát pontosan az ipari termelés érdekeivel szálltak szembe. A középkori mintára épülő és tagjai egyéni tevékenység szabadságát akadályozó céhrendszer már meghaladottá vált az újkor ipari és gazdasági rendszerén belül. Velük párhuzamosan pedig megjelentek a német mintájú kamarák, amelyek önmagukat olyan, törvény által létrehozott szervezetnek tekintették, amelyek saját ügyeiket önállóan, autonóm módon intézik, képviselik tagsági körük érdekeit és a saját szakmai területükön működő állami közigazgatástól bizonyos feladatokat és ezzel járó jogosítványokat vesznek át.289 Eszerint a kamara nem az állam hatalmának kiterjesztését látta az adott szféra független működésének szabályozásában, hanem sokkal inkább az állam hatalmának korlátozását és egyes szférák magánosítását a köztes nyilvános hatalmi szint kialakítása révén. A kamarai intézmény Európában francia hatásra alakult ki és terjedt el. Mégis eltér a vele párhuzamosan kifejlődő angolszász mintájú, ténylegesen a szabad egyesülések alapján álló rendszertől. A Habsburg Birodalom területén a napóleoni háborúk hatására jött létre az első kamara. Így 1811-ben az akkor Párizs befolyási övezetébe tartozó Lombardia és Velence területén létesítettek francia mintán alapuló kereskedelmi kamarákat. Ezek Napóleon bukása után is tovább folytatták működésüket. Magyarországon elsőként Fiuméban alapítottak 1811 novemberében kereskedelmi és iparkamarát, amely azonban a francia csapatok távozása után (1814 októberétől) megszűnt működni. Az 1848as reformerek meg voltak győződve a céhrendszer meghaladottságáról, a kereskedelem és ipar körében szükséges modernizációról, de kamarai 289

orenz von Stein filozófiája nyomán létrejövő önkormányzati eszme. Lásd Stein, L Lorenz von (1887): Lehrbuch der Nationalökonomie. Manz, Wien.

— 424 —

5. A II. ipari forradalom

struktúra kidolgozására és kivitelezésére a forradalomi zűrzavarok között nem volt lehetőség. Bécsben azonban 1848. október 3-án döntés született arról, hogy a kötelező tagság elve alapján létrehozzák a kereskedelmi kamarát. A szabályozás nyomán végül csak egy kamarát állítottak fel, amely a kereskedelmi minisztériumnak alárendelt tanácsadó testületként, bécsi központtal indíthatta el tevékenységét. Az 1850. március 26-án Karl Ludwig Bruck báró, kereskedelmi miniszter által közzétett uralkodói parancs rendelkezett a kamarai rendszer magyarországi kiépítéséről is. A kamarák a bécsi kereskedelmi minisztérium alá tartoztak, és szigorúan vezetniük kellett úgy a könyveiket, mint a tanácskozások jegyzőkönyveit. Magyarországon ekkor összesen 11 kamara működött a következő kamarai központokkal: a pest-budai kamara, Debrecen, Kassa, Temesvár, Kolozsvár, Brassó, Eszék, Zágráb és Fiume. Az adott viszonyok között a kamarák félig hivatalos, félig pedig autonóm testületekké váltak. Működésük során olyan kérdésekkel foglalkoztak, mint az 1848-as Kossuth-bankók kárpótlás nélkül történt elértéktelenítése, a bankkérdés rendezése, az Osztrák Nemzeti Bank megnyitott fiókjának dotációemelése, a dunai gőzhajózás monopolizálásának veszélyei, a közúthálózat fejlesztése, a vasútvonalak kiépítése, a szabad verseny és ezzel az iparszabadság teljes megteremtése, Pesten egy átmeneti raktár és egy külföldi mintára szervezett kereskedelmi felső iskola, valamint egy szintén pesti téli kikötő, és egy áru- és értéktőzsde létesítése. Az 1868-as kamarai törvény jóval szabadabb mozgásteret és több autonómiát biztosított e szervezeteknek, mint az 1850-es uralkodói pátens. A kamarák fejlődését huzamosabb időre meghatározó 1868. évi VI. törvény minősége több értelemben megközelítette a csaknem három évtizeddel később, 1897-ben kiadott porosz kamarai törvényét. A törvény végrehajtására kiadott rendelet, majd az 1868-as horvát–magyar közjogi rendezést követően, valamint a későbbi újjászervezések következtében290 összesen 20 kereskedelmi és iparkamara létesült a dualizmuskori magyar államterületen. A kamarai önálló tevékenységet vizsgálva megemlíthető, hogy a kereskedelmi és iparkamarák főszerepet vállaltak az 1872-es ipartör-

290

Elsősorban Baross Gábor miniszterségéhez köthető átszervezések.

— 425 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

vény kidolgozásában.291 Ez a törvénycikk számolta fel a céheket Magyarországon. A törvénycikk 83. paragrafus elrendelte, a törvény hatályba lépésétől számított mintegy három hónap alatt valamennyi fennálló céh megszűntetését. Ugyanakkor megszabta, hogy amennyiben a volt céhtagok többsége e törvény hatályba lépésétől számított kilenc hónap során ipartársulatot létesít, akkor a felbomlott céh vagyona erre a társulatra száll; ellenkező esetben a volt céhtestület vagyonát a céh közgyűlése révén közhasznú iparcélokra adományozzák. Amennyiben a céh közgyűlése nem óhajt ilyen határozatot meghozni, akkor a társulati vagyonnak ipari célokra való felhasználásáról az adott törvényhatóság dönt majd.292 5-39. ábra: Mechwart András világhírű találmánya, az acélhengerszék293

Forrás: www.mozaweb.com

1 872. évi VIII. törvénycikk: Az ipartörvény. http://real.mtak.hu/64279/1/Zachar_Gazdas%C3%A1g%20-%20politika.pdf 293 A malomipar fejlődését elősegítette Mechwart András világhírű találmánya, az acélhengerszék. Ez a malomkőnél sokkal finomabb őrlést tett lehetővé. 291 292

— 426 —

5. A II. ipari forradalom

5-40. ábra: Korabeli gőzmalomrészvény

Forrás: www.mozaweb.com

A világszínvonalú malomipar kialakulásában nagy szerepe volt a Mechwart András által megalkotott hengerszéknek (5-39. ábra), amely csaknem forradalmasította ezt az iparágat. Az első gőzmalom még a reformkorban alakult 1839-ben Pesti Hengermalom Rt (Gr. Sz. I.) néven. 1867-ig Pesten már 14 nagy gőzmalom működött, malomipari részvénytársaságok (Pannónia, Concordia) létesültek (a Blum-féle Gőzmalom Rt. részvényét lásd az 5-40. ábrán). Az innováció, a búza minősége és a tőke mozgékonyságának köszönhetően az 1870-es évekre Budapest a világ egyik malomipari központjává nőtte ki magát: a beépített gőzgépek 60 százaléka az ágazatban koncentrálódott; 1880-ban a magyarországi búza 57 százalékát a gőzmalmok őrölték (5-41. ábra).

— 427 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-41. ábra: A gőzgépek iparági megoszlásának változása 1863 és 1884 között 100

100

1863 Élelmiszeripar Vasipar Faipar Vegyipar

1884

Gépipar Textilipar Egyéb

Forrás: slideplayer.hu

A feldolgozóipar fejlődése kezdetben az élelmiszeriparra korlátozódott, azonban ez a fejlődés pozitívan befolyásolta a gépipart is, mivel megnőttek a gépekkel és berendezésekkel kapcsolatos megrendelések (Ganz Gépgyár, Óbudai Hajógyár, MÁVAG, Weiss Manfréd csepeli gépgyára). A gépi-nagyipari fejlődés első ágazatai főleg a vasútépítésekhez kapcsolódó vasipar és a szénbányászat, majd pedig az 1860-as évektől a már említett malomipar voltak (a Budapesti hengermalmot lásd az 5-42. ábrán). A gépipar és a közlekedés fejlődése pedig fellendítette a nehézipart (vaskohászat, vasipar, bányászat és acéltermelés, például Ózd, Miskolc/Diósgyőr, Salgótarján). A nehézipar vezető ágazatává pedig a stratégiai jelentőségű és eszközöket előállító gépgyártás vált. A nagyipar gépesítése a német ipart vette mintául, és az 1880-as évekre kibontakozott a második ipari forradalom, bár az osztrák–cseh

— 428 —

5. A II. ipari forradalom

verseny nagyban éreztette hatását. 1910-re a nehézipar aránya294 már jelentősen megelőzte az élelmiszeripart. A nagyvállalatok száma 1890ben 11 volt, húsz évvel később pedig már 36 gyár működött, amelyek ezernél több munkást alkalmaztak. Többségük részvénytársaságként működött vagy állami tulajdonban volt. Megjegyzendő, hogy a gépi nagyipar kibontakozásában 1867 után főszerepet kapott a külföldi tőke, és igen alacsony volt a belső felhalmozás. A vas- és fémipar kezdeti sikertörténete295 például a Weiss Manfréd Művek esetén mérhető le, amelyet 1884-ben konzervgyárként alapítottak. A nehézipar hagyományos alapja a szén és a vasérc, de az ország adottságai ebből a szempontból nem voltak különösképpen kedvezőek, mivel egyrészt a nyersanyagkincs nem volt számottevő, másrészt pedig átlagon felüli költségeket kívánt a kitermelése. Így bár a széntermelés 1860 és 1913 között több mint meghúszszorozódott, 1900 és 1913 között pedig csaknem megkétszereződött, magas kalóriaértékű, jól kokszolható feketeszénből azonban az ország behozatalra szorult.

nehéziparon belül három fő körzet alakult ki: a Felvidéken a Gömör-Szepesi A érchegységben; délkeleten Hunyad és Krassó-Szörény megyében, valamint Budapesten és környékén. 295 Például a Rimamurányi Vasmű 1852-ben alakult és 1865-re 100 000 tonna nyersvasat állított elő. A vasöntésben végbement technológiai fejlődés a szén és koksz minőségi javítása volt. Ezzel párhuzamosan a vaskohókat is tökéletesítették. A kohászatban alkalmazásra kerültek a nyugat-európai technikai újítások (például kavarás, hengerelés): 1868-ban megépült az első Bessemer-, majd 1876-ban az első Martin kemence. 294

— 429 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-42. ábra: Budapesti hengermalom

Forrás: mandiner.blog.hu

5-16. keretes írás 1873 — a második globális válság

A második világméretű válság Berlinben robbant ki, és 1873-ban mutatkozott meg Európában. Ezt megelőzően ugyanazon év szeptemberében New Yorkban tönkrement a Jay Cooke & Co. bankház, ami hatalmas bankpánikba csapott át. Németországban 1871 óta Heinrich Quistorp huszonkilenc részvénytársaságot vitt a tőzsdére, és ezeknek új épületek építésére ajánlott hiteleket. Quistorp elsősorban az új ipari létesítmények létrehozásához szükséges befektetésekkel (részvények) spekulált. Eközben a német bankár Berlin nyugati felében (Neuener előváros) luxusházak és egy víztorony építésével (Germaniaturm) is szerette volna a pénzét tovább

— 430 —

5. A II. ipari forradalom

szaporítani. Ellenben 1873 áprilisától októberig zuhantak a részvényárfolyamok a berlini tőzsdén és így Quistorp papírjai korábbi értéküknek már csak egynyolcadát tették ki. Ezzel a bankár befektetési üzlete csődbe jutott. Az 1870-ben alapított Vereinsbank Quistorp & Co. volt az első német bank, amely fizetésképtelenné vált az úgynevezett „Gründerkrise” (társaságalapítási láz) idején. A bank 1873. október 15-én jelentett csődöt, és ez a villámgyorsan terjedő hír napok alatt felforgatta nemcsak a német pénzpiacot, hanem globális pánikot okozott. Budapesten, Bécsben (5-43. ábra) és Philadelphiában (USA) egyaránt zuhanni kezdtek az árfolyamok. Ugyan a lavina kiváltója Európában a német Vereinsbank Quistorp & Co. volt, globális (vagy legalábbis globalizálódó) világgazdaságról lévén szó, a berlini tőzsde csődje és a német alapítási láz (Gründerkrach) összeomlása nem egy elszigetelhető esemény volt. A New York-i szeptemberi és a berlini októberi bankpánik hirtelen véget vetett az addig töretlenül felfelé ívelő gazdasági növekedési szakasznak. Ezzel vége szakadt az addig mindenfelé tomboló társaságalapítási láznak. 5-43. ábra: 1873. május 9., Fekete Péntek a Bécsi Értéktőzsdén (tőzsdekrach)

Forrás: de.wikipedia.org

— 431 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A tőzsdekrach átlagosan 44 százalékos árfolyamesést okozott a már említett tőzsdéken. Amerikában rövid idő leforgása alatt mintegy 18 ezer vállalkozás roppant össze, a krízis a vasútépítést érintette a legmélyebben. Az 1873-as tőzsdekrach végül a legsúlyosabb 19. századi válsággá vált. Közel egy évtizeden keresztül tartott a gazdasági pangás. Ez korszakhatárt jelentett, mivel először történt meg, hogy a hanyatlás nem az agrárszektorból indult ki, hanem az ipari túltermelés okozta. Az új technikai eljárások forradalmasították a nyersvas és az acél előállítását, és emiatt csakhamar túlkínálat uralkodott el a piacon. Ehhez még a tőzsdei spekuláció felerősödése is hozzájárult, amely arra a körülményre vezethető vissza, hogy a végtelenül költségigényes vasútépítés és a nehézipar fejlesztése nagyarányú tőkebevonást igényelt. A válság elsősorban az iparosodás gyors útját követő Amerikát és Németországot sújtotta. Amint Amerikában befejeződött a polgárháború, a válság hatásaként vége szakadt az Észak és Dél küzdelmének befejezése óta tartó konjunkturális ipari-gazdasági fellendülésnek. Németországban pedig ezzel vége lett az 1871 óta beindult társaságalapítási boomnak. A német–francia háborúból (1870–1871) győztesen kikerülő Bismarck porosz kancellár magas hadisarcot vetett ki Franciaországra, és az ebből származó bevételek mintegy két éven keresztül táplálták a részvények emelkedő kurzusait a berlini tőzsdén. A két év folyamán mintegy 2,5 milliárd márka áramlott be a német tőkepiacra, és időközben több mint 900 új vállalkozást alapítottak, azonban az 1873-as spekulációs buborék kipukkanása azonnal véget vetett ennek a rövid fellendülési szakasznak. Ekkor kezdődtek el a védővámokkal kapcsolatos viták, amelyeket legfőképpen a német ipar követelt. Munkássztrájkok és különféle zavargások sorozatai veszélyeztették a német társadalmi békét. Ezért nem véletlen, hogy pont ebben a válságos helyzetben született meg a Bismarck-féle általános beteg-, baleset- és nyugdíjbiztosítási rendszer, amely a világon az elsők között próbálta a megrendült társadalmi békét ilyen módszerekkel újra egyensúlyba billenteni. A más okokat is takaró (hitelbuborék) bécsi/budapesti tőzsdék krachjának kirobbanása 1873 májusában csak a jéghegy csúcsa volt, mivel a balsorsú

— 432 —

5. A II. ipari forradalom

láncreakciók Európa e részében valójában csak ezután következtek. Ekkorra már Budapest az 1867-es kiegyezést követően jelentős gazdasági központtá nőtte ki magát. A pesti tőzsde még a kiegyezés előtt, vagyis a gyengülő osztrák elnyomás idején, 1864-ben nyílt meg. Magyarországra másképp hatott a gazdasági válság, mint más európai országokra, vagy mint ahogyan az korábban a gazdaságtörténeti tankönyvek megfogalmazásaiban olvasható volt. Itt ugyanis eredetileg még nem az ipari túltermelés volt a kedvezőtlen gazdasági és pénzügyi bonyodalmak fő forrása, mivel az ipar ekkor még éppen felfutóban volt, hanem a nemzetközi gazdasági recesszió Magyarországra is „begyűrűző” hatásai. Elsősorban a bankrendszer került súlyos válsághelyzetbe (likviditási nehézségek, értékvesztés, azaz hitelezési veszteség, aztán a második lépcsőben az addig legdinamikusabban fejlődő vasútipart érintette a globális krízis: időközben az építkezések teljesen lelassultak vagy leálltak. Emellett számtalan másik iparágba is átgyűrűzött a válság.296

1867-től az 1873-as gazdasági válságig – főleg a Bach-korszakhoz viszonyítva – jelentős fejlődésen ment keresztül az ország.297 Az iparszerkezet azonban felemás maradt: például a magyar textilipar lassan fejlődött a közös vámterület előnyeit szintén élvező, már amúgy is fejlettebb osztrák–cseh versenytársak árnyékában. A növekedést az 1873-as válság megakasztotta, és csak a századfordulón, az állam ipari támogatásai révén gyorsult fel. A válság következményeként és a még mindig érezhető káros hatások miatt Magyarországon egymás után születtek meg az 1880-as és 90-es években az iparfejlesztési és ipartámogatási törvé hazai vasgyárakban is fokozatosan felhalmozódtak az eladatlan készletek, ráadáA sul 1873–1879 között a vasipari termelés az 1872-es szinthez képest a negyedével esett vissza, amely hanyatlás már a vasútépítések folyamatos lelassulásával állt összefüggésben. A szénbányászat pedig mintegy 15 százalékkal zsugorodott, és 1879-ig nem is érte már el a válság előtti színvonalat. Az építőiparban elsősorban a téglagyárak kényszerültek egymás után bezárni, az élelmiszeriparban pedig a világszínvonalú és fejlett malomipar további fejlődése akadt el és tört ketté a későbbiek folyamán. A válság kibontakozása előtt Budapest volt Európa első és a világ második legnagyobb malomipari központja, Magyarország akkor és ott a világkereskedelem nyertese volt. 297 Ezenfelül az 1880-as években került sor a bőr- és üvegipar korszerűsítésére. Ugyanakkor ezekre az évekre tehető a cellulóz, a műanyaggyártás és az olajfinomítás fellendülése. A már meglévő ágazatok ismét új lendületet adtak a téglagyártásnak, a gépgyártásnak, a söriparnak és a kohászatnak. 296

— 433 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

nyek. Mindennek ellenére azonban az egész gazdaság lendülete hosszú évekre megtört. Az állami ipartámogató törvények célja a hiányzó „előfeltételek” megteremtése és az önálló vámvédelem hiányának a kiküszöbölése volt. A további célok közé tartozott a külföldi tőke beáramlásának a növelése és az ipari ágazatok fejlődésének az élénkítése és helyi ösztönzése. Néhány iparfejlesztési/ipartámogatási példa: 15 év adómentesség (legújabb technikát alkalmazó, Magyarországon addig nem gyártott terméket előállító vállalatoknak) 1881-ben; 236 új gyár épült, 187-et felújítottak, korszerűsítettek; szélesedő kedvezmények (kamatmentes kölcsönök, állami szubvenciók) 1890-ben; szubvenciók kiterjesztése (textilipar, vegyipar, gépipar) 1899-ben; minden eddigi Magyarországon nem gyártott termék kedvezményeket kaphat (az adómentességet újabb 15 évre lehetett meghosszabbítani) 1907-ben. Az ipartámogató törvények hatásai általában közvetettek voltak, és nem az állami alapítás célját szolgálták, hanem csupán kedvezmények voltak. E törvények rendszerint kedvezőek voltak a külföldi tőkére és a hazai felhalmozásra is. A külföldi tőkebeáramlás hatására az ipar egyes ágazataiban koncentrációs folyamatok kezdődtek el.298 A 19. század végén és a 20. század elején aztán új ágazatok fejlődése bontakozott ki, például a villamossági, elektrotechnikai ipar, amelyen belül fontos magyar találmányok születtek.299 Jelentős vállalatok voltak az Egyesült Izzólámpa Rt. és a Ganz Villamossági Gyár (áramtelepek). Azonban az egyes iparágakon belül jelentős aránytalanságok keletkeztek: például míg a szerszámgépgyártás a hazai szükségletnek még egynegyedét sem tudta lefedni, addig a magyar mozdonygyártás kkorra már néhány jelentős vállalkozás kezén volt az ágazati termelés döntő E része: például a bányászat a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. és az Észak-Magyarországi Egyesített Kőszénbánya Rt.; továbbá a vasipar: Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű. 299 Ilyen volt például a transzformátor, amelyet Bláthy-Zipernowsky-Déri fejlesztett ki, az árammérő, amely Bláthy találmányaként született meg, Kandó Kálmán villanymozdonya és Bródy Imre kripton védőgázas izzólámpája. Az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. izzóival a külföldi piacokon jelentkezett. Csonka János porlasztója tökéletesítette a robbanómotorokat. Francia- és Németországban Bánkiféle turbinákat szereltek fel. A Láng gyár kimondottan a gőzgépekre szakosodott, és az 1910-es években már 10 ezer lóerős gőzturbinákat gyártott. 298

— 434 —

5. A II. ipari forradalom

már az európai élvonalba került. Úgyszintén aránytalanság jött létre az iparvállalatok számában is (koncentráció), mivel a századforduló első évtizedében a magyar munkásság 60 százalékát és az össztermelés mintegy 75 százalékát mindössze 5 szénbánya, 3 vasgyár és 3 nagy iparvállalat (Ganz, MÁV és Csepel) adta. Időközben pedig beindult a kartellesedés folyamata, és így 1914-re mintegy 80 kartell alakult, melyek egy-egy iparágat szinte teljes egészében domináltak. A fejlesztéseket hitelekből finanszírozták, és sok esetben jelentős többletköltséget jelentett, hogy egyes nagyobb hitelügyletek az osztrákok közvetítésével jutott be az országba. A dualizmus idején körülbelül két és félszeresére nőtt az egy főre jutó nemzeti jövedelem, ugyanakkor az iparból és kereskedelemből élők aránya 20 százalékról 40 százalékra növekedett, míg a mezőgazdaságból élők aránya 75 százalékról 60 százalékra csökkent. 1914-re pedig a nemzeti jövedelem egyharmadát már az ipar adta. 5.4.2.4. Közlekedés, vasúthálózat, infrastruktúra

A közlekedésen belül egyre nagyobb szerepet töltött be a vasút, mivel a kiegyezést követően a legnagyobb befektetések a vasútépítés felé irányultak: úgy a belföldi, mint a külföldi tőke. Ennek oka, hogy biztos és jövedelmező befektetésnek számított. A vasút kulcsfontosságát már a reformkorban is felismerték300 (5-44. ábra), és bár sokkal szűkebb keretek között, de a neoabszolutizmus idején is támogatták ezt. Az állam a vasútvonalak építését és üzemeltetését magánvállalkozóknak engedte át. Ezért kezdetben elsősorban magántársaságok építették a magyar vasúthálózatot, de az állam biztosította a szükséges anyagi kereteket (kamatgarancia), azaz az építési kedv fokozásához minden beruházónak bizonyos százalékos hasznot biztosítottak. Amennyiben ennél kisebb volt a nyereség, az állam kiegészítette azt. Ez a rendszer számtalan visszaélést vont maga után, több vasúti vállalat csődbe ment, és a kormány kénytelen volt ezeket megvásárolni, különben megszűnt volna a vasúti forgalom. A kialakult helyzet miatt Baross Gábor ál300

z első jelentős vasútvonalat Pest és Vác között már 1846-ban átadták a forgalomA nak.

— 435 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

lamtitkár, majd közlekedési miniszter sürgette a vasutak államosítását. Baross 1869-ben ezért megalapította a Magyar Királyi Államvasutat, a MÁV elődjét, és a századfordulón az összes jelentősebb vonal (62 százaléka volt az államé) ennek a vállalatnak a kezében összpontosult.301 A vasútipar időközben a magyar gazdaság hajtóerejévé vált, és Baross a vasúthálózatot a gazdaságélénkítés kulcsfontosságú eszközévé tette. A MÁV közben jól jövedelmező közüzemmé vált. Baross bevezette a tarifarendszert, amely segítette az egységes piac kiépülését, ugyanakkor a zónarendszer nagyobb távolságra olcsóbbá tette mind a személy-, mind pedig az áruszállítást. 5-44. ábra: A Pest—Vác közötti vasútvonal megnyitása 1846-ban

Forrás: Fekete Sándor: Haza és haladás. Képes Történelem. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest (1974, 137).

A vasúthálózat fokozatosan lefedte az ország fontosabb városait és kereskedelmi csomópontjait. A századfordulóra Magyarország vasúti 301

magyar vasutak többsége egészen 1873-ig volt magánalapítású, ekkor az állami A vasutak 16 százalékot tettek ki. Az 1880–1891 közötti években csaknem az összes fővonal állami tulajdonba – a MÁV kezelésébe – került.

— 436 —

5. A II. ipari forradalom

hálózatának a sűrűsége megközelítette Nyugat-Európát (a látványos fejlődést lásd az 5-45. ábrán, a MÁV gyorsvonati mozdonya az 5-46. ábrán látható). 1888-ban a Ganz gyár már belső égésű motorokat állított elő, és hamarosan nemzetközi tekintélyre tett szerzett: Kandó Kálmán villanymozdonyával lehetővé vált a villamosság alkalmazása a közlekedésben. 5-45. ábra: A magyarországi vasúthálózat fejlődése 1867 és 1914 között

Forrás: slideplayer.hu

A közutak fejlesztése azonban jelentősen háttérbe szorult. Ennek az egyik oka az volt, hogy az utak fenntartása megoszlott az állam, a megyék és a települések között. 1914-re 74 ezer kilométernyi út hálózta be az országot: ebből 11 ezer volt állami tulajdonban, és ebből mindössze 200 km volt aszfaltozva vagy lekövezve. A vízi közlekedés szempontjából az adriai kikötők lehetővé tették Magyarország számára,

— 437 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

hogy Európával és a világ többi részével tengeren is kereskedhessen. A hajózás azonban eleinte igen lassan fejlődött, és a bécsi székhelyű, Széchenyi ösztönzésére létrehozott nagyvállalat, a Dunagőzhajózási Társaság (DGT) hazai alapítású versenytársait rendre kiszorította a piacról. Baross ezért szorgalmazta egy magyar állami hajóvállalat megteremtését. A Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság (MEFTER) hajói 1894-től járták a Dunát és a Tiszát, a Bécsbe közlekedő gőzöseikre hamarabb elfogytak a jegyek, mint az osztrák vállalat hajóira. Az utasszállító- és vontatóhajók, uszályok Újpesten épültek. A horvát tengerparton található Fiume (ma Rijeka) városa 1807 óta Magyarország része volt. A kicsiny halászkikötő kiépítésére már Kossuth is tett javaslatot, ám erre végül csak a kiegyezés után került sor: 1872-ben kezdték meg a munkálatokat, és néhány év alatt Fiume az Adria egyik legjelentősebb kikötőjévé vált. Az innen induló hajók Amerikába és Ausztráliába is eljutottak. 5-46. ábra: A MÁV gyorsvonati mozdonya 1874-ből

Forrás: www.innoteka.hu

— 438 —

5. A II. ipari forradalom

5.4.2.5. Demográfia, migráció

A dualizmus korában következett be a polgárosodás kezdeti szakaszára jellemző demográfiai fordulat, azaz a születések és a halálozások addig enyhén lefelé lejtő, párhuzamos trendvonala meredeken zuhanni kezdett: az elhalálozásoké pedig jóval gyorsabban, mint a születéseké.302 A kiegyezést követő négy évtizedben Magyarország lakossága 13,6 millióról 18,3 millióra – Horvátországgal együtt 15,5 millióról 20,9 millióra – nőtt. Ezért a tényleges növekedés 5,4 millióra tehető, az átlagos évi növekedés aránya pedig 0,74 százalék volt. Amíg az iparosodó európai országokban a demográfiai felgyorsulás már sokkal előbb bekövetkezett, Magyarországon mindez csak az 1880as években bontakozott ki. Ebben azonban az ország gazdasági elmaradottsága mellett olyan tényezők is közrejátszottak, mint például az 1830 és 1873 közötti járványok, de az 1870-es évtizedben pusztító utolsó nagy kolerajárvány miatt magyar viszonylatban teljes fordulatról csak az 1880-as években lehet beszélni, mivel ekkor vonult át az országon a polgárosodás kezdeti szakaszának demográfiai hulláma.303 Maga a népességnövekedési folyamat régiónként és nemzetiségenként igen változó és egyenetlen volt. Például a városiasodás dualizmuskori szakaszát az jellemezte, hogy a városi lakosság növekedése háromszorosan meghaladta az országos átlagot, a népesség növekedése az új iparvidékek városaiban pedig meghaladta az 50 százalékot.304

Az 1869–1910 közötti időszakban a születések aránya 42,5 ezrelékről 34,3-ra, a halálozásoké 34,5-ről 22,7 ezrelékre esett vissza. A világháborúig tartó évtizedben a természetes szaporulat évi átlaga 11 ezrelék volt. Ugyanakkor az egész korszak folyamán mintegy 5,8, Horvátországgal együtt pedig 6,7 millió főnyi természetes szaporulattal lehetett számolni (http://konyvtar.ksh.hu/index.php?s=kb_statisztika). 303 Európai viszonylatban szemlélve eléggé alacsony a korabeli magyarországi tény leges szaporulat üteme, mivel e tekintetben Ausztria (0,82 százalék), Németország, Anglia és Oroszország növekedési rátái sokkal magasabbak voltak. Ugyanakkor Olaszország, Franciaország és Spanyolország Magyarország mögött volt (http:// mek.oszk.hu/02100/02185/html/171.html). 304 http://venus.arts.u-szeged.hu/pub/torteneti/legujabbkori_egyetemes/tomka/ Tomka_k01_Mo_penzintezetek.pdf 302

— 439 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A 19. század második felében Európából hatalmas kivándorlási hullám indult el Amerikába. Hamarosan egyre nagyobb tömegek hagyták el Németországot, de az Osztrák–Magyar Monarchiát is. Magyarország területéről elsősorban a nemzetiségiek körében volt erős a kivándorlás, aránylag nőtt a magyarság aránya a lakosság egészéhez viszonyítva.305 Mindez szerves része volt a 19. századi egyetemes migrációs folyamatnak, továbbá az országok és tájegységek élénk népességcseréjének, amely hatások a Magyar Királyság területén is alaposan megváltoztatták bizonyos régiók népességi viszonyait. A kivándorlás fontosabb okai közé tartozott a munkanélküliség, az alacsony életszínvonal, összességében a föld és munka híján szűkölködő szegényparaszti tömegek nyomora.306 „A kivándorlási többletet, vagyis a tényleges veszteséget 1,7-1,8 millió főre becsülhetjük. Ez a végösszeg azonban több a természetes és a tényleges szaporodás között mutatkozó 1,4 milliónyi különbözetnél. A korszak folyamán ugyanis számottevő bevándorlás enyhítette, ha ellensúlyozni nem is tudta a kivándorlási veszteséget. A bevándorlókról statisztikai kimutatás nem készült, számuk 300-400 ezer fő körül mozoghatott, mintegy háromnegyed részük a birodalom másik feléből települt be.”307

5.4.3. A magyar bankrendszer fejlődése a dualizmus alatt 5.4.3.1. A magyar bankrendszer a kiegyezéstől az 1873-as válságig

A gazdaság fejlődésének pénzügyi hátterét a hitelintézetek, bankok és takarékpénztárak egyre növekvő száma biztosította. Míg Nyugat-Európában az átalakulások mozgatója maga a nagymértékű iparosodás volt, addig Kelet-Közép-Európában a tőkés átalakulás legdinamikusabb ttp://multunk.com/index.php?title=N%C3%A9pess%C3%A9gn%C3%B6veked h %C3%A9s,_v%C3%A1ndorl%C3%A1s,_v%C3%A1rosiasod%C3%A1s 306 http://multunk.com/index.php?title=N%C3%A9pess%C3%A9gn%C3%B6ve ked%C3%A9s,_v%C3%A1ndorl%C3%A1s,_v%C3%A1rosiasod%C3%A1s&ol did=118319 307 http://multunk.com/index.php?title=N%C3%A9pess%C3%A9gn%C3%B6ve ked%C3%A9s,_v%C3%A1ndorl%C3%A1s,_v%C3%A1rosiasod%C3%A1s&ol did=118319 305

— 440 —

5. A II. ipari forradalom

ágazatai a bankrendszer és a modern infrastruktúra kiépülésében keresendőek. A dualista korszak gyors ütemű hitelintézeti növekedése azonban együtt járt a bankhálózat térbeli, földrajzi kiterjesztésével, amely nem csupán a bankok számának a növekedését, hanem az új létesítményeknek, a hitelintézeti innovációnak az ország központjától a peremkerületek irányába történő látványos eltolódását is jelentette egyben. A kiegyezést követően a banki innovációk dinamikusabbá váló diffúziója a hazai tőkeforrások bekapcsolódásával a kisebb adaptációs csomópontokban, azaz egyre több vidéki városban is létrehozta a haladáshoz szükséges anyagi feltételeket. A fejlődés utat tört magának, mivel Pesten és Budán az 1870-es évek elejére már körvonalazódott az ország első számú pénzügyi központja, amely a külhoni tőke elsőrangú adaptációs centrumaként működött, és mint ilyen, a Budapestté összeolvadt (1873) főváros vált az ország legfontosabb növekedési és innovációs pólusává. Ez már a hitelintézeti hálózat kiépítésének a diffúziós szakasza volt. Mindazonáltal az öngerjesztő regionális gazdasági és társadalmi modernizáción, valamint a tőke és a banki innovációk fővároson kívüli szétterjedésén túl már a budapesti innovációk tudatosan irányított diffúziójára is szükség volt ahhoz, hogy életképes hálózatok alakulhassanak ki az új növekedési pólusokban és ezek között. Gál Zoltán a tőkediffúziónak e terjedési formáját a hierarchikus diffúziós modell segítségével írja le, amelyben az innovációk a hitelintézetek és a településhálózat hierarchikus láncai mentén terjednek.308 A modern értelemben vett bankrendszer kiépülése a kiegyezés után kezdődött meg, mivel a korábbi, politikailag kevésbé kedvező időszakok (forradalom, önkényuralom, föderalista, félalkotmányos centralista) nem kedveztek a tőkeáramlásnak és a bankok alapításnak. A 17–18. század magyar hitelrendszerei térben és társadalmilag is igen zárt, lokális, helyi alapon szerveződő hitelfolyamatok voltak, ahol azonos társadalmi csoportba tartozók, személyes ismerősök adtak kölcsönt egymásnak (például Széchenyi hitelei). Az „intézményi” hitelezés elsősorban az egyházi alapítványok, az árvapénztárak és a városok szűk 308

http://vikek.eu/wp-content/uploads/2014/02/KEK-9.pdf

— 441 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

körében működött. Ezek a hitelek esetlegesek, kiszámíthatatlanok, magas kamatozásúak és rövid lejáratúak voltak. Ugyanakkor rendszerint a szükségesnél kevesebb tőkét biztosítottak a felvevő számára. Léteztek ugyan már hitelintézetek a kiegyezés előtt is (például a reformkorban alapított Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, több takarékpénztár, az 1864-ben alapított Első Magyar Iparbank és Budai Takarékpénztár, vagy épp az 1865 óta működő Budai Kereskedelmi és Iparbank), de az a típusú lendületes pénzügyi rendszerben is megmutatkozó fejlődés, amelyre az országnak már ekkor nagy szüksége lett volna (és ami a fejlettebb európai országokban még azelőttről szintén adott volt), csak 1867 után, vagyis a kiegyezést követően indult el hazánkban. A kiegyezés megkötésekor csupán 84 hitelintézet működött az országban: 4 bank, 1 földhitelintézet, 57 takarékpénztár és 22 hitelszövetkezet; ezekhez csatlakozott az Osztrák Nemzeti Bank 6 fiókja és a Creditanstalt pesti fiókja. Ez utóbbiakhoz hasonló nagyobb szabású hazai intézet csak a reformkorban alapított Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és a Pesti Hazai Első Takarékpénztár, valamint az 1862 óta működő Magyar Földhitelintézet voltak. Vidéken pedig csak a Pozsonyi Első Takarékpénztár (1842) volt számottevő intézmény. Az összes hazai hitelintézet saját tőkeeszköze nem haladta meg a 7 millió forintot, összes vagyonuk pedig mintegy 85 millió forintra volt tehető. A következő években azonban beigazolódni látszott a rohamos felzárkózást várók derűlátása (5-7. táblázat). A hitelrendszer alapját képező hitelintézetek száma a dualizmus első éveiben megsokszorozódott: a kiegyezés évétől 1873-ig 84-ről 632-re emelkedett a bankok, hitelintézetek, földhitelintézetek és takarékpénztárak száma, tőkeállományuk pedig 500 millió forint fölé emelkedett (Berend – Ránki, 1972, 24–39). Az ebben az időszakban létrehozott öt legfontosabb bank: Magyar Általános Hitelbank (Creditanstalt, Rotschildok alapítása, részvénytársasági forma); Angol–Magyar Bank; Franko–Magyar Bank; Magyar Általános Földhitel Rt.; és Municipális Hitelintézet.

— 442 —

5. A II. ipari forradalom

5-7. táblázat: A magyarországi hitelintézetek alakulása 1866 és 1895 között 1866

1873

1880

1890

1895

Bankok

122

107

170

264

Takarékpénztárak

298

316

455

583

Földhitelintézetek

Hitelszövetkezetek

208

249

591

968

Összesen

632

677

1 221

1 822

Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv. 1895. Bp. (1896, 294—295); Magyar Statisztikai Évkönyv. 1896. Bp. (1897, 316).

A bankrendszer (és a magyar gazdaság) fejlődésében nem csupán a kiegyezés nyújtotta politikai stabilitás, hanem több külső körülmény is szerepet játszott. Az egész Európában eluralkodó, 1850-től 1873-ig tartó kedvező konjunktúra 1866–1867-ben érte el tetőfokát. A kontinensen kibontakozó iparosodás tartósan megnövelte az élelmiszerés nyersanyagszükségletet, és mindez ösztönzően hatott a magyar mezőgazdaság fejlődésére is. A hatvanas évek végére Magyarország gabonakivitele ötszörösére nőtt ahhoz képest, mint amennyit a forradalom előtt egy átlagos esztendőben exportra szánt. Úgy tűnt, hogy a kiegyezés körüli években többnyire előnyös külső feltételek mellett indult el az ország az áhított felzárkózási kísérletbe. A század középső évtizedeiben elsősorban a szabad piac elvei érvényesültek a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, ezért sem vámok, sem pedig tilalmak nem bonyolították a kereskedelmet. Rövid távon pedig kedvező hatással járt az 1866-os porosz–osztrák háborút kísérő pénzszaporítás, amely a nagy tömegű államjegy- és bankjegykibocsátásban nyilvánult meg.

— 443 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-8. táblázat: Értékpapír-kibocsátások és beruházások Magyarországon 1860 és 1873 között (a tőkeállomány növekedése; millió forint) 1860—1866

1867—1873

Vasutak

68,7

377,0

Egyéb közlekedési vállalatok

2,1

15,1

Ipari részvénytársaságok

4,6

97,1

Hitelintézeti alaptőke

1,6

92,1

Biztosítók alaptőkéje

2,5

5,0

Jelzálogkölcsön-állomány

31,6

89,8

Összesen

111,1

676,1

Forrás: Katus László: A tőkés gazdaság fejlődése a kiegyezés után (1979, 928).

A korlátlannak tűnő kereslet kielégítése érdekében sorra alakultak a különféle részvénytársaságok, és 1867–1873 között mintegy 676 millió forintot fektettek be a magyar gazdaságba, ami látványos növekedés az előző hét évhez képest (5-8. táblázat, több évtized adatait összevetve lásd 5-9. táblázat). 1867–1873 között nagyjából 550 hitelintézetet és 170 ipari vállalatot létesítettek részvénytársasági formában. E hét év folyamán 4000 kilométer vasút épült, amely kétszer annyi volt, mint előtte két évtized alatt. Az alapítások nagy többsége mögött azonban semmiféle reális gazdasági tevékenység nem húzódott meg és egyetlen céljuk a részvényeken keresztül megszerezhető árfolyamnyereség volt. Az alapítások éveiben (Gründerzeit) mindez világjelenségnek számított. A fantomvállalkozások soraiban különösképpen nagy arányban voltak jelen a hitelintézetek. A részvények megvásárlását a bankok bőséges hitelezéssel támogatták. Az átmeneti pénzbőség és a növekvő vállalkozási kedv rendkívül kedvezett a hitelintézetek létrejöttének: 1867-ben 22, 1868-ban 49, 1869-ben 91, 1870ben 80 új hitelintézet alakult, és évente átlagosan 7 millió forintot fektettek be hitelintézetek alapításába (Botos, 2002, 17-37, 42–78). A hitelintézetek által összegyűjtött és elosztott tőkék összege évente átlagosan mintegy 35-40 millióval növekedett. Az 1869-ben bekövetkezett átmeneti hitelválság és a porosz–francia háború ideiglenesen lelassították Magyarországon a hitelintézetek gomba módra történő szaporodását, ellenben 1872–73ban már ismét tombolt az alapítási láz (gründolás). Például 1872 januárja — 444 —

5. A II. ipari forradalom

és 1873 májusa között 203 új bankot és takarékpénztárat létesítettek.309 A mintegy hat évig tartó fellendülésnek az 1873. májusi bécsi tőzsde krach vetett végett, amely majdnem egy évtizedig elhúzódó válságot és visszaesést gerjesztett szerte a birodalomban. 5-9. táblázat: Tőkebefektetések alakulása Magyarországon 1867 és 1900 között (évi átlag; millió forint) 1867— 1873

1874— 1880

1881— 1885

1886— 1890

1891— 1895

1896— 1900

Állami beruházások

20,4

8,1

25,4

17,9

25,2

46,5

A vasúti tőke növekedése

53,8

21,1

15,8

23,5

41,5

52,5

Ipari/részvénytőke növekedése

10,0

4,0

7,9

6,5

16,0

17,0

Jelzálogkölcsönök

12,3

11,1

18,7

41,5

61,0

61,5

Budapest építkezései

12,3

7,0

13,2

15,5

23,0

40,0

Gépimport

9,1

5,5

12,5

7,4

15,0

17,5

Forrás: Katus László: A tőkés gazdaság fejlődése a kiegyezés után (1979, 92).

Megjegyzendő, hogy a kialakulás első fázisában, azaz 1873-ig elsősorban külföldi tőkével megalapított nagybankok jöttek létre (felülről és külső segítséggel), ebből adódóan a bankrendszer szerkezete hiányos volt. A hitelintézeteken keresztül jelentős mennyiségű külföldi (angol, francia és osztrák) tőke áramlott be a magyar gazdaságba. Budapesten elsősorban a külföldi bankok és tőkéscsoportok létesítettek a korban óriásinak számító pénzintézeteket. A bécsi Creditanstalt, az osztrák Rothschildok bankcsoportja alapította a magyar nagybirtokosok és nagytőkések közbenjárásával 1867-ben a már említett Magyar Általános Hitelbankot. Ebben az időszakban vált honossá Magyarországon is az új típusú „forgalmi” bank, amely már nemcsak a megszokott bankügyleteket bonyolította le, hanem maga is ipari és kereskedelmi vállalatokat alapított, vasútépítésbe kezdett, ingatlanokat adott és vett. 309

ttp://multunk.com/index.php?title=A_t%C5%91k%C3%A9s_hitelszervezet_ h kialakul%C3%A1sa#cite_ref-5

— 445 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A Magyar Általános Hitelbank elsősorban a vasútépítésekbe irányította a tőkéjét, de létesített gázgyárat és gépgyárat is. Sőt ez a stabil nemzetközi háttérrel és kiváló kapcsolatokkal rendelkező intézmény állambankári funkciókat is ellátott. Az angol tőkével pedig 1868-ban az Angol–Magyar Bankot alapították meg. Továbbá az Erlangen Bankház és a Franko–Osztrák Bank közösen hozta létre 1869-ben a Franko–Magyar Bankot. Ugyancsak az Erlangen Bankház alapította (a Franko–Magyar Bank segítségével) 1871-ben és 1872-ben a Magyar Általános Földhitel Rt.-t és az Általános Municipális Hitelintézetet. A korabeli bankalapítások jellemzői a jelentős tőkeerő és a koncentráltság. A fentebb említett 5, külföldi tőkével megalapított nagybank mintegy 47 millió forintos tőkéje az 1872 végén fennálló több mint 500 hazai pénzintézet összes alaptőkéjének az 58 százalékát képviselte (a nagybankok ügyleteinek fejlődéséről lásd az 5-10. táblázatot). Az 5 bankóriás mellett a kezdetekben szűkösebb keretek között kezdte el működését 1869-ben a Magyar Leszámítoló és Pénzváltóbank, amely a Niederösterreichische Escompte-Gesellschaft alapítása volt. Ugyanebben az évben indult el hazai tőkével a Magyar Jelzálog-Hitelbank (Vargha, 1896, 271–289). Ezek a fővárosi nagybankok rövidesen létrejöttüket követően egy sor kisebb vidéki bankot is létrehoztak. 5-10. táblázat: A budapesti bankok a nagybankká válás útján 1869 és 1904 között Alaptőke (millió forint)

Bank

Össztőke (millió forint)

1869

1880

1890

1880

1904

Magyar Általános Hitelbank

6,0

10,0

32,6

72,0

Pesti Magyar Kereskedelmi Bank

1,5

2,5

8,0

19,4

151,0

Leszámítoló Bank

0,5

2,0

10,0

5,0

45,0

Magyar Jelzálog-Hitelbank

0,6

0,7

10,3

2,6

160,0

Pesti Hazai Első Takarékpénztár

1,0

2,4

4,0

68,0

169,0

Magyar Földhitelintézet

n.a.

80,0

149,0

Összesen

9,6

17,6

42,3

207,6

746,0

Az összes hitelintézet százalékában

36,0

23,0

37,0

40,0

45,0

Forrás: multunk.com

— 446 —

5. A II. ipari forradalom

Az új nagybankok elsősorban a helyi ipar és kereskedelem hitelszükségletének a kiszolgálásával foglalkoztak. Főleg a német, illetve az osztrák bankok esetében volt ez így. A részvénytársasági keretek között megszervezett korszerű, „forgalmi” ügyleteket bonyolító bankok nagyrészt a saját tőkéjükre és a külföldi nagybankoktól szerzett hitelekre támaszkodtak. Ugyanakkor a konvencionális és szűkebb értelemben vett banktevékenységek mellett a kapitalista jellegű gazdasági aktivitás valamennyi ágazatával foglalkoztak. Ilyen ügyletek voltak az értékpapírok adásvétele, tőzsdei üzletek, adóslevelek és kötvények kibocsátása, állami és községi kölcsönök elhelyezése, hitelintézetek, ipari, kereskedelmi, vasúti vállalkozások alapítása, finanszírozása ilyen vállalatok részére hosszú vagy rövid lejáratú kölcsön közvetítése, ingatlanok felvásárlása és eladása, sőt még áruüzletek is. Ugyanakkor a korabeli pénzügyi környezetben az alacsony kockázatú biztosítéki ügyletek (letétek) lecsökkent szintjei egyben gyengeséget is jelentettek, mivel pontosan ezek az üzletek ellensúlyozhatták volna valamennyire a magas kockázatú, crédit mobilier jellegű kiterjedt pénzkereskedelmi ügyleteket. A haszon kezdetben még számítható alacsonynak, mivel a saját tőke mintegy 10 százalékát is meghaladta, amely többlet nem a szokványos banki ügyletekből folyt be, hanem egyértelműen a különféle pénzügyi/részvény (stb.) spekulációk útján generálódott. Időközben a bankok már egyszerűen képtelenek voltak megfelelő mennyiségű idegen tőkét befogadni és ésszerűen szétteríteni. A legfőképpen pénztárjegyek kibocsátásával felhalmozott betétek folyamatos bővülése, de ezzel párhuzamosan a váltótárca-állományuk megemelkedése is valójában korszerűtlen keretek között mozgott, és helyi szinteken nem hozta meg a nyugati mintához idomuló ezzel kapcsolatos magas elvárásokat (Kövér, 1984, 486-511). Bár a folyamatosan emelkedő és nagyon magas, esetenként 50 százalékot is elérő nyereségrészesedések azt a látszatot keltették, hogy a stabil gazdasági helyzet és alapítási mánia biztosan eltart még egy darabig, lényegében ez már a közelgő pénzügyi krach előjátékát képezte. Az 1873-as válság első jelei ekkor már lassan Pesten is megmutatkoztak. — 447 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A piac lassanként telítődött, és a bankok egyre nehezebben fogadták be az újabb értékpapírokat. A piac ilyen jellegű elakadása azonban bármikor jelentős tőzsdei turbulenciákhoz vezethetett. Ekkor egyes bankok már a kosztüzlet segítségével ügyfeleik számára, de valójában saját maguktól vásárolták fel részvénytársaságuk saját papírjait. A tőzsdén 1873 tavaszán már érezhető volt a kezdeti nyugtalanság, és végül 1873 májusában a bécsi tőzsdén keresztül a pestihez is megérkezett a pánik. A legjelentősebb tőzsdei áringadozások először 1873. május 5-én mutatkoztak meg, amikor a pesti székhelyű Franko–Magyar Bank, amely korábban a bécsi tőzsde egyik legtündöklőbb csillagjának számított, benyújtotta a még fennálló nominális tőkéjére vonatkozó kifizetési hátralékkal kapcsolatos követeléseit. Két héttel korábban a bank még 12,5 százalék kivételes osztaléktöbbletet ígért a részvényeseinek. A bank ígérete és tőzsdei cselekedete közötti különbségből adódóan az intézmény bizalmi válságba sodorta magát, és saját befektetői nehéz helyzetbe kerültek. 1873. május 9-én (péntek), azaz csak egy héttel a Bécsben megnyitott Világkiállítást követően, egy nap leforgása alatt mintegy 120 csődjelentés történt, beleértve a Bankhaus Mayerberg & Russow bankházat is.310 Mindez a részvényárak drámai zuhanását eredményezte, és aznap 13 órakor a bécsi tőzsde épületét a rendőrség hirtelen lezárta. Ez a nap a „Fekete Péntek” néven vonult be a Bécsi Értéktőzsde történetébe. A súlyos tőzsdekrach pillanatok alatt begyűrűzött a gazdaság minden ágazatába, azaz az egész birodalmat érintő válsággá mélyült. Magyarországon az államháztartásban megmutatkozó nyomasztó hiány is a válság mélyülésének irányába hatott, amely 1873-ban meghaladta az 55 millió forintot, és a válság mélyülésének irányába hatott.311 A súlyosbodó helyzetet tovább fokozta a rossz termés és a kolerajárvány is. A komoly veszteségek fő forrása a forgalmi bankok esetében a tőzsdei spekuláció, az ingatlanspekuláció és a kockázatos, megalapozatlan „gründolások” hirtelen összeomlása volt. Így valójában kettős válság alakult ki és sújtotta párhuzamosan 310 311

ttp://library.fes.de/spdpdalt/19310716.pdf h http://real-j.mtak.hu/51/1/AkademiaiErtesito_1873.pdf

— 448 —

5. A II. ipari forradalom

Magyarországot: a modern tőzsdén keresztül terjedő és a hagyományos típusú válság (Katus, 1979, 913–930). Az év folyamán csak a tőzsdei részvényeknél mintegy 55 millió forint volt az árfolyamveszteség, amely összegből mintegy 44 millió forintot a bankpapírokból keletkezett veszteségek képeztek. A bankok alaptőkéje 1873 és 1879 között 56 millióról 27 millióra zsugorodott. Mintegy ötven bank jutott ekkor csődbe. 1879-re mindössze 12 részvénytársasági bank maradt Budapesten, s a többségük jelentősen megcsappant tőkekerettel próbált felépülni (Jirkovsky, 1940, 170–206). A részvények hirtelen elértéktelenedése minden nagyobb bankot és más, ebbe a szektorba befektető pénzintézményt súlyosan érintett, de a kár nem volt azonos mértékű. A különbség alapját éppen az képezte, hogy mennyire voltak túlsúlyban az adott bankok üzleti politikájában a kiterjedt alapítási kezdeményezések. Az újonnan alapított nagybankok közül egyedül a Magyar Általános Hitelbank élte túl a pénzügyi sokkot, mivel a szerencsésebbek, vagy sokkal inkább a megalapozottabb intézmények közé tartozott. Mindennek ellenére a létrejött deficit ellensúlyozása érdekében kénytelen volt az eredeti 12 millióról 10-re csökkenteni az alaptőkéjét. A két külföldi tőkés túlsúlyú nagybanknak, a Franko–Magyar Banknak és az Angol–Magyar Banknak azonban jelentős veszteségei voltak. Például az 1873-as könyvükben 2,49 és 1,22 millió forint értékű kárt könyvelhettek el. A helyzetet az ezeket az összegeket messzemenően meghaladó behajthatatlan követelések tetézték, amelyek az elkövetkező években csak tovább emelkedtek. Az Angol–Magyar Bank összeroppanását azonban nem a tőzsdei spekulációk eredményezték, hanem sokkal inkább a határőrvidéki erdőüzletekkel és a besztercebányai faüzletekkel kapcsolatos üzleti kudarc. A Franko–Magyar Bank esetében pedig visszaütöttek a korábbi kockázatos értékpapír- és ingatlanspekulációk hatásai, továbbá a magas nyereségszerzés céljából létesített (reális gazdasági tevékenységgel fedezetlen) vállalkozások, amelyek csak tovább fokozták a bank saját veszteségét. A vezetőség hasztalanul próbálkozott megszépített mérlegekkel rejtegetni a tényleges veszteségeket, mivel a bank iránti bizalom is megren-

— 449 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

dült. A közgyűlés eredménytelenül rendelte el a káros részvények egy részének a megsemmisítését, a megmenthetőekre pedig újabb összegek befizetését, mivel az évtizedekig elhúzódó kifizetési nehézségek miatt a bank végül mégiscsak felszámoltatta önmagát.312 E két bank esetéhez hasonlóan többnyire a többi bank sem jelentett be azonnal csődöt, hanem gyakran a túlélésért folytatott évekig húzódó küzdelmek eredménytelensége után szüntették be működésüket. 5.4.3.2. Az 1873-as válság tapasztalatai és az 1870-es évek fejlődése a magyar bankszektorban

Az alapítási láz bódulata után a higgadtság évei következtek a bankszektorban. Az 1870-es évtized hátralévő időszaka a banki és vállalati összeomlások mellett a vontatott felépülés jegyében telt el. Nagyban előmozdította a regenerálódás folyamatát a törvényhozás olyan színvonalas teljesítményeivel, mint például az 1875-ben meghozott, a hiteléletet is végtelenül liberálisan szabályozó kereskedelmi törvény (XXXVII. törvénycikk). Ebben a törvényben csapódtak le a krízis fontos tapasztalatai, mert például megtiltotta a részvénytársaságoknak saját részvényeik megszerzését és zálogba vételét. Ezért a magyar kereskedelmi törvény (okulva a korábbi fejleményekből) a részvénytársaságokra nézve sokkal részletesebb és fejlettebb lett. A jogszabály nem foglalkozott a társaságok jogi személyiségével, és a cégjegyzést a kezdettől fogva a bíróságok hatáskörére bízta (Sárközy, 2005, 2–25), azonban kiemelkedően fontos társasági formaként kezelte a részvénytársaságot, amelyben nemcsak a részvényeseket és a hitelezőket pártfogolták, hanem előírták a vezetők felelősségét és ellenőrzését is. Továbbá szabályozták a fontosabb üzleti műveletek nyilvánosságra hozását. Mivel a részvénytársaságok tőkeszerzése jóval egyszerűbben működött a többi társaságénál, és emiatt összhangban tudtak maradni a technikai fejlődéssel, számuk és alaptőkéjük tekintetében Magyarország ekkor Európa élvonalában járt.313 312 313

ttp://library.fes.de/spdpdalt/19310716.pdf h h ttps://www.penzugyiszemle.hu/documents/borbelyk-2017-1-mpdf_ 20170406160439_46.pdf

— 450 —

5. A II. ipari forradalom

A bankok többsége Pest-Budán (1873-tól Budapesten)314 koncentrálódott, és ebből is látszik, hogy a város elsősége már az 1870-es években is kétségtelen volt. Ennek megvoltak a maga előzményei: Pest és Buda – főként Pest révén – egyre inkább megerősítette vezető pozícióját az ország hiteléletében. 1867-ig egyedül itt működtek bankok az országban. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy az új osztrák nagybank, a Creditanstalt éppen Pesten nyitott filiálét 1857-ben. Az Osztrák Nemzeti Bank ugyan 1854-től több magyarországi fiókkal is rendelkezett már, azonban a pesti dotációja is messze – 1854-ben például tizenkétszeresen – meghaladta a többiét (Kövér, 1993, 186; Jirkovsky, 1944, 81–116). Sokatmondó tény az is, hogy a Pesti Hazai és a Budai Takarékpénztár részesedése az összes takarékpénztár jelzáloghiteleiben és váltóleszámítolásában 1852–1862 között 33 százalékról 40 százalékra nőtt (Vörös, 1978, 158). Budapest a kiegyezést követő bő egy évtizedben vált a magyarországi hitelélet központjává, és 1873 után, a válság romboló hatásai ellenére is megtartotta vezető szerepét. 1877-ben például a budapesti bankoknál lévő 27,5 millió forintnyi váltó az összes magyarországi bank váltóállományának kétharmadát tette ki (Vargha, 1896, 597–599). Továbbá 1872-ben a saját tőke, azaz részvény és tartaléktőke a nyereséggel egyetemben, a pest-budai bankok összes tőkeállományának a 41,7 százalékát képezte, amely aránytalanul magas eltolódást jelentett (Pólya, 1895, 48–50).

314

egjegyezzük, hogy az 1873. esztendő, azaz pont a globális krízis éve, új korszakot M nyit meg a magyar főváros történetében: ugyanis november 17-én Pest, az ország fejlődő kereskedővárosa egyesült az Budával és Óbudával, a nagy múltú történelmi emlékek városával. A Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá való egyesítéséről az 1872. évi XXXVI. törvénycikk rendelkezett. http://hogyantortent. com/pest_buda_es_obuda_fovarossa_egyesitese/

— 451 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5.4.3.3. Bővülő bankügyletek: univerzális bankok a dualizmus korában 5-17. keretes írás Az univerzális bankok kialakulása és elterjedése

Vegyes bankoknak, más néven univerzális bankoknak315 – a legáltalánosabb értelemben – azokat a pénzintézeteket nevezzük, amelyek a kereskedelmi banki tevékenységet, vagyis a rövid lejáratú hitelezést kombinálják a beruházási bankok üzletével, a hosszú lejáratú befektetéssel. A modern banküzemtan definíciója szerint: „Az univerzális bank olyan bank, [...] amely üzleteinek gyakorlása közben nem ismer korlátozást sem mennyiségi, sem helyi/lokális, sem ügyfélcsoportokra vonatkozó, sem ágazati, sem minőségi tekintetben (Büschgen, 1989, 30.). Ugyanezen szerző másik megfogalmazásában a vegyes bank „minden banküzletet művel a jegykibocsátás és a záloglevélkibocsátás kivételével” (Büschgen, 1970, 6.). Mivel ezek rendkívül tág definíciók, s így kevésbé operatívak, ezért Georg Solmssen 1930-as meghatározását is idézzük: a vegyes bank „hitelintézet, amely a hitelüzlet és a pénzkereskedelem művelését a kibocsátási és az alapítási üzlettel egyesíti (Solmssen, 1930, 12). A történeti irodalom és a kortársak az értékpapír-kibocsátási és az alapítási üzleteket azonosították a fogalommal. A modern nagyipari banknak ez a változata a saint-simonisták eszmevilágából eredt, akik a bankárokban látták a modern gazdasági élet valódi vezetőit. Az új banktípus jellegzetes mintája a Péreire testvérek által 1852-ben létesített párizsi Crédit Mobilier volt. Az 1850-es években már Németországban és Ausztriában is elterjedt volt ez a banktípus. (Vargha, 1896, 362–365). A Crédit Mobilier rövid és hosszú lejáratú hitelüzletekre szakosodott, ugyanakkor ügykörére jellemző volt az ingó- és ingatlanhitel kombinációja. 1866 után azonban a bank likviditási krízisbe került, és

315

korabeli magyar szóhasználat nem egységes az „univerzális” bankok megjeA lölésében: a „vegyes bank”, „forgalmi bank”, „mobilbank” elnevezések egyaránt előfordulnak. Az angol „mixed banking” és a német „gemischte Banken” mintájára a két elsőként említett kifejezés kerül használatra a német eredeti mellett.

— 452 —

5. A II. ipari forradalom

tevékenységeit vagy teljesen abbahagyta vagy jelentősen beszűkítette, és csak a két világháború közötti időszakban éledt újra fel. A vegyes bankok nem csupán Németországban, hanem más közép-európai országokban, így Ausztriában,316 Svájcban, Olaszországban, Magyarországon,317 valamint Skandináviában is a pénzintézeti rendszer gerincét alkották. Az angol hitelintézetek ezzel szemben nem kapcsolódtak be a korszak pénzügyi felfogása szerint spekulatívnak, nem „bankszerűnek” tartott üzletekbe.318 Pontosabban fogalmazva itt a bankok specializációja figyelhető meg: a hitelintézetek domináns része rövid lejáratú hitel- és letéti üzletekkel foglalkozott („commercial bank”, „deposit bank”), míg a többiek kizárólag az értékpapírok kibocsátására, értékpapírkereskedelemre szakosodtak („investment bank”, „broker”). Az angol és a német típus közötti átmenet jellemezte Belgium és Franciaország pénzintézeti rendszerét. Jóllehet a hosszú lejáratú iparfinanszírozás éppen e két országból indult el a Société Générale, a Banque Belgique, valamint a Crédit Mobilier révén, de e két ország bankjai – kudarcaik után – jórészt felhagytak ezen üzletekkel (Bom, 1977, 151–172).

A hagyományos típusú Pesti Magyar Kereskedelmi Bank az 1866. évi alapszabálya szerint még csupán leszámítolási, előleg-, letét-, városi ingatlanokra nyújtott jelzáloghitel-, folyószámlabetét- és pénztárjegyletét-üzleteket folytatott. A másik két, 1867 előtt alakult pest-budai bank, az Első Magyar Iparbank és Budai Kereskedelmi és Iparbank üzletköre pedig – a takarékbetét-gyűjtést leszámítva – ennél is szű-

gy osztrák példa az Österreichische Credit-Anstalt für Handel und Gewerbe, 1855 E (Bécs), amely pesti fiókot működtetett. 317 Magyarország bankrendszere az első világháború előtt nem csupán szoros kapcsolatban állt más közép-európai országok – mindenekelőtt a Habsburg-monarchián belül Ausztria – bankrendszerével, hanem számos tekintetben hasonló is volt azok hoz. Az első világháború előtti bankrendszerek összehasonlításáról lásd Tomka Béla: A magyar bankrendszer fejlődésének sajátosságai nemzetközi összehasonlításban, 1880–1931. 318 A szembeállításra lásd még Adolf Weber: Depositenbanken und Spekulationsbanken. Ein Vergleich deutschen und englischen Bankwesens. Leipzig 1902. 316

— 453 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kebb volt, például ki volt zárva belőle a jelzáloghitelezés (Pólya, 1895, 19). Ezzel a takarékpénztáraktól alig különböző tevékenységi körrel szemben az újonnan alapított bankok lényegesen szélesebb profilúak voltak. Például a Magyar Általános Hitelbank, az Angol–Magyar Bank és a Franko–Magyar Bank szinte mindennel foglalkozott – legalábbis alapszabályaik lehetőséget nyújtottak erre – a bankjegy- és záloglevélkibocsátás kivételével, sőt az Angol–Magyar Bank még az utóbbiról sem kívánt lemondani. Többek között a következő üzleti tevékenységekre volt jogosítványuk: ipari és kereskedelmi vállalatok alapítása, illetve közreműködés ezekben; támogatásuk minden formában, előleggel, kölcsönnel vagy másként; vasút- és víziút-építés; előlegnyújtás mindenféle termékre és terményre; ingatlankereskedelem; leszámítolás; betétgyűjtés (folyószámla és pénztárjegy útján egyaránt); tőzsdei ügyletek minden válfaja (Jirkovsky, 1940, 174). Ez a crédit mobilier típusúnak is nevezett banki üzletfilozófia Magyarországon robbanásszerűen, közvetlenül külföldi hatásra és minták alapján jelent meg. Ezt bizonyítja a korszak legnevezetesebb bankalapítása, az 1867 végén megalakult Magyar Általános Hitelbank is. A mögötte álló Rothschild-csoport – a bank egyik alelnöke Anselm Rothschild volt – rendkívül értékes kapcsolatokat biztosított számára. E háttérrel magyarázható, hogy a Hitelbank 1870-től a szintén Rothschild-érdekeltségű bécsi Creditanstalt pesti fiókját azzal közösen működtette. A két bank ezután egészen a századfordulóig szoros kapcsolatban állt. Mindketten lemondtak a másik székhelyén való fióknyitásról, s megállapodtak abban, hogy egymást képviselik ott. A Creditanstalt emellett igen jelentős nagyságú hitelkeretet biztosított a Hitelbank részére. A Creditanstalt létrehozása a Rothschildok válasza volt az őket a crédit mobilier típusú bankok részéről ért kihívásra (März, 1968, 29–38). Ugyanezen a vágányon haladt a Hitelbank is. Az első üzletévéről így számolt be: „Számos gyár és vállalat sikerrel biztató létesítése vette igénybe támogatásunkat, némelyikök közvetlenül általunk alapíttatott. De érdeklődésünk legfőképp számos, a kormány által engedélyezett részint már építkezés alatt, részint tervben lévő vasutak felé fordult” (Mihók, 1868, 4). A vasutak között szerepelt az — 454 —

5. A II. ipari forradalom

Alföld–Fiumei Vasút egyik hosszabb vonala, a Barcs–Pécsi Vasút, az iparvállalatok között a Szegedi Légszeszgyár, a Magyar–Belga Gép- és Hajógyár Társulat. A kiváló üzleti háttér és kapcsolatok a Hitelbankot szinte predesztinálták az állambankári feladatra. Hamarosan valóban szükségessé váltak e téren szolgálatai, amikor a zavaros állami pénzügyek nagyobb külföldi kölcsönök felvételét tették elkerülhetetlenné (Sándor-Kolossá, 1950, 353–379). Ugyan magyar vetületben a Magyar Általános Hitelbank (1867) szerepe a legszembetűnőbb, amely a Credit-Anstalttal kartellbe tömörült (1870) a pesti bank- és áruosztály közös működtetése érdekében, nem ez a hitelintézet volt az egyetlen magyar univerzális bank. A németországiakhoz hasonlóan a korszak magyar hazai nagybankjai is a vegyes bankok körébe sorolhatók.319 A francia ‘Banque d’affaire’ minta a Franko-Magyar Bankon keresztül is megmutatkozott, de hatott a német minta is. A magyar vonalon e két minta sajátosan ötvöződött, melynek eredményeként a forgalmi- és hitelbanki szerepköröket hol felváltva, hol egyidejűleg gyakorolták a Magyarországon tevékenykedő ilyen típusú bankok. Idetartoznak a nemzetközi bankok részvételével létrejött magyar közreműködések: az Angol–Magyar Bank (1868), valamint a Franko–Magyar Bank (1869), amelyet az 1873-as krízis miatt később Pesten felszámoltak. További példák az univerzális bankká válás útján átalakulási fázisból: Boden-Credit-Anstalt: Wiener Bankverein (1869); Pesti Kereskedelmi Bank: 1881 Lánczy Leó „új bankstílusa”; a Pesti Kereskedelmi Bank 1881-es sikeres fúziója a Magyar Általános Földhitel Rt-vel.; végezetül

319

z egyben azt is jelenti, hogy a német eset vizsgálata több érdekes kérdést vet E fel a magyar gazdaságtörténetírás számára is, melyek közül a legfontosabbak bizonyára a hazai banktörténet eddig alig kutatott fejezetére, a bankoknak az ipar fejlesztés terén, s a növekedés támogatásában betöltött szerepére vonatkoznak. Az úgynevezett Universalbankensystem – vagyis a vegyes bankok rendszerének – kialakulása a korszak németországi bankfejlődésének legfeltűnőbb, s az irodalom által is nyomatékosan hangsúlyozott vonása.

— 455 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

pedig a Magyar Földhivatal zálogleveleinek szerződéses elhelyezése a Magyar Általános Hitelbank által. 5.4.3.4. Piacorientált vagy bankorientált volt-e a „magyar” bankrendszer fejlődése?

Jóllehet megfigyelhetők időbeli fáziskésések és szerkezeti eltérések, de a magyarországi bankrendszer fejlődési szakaszai leképezték a nemzetközi trendeket. Teljesen önálló magyar bankrendszerről a korszakban nem lehet beszélni, mivel ez a Monarchia bankpiacába integrálódott, ugyanakkor a tevékenységi súlypontja Magyarországon kívül esett. Mindennek ellenére a Monarchia vám- és monetáris unióján belül működő pénzügyi piacok döntően a belső piacról biztosították a modernizációhoz szükséges tőkeforrásokat. Az alacsony vagy még éppen kifejlődő magyar állami (adók stb.) bevételek és a szükséges fejlesztésekhez nem elegendő belső tőkefelhalmozás miatt a lényeges változások elérésére még több külföldi tőkére volt szükség. A kiegyezés valójában egy olyan jogi alapot is megteremtett, amely lehetővé tette, hogy Magyarország befogadja az osztrák tőkét. Mivel nem volt konkrét „határátlépés” és bonyolult pénzátváltás, ezért 1867 után megindult Magyarországra a külföldi tőke beáramlása: a fő irány Nyugatról Kelet felé. A legtöbb tőke Ausztriából érkezett, de ez nem tekinthető valódi tőkeexportnak, mivel a birodalmon belül zajlott, és Bécs, azaz a Lajtán túli tőkések megragadták a birodalmi beruházási lehetőségeket, de egyben a tőkeközvetítői szerepkört is gyakorolták. Ausztria a 20. század elejéig összesen mintegy 5,5 milliárd koronát fektetett be külföldön: ebből Magyarországra érkezett 4,7 milliárd korona. A külföldi tőkeáramlás fontosabb típusát képezik az államkölcsönök, amelyek több mint 50 százaléka külföldi hitelügylet gyanánt zajlott, és a 19. század végére összegük elérte az 5 milliárd koronát (a fő közvetítői szerep a Rothschildoké volt). További tőkeáramlási típusok: a magyarországi záloglevelek és községi kötvények, valamint a jelzáloghitelek. A magyarországi vasútépítés kötvényei, amelyek mintegy 70 százaléka külföldi tulajdonban volt, szintén a tőkeáramlás egy formáját jelentették.

— 456 —

5. A II. ipari forradalom

Jól látható, hogy a külföldi tőke hozzáillő piacra talál, és az így kialakult kereslet szabályozta a szükséges tőkemennyiség áramlását, amely a pénzügyi rendszeren belül a hiteléletben nyilvánult meg a leginkább. Kezdetben mintegy 60 százalékos osztrák tőke volt az országban, emellett a Magyarországon megtermelt tőke részint magyar tulajdonban volt (lásd az 5-11. táblázatban). Időközben a tőkeáramlás és a vasúti beruházások a gazdaság hajtóerejévé váltak Magyarországon. 5-11. táblázat: A külső és a belső tőke részesedése a magyarországi beruházásokból Időszak

Osztrák és külföldi tőke

Belső tőke

1867—1873

60%

40%

1874—1900

45%

55%

1901—1913

25%

75%

Forrás: docplayer.hu

Mindenképpen szembeötlő, hogy a tőkekoncentráció egyenlőtlen eloszlása mellett a dualizmuskori hitelintézeti szektor szerkezeti sajátosságait elsősorban a korabeli nemzetközi gazdasági környezet feltételrendszerei határozták meg. A kiegyezést követő alapítási láz, a gründolással együtt járó vállalkozói kedv rendkívül kedvezett a vidéki hitelintézetek kialakulásának is, elindítva ezzel a hitelintézeti hálózat kiépülésének diffúziós szakaszát. Miközben a budapesti nagybankok alapítása (főként a dualizmus első felében) a külföldi tőke nagyarányú beáramlásával járt, addig a vidéki bankok és takarékpénztárak számbeli emelkedése a hazai tőkefelhalmozódás felgyorsulását és a vidék vagyonosodását jelezték. Mint már említésre került, a modernizációs folyamatokhoz szükséges tőkeforrásokat a belső piacról biztosították. Mivel a politikai élet mind Ausztriában, mind Magyarországon stabilnak bizonyult, érdemes volt beruházásokat végrehajtani a térségben. A kiegyezés hatására fellendült a gazdaság, és a Monarchia felől megindult egy gazdasági előrenyomulás a Balkánon.

— 457 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Vidéki bankok, banki vállalkozások és takarékpénztárak egész sorát alapították, és tették mindezt elsősorban a kevésbé fejlett, pénzszegény keleti és déli régiókban (például Tiszántúl, Bánát és Erdély). Időközben már egyre több fiatal hitelintézet kelt versenyre az egyéb invesztíciós lehetőségeket rejtő pénzeszközök megnyeréséért, amelyek közül a legtöbb a hitelintézeti háttérágazat tekintetében korábban elmaradott keleti térség fontosabb kereskedelmi központjaiban összpontosult. Az újfajta térbeli átcsoportosulás elsősorban annak volt köszönhető, hogy maga a tőkeáramlás nyereségirányultsága és logikája könyörtelenül utat tört magának. A tőke önkényes szétterjedése gyökeresen átrendezte a hagyományos városfejlődés addigi súlypontjait, és a korábbi korszak komótos városainak egy része egyszerűen kimaradt az új típusú fejlődés főáramlatából. A vidék új regionális központjai, amelyek gazdasági gócpontok is voltak egyben, a vasúthálózat és az ehhez fűződő innováció(tőkepénz-)áramlás egyenletes sávjai (bankhálózat központjai) mentén, kezdetben a fejlettebb folyosókban alakultak ki, majd innen terjeszkedtek tovább a közlekedés, a kommunikáció és a pénzügyi szféra lineáris hálózatán keresztül. Ekkor a bankhálózat struktúrájában elsődlegesen a helyi beágyazottságú hitelintézetek domináltak. 5.4.3.5. A magyarországi hitelszervezet térbeli fejlődése 1890 után

A korábbi korszakhoz képest 1890-től kezdődően a külföldi tőke Magyarországra való áramlása már fokozatosan lelassult, ugyanakkor azonban az 1890 és az első világháború kitörése közötti időszak a hitelintézetek fénykorának számított hazánkban. Az 1890-es évekre a fontosabb innovációs csatornák, így például a vasúthálózat, a vidéki hitelintézeti hálózat folyamatos kiteljesedésével párhuzamosan egyensúly alakult ki a helyzetük megerősítésére törekvő nagyobb vidéki városok és a központosításra törekvő főváros között. Ebben az időszakban a korabeli magyarországi keleti térségek regionális központjai fejlődtek a legjelentősebb vidéki növekedési pólusokká, amelyek az előző periódusokhoz mért rendkívül gyors fejlődését egyrészt a hitel iránti hatalmas kereslet, másrészt pedig az magyarázza, hogy egy elmaradottabb térségben ment végbe a tőke koncentrálódása. Ezt részben a régió

— 458 —

5. A II. ipari forradalom

bankalapításainak nagy száma, részben a tőkehiányból eredően a szokásosnál magasabb betéti kamatok mutatták. Ami a dualizmus alatti magyar bankrendszer felfejlődő és kezdetben még természetes területi koncentrációját illeti, a főváros helyzete dominált. Mindez megmutatkozott a betétgyűjtés és a hitelezés területi eloszlásában is: a fejletlenebb régiókban meglehetősen kedvezőtlenek voltak a helyi tőkekoncentráció feltételei. Mindemellett a gazdaság finanszírozásában mind a klasszikus banki közvetítő szerepkörnek, mind pedig a helyi alapítású hitelintézeteknek nagy szerepük volt. Az eddigiekben tárgyalt vetületek alapján leszögezhető, hogy a pénzügyi szolgáltatások centralizációja csak részben magyarázható a történeti adottságokkal, vagyis a gazdaság kulcságazatainak hagyományos Budapest-központúságával. Bár a magyar bankrendszer európai viszonylatban is magas szintű szektorrá nőtte ki magát, az egész időszakra jellemző volt a legfőképp csak regionális pólusokban észlelhető tőkehiány. Következésképp a keleti térség bankpiaci centrumai, azaz a Szeged–Szabadka, az Arad–Temesvár és a Debrecen–Nagyvárad tengely egymáshoz közeli földrajzi fekvésük ellenére sem akadályozták egymás gazdasági növekedését. Mindez azzal magyarázható, hogy e bankpólusok eleve fejletlenebb zónákban honosodtak meg, ahol a hitelek iránti magas keresletet csupán több bankpiaci szereplő által lehetett a helyi érdekekre szabott pénzkínálattal kiszolgálni. Másfelől pedig a keleti országrészekhez viszonyítva a sűrűbb hálózatú, de a korszakban (1893 után) már kevésbé dinamikus fejlődésű Dunántúlon ennek az ellenkezője is érzékelhető volt. Például Szombathely, megerősödő helyzete miatt, a hitelszférában is (piaci verseny) korlátok közé szorította a hozzá közel fekvő Kőszeg pénzügyi-gazdasági szerepét. A gyors növekedés eredményeképpen a hazai pénz- és tőkepiac a századfordulón végül elérte a korszerű tőkés gazdaság által megkívánt fejlettségi szintet, és ezzel párhuzamosan fokozatosan önállósult. Így a korabeli szakértő, Mandello Károly már 1894-ben megállapíthatta: „Budapest ma már nem az, ami előbb volt, nem a bécsi bankoknak kegyelmétől függő vidéki város többé, hanem központja a magyar pénz- és kereskedel-

— 459 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

mi forgalomnak” (Mandello, 1894, 51). Mindennek ellenére a magyar hitelrendszer azért a továbbiak folyamán is ezer szálon fonódott egybe a Monarchia másik felében zajló hitelélettel, mindenekelőtt a bécsi nagybankokkal. Ez a kapcsolat azonban többé már nem jelentett olyan egyoldalú függést és nagyfokú kitettséget, mint korábban, hanem már sokkal inkább kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés formáját öltötte. A magyar nagybankok már nemcsak a bécsi bankokon keresztül érintkeztek Nyugat-Európa pénz- és tőkepiacaival, hanem időközben széles körű önálló nemzetközi kapcsolatot építettek ki, és egyre jelentősebb szerepet játszottak a balkáni országok hiteléletében is: élénken részt vettek állami- és közhitelek kibocsátásában; ugyanakkor pedig bankokat, közlekedési, ipari és kereskedelmi vállalatokat alapítottak. A magyarországi hitelszervezet térbeli kiterjedésében az 1890-es évektől a világháborúig terjedő időszakban két tendencia mutatható ki. Egyrészt a helyi tőkeforrásokból alapított vidéki takarékpénztárak, kisebb bankok és hitelszövetkezetek számának gyors ütemű növekedése, az olykor megalapozatlannak tűnő alapítások dacára, egy összehangolt hitelintézeti szisztéma kifejlődését indukálta, vagyis ily módon a helyi bankpiacok kiegyensúlyozottabb szétterülését okozta. A századfordulóra a regionális központok már maguk is tőkekibocsátókként tevékenykedtek, amely abban is megnyilvánult, hogy a vonzáskörzetükhöz tartozó kisebb településeken megalapított takarékok és más pénzintézetek száma is megemelkedett. Az Osztrák–Magyar Bank (OMB) és fiókpénztárai (lásd 5-47. ábra) is jelentős pénzügyi és kapcsolattartási gócpontok voltak elsősorban a vállalatok számára, mivel számos más tevékenysége mellett a bank széles körben foglalkozott hitelügyletekkel, vagy éppen váltókat vásárolt fel.

— 460 —

5. A II. ipari forradalom

5-47. ábra: Az Osztrák—Magyar Bank fiókhálózata és lakossági hitelkörzetei (1886-ból)

Az Osztrák-Magyar Bank lakossági hitelkörzetei 1. Bécs 2. Linz 3. Salzburg 4. Graz 5. Klagenfurt 6. Ljubljana 7. Trieszt 8. Bolzano 9. Bregenz 10. Innsbruck 11. České Budějovice 12. Cheb 13. Hradec Králové

14. Kolin 29. Premysl 15. Plzeň 30. Rzeszów 16. Prága 31. Stanislaw 17. Liberec 32. Ternopil 18. Saaz 33. Tarnów 19. Teplice 34. Czernowitz 20. Děčín 35. Split 21. Varnsdorf 36. Budapest 22. Brno 37. Arad 23. Olomouc 38. Debrecen 24. Bielsko-Biała 39. Fiume 25. Krnov 40. Pécs 26. Opava 41. Nagybecs27. Krakkó kerek 28. Lwiw 42. Nagykanizsa

43. Nagyvárad 44. Nagyszeben 45. Kassa 46. Kolozsvár 47. Brassó 48. Miskolc 49. Sopron 50. Pozsony 51. Győr 52. Szabadka 53. Szatmár 54. Szeged 55. Temesvár 56. Zágráb 57. Eszék

Forrás: www.oenb.at alapján a szerzők szerkesztése.

5-18. keretes írás Jelzáloghitelezés a kiegyezés korában

Az 1850-es évek folyamán a jelzáloghitelek aránya alacsony volt: a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tartózkodott a jelzálog-hitelezés gyakorlatától, és a korabeli takarékpénztárak is inkább csökkentették, majd pedig éveken keresztül mérsékelt szinten tartották az ingatlanokra folyósított hitelek összegét. A jelzáloghitel-állomány növekedése a korabeli kapitalista körülményekhez viszonyítva valójában lassú és vontatott volt (lásd 5-12. táblázat).

— 461 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-12. táblázat: Jelzálogkölcsön-állomány és záloglevél-forgalom (év végén, millió osztrák forintban) Év

Kölcsönösszeg

ebből örökös tartományok

ebből Magyarország

Záloglevél

1856

1,7

1,6

0,1

0,5

1858

38,7

14,9

23,8

26,6

1859

53,0

19,0

34,0

40,1

1860

55,7

18,3

37,4

41,8

1862

58,7

22,9

35,8

36,1

1864

58,5

25,1

33,4

44,1

1867

68,9

29,4

39,5

59,4

1868

68,4

29,6

38,8

60,5

1869

65,3

28,7

36,6

59,2

1870

63,4

27,2

36,2

59,0

1871

63,0

27,3

35,7

59,9

1872

60,5

27,1

33,4

58,7

1873

73,8

37,2

36,6

73,1

1874

87,4

42,7

44,7

86,9

1877

103,1

43,4

59,7

102,5

Forrás: slideplayer.hu

A Dessewffy-féle javaslatok és Landschaftok tapasztalatai alapján már 1860-ban elkezdődött egy hazai földhitelintézeti hivatal tervezetének a kidolgozása, amelyet 1862-ben az uralkodó is jóváhagyott, és így a Magyar Földhitelintézet július 1-jén megkezdhette működését. Ez szövetkezeti keretek között tevékenykedett, azaz a hitelfelvevők képezték egyben a tulajdonosi kört is. A záloglevél-birtokosok biztonságát a hitelezők egyetemleges jótállása biztosította. A földhitelintézet kezdetben alacsony tőkeáttétellel működött, és idővel az Osztrák Nemzeti Bank ellenállása is csökkent az intézmény tevékenykedésével szemben, így már a 60-as években megindult némi fejlődés a jelzáloghitelezés vonatkozásában. A kiegyezést követően, Poroszországhoz és Franciaországhoz hasonlóan, az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodóháza is a jelzáloghitel-piac

— 462 —

5. A II. ipari forradalom

ösztönzésébe fogott. Az 1871. XXXIV. tc. már kedvezményekkel ruházta fel a Magyar Földhitelintézetet.320 Ennek következtében fellendült az intézmény tevékenysége: a záloglevelek kamata a kezdeti 5,5 százalékról 3,5 százalékig csökkent, és az elhelyezési árfolyamuk a kezdeti 80–90 százalékról a századfordulóra már névérték közelivé vált (99,5 százalék). A záloglevelek széles körben találtak értékesítésre: a pesti és a bécsi tőzsde, majd Prága, Trieszt, Berlin, Frankfurt, Hamburg és Amszterdam. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, amely 1840-es alapításával az első magyar banknak számít, 1867-től kezdődően fokozatosan záloglevél-kibocsátáson alapuló hitelezésre is kiterjesztette a tevékenységét. Továbbá 1876-ban jelent meg a legelső szavatoló tőkére vonatkozó szabályozás: az intézeteknek a záloglevelek kibocsátása előtt minimum 200 000 forintos külön alapot kellett képezniük, és ezen alap 20-szorosáig bocsáthattak ki zálogleveleket. A liberális pénzpolitika alapelveit követve megszüntették a kormányzat erre vonatkozó addigi engedélyezési jogkörét, és valamennyi részvénytársaságra, szövetkezetre kiterjesztették a záloglevél-kibocsátás jogát. 1869-ben részvénytársasági alapon alakult meg a Magyar Jelzálogbank, amely kizárólag zálogleveles hitelügyletek lebonyolítására szakosodott. A bank a koronaértékű jelzálogkölcsönök finanszírozása érdekében jelentős mértékben bocsátott ki frankra, svájci frankra, fontsterlingre szóló zálogleveleket. Mindez később a világháborús valutaválság következtében számottevő pénzügyi nehézségeket és bonyodalmakat okozott. A jelzálog-hitelezés támogatásának végső célja a korabeli versenyhelyzetben mindenhol az iparosodás elősegítése és felgyorsítása volt: így a hitelboom eszközzé vált Bécs, Párizs és Berlin fényes fejlesztésére is. A fővárosokban nagyszabású építkezések folytak, Bécs a világkiállítás gazdájaként (1873. május 1-jétől november 2-ig) német nyelvterületen el-

320

zek a következők voltak: okmányai a közokiratokkal azonos hitelességűekké E váltak, és az éves jövedelem tartalékalapot növelő része pedig adómentességet élvezett.

— 463 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

sőként fogadhatta a világ minden tájáról özönlő látogatókat. A bankokból folyamatosan áramlott a pénz a gazdaságba, azaz a különféle nagyszabású fejlesztési tervekbe. Időközben a könnyű hitelek miatt a telek- és az ingatlanárak jelentősen megemelkedtek, ugyanakkor a további áremelkedésre spekulálva az újabbnál újabb jelzáloggal fedezett kölcsönökből már az ingatlanbuborék is fokozatosan felfúvódott. A recessziót követően Magyarországon a záloglevelek iránti kereslet felfutása volt tapasztalható. Kérdés, hogy a magyar jelzáloghitel működése az amerikai vagy német modellhez hasonlított-e a leginkább (a jelenlegi jelzáloghitel modellek kapcsán lásd az 5-13. táblázatot). A magyarországi jelzáloghitel-intézetek kapcsán megfigyelhető, hogy a porosz Landschaftok mintájára létesült a Galizische Landständische CA (1841). Ugyanebbe a banktípusba és mintába sorolható a Magyar Földhitelintézet is (1863), amely eredetileg egyesületi formában alapult. Továbbá az Osztrák Nemzeti Bank jelzálogosztálya (1856) és működési tevékenysége ekkor egyedülállónak számított Európában. Egy másik irány volt a francia ‘crédit foncier’ mintájára és francia tőkével működő jelzáloghitelezés. E modell jellegzetes képviselői az Allgemeine Österreichsiche Boden-Credit-Anstalt (1864) és a Magyar Jelzáloghitelbank (1870) voltak. 1870-ben a magyarországi jelzáloghitelezés főszereplői az Osztrák Nemzeti Bank – mintegy 27,6 százalékos hitelügyleti tevékenységével uralva a piacot – valamint a Boden-Credit-Anstalt és a Magyar Földhitelintézet mintegy 21,5–21,5 százalékos megoszlásban. 1910-re jelentősen kibővült a jelzáloghitelezéssel foglalkozó intézetek száma. Ekkor a következő főszereplők tevékenykedtek e piacon: Magyar Földhitelintézet, Magyar Jelzáloghitelbank, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Osztrák-Magyar Bank, Boden-Credit-Anstalt, valamint 1892-től a Magyar Takarékpénztárak Központi Jelzálogbankja.

— 464 —

5. A II. ipari forradalom

5-13. táblázat: Jelzáloghitelbank-modellek Jellemzők Szabályozás Jelzáloglevélkibocsátó Kontroll

Amerikai modell

Német modell

nincs külön törvény

külön törvény

bármely tőketársaság

jelzáloghitel-intézet

piaci

törvényi

Felügyelet

kibocsátó felett nem gyakorol ellenőrzést

ellenőrzés szigorú

Követelés

kétszintű

egyszintű

nincs

szükséges, ha több régióban tevékenykedik

Piacra való be- és kilépés

egyszerű, gyors

felügyeleti engedélyhez kötött

Ingatlanok értékbecslése

a lehetséges legnagyobb értékből

forgalmi érték 70-80%-a

Biztonság

állami garancia

a jelzáloghitel tulajdonosai a hitelezők felé teljes vagyonukkal felelnek; vagyonellenőri kötelezettségek

Kibocsátható értékpapír volumene

nincs korlátozva

a szavatolótőke legfeljebb 60-szorosa

Fiókhálózat

Forrás: slideplayer.hu

5.4.3.6. Az Osztrák—Magyar Bank alapítása és működése

Az Osztrák–Magyar Bank jogelődjét, az Osztrák Nemzeti Bankot (ONB) 1816. június 1-jén kiadott pátenssel alapították a devalváció lebonyolításakor az állambankári feladatok ellátására a pénzügyi kormányzat által biztosított fémkészlet alapján, bankjegy kibocsátásra, váltóleszámítolásra, jelzálogkölcsönzésre és a papírpénz/fémpénz beváltásból adódó állami adósságok törlesztésére. Havas Miksa befolyásos üzletember 1902-ben így értékelte ezt a mozzanatot: „Az állami csőd jegyében született meg. A vagyonát siratók zúgolódásait elcsitítani, a kormány tehetetlenségét palástolni, a kincstárnak új kölcsönforrást nyitni volt a törekvése.”321 Az osztrák jegybank megalapítását követő évtizedben 321

Havas Miksa: Az Osztrák-Magyar Bank és a pénzpiac. (73 l.) 1902.

— 465 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kialakult korai 12 fiókpénztárból 3 Magyarországon működött: Budán, Temesvárott és Nagyszebenben. A budapesti fiókpénztárat azonban 1851-ben leszámítolták (lombardüzlet). Az 1862-es bankakta az állammal szembeni politikai-jogi-gazdasági függetlenséget is garantálta az osztrák jegybanknak. 1866-ra az osztrák–magyar kiegyezésért folytatott egyezségek eredményeként 80 millió forintos szinten rögzítették az osztrák államadósságot, de a magyar félnek semmilyen konkrét jogi kötelezettségei nem voltak ezirányban. A magyar fél a sikeres rögzítésért cserébe megkapta az osztrák féltől a takarékpénztári jegykibocsátási monopóliumot. Az Osztrák Nemzeti Bank magyarországi pénzpolitikáját az 1869-es „kis válság” alatt és következtében kimondottan éles kritikák érték. Főleg magyar részről támadták az osztrák bankot alaptalanul azzal, hogy tudatosan generált válságot, amelyen keresztül a Béccsel szemben éppen beinduló pesti pénzügyi szektor szétzúzása volt a szándéka.322 Az ONB privilégiumai határozott időre szóltak, ennek megfelelően többször megújításra, meghosszabbításra kerültek (például 1841-ben). A kiegyezés idején az Osztrák Nemzeti Bank „aktuális” privilégiuma 1877ig volt érvényes, ezért kezdetben az osztrák fél részéről fel sem merült, hogy a kiegyezési tárgyalások folyamán ezügyben is egyeztetni kellene. Emiatt a közös ügyek keretén belül ezt a témát a közös érdekek kategóriájába sorolták, azaz a kiegyezés érvénybe lépése után a két pénzügyminisztériumra maradt a jegybankkérdés ügyének a megoldása. Az új bank megalapítása körül hosszas és bonyolult politikai csatározások folytak. Az is egyértelmű volt, hogy a magyar fél az 1867-os kiegyezést követően akadályozta az osztrák jegybank 1877-ben lejáró szabadalmának változatlan formában történő megújítását. Ez azért történt így, mert a korabeli döntéshozók a dualizmus logikáját követték a jegyintézet kapcsán is, azaz teljes paritásos alapon kívánták érvényre 322

z osztrák jegybank a későbbiek során olyannyira fejlesztette magyarországi fiókA hálózatának pénzügyi eszköztárát, hogy az ilyen jellegű fenntartások nem helytállóak.

— 466 —

5. A II. ipari forradalom

juttatni a saját kívánalmaikat. A magyar fél különféle változatokban már a kiegyezést követő első években követelte az önálló magyar jegybank felállítását, de az első erre vonatkozó gazdasági kiegyezést módosító tárgyalásokra csak 1876. január 2-án került sor. A magyar fél egyik fő kívánalma egy önálló jegybank létesítése volt, és 1876 tavaszán elvi megállapodás született egy magyarországi jegybank felállításáról, amely az osztrák jegybankkal közös felügyelet alá tartozott volna. A magyar követelés alapján a központi irányító, felügyelő szervbe arányosan lettek volna delegálva osztrák és magyar tagok. Az Osztrák Nemzeti Bank azonban 1876. november 23-án visszautasította a paritás, vagyis az egyenlő arány alapján megoszló, közös irányítású és önálló nemzeti bankok megalapításával kapcsolatos javaslatot. Az osztrák kormány teljesen elzárkózott az ilyen jellegű magyar igényektől. Ezért a mindkét félnek megfelelő megoldás keresése közben felmerültek az önálló magyar jegybank és a dualista jegybanki konstrukciók különféle koncepciói. Mindez évekig tartó bonyolult tárgyalásokban („bankviszály”) nyilvánult meg. Következésképp továbbra is egyetlen jegybank tevékenykedett a Monarchiában, vagyis a magyar fél ismét visszavonulni kényszerült eredeti céljától: a független Magyar Nemzeti Bank megalakításától.323 Azt követően, hogy Tisza Kálmán belügyminiszter a közös osztrák–magyar bankkérdéssel kapcsolatos nézeteltérések miatt 1877. február 8-án benyújtotta lemondását, végül 1877. február 25-én született megállapodás a két ország között. A megegyezés értelmében megváltoztatták az osztrák jegybank szerkezetét, és az immár binacionális bank új neve Osztrák–Magyar Bank lett,324 amely 1878-ban alakult meg hivatalo ény, hogy ezáltal Magyarország átmenetileg elköszönt az önálló jegyintézet léT tesítésének lehetőségétől, és jóváhagyta az Osztrák Nemzeti Bank bankjegyeinek a kényszerárfolyamát. Ugyanakkor az osztrák bank kötelezte magát arra, hogy a korábbinál nagyobb fiókhálózatot épít ki Magyarországon, és azt megfelelően ellátja eszközökkel. A megállapodás kidolgozásába azonban nem avatták be az Osztrák Nemzeti Bankot, és mindez igen hamar komoly ellentéteket eredményezett, mivel a kormányoktól független pénzpolitikát folytató jegybank nem volt hajlandó magát mindig a kormányok elvárásaihoz igazítani. 324 h ttp://www.oenb.at/de/ueber_die_oenb/bankh_archiv/geschichte_der_ oenb/1878_bis_1922/18781922.jsp 323

— 467 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

san (1878. évi XXV. törvénycikk az Osztrák–Magyar Bank létesítéséről és szabadalmáról). Így a dualizmus idején az Osztrák Nemzeti Bank átszervezése révén az 1878-ban alapított Osztrák–Magyar Bank vált a monarchia és Magyarország hivatalos központi pénzintézetévé. A bank létrehozása kapcsán a fő nézeteltérések a birodalom két felének eltérő gazdasági-pénzügyi berendezkedéséből adódtak, és emiatt állandó viták keletkeztek körülötte. Az új bank alakuló közgyűlését 1878. szeptember 30-án tartották meg, amelyen megválasztották a főtanács tagjait. Az intézményt végül egy kormányzó (Alois Moser) és egy osztrák–magyar vegyes tagú főtanácsból álló bizottság igazgatta. A bank külön pesti és bécsi igazgatósággal és főintézetekkel is rendelkezett. A főtanács általános felügyeletet gyakorolt a banküzem tevékenysége fölött, és az ülésein a kormánybiztosok és az igazgatóságok vezetői is részt vettek. A király Köffinger Frigyest jelölte ki kormánybiztosként a budapesti főintézet élére. A főtanács külön albizottságai foglalkoztak a jelzálogra és az igazgatási, a végrehajtói a devizára vonatkozó szakkérdésekkel. A budapesti és a bécsi igazgatóság élén egy-egy alkormányzó állt, akik kinevezése a kormány feladatkörébe tartozott. Bécsben a banki üzem élén a főtitkár állt és a központi szolgálat végezte el a központi pénztári és számvevőségi feladatokat. Szintén ők kezelték a deviza- és a letéti osztályt és alá tartozott az értékpapírnyomda és ideiglenes jelleggel a jelzáloghitel-osztály, amelyért a későbbiek folyamán a kormányzó felelt. Az operatív feladatokért mind Bécsben, mind pedig Budapesten (a főintézetekben) a titkár felelt (lásd még Kálniczkyné, 2009, 7–8). 1878. november 19-én a király Fest Imrét nevezte ki alkormányzónak. Az igazgatókat a főtanács nevezte ki. A budapesti igazgatóság alakuló ülését 1879. január 9-én tartották meg, és ekkor az igazgató tudomásul vette, hogy a budapesti igazgatóság mellé a főtanács előadót nevezett ki Koppay Gyula személyében, aki eddig a budapesti főintézet vezetője volt. A főintézet elnöke Strauss Mór, segédje pedig Herzberg Lajos lett. A főintézet jogtanácsosi címére Flittner Frigyest nevezték ki. Míg a váltóbírálók kiválasztását törvény szabályozta (1878: XXV. törvénycikk), addig a cenzorok számát nem korlátozták és Pesten az eddigi 16 — 468 —

5. A II. ipari forradalom

főből álló bizottsághoz tartoztak. A cenzorok mandátuma három évre szólt, és szétosztásukkor arra törekedtek, hogy kellőképpen képviseletet nyerjen a kereskedelem és a városi ipar minden szektora. Továbbá a szervezők odafigyeltek a szakmai folytonosság fenntartására is, vagyis az egykori Osztrák Nemzeti Bank fiókigazgatói könnyen bekerülhettek a belső bizottságba, mint ahogyan a cenzorokként tapasztalatot szerzett szakemberek rendszerint igazgatósági tagként tevékenykedhettek tovább. Egy szabályra különösképpen odafigyeltek, éspedig, hogy egy családból vagy cégből ne tevékenykedjen egyidejűleg igazgatósági és cenzori tag is. Egy-egy évben 4-4 tagból állt a cenzúrabizottság, ahol odafigyeltek arra, hogy minden kereskedelmi ágat bevonjanak. E bizottság elnöke rotációs alapon a bank egy-egy igazgatósági tagja volt, aki egyben vétójoggal is rendelkezett. A váltóbírálók megválasztásának módja változatlan maradt a bank egész fennállása során. Bár az 1899. évi bankszabadalom során történt egy apró változás, az előterjesztés módján csak annyi változott, hogy az eddigi személyes ajánlások mellett (kereskedelmi-ipari kamarák) a cenzorok személyével kapcsolatosan ezúttal már ki kellett kérni az Országos Magyar Gazdasági Egyesület véleményét is. A cenzori posztok életre szólóak voltak, és az újraválasztáskor rendszerint ugyanabból a családból érkezett a cenzor. Az Osztrák–Magyar Bank részvénytőkéje 90 millió forint volt, amely 150 ezer darab, egyenként 600 forintos részvényre oszlott fel. A közgyűlés a részvényesek összességének nevében döntéshozói helyzetben volt a bank részvényeseit megillető jogok kapcsán. A közgyűlést rendszerint egyszer hívták össze Bécsben, de rendkívüli esetekben többször is ülésezett. A zárszámadást a közgyűlés hagyta jóvá, amelynek összeállítása a számlavizsgálók feladatkörébe tartozott. A számlavizsgálókat pedig a közgyűlés a saját tagjai közül választotta ki. A jelzálog-hitelezés nem tartozott a két főintézet, azaz igazgatóság hatáskörébe, hanem ezt teljes egészében a főtanács és az alárendelt szakbizottság igazgatta. Ezt az üzletágat szintén a kormánybiztosok felügyelték. A magyarországi leszámítoló- és kölcsönüzletre összesen 50 millió forintos keret állt rendelkezésre, azzal az opcióval, hogy nagyobb kölcsönösszeg-szükséglete esetén ez további 50 millió forinttal volt bővíthető, de ez már csak korlá— 469 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

tozott időre szólt.325 Ugyanakkor a bank az 1862-es bankprivilégium (államtól való függetlenség) értelmében nem léphetett új hitelkapcsolatba az állammal, mindez csak a bizományos üzlet keretében volt lehetséges. Mint már említésre került, az OMB egyes fiókjai jelentős regionális pénzügyi központoknak számítottak. Egy példával élve: az aktív pénzügyi politika és a tőkés fejlődés folyományaként Kaposvár 1895-ben a nagykanizsai fiók mellékhelyeként már szintén bekapcsolódott az Osztrák–Magyar Bankká kiteljesedett és 1892-től az aranyalapra áttért jegybank tevékenységeibe (5-48., 5-49. ábra). A századfordulón pedig a jegybank már érdemesnek találta a rohamosan fejlődő várost arra, hogy külön fiókot nyisson Kaposváron. Zádor a következőképpen ös�szegzi a helység számára oly fontos alapítási eseményt: „Az országban első lett a tíz város közül, ahol bankfiók nyílt. Az üzletemberek, vállalkozók figyelmét felhívták a városra, hogy érdemes ide tőkét hozni” (Zádor, 1964, 220). 5-48. ábra: Az Osztrák—Magyar Bank kaposvári fiókja326

Forrás: www.mvkkvar.hu 325 326

ww.mnl.gov.hu/download/file/fid/36621 w A kaposvári fiók 1900. szeptember 17-én kezdte meg működését a városháza első emeletén.

— 470 —

5. A II. ipari forradalom

5-49. ábra: Az Osztrák—Magyar Bank kaposvári fiókjának szolgáltatásai327

Forrás: www.mvkkvar.hu

5.4.3.7. Az Osztrák—Magyar Bank pénzkibocsátása

A kiegyezés folyamán az 1858-ban bevezetett osztrák értékű forint volt forgalomban, amely több mint egy évszázad után váltotta fel a konvenciós forintot. Az új ezüstforintot a Német Vámunió államaival 1857-ben kötött bécsi pénzverési konvenció szerint vezették be, amikor egységes arany- és ezüstpénzeket határoztak meg. Az osztrák tervjavaslat dacára a németek nem szavazták meg az aranyalapra való áttérést. A németek azért tartózkodtak az aranystandard bevezetésétől, mert tartottak az amerikai aranylelőhelyekről beáramló ne 327

zen szolgáltatásokról a korabeli újságban közzétett hirdetésében a fiók önmaga E tudósított.

— 471 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

mesfémáradattól. Az osztrák értékű forint bevezetésének prioritását elsősorban három fő cél ösztönözte: egyfelől a középkori márkasúlyokról átváltottak az egyre inkább használatban lévő metrikus súlyokra, eszerint az érmék súlyát „500 gramm színezüstből 45 forint verhető” formula alapján határozták meg. Az addigi 60 krajcárból álló forintot a 100 krajcáros forint váltotta fel, jelentősen leegyszerűsítve a hétköznapi pénzforgalmat (a tízes számrendszer használata). Az állam végérvényesen meg szeretett volna szabadulni az 1811 óta forgalomban lévő váltóforintoktól, amelyek valójában majd fél évszázadon keresztül kettős pénzrendszert jelentettek. 5-19. keretes írás A Latin Érmeunió

A Latin Érmeunió megállapodása mint a korszak jövőképes és földrajzilag legnagyobb kiterjedésű pénzügyi szerződése több ország pénzrendszerét összehangolta a szabványos súlyú és finomságú arany és ezüstérmék deklarálásával. A Latin Érmeunióhoz való alkalmazkodás szakmai szükségességét a kiegyezési törvény 12. cikke is megemlíti, mivel a „párisi pénz értekezlet” kifejezés erre utal. Az érmeegyezmény eredetileg az ezüstérméket is szabványosította az aranyhoz viszonyítva 15,5-szeres paritáson, azonban az ezüst árának komoly zuhanása miatt 1873-tól fokozatosan megszigorították a szabad arany-ezüst átváltást, és gyakorlatilag áttértek az aranyalapú pénzrendszerre. Ez a valóságban az ezüstérmék váltópénzzé való degradálását vonta maga után, és így az egyedüli értékpénz az arany lett. Bécs is tárgyalásokba kezdett az alapító országokkal, azaz Franciaországgal, Belgiummal, Svájccal, Olaszországgal, azonban a bimetális (arany- és ezüstalapú) pénzrendszer elutasítására hivatkozva a csatlakozást végül 1867. december 24-én lemondta. Ellenben szakmai szempontból megalapozott lett volna a belépés, mivel Ausztria az 1866-os vesztes königgrätzi csata után kilépni kényszerült a németekkel 1857-ben megkötött bécsi pénzverési egyezményből, amely így fel is bomlott. Az Érmeunióval való

— 472 —

5. A II. ipari forradalom

együttműködésből gyakorlatilag csak az került kivitelezésre, hogy 1870-től a Monarchia kereskedelmi célokra hozott forgalomba 4 és 8 aranyforint névértékű, 10 és 20 frankos aranypénzeket. Ez az aranyforint ellenben 1,23 osztrák értékű, vagyis az ezüstforinttal volt egyenértékű. Emiatt nem ártott tisztázni a kereskedelmi szerződésekben, hogy arany- vagy ezüstforintot értenek-e a felek az adott elszámoláskor. Maga az eltérés lényegében abból adódott, hogy az arany- és ezüstforint paritását azelőtt 15,3-ban szabták meg, ellenben időközben közel a húszszorosára drágult 1 gramm arany 1 gramm ezüsthöz képest. A tárgyalt aranypénzek nem csak amiatt váltak fontossá, mivel a Latin Érmeunió országaiban törvényes fizetőeszközként fogadták el őket, hanem azért is találták őket egyedieknek, mivel első ízben fordult elő dupla címletmegjelölés (forint és frank) egyazon érmén. Ugyanakkor az unióhoz való teljes jogú csatlakozás lemondása sokkalta inkább politikai indíttatású volt, mintsem gazdasági, mivel 1866-ig a monarchia még mindig reménykedett a német egység általuk történő kivitelezésében, de azt követően, hogy III. Napóleon 1870ben megtámadta Poroszországot és veszített, Bécs már nem óhajtott nyílt konfliktusba kerülni a megerősödött friss német államszövetséggel, és inkább a természetes szövetséget kereste velük. A saját gazdasági érdekeinek pedig tökéletesen megfelelt az érmeunióval összhangban lévő aranypénzek verése.

Az Osztrák–Magyar Bank alapításával új bankjegyek kibocsátására került sor. Látható, hogy az Osztrák–Magyar Bank vezetésébe magyarokat is delegáltak, azonban mindez a hazai pénzvilág állapotának, azaz gyengeségének megfelelően csak a „részleges paritás”, azaz nem az egyenlőség alapján történt. Ellenben lényeges gazdasági tényezőnek számított, hogy a bank ezek után megfelelően el tudta látni bankjegyekkel a magyarországi pénzpiacot. A bankjegy egyik oldala német, a másik oldala pedig magyar nyelvű volt, de a kétnyelvű bankjegyek forgalomba hozatalára egészen 1880-ig kellett várni (5-50., 5-51. ábra).

— 473 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

5-50. ábra: Az 5 forintos bankjegy magyar oldala 1881-ből

Forrás: Móra Ferenc Múzeum, Szeged, Éremtár.

5-51. ábra: A fenti bankjegy másik, osztrák oldala 1881-ből

Forrás: Móra Ferenc Múzeum, Szeged, Éremtár.

— 474 —

5. A II. ipari forradalom

Csak magyar nyelvű bankjegy ellenben nem jelent meg. Mindez szorosan kötődik a jegybankkérdés korabeli, már említett problematikájához is: ugyanis a kiegyezési tárgyalások kevésbé ismert eseménye a Vöslauban 1867. szeptember 12-én megkötött megállapodás titkos pontja, amely a Nemzeti Bankra vonatkozott. Ezt a megállapodást Lónyay Menyhért magyar és báró Franz Becke osztrák pénzügyminiszterek kötötték meg. Az egyezség 10. pontjában leszögezték, hogy amíg a Monarchia két része nem köt újabb megállapodást a pénzügyekről, és nem hoz újabb törvényes döntést a bankjegyek kapcsán, addig a magyar királyi minisztérium kötelezi magát arra, hogy Magyarországon nem állítanak fel külön jegybankot. Mivel hivatalosan az akkor működő Osztrák Nemzeti Bank valójában részvénytársaság volt, és az állam korábban 1877-ig érvényes kizárólagossági privilégiumot biztosított neki a bankjegyek kibocsátására vonatkozóan, erre hivatkozva az önálló jegybank ügyet az osztrák fél nem óhajtotta tárgyalni. A magyar fél beleegyezett abba, hogy a kérdést nem feszegetik, és a pátens lejártáig hivatalos állami pénzként az Osztrák Nemzeti Bank által kibocsátott bankjegyek maradnak forgalomban. Ezeket a bankjegyeket, akárcsak eddig, minden közpénztárnál el kellett fogadni, ráadásul azt is kikötötték, hogy az ONB annyi fiókbank felállítására kötelezi magát, amennyit a magyar minisztérium szükségesnek tart. Továbbá abban is megegyeztek, hogy az ONB fel lesz jogosítva az értékpapírok kibocsátására a birodalom mindkét felében, és a tőzsdén jegyzett részvények és kötvények függvényében hiteleket nyújthat. Bár e szerződés értelmében magyar jegybank iránti kérést nem nyújtanak be a politikusok, azon irányú igényüket már 1866 őszén jelezték, hogy a fennálló bankmonopólium helyett nagy szükség lenne egy birodalmi viszonyoknak és hitelszükségleteknek jobban megfelelő jegybankrendszerre (Kövér, 1993, 197– 212). Következésképp az önálló magyar jegybank csak 1872-ben merült fel először komolyabban. Ezért az ONB magyarországi privilegizált tevékenységének törvényesítése teljesen hiányzik a kiegyezés dokumentumaiból. Cieger András és Kövér György kutatók arra is felhívták a figyelmet, hogy a titkos megállapodás hiteles szövege mind a mai napig nincs teljes terjedelmében publikálva (Cieger, 2008, 155–159; Kövér,

— 475 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

1993, 197–212). Danyi Pál is foglalkozik a témával, és kutatása szerint a vöslaui szerződés 10. pontját törölték a magyar küldöttség számára tett előterjesztésből, ennek következtében az nem kerülhetett a magyar országgyűlés elé sem. A téma így csupán informálisan vált a gazdasági kiegyezés részévé, és konfliktusokat okozott a későbbiekben.328 A közös valuta így eleinte a már említett magyar–osztrák kétnyelvű forint volt, melyet 1892-től az ugyancsak kétnyelvű aranykorona váltott fel. Ennek kibocsátásának monopóliumát (melyet többször meghos�szabbítottak) az Osztrák–Magyar Bank kapta meg. Az utóbbi közös pénznem bevezetése az 1892/XVII., XVIII. és XIX. törvénycikk alapján történt és 1892. augusztus 2-tól volt érvényben. Ettől kezdve, vagyis az aranyalapú fizetőeszközre való áttéréstől az Osztrák–Magyar Bank új feladata volt a forint árfolyamának a többi aranyalapú valutával szemben történő fenntartása. A századfordulón újabb szakasz kezdődött a birodalom banktörténetében is, mivel a már valóban paritásos alapon szerveződött és a nyereségben Magyarországot előnyösebben részesítő Osztrák–Magyar Bank újabb szabadalma (1900) már kedvezőbb feltételeket biztosított budapesti főintézetének. 1900-tól az aranykorona a Monarchia egyetlen törvényes fizetőeszközévé vált (5-52., 5-53. ábra). Ez a közös pénz, akárcsak az előző bankjegykibocsátások, a birodalom gazdasági egységének az egyik erős összekötő kapcsát jelképezte. A pénzrendszer közössége elősegítette az osztrák tőke beáramlását az országba, ennek pozitív, és negatív következményeivel együtt. Ellenben a valutaközösség azzal a hátránnyal is járt, hogy a bankjegykibocsátást irányító Osztrák–Magyar Bank esetenként előnyben részesítette az osztrák nagytőkét a magyar hitelkészletek kárára, amely rendszerint a válságos tőkehiányos időszakokban jelentett érezhető hátrányt.

328

ttps://www.artortenet.hu/index.php/arak/item/195-kiegyezes-a-penzpolitikh aban#_ednref12

— 476 —

5. A II. ipari forradalom

5-52. ábra: Osztrák—magyar 100 koronás pénzérme 1908-ból (magyar változat)

Forrás: www.fokusz.info

5-53. ábra: 100 koronás bankjegy (1912)

Forrás: hu.wikipedia.org

— 477 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A bank az I. világháború folyamán jelentős politikai nyomás alá került, hogy a háború költségeit finanszírozandó indítsa be a bankóprést (monetáris terjeszkedés), és bár magántulajdonú társaság volt, a 10 évente megújítandó kibocsátási szabadalom a kormány kezében megfelelő eszköz volt a bank zsarolására, következésképp az utolsó békeévhez viszonyítva a háború végéig a forgalomban lévő pénz mennyisége több mint megtízszereződött. Még az első világháború alatt Ausztriával kötött egyezmény értelmében a háború befejezését követően is, pontosabban egészen 1919-ig az Osztrák–Magyar Bank látta el Magyarország pénzforgalmát. 1918 utolsó hónapjaiban a Monarchia darabjaira esett szét, a bank vezetése pedig azonnal megkezdte a tárgyalásokat az új országok kormányaival a közös pénz- a bankjegy-kibocsátási szabadalom fenntartásáról. Az utódállamok többsége ellenben az Osztrák–Magyar Bankot is az őket elnyomó birodalom maradványának tekintette, és a bank által a háború finanszírozására kibocsátott kötvények visszafizetéséről sem akartak hallani. Ezért az új Szerb–Horvát–Szlovén királyság már 1919 januárjában megkezdte a korona bankjegyek felülbélyegzését, és a továbbiakban nem fogadta el a felülbélyegezetlen bankjegyeket. Ez azonnali láncreakciót váltott ki a többi utódállamból is, mivel így az inflációs bankjegyek mennyisége rájuk zúdult volna, és ezért mindenki elkezdte a felülbélyegzést. A megszálló erők pedig kötelezték Ausztriát és Magyarországot a felülbélyegzés nélküli bankjegyek elfogadására is, sőt a román megszálló hatóságok a saját maguk által felülbélyegzett pénzt is kényszerforgalmazták az általuk megszállt magyarországi területeken. Az Osztrák–Magyar Bank először a felülbélyegzéseket, majd a saját kibocsátásokat hamis pénznek titulálta, és megpróbálta megtagadni az elfogadásukat, azonban az új országok kormányai nem vették ezt figyelembe. Közben a győztes hatalmak rövidesen ellenőrzésük alá vonták a bankot, amely 1919 végére maga is csak az új Osztrák Köztársaság területére korlátozta tevékenységét. Az 1919-es St. Germain-en-Laye-i, majd az 1920-as trianoni békeszerződések elrendelték a bank szövetséges ellenőrzés alá vételét és felszámolását, ugyanakkor megtiltották mind Magyarországnak, mind Ausztriának, hogy közös pénzt bocsássanak ki. Végül pedig kötelezték őket a teljes pénzmennyiség felülbélyegzésére, majd pedig saját bankjegyekre va— 478 —

5. A II. ipari forradalom

ló kicserélésükre. A bank közgyűlése 1921. július 14-én, igazgatósága pedig 1922. december 15-én – kormányzója, Alexander Spitzmüller elnökletével – tartotta utolsó ülését. A Tanácsköztársaság alatt Magyarországon a Posta Takarékpénztár adott ki bankjegyeket. Ezt követően 1921-ig mind a Posta Takarékpénztár, mind pedig az Osztrák–Magyar Bank által kibocsátott bankjegyek forgalomban maradtak. Ezek után 1921 és 1924 között egy köztes időszak következett, amikor az 1921-ben létrehozott Magyar Királyi Jegyintézet működött. Már az alapítást elrendelő törvényből is nyilvánvalóvá válik, hogy ezt egy átmeneti intézménynek tekintették, feladata az állam által teremtett papírpénz, az államjegy kibocsátása volt. Végül 1924 májusában kezdte el működését az önálló Magyar Nemzeti Bank. Az alapítást szabályozó „törvényben rögzítették, hogy az állam kizárólagos jogosítványt ad a Magyar Nemzeti Banknak az állami bankjegyek kibocsátására. A Magyar Királyi Jegyintézetet felszámolják úgy, hogy annak teljes államjegy forgalmát és giró számla tartozását a Bank átveszi és ez az állam adósságát fogja képezni az MNB-vel szemben” (Kálniczkyné, 2009, 11).

5.4.4. A dualista korszak gazdasági mérlege

Az Osztrák–Magyar Monarchia több volt, mint egy egyszerű vámunió, mivel dinamikusan fejlődő közös piacként működött teljes monetáris integrációval és részleges adóunióval. Ugyanakkor a gazdasági kiegyezésre irányuló magvalósítások a termelési tényezők, a munkaerő és a tőke teljes és szabad áramlását biztosították a két birodalmi egység között. Míg monetáris oldalról a Monarchia egy teljesen integrált, egységes valutájú terület volt, addig költségvetési perspektívából csak részleges adóunióról beszélhetünk. Bár a két partner megegyezése az egyszerű közös külső vámokon túlmenően felismerte az adózás területén a koordinálás szükségességét (fogyasztási adók), nem történtek kísérletek a közös kiadások harmonizálására. Ennek kudarca pedig leginkább a tőkeáramlás területét befolyásolta (negatívan). A bürokratikus állam birodalmon be— 479 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

lüli működési kerete és konkrét eredményei még teljesen feltáratlanok az állampénzügyek területén. Továbbá nem meglepő, hogy a dualista birodalom elindulásakor a jelentős mennyiségű adósság megosztása és a „közös ügyekhez” való hozzájárulás mértéke, vagyis a kvóta volt a két legellentmondásosabb pontja azoknak a tárgyalásoknak, amelyek végül a „gazdasági kiegyezéshez”, az Osztrák–Magyar Monarchia két állama közti kereskedelmi- és vámszövetséghez vezettek. A gazdasági egyezmények egyik rendelkezése direkt módon korlátozta az Osztrák Nemzeti Banktól felvehető hitelmennyiséget, és pontosan definiálta a pénzteremtés mértékét is. Következésképpen mindkét kormány ki volt téve a tőkepiac szabályainak, és a keletkezett költségvetési hiányokat csak addig növelhette, amíg a betétesek hajlandók voltak kölcsönt nyújtani. A magyar az osztrák példát követve kamatgaranciát nyújtott a magánvasutak építéséhez, amelyet hamarosan felváltott az államosítás és a kiterjedt állami vasúthálózat építésének átfogó programja. A felvett hitelek mintegy egyharmadának a gazdaságfejlesztő beruházásokra fordításával a magyar kormány sikeresen mentesült a nyomasztó adóterhek kivetésétől. Ezért az állam olyan aktív pénzügypolitikát folytatott, amellyel igyekezett nem gátolni a magánszektor gazdasági dinamikáját. Tulajdonképpen ez abban is megnyilvánult, hogy az államkötvények eladásával (főleg az osztrákoknak) az állam pénzügyi politikájának egyik sarkalatos pontja a folyamatos tőkebeáramlás biztosítása volt. A magyar kormány bár már kevesebb eredménnyel, de a tőkebeáramlás 1890-es évekbeli lelassulása után is töretlenül folytatta aktív gazdasági-pénzügyi fejlesztési politikáját. Ezzel párhuzamosan a választójog kiszélesedését követően (1907) az osztrák központi kormány a pénzügyi beruházások területén már egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a birodalomban lévő népek jelentős életszínvonalbeli eltéréseinek harmonizálására (például nagy közműprogramok, csatornaépítések és más infrastrukturális fejlesztések). Ezen belül immár egyre jelentősebb szerepet kaptak a nemzetiségi szempontok is. Ezen befektetési stratégia követése még a vasútvonalak fejlesztésében is lecsapódott: a gazdagabb, azaz a németek, a csehek és az olaszok lakta vidékekről beszedett adótöbbletből származó különbözetet a gazdaságilag elmaradottabb keleti és déli szláv régiókba irányították.

— 480 —

5. A II. ipari forradalom

E tekintetben kirívó példa Galícia esete, ezen belül pedig a galíciai „lengyel klub” élénk támogatása. Következésképpen megállapítható, hogy a magyar állami költségvetés központi célja elsősorban a növekedés maximalizálása volt, míg az osztrák fél költségvetési többleteiből származó megvalósított beruházásoknál elsősorban a kiegyenlítő és a fejletlenebb vidékekre irányított szétterítő gazdaságpolitikai kritériumok voltak túlsúlyban. Kiemelkedő teljesítménye a korszaknak a kulturális intézményhálózat és a hatékony oktatási rendszer kiépülése, a lakosság írástudásának és iskolázottságának jelentős javulása. A gazdasági válságokat és fellendüléseket túlélő dualista rendszer megreformálását célzó törekvések általában az arisztokráciát is magába foglaló vezető hivatalnokréteg miatt hiúsultak meg. A „boldog, közös békeéveknek” pedig a hatalmi erőviszonyok átrendeződése és az első világháború vetett véget. Sokat vitatott kérdés, hogy vajon a gazdasági kiegyezés teremtette-e meg a Monarchia és Magyarország közel fél évszázadon át tartó gazdasági fejlődését és a „boldog békeidőket”. Tény, hogy Csehország a Birodalom egyszerű tartományaként, alárendelt helyzetben is legalább olyan fejlődést produkált ebben az időszakban, mint Magyarország, ellenben ők hiába próbáltak politikai kiegyezést kicsikarni Bécstől. Ugyanakkor a 19. század második fele egész Európában az ipari forradalomról, a bank- és hitelélet általános fellendüléséről szólt.

Legfontosabb fogalmak elszámolóház Federal Reserve (Fed) hitelszövetkezet (Kreditgenossenschaft) jegybank (Notenbank) jelzáloghitelbank (Hypothekenbank) kiegyezés közös pénzügy magánbank (Privatbank)

második ipari forradalom nagybank (Großbank) népbank (Volksbank) papírpénz részvénytársasági formában működő bank (Aktienbank) takarékpénztár (Sparkasse) univerzális bank

— 481 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Felhasznált irodalom A magyar királyi állami számvevőszék jelentése, Országgyűlés képviselőházának irományai, 1896–1901, no. 802, vol. XXVIII. Arrighi, G. – Drangel, J. (1986): The Stratification of the world-economy: an exploration of the semiperipheral zone. Review, 10. Az állandó pénzügyi bizottság általános jelentése az 1873-ik évi költségvetés tárgyában, Országgyűlés képviselőházának irományai 1873, no.175. vol II. Bank of Canada – Department of Finance (1997): The payments system in Canada: An overview of concepts and structures. Discussion Paper 1. Berend T. I. – Ránki Gy. (1972): A magyar gazdaság 100 éve. Budapest. Berend T. I. – Ránki Gy. (1980): Foreign Trade and the Industrialization of the European Periphery in the XIXth century. Journal of European Economic History 9, 1980. Bom, K. E. (1977): Geld und Banken im 19. und 20. Jahrhundert. Stuttgart. Botos K. (2002): Különleges pénzügyi intézmények. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest. Bundesverband deutscher Banken (2016): Zahlen, Daten, Fakten der Kreditwirtschaft. Bundesverband deutscher Banken e.V., Berlin. https://bankenverband.de/media/publikationen/08122016_ Zahlen_und_Fakten_web.pdf Büschgen, H. E. (1989): Bankbetriebslehre. Wiesbaden. Büschgen, H. E. (1970): Universalbanken oder spezialisierte Banken als Ordnungsalternativen für das Bankgewerbe der Bundesrepublik Deutschland unter besonderer Berücksichtigung der Sammlung und Verwendung von Kapital. Köln. Cipolla, C. M. – Borchardt K. (szerk.) (1977): Europäische Wirtschaftsgeschichte: Die Entwicklung der industriellen Gesellschaften. Fisher, Stuttgart. Cieger András: Lónyay Menyhért, Századvég Kiadó, 2008. Crafts, N. (1985): British Economic Growth during the Industrial Revolution. Oxford. Detzer, D. (szerk.) (2017): The Historical Development of the German Financial System. In: The German Financial System and the Financial and Economic Crisis, Financial and Monetary Policy Studies 45, Springer, Cham - pp. 17–27. www.springer.com/cda/content/document/ cda_downloaddocument/9783319567983-c2.pdf Deutsche Bank (2012): Universal banks: Optimal for clients and financial stability. Deutsche Bank, Frankfurt. https://www.dbresearch.com/PROD/RPS_EN-PROD/PROD0000000000455298/ Universal_banks%3A_Optimal_for_clients_and_financial.PDF Deutsche Bundesbank (szerk.) (1976): Deutsches Geld- und Bankwesen in Zahlen 1876–1975. Knapp, Frankfurt.

— 482 —

5. A II. ipari forradalom Dunne, G. T. (1960): Monetary Decisions of the Supreme Court, New Brunswick, Rutgers University Press, New Jersey. Edelstein, M. (1982): Overseas Investment in the Age of High Imperialism: The United Kingdom 1850– 1914, New York. Edwards, J. – Ogilvie, S. (1996): Universal Banks and German Industrialization: A Reappraisal. In: The Economic History Review. New Series, Vol. 49, No. 3 (Aug.), Economic History Society pp. 427–446. http://onlinelibrary.wiley.com/wol1/doi/10.1111/j.1468-0289.1996.tb00576.x/full Erickson, Ch. (1959): British Industrialists: Steel and Hosiery, Cambridge. Fekete S. (1974): Haza és haladás. Képes Történelem. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest. Fohlin, C. M. (1997): Revolutionary Finance? Capital Mobilization and Utilization in Pre-war Germany and Italy. Social Science Working paper 999, California Institute of Technology, Pasadena. https:// authors.library.caltech.edu/80398/1/sswp999.pdf Fratianni, M. – Spinelli, F. (2006): Did Genoa and Venice kick a financial revolution in the Quattrocento? Oesterreichische Nationalbank, Working Paper 112. Fremdling, R. (1985): Eisenbahnen und deutsches Wirtschaftswachstum 1840–1879. Dortmund. Gall, L. – Feldman, G. D. – James, H. – Holtfrerich, C. L. – Büschgen, H. E. (1995): Die Deutsche Bank 1870-1995. C. H. Beck, München. Gerschenkron, A. (1962): Economic backwardness in historical perspective. Cambridge, Harvard University Press. Gerschenkron, A. (1995): A gazdasági elmaradottság – történelmi távlatból. Budapest. Giroux, G. (2012): Financing the American Civil War. Developing New Tax Sources. In: Accounting History, 17, 2012. Hanák P. (szerk.) (1972): Magyarország története IV. Tankönyvkiadó, Budapest. Havas Miksa (1902): Az Osztrák-Magyar Bank és a pénzpiac. In: Dr. Schack Béla (szerk.): Magyar kereskedők könyvtára, I. évfolyam, 1. füzet, Budapest. Henning, F.-W. (1973): Die Industrialisierung in Deutschland 1800–1914. Paderborn. Hixson, W. F. (1993): Triumph of the Bankers: Money and Banking in the Eighteenth and Nineteenth Centuries. Praeger, London. Hoffmann, W. (1965): Das Wachstum der deutschen Wirtschaft seit der Mitte des 19. Jahrhunderts. New York. Hughes, J. R. T. (1956): The Commercial Crisis of 1857. Oxford Economic Papers, New Series, Vol. 8, No. 2 (June 1956). Imlah, A. (1958): Economic Elements in the Pax Britannica: Studies in British Foreign Trade in the 19th Century. Cambridge.

— 483 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok Jirkovsky S. (1940): Az 1873-i válság hatása a magyar hiteléletre. In: Magyar Takarékpénztárak és Bankok Évkönyve. Tébe, Budapest. Jirkovsky S. (1944): Az Osztrák-Magyar Monarchia jegybankjának története. Budapest. Kálniczkyné Katz V. (2009): Magyar Országos Levéltár Segédletei 26: A Magyar Nemzeti Bank és Jogelődei Repertóriuma 1851–1953. Magyar Országos Levéltár, Budapest. Kamensky, J. (2008): The Exchange Artist: A Tale of High-Flying Speculation and America’s First Banking Collapse. Viking, New York. Katus L. (1979): A tőkés gazdaság fejlődése a kiegyezés után. In: Magyarország története. 6/2. kötet. Akadémiai kiadó, Budapest. Kennedy, W. (1987): Industrial Structure, Capital Markets and the Origins of British Economic Decline. Cambridge. Kidwell, D. S. – Peterson, R. (1993): Financial Institutions, Markets, and Money. 5th edition, Hoboken. Kiesewetter, H. (1996): Das einzigartige Europa: Zufällige und notwendige Faktoren der Industrialisierung. Göttingen. Kiesewetter, H. (2000): Region und Industrie in Europa 1815–1995. Stuttgart. Kindleberger, Ch. P. (1973): Germany´s Overtaking of England, 1806–1914. In: Weltwirtschaftliches Archiv 3, 1973. Kindleberger, Ch. P. (2006): A Financial History of Western Europe. 2nd ed. Routledge, London and New York. Klein, E. (1982): Deutsche Bankengeschichte: Band 1.: Von den Anfängen bis zum Ende des Alten Reiches, 1806, Knapp, Frankfurt. Klein, J. (2003): Das Sparkassenwesen in Deutschland und Frankreich. Duncker & Humblot, Berlin. Kocka, J. (1975): Unternehmer in der deutschen Industrialisierung. Göttingen. Kohn, M. (2001): Payments and the development of finance in pre-industrial Europe. Dartmouth College, Department of Economics, Working Paper 01-15. Kövér Gy. (1984): A brit tőkepiac és Magyarország: az Angol–Magyar Bank, 1867–1879. Századok, 3. sz. Kövér Gy. (1993): Az Osztrák Nemzeti Bank működése és az Osztrák-Magyar Bank alapításának előzményei, 1851–1878. In: Bácskai Tamás (szerk.): A Magyar Nemzeti Bank története I. KJK, Budapest. Landes, D. S. (1969): The Unbound Prometheus: Technological Change and Industrial Development in Western Europe from 1750 to the Present. Press Syndicate of the University of Cambridge, Cambridge/New York.

— 484 —

5. A II. ipari forradalom Láng L. (szerk.): Magyarország gazdasági statisztikája. II. k. Budapest, 1887. Lipsey, G. R. (1960): The Theory of Customs Unions: A General Survey. Economic Journal, vol. 70. Maddison, A. (1995): Monitoring the world economy, 1820–1992. OECD, Paris. Mandello K.: Buda és vidéke 1893-1904; Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám) 1894-05-13/19. März, E. (1968): Österreichische Industrie- und Bankpolitik in der Zeit Franz Josephs I. am Beispiel der k. k. privaten Österreichischen Creditanstalt für Handel und Gewerbe. Europa-Verlag, Wien. Mihók S. (szerk.) (1868): A Magyar Általános Hitelbank 1867. évi üzleti jelentése. Magyar Compass, Budapest. Nobes, C. (2014): Accounting – A Very Short Introduction. Oxford University Press, Oxford. Norman, B. – Shaw, R. – Speight, G. (2011): The history of interbank settlement arrangements: exploring central banks’ role int he payment system. Working Paper No. 412, Bank of England. North, D. (1981): Structure and Change in Economic History. New York. Novak, U. – Kerner, A. (2016): Die Akte Deutsche Bank: Geschichte, Skandale, Zukunft. F.A. Herbig Verlagsbuchhandlung GmbH, München. Omlor, S. (2014): Geldprivatrecht. Mohr Siebeck GmbH & Co. KG, Tübingen. Pierenkemper, T. (1979): Die westfälischen Schwerindustriellen 1852–1913: Soziale Struktur und unternehmerischer Erfolg. Göttingen. Pohl, H. (1982): Das deutsche Bankwesen (1806–1848). In: Deutsche Bankengeschichte: Band 2, Knapp, Frankfurt. Pohl, H. (szerk.) (1993): Europäische Bankengeschichte. Knapp, Frankfurt. Pohl, M. (1982): Die Entwicklung des deutschen Bankwesens zwischen 1848 und 1870. bzw Festigung und Ausdehnung des deutschen Bankwesens zwischen 1870 und 1914. In: Deutsche Bankengeschichte: Band 2, Knapp, Frankfurt. Pollard, S. (1981): Peaceful Conquest: The Industrialization of Europe, 1760–1970. Oxford. Pólya J. (1895): A budapesti bankok története az 1867–1894. években. Márkus Samu Könyvnyomdája, Budapest. Pounds, N. J. G. (2003): Európa történeti földrajza. Osiris Kiadó, Budapest. Quinn, S. (1997): Goldsmith-banking: Mutual acceptance and interbanker clearing in restoration London. Explorations in Economic History, Volume 34, Issue 4, pp. 411–432. Report of the Trial of the Directors of the City of Glasgow Bank, 1879 https://ia802608.us.archive. org/1/items/reporttrialdire00justgoog/reporttrialdire00justgoog.pdf (letöltve: 2017.12.17.)

— 485 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok Sándor V. – Kolossá T. (1950): Magyarország államkölcsöneinek történetéből. In: Századok. 84. évf. 1-4. sz. Budapest. Sárközy T. (2005): A társasági és céljog fejlődésmenete és stratégiai fejlesztési koncepciója. In: Sárközy T. (szerk.) : A rendszerváltozás gazdasági joga. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest. Saul, B. (1960): Studies in British Overseas Trade, 1870–1914. Liverpool. Schuhmacher, M. (1968): Auslandreisen deutscher Unternehmer 1750-1851 unter besonderer Berücksichtigung von Rheinland und Westfalen. Köln. Scott, M. E. (1989): Economic Policy and Economic Development in Austria-Hungary, 1867–1913. In: Cambridge Economic History of Europe, vol. VIII. Cambridge, Cambridge University Press. Scott, M. E. (1977): The Terms and Patterns of Hungarian Foreign Trade, 1882–1913. Journal of Economic History, vol. 37. June. Solmssen, G. (1930): Entwicklungstendenzen und weltwirtschaftliche Aufgaben der deutschen Grossbanken. Vortrag. gehalten in Zürich am 5. Februar 1930 auf Einladung der Deutschen Handelskammer in der Schweiz. Berlin. The Massachusetts Archives, vol. 36, no. 383 for February 3, 1691. In: McFarland Davis, Andrew: Currency and Banking in the Province of the Massachusetts Bay, reprint of 1900 edition, A.M. Kelley, New York, 1970, vol. 1. Thol, C. (2016): Poverty relief and financial inclusion: savings banks in nineteenth century Germany, WSBI – ESBG, https://www.wsbi-esbg.org/SiteCollectionDocuments/8119_ESBG_BRO_STUDY.pdf Tilly, R. (1990): Vom Zollverein zum Industriestaat, München. Tilly, R. (2010): Industrialisierung als historischer Prozess. In: Europäische Geschichte Online (EGO), hg. vom Institut für Europäische Geschichte (IEG), Mainz 2010-12-03. Tomka B. (1999): A magyar bankrendszer fejlődésének sajátosságai nemzetközi összehasonlításban, 18801931. Századok. Unger M. – Szabolcs O. (1976): Magyarország története. Gondolat, Budapest. (újrakiadás: 1979) Vadász S. (szerk.) (2005): 19. századi egyetemes történelem 1789–1914. Korona Kiadó, Budapest. Vajnági M. (2009): A Német Nemzet Szent Római Birodalma. In: Poór J. (szerk): A kora újkor története. Osiris Kiadó, Budapest, 167–190. Vargha Gy. (1896): A magyar hitelügy és hitelintézetek története. Pesti Könyvnyomda-RészvényTársaság, Budapest. Vörös K. (1978) (szerk): Budapest története. IV. kötet. Budapest, Akadémiai kiadó. Wandel, E. (1998): Banken und Versicherungen im 19. und 20. Jahrhundert, Oldenbourg, München.

— 486 —

5. A II. ipari forradalom Weber, A. (1902): Depositenbanken und Spekulationsbanken. Ein Vergleich deutschen und englischen Bankwesens. Leipzig: Duncker & Humblot. Weber, W. (1975): Industriespionage als technologischer Transfer in der deutschen Frühindustrialisierung. In: Technikgeschichte 42. Zádor M. (1964): Kaposvár. Budapest, Műszaki Kiadó.

Internetes források doktiskjog.sze.hu/downloadmanager/download/nohtml/1/.../3620, megtekintve 2017. 12. 17. http://budapest-anno.blog.hu/2011/07/17/az_elso_magyar_altalanos_biztosito_tarsasag_ szekhaza_a_vigado_teren_a_szazadelon, megtekintve 2018. 03. 07. http://christophermcevasco.com/2011/08/24/the-panic-of-1857/, megtekintve 2018. 03. 05. http://hogyantortent.com/pest_buda_es_obuda_fovarossa_egyesitese/, 2018. 03. 10. http://konyvtar.ksh.hu/index.php?s=kb_statisztika, 2018. 03. 10. http://library.fes.de/spdpdalt/19310716.pdf, 2018. 03. 10. http://mek.niif.hu/04800/04881/html/szabadkpp0010.html, megtekintve 2018. 03. 08. http://mek.oszk.hu/01900/01905/html/index7.html, 2018. 03. 10. http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/171.html, 2018. 03. 10. http://multunk.com/index.php?title=A_t%C5%91k%C3%A9s_hitelszervezet_kialakul%C3% A1sa#cite_ref-5 http://multunk.com/index.php?title=N%C3%A9pess%C3%A9gn%C3%B6veked%C3%A9s,_ v%C3%A1ndorl%C3%A1s,_v%C3%A1rosiasod%C3%A1s&oldid=118319, megtekintve 2018. 03. 10. http://multunk.com/index.php?title=N%C3%A9pess%C3%A9gn%C3%B6veked%C3%A9s,_ v%C3%A1ndorl%C3%A1s,_v%C3%A1rosiasod%C3%A1s, megtekintve 2018.03.10. http://real-j.mtak.hu/2269/1/BudapestiSzemle_1866_004.pdf, 2018. 03. 10. http://real-j.mtak.hu/51/1/AkademiaiErtesito_1873.pdf, 2018. 03. 10. http://slideplayer.hu/slide/12138511/, megtekintve 2018. 01. 18. http://thesaltysailor.com/rhodeisland-philatelic/rhodeisland/commercial46.htm, megtekintve 2018. 01. 13. http://theticketcollector.blogspot.de/2016/06/1690-massachusetts-bay-becomes-first.html, megtekintve 2018. 02. 09.

— 487 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok http://venus.arts.u-szeged.hu/pub/torteneti/legujabbkori_egyetemes/tomka/Tomka_k01_ Mo_penzintezetek.pdf, 2018. 03. 10. http://www.bbc.co.uk/history/british/empire_seapower/trade_empire_01.shtml, megtekintve 2017. 12. 17. http://www.britishempire.me.uk/trade.html, megtekintve 2017. 12. 17. http://www.history.com/this-day-in-history/u-s-declares-independence, megtekintve 2018. 01. 10. http://www.innoteka.hu/cikk/innovaciok_a_magyar_vasut_torteneteben.1410.html, 2018. 03. 09. http://www.oenb.at/de/ueber_die_oenb/bankh_archiv/geschichte_der_oenb/1878_ bis_1922/18781922.jsp, 2018. 03. 11. http://www.thrivemovement.com/banking-history-timeline-follow-money, megtekintve 2018. 01. 10. http://www.zeit.de/2007/42/A-Wirtschaftskrise-1857, megtekintve 2018. 03. 05. https://archive.org/details/briefhistoryofto00perr, megtekintve 2018. 01. 10. https://archive.org/stream/CNLno119/CNLno119_djvu.txt, megtekintve 2018. 02. 09. https://eh.net/encyclopedia/the-economics-of-the-civil-war/, megtekintve 2018. 01. 18. https://libraryguides.missouri.edu/c.php?g=663252&p=4668662, megtekintve 2018. 01. 10. https://mult-kor.hu/20130129_nepvandorlassal_jart_a_kaliforniai_aranylaz, megtekintve 2018. 01. 17. https://rogerransom.com/uploads/Civil_War_In_Econ_Hist.pdf, megtekintve 2018. 01. 19. https://www.allaboutlean.com/industrial-espionage-and-revolution/, megtekintve 2018. 02. 20. https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagy-lexikona-2/e-e7C62/elso-magyar-altalanos-biztosito-tarsasag-8453/, megtekintve 2018. 03. 06. https://www.artortenet.hu/index.php/arak/item/195-kiegyezes-a-penzpolitikaban#_ednref12, megtekintve 2018. 03. 09. https://www.barrons.com/articles/SB50001424052970203990104576191061207786514, megtekintve 2018. 01. 18. https://www.bellevuerarecoins.com/benjamin-franklin-created-anti-counterfeiting-system-united-states/, megtekintve 2018. 01. 15. https://www.federalreserve.gov/aboutthefed/structure-federal-reserve-system.htm, megtekintve 2018. 01. 14. https://www.federalreserve.gov/faqs/currency_12773.htm

— 488 —

5. A II. ipari forradalom https://www.federalreserve.gov/paymentsystems/coin_data.htm, megtekintve 2017. 12. 09. https://www.federalreservehistory.org/people/nelson_w_aldrich, megtekintve 2018. 01. 14. https://www.geo.de/magazine/geo-epoche-kollektion/16541-rtkl-industrielle-revolution-die-geschichte-der-eisenbahn, megtekintve 2017. 12. 19. https://www.globalisierung-fakten.de/industrialisierung/industrialisierung-in-amerika/, megtekintve 2018. 01. 10. https://www.nps.gov/nr/travel/cultural_diversity/Golden_Spike_National_Historic_Site. html, megtekintve 2017. 12. 10. https://www.penzugyiszemle.hu/documents/borbelyk-2017-1-mpdf_20170406160439_46.pdf, 2018. 03. 11. https://www.philadelphiafed.org/education/teachers/resources/history-of-central-banking, megtekintve 2018. 01. 13. http://acta.bibl.u-szeged.hu/40527/1/aetas_1992_004_005-018.pdf, 2018. 03. 29. http://epa.oszk.hu/00800/00861/00027/pdf/eddie-3.pdf, 2018. 03. 29. http://vikek.eu/wp-content/uploads/2014/02/KEK-9.pdf, 2018. 03. 29. http://real.mtak.hu/64279/1/Zachar_Gazdas%C3%A1g%20-%20politika.pdf, megtekintve 2018. 03. 29.

Ábrák, táblázatok internetes forrásai 5-2. ábra: Forrás: https://www.allaboutlean.com/industrial-espionage-and-revolution/ 5-3. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/e/e9/Deutscher_Bund.svg/1014px-Deutscher_Bund.svg.png 5-4. ábra: Forrás: https://www.metzler.com/en/metzler-en/bank/history 5-5. ábra: Forrás: http://www.wikiwand.com/de/A._Schaaffhausen%E2%80%99sches_Bankpalais 5-6. ábra: Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Atlantes_Franz%C3%B6sische_ Stra%C3%9Fe_Berlin.JPG 5-7. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/d/d5/Deutsches_Reich_%281871-1918%29-de.svg/2000px-Deutsches_Reich_%281871-1918%29-de.svg.png 5-8. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/50/Borsig_1847.jpg 5-11. ábra: Forrás: https://www.dsgv.de/de/fakten-und-positionen/sparkassenzeitung/170412_ sz_200_Jahre.html

— 489 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok 5-13. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/2/21/Hermann_Schulze_%28Delitzsch%29.JPG 5-14. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/c7/FW_Raiffeisen.jpg 5-15. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/1/13/Giebelschmuck_Mecklenburg-Vorpommern_Pferdek%C3%B6pfe.JPG/800px-Giebelschmuck_Mecklenburg-Vorpommern_Pferdek%C3%B6pfe.JPG 5-16. ábra: Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Reichsbank_berlin_jaegerstr.jpg 5-17. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/e/e0/100_Mark_1908_ front_01_09.jpg https://commons.wikimedia.org/wiki/File:100_Mark_1908_front_01_09.jpg#/media/File:100_ Mark_1908_back_01_09.jpg 5-18. ábra: Forrás: https://de.wikipedia.org/wiki/Province_of_Massachusetts_Bay 5-19. ábra: Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/King_William%27s_War#/media/File:King_williams_war.svg 5-20. ábra: Forrás: http://www.worldbanknotescoins.com/2014/10/ 5-21. ábra: Forrás: https://www.bellevuerarecoins.com/wp-content/uploads/2016/04/franklinbill-1739.jpg 5-22. ábra: Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/United_States_dollar#/media/File:Continental_Currency_One-Third-Dollar_17-Feb-76_obv.jpg 5-23. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/d1/First_Bank_of_ the_United_States.jpg 5-24. ábra: Forrás: http://thesaltysailor.com/rhodeisland-philatelic/rhodeisland/commercial/ Farmers-Bank-1808.jpg 5-25. ábra: Forrás: http://thesaltysailor.com/rhodeisland-philatelic/rhodeisland/commercial/ Tiverton-Bank-1857.jpg 5-26. ábra: Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/07/Second_Bank_ of_the_United_States_front.jpg 5-27. ábra: Forrás: http://www.us-coin-values-advisor.com/the-mint-branches-out.html 5-28. ábra: https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Panning_on_the_Mokelumne.jpg 5-29. ábra: Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kaliforniai_aranyl%C3%A1z#/media/File:Gold_seeking_river_operations_California.jpg 5-30. ábra: Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kaliforniai_aranyl%C3%A1z#/media/File:Quartz_Stamp_Mill.jpg

— 490 —

5. A II. ipari forradalom 5-31. ábra: Forrás: (A fotó restaurálásra szorult. Andrew J. Russell, Public Domain, a Wikimedia Commons segítségével, St. George News): https://www.stgeorgeutah.com/wp-content/ uploads/2017/04/2048px-East_and_West_Shaking_hands_at_the_laying_of_last_rail_Union_Pacific_Railroad_-_Restoration.jpg 5-32. ábra: Forrás: http://www.worldbanknotescoins.com/2014/10/1914-one-hundred-dollarfederal-reserve-note-blue-seal.html 5-33. ábra: Forrás: https://www.federalreserve.gov/aboutthefed/structure-federal-reserve-system.htm 5-34. ábra: Forrás: https://www.federalreserve.gov/aboutthefed/structure-federal-reserve-system.htm 5-36. ábra: http://mek.oszk.hu/01900/01905/html/index137.html 5-37. ábra: Forrás: http://slideplayer.hu/slide/11362108/ 5-38. ábra: Forrás: http://slideplayer.hu/slide/2039557/ 5-39. ábra: Forrás: http://www.mozaweb.com/Lecke-TOR-Tortenelem_7-Gyorsan_fejlodo_iparagak-101984 5-40. ábra: Forrás: http://www.mozaweb.com/Lecke-TOR-Tortenelem_7-Gyorsan_fejlodo_iparagak-101984 5-41. ábra: Forrás: http://slideplayer.hu/slide/2039557/ 5-42. ábra: Forrás: http://mandiner.blog.hu/2008/05/09/miert_jo_a_globalizacio_magyarorszagnak 5-43. ábra: Forrás: https://de.wikipedia.org/wiki/Gr%C3%BCnderkrach#/media/File:Schwarzer_Freitag_Wien_1873.jpg 5-45. ábra: Forrás: http://slideplayer.hu/slide/11177179/ 5-46. ábra: Forrás: http://www.innoteka.hu/cikk/innovaciok_a_magyar_vasut_torteneteben.1410.html 5-10. táblázat: Forrás: http://multunk.com/index.php?title=A_t%C5%91k%C3%A9s_hitelszervezet_kialakul%C3%A1sa 5-11. táblázat: Forrás: http://docplayer.hu/2315148-Gazdasagi-eredmenyek-a-dualista-magyarorszagon-tetel-10-05.html 5-12. táblázat: Forrás: http://slideplayer.hu/slide/2106860/ 5-47. ábra: Forrás: https://www.oenb.at/Ueber-Uns/unternehmensgeschichte/200-jahr-jubilaeum/historische-zahl/289-bankplaetze.html 5-13. táblázat: http://slideplayer.hu/slide/2106860/

— 491 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok 5-48. ábra: Forrás: http://www.mvkkvar.hu/kiallitas/szecesszio/04jegyek/magyarallamkincstar.php 5-49. ábra: Forrás: http://www.mvkkvar.hu/kiallitas/szecesszio/04jegyek/magyarallamkincstar/19000916.html 5-50. ábra: Forrás: http://monetarium.hu/100-forint-1880-pap%C3%ADrp%C3%A9nz-ferencj%C3%B3zsef 5-51. ábra: Forrás: https://www.the-saleroom.com/ 5-52. ábra: Forrás: http://www.fokusz.info/index.php?cid=1285654298&aid=1230243413 5-53. ábra: Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Osztr%C3%A1k%E2%80%93magyar_korona

— 492 —

A III. ipari forradalom (1918—1939), a megkésett és megszakított fejlődés kora Papp István–Szabó Beáta–Urbán Ákos–Varga Bence329

Az első világháború megrendítette a vezető európai országokat, melyek minden erejükkel a gazdaságuk talpra állításán fáradoztak a háborút követő években. A Dawes-terv végrehajtása kulcsszerepet töltött be Németország fizetőképességének helyreállításában és növekvő pályára tudta állítani a német gazdaságot. Eközben a tengerentúlon intenzív gazdasági növekedés bontakozott ki, az Egyesült Államokban folyamatosan nőtt a termelés, a részvénypiacok pedig virágoztak. A gazdaság ezer szálon kötődött a tőzsdéhez, így amikor beütött a tőzsdekrach, az az egész gazdaságot magával rántotta, a pénzügyi intézményekbe vetett bizalom pedig alapjaiban rendült meg. Az Egyesült Államokban a nagy gazdasági válság (Great Depression) magas munkanélküliséggel járt és nagymértékű visszaesést okozott a jövedelmekben. Az új elnök, Roosevelt a megoldást a szabad piaci mechanizmusokba beavatkozó állami szerepvállalás erősítésében látta. A nagyméretű infrastrukturális beruházások révén újra beindult a gazdaság és a lakosság vásárlóereje is növekedett. A New Deal-ként ismert stratégia növekvő pályára állította az Egyesült Államok gazdaságát, leszorította a munkanélküliséget és jelentősen növelte a fogyasztást. A gazdaságpolitikán túl a bankszabályozásban is jelentős fejlemények történtek ebben az időszakban. A 20. század elején létrehozták az USA 329

szerzők itt mondanak köszönetet dr. Izsák Gábornak az Amerikai Egyesült A Államok betétbiztosítási rendszerének kialakulásáról szóló rész elkészítéséért, illetve Bögöthy Zoltánnak az „Állami segítségnyújtás a második világháború előtti bankválságok alatt” című keretes írás elkészítéséért.

— 493 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

jegybankját, a Fedet, mely központi banki mandátumánál fogva biztosította a végső hitelezési funkciót, ami jótékony hatással volt a hitelezés növekedésére, illetve 1934. január 1-jén lépett hatályba a Federal Deposit Insurance Corporation, vagyis a Szövetségi Betétbiztosító Társaság létrehozásáról szóló törvény, ami biztosította a betétesek 98 százalékát. A sikeres válságkezelés látványos gazdasági eredményeket hozott az Egyesült Államokban, ami elősegítette, hogy az USA erősítse hatalmi pozícióját a világban. A látványosan javuló gazdasági pozíció nagy hatást gyakorolt az amerikai bankszektor fejlődésére is. Az első világháború után az amerikai bankok Európában, Latin-Amerikában és a Távol-Keleten is megvetették lábukat. Kulcsszerepet töltöttek be az európai újjáépítés finanszírozásában, valamint a New York-i tőzsde globálissá válásában is. A századelő történései szétzilálták az aranystandard rendszerét, a nacionalizmus előtérbe kerülése és a protekcionista gazdaságpolitika visszaszorította a nemzetközi gazdasági együttműködés formáit. A nagy gazdasági világválság éveiben felértékelődött az állami beavatkozás szerepe a piacgazdaság működési zavarainak enyhítése terén. A dollár leértékelésével, valamint az arany újraértékelésével 1934-ben állami beavatkozással sikerült stabilizálni a dollár árfolyamát. Ennek hatására jelentős tőkeáramlás indult meg az Egyesült Államok irányába, s ismét felvirágzott a külkereskedelem. Az USA néhány évvel később kulcsszerepet töltött be az aranystandard helyreállításában, amelynek kereteit az 1944-es Bretton Woods-i konferencia jelölte ki. A nagy gazdasági világválság hatását kevésbé érezte meg a brit gazdaság és a bankrendszer, a feléledő nacionalizmus és protekcionizmus miatt azonban drasztikusan csökkent a külkereskedelmi forgalom, ami negatívan hatott az ország exportteljesítményére és megtörte a brit bankok évszázados hegemóniáját. A két világháború között a brit gazdaság és a bankrendszer lényegesen jobb teljesítményt nyújtott ugyan, mint a kontinentális európai országok, illetve bankjaik, de az Egyesült Államok előretörését Anglia sem tudta megállítani. Az USA ezekben az években tovább erősítette gazdasági és pénzügyi pozícióit a világban, ami sok esetben a brit pozíciók visszaszorulásával járt.

— 494 —

6. A III. ipari forradalom

Az első világháború után Németország gazdasága súlyos válságba került, s a vesztes háború terhei alatt néhány éven belül összeomlott. A német bankoknak a hiperinfláció hatásaival is meg kellett küzdeniük, ami jelentősen amortizálta tőkéjüket. A nagybankok összeolvadása és a kisbankok felvásárlása a hitelintézeti szektor konszolidációját eredményezte. A súlyos pénzügyi gondokkal küzdő Németország számos eszközzel próbált harcolni a válság ellen, de a külföldi hitelek elapadása után már csak aranyeladás révén juthatott volna új forrásokhoz. Az ország aranykészlete azonban a tetemes jóvátételi kifizetések miatt már igencsak megcsappant. Az USA néhány éves kitartó küzdelem után képes volt megbirkózni a válsággal, Németország azonban markánsan eltérő utat járt be. Európa feltörekvő hatalma végül a háborús pénzügypolitika megvalósításával került ki a válságból. 1933 után a gazdaságpolitika és a pénzügypolitika egyaránt a háborúra történő felkészülést szolgálta. A magyar hitelintézetek tőkéje is érezhetően megcsappant az első világháború után. A trianoni békediktátum által újrarajzolt határok pedig jelentősen átalakították a pénzügyi berendezkedést, a hitelszövetkezetek mintegy 60 százaléka külföldre került. Így Budapestre koncentrálódott a betétek és a hitelek jelentős része. 1924-ben megalakult a Magyar Nemzeti Bank, amely elsődleges céljaként az árstabilitás elérését és fenntartását tűzte ki. A jegybank a válság során fontos szerepet töltött be a magyar gazdaságban, aminek egyik eredménye a pengő vásárlóerejének stabilizálása volt.

6.1. Világgazdasági átrendeződés az első világháború után Az első világháború fontos mérföldkő volt a történelemben, hiszen alapjaiban változtatta meg a vezető országok gazdasági fejlődését. A századfordulóig Nagy-Britannia dominanciája vitathatatlan. Elsősorban erős gazdasági befolyása, kiterjedt gyarmatrendszere, valamint a kultúrában betöltött kiemelkedő szerepe miatt. A háború azonban megváltoztatta a korábban kialakult hatalmi viszonyokat Európában. A fegyverkezés és a hadikapacitások jelentős bővülése gazdaságilag megrendítette a hadviselő országokat. A tartalékok felélése és a háború során elszenvedett jelentős emberveszteség súlyos károkat okozott — 495 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a termelés dinamikájában és gátat szabott a további gazdasági növekedésnek. Mindeközben a tengerentúlon az Egyesült Államok gazdasági nagyhatalommá vált. Az USA nemcsak az első világháború megnyerésében játszott kulcsszerepet, hanem a béketárgyalások során is. Mivel a háború nem érintette az Egyesült Államok területét, az amerikai gazdaság dinamikus fejlődésnek indult, aminek fő ágazatai a telekommunikáció, az építőipar és az autógyártás voltak. A háborús hadiszállítások következtében felvirágzott a hadiipar is, ami szintén pozitívan hatott az ország gazdasági növekedésére. Az első világháború során elszenvedett emberveszteség és anyagi kár óriási méreteket öltött az egész világon. A gazdasági következmények elsősorban Európára, de legfőképpen Németországra koncentrálódtak, viszont ezek az események jelentősen befolyásolták az Egyesült Államok gazdasági folyamatainak alakulását is. A nagyarányú hadikiadások Európában nagymértékű adósságfelhalmozódást vontak maguk után. A nagymértékű eladósodás és a jóvátételi intézkedések súlya pedig az USA rövid lejáratú kölcsönei felé terelték a háború nagy vesztesét, Németországot, ami tovább növelte a háború során felvett amerikai hitelek összegét. A háború után a győztes hatalmak jóvátétel megfizetésére kötelezték Németországot. A fegyveres harcok során Nagy-Britannia és Franciaország jelentős anyagi károkat szenvedett, amit a német jóvátételből kívántak rendezni. A német jóvátételi kifizetések azonban akadoztak, mert Németország a háború során gazdaságilag kimerült, tartalékai elfogytak, valamint jelentős népességveszteséget szenvedett el, ezért a gazdaság újjászervezése nehézségekbe ütközött (Costigliola, 1976). A német fizetőképesség megrendülése azonban nemcsak az európai újjáépítést hátráltatta, hanem jelentősen befolyásolta az USA felé történő hiteltörlesztések teljesítését is (6-1. ábra). A Jóvátételi Bizottság (Repara tion Commission) a probléma megoldására dolgozta ki a Dawes-ter-

— 496 —

6. A III. ipari forradalom

vet,330 amit a német kormány is elfogadott. A terv segítségével sikerült helyreállítani a német fizetőképességet és növekvő pályára állítani a gazdaságot. 6-1. ábra: Pénzügyi függőségi viszonyok az első világháború után

USA

hitelek visszafizetése

hitelnyújtás

jóvátételi transzfer Franciaország, Nagy-Britannia

Németország

Forrás: szerzők szerkesztése.

Európa újjáépítését és a jóvátételek fizetését övező feszültségek oldását követően gyors ütemű gazdasági fejlődés indult el Európában, valamint a kontinens legfőbb hitelezőjénél, az USA-nál is. Jelentősen bővült mind az ipari, mind pedig a mezőgazdasági termelés, ezzel azonban nem tartott lépést a kereslet bővülése, ami hamarosan eladhatatlan készletek felhalmozódásához, túltermeléshez vezetett. Az Egyesült Államokban kibontakozó rendkívül gyors ütemű növekedés gazdasági válság felé sodorta a világot.

330

Charles G. Dawes (1865–1951) amerikai bankár, politikus. Az európai gazdasági újjáépítés elősegítéséért 1925-ben Nobel-békedíjat kapott. 1925 és 1929 között az Egyesült Államok alelnöke volt.

— 497 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

6.2. A nagy gazdasági világválság − a túltermelés és a túlhitelezés csapdájában Európa térképe az I. világháború után jelentősen átalakult: régi birodalmak bomlottak fel (Osztrák–Magyar Monarchia, Török Birodalom, Orosz Birodalom) és új, szuverén államok (többek között Csehszlovákia, Észtország, Finnország, Jugoszlávia, Lengyelország, Lettország és Litváni) a jöttek létre. Az I. világháború és a trianoni békediktátum következtében Magyarország elvesztette népességének egyharmadát és területének kétharmadát. A Monarchián belüli munkamegosztás rendszere szétesett, szinte mindegyik utódállam egyoldalú gazdasági szerkezetet örökölt. A nacionalizmus erősödésével és a gazdasági izolációs elképzelések előtérbe kerülésével egyre több országban vezettek be védővámokat. Ezt a korszakot a háborús félelmek felerősödése és az izolációs politika térnyerése jellemzi, ami erősen visszafogta a nemzetközi gazdasági kapcsolatok erősítésében rejlő lehetőségek kiaknázását. Az 1929-es válság kitörése elsősorban a túltermelésre és a túlhitelezésre vezethető vissza. Egyrészt a gazdasági növekedés csak egyes ágazatokban volt megfigyelhető (építőipar, telekommunikáció, autógyártás), a vásárlóerő egyenlőtlen eloszlása pedig tovább szélesedett. A háború miatt a mezőgazdaságban – kiváltképp a gabonatermelők körében – a nagyarányú árcsökkenés súlyos következményeként az eladósodottsági szint folyamatosan emelkedett. Az agráripari termelők az árcsökkenést volumennöveléssel kívánták kompenzálni, a növekvő termeléshez azonban nagy összegű jelzáloghitelek felvételére kényszerültek. Ugyanakkor az eladási árak további csökkenése, illetve a felhalmozódó, eladatlan készletek miatt jelentősen megnőtt a nemteljesítő hitelek aránya. A mezőgazdasági termelésben kialakuló kedvezőtlen folyamatok voltak részben az 1929-es gazdasági

— 498 —

6. A III. ipari forradalom

válság előidézői, itt jelentkeztek az első baljós jelek.331 Emellett a Fed kamatpolitikája is szerepet játszott a válság eszkalálásában, ugyanis az 1920-as években a Fed az inflációhoz képest alacsonyan tartotta a kamatokat, ami tovább erősítette az árak csökkenését, vagyis a deflációt (Polányi, 2004). A gyors ütemű gazdasági növekedés, valamint a túlhitelezés hatására a New York-i tőzsdén fellendült a részvénypiac forgalma. Ebben az időszakban a 120 millió amerikai állampolgárból 4 millió rendelkezett részvénybefektetéssel. A bankszektor a lakossági részvényvásárlások finanszírozásán keresztül, illetve az ipari fejlesztések finanszírozása révén is szorosan kapcsolódott a tőzsdéhez (Kaposi, 2004). A Dow Jones tőzsdeindex332 1929-ben érte el csúcspontját, amely a következő három évben 90 százalékos csökkenést szenvedett el (6-2. ábra) (White, 1990). 1929-ben a Fed a hitelezés visszafogása érdekében szigorított monetáris politikáján és megemelte az alapkamatot, aminek következtében a részvényárak emelkedése megállt, majd zuhanásba fordult. A monetáris politikai beavatkozás tehát jelentősen befolyásolta az eszközár volatilitást, ami súlyos következményeket vont maga után (Bernanke-Gertler, 2000). A részvényárfolyamok nagymértékű csökkenése miatt befektetői pánik alakult ki a tőzsdén, amit nagy volumenű részvényeladások követtek. A növekvő eladások pedig további részvényárcsökkenéshez vezettek. A fekete csütörtök (Black Thursday) névvel fémjelzett napon összeomlott a tőzsde, melynek következményeként nagyfokú bizalmatlanság alakult ki a pénzügyi szektor iránt. modern technika vívmányainak alkalmazása révén gyorsan nőtt a világ gabonaA termelése. Az USA-ban egyre több területet vontak művelés alá, s azon egyre több gabonát termeltek. A vasútvonalak kiépítésével Kanada, Argentína és Ausztrália is a világpiacon kínálta fel eladásra gabonafeleslegét. Ráadásul a Szovjetunió is gabonaértékesítésből igyekezett devizához jutni. Mindez azt eredményezte, hogy a kereslethez képest túl sok gabona került a piacra, s ennek nyomán zuhanni kezdtek az árak. 332 Charles Henry Dow amerikai újságíró és Edward Davis Jones statisztikus nevéhez köthető a mutató, amely az USA 30 legfontosabb vállalata tőzsdei árfolyamának átlagát mutatja. Dow és Jones eredetileg egy hírügynökségben kézzel írt hírlevelek kiadásával foglalkozott, majd később részvényárfolyamokat átlagoltak, amelyből 1896-ban megszületett a Dow Jones Ipari Átlag mutató. 331

— 499 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

6-2. ábra: A Dow Jones részvényár-index alakulása 400

Pont

400

1945

1943

1941

1939

1937

50 1935

50 1933

100

1931

100

1929

150

1927

150

1925

200

1923

200

1921

250

1919

250

1917

300

1915

300

1913

350

1911

350

A Dow Jones Iparági Átlag mutató alakulása

Forrás: Yahoo Finance.

Néhány nap leforgása alatt a tőzsdekrach lebénította a bankszektort, ugyanis több ezer amerikai bank vált fizetésképtelenné. Bankválságok törtek ki az Egyesült Államok egész területén; 1929–33 között 25 ezer bankból mintegy 11 ezer fizetésképtelen lett. Bankválság, illetve fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezése esetén a hitelintézetek felfüggesztik fennálló kötelezettségeik teljesítését. A tőzsde összeomlása negatív hatással volt a hitelpiacra is, ahol hitelszűke következett be, amit rögtön megéreztek a gazdasági szereplők. A kereskedelem és a beruházások visszaestek, a munkanélküliség 2 százalékról 24 százalékra emelkedett, a pénzügyi szektorba vetett bizalom pedig új mélypontra süllyedt. A bajba került amerikai bankok a hitelek idő előtti felmondása révén igyekeztek minél előbb a pénzükhöz jutni, s ez hatással volt Európára is, mivel Nagy-Britannia, de főként Németország tetemes adóssággal rendelkezett. A válság következményei pedig már nemcsak az Egyesült — 500 —

6. A III. ipari forradalom

Államokban, hanem az egész világon érezhetővé váltak. A világkereskedelem csaknem a felére zsugorodott,333 az ipari termelés Észak- és Dél-Amerikában 50, Európában 35, Ázsiában pedig 10 százalékkal csökkent. A válság utórezgései egészen az 1940-es évekig érezhetőek voltak. Ugyanakkor a válság nagy hatással volt a közgazdaságtudomány fejlődésére, hiszen alapvető makrogazdasági összefüggésekre világított rá. Kiderült, hogy a monetáris politikai eszközök jelentős hatást fejtenek ki a reálgazdaságban egy drasztikusan megváltozott makrogazdasági környezetben is. Felismerték ugyanis, hogy a jegybankok fontos és igen aktív szerepet tölthetnek be a válságok kezelésében (Bernanke, 2000). A nagy gazdasági világválság kirobbanásáig az állam távol maradt a piaci mechanizmusok befolyásolásától, a fent leírt események viszont az állami beavatkozás szükségességét, a bankok működésének szabályozására vonatkozó törvények megváltoztatását idézték elő (Bánfi, 2016). Az állam tehát színre lépett a bankszabályozás területén is.

6.3. A New Deal, az állam színre lép − a bankszektorban is! 1933-ban az USA újdonsült elnöke hivatalba lépésekor egy olyan összetett problémával találta magát szembe, amelyet hagyományos eszközökkel nem lehetett megoldani. A válság évei alatt az amerikai lakosság jelentős része elszegényedett, holott túltermelés jellemezte a gazdaságot. A válság mélypontján az USA-ban csaknem 12 milliós (a gazdaságilag aktív népesség 24,1 százaléka) munkanélküliség alakult ki (6-1. táblázat). Ráadásul a foglalkoztatottak fele részmunkaidős volt, ami jelentős jövedelemkiesést jelentett. A vállalkozások háromnegyede veszteségessé vált, amit jól szemléltet, hogy az autóipar fellegvárában, 333

1929 és 1934 között Chile exportteljesítménye esett vissza a legnagyobb mértékben (80 százalék felett), amitől csak kevéssel maradt el a kínai export csökkenése (75-80 százalék). Argentína, Mexikó és Brazília exportja is látványosan zsugorodott (6075 százalék). A kivitel visszaesésének mértéke Magyarország, Lengyelország és Jugoszlávia esetében is meghaladta a 60 százalékot.

— 501 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Detroitban a Ford 1929-ben még 120 ezer embernek adott munkát, 1931ben pedig már csak 37 ezernek. Az építőipar teljesítménye 82 százalékkal, az ipari termelés 42 százalékkal esett vissza ebben az időszakban. A pénzügyi szektor szereplőinek nagy része a lakosság bizalmának hiányában működési nehézségekkel szembesült. Ennek, valamint a dollár árfolyamának közel 40 százalékos leértékelődése következtében sokan külföldre menekítették megtakarításaikat. 6-1. táblázat: Az amerikai gazdasági válság néhány mutatószáma 1929

1932

Bruttó nemzeti termék (Mrd. dollár)

103,0

58,0

Farmerek készpénzbevétele (Mrd. dollár)

11,3

4,7

Munkanélküliségi ráta (%)

3,2

24,1

Munkanélküliek száma (millió fő)

1,5

12,0

Forrás: Kaposi (2004).

A demokrata Franklin Delano Roosevelt a recesszió mélyén került az USA elnöki székébe, s beiktatása után egy merőben új koncepcióval közelített a kialakult problémákhoz. Elképzelése azon alapult, hogy az emberek azért vásárolnak kevesebbet, mert nem rendelkeznek elegendő jövedelemmel, a vállalkozók ezért nem tudják termékeiket eladni, így kénytelenek csökkenteni a termelést, ami pedig kevesebb munkaerőt igényel. Az elbocsátott vagy részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók jövedelme csökken, ennél fogva kevesebbet tudnak vásárolni. Ebből az ördögi körből a piaci szereplők maguktól nem tudnak kitörni. Összességében tehát az aggregált kereslet csökkenését legfőképp a pénzkínálatban bekövetkező világméretű összehúzódás okozta (Bernanke, 2000). Roosevelt 1933 elején maga köré gyűjtötte a Columbia Egyetem profes�szorait, akik azt tanácsolták az elnöknek, hogy az állam siessen a piac segítségére. Az állam ugyanis fiskális eszközökkel, például infrastrukturális beruházásokkal képes mesterségesen fenntartani a megfelelő keresletet, aminek hatására az egyensúlyi állapothoz közelít a gazda— 502 —

6. A III. ipari forradalom

ság, és csökken a munkanélküliség is. Még abban az esetben is érdemes ezt meglépni, ha a fedezet nélküli pénzkiadás költségvetési deficitet eredményez: ezt a fellendülés időszakában az állami költekezés vis�szafogásával lehet ellensúlyozni. John Maynard Keynes brit közgazdász – aki a 20. század egyik legnagyobb közgazdasági gondolkodója – éppen azon a könyvön dolgozott, amely az állami beavatkozás hatásosságát elméletileg is igazolta. Tanítványa, Baron Kahn közvetítette Keynes szakmai tanácsait az elnök felé. Roosevelt megértette a közgazdász javaslatát, mert a kiútkereséshez valós alternatívát vázolt fel. A javaslat szerint a technológia gyors fejlődésével az amerikai gazdaság sokkal több terméket tud előállítani, mint amennyit a vásárlók meg tudnak venni, ezért nem az a megoldás, hogy csökkentsék a termelést, hanem az, hogy növeljék a lakosság vásárlóerejét. A gazdaságot tehát nem a nagytőkések és a bankok, hanem az amerikai „kisemberek” húzhatják ki a válságból. Roosevelt választási programjának részeként a New Deal gazdasági program nagyban hozzájárult a recesszióból való kilábaláshoz. Roosevelt elnökségének első száz napján szükségintézkedéseket tett a gazdaság stabilizálására, illetve beindítására. A nagyobb lélegzetvételű intézkedések közül az egyik legfontosabb az ipar újjáépítéséről szóló törvény volt (National Industrial Recovery Act). 1933-ban az új elnök első intézkedésként négynapos bankzárlatot rendelt el, amely alatt elfogadtatott egy kifejezetten válságkezelésre szabott banktörvényt (Emergency Banking Act). Ez lehetővé tette a bankbetétek tömeges kivételének megakadályozását, valamint meggátolta az arany kivitelét az országból. A bankok újbóli megnyitását a pénzügyminiszter engedélyéhez kötötte, s ezzel megakadályozta a gyenge bankok újranyitását (6-3. ábra).

— 503 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

6-3. ábra: A felfüggesztett bankok számának alakulása 3 000

Darab

Darab 5 190

3 000

2 500

2 000

1 500

1 000

500

1933

1932

1931

1930

1929

1928

1927

1926

1925

1924

1923

1922

1921

500 0

Nemzeti bankok Összes bank Forrás: Bremer (1935).

A fellendülés kulcsa a mezőgazdaság és az ipar szabályozása, illetve az infrastrukturális beruházások növelése volt. Az agrárszabályozási törvény (Agricultural Adjustment Act) keretében elrendelték a vetésterület és az állatállomány csökkentését, aminek célja a terményárak elfogadható szintre történő visszaállítása volt. Az érintett gazdák a kiesett bevételek kompenzációjaként kártérítésben részesültek. A búza vetésterülete így az 1932-es 23,4 millió hektárról 1936-ra 19,8 millió hektárra csökkent. Ennek, valamint az 1935–36-os gyenge terméshozam okán a búzatermelés mintegy 20 százalékkal esett vissza. A farmerek haladékot kaptak az adósságaik visszafizetésére. Az állami beavatkozások keretében olyan új beruházásokra volt szükség, amelyek új munkahelyeket teremtenek, de termékeikkel nem jelennek meg az amúgy is túlzsúfolt piacon (utak, autópályák, repülőterek, szolgáltatások). Roosevelt reformelképzeléseinek egyike a Polgári Tartalék Hadtest (Civilian Conservation Corps) megalakítása volt. Ebbe a szervezetbe munkanélküli fiatalok jelentkezhettek, és ingyenes — 504 —

6. A III. ipari forradalom

étkezést, szállást, egyenruhát és napi egy dollár zsebpénzt kaptak. Táborokban éltek, amelyeket a hadsereg tartalékos tisztjei vezettek. Erdőket telepítettek, utakat és hidakat építettek, parkokat létesítettek, valamint talajjavítást végeztek. A munkanélküliség felszámolását közmunkaprogram bevezetésével próbálták elérni, aminek egyik legjelentősebb beruházása a Tennessee-folyó völgyének komplex hasznosítási terve (Tennessee Valley Authority Act) volt. Az intézkedés az áramtermelést szolgáló vízerőművek, valamint az öntözőcsatornák kiépítésén keresztül az egész völgyben virágzó gazdaságot teremtett. A II. világháború kirobbanásáig mintegy 3 millió fiatal dolgozott a Polgári Tartalék Hadtestben. Az 1935-ben hatályba lépő országos munkaügyi törvény (Wagner Act) alapítási jogot biztosított a szakszervezetek számára, szabályozta a munkabér alsó és a munkaidő felső határát, valamint rendelkezett a nyugdíjról és a munkanélküli-segélyről. Ezek a rendelkezések hozzájárultak a lakosság vásárlóerejének stabilizálásához. Bár 1935-ben a New Deal jelentős részét alkotmányellenesnek minősítették, Roosevelt elnöknek mégis sikerült kivezetnie az Egyesült Államokat a történelem egyik legsúlyosabb gazdasági válságából. Nem a kevesek vagyonán alapuló politika, hanem a tömegek fogyasztására építő koncepció mentette meg a világot az 1930-as években attól, hogy Amerikában tartósan összeomoljon a gazdaság és megrendüljön a demokrácia. Az amerikai mintát követve a legtöbb ország az állami beavatkozás segítségével gyűrte le a válságot. Mindez a világgazdaságban is váltást jelentett: állandósult az állami beavatkozások rendszere a piacgazdaságokban. A bankválságokat az európai országok jelentős részében is csak az állam volt képes megoldani. Emiatt Franciaországban, Németországban, Ausztriában és Olaszországban sok nagybank került állami tulajdonba. Európában először Nagy-Britannia lépett ki (1931) az aranystandard rendszeréből, majd a font leértékelésével helyreállította iparának nemzetközi versenyképességét, ami kedvezően hatott a gazdaságra. Kis késéssel a skandináv országok is követték Anglia példáját. A recept náluk is bevált, így ezekben az országokban sokkal hamarabb kezdődött el — 505 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a gazdasági fellendülés, s a válság következményei is enyhébbek voltak, mint ott, ahol más utat választottak. Az aranystandard rendszeren belül kialakult nemzetközi szintű gazdasági problémák helytelen kezelése volt ugyanis a felelős az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején tapasztalt világméretű deflációért (Bernanke, 2000).

6.4. A nagy gazdasági válság szabályozói következményei: bankszabályozás az Amerikai Egyesült Államokban A modernkori bankszabályozás az Amerikai Egyesült Államokban kezdődött, ahol a bankoknak már a 19. században is meg kellett felelniük bizonyos tőkekövetelményeknek. A banki intézményrendszer működésének szempontjából az egyik legjelentősebb lépés a 20. század elején, az 1907-es bankpánik után történt, ugyanis ekkor hozták létre a Federal Reserve-t (Fed). A Fed funkciója eredetileg a bankok végső hitelezése volt, amivel a bankrendszeren belüli fertőzéseket kívánták megelőzni. A jegybankok végső hitelezői szerepe (lender of last resort) a bankrendszer iránti bizalom állami forrásokkal történő helyreállításának intézményesült formájaként értelmezhető. A központi bankok likviditási válságok és bankrohamok esetén siettek a bajba került pénzintézetek segítségére. A végső hitelezői funkció megjelenése azt eredményezte, hogy a hitelintézetek bátrabban hitelezhettek, a banki hitelteremtés pedig bizonyos mértékig elszakadhatott a tartalékolási korlátoktól. A jegybankok később azonban a kötelező tartalékráta szabályozása révén érdemi befolyásra tettek szert a hitelezés területén. A bankrendszerek fejlődésének szempontjából az 1929–33-as nagy gazdasági világválság következményeire adott válaszok szintén fontos mérföldkövet jelentenek, különösen az Egyesült Államokban. A nagy gazdasági világválság kirobbanása után, 1933-ban fogadták el a Carter Glass és Henry Steagall nevével fémjelzett új Banktörvényt, ami szétválasztotta a kereskedelmi és befektetési bankokat, ezzel kívánták — 506 —

6. A III. ipari forradalom

ugyanis elkerülni a túl nagy pénzügyi konglomerátumok létrejöttét. Ennek eredményeként a kereskedelmi bankoknak el kellett adniuk vagy le kellett építeniük értékpapír-befektetési és értékpapír-forgalmazó vállalataikat (Botos, 1996). A törvény elsődleges célja a bankrendszerbe vetett bizalom helyreállítása volt, ezért foglalkozott egy esetlegesen kialakuló bankválság kezelésének lehetőségeivel is. A törvény rendelkezései ellenére azonban a pénzügyi szereplők több módon is megkerülhették a befektetési és kereskedelmi bankok közé húzott falat. Ezzel együtt a Glass–Steagall-törvény 1999-ig hatályban maradt (lásd erről részletesen a 10. fejezetet), amikor a világon végigsöprő pénzügyi dereguláció hatására az amerikai pénzügyi szektor szereplőinek is sikerült elérni a törvényhozó hatalomnál, hogy enyhítsenek a pénzügyi szabályozás szigorán (Biedermann, 2012).

6.5. Az Amerikai Egyesült Államok betétbiztosítási rendszerének kialakulása A betétbiztosítás történetének kezdetét sokan az amerikai Federal Deposit Insurance Corporation (FDIC) 1933-as megalapításához kötik. Kevésbé ismert tény, hogy már jóval korábban, több tagállami kormányzat is bevezetett különböző jellegű betétbiztosítási rendszereket, így amikor a szövetségi kormányzat úgy döntött, hogy az Egyesült Államok területén működő valamennyi állami bankra kiterjedő reformokat kíván bevezetni, a jogalkotóknak volt honnan meríteni.

6.5.1. A betétbiztosítási rendszer gyökerei

Az Amerikai Egyesült Államok 1789-es megalakulását követő években a banki szolgáltatásokat igénybe vevő polgárok számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy hitelintézet fizetésképtelenné váljon, mígnem 1809-ben a gloucesteri Farmers’ Exchange Bank ügyfelei megtapasztalhatták, hogy az ilyen események nagyon is léteznek. A Farmers’ Exchange Bank bedőlését több más társa is követte az elkövetkező években, ami a törvényho— 507 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

zókat arra ösztönözte, hogy újszerű megoldást találjanak az ügyfelek védelmére és a pénzügyi szektorba vetett bizalom helyreállítására. 1829-ben New York volt az első állam, amely a betétbiztosítási rendszerek egy korai formáját bevezette, valótlan lenne ugyanakkor azt állítani, hogy ezen újítás a semmiből tűnt volna fel. A program kidolgozása és népszerűsítése Joshua Forman üzletember nevéhez kötődik, aki üzleti tranzakciói révén ismerte meg a kantoni Hong-kereskedőkre vonatkozó korabeli szabályozást. Ennek lényege abban rejlett, hogy a Hong-kereskedők azért, hogy külföldiekkel üzleteket köthessenek, kötelesek voltak egyfajta kereskedelmi engedélyt kérvényezni a kormányzattól. Az engedély egyrészről monopolizálta üzletüket, egyedül ők köthettek külföldi kereskedőkkel tranzakciókat, másrészről pedig kötelezte őket, hogy bármely kereskedő fizetésképtelenné válása esetén egyetemlegesen feleljenek a bajba jutott kereskedő kötelezettségeiért. Forman terve e szabályozást követve az alábbi fő elemeket tartalmazta: 1. létre kell hozni egy biztosítási alapot, amelyhez minden hitelintézetnek hozzájárulást kell fizetnie; 2. az alapnak rendelkeznie kell olyan szakemberekkel, akik a bankok tevékenységét, üzletmenetét felügyelik; 3. meg kell határozni, hogy a bankok tőkéjüket milyen befektetési formákban tarthatják. New York állam kormányzója, a későbbi elnök, Martin van Buren felkarolta Forman ötletét, felismerte, hogy a pénzügyi szektorba vetett bizalom megőrzéséhez szükséges egy konzekvens állami szabályozás, sőt meggyőződése volt, hogy azzal, hogy a New York-i bankokban tartott pénz védve lesz a piaci turbulenciáktól, versenyelőnyben lesznek más államok hitelintézeteivel szemben. A New York-i Biztosítási Alap (New York Safety Fund) már ebben az évben megalakult önálló intézményként, adekvát munkaszervezettel. Az alap feltöltéséhez szükséges rendszeres hozzájárulásokat évente hat részletben kellett teljesíteniük a bankoknak, amíg e hozzájárulás el nem érte tőkéjük 3 százalékát. Amennyiben az alap forrásai kimerültek volna, lehetőség volt rendkívüli hozzájárulás befizetésének az elrendelésére is. Valamennyi hitel— 508 —

6. A III. ipari forradalom

intézet, amelyek tevékenységi engedélyét megújították, illetőleg az új tevékenységi engedélyt szerző intézmények köteles voltak hozzájárulni az alap finanszírozásához, ezért cserébe az ügyfeleik teljes védelmet élveztek mind a betéteik, mind a bank által kibocsátott bankjegyek után, ha egy hitelintézetet felszámolás alá vontak. Az alap vezetése három felügyelőbiztos kezében volt, akik negyedévente végeztek vizsgálatokat a bankoknál, és bármely jogsértő tevékenység észlelése esetén bírósághoz fordulhattak. A New York-i rendszer ígéretes volt, de első próbatétele során elbukott. 1837-ben ismételten bankpánik tört ki, amely során tizenegy hitelintézet zárt be. Az alapnak a teljes kártalanításhoz 2,5 millió dollárt kellett volna kifizetnie, de a teljes feltöltöttsége mellett is mindösszesen 150 ezer dollár állt csak rendelkezésére. A rendszer kudarca után az állami törvényhozók jogszabályt módosítottak, hogy a bankoknak lehetőségük legyen kilépniük az alapból, ami az utolsó bank kilépését követően 1866-ban meg is szűnt. A kudarc ellenére több más tagállam is átvette a New York-i modellt, így Vermont, Indiana, Michigan, Ohio és Iowa is bevezette a szabályozás lényegi elemeit, de a polgárháborút követően valamennyi biztosítási rendszer megszűnt. (Grant Jr., 2012).

6.5.2. Az első betétbiztosítási rendszerek

1866-ot követően az államok leálltak nagyszabású terveik végrehajtásával, hogy önállóan reformálják meg a bankrendszer működésének biztonságát, alapvetően azért, mert az addigi bankválságokat okai elsősorban a hitelintézetek által kibocsátott bankjegyeknek tulajdonították. A polgárháborút követően azonban már csak az újonnan létrehozott nemzeti bankok (szövetségi szinten engedélyezett bankok) bocsáthattak ki bankjegyet, a korábban forgalomba került bankjegyekre pedig adót vetettek ki. Az új bankjegyek fedezete már nem egy bank fizetőképességétől vagy épp megbízhatóságától függött, hiszen minden bankjegy államkötvénnyel volt fedezve, aminek a kifizetésére közvetlen garanciát biztosított az Egyesült Államok Kincstára. A reformoknak — 509 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

köszönhetően az ügyfelek a bankbetétek felé fordultak, amelyek állománya az új szabályozásoknak köszönhetően rohamosan nőtt. A betétvédelmi rendszerek körül kialakult vita azonban nem csillapodott, 1886-ban már az Egyesült Államok Kongresszusa elé került egy törvénytervezet a nemzeti betétbiztosítási rendszer bevezetéséről, de nem került elfogadásra. Az 1907-es bankválság ugyanakkor ismételten ráirányította a figyelmet a banki ügyfelek pénzének védelmére, aminek következtében több tagállam is saját betétbiztosítási tervvel állt elő. Oklahoma volt az első tagállam a polgárháborút követően, amely választ próbált adni a folyton új kihívást jelentő bankválságokra, így 1907 decemberében az állami törvényhozás úgy döntött, hogy az állami bankok bedőlése esetére betétbiztosítási alapot hoz létre. A kezdeti tervek alapján a hitelintézeteknek a betétek 1 százalékának megfelelő összeget kellett volna befizetniük, de később egy kiegészítéssel 2 százalékra emelték ezt a kötelezettséget. Az oklahomai modell szintén követőkre talált, tíz éven belül hét másik tagállam is hasonló szabályozást fogadott el. Sajnálatos, hogy akárcsak a polgárháború előtti időszakban bevezetett rendszerek, ez sem állta ki az idő próbáját. Az 1920-as évek mezőgazdasági nehézségei újabb és újabb bankválságokat robbantottak ki, s 1933-ra valamennyi előbb bemutatott betétbiztosítási rendszer fizetésképtelenné vált vagy egyéb okokból megszűnt (FDIC, 1998).

6.5.3. Az FDIC megalakulása

1921 és 1929 között több mint 600 hitelintézet dőlt be, amely közel tízszerese az ezt megelőző évtizednek. A bedőlt bankok döntő többsége kicsi, helyi érdekeltségű hitelintézet volt, amelyek csődjüket a nem megfelelő menedzsmentnek köszönhették. A hitelintézetek tömeges eltűnése azonban tovább nehezítette a nemzeti szintű betétbiztosítási rendszer megszületését, mert a kongresszusban sokan úgy gondolták, hogy az életképtelen bankok megszűnése csak erősíti a bankrendszert. Az ügyfelek ugyanakkor érzékenyen reagáltak a kisbankok eltűnésé— 510 —

6. A III. ipari forradalom

re, s bankbetéteik mind nagyobb részét váltották át készpénzre, mely tovább mélyítette a válságot, s a Federal Reserve sem tudott megfelelő likviditást biztosítani a bankrendszernek. 1932 áprilisában Henry Steagall képviselő ösztönzésére zárult le az a folyamat, amely a modern betétbiztosítás eszméjét törvénybe foglalta, de az út ezúttal sem volt egyszerű. Már 1886-tól kezdve sorozatosan felmerülő kérdés volt, hogy szükséges-e szövetségi szintre emelni a betétesek védelmét, de a politikai háttéralkuk következtében rendre elbuktak ezek a kezdeményezések. Amikorra a végleges törvénytervezet Roosevelt elnök asztalára került, már 150 indítványt utasított el a Kongresszus. Ezen ellenálláshoz rendkívüli módon hozzájárult, hogy azon tagállamok, amelyek bankrendszere kevésbé volt szabályozott és magas kockázatokat vállalt, jelentősen profitálhattak volna a szövetségi rendszerből, ugyanakkor a kiskockázatúnak besorolt államok nem kívánták fedezni a többi állam szabályozási hiányosságából eredő terheket. A Kongresszusban továbbra is azok az érvek voltak többségben, amelyek a betétbiztosítás ellen szóltak, a képviselők számára elképzelhetetlen volt, hogy egy ilyen rendszer működhet, hiszen a korábbiak sorra csődöt mondtak, és rendkívül költségesnek tartották a rendszer fenntartását. Ráadásul Roosevelt elnök is veszélyesnek találta egy garancia alap létrehozását. Úgy gondolta, hogy felbecsülhetetlen morális kockázatot hordozhat egy ilyen terv, könnyelműségre bíztatva a gyenge bankokat, amelyek így veszélyeztethették az erős hitelintézetek életképességét. A privát szektor szereplői szintúgy szót emeltek egy lehetséges garanciaalap bevezetése ellen, az Amerikai Bankszövetség elnöke egyenesen tudományosan megalapozatlannak és veszélyesnek nevezte a koncepciót. Henry Steagall képviselő ugyanakkor fáradhatatlan harcosa volt az ügynek. Az, hogy a modern betétbiztosítás létezik, nem kis részben annak köszönhető, hogy a képviselőház hangos többségét egymaga meg tudta győzni a rendszer vitathatatlan előnyeiről. Carter Glass, a Szenátus Bank- és Valutabizottságának elnöke ezzel szemben továbbra sem látta életképesnek a javaslatot, javarészt a múltbéli próbálkozások működésképtelensége miatt. Mindemellett ő maga — 511 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

is megjegyezte, hogy a társadalmi nyomás amellett van, hogy szükséges egy betétbiztosítási rendszert felállítani, és elismerte, hogy egyetlen törvényjavaslat sem lesz megfelelő egyszerre a Kongresszus és a választók számára. Meglátása szerint a törvényhozás talán még sosem volt ennyire megosztott egy vitában (FDIC, 1998.). 1933. május közepére Glass és Steagall bemutatták a banki reformcsomagjukat a Szenátus és a Képviselőház részére, amely már tartalmazta egy betétbiztosítási rendszer felállítását is. A javaslat magában foglalta a Roosevelt-adminisztráció azon igényét is, hogy a rendszer felállítására és működésére megfelelő idő legyen biztosítva. A Kongresszus kisebb vitákkal és módosító javaslatokkal végül elfogadta a benyújtott javaslatot, amelyet az elnök 1933. június 16-án írt alá. Roosevelt úgy hivatkozott az 1933-as Banktörvényre, mint az ország második legfontosabb jogszabályára (FDIC, 1998.). Az új törvény 1934. január 1-jei hatályba lépésével létrehozta a Federal Deposit Insurance Corporationt, vagyis a Szövetségi Betétbiztosító Társaságot, definiálta feladatait, funkcióját, szervezeti felépítését. Az FDIC kezdeti tőkéjét az Egyesült Államok Kincstára, valamint a 12 Federal Reserve Bank biztosította. A vezetőség három főből állt, akik közül egy hivatalánál fogva az Office of the Comptroller of the Currency (OCC) elnöke volt, míg a másik két tagot az elnök jelölte 6 évre a szenátus javaslatával és beleegyezésével. A betétbiztosítási rendszer felállítása és alkalmazása ugyanakkor szakaszosan történt meg. Az első, ideiglenes szakasz 1934. január 1-jén kezdődött és hat hónapig tartott. Ezen időszak alatt 2500 dollár összeghatárig minden betétes biztosított volt, míg a hitelintézeteknek a biztosított betétek 0,5 százalékának megfelelő összeget kellett egy összegben az FDIC rendelkezésére bocsátaniuk, valamint ugyancsak ekkora mértékű összeget ütemezetten, egyenlő arányban elosztva kellett befizetniük a betétbiztosítási társaságnak. Valamen�nyi Federal Reserve Banknak csatlakoznia kellett a szövetségi betétbiztosításhoz, míg más hitelintézetek az FDIC jóváhagyása és előzetes vizsgálatát követően kaptak lehetőséget arra, hogy tagjai legyenek a betétbiztosítási rendszernek. 1934. január 1-jén 13 201 bank betétei váltak — 512 —

6. A III. ipari forradalom

biztosítottá. A bevezetés második szakasza 1934. július 1-jével kezdődött, amely már 5.000 dollárig nyújtott védelmet a betéteseknek, így a banki ügyfelek 98 százaléka biztosítottá vált (Kroszner–Melick, 2008.).

6.6. Az aranystandard rendszer megszűnése és a nemzetgazdaságok bezárkózása Az I. világháború végét követő gazdasági nehézségek (válságok, infláció), valamint az aranytartalékok háború alatti megcsappanása ellehetetlenítette az aranystandard rendszert.334 A világháború után felerősödött a nacionalizmus, a nemzetgazdaságok bezárkóztak, aminek következtében a protekcionista gazdaságpolitika általános jellemzője lett a kornak. Az új gazdaságpolitika általánossá válása azt eredményezte, hogy a korábbi tőkeexportáló országok immár nem a külföldi befektetési lehetőségeket keresték, hanem likvid pénzeszközeiket elsősorban belföldön fektették be. A háború kitörését megelőzően tőkeimportra szoruló országok így forráshiánnyal szembesültek, mert elapadtak korábbi külső forrásaik.335 Az államok közötti szabad pénzmozgás leállt, a magántőke szerepét az állami hitelek és a fejlesztési kölcsönök vették át. Az első világháború lezárása után kísérletet tettek az aranystandard visszaállítására, s a törekvések sikerét jól mutatja, hogy több éven át látványosan emelkedett a csatlakozó országok száma (6-4. ábra). A nagy gazdasági válság következményei azonban gyorsan lerombolták ezeket az eredményeket, s a válság következtében a nemzetközi A hadiköltségek finanszírozását megnehezítette az aranystandard, ezért a háború kitörésekor a kormányok korlátozták az arany szabad áramlását, majd egyre több ország (USA, Franciaország, Németország, Belgium és Olaszország) hagyott fel az aranystandard rendszerrel és kezdett el papírpénzt kibocsátani. Bár hivatalosan nem függesztették fel az arany alapú pénzrendszert, a meghatározó szereplők kiválása után az a gyakorlatban már nem tudott működni. 335 Az I. világháború előtt Argentína teljes tőkeigényének a felét külföldi forrásból finanszírozta. A legnagyobb befektető Nagy-Britannia volt, a szigetország pénzügyi eszközeinek mintegy felét külföldön fektette be. 334

— 513 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

pénzügyi integráció mindinkább leépült, ezért a világ országai nélkülözni kényszerültek a világgazdaság korábban megszokott rendszereit (aranystandard, árfolyam-kötelezettségek). 6-4. ábra: Az aranystandardhoz csatlakozott országok számának alakulása 50

Darab

1937

5 1936

1935

1934

1933

1932

1931

1930

1929

1928

1927

1926

1925

1924

1923

1922

1921

Az aranystandardhoz csatlakozott országok száma

Forrás: Palyi (1972).

A keynesiánus gazdaságpolitika jegyében az állam az erősebb szabályozás és a szigorúbb ellenőrzés révén igyekezett csökkenteni a piacgazdaság működési zavarait, hiányosságait. A két világháború között, különösen a nagy gazdasági világválság után az állami beavatkozás egyre erőteljesebb lett a bankszektorban is. A likviditási nehézségekkel küzdő bankok állami segítségnyújtás révén stabilizálhatók, ezáltal a likviditási gondok nem terjednek tovább és nem erősödnek fel a bankrendszerben.

— 514 —

6. A III. ipari forradalom

Az érett kapitalizmus kialakulása a bankok erősödő szervezeti és területi centralizációjával járt Európában. A kontinentális Európában ekkor szűnt meg számos egyfiókos bank, s adta át a helyét az országos fiókhálózattal rendelkező bankrendszernek. A helyi pénzintézetek jelentős része beolvadt az országos fiókhálózattal rendelkező kereskedelmi bankokba, a korábban regionálisan működő tőkepiacok pedig az egységesülő nemzeti tőkepiac részei lettek. A megerősödött országos pénzügyi intézmények egy része pedig globális pénzügyi szereplővé vált az évek során. Az Egyesült Államokban azonban az 1927-ben elfogadott McFadden-törvény tartósan konzerválta a bankszektor erős szegmentáltságát. A törvény lehetőséget biztosított a bankok számára, hogy megemeljék a magánszemélyek számára nyújtott hitelek felső korlátját, foglalkozzanak jelzáloghitelezéssel, kereskedjenek értékpapírokkal, valamint, hogy fióktelepeket hozzanak létre. A jogszabályi változás a bankok működésének földrajzi korlátozását eredményezte, ugyanis a törvény értelmében az adott szövetségi államban bejegyzett székhelyű kereskedelmi bank nem nyithatott más tagállam területén fiókot. Ez a kitétel jelentősen befolyásolta az amerikai bankszektor fejlődését; az USA-ban mind a mai napig magas a kisbankok száma. 6-1. keretes írás Állami segítségnyújtás a második világháború előtti bankválságok alatt

A bankválságból való, állami beavatkozással történő kilábalás gyakorlata a 19. század második felében egyedi történetekkel kezdődött. Az állam gazdasági szerepvállalása korlátozott volt, ennek megfelelően a segítségnyújtás is többnyire egyetlen intézkedésben merült ki. Ennek formája a likviditási probléma megoldásába történő tárgyalásos beavatkozástól (Brazília, 1897; Svédország, 1907; Dánia, 1908) kezdve a bankrendszer szabályozásának enyhítésén keresztül (USA, 1893) egészen a bajban lévő bankok hatósági bezárásáig vagy összevonásáig (Argentína, 1890; Brazília, 1890; Olaszország, 1891) terjedt (Bordo–Eichengreen, 1999).

— 515 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az állami beavatkozás leggyakoribb eszköze a bankok működésének ideiglenes felfüggesztése, valamint a fizetési kötelezettségek vonatkozásában a hatósági moratórium bevezetése volt. 1893-ban az ausztráliai Új-DélWales tartomány kormánya rendelt el 5 napos felfüggesztést 3 helyi bank összeomlását követően elfajuló bankválság megfékezésének céljából. 1898ban a chilei kormányzat nyújtott segítséget a helyi bankválság megfékezésében egy 30 napos moratórium deklarálásával, míg Portugália kormánya 1891-ben szavatolt általános fizetési haladékot két bajban lévő banknak (Bordo–Eichengreen, 1999). A működés ideiglenes hatósági felfüggesztésének alkalmazása az 1929–1933-as nagy gazdasági világválság időszakában is fennmaradt. 1933 márciusában Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök aláírta a 2039-es proklamációt, amellyel 4 napra felfüggesztette az országban található bankok működését. Ugyanebben az időszakban jelent meg a kormányzati segítségnyújtás másik eszköze, az állami eszközkezelő intézménye révén történő beavatkozás. Az 1929–33-as amerikai válság kezelésében nagy szerepet játszott az 1932-ben alapított Reconstruction Finance Corporation (RFC), amely az amerikai szövetségi kormány egyik független intézményeként nyújtott pénzügyi segítséget a bankoknak és a vállalatoknak. Az RFC a hitelnyújtás mellett a bankok elsőbbségi részvényeinek vásárlása révén tőkeinjekcióval is segítette a problémával küzdő bankszektort, 1934 tavaszáig a kereskedelmi bankok majdnem felében vásárolt elsőbbségi részvényt a szövetségi intézmény. 1935 júniusára az RFC által tulajdonolt tőkeállomány elérte a teljes bankszektor tőkeállományának harmadát (Calomiris–Mason, 2003). A második világháború előtti válságkezelések fiskális költségeiről nagyon kevés információ áll rendelkezésre a szakirodalomban. Calomiris–Mason (2003) megállapítja, hogy az összes fizetésképtelen amerikai bank kimentésének költsége elérte volna a GDP 3 százalékát. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy több ezerre tehető azon bankok száma, amelyek teljesen felfüggesztették működésüket 1929 és 1933 között.

— 516 —

6. A III. ipari forradalom

6.7. A bankrendszerek evolúciója és az innovációk megjelenése a kiemelt régiókban: USA, Európa, Magyarország 6.7.1. Amerikai Egyesült Államok 6.7.1.1. Az Egyesült Államok gazdasága a két világháború között

Az USA ipara az I. világháború végére fölénybe került az európai nagyhatalmak iparával szemben. Már az I. világháborút megelőző években is az USA gazdasága volt a legnagyobb a világon, viszont akkoriban még izoláltan fejlődött. A háború kitörése azonban felgyorsította a gazdaság és a pénzügyi szektor nemzetköziesedését. A háború kitörésekor az USA volt a legnagyobb adóssággal rendelkező ország, de befektetői – elsősorban Anglia – a háborús kiadások fedezésére elkezdték kivonni a befektetéseiket Amerikából. Az USA képes volt a kiáramló külföldi tőkét belföldi forrásokkal pótolni, ezért a tőkekivonás végül nem okozott gazdasági turbulenciát, hanem sokkal inkább új lehetőségeket nyitott.336 Az európai háborús szükségletek óriási keresletet teremtettek az amerikai áruk iránt. Azonban, hogy képesek legyenek finanszírozni a háború költségeit, az USA szövetségesei először leépítették Amerikába kihelyezett befektetéseiket. A kereskedelmi szállításokért az így felhalmozott tartalékaikból fizettek, végül pedig hadikölcsönök fejében kaptak árut. A háború évei alatt az USA külkereskedelme folyamatosan bővült, az export volumene mindinkább meghaladta az importét. Az exporttöbbletnek köszönhetően az amerikai bankok áruvásárlási hiteleket tudtak nyújtani a külföldieknek, aminek eredményeképpen újabb exportpiacok nyíltak meg az amerikai vállalatok előtt. A növekvő kereslet és a technika vívmányainak szélesedő alkalmazása tisztes profitot biztosított az USAnak. A tőzsdék pezsegtek, a részvényárfolyamok pedig emelkedtek. 336

1913-ig az USA importjának nagy része külföldi hajók fedélzetén jutott el az országba, s a hajórakományok zömének biztosítását külföldi biztosítók végezték. 1914-től kezdve azonban az USA ezeken a területeken is átvette a külföldiek helyét.

— 517 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A konjunktúrának az 1929-es válság kitörése vetett véget, ami alapjaiban rengette meg az USA bankrendszerét és gazdaságát. A pénzügyi-gazdasági helyzet gyors és nagymértékű romlása miatt az amerikai kormány a bankkonszolidáció mellett döntött. A hatósági intézkedések eredményesnek bizonyultak, a kormány képes volt stabilizálni a pénzügyi szektort. A dollár árfolyamának stabilizálására 1934-ben került sor a Gold Reserve Act elfogadásával. A törvény értelmében a dollár 40,9 százalékkal leértékelődött, s egy uncia arany árát 35 dollárban rögzítették. Az aranykészletek újraértékeléséből származó nyereségből (2,8 milliárd dollár) létrehoztak egy 2 milliárd dolláros árfolyam stabilizációs alapot (Exchange Stabilization Fund). A stabilizációs intézkedések sikerét jól mutatja, hogy 1935-től megindult a korábban kimenekített tőke visszaáramlása az USA-ba. A dollár árfolyamának stabilizálása után enyhítettek a protekcionista vámtörvényen, aminek köszönhetően ismét növekedni kezdett az USA külkereskedelme. A nagy gazdasági világválság az USA-ból indult, s ott is ért véget leghamarabb a fejlett országok körét tekintve. A sikeres válságkezelés kulcsa a New Dealben megfogalmazott szemlélet volt, miszerint a gazdasági növekedés helyreállításának döntő tényezője a belső vásárlóerő növelése. Az USA gazdasága méreténél, pénzügyi pozíciójánál és a világháborúban betöltött szerepénél fogva előnyösebb helyzetben volt, mint Európa országai, de ez önmagában még nem jelentett garanciát a sikeres válságkezelésre. Ehhez szükség volt egy új megközelítésre, amiben érdemi szerep jutott a bankrendszernek. Mindezzel együtt az USA is igen súlyos árat fizetett a válság kialakulásában játszott szerepéért: GDP-je jelentősen visszaesett, bankrendszerét konszolidálni kellett, adósságállománya pedig látványosan megugrott. 6.7.1.2. Az amerikai bankok nemzetközi szerepvállalása a két világháború között

A 20. század elején a brit multinacionális bankok dominálták a nemzetközi bankműveleteket. A francia és a német bankok minden igyekezetük ellenére jelentősen elmaradtak a szigetországi versenytársaiktól mind a kereskedelemfinanszírozás, mind a befektetési banki — 518 —

6. A III. ipari forradalom

tevékenységek terén. Az amerikai bankok pedig kifejezetten belföldre fókuszálták tevékenységüket, a nemzetközi bankműveleteket szinte teljes egészében átengedték az európai bankoknak. Az amerikai bankok nemzetközi banki tevékenysége ekkortájt mindössze az európai tőke USA-ba történő kiközvetítésére szorítkozott. A főként Londonban ös�szegyűjtött európai forrásokból amerikai vasútépítéseket és részvényvásárlásokat finanszíroztak. Az országos működési engedéllyel rendelkező kereskedelmi bankok (national banks) egészen 1913-ig nem nyithattak fiókot külföldön. A törvényi változásokat (Federal Reserve Act) követően először a New York-i bankok (Chase Manhattan, National City Bank) próbálták megvetni a lábukat Európában. Jelenlétük erősítése érdekében felvásárolták a korábbi tőkeközvetítő cégeket. A bankok európai tevékenysége a kezdetekben kizárólag amerikai ügyfeleik igényeinek kiszolgálására korlátozódott. Az első világháború gyökeres változást hozott az amerikai bankok nemzetközi tevékenységében. A háború végén az európai országok jelentős inflációval és valutájuk leértékelődésével szembesültek, ami megnehezítette bankjaik nemzetközi szerepvállalását. Berlinből és Párizsból egyre több pénzt menekítettek Londonba vagy New Yorkba. A két világháború között számottevően romlott az a környezet, ami korábban hathatósan támogatta a brit bankok növekedését és nemzetközi terjeszkedését. Ezzel párhuzamosan pedig érezhetően erősödött az amerikai bankok és a dollár nemzetközi szerepe.337 Az amerikai bankok nemcsak Európában vetették meg a lábukat, hanem Latin-Amerikában338 és a Távol-Keleten is terjeszkedtek. Igyekeztek kihasználni a győztes háború utáni kedvező helyzetüket, s látványos nemzetközi terjeszkedésbe kezdtek. Már nemcsak az amerikai ügyfeleket finanszírozták, hanem segítették az európai kormányokat is a háború A dollár nemzetközi szerepét jelentősen erősítette aranyra való átválthatósága, amely kisebb megszakításokkal ugyan, de 1971-ig fennállt. 338 A National City Bank 1930-ig 100 fiókot hozott létre külföldön, ezek kétharmada a latin-amerikai országokban működött. 337

— 519 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

utáni gazdasági talpra állásban, illetve segédkeztek az aranystandard helyreállításában is. Az amerikai bankok figyelmet fordítottak arra is, hogy a korábban nagyon erősen belföldi orientáltságú New York-i tőzsde nyisson a külföldi befektetők felé. Az 1920-as években az előzetes várakozások ellenére az aranystandardhoz való visszatérés nem hozott áttörést a bankok nemzetközi tevékenységében, mert hiányzott a vezető hatalmak közötti együttműködés, ami stabilizálni tudta volna a nemzetközi pénzügyi rendszer működését. Mivel az aranystandard rendszerben a nemzeti valuták egymáshoz viszonyított értéke fix volt, azok spekulatív támadásoknak voltak kitéve. Ez azzal magyarázható, hogy az aranyparitás értelmében minden országnak fenn kellett tartania saját fizetőeszközének aranyhoz rögzített árfolyamát (Bernanke, 2004). A nagy gazdasági világválság után az aranystandard rendszer ismételt szétesésével egyre több ország vezetett be árfolyam- és tőkekorlátozást, ami nem kedvezett sem a nemzetközi kereskedelemnek, sem pedig a bankok nemzetköziesedésének. Többek között ezek a fejlemények vezettek oda, hogy 1944-ben amerikai javaslatra megrendezték a Bretton Woods-i konferenciát, ahol lefektették a második világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszer alapjait. 6.7.1.3. Egy népszerű pénzügyi innováció a két világháború között

Az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság átmenetileg visszavetette az amerikai bankok látványos terjeszkedését. Ugyanakkor a válság utáni gazdasági fejlődés nyomán egyre inkább a mindennapok része lett a banki szolgáltatások igénybevétele. A bankszektor stabilizálása után a pénzügyi termékek és szolgáltatások az amerikai társadalom egyre szélesebb rétegeit érték el. Ebben jelentős szerepet játszott egy pénzügyi innováció elterjedése, valamint a betétbiztosítási rendszer bevezetése, amely később mintául szolgált számos ország számára. Az 1930-as években a lakóingatlanok finanszírozására is kiterjesztették a jelzáloggal fedezett értékpapírok (Mortgage-Backed Securities,

— 520 —

6. A III. ipari forradalom

MBS) használatát, ami hamarosan igen népszerű lett az Egyesült Államokban. A jelzáloggal fedezett értékpapírok révén ugyanis a lakosság relatíve olcsón és kiszámíthatóan (fix törlesztőrészletek) tudott lakóingatlanhoz jutni, amely fontos része volt az amerikai álom kiteljesedésének. Ezért is kapott a jelzáloggal fedezett értékpapírok használatának kiterjesztése jelentős politikai támogatást. A jelzáloghitelezés felfutása nyomán jelentősen bővült a lakásépítés, aminek eredményeképpen húzóágazattá vált az építőipar. A jelzálogpiac hatékony működéséhez szükség volt egy intézményre, amely felvásárolja és továbbítja a befektetőknek a jelzálogpapírokat. 1934-ben elfogadták a Nemzeti Lakásügyi Törvényt (National Housing Act), 1938-ban pedig megalakult a Szövetségi Jelzálog Egyesület (Federal National Mortgage). Ezzel létrejöttek a másodlagos jelzálogpiac intézményi keretei.

6.7.2. Nagy-Britannia 6.7.2.1. A brit gazdaság a két világháború között

A brit gazdaság dominanciáját az első világháború törte meg, és bár Nagy-Britannia a győztes hatalmak közé tartozott, a háború végére jelentősen eladósodott az Egyesült Államok felé. A húszas évek végére sikerült ugyan növekedést elérni a gazdaságban, de az 1929-es nagy gazdasági világválság gyorsan véget vetett a konjunktúrának, s a válság évei alatt (1929–1933) látványosan visszaesett a külkereskedelem és egyharmaddal csökkent a nehézipari termelés. Az export visszaesését elsősorban az okozta, hogy a válság hatására mindenütt erősödött a protekcionizmus, ami drasztikusan visszavetette az angol áruk iránti keresletet is. A gazdasági visszaesés következtében jelentősen megnőtt a munkanélküliség Nagy-Britanniában. 1932 nyarán, a válság csúcspontján 3,5 millió munkanélkülit tartottak nyilván, ráadásul a munkahellyel rendelkezők közül sokakat csak részmunkaidőben foglalkoztattak (Billings– Capie, 2011). Leginkább Észak-Anglia, Skócia, Észak-Írország és Wales volt érintett, az ottani szénbányászat és nehézipar került válságba, — 521 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

s emiatt bizonyos régiókban a munkanélküliek aránya elérte a 70 százalékot. A legjobb szénlelőhelyek kezdtek kimerülni, ami a költségek emelkedésével járt. Ráadásul a kőolaj mindinkább átvette a legszélesebb körben használt üzemanyag szerepét a széntől, így tovább esett a kereslet az utóbbi iránt. Az angol kormány a romló foglalkoztatási mutatókra a munkanélküli-segélyek és az állami tisztviselők fizetésének csökkentésével válaszolt. Bár a válság tünetei hasonlóak voltak Angliában is, mint Amerikában, a válság kezelésére azonban gyökeresen eltérő koncepciót választott a két kormány. Az angol kormány óvatos és konzervatív volt, ezért elutasította a keynesi javaslatot a nagyszabású közmunka projektek indítására, s megszorítások révén igyekezett helyreállítani a költségvetés egyensúlyát. Ez a megközelítés tovább rontotta a válság ágazatok helyzetét, 1939-re a szén és az acél exportja a válság kitörése előtti szint felére esett vissza. Az angol kormány a válság csillapodása után változtatott eredeti koncepcióján, s a megszorítások helyett a belföldi keresletösztönzést kezdte támogatni. 1934 áprilisában visszaállította a munkanélküli-segélyek korábbi összegét, ezzel is segítve a belső kereslet élénkülését. A lakásépítések felfuttatása is erősítette a belső keresletet, az 1930-as években a helyi önkormányzatok lakásépítési programjának eredményeként olyan házak készültek, amelyekben már benti illemhely, fürdőszoba és villany is rendelkezésre állt. Ebben az évtizedben közel 3 millió lakás épült az Egyesült Királyságban. A gazdaság talpra állását a belső kereslet ösztönzése mellett az új iparágak megjelenése és megerősödése segítette. Ekkor indult dinamikus fejlődésnek az elektromos ipar, valamint gyorsan fejlődött a gépgyártás is. A villamosenergia elterjedése elősegítette az energiaigényes fémkohászat fejlődését, ami újabb lökést adott a gépiparnak. Futószalagon készültek az autók és a rádiók, a korszak két slágerterméke, amelyek ekkoriban váltak luxuscikkből tömegcikké. Az autóipar fejlődése magával húzta a gumi- és üveggyártást, a kőolajtermékek kitermelé— 522 —

6. A III. ipari forradalom

sét és felhasználását, a gépészeti elektronika fejlődését, valamint az építőipart is, mivel az autóközlekedés terjedése új utakat, hidakat és egyéb infrastruktúrát igényelt. Idővel a technika fejlődése a repülőgépek fejlesztésének is lendületet adott, a második világháború kezdetére a repülőgépgyártás már a hadiipar egyik fontos ága volt. A két világháború között kezdett el terjedni a műanyagok széles körű használata. A gépesítés elérte a mezőgazdaságot is, ami jelentősen megnövelte a munka termelékenységét az agrár szektorban. A termésátlagokat a növekvő műtrágyahasználat is emelte. Az ágazat fejlődését az állam is segítette, 1931-ben fogadták el a mezőgazdasági törvényt (Agricultural Marketing Act), amely az alapvető élelmiszerek esetében (tej, burgonya stb.) garantálta az állami felvásárlást. Az 1930-as években jelentősen növelte kapacitásait az élelmiszeripar is. 1925 elején még nem volt egyértelmű, hogy Nagy-Britannia mikor kíván ismét csatlakozni az aranystandardhoz. Anglia a háború kitörése miatt függesztette fel részvételét az aranystandard rendszerben, amit a háború ideje alatt végig, sőt az azt követő években is fenntartott. A visszatérés időpontját illetően ellentét feszült a fiskális és monetáris politika szempontjai között. Winston Churchill pénzügyminiszter (Chancellor of the Exchequer) azonban 1925 áprilisában az aranystandard visszaállításáról döntött. Ennek következtében a háború kitörése előtti árfolyam lépett érvénybe, vagyis egy font 4,86 amerikai dollárt ért. Churchill döntését később sokan vitatták, főként azok, akik úgy gondolták, hogy a font árfolyama túlértékelt, és szerintük az aranystandard volt az oka a gazdaság gyenge teljesítményének. A font túlértékeltsége miatt romlott a fizetési mérleg egyenlege és nyomás nehezült a Bank of Englandre, hogy tartsa magasan az alapkamatot. Az arany árfolyama 1931-re oly mértékben megemelkedett, hogy Nagy-Britannia végül kénytelen volt ismét letérni az aranystandardról, aminek következtében a font árfolyama 4,86 dollárról 3,40 dollárra esett. A font leértékelődésének következtében versenyképesebbé vált a brit export, ami segítette a gazdasági növekedést. Az 1930-as évek végén pedig a háborús készülődések adtak újabb lökést a gazdasági fellendülésnek. — 523 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

6.7.2.2. A brit bankok magatartásának megváltozása a két világháború között

Az első világháború végén 5 nagybank (Big Five: Barclays, Lloyds, Midland, National Provincial és a Westminster) uralta a brit bankszektort. A nagybankok központja Londonban volt, s erősen központosított, bürokratikus szervezetként működtek. Az öt nagybank közel 10 000 fiókkal rendelkezett az 1920-as évek elején és magáénak tudhatta a betétállomány mintegy 80 százalékát (Billings–Capie, 2011). Ekkor a nagybankok már nem ápoltak olyan szoros kapcsolatot a helyi üzleti közösségekkel, mint az előző évszázad során. A döntéshozatal formalizált lett, központilag döntöttek a hiteligénylés sorsáról, a bankok a rövid lejáratú hitelek folyósítását részesítették előnyben, s felértékelődött a fedezet (collateral) szerepe a hitelbírálat során. A nagybankok magatartásában bekövetkezett változások miatt meggyengült irántuk a bizalom. Az 1920-as és 1930-as években a gazdasági recesszió miatt a bankoknak korlátozottak voltak a lehetőségeik a növekedésre. Tovább nehezítette a helyzetüket, hogy az ügyfelekért nemcsak egymással, hanem a takarékszövetkezetekkel, a lakás-takarékpénztárakkal (building societies), a biztosító társaságokkal és nagyvállalati ügyfelek forrásbevonása esetén még a tőzsdével is meg kellett küzdeniük. Ugyanakkor a nagybankok a recesszió idején sem akartak marzsot csökkenteni vagy lazítani a hitelfeltételeiken. Bár a bankok dominálták a pénzügyi szektort, a versenytársakkal folytatott intenzív verseny hatására piaci részesedésük évről évre erodálódott. A nagybankok még akkor sem lazítottak a hitelezési feltételeiken, amikor Nagy-Britannia kilépett az aranystandard rendszeréből, s jelentősen leértékelődött a font. A brit bankok konzervatív hitelezési politikát követtek, s csökkent ugyan a piaci részesedésük, de azzal, hogy csak a legmegbízhatóbb ügyfeleknek hiteleztek, elegendő profitot tudtak realizálni, s messze jobban teljesítettek, mint amerikai vagy európai társaik, ahol a nagy gazdasági világválság következményei miatt számos bank csődbe ment. A brit nagybankok miután erős korlátot éreztek a vállalati hitelezés növelése terén (recesszió, a külkereskedelem és az ipari termelés — 524 —

6. A III. ipari forradalom

drasztikus visszaesése) új ügyfelek után kezdtek kutatni, s a lakosság, elsősorban a középosztály kiszolgálása felé nyitottak. A két világháború közötti időszakban vált általánossá a középosztály tagjai körében, hogy bankszámlával rendelkezzenek, s általában két számlát is nyitottak: egyiket üzleti célra, a másikat pedig magáncélra. A munkások körében ekkor még kevesen rendelkeztek bankszámlával, de a középosztály igényeinek szélesedő kiszolgálása azt eredményezte, hogy jelentősen megemelkedett a bankfiókok száma országszerte (6-2. táblázat). Az emelkedő reálbéreknek köszönhetően az 1930-as évek második felében egyre több munkásnak lett bankszámlája, de ők nem a nagybankokat, hanem inkább a takarékpénztárakat, lakás-takarékpénztárakat és a postahivatalokat választották. 6-2. táblázat: A Midland Bank fiókhálózatának bővülése 1910 és 1940 között Év

A fiókok száma

1910

689

1915

1 087

1920

1 497

1925

1 850

1930

2 100

1935

2 140

1940

2 031

Forrás: Holmes—Green (1986).

A nagybankok először az ügyfelek bizalmának gyengülése miatt fordultak a brandépítés és a marketing felé az első világháborút követő években. A lakossági bankolás terjedésével és a bankok közötti verseny élesedésével tovább erősödött a bankok brandépítési törekvése, s az új ügyfelek megszerzése érdekében új termékek kifejlesztésébe fogtak, illetve elkezdték azokat marketingelni, hirdetni (Newton, 2008). Több új banki termék jött létre azzal a céllal, hogy a kevesebb jövedelemmel rendelkezőket is bevonja a bankhasználók körébe, így például a Midland Bankban az 1920-as évek végétől már 1 fonttal is lehetett kamatozó betétszámlát nyitni. Ezek a számlák nem hoztak nagy — 525 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

nyereséget, de elősegítették, hogy a banki szolgáltatások a társadalom minél szélesebb rétegeihez eljussanak, s minél többen kerüljenek kapcsolatba hitelintézetekkel, s a bankolás az emberek mindennapi szokásává váljon (banking habit). Az új fiókok létesítésekor a bankok külön ügyeltek arra, hogy fiókjaik fizikai megjelenése bizalmat keltsen az ügyfelekben. A brit bankok fiókhálózatuk fejlesztése révén figyelmes kiszolgálásban részesítették ügyfeleiket, 1928-ban Nagy-Britanniában 4600 ügyfél jutott egy fiókra, míg az Egyesült Államokban ez a szám 9799 volt. A brit bankok magatartásában és üzleti modelljében a két világháború közötti időszakban bekövetkezett változtatás azzal járt, hogy ezekről a bankokról az a kép alakult ki a lakosság körében, hogy stabilak és biztonságosak, s ez egészen a 20. század végéig fennmaradt.

6.7.3. Németország 6.7.3.1. A német gazdaság a vesztes háború után

Az első világháború résztvevői közül Németországot sújtották leginkább a vesztes háború következményei. A német gazdaság már a világháború előtt is külföldi forrásokra volt utalva, a háború alatt azonban ezek a források elapadtak, sőt a győztes hatalmak tetemes jóvátétel megfizetésére kötelezték az országot. A vesztes háború miatt Németország gazdasági teljesítménye jelentősen visszaesett, elszabadult az infláció és magasba szökött a munkanélküliség. A feszültségek azonban nemcsak a gazdaságban halmozódtak, hanem a társadalomban is. Németország sem gazdaságilag, sem pedig politikailag nem volt stabil ország az I. világháború lezárását követően. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a gazdaság gyenge teljesítménye miatt Németország képtelen volt eleget tenni jóvátételi kötelezettségeinek. A gazdaság újjászervezésében a német állam meghatározó szerepet játszott. A kormány szigorúan szabályozta az élelmiszer-behozatalt, kölcsönökkel segítette az eladósodott birtokosokat, valamint fenntar— 526 —

6. A III. ipari forradalom

totta magának a jogot, hogy átvegye a nehéz helyzetbe került gyárak irányítását. A német kormány erőfeszítései ellenére sem sikerült elősegítenie azt a gazdasági teljesítményt, ami lehetővé tette volna a jóvátételi kifizetések pontos teljesítését. A Dawes-terv által végrehajtott intézkedések érdemi előrelépést hoztak a gazdaság stabilizálása és a jóvátételi fizetések terén. A terv elfogadása után az USA 800 millió aranymárka (Goldmark) összegű hitelt nyújtott Németországnak. A terv keretében hét év alatt összesen 33 milliárd márka áramlott Németországba, elsősorban amerikai hitelek formájában. Mindez azt eredményezte, hogy a gazdaság normalizálódott, az ország exportteljesítménye emelkedni kezdett, s ebből adódóan olajozottabbak lettek a német jóvátételi teljesítések. Az amerikai hitelek többsége a német bankokon keresztül érkezett az országba. Az amerikai dollár kamatlába alacsonyabb volt, mint az európai devizáké, ami növelte a dollárkölcsönök vonzerejét. A német bankok rövid lejáratú kölcsönöket vettek fel, a belföldi hitelfelvevőknek azonban hosszú távú forrásokra volt szükségük az ipari beruházásokhoz. A német bankok ezért egyre több hosszú lejáratú hitelt helyeztek ki, ami mögött rövid lejáratú dollárforrás állt. Az ilyen típusú kettős transzformáció (lejárati és devizális) azonban igen kockázatos. A német bankok kockázataik csökkentése céljából a rövid lejáratú hitelek egy részét Amerikában helyezték ki rövid lejáratra. Ez az üzlet nem volt túl jövedelmező, de azt gondolták, hogy az ilyen ügyletek révén elegendő likviditással rendelkeznek ahhoz, hogy fizetni tudjanak, ha a hitelezők idő előtt követelnék vissza a pénzüket. Az elképzelés mögött az a feltételezés állt, hogy a hitelezők azonnal nem követelnek többet vissza, mint a kölcsönök egyharmada. Amennyiben ezen felül is követeléseket támasztanának, akkor a jegybank (Reichsbank) és kereskedelmi váltók segítségével tudnak eleget tenni a kötelezettségeiknek. Ez a típusú kockázatkezelési irányelv egyensúlyi állapotban talán megfelelő lett volna, de az 1929-ben kitört nagy gazdasági világválság következményei minden képzeletet felülmúltak. A bajba került amerikai — 527 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

hitelezőknek minél előbb és minél több pénzre volt szükségük, ezért a német bankoknak nyújtott hitelek teljes összegét visszakövetelték, ráadásul egy részét aranyban. Ezeket a követeléseket azonban a német bankok még a jegybank segítségével sem tudták teljesíteni, mert még a Reichsbanknak sem volt annyi arany- és devizatartaléka, amennyit az amerikai hitelezők követeltek. A kedvezőtlen hírek hatására a betétesek megrohanták a bankokat Németországban, s azonnali válaszul 1931. július 14-én és 15-én bankszünnapot rendeltek el, devizakorlátozásokat vezettek be, illetve felfüggesztették a jóvátételi fizetéseket. A foganatosított intézkedések hatására a tőkemenekítés mértéke felerősödött Németországban. A német bankválság kihatott egész Európára: Anglia és Franciaország is hevesen reagált. A németországi intézkedések hírére Franciaország kivonta Nagy-Britanniából mobilizálható tőkéjét. A font sterling 1925-től ismét aranyalapon állt, s ezért félő volt, hogy a többi európai ország (Hollandia, Belgium, Svájc) is átváltja aranyra a követeléseit, az aranyat pedig elviszi Angliából. Mindezek hatására Európa-szerte felerősödött a kölcsönös bizalmatlanság. A súlyos pénzügyi gondokkal küzdő Németország számos eszközzel próbált harcolni a válság ellen, a külföldi hitelek elapadása után azonban már csak aranyeladás révén juthatott volna új forrásokhoz, de az ország aranykészlete a tetemes jóvátételi kifizetések miatt már igencsak megcsappant. Az USA néhány évnyi kitartó küzdelem után képes volt megbirkózni a válsággal, Németország azonban markánsan eltérő utat járt be. Az ország végül a háborús pénzügypolitika megvalósításával került ki a válságból Adolf Hitler hatalomra jutását követően. 1933 után a gazdaságpolitika és a pénzügypolitika egyaránt a háborúra történő felkészülést szolgálta. 6.7.3.2. A német bankok működése a két világháború között

A két világháború közötti időszakban a német kereskedelmi bankoknak két alapvető kihívással kellett szembenézniük. Egyrészt meg kellett küz-

— 528 —

6. A III. ipari forradalom

deniük a méretük (mérlegfőösszegük) helyreállításával, ami a világháborút követő hiperinfláció következményeként elinflálódott, valamint helyt kellett állniuk a versenytársakkal folyó egyre élesedő versenyben. A német bankok piaci részesedését a külföldi bankok, illetve az 1930-as évektől kezdve a takarékszövetkezetek is veszélyeztették. A német infláció a háború elvesztése után extrém méreteket öltött, az ország hivatalos fizetőeszköze napról napra kevesebbet ért, mert nem volt mögötte megfelelő árufedezet (6-5. ábra). 6-5. ábra: Az arany német márkában kifejezett havi átlagos árfolyama 1 000 000 000 000

Papír márka

1 000 000 000

1 000 000

1 000

1923. júl.

1923. jan.

1922. júl.

1922. jan.

1921. júl.

1921. jan.

1920. júl.

1920. jan.

1919. júl.

1919. jan.

1918. júl.

1 000

1918. jan.

1 000 000 000 000

Az infláció eszkalálódása Forrás: Bresciani—Turroni (1937).

A termelés újjászervezése akadozott, ráadásul a megtermelt árukészlet egy részét felemésztette a jóvátételi kötelezettség. A német nagybankok tőkéjét alaposan erodálta az infláció, reálértéken számolva a bankok tőkéje 1924-re mintegy egyharmadára olvadt az 1913-as — 529 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

értéknek. Nemcsak a tőke apadt, hanem a nagybetétesek is elvitték a pénzüket a bankokból, ráadásul egy részük külföldön helyezte el megtakarításait. A nagybankok a mérlegfőösszegük helyreállítása érdekében igyekeztek minél több kisebb bankot felvásárolni. Különösen 1919 és 1923 között történt nagyon sok bankfelvásárlás Németországban, s a fúziók között nagybankok összeolvadására is volt példa (a Bank für Handel und Industrie, Darmstadt és a Nationalbank összeolvadása révén jött létre a Danat Bank). A kormány 1923–24-ben az aranymárka bevezetésével igyekezett stabilizálni a pénzügyi rendszert. Annak ellenére, hogy a bankszektor mérlegfőösszege továbbra is alulmúlta a megelőző évekét, a nagybankok növekedési pályára tudtak állni. 1924 és 1929 között jelentős men�nyiségű külföldi forrás áramlott be Németországba a hazai bankokon keresztül, de egyre növekvő méretet öltött a határon átnyúló közvetlen hitelezés is.339 A bankok közötti erősödő verseny leszorította a marzsokat, ami csökkentette a bankok jövedelmezőségét. A magasabb profit elérése érdekében ezért a német bankok egyre gyakrabban vállaltak magas hozammal kecsegtető, de kockázatos ügyleteket. Az 1924-től kibontakozó gazdasági fellendülésnek az 1929-ben kezdődő jelentős betétkivonások vetettek véget, amelyek 1931-ben bankválsághoz vezettek (6-3. táblázat). A betétkivonások kezdetben csak a hazai fizetőeszközt érintették (Reichsmark), később azonban már a devizabetéteket is. Ez azt mutatja, hogy 1931-ben már nem csak az árfolyamkockázat miatt aggódtak a betétesek.

339

német bankok gyakran rendelkeztek igazgatósági tagsággal is az általuk hiteleA zett vállalatokban. Ha azonban egy német vállalat külföldről vett fel közvetlenül hitelt, akkor a külföldi hitelező nem tartott igényt igazgatósági tagságra, ami növelte ezen hitelek népszerűségét.

— 530 —

6. A III. ipari forradalom

6-3. táblázat: A berlini nagybankok által elszenvedett likvideszköz-csökkenés százalékban a betétkivonások során Időszak

Készpénz, jegybanknál elhelyezett betét, váltó

Más bankoknál elhelyezett betétek összege

1929. március-május*

-18

-5

1930. szeptember- október**

-13

-10

1931. április-május**

-4

-13

1931. május- június**

-21

-20

1931. június-július**

-24

-20

Megjegyzés: *Deutsche Bank, Diskonto-Gesellschaft, Dresdner, Danat, Compri és az RKG. **De-Di, Dresdner, Danat, Compri, RKG és a BHG. Forrás: Balderstone (1994).

1931. július 13-án fizetésképtelenné vált a korábban gyorsan terjeszkedő Danat Bank, amely ekkor a második legnagyobb banknak számított Németországban. A bankválság tovaterjedésének megakadályozása céljából július 14-én a hatóságok bankszünetet rendeltek el, ami egészen augusztus 5-ig tartott. Ezalatt igyekeztek közvetlenül vagy a Reichsbankon340 keresztül tőkét juttatni a nagybankoknak, hogy elkerüljék a további bankbedőléseket. A Danat Bank összeolvadt a Dresdner Bankkal, s az új bankban a német állam 91 százalékos tulajdonrésszel rendelkezett. A másik két nagybankban is jelentős részesedése volt az államnak: a Commerz- und Privat-Bankban 69 százalékos, a Deutsche Bank-Disconto Gesellschaftban (De-Di) pedig 35 százalékos. A bankválságot követő években a német nagybankok stagnáltak, egészen 1936-ig alig volt jelentősebb ipari beruházás. A bankok aktívabb tevékenységét a válság kitörésekor bevezetett devizakorlátozások is hátráltatták.

340

Reichsbankot 1875-ben alapították a Német Birodalom központi bankjaként. KezA detben az aranystandard rendszer fenntartása volt a feladata, később pedig egyre több monetáris hatósági feladatot látott el.

— 531 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Hitler hatalomra kerülése után a bankok gazdasági szerepe visszaesett. A fegyverkezési program beindítása után a Reichsbank szakított korábbi politikájával, s a bank a kormánykiadások finanszírozásának egyik eszköze lett. A fegyverkezési programok megvalósítása szoros együttműködést kívánt a kormány és az ipar között, ezért a kereskedelmi bankok szerepe leértékelődött (Hardach, 1995). A náci Németország kormánya szigorú állami felügyelet alá helyezte a szektort, valamint korlátozta a bankok közötti versenyt. Új szereplő csak a kormány engedélyével jöhetett létre, s a kormány jogosult volt meghatározni a kamatlábakat. A szigorú likviditási és tartalékolási előírások egészen az 1950-es évek végéig szabályozták a bankok működését. A két világháború közötti időszakban a takarékbankok és takarékszövetkezetek (Sparkassen/Spargenossenschaften) bővítették termékkínálatukat és megerősítették piaci pozíciójukat. A takarékszövetkezetek működését illetően mérföldkőnek számít az 1918-ban Berlinben megalapított Deutsche Girozentrale, ami összekötötte az ország területén működő intézményeket, s klíring rendszerként működött a takarékszövetkezetek számára. Az 1931-es válság negatívan érintette a takarékbankok és takarékszövetkezetek működését is. Főként a helyi önkormányzatoknak nyújtott hitelek visszafizetése került veszélybe, s a helyi hitelintézetek a Reichsbankhoz fordultak segítségért. A hatóságok a támogatásért cserébe kieszközölték, hogy a korábban a helyi önkormányzatokhoz tartozó takarékbankok függetlenné váljanak. Erre azért volt szükség, hogy a jövőben a bajba jutó önkormányzatok ne tudják a helyi hitelintézeteket saját bankjukként használni. A változtatások jótékony hatással voltak a takarékbankok és a takarékszövetkezetek működésére, jelentősen megnőtt a betétvonzó képességük. 1933 és 1938 között a német nagybankok betétállománya 39 százalékkal nőtt, ezzel szemben a takarékbankok esetében a növekedés elérte a 68 százalékot, míg a takarékszövetkezetek betétállománya 62 százalékkal emelkedett. A helyi hitelintézetek elsősorban a helyi gazdaság finanszírozásában játszottak döntő szerepet. — 532 —

6. A III. ipari forradalom

6.7.4. Magyarország 6.7.4.1. A magyar gazdaság a két világháború között

Az első világháború és a trianoni békediktátum következményei jelentős hatással voltak hazánk gazdasági helyzetére. Példaként említhetjük az ipar állapotát, Magyarország ipara ugyanis az első világháborút megelőzően közepesen fejlettnek volt tekinthető a Monarchia viszonylatában, a fejlődés üteme azonban az átmeneti háborús konjunktúra időszakát követően lelassult, és 1917-ben az általános nyersanyagés tőkehiány következtében már a hanyatlás jelei mutatkoztak. Trianon után pedig a kedvezőtlen tendenciák felerősödtek, mivel gyáriparunk 56 százalékát elveszítettük, legfőbb nyersanyagforrásaink külföldre kerültek, valamint – a gazdaság valamennyi ágazatát érintve – külső és belső piacaink egyaránt beszűkültek (Csath, 2014). Az ipar mellett a gazdaság más ágazatainak fejlődése is rendkívül kedvezőtlen irányt vett, melyet főként a népesség számában, a településszerkezetben és az infrastruktúrában bekövetkezett hátrányos változások, valamint a külkereskedelem nyitottá válása és a korábbi vámvédett piacok megszűnése idézett elő. Ezek a negatív fejlemények gazdaságunk kiemelt ágazatát, a mezőgazdaságot is kedvezőtlenül érintették (Kaposi, 2010). Bár az újjáépítés, a konszolidáció már 1920-ban megkezdődött, a gazdasági eredmények csak évekkel később jelentkeztek. 6.7.4.2. Az első világháború hitelintézetekre gyakorolt hatása

Az első világháború a kedvezőtlen gazdasági viszonyok, a kialakult válság, a civil gazdálkodásra történő áttérés, valamint a felgyorsult infláció következtében a hitelintézetekre is jelentős hatást gyakorolt. A felsorolt jelenségek következményeként a hitelintézetek saját tőkéje jelentősen lecsökkent: míg 1914-ben 2,8 milliárd pengőnek megfelelő összeget, addig 1924-re már csak 0,4 milliárd pengőt tett ki az állomány. A hitelintézetek egy részére a szétaprózottság, a másik részére pedig a túlméretezettség volt jellemző. A hitelintézetek számának növekedése az 1920-as években általános tendenciaként jelentkezett, számuk

— 533 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

az 1924-es időszaki csúcspont idején 962 volt (Botos, 1994). Ennek oka egyfelől, hogy az 1916. évi XIV. törvény 1919. január 1-jéig tiltotta meg új hitelintézet alapítását, így ezt követően annak már nem volt törvényi akadálya. Másfelől pedig a fokozódó infláció is ösztönözte az elsősorban spekulációs célú bankalapításokat, amit az inflációs „konjunktúra” minél nagyobb mértékű kihasználása igazolt. Az infláció azonban egyéb módon is hatással volt a hitelintézetekre: saját tőkéjük 1921-ről 1923-ra 60 millió koronáról 14 millió koronára csökkent (Tomka, 2000). A trianoni békediktátum a hitelintézetek száma tekintetében elsősorban a hitelszövetkezeteknél éreztette hatását, esetükben több mint 60 százalék került határon kívülre (Schandl, 1938). A korábban is tapasztalható fővárosi koncentráció a békediktátumot követően természetszerűleg tovább erősödött, így 1930-ra a betétek 78 százaléka, a hiteleknek pedig 92 százaléka volt a fővároshoz köthető (Varga, 1928). A hitelintézetek egyes leányintézetei tovább folytatták működésüket a határon túl, amit többek között a tőkeközvetítés és a korábbi pénzügyi kapcsolatok folytonosságának fenntartása indokolt (Varga, 2017). A hitelintézetek működésében rejlő likviditási kockázatokat jelentősen megnövelte, hogy a hitelintézetek kihelyezett hiteleinek lejárati szerkezete jelentősen lerövidült. Míg 1915-ben a rendelkezésre bocsátott hitelkeretek 65 százaléka hosszú lejáratú volt, addig ez 1924-re már 5 százalékra csökkent, majd 1929-re is csak mindössze 30 százalékig emelkedett vissza (Incze, 1955). Ez a körülmény jelentős hatással volt a hitelintézetek pénzügyi felügyeleti ellenőrzésére is, ugyanis az 1916ban alapított Pénzintézeti Központ a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt helyezett a likviditás vizsgálatára. Erre az időszakra tehető a likviditás különböző szintjeinek meghatározása is (Walder, 1939). Az első világháború a hitelintézetek üzleti tevékenységét is jelentősen befolyásolta. A háború előtt a jelzálogüzlet számított a bankok meghatározó területének, 1923–24-re pedig már a folyószámlahitel és a váltótárca dominált, a külkapcsolatok bővülésének következtében pedig növekedni kezdtek a valuta- és devizaműveletek. Különösen fontos

— 534 —

6. A III. ipari forradalom

volt a vasútépítések finanszírozása, amely az egyik legnagyobb hasznot hozta a hitelintézetek számára. A két világháború között csökkent a Magyar Jelzáloghitelbank és az Egyesült Budapesti Fővárosi Takarékpénztár szerepe, míg a Magyar Általános Hitelbank, a Magyar Általános Ingatlanbank és a Földhitelbank viszont jelentős fejlődést mutatott. A tekintetben is megfigyelhető volt a változás, hogy a hagyományos funkciókat ellátó hitelintézetek mellett speciális feladatokat végző hitelintézetek (elsősorban szövetkezetek) is megjelentek, úgymint az Iparosok Országos Központi Hitelszövetkezete (1920) vagy a Földbirtokrendezés Pénzügyi Lebonyolítására Alakult Szövetkezet (1929). Emellett a két világháború közötti időszakra tehető a lakásépítési szövetkezetek megjelenése is (pl. Országos Lakásépítési Hitelszövetkezet). Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az 1898-ban alapított Országos Központi Hitelszövetkezet (OKH) 1920-tól kezdődően több mint ezer hazai hitelszövetkezetet tömörített a szervezetbe. Az OKH tevékenysége a pénzügyi innováció szempontjából is kiemelendő, hiszen az intézményt a magyar szövetkezeti mozgalom központjának, illetőleg a hazai szövetkezeti élet „erőforrásának” tekintették (Schandl, 1938). Az OKH továbbá jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a korábban terjedőben lévő ún. „korona szövetkezetek” – melyek mindössze nevükben viselték a „szövetkezet” elnevezést, tevékenységük azonban lényegében uzsorakölcsönök folyósításából állt – jelentősen visszaszorultak, és az uzsorakölcsönök is érdemben mérséklődtek (Sugár, 1899). A hitelintézetekre is kedvezőtlen hatást gyakorolt a külfölditőke-beáramlás világháború utáni mérséklődése, ugyanis a külföldi befektetők az infláció, az államháztartás helyzete és a jóvátétel rendezetlensége miatt a korábban jelentős befektetési formákat (pl. záloglevél) kockázatosnak értékelték. A tőkebehozatal csak 1924-ben mutatott javulást, amikor a népszövetségi kölcsönnel kapcsolatos tárgyalásokon sikerült előrehaladást elérni. A kölcsön előlegeként a Bank of England 4 millió font összegben hitelt nyújtott hazánk számára, ami a valutastabilizáci-

— 535 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

óra is kedvező hatást gyakorolt. A népszövetségi kölcsön folyósítására ugyanebben az évben került sor, 307 millió korona (69 millió dollár) összegben (Tomka, 2000). 6.7.4.2.1. Az önálló hazai jegybank megalapítása

Magyarországon az önálló, független jegybank létrehozására 1924-ben került sor, ekkor jött létre a Magyar Nemzeti Bank (MNB). Az MNB megalakulása jelentős eredmény volt, mivel az önálló jegybank létrehozásának gondolata már több évtizede napirenden volt, és számos javaslat született az alapítással összefüggésben. Ezek közül kiemelendő a 19. század második felében megjelent ún. kartellbank (később jegybanktársulat) létrehozásának gondolata, amely azonban az Osztrák Nemzeti Bank részéről – hasonlóan a többi javaslathoz – ellenállást váltott ki (Pethő, 1925). Az MNB megalapítását néhány évvel megelőzően, 1921-ben is születtek hasonló javaslatok; ekkor ideiglenes jelleggel, a jegybanki funkciók átmeneti ellátására jött létre a Magyar Királyi Állami Jegyintézet (Jegyintézet), az MNB jogelődje. Az MNB legfőbb feladatát az új magyar fizetőeszköz, a korona stabilitásának védelmében és a készfizetések megkezdéséhez a megfelelő ércfedezet biztosításában, valamint a pénzforgalom szabályozásában határozták meg. Az MNB a Jegyintézethez képest nagyobb függetlenséggel bírt, tevékenységére az állam csak meghatározott esetben gyakorolhatott befolyást (Botos, 1999). A Jegyintézet függetlenségét azonban érdemben korlátozta, hogy a Jóvátételi Bizottság a bankjegyek felett zálogjogot gyakorolt. Ebben az időszakban ugyanakkor még nem lehetett az állam és a jegybank teljes körű függetlenségéről beszélni. A valuta stabilizációjára 1924-ben került sor, ennek keretében a korona árfolyamát az angol fontéhoz rögzítették. (Varga, 1929). A stabilizációhoz nagymértékben hozzájárult a Bank of England által nyújtott kölcsön, mely nem kis mértékben volt köszönhető az MNB első elnöke, Popovics Sándor személyes kapcsolatainak és széles körben elismert szakmai tekintélyének.

— 536 —

6. A III. ipari forradalom

Az MNB az 1929–33-as gazdasági világválság időszakában is jelentős szerepet töltött be. Az 1925-ben felfüggesztett devizaforgalom-korlátozás 1931-től ismételten érvénybe lépett, melynek keretében az MNB külön engedélyhez kötötte a külföldi devizatranzakciókat. Az intézkedések részét képezte, hogy a külfölddel szemben fennálló, bizonyos szintet meghaladó tartozásokat be kellett jelenteni az MNB-nek. Mindezek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a pengő nem veszített értékéből, a hagyományos és a záloghitelezés megélénkülhetett (Kovács, 2006), és csak az 1930-as évek közepétől kezdett emelkedni lassú ütemben az árszínvonal (Botos, 1999). 6.7.4.3. Az 1929—33-as nagy gazdasági világválság hatása a hitelintézetekre

A gazdasági világválság kezdete Magyarországon 1931-re tehető, a hazai hitelintézeti szektor finanszírozásában kiemelt szerepet betöltő bécsi Creditanstalt ekkor jelentette be fizetésképtelenségét (Clavin, 2000). Ebben az időszakban is jellemző volt a hitelintézetek esetében a nagyfokú koncentráció, a teljes hazai részvénytőkének 40 százalékát két hazai bank, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és a Magyar Általános Hitelbank birtokolta (Incze, 1955). A válság következményeként létrejöttek fúziók is, például 1938-ban a Magyar Általános Takarékpénztár olvadt be a Magyar Általános Hitelbankba. A hitelintézetek száma a válság hatására fokozatosan csökkent, az 1924. évi 962-ről az 1935. évre 426-ra, majd az utolsó békeévben, 1938-ban pedig 396-ra zsugorodott (Holbesz, 1939). A hitelintézetek betétállománya szintén mérséklődött, a válság során 1930-ban volt a legmagasabb mind a folyószámla (1758 millió pengő), mind pedig a takarékbetétek (1075 millió pengő) állománya. A betétállományok a következő évben rendre 21 és 26 százalékkal csökkentek. Az 1930-as betétállományhoz közeli szintet csak 1938-ban sikerült elérni (6-4. táblázat).

— 537 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

6-4. táblázat: A magyarországi hitelintézetek főbb mérlegtételei 1925 és 1938 között (millió pengőben) Váltótárca

Folyószámlahitel

Jelzáloghitel

Takarékbetét

Folyószámlabetét

Visszleszámítolt váltók

Mérlegfőösszeg

1925

726

635

309

845

224

1 870

1929

2 089

1 178

1 005

1 022

1 738

700

6 064

1930

2 216

1 203

775

1 075

1 758

748

6 703

1933

2 387

894

643

753

1 445

1 186

6 478

1938

2 413

877

538

866

1 721

1 003

5 703

Év

Forrás: Tomka (2000) alapján a szerzők szerkesztése.

A válság a pénzügyi felügyelésre is jelentős hatással volt. A részvénytársasági formában működő pénzintézeteknek mintegy 30 százaléka, a hitelszövetkezeteknek pedig 10 százaléka felszámolásra került (Schandl, 1938), így a Pénzintézeti Központ felszámolással és szanálással összefüggő feladatai megnőttek, a helyszíni vizsgálatok hangsúlyosabbá váltak és a hitelintézetek működésében megnövekedett likviditási kockázatok miatt előtérbe kerültek a likviditási szempontok is. További intézkedés volt, hogy a hitelintézetek számára 1932-ben előírták az MNB és a Pénzintézeti Központ részére történő havi adatszolgáltatás megküldését (Tomka, 2000; Walder, 1939). A gazdasági válság idején felerősödtek a szövetkezetellenes támadások, melyek annak adtak kifejezést, hogy a válság mélyüléséhez hozzájárultak a szövetkezeteknek nyújtott, túlzott mértékűnek tekintett állami támogatások, adókedvezmények. Ezen támadások hátterében az állhatott, hogy a szövetkezetek állami támogatására ekkor még nem létezett egységes hitelpolitika, így a nem átlátható forrásjuttatás következtében előtérbe kerülhettek kritikáknak hangot adó vélemények. Másrészről viszont egyes vélemények szerint „szövetkezeti mozgalom” nélkül nem volt elképzelhető a válságból való kilábalás (Wanke, 1930), ezért a részükre juttatott források sem voltak túlzottak. A hazai gazdaság romló helyzete miatt a külföldi hitelezők próbálták kimenekíteni pénzüket az országból. Ennek érdekében engedményeket — 538 —

6. A III. ipari forradalom

is biztosítottak; ezen körülménynek és a transzfermoratóriumnak köszönhetően a hitelintézeteknek sikerült részben „szanálódniuk” (Varga, 1964). A bankrendszer stabilitásának elérése irányába hatott egyfelől, hogy az 1931-ben létrehozott Magyar Szavatossági Bank a hitelintézetek betéteinek kifizetéséhez váltóhitelt nyújthatott, ugyanis működésének célja a hitelintézetek fizetőképességének fenntartása volt. A stabilitást másfelől erősítette a Pénzintézeti Központ szanálási funkciója, az 1916. évi XIV. törvény alapján ugyanis a megrendült, de fenntartható működésűnek értékelt hitelintézetek számára átmeneti likviditást biztosíthatott (Jakabb és szerzőtársai, 1941). Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a két világháború közötti időszakban mindössze egyetlen nagy hazai bank, a Földhitelbank került a fizetésképtelenség közelébe (Tomka, 2000). 6-2. keretes írás Bankrablások története

Egy nemzetközi példa Amióta léteznek bankok, sokak fejében fordult meg az a gondolat, hogy gyorsan meggazdagodhatnának a bankokban őrzött pénz és értéktárgyak eltulajdonítása révén. A legtöbb ember számára azonban a gondolatkísérlet itt véget is ér, hiszen a bankok nagyon vigyáznak a rájuk bízott értékekre. Ugyanakkor minden korban vannak olyanok is, akik nem tudnak ellenállni a kísértésnek, s a tetemes kockázatok ellenére kísérletet tesznek a bankban őrzött értékek megszerzésére (6-6. ábra). A bankok évszázados működésük során erős védelmi rendszert építettek ki, amit nem könnyű feltörni vagy kijátszani, ezért sok bankrablási kísérlet végződik kudarccal. Azok sem lehetnek azonban nyugodtak, akiknek esetleg sikerül egy bankot kifosztani, mert a bankrablókat nagy erőkkel üldözi a rendőrség. Sok tolvaj pedig az eltulajdonított pénz felhasználásakor követ el végzetes hibát, ami szintén a vesztüket okozhatja. A világ egyik legnagyobb bankrablását 1987. július 12-én követték el, amikor egy londoni bankból 60 millió font (ez 2017-ben 160 millió fontnak felelt meg) értékben vittek el készpénzt és vagyontárgyakat. A rablást az olasz származású Valerio Viccei vezetésével hajtották végre, aki 1986-ban me-

— 539 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

nekült Londonba, mert hazájában már 50 fegyveres rablás miatt körözték. Viccei szerette a fényűzést, amit a rablások során szerzett pénzből finanszírozott. Fényűző életvitelét Londonban is hasonló módon kívánta finanszírozni, ezért tervelte ki a Knightsbridge Letéti Központ (Knightsbridge Safe Deposit Centre) kifosztását. Viccei-nek belső segítsége is volt, mégpedig a vezérigazgató, Parvez Latif személyében, aki kokainfüggőként súlyosan el volt adósodva. A rablás napján Viccei és egy társa besétált be a kiszemelt intézménybe azzal az indokkal, hogy széfet szeretnének bérelni. Amikor a bank alagsorába kísérték őket, fegyvert rántottak és ártalmatlanná tették a bank alkalmazottját és a biztonsági őröket. Ezt követően a bejárati ajtóra kihelyeztek egy értesítést, miszerint a páncélterem átmenetileg zárva van. Eközben további tettestársak érkeztek a helyszínre, akik segítségével temérdek széfet törtek fel. A bankrablók végül 60 millió font értékű zsákmánnyal távoztak. A széfek kifosztását csak egy órával a rablók távozása után, műszakváltáskor észlelte a személyzet, akik értesítették a rendőrséget. A nyomozók véres ujjlenyomatot találtak a rablás helyszínén, ami elvezette őket Valerio Vicceihez. Többnapos megfigyelés után, 1987. augusztus 12-én összehangolt rajtaütésekkel sikerült a rablóbanda több tagját elfogni, de Viccei Latin-Amerikába tudott menekülni. Később azonban titokban visszatért Angliába, hogy magával vigye Latin-Amerikába Ferrariját. Erről azonban tudomást szerzett a rendőrség, lezárták az utat, amelyen Viccei autózott, s elfogták. A tárgyalás végén huszonkét év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Viccei 5 évet töltött a Wight szigetén található Parkhurst börtönben, majd 1992-ben Olaszországba szállították, hogy hátralévő börtönbüntetését hazájában töltse le. Pescarában egy olyan börtönben tartották fogva, ahol megengedték számára, hogy a korábban megszokott fényűző életmódját folytathassa, valamint azt is, hogy egy fordítóirodát üzemeltessen. Fogva tartása alatt két nagy sikerű könyvet írt bankrablásairól. 2000. április 19-én kimenőt kapott, de tűzharcba keveredett, s életét vesztette.

— 540 —

6. A III. ipari forradalom

6-6. ábra: Bankrablások számának alakulása az USA-ban 12 000

Darab

12 000

10 000

8 000

6 000

4 000

2 000

0 2016

2014

2012

2010

2008

2006

2004

2002

2000

1998

1996

1994

1992

1990

1988

1986

1984

Bankrablások száma évente Megjegyzés: A bankrablások száma tartalmazza a kereskedelmi bankok, takarékszövetkezetek, hitelegyesületek és hitelszövetkezetek ellen elkövetett rablási cselekményeket. Forrás: FBI Bank Crime Statistics.

Egy hazai eset Magyarországon is többször előfordult, hogy a pénzszerzésnek e kön�nyebbik, ámde kockázatosabb formáját választották. A bankrablások hazai történelmének egyik legemlékezetesebb eseménye a szilveszteri bankrablás néven elhíresült eset volt. 1934. december 31-én, hétfőn véres tragédiába torkollott egy bankrablási kísérlet a budapesti Szabadság téren (6-7. ábra). A fegyveres támadás 3 emberéletet követelt. A halálos áldozatokkal járó bankrablás hatására jelentősen átalakult a hazai bankbiztonság, a hasonló esetek megakadályozása céljából több újítást is bevezettek.

— 541 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

6-7. ábra: Szabadság tér látképe

Forrás: hu.wikipedia.org

Szilveszter napján a megszokott nyitvatartással üzemelt a Szabadság tér 16. szám alatt, a Vécsey utca sarkán a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank fiókja (Adria palota), amelynek jelentős készpénzforgalma volt a Tőzsdepalota közelsége miatt. Délelőtt tíz óra körül két férfi fegyverrel a kezében rontott be a pénztárterembe és azonnal lövöldözni kezdtek. Egyikük a pénztárfülkében ülő alkalmazott felé lőtt, társa pedig a fiókban tartózkodó többi tisztviselő és ügyfél irányába adott le lövéseket. A pénztáros megsebesült, maradék erejével kivánszorgott a fülkéjéből, és a földig érő üvegablakot kitörve a Szabadság térre zuhant, ahol életét vesztette. A fiókban gyakornokoskodó alkalmazottat szintén lövés érte. A pénztárfülkéhez legközelebb álló ügyfél, aki éppen pénzt vett fel az alkalmazottak fizetésére, elővette a hátsó zsebében tartott revolverét és a bankrablókra tüzelt. Ettől a támadók annyira megrémültek, hogy menekülni kezdtek, de a fiók ajtajában még agyonlőttek egy kifutófiút, aki éppen akkor ért a bejárathoz. A rablók a Vécsey utcában várakozó lopott gépkocsijukba ugorva, elviharzottak a Honvéd utca irányába. Menekülés közben még rálőttek

— 542 —

6. A III. ipari forradalom

a feléjük rohanó parkőrre, de szerencsére nem találták el. Egy autószerelő, aki akkor ért a bankfiókhoz, amikor a rablók kirohantak a fiókból, még a téren rálőtt a menekülőkre, s a karján megsebesítette az egyik támadót. A rendőrség perceken belül nagy erőkkel vonult a helyszínre, majd megkezdték a szemtanúk kihallgatását. Az ellopott gépkocsit már szilveszter délután megtalálták Kelenföld vasútállomás közelében. A két támadót és a rablás ideje alatt a kocsiban várakozó társukat még aznap éjjel bevitték a rendőrségre kihallgatásra, ahol a megsebesült rabló részletes beismerő vallomást tett. A banda korábban is kísérletet tett néhány budapesti intézmény kifosztására, azonban egyik esetben sem jártak sikerrel: – 1931. május 15-én megtámadták a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank Klauzál téri fiókját. Ott is lövöldözni kezdtek, de a pénztáros becsapta a páncélszekrény ajtaját, így a rablók üres kézzel távoztak; – 1931. december 4-én megtámadták az újpesti Mária utcai postahivatalt, de a postamester visszalőtt, így ismét zsákmány nélkül maradtak; – 1932. május 17-én a Községi Takarékpénztár Lipót körúti fiókját támadták meg, de a pénztáros hozzávágott egy lyukasztót a bankrablóhoz, aki elejtette a fegyverét, majd sietve elmenekült. A törvényszék ítélete értelmében mindhárom bankrablót felakasztották. A főpénztárost 1935. január 3-án temették el, aznap minden budapesti bank székházára kitűzték a gyászlobogót. A meglőtt gyakornok pedig a temetés napján halt bele sérüléseibe. A Szabadság téri véres támadásról már az esti lapok is beszámoltak. A budapesti bankok vezetői január 2-án összeültek, hogy megbeszéljék a bankfiókok fokozottabb védelmét. A rendőrségtől azt kérték, hogy a jövőben járművek ne állhassanak hosszabb ideig a bankfiókoknál. Megállapodtak abban is, hogy a riasztókészülékeket mindenütt bevezetik, az eddigi őrszolgálatot megerősítik, azt kettőzött éberséggel és nagyobb létszámmal fogják végezni.

— 543 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Legfontosabb fogalmak aranystandard bankválság betétbiztosítás első világháború gazdasági világválság Glass-Steagall törvény hiperinfláció

jóvátétel keynesiánus gazdaságpolitika Magyar Nemzeti Bank nagy gazdasági világválság New Deal népszövetségi kölcsön végső hitelező

Felhasznált irodalom Balderstone, T. (1994): The banks and the gold standard in the German financial crisis of 1931. Financial History Review, Cambridge University Press, 43-68. p. Bánfi T. (2016): A pénz forradalma. A pénzteremtés elmélete és gyakorlata. Cenzus Kiadó, Budapest. Bernanke, B. S. (2000): Essays on the Great Depression. Princeton University Press, New Jersey. Bernanke, B. S. (2004): Money, Gold and the Great Depression, előadás, Lee University, Lexington, Virginia. Bernanke, B. S. (1994): The Macroeconomics of the Great Depression: A Comparative Approach. NBER Working Paper No. 4814, Cambridge. Bernanke, B. S. – Gertler, M. (2000): Monetary Policy and Asset Price Volatility. NBER Working Paper No. 7559. Cambridge. Billings, M. – Capie, F. (2011): Financial crisis, contagion, and the British banking system between the world wars. Business History, Volume 53. Bordo, M. – Eichengreen, B. (1999): Is our current international economic environment unusually crisis prone? Capital flows and the international financial system, 18–74. p. Botos J. (1994): A magyarországi pénzintézetek együttműködésének formái és keretei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Botos J. (1999): A Magyar Nemzeti Bank története II. Az önálló jegybank 1924–1948. Presscon Kiadó, Budapest. Botos K. (1996): Elvesz(t)ett illúziók. A magyar bankrendszer helyzete és távlatai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Bremer, C. D. (1935): American Bank Failures. Columbia University Press. Bresciani-Turroni, C. (1937): The Economics of Inflation. George Allen & Unwin Ltd., London.

— 544 —

6. A III. ipari forradalom Calomiris, C. – Mason, J. R. (2003): How to Restructure Failed Banking Systems: Lessons from the US in the 1930’s and Japan in the 1990’s (No. w9624). National Bureau of Economic Research. Clavin, P. (2000): The Great Depression in Europe, 1929–1939. St. Martin’s Press Llc., United States of America. Costigliola, F. (1976): The United States and the Reconstruction of Germany in the 1920s. The Business History Review. 50, 4, 477–502. p. Csath M. (2014): A múlt hatásai és a jövő lehetőségei a gazdaság területén. Hitel, 2014/2. szám: 22– 37. p. Detzer, D. – Dodig, N. – Evans, T. – Hein, E. – Herr, H. – Prante, F. J. (2017): The German Financial System and the Economic Crisis. Springer. FDIC (1998): A Brief History of Deposit Insurance in the United States. FDIC, Washington D.C. Grant, F.D. Jr (2012): The Chinese cornerstone of modern banking: the Canton guaranty system and the origins of bank deposit insurance 1780–1933. Universiteit Leiden, Leiden. Hardach, G. (1995): Banking in Germany, 1918–1939, In: Charles H. Feinstein (szerk.): Banking, Currency, and Finance in Europe Between the Wars, Clarendon Press, Oxford. Holbesz A. (1939): A magyar hitelszervezet története. May János Nyomdai Műintézet, Budapest. Holmes, A. R. – Green, E. (1986): Midland. 150 years of banking business. B. T. Batsford Ltd, London. Incze M. (szerk.) (1955): Az 1929–1933. évi világgazdasági válság hatása Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest. Jakabb O. – Reményi-Schneller L. – Szabó I. (1941): A Pénzintézeti Központ első huszonöt éve (1916– 1941). Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. Kaposi Z. (2004): A 20. század gazdaságtörténete. Dialóg Campus kiadó, Budapest-Pécs. Kaposi Z. (2010): A trianoni békeszerződés hosszú távú gazdasági következményei. Közép-európai közlemények, Szeged. 3. évf., 4. szám: 44–55. p. Kovács Gy. (2006): A bankrendszer és stakeholderei történeti megközelítésben, avagy az állam szerepvállalása az ipar banki finanszírozása előmozdításában a magyar gazdaságtörténetben. In: Botos Katalin (szerk.): A bankrendszer és stakeholderei. Szegedi Tudományegyetem, Gazdaságtudományi Kar Közleményei, Generál Nyomda, Szeged: 54–109. p. Kroszner, R. S. – Melick, W. R. (2008): Lessons from the U.S. Experience with Deposit Insurance. In: Demirguc-Kunt, Asli; Kane, Edward J.; Laeven, Luc (szerk.): Deposit Insurance around the World: Issues of Design and Implementation, MIT Press. Newton, L.: (2008): Branding, marketing and product innovation: the attempts of British banks to reach consumers in the interwar period. Henley Business School University of Reading, 055. Palyi, M. (1972): The Twilight of Gold, 1914–1936: Myths and Realities. Henry Regnary Company. Chicago.

— 545 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok Pethő S. (1925): Világostól Trianonig. A mai Magyarország kialakulásának története. Enciklopédia Rt. Kiadása, Budapest. Polányi K. (2004): A nagy átalakulás – Korunk gazdasági és politikai gyökerei, Napvilág Kiadó, Budapest. Schandl K. (szerk.) (1938): A magyar szövetkezés negyven éve (Az Országos Központi Hitelszövetkezet munkája és eredményei). „Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Rt., Budapest. Sugár I. (1899): Pénzintézetek reformja. Közgazdasági Szemle, XXIII. évfolyam: 403–425. p. Tomka B. (2000): A magyarországi pénzintézetek rövid története (1836–1947). Aula Kiadó Kft., Budapest. Varga B. (2017): Pénzügyi felügyelés a két világháború közötti Magyarországon. Hitelintézeti Szemle, Budapest. XVI. évfolyam, 1. szám: 143–161. p. Varga I. (1928): A jelentősebb budapesti pénzintézetek helyzete az 1927. évi mérlegek adatainak tükrében. Közgazdasági Szemle, Budapest. LII. évfolyam: 444–485. p. Varga I. (1929): A Magyar Nemzeti Bank és az Osztrák-Magyar Bank bankjegyforgalmi-, váltótárca-, és érckészlet-adatainak magyarázata. A Magyar Gazdaságkutató Intézet 2. számú külön kiadványa. Magyar Gazdaságkutató Intézet, Budapest. Varga I. (1964): Az újabb magyar pénztörténet és egyes elméleti tanulságai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Walder Gy. (1939): Bankellenőrzés és bankpolitika. Közgazdasági Szemle, Budapest. LXIII. évfolyam: 443–476. p. White, N. E. (1990): The Stock Market Boom and Crash of 1929 Revisited. The Journal of Economic Perspectives, 4, 2, 67–83. p. Wanke G. (1930): Szövetkezeti problémák és szövetkezetellenes támadások. „Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest.

Ábrák internetes forrásai 6-7. ábra: Forrás:https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Szabads%C3%A1g_t%C3%A 9r,_1940.jpg

— 546 —

Bankrendszerek a II. világháború után Banai Ádám–Papp István341

A II. világháború befejezése után a világgazdaságban elfoglalt domináns pozíciója következtében az Egyesült Államok lett a világ vezető pénzügyi hatalma, s ennélfogva döntő szerepe volt abban, hogy milyen irányban fejlődött a világ pénzügyi rendszere a 20. század második felében. Az USA nemcsak a világháború katonai küzdelmeiből vette ki a részét, hanem segélyprogramjai révén aktív szerepet játszott a világháborút követő újjáépítésben is. Mindezek érdemben segítették az USA-t abban, hogy évtizedeken át meg tudja őrizni gazdasági befolyását és domináns pénzügyi pozícióját. A bankok többsége az 1950-es és 60-as években szigorúan szabályozottan működött. Ezek az évek a háború utáni újjáépítés jegyében teltek, amihez minden belső forrásra szükség volt. A helyi kormányok igyekeztek minél több erőforrást juttatni a kiemelt iparágaknak. A pénzügyi hatóságok szigorúan szabályozták a pénzintézetek működését, a szektort erős szegmentáltság jellemezte, s a kamatok többségét mesterségesen alacsony szinten rögzítették. A nemzetközi tőkeáramlások korlátozottak voltak, a bankok külföldi tevékenysége szűk körű és földrajzilag erősen behatárolt volt. Az 1960-as években látványosan romlott az USA fizetési mérlegének egyensúlya, ezért az amerikai kormány új tőkekihelyezési és adózási szabályokat vezetett be. Az amerikai bankok a számukra mind előnytelenebbé váló hazai pénzügyi szabályozás kikerülése végett Londonban létrehozták az eurodeviza-piacokat, amelyek növekedését az USA-val szembeni nemzetközi bizalmatlanság is segí341

A szerzők itt mondanak köszönetet Bögöthy Zoltánnak a bankválságok fiskális költségeit bemutató keretes írások elkészítéséért, valamint Vajda Bertalannak a pénzmosásról szóló keretes írás megírásáért, illetve Andrási Zoltánnak a hazai banki informatika fejlődésére vonatkozó információk összegyűjtéséért és feldolgozásáért.

— 547 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

tette. A látványos növekedés azonban nem valósulhatott volna meg a termék- és folyamatinnovációk (product and process innovations) sora nélkül, amelyek egy része az Amerikában már bejáratott pénzügyi folyamatok és termékek gyors európai adaptációja volt. Az eurodeviza-piacok legfőbb vonzereje abban rejlett, hogy ott gyorsan és olcsón lehetett nagy összegű hitelekhez jutni általában változó kamatozással. A kamatok és árfolyamok volatilitása a pénzügyi innovációk egyik fontos mozgatója lett, mert a kamatok és az árfolyamok jövőbeni alakulását övező jelentős bizonytalanság negatívan érinti a piaci szereplőket üzleti döntéseik meghozatalában. A kamat- és árfolyamkockázatok mérsékléséhez kapcsolódó pénzügyi innovációk (határidős termékek, opciók, swapok) ugrásszerűen bővültek ezekben az években. A kockázatkezelő termékek sokfélesége és ezen piacok mélyülése érdemben segítette elő a kamat- és árfolyamkockázatok csökkentését, illetve fedezését. Az 1960-as és 70-es éveket egyfelől Nyugat-Európa és főleg Japán gyors ütemű felzárkózása jellemezte, másfelől pedig ekkor teljesedett ki a korábbi gyarmatok függetlenné válása, ami szintén jelentős kihatással volt a világ pénzügyi rendszerének fejlődésére. A 70-es években a Bretton Woods-i egyezmény összeomlása és a kőolajtermelő országok pénzügyi pozíciójának megerősödése gyakorolt jelentős hatást a nemzetközi pénzügyi folyamatok alakulására. A pénzügyek nemzetköziesedésének egy másik fontos mozgatórugója a szabályozási arbitrázsból adódó előnyök kiaknázása volt, a bankok nemzetközi tevékenységét ekkor ugyanis még nem szabályozták egységesen. Az 1980-as és az 1990-es évtizedben Kína és az újonnan iparosodó ázsiai országok (kis tigrisek) pozíciói erősödtek látványosan, elsősorban az 1990es évek eleje óta több éven át az ingatlanbuborék kipukkanásának következményeivel és az elégtelen gazdasági növekedéssel küszködő Japán rovására. Az 1997-ben kirobbant ázsiai valutaválság azonban átmenetileg visszavetette a feltörekvő ázsiai országok pénzügyi és gazdasági fejlődését, Japán és Kína viszont úrrá tudott lenni a térségen végigsöprő krízishullámon. A latin-amerikai országok esetében a 90-es évtized közepén történt meg az a koncepcióváltás, ami

— 548 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

a külföldi bankok erőteljesebb szerepvállalására építve kívánta a helyi pénzügyi szektorok versenyképességét és válságállóságát növelni. A 2000-es évtized elején az euro bevezetése és az egységes piac bővülése segítette az európai bankokat a globális pénzügyi versengésben. A 2007-ben kezdődő pénzügyi válság azonban ismét átrendezte az erőviszonyokat, átmenetileg az USA és az EU is meggyengült, de a gyorsabb és határozottabb amerikai válságkezelésnek köszönhetően az USA előbb jutott túl a válság okozta krízisen, mint az Európai Unió. A japán bankrendszer a pénzügyi innovációk terén elmaradt az amerikai és a nyugat-európai versenytársaitól, ezért a globális pénzügyi válság során a kevésbé szofisztikált japán pénzügyi rendszer kisebb veszteségeket szenvedett el, mint versenytársai. A válság kitörését követő években az Ázsiából kivonuló európai és amerikai bankok helyét zömében kínai és japán bankok vették át. A bankszektor információ-intenzív iparág, ezért az információs technológia fejlődése a 20. század második felében forradalmasította a bankolást. A pénzügyi innovációk gyors terjedéséhez nagyban hozzájárult a pénzügyi szektor deregulációja és globalizációja is. A sokasodó pénzügyi innovációk, a szektor dinamikus nemzetköziesedése, a nagyfokú automatizálás, a megnövekedett értékesítési kapacitás, az erős ügyfél-orientáltság és a sorozatos technológiai innovációk alaposan átformálták a banki szolgáltatásokat. A fogyasztói igények és a technológia napjainkban azonban már jóval gyorsabban változik, mint amit az egyre sokasodó szabályoknak megfelelni kényszerülő bankrendszerek követni tudnak, ezért a fogyasztók kiszolgálásában a FinTech cégek lépéselőnybe kerülhetnek, s számos területen akár a bankok helyettesítőivé is válhatnak. A mobil kommunikációs eszközök terjedésével csökken a hagyományos fiókhálózat fontossága, s olyan társadalmi rétegek is hozzáférhetnek pénzügyi szolgáltatásokhoz, amelyeknek eddig erre nem volt lehetősége. A pénzügyi szektoron kívülről érkező szereplők jelentős pénzügyi szolgáltatókká válhatnak az elkövetkező években, s ezáltal aktívan kivehetik részüket a pénzügyi szektor jövőjének formálásából.

— 549 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az elmúlt évtizedekben a pénzintézetek és a pénzpiacok működését időről időre válságok szakították meg, amelyek kihatottak a szektor működésére, s folyamatosan formálták annak jövőjét. A bankszektort is számos megrázkódtatás érte, és jelenleg is számtalan kihívással kell szembenéznie, de mindezzel együtt továbbra is kulcsfontosságú szegmense a gazdaságnak, ezért is kíséri sorsát megkülönböztetett figyelem. A bankrendszerek teljesítményének értékelésére nincs általánosan elfogadott és bejáratott módszer, megítélésünk szerint azonban a pénzügyi közvetítésben betöltött szerep, a hatékony forrásbevonás és a válságoktól mentes, stabil működés lehetnek azok a szempontok, amelyek mentén célszerű értékelni az egyes pénzügyi rendszerek teljesítményét.

7.1. A geopolitikai helyzet a II. világháború után A II. világháborúból az USA került ki a legerősebb katonai, gazdasági és pénzügyi hatalomként, ami megerősítette az Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi hegemóniáját. Az USA területét elkerülték a háborús pusztítások, ugyanakkor a fegyvereladásokból és a hadviselő országoknak nyújtott kölcsönökből hatalmas bevételekre tett szert. A világháború évei alatt az USA ipari kapacitásai jelentősen megnövekedtek, így a háború végére az USA látványosan megerősítette gazdasági és pénzügyi pozícióit a világban. 1944-ben az USA kezdeményezésére Bretton Woodsban rendezték meg azt a konferenciát, amelyen lefektették a II. világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszer alapjait. Ennek lényeges eleme volt, hogy (a kormányok számára) garantálták az amerikai dollár rögzített árfolyamon történő aranyra válthatóságát, a többi valuta árfolyamát pedig rögzítették a dollárral szemben. Az új pénzügyi rendszer működtetésének elősegítésére hívták életre a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (Világbank). A világháborút követő években a nemzetközi tőkeáramlások korlátozottak voltak, s ezen a téren is az USA szerepe volt a meghatározó, hiszen a háború kimerítette az országok többségének tartalékait és lerombolta ipari termelőkapacitásaik számottevő részét, az újjáépítés pedig jelentős pénzügyi erőforrásokat igényelt. — 550 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

Bretton Woods-i egyezmény: Az európai (nyugati) bankolás történetében a kezdetektől fogva „belső értékkel rendelkező” pénzeket használtak, ami később kiegészült nemesfémre (rögzített arányban) beváltható bankjegyekkel. Bár a „belső érték nélküli” pénz a 20. század egyik legjelentősebb innovációja, 1944-ben Bretton Woodsban a klasszikus aranystandard egy módosított formáját igyekeztek életre kelteni. A Bretton Woodsban megrendezett konferencián az amerikai dollár árfolyamát rögzítették az aranyhoz. A rendszerben részt vevő valutákat pedig a dollárhoz kötötték. Emiatt az amerikai dollár domináns pozícióra tett szert a rendszerben. A nemzetközi kereskedelem ösztönzése érdekében a konferencia résztvevői stabil átváltási arányokat állapítottak meg. A hetvenes évek elején azonban az amerikai dollár árfolyama a vietnami háború és az USA növekvő kereskedelmi hiánya miatt nyomás alá került. Az amerikai kormány növelte a pénzkínálatot, amelynek eredményeként drasztikusan csökkentek az aranytartalékai, ezért 1971-ben Nixon elnök felfüggesztette az aranyra szóló átválthatóságot (Nixon-sokk). A határozatlan időre történő „felfüggesztés” bejelentése óta a devizák árfolyama a piaci kereskedelemben alakul ki.

Az amerikai termékek és tőke iránti kereslet a II. világháború befejezése után is jelentős maradt, ami azt eredményezte, hogy az amerikai termelő vállalatok és pénzintézetek egyaránt nemzetközi porondra léptek. Arra korábban is volt példa, hogy bankok és bankárok külföldre települtek, de az amerikai bankok terjeszkedése minőségileg újat hozott, s megkezdődött a pénzügyi szektorok nemzetközivé válása. Esetükben ugyanis a termelő vállalatok és bankok együtt települtek be külföldi országokba. Az Európa és az USA közötti áruforgalom folyamatosan bővült, ezért vált célszerűvé bizonyos termelőegységeket a megrendelőkhöz és a fogyasztókhoz közelebb telepíteni. A termelő vállalatokat külföldre is követték a bankok, mert jól ismerték ügyfeleiket, s nem akarták másokkal megosztani az ügyfeleikről felhalmozott értékes üzleti információikat. Később a bankok újabb vállalatokat tudtak külföldre csábítani, köszönhetően annak, hogy jól ismerték mind ügyfeleiket, mind pedig a külföldi gazdasági környezetet. Függetlenül azonban attól, hogy a bank követte vagy hívta az ügyfelét, ebben az időszakban a külföldi — 551 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

közvetlen tőkebefektetések (FDI) és a kereskedelem bővülése szorosan együtt mozgott a bankok külföldi terjeszkedésével. A külföldre települő bankok elsősorban az anyaországi vállalati ügyfeleiket szolgálták ki. A II. világháború lezárását követő években a fejlődő országok többsége szintén kevés fejlesztési forrással rendelkezett. A háború utáni újjáépítés tetemes költségei miatt ekkor az európai államok (a korábbi gyarmattartók) sem rendelkeztek nélkülözhető forrásokkal, sőt ők maguk is az Egyesült Államok pénzügyi támogatására szorultak. A Bretton Woods-i egyezmény keretében felállított Világbank fő feladata kezdetben az európai újjáépítés támogatása lett. Az 1950-es évek végétől azonban már egyre több világbanki forrás jutott a fejlődő országok számára, sőt az újjáépítés befejeződése után már az európai országok egy része is tudott forrásokat biztosítani a fejlődő országok számára. Világbanki kölcsönöket és külföldi segélyeket azonban kizárólag kormányok kaphattak, a helyi vállalatok finanszírozása a helyi bankok feladata maradt, amelyek működését a helyi kormányok és pénzügyi hatóságok szigorúan szabályozták. Az olajválságok (1973 és 1979) következtében jelentősen megváltozott a nemzetközi pénzügyi helyzet, mert az OPEC-országoknak sikerült elérniük a kőolaj árának jelentős emelését (megháromszorozását). Ennek következtében a kőolaj-exportáló országok lényegesen nagyobb bevételekhez jutottak, amit a helyi gazdaságuk és pénzügyi rendszerük nem tudott felszívni. Ezeket a szabad pénzeszközöket (petrodollárok) az amerikai és európai bankokba helyezték el betétként, amelyek így jelentős összegű külföldi forráshoz jutottak. Ezeket a betéteket elsősorban szindikált hitelek formájában dollárban hitelezték ki a fejlődő országoknak a gazdasági fejlődésük előmozdítása vagy éppen az energiahordozók árának emelkedéséből adódó cserearányromlás hatásainak kompenzálása céljából. A LIBOR-hoz342 kötött dollárhitelek iránt igen nagy volt a kereslet, Mexikó és Brazília kormánya az első ügyfelek között volt. Az évek múlásával egyre több ország folyamodott ilyen típusú 342

LIBOR: London Inter-bank Offered Rate = Londoni bankközi referencia-kamatláb.

— 552 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

kölcsönért, a fejlődő országok adósságállománya azonban gyorsabban nőtt, mint adósságvisszafizetési képességük. A Fed az 1970-es évek végén kapott mandátumot arra, hogy megfékezze az egyre növekvő inflációt. Az ennek nyomán kibontakozó monetáris szigorítás kihatott a LIBOR-kamatokra is, s a változó kamatozású dollárhitelek gyorsan átárazódtak, jelentősen megemelve a hiteltörlesztési terheket. Ráadásul a monetáris szigorítás recessziót eredményezett az USA-ban és a fejlett országok többségében is, ami visszavetette a keresletet a fejlődő országok oda irányuló exportjára. Ennek következtében a fejlődő országok elestek egyik legfontosabb devizabevételi forrásuktól. Mindez pedig azt eredményezte, hogy 1982 augusztusában Mexikó bejelentette, hogy nem képes törleszteni fennálló adósságát. Hamarosan újabb országok (Fülöp-szigetek, Nigéria és Jugoszlávia) szembesültek azzal, hogy nem tudnak eleget tenni nemzetközi hitelfizetési kötelezettségeiknek. A sorozatos fizetési nehézségek globális adósságválságot eredményeztek az 1980-as években. Az adósságvisszafizetési problémák miatt a külföldi bankok elfordultak Latin-Amerikától, s csak az 1990-es évek közepétől kezdték ismét hitelezni a régiót.

7.2. Európa háború utáni újjáépítésének finanszírozása A II. világháború befejezésekor az európai országok többségének gazdasága romokban hevert, ipari kapacitásaik jelentős része elpusztult. Európa képtelen volt élelmiszerrel és iparcikkekkel ellátni a lakosságot. A hiány felszámolásához jelentős és folyamatos amerikai importra volt szükség több éven keresztül. Az importhoz azonban dollár kellett, de tekintettel arra, hogy az USA-ba irányuló európai kivitel elhanyagolható volt, Európában általános volt a dollárhiány. Ebből a nehéz helyzetből jelentett kiutat a Marshall-terv (Marshall Plan), hivatalos nevén Európai Újjáépítési Program (European Recovery Program) meghirdetése (Komp, 1999). Az amerikai kormány az európai országok talpra állásának elősegítése érdekében segélyeket nyújtott, főként adományként, kisebb részét pedig kölcsönként. — 553 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A Marshall-terv célkitűzése volt, hogy 1948–52 között a nyugat-európai országok ipari termelése és infrastrukturális ellátottsága érje el a háború előtti szintet. A tervben részt vevő 17 európai ország összesen több mint 13 milliárd dollárnyi343 segélyt kapott 1948 és 1952 között, elsősorban amerikai áru formájában. Az Európai Újjáépítési Program a gyakorlatban Nyugat-Európára korlátozódott, mivel Európa keleti fele a Szovjetunió érdekszférájába került, és ezen országok szovjet nyomásra elutasították a segélyprogramban történő részvételt. Ázsiában nem kapott külön nevet az amerikai segélyprogram, de az ázsiai országok talpra állásának elősegítése érdekében Japán, Kína (Tajvan), Dél-Korea, India, Indonézia és a Fülöp-szigetek is részesült amerikai segélyekben a háború befejezésétől egészen 1953 végéig, amelyek összege 5,9 milliárd dollárt tett ki. Az amerikai segélyek kedvezményezettjei elsősorban Nyugat-Európa legnagyobb gazdaságai voltak, aminek az az elképzelés volt az alapja, hogy ha a nagyobb gazdaságokat sikerül talpra állítani, akkor ők magukkal húzzák a kisebb gazdaságokat (Komp, 1999). Anglia (26 százalék), Franciaország (22 százalék) és Olaszország (11 százalék) után Nyugat-Németország (10,5 százalék) kapta a legtöbbet a segélyből, de ez messze elmaradt attól, amit az ország helyreállítási szükségletei megköveteltek. Nyugat-Németországban ezért a Marshall-terv részeként létrehozták a Kreditanstalt für Wiederaufbau (KfW) elnevezésű állami fejlesztési bankot, amelynek finanszírozásához 3,7 milliárd német márkát biztosított az USA. A KfW megalapítása után főként nagyprojekteket finanszírozott, amelyeket a kereskedelmi bankok nem vállaltak. Idetartoztak a szén- és gázipari fejlesztések, a közlekedési beruházások, valamint a víz- és elektromos áram szolgáltatással kapcsolatos projektek. A KfW különleges esetekben rövid lejáratú hiteleket is nyújthatott, de erről előzetesen konzultálnia kellett a német jegybankkal.

Ez az összeg 2017-ben mintegy 130 milliárd dollárnak felelne meg.

343

— 554 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

A KfW a német gazdasági minisztériummal egyeztetve felállított egy prioritási listát, amely az újjáépítés ütemtervét tartalmazta (Komp, 1999). A lista elején az ipari alapanyagok (elsősorban szén és acél) kitermelésének és gyártásának beindítása állt, majd a lakhatás, a mezőgazdaság (gépek és műtrágya) és a helyi infrastruktúra (utak, áram és vízellátás) kiépítése következett. Ezek után jött az export és a munkahelyteremtés ösztönzése. A prioritási lista összeállításánál nem az volt a legfontosabb szempont, hogy elérjék a háború előtti termelési szintet, hanem az, hogy olyan fejlesztések valósuljanak meg, amelyek révén egy olyan erős és termelékeny gazdaság jön létre, amely képes fenntarthatóan működni és megállja a helyét a világban.

7.3. Technológiai fejlődés a pénzügyi szektorban a II. világháború után A 20. század második felétől a bankok egyre szélesebb körben használták a kommunikációs technológia vívmányait (telefon, telex, távirat), de a napi 24 órás (folyamatos) kereskedés csak az 1980-as években alakult ki. A világháború lezárását követő évtizedekben a számítástechnika rohamos léptekkel fejlődött, aminek jelentős hatása volt a pénzügyi szektorra. A telekommunikáció és az adatfeldolgozás fejlődésének köszönhetően új banki termékek és szolgáltatások jelentek meg a bankok kínálatában,344 valamint a technikai vívmányok szélesedő alkalmazása költséghatékonyabbá tette a banküzemi működést. A számítástechnikai kapacitások bővülésével és a statisztikai szoftverek elterjedésével jelentősen fejlődött a bankok analitikai eszköztára és erősödött a pénzügyi kockázatok felmérésének háttere is. A technológiai fejlődés eltüntette a földrajzi távolságokat, ami nagyban hozzájárult az iparág globalizálódásához.

344

technikai fejlődés számos innovációt tett lehetővé a bankszektorban is, de a pénzA ügyi innovációk egy része nem technikai természetű, hanem valamilyen gazdasági megfontoláson alapul, számos esetben a pénzügyi szabályozás mellékterméke (by-product of regulation).

— 555 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

7‑1. ábra: A pénzügyi innovációk funkciói

Befektetési funkciók Finanszírozási funkciók Árazási funkciók

Pénzügyi innovációk

Pénzügyi rendszer

Fizetési funkciók

Kockázatkezelési funkciók Forrás: Błach (2011).

A pénzügyi szektor fejlődését alapvetően befolyásolták a pénzügyi innovációk (7-1. ábra) is. A technikai vívmányok révén egyre könnyebben lehetett átutalást kezdeményezni, befektetni, hitelt felvenni, azaz mind többen és egyre kényelmesebben tudták elérni a bankok bővülő termék- és szolgáltatáskínálatát, amely folyamatosan bővült a pénzügyi innovációknak köszönhetően. 1946-ban kezdték meg a lakossági hitelkártyák ősének tekinthető bankkártyák („Charg-It” card) forgalomba hozatalát az USA-ban. Az 1960-as évek végén (Hayashi és szerzőtársai, 2003) jelentek meg az első készpénzkiadó automaták (Automated Teller Machine = ATM), de több évtizedre volt szükség (7-2. ábra), amíg a mindennapok része lett ez a mérföldkőnek számító innováció, amely jelentős hatást gyakorolt mind a bankok, mind pedig a fogyasztók életére. Az ATM-ek segítségével az ügyfelek állandó hozzáférést kaptak a folyószámlájukhoz és bármikor készpénzhez juthattak. A bankoknak pedig jóval egyszerűbb és olcsóbb egy ATM-et üzembe helyezni, mint új fiókokat nyitni és üzemeltetni. Bár az első ATM-ek csak készpénz kiadására voltak alkalmasak, idővel megjelentek a több funkciós automaták, amelyekkel már átutalást és egyenlegfeltöltést is lehetett végezni. A kényelmi funkciók fejlesztésével párhuzamosan az ATM-ek ügyfél-azonosítási és biztonsági funkciói is erősödtek.

— 556 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

7‑2. ábra: Az ATM-ek elterjedése az USA-ban 450 000

Darab

450 000

400 000

350 000

300 000

250 000

200 000

150 000

100 000

50 000

1985

1990

1995

2000

2005

2009

Forrás: IMF, Fed.

Rohamosan fejlődtek a fizetési rendszerek is, ami oda vezetett, hogy az 1970-es években megszülettek az elektronikus átutalási rendszerek. A máig széles körben használt nemzetközi átutalásokat bonyolító fizetési rendszer, a SWIFT (Society for Worldwide Interbank Financial Tele communication) 1973-ban kezdte meg működését. A folyószámlához kapcsolt betéti és hitelkártyák is fontos pénzügyi innovációk voltak, hiszen segítségükkel készpénz nélkül lehet vásárolni, ami tovább emelte a pénzügyi szolgáltatások kényelmi szintjét és növelte a fogyasztók szabadságát. A hitelkártyához ingyenesen igénybe vehető hitelkeretet is kaptak az ügyfelek, ami szintén egy olyan funkció, ami kényelmesebbé teszi a vásárlást, így széles tömegek igényével találkozott. Az 1990-es évekig kellett várni az internetes bankolás megjelenésére, ami már azt tette lehetővé, hogy az ügyfél bárhol és bármely pillanatban információhoz jusson pénzügyeiről vagy tranzakciókat kezdeményezzen online. Ez tovább növelte a fogyasztói szabadságot, ugyanakkor

— 557 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a bankok ezáltal képesek voltak csökkenteni a banki ügyféllátogatások számát, ami hosszabb távon jelentős költségmegtakarítással jár. Az ezredfordulóra az internethasználat általánossá vált a világban, a kereskedelmi bankok pedig ezzel párhuzamosan erősítették online jelenlétüket. Az első banki weboldalak 1995-ben indultak, napjainkban pedig szinte már minden bank biztosít interneten keresztüli hozzáférést ügyfelei számára. A századvégi pénzügyi forradalom új intézményi modellt is hozott, megszülettek a kizárólag online bankként működő pénzintézetek.345 Ezen bankok működési felépítése gyökeresen eltér a több évszázada használt banki szervezeti formától. Az online bankok ugyanis nem rendelkeznek fiókokkal, így kizárólag az internetes felületeiken keresztül lehetséges kapcsolatba lépni velük. Online bankok: Régiónkban a Raiffeisen Bank International által 2010-ben alapított ZUNO Bank működött néhány évig fiókhálózat nélküli bankként, amelyet Szlovákia és Csehország után Magyarországra is be kívántak vezetni. A hazai bevezetésre azonban végül nem került sor, mert 2017-ben megszüntették a bankot. Japánban a 2000-ben önálló internetbankként alapított The Japan Net Bank azonban napjainkban is üzemel. Sikerét annak köszönheti, hogy stabil pénzügyi és informatikai háttérrel rendelkezik (a részvények 60 százalékát a Sumitomo Mitsui bankcsoport birtokolja), s a partnerszerződései révén az internethasználók széles körét tudta elérni és ügyfélként megszerezni. A működési költségek lefaragásával magasabb betéti és alacsonyabb hitelkamatokat, valamint kedvezőbb díjazású banki

345

Az internetbankok indulásukkor nagyon ígéretesnek tűntek, mert alternatívát kínáltak a hagyományos banki ügyintézés kiváltására. Az 1990-es évek végén, a dot com boommal párhuzamosan számos internetbankot alapítottak világszerte, de ezek jelentős része néhány éven belül eltűnt. Az 1999-ben indult Wingspan 2000ben, a dotcom lufi kidurranásakor bezárt és beolvadt a J. P. Morganbe, a Citigroup által alapított Citi f/i 2000-ben beolvadt az anyacégbe. Az 1996-ban önálló internetbankként alapított NetBank hosszabb ideig bírta, de 2007-ben azt is kénytelenek voltak bezárni a tulajdonosai. A brit Egg internetbank nem sokkal alapítását követően, 2000-ben 2 millió ügyfelet szerzett, de néhány éven belül eltűnt, és ügyfeleit átvették a „klasszikus” bankok.

— 558 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

szolgáltatásokat (pl. átutalások) tudott ajánlani az ügyfeleinek, mint a versenytársai. Szerződéses partnerei révén (Sumitomo Banking Group, Seven Bank, AM/PM éjjel-nappali bolthálózat stb.) több mint 10 000 automatából álló hálózat áll ügyfelei rendelkezésére.

Hazánkban a pénzügyi informatika első komolyabb fejlődésének megindulását az MNB-ből kiváló kereskedelmi bankok megjelenése indította el a 80-as évtized második felében. Az önállósuló bankoknak ugyanis saját informatikai rendszerükkel kellett biztosítaniuk az MNB által korábban ellátott funkciókat, valamint a vezetők által kitűzött célokat. A legfontosabb feladatok közé tartozott a munkaerő-kihasználás optimalizálása bizonyos munkafolyamatok egyszerűsítésével, a magasabb szintű ügyfélkiszolgálás, illetve a felső vezetés döntéshozatalának támogatása. Az informatika akkori fejlődését azonban jelentősen hátráltatta, hogy kevés volt azon szakértők száma, akik komoly szakmai tudással és tapasztalattal rendelkeztek. A pénzügyi tranzakciók biztonsági vonatkozásaival már a 80-as években is foglalkoztak, de visszatekintve megállapítható, hogy annak idején még nem fordítottak rá olyan nagymértékű figyelmet, mint napjainkban. Az idő előrehaladtával és a technológia fejlődésével az informatika olyan méreteket öltött, hogy a működéséből adódó kockázatok kezelése elkerülhetetlenné vált. Ezen folyamat keretében az informatika és az informatikai biztonság alapvetően két külön területté vált. Ezen különválás teremtette meg annak lehetőségét, hogy az informatikai biztonság egy külön szakirányként olyan elvárásokat, eljárásrendeket, követelményeket és irányelveket határozhasson meg, amelyek mentén az informatikának működnie szükséges (ISMS) vagy azt hatékonyan és mérhető módon módszertanok alapján (COBOL, ISO) ellenőrizni lehetséges. Az informatikai biztonság feladatai napjainkra jelentősen felértékelődtek, ugyanis mára az informatikai eszközök beszerzési ára elhanyagolható az eszközökben tárolt információk értékéhez képest. Napjainkban egy vállalat számára az informatikai rendszereiben tárolt — 559 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

információk értéke jelentős hányadát teszi ki vagyonának. Főleg igaz ez olyan területeken, mint a pénzügyi szektor, hiszen egy központi számlavezető rendszerben tárolt információ akár részleges sérülése is beláthatatlan következményekkel járhat. Az informatikában folyamatos a változás, ezért az igények teljesítése és a megoldások ellenőrzése kizárólag folyamatos tanulás és fejlesztés mellett lehetséges. Az informatika kiemelt fontossága miatt a pénzügyi szervezetek informatikai rendszereinek kialakítása, üzemeltetése és ellenőrzése során kiemelten fontos a jogszabályoknak megfelelő működés biztosítása, valamint a pénzügyi szervezetek irányításában, működésében és üzleti tevékenységében rejlő kockázatok azonosítása és kezelése, a meglévő és potenciális kockázatok szervezetekre gyakorolt hatásának feltárása és a jogérvényesítést célzó intézkedések megalapozása. Az információs és távközlési technológia az elmúlt évtizedek alatt forradalmasította a banki szolgáltatásokat és a pénzpiacok működését. A 21. század elején azonban leginkább kihívásként tekintünk az információs technológiára. A pénzügyi dereguláció és a globalizáció kiteljesedésével a fejlett IT infrastruktúrával rendelkező bankrendszer igényt tart minden gazdasági szereplő kiszolgálására. Ugyanakkor napjainkban a fogyasztói igények és a technológia jóval gyorsabban változik, mint amit az egyre sokasodó szabályoknak megfelelni kényszerülő bankok követni tudnak. Ezért a FinTech cégek, amelyek nem tartoznak a bankszektorra vonatkozó szabályok hatálya alá, számos területen lépéselőnybe kerülhetnek a pénzügyi fogyasztói igények kiszolgálásában, s idővel akár a bankok helyettesítőivé is válhatnak. A mobil kommunikációs eszközök terjedésével olyan társadalmi rétegek is hozzáférhetnek pénzügyi szolgáltatásokhoz, amelyeknek eddig erre nem volt lehetősége, s ezáltal a pénzügyi szektoron kívülről érkező szereplők (pl. mobiltelefon-szolgáltatók) jelentős pénzügyi szolgáltatókká válhatnak a jövőben.

— 560 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

7.4. A fejlődő országok bankrendszereinek fejlődése és az azt övező veszélyek, különösen Ázsiában és Latin-Amerikában A II. világháború után számos gyarmat nyerte vissza függetlenségét, ami gazdasági téren is új lehetőségek és kihívások elé állította ezeket az új államokat. A fejlődő országok gazdasági lemaradásuk csökkentése érdekében igyekeztek minél előbb kiépíteni és megerősíteni a helyi pénzügyi szektor intézményeit, valamint külső forrásokat bevonni. A fejlődő országok többségében a pénzügyi hatóságok évtizedeken át rendkívüli szigorral szabályozták a bankok működését, amelynek központi eleme a hazai piac védelme volt. A fejlődő és feltörekvő országok egy részének bankrendszere hatékonyan tudta támogatni a gazdasági felzárkózás folyamatát, míg más országok mind a mai napig nem tudtak megbirkózni ezzel a kulcsfontosságú, ámde igen összetett feladattal.346 A sikeres országok által bejárt út tapasztalatait elemző szakirodalomban általában kiemelik, hogy a felzárkózásban fontos szerepet játszott a makrogazdasági stabilitás, a humántőke, a vállalkozó szellem, a termék- és folyamatinnovációk, a beruházások stabil finanszírozása, a megtakarítások hatékony mobilizálása, a világgazdaságban való aktív részvétel, az infláció kordában tartása, a stabil jogi környezet, az adekvát könyvviteli és közzétételi szabályok, valamint a hatékony döntéshozatali mechanizmusok megléte. Noha a szakirodalomban mindeddig nem nyert empirikus igazolást az a tétel, hogy a fejlettebb pénzügyi rendszer magasabb gazdasági növekedést eredményez,347 az elmúlt évtizedekben számos példát találunk arra, hogy a pénzügyi rendszer gyengeségei, a felhalmozódott A gyenge bankrendszereknek különféle okai lehetnek az egyes országokban. A szakirodalomban a leggyakrabban a következő okokat szokták megemlíteni: a pénzügyi kultúra alacsony foka, gyenge tőkeellátottság, magas hitelezési veszteségek, gyenge banki szabályozás és gyenge jogrendszer. 347 Japán és Kína esetében is a gazdasági fellendülés beindulásakor még szigorúan szabályozott pénzügyi szektorral rendelkeztek, később azonban a gazdaság fejlődésének igényei megkövetelték a pénzügyi rendszer rugalmasabbá és szofisztikáltabbá tételét. 346

— 561 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kockázatok materializálódása jelentős veszteségeket okozhat (7-1. táblázat), s jelentősen visszavetheti egy ország fejlődését. Mindezek alapján érthető, hogy a pénzügyi rendszerek fejlődésének, hatékonyságának és stabilitásának kérdéseit megkülönböztetett figyelem kíséri a világ minden táján. 7‑1. táblázat: Bankválságok hossza és költsége az ázsiai és a latin-amerikai országokban, 1970 és 2011 között Időtartam

Veszteség (GDP százalékában)

Költségvetési kiadás (GDP százalékában)

Dél-Korea

1997—2002

57,6

31,2

Indonézia

1997—2001

69,0

56,8

Malajzia

1997—2001

31,4

16,4

1983—1986

91,7

3,0

1997—2001

0,0

13,2

1983

24,8

0,7

1997—2000

109,3

43,8

1980—1982

52,8

55,1

1989—1990

12,6

6,0

Ország Ázsia

Fülöp-szigetek Thaiföld Latin-Amerika

Argentína

Brazília Chile Mexikó Venezuela

1995

0,0

2,0

2001—2003

71,0

9,6

1990—1994

62,3

0,0

1994—1998

0,0

13,2

1976

19,9

…

1981—1985

8,6

42,9

1981—1991

26,6

…

1994—1996

13,7

19,3

1994—1998

1,2

15,0

Megjegyzés: A kibocsátási veszteség a GDP trend és a válság évei (T, T+3) alatti valós GDP közötti eltérések összegeként állt elő, ahol a veszteség a GDP százalékában van kifejezve és T jelzi a válság kezdő évét. A költségvetési kiadások tartalmazzák a bankok feltőkésítésének költségét, de az eszközvásárlások és a költségvetési direkt likviditási segítségnyújtás költségeit nem. Forrás: Laeven—Valencia (2012) alapján a szerzők szerkesztése.

— 562 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

A világháborút követő gazdasági újjáépítések a helyi gazdaságok erősödését hozták, a kor iparpolitikájában erősen jelen volt az önellátásra való törekvés és az importkiváltás. A 70-es években kirobbant olajválságok azonban jelentős változásokat eredményeztek a világgazdaságban. A világgazdasági változásokhoz történő hatékonyabb alkalmazkodás érdekében egyre több ország hagyott fel korábbi, az importhelyettesítést előnyben részesítő politikájával, s kezdett el exportorientált gazdaságpolitikát követni. Az új iparpolitika azonban más jellegű pénzügyi rendszert kívánt meg, ezért egyre több fejlődő országban láttak hozzá a szigorúan szabályozott pénzügyi rendszerek rugalmasabbá tételéhez.

7.4.1. Ázsia

A pénzügyi hatóságok a legtöbb ázsiai országban évtizedeken át szigorúan szabályozták a bankok működését, amelynek központi eleme a hazai pénzügyi szektor védelme volt. Ennek ellenére nem beszélhetünk egységes ázsiai, de még kelet-ázsiai banki modellről sem. A dél-koreai bankok esetében számos hasonlóságot találunk a japán bankok működésével (relationship banking348), Malajziában és Indonéziában viszont az állami bankok domináltak, s hitelpolitikájuk erős kormányzati befolyás alatt állt. Ezzel szemben Thaiföld és a Fülöp-szigetek bankrendszerében a magántulajdonú bankok domináltak.

348

J apánban a tartós ügyfélkapcsolat szerepe kiemelten fontos a vállalati hitelezésben. A vállalat és „main bank”-ja szoros, hosszú távú kapcsolatra lép egymással, s ebben a tartós elkötelezettségben nagyon ritkák a váltások. A vállalat nemcsak pénzügyi forrásokat kap a banktól, hanem szükség esetén konzultációs támogatásra is számíthat. A kölcsönös és tartós elkötelezettség azzal az előnnyel jár, hogy a vállalat biztonsággal számíthat a finanszírozási forrásokra, míg a bank a kamatjövedelem mellett egyéb díjbevételekhez jut (konzultációs díjak). A main bank intézménye révén sikerült csökkenteni a banki finanszírozás költségét, valamint könnyebb és kevésbé költséges volt a vállalatok átstrukturálása nehézségek esetén, hiszen a bank folyamatosan figyelemmel követi (monitorozza) a cég tevékenységét, s ezáltal csökken az információs aszimmetria a vállalat és a bank között (Hidasi–Papp, 2015).

— 563 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Ami pedig a közös vonásokat illeti, elmondható, hogy évtizedeken át létezett a kamatszabályozás gyakorlata, de a térség legtöbb országában a bankbetétekre pozitív reálkamatot fizettek, azaz a pénzügyi repres�szió (financial repression) nem öltött extrém mértéket. Minden országra jellemző volt a térségben, hogy az állam történelmileg jelentős szerepet játszott a gazdaság hitelfolyamatainak alakításában. A kormányok mindenütt igyekeztek akaratukat érvényesíteni a hitelezésben (is), ez néhol közvetlenül (az állami bankokon keresztül), míg másutt a politikusok a magántulajdonban lévő bankok döntéseinek befolyásolásával történt. Jelentős volt a családi vállalatok szerepe a térség országaiban, s gyakori volt a rokoni alapon történő hitelezés is. Az olajválságok következtében alaposan átrendeződtek a külkereskedelmi cserearányok (terms of trade), ezért az 1980-as évektől kezdődően egyre több kelet-ázsiai ország választotta az export-vezérelt iparosítási politikát, s ennek elősegítése érdekében kezdődött el a szigorúan szabályozott bankszektorok deregulációja a térségben. A pénzügyi dereguláció az 1980-as években kezdődött az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) országokban, majd az 1990-es évek elején tovább szélesedett mind az intézkedések, mind pedig a dereguláció útjára lépő országok köre, így számos ázsiai fejlődő országban átfogó pénzügyi liberalizációt valósítottak meg. A széles körű pénzügyi deregulációs intézkedések (7-2. táblázat) a pénzintézetek közötti verseny fokozását, a hatékonyabb forráselosztást, az eredményesebb megtakarítás mobilizálást, a bankok tevékenységi körének kiszélesítését, valamint a helyi bankok nemzetköziesedésének elősegítését célozták (Bank of Thailand, 1993; Vichyanond, 2000). Az intézkedések során számos korábbi korlátozó rendelkezést enyhítettek vagy töröltek el, ugyanakkor ezzel párhuzamosan megerősítették a biztonságos működésre vonatkozó előírásokat, illetve új prudenciális szabályokat léptettek életbe. A pénzügyi hatóságok a bevezetett intézkedésektől egyrészt azt remélték, hogy a bankok közötti verseny az új és szabadabb pénzügyi környezetben hatékonyabb erőforrás-el-

— 564 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

osztást eredményez, szélesedik az intézmények tevékenységi köre, s mindez pozitívan fog kihatni a pénzügyi szektor teljesítményére, illetve a gazdaság fejlődésére. Másrészt pedig a gazdasági fejlődés felgyorsításához szerettek volna minél több és minél olcsóbb forrást külföldről bevonni. A térség országaiban a helyi bankok mellett működtek külföldi hitelintézetek is, de a szigorúan szabályozott külföldi bankok349 (merev belépési szabályok, új fiókok létesítésének tilalma) nem tudták megfelelő módon kielégíteni a gyorsabb fejlődési sebességre váltó ázsiai gazdaságok külföldi tőke iránti igényét. A külföldi forrásbevonás elősegítésének érdekében a kormányok azonban nem a külföldi bankok belépését és a működésüket korlátozó jogszabályokat enyhítették, hanem off-shore pénzügyi központok felállítása mellett döntöttek (Bangkok International Banking Facilities (BIBF) (Thaiföld), Labuan International Business and Financial Centre (IBFC) (Malajzia)). A BIBF létrehozásával (1993) a thaiföldi pénzügyi hatóságok egyrészt több külföldi forráshoz szerették volna juttatni a gazdaságot, másrészt pedig azt szerették volna elérni, hogy Bangkok legyen az indokínai térség pénzügyi központja.

349

válságot megelőzően, számos ázsiai ország korlátozta, némelyik pedig kifejeA zetten tiltotta a külföldi bankok betelepülését. Thaiföld az ázsiai valutaválságot megelőző mintegy 20 évben nem adott ki egyetlen új kereskedelmi banki működési engedélyt sem. Ez a protekcionista politika azt eredményezte, hogy a belföldi bankoknak nem kellett komolyan számolniuk és megküzdeniük a külföldi versenytársakkal.

— 565 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

7‑2. táblázat: A fontosabb pénzügyi deregulációs intézkedések Thaiföldön A kamatszabályozás megszüntetése 1990. március

Az 1 évnél rövidebb lejáratú betétek kamatplafonjának eltörlése.

1992. január

A kereskedelmi bankokban elhelyezett betétek kamatplafonjának eltörlése.

1992. június

A kereskedelmi bankok által nyújtott hitelek kamatplafonjának eltörlése.

A devizaműveletek liberalizálása 1990. május

Az IMF VIII. cikkelyének elfogadása.

1991. április

A külföldi tőkekihelyezések, illetve az osztalékból és a részvényeladásból származó jövedelmek hazautalásának megkönnyítése; devizaszámla nyitás engedélyezése jogi és természetes személyek részére.

1992. május

További könnyítések a devizaszabályozás terén (az exportőrök a Thaiföldi Központi Bank (BOT) előzetes engedélye nélkül is elfogadhatnak fizetést helyi valutában (baht); az exportőrök a BOT előzetes engedélye nélkül is felhasználhatják exportbevételüket a devizában fennálló adósságuk törlesztésére stb.).

A kereskedelmi bankok tevékenységi körének kiszélesítése 1992. március

A kereskedelmi bankok árulhatnak kormányzati és állami vállalati adósságot megtestesítő értékpapírokat, valamint információs és tanácsadói szolgáltatásokat is nyújthatnak.

1992. június

A kereskedelmi bankok jutalékos (fee-based) tevékenységi köre kibővül, a jövőben eljárhatnak jegyzésgarantálóként (underwriter), befektetési alapok megbízottjaként, értékpapír-nyilvántartóként, befektetési jegyek értékesítőjeként.

A prudenciális szabályok erősítése 1993. január

A BIS tőkemegfelelési mutató alkalmazása a kereskedelmi bankokra (7%os tőkemegfelelési mutató a belföldi és 6%-os a külföldi bankok esetében).

1993. június

A BIBF (Bangkok International Banking Facilities) működési engedéllyel rendelkező kereskedelmi bankokat kötelezték a kockázati tartalékuk felemelésére (50%—75%); megalakult a Thaiföldi Hitelminősítő Intézet (Thai Rating and Information Service, TRIS).

1993. dec.

A BIS tőke-megfelelési mutató felemelése (a belföldi bankok esetében 7%-ról 7,5%-ra, a külföldi bankok esetében pedig 6%-ról 6,5%-ra.

1995. március

A kereskedelmi bankok kötelesek adatokat szolgáltatni deviza- és derivatívállományuk kockázatkezeléséről.

1995. december

A BIBF működési engedéllyel rendelkező kereskedelmi bankokat újfent kötelezték a kockázati tartalékuk felemelésére (75%—100%).

Az eszközgazdálkodásra vonatkozó előírások enyhítése 1990. november

Csökken a belföldi bankok új fióknyitási kérelmével szemben támasztott követelmény (16%—9,5%.), azaz a bankok ezentúl csak a betétállományuk 9,5%-ért kötelesek államkötvényt vásárolni.

1991. május

A Thaiföldön működő külföldi bankok minimum vagyon követelményének felemelése (5 millió bahtról 125 millióra).

— 566 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után 1991. szeptember Tovább enyhül a belföldi bankok fióknyitási követelménye (9,5%—8%). 1992. január

Könnyítések a vidéknek nyújtandó hitelek meghatározása terén (a vidéki hitelek definíciójának kiszélesítése stb.).

1993. május

Eltörlik a belföldi kereskedelmi bankok új fióknyitási követelményét.

A belépési korlátok enyhítése 1993. március

A BIBF létrehozása (47 tag).

1996. november

7 külföldi BIBF tag engedélyt kap bankfiók létesítésére Thaiföldön.

1996. december

7 új külföldi bank BIBF működési engedélyt kap.

1997. november

A külföldi befektetőknek engedélyezik, hogy maximum 10 évre többségi tulajdont szerezhessenek a helyi pénzintézetekben.

Forrás: Bank of Thailand (1998).

A thaiföldi kormány 1994-ben bejelentette, hogy enyhítenek a bankok piacra jutását tiltó jogszabályokon, s 1997-ig 5-7 BIBF-tagnak belföldi működési engedélyt adnak. Ez a bejelentés kíméletlen versenyt indított el a 20 újonnan a BIBF-re érkezett külföldi bank között, s ennek következtében rendkívüli mértékben megnőtt a rövid lejáratú devizahitelek beáramlása Thaiföldre. Az egyre duzzadó volumenű hiteleket azonban idővel a gazdaság már nem tudta felszívni, így ezek egy részét ingatlan- és részvényvásárlásokra fordították, s ennek következtében pár év alatt jelentős pénzügyi és hitelkockázat halmozódott fel az országban. Az új bankok piacra lépésének engedélyezését halogató magatartásnak az lett a következménye, hogy a gazdaság fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz többnyire határokon átívelő hitelek (cross-border lending) formájában jutottak hozzá350 a térség országai. A nemzetközi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az ilyen típusú kölcsönök állománya 350

térség bankjai és vállalatai gyakran finanszíroztak rövid lejáratú devizahitelekből A hosszú távú helyi befektetéseket és beruházásokat. A felhalmozott adósság a devizális és lejárati eltérések (double mismatch) miatt különösen rombolónak bizonyult a válság során. 1997 közepén a válság által leginkább érintett három ország belföldi rezidenseinek (Thaiföld, Indonézia és Dél-Korea) kitettsége a külföldi bankok felé 232 milliárd dollár volt, amiből 151 milliárd dollár rövid lejáratú adósság volt. A rövid lejáratú adósságok aránya az összes külföldi adósságon belül Indonézia esetében 20 százalékot, Thaiföld esetében 30 százalékot, Dél-Korea esetében pedig 44 százalékot tett ki. A rövidlejáratú devizaadósság állománya mindhárom ország esetében meghaladta a devizatartalék nagyságát.

— 567 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

gyorsan felépül és nagyon gyorsan el is apadhat, ha a külföldi hitelezők bizalma meginog. Az ázsiai valutaválság kulminálódása során sem történt ez másként, 1997-től sorra tagadták meg a külföldi hitelezők a lejáró adósságok megújítását a térség országaitól351 (Palmer, 2000). Az érintett országokban a rövid külföldi források egyre növekvő bevonásával nemcsak jelentős árfolyamkockázat halmozódott fel, hanem nagyfokú lejárati (megújítási) kockázat is, ami a válság kitörése után materializálódott. Tekintettel arra, hogy a dollár már huzamosabb ideje erősödött, 1997re túlértékeltté vált számos ázsiai ország valutája, amelyek árfolyamát a dollárhoz kötötték. A válság a thaiföldi baht leértékelésével kezdődött, majd átterjedt a térség országaira, mindenekelőtt Indonéziára és Dél-Koreára, de a térség többi országa (Malajzia, Fülöp-szigetek, Tajvan, Szingapúr és Hongkong) sem maradt érintetlen. A térség országai egymás után értékelték le valutájuk árfolyamát, ami jelentősen megemelte a dollárban felhalmozott adósságok törlesztőrészleteit, illetve jelentős tőkekivonást eredményezett a térség országaiból. Az eszközárak jelentősen csökkentek, s több ország a fizetésképtelenség határára került, s ekkor Thaiföld, Indonézia és Dél-Korea az IMF-hez fordult pénzügyi támogatásért. Az IMF segítségével néhány év alatt sikerült ugyan úrrá lenni a válságon, de a pénzügyi leolvadás (financial meltdown) jelentősen visszavetette a térség országainak gazdasági fejlődését, illetve számos kedvezőtlen mellékhatása volt az alkalmazott gyógymódnak. A külföldi források bevonásának létezik a cross border (off shore) hitelektől eltérő formája is, s a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a helyi fiókkal rendelkező külföldi bankok által helyi devizában nyújtott hitelek állománya sokkal stabilabb, mint a határon átnyúló, devizában történő hitelezés (Montgomery, 2003). Másképpen fogalmazva azok a külföldi bankok, amelyek közvetlenül jelen vannak 351

1997 június és 1999 június között az ázsiai országokkal szembeni cross-border hitelek állománya 36 százalékot esett.

— 568 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

a helyi bankszektorokban, válságok idején elkötelezettebbek a helyi gazdaságok iránt, mint a lokális fizikai jelenléttel nem rendelkező külföldi pénzintézetek. Ráadásul, míg a nemzetközi hitelek csak pénzeszközök áramlásával járnak, addig a közvetlen helyi jelenléttel rendelkező külföldi bankok nemcsak forrásokat hoznak az országba, hanem új technológiát, korszerű pénzügyi és kockázatkezelési ismereteket is. Ez utóbbi külföldi bankok nemcsak elkötelezettebbek a helyi gazdaság iránt, de szerepvállalásuk is jóval sokoldalúbb, sokkal több szálon kötődnek a helyi gazdaság szereplőihez, mint a pénzügyi centrumokban működő társaik. Azzal, hogy az ázsiai országok hatóságai a pénzügyi liberalizációs intézkedések352 során a külföldi forrásbevonás megkönnyítése mellett nem helyeztek kellő hangsúlyt annak formájára is, nagyfokú sérülékenység épült fel a térség országaiban. Ez a kockázat az ázsiai valutaválság során materializálódott, s a helyi bankrendszereknek nagyon súlyos árat kellett ezért fizetniük. A valutaválság ugyanis széles körű bankválságot eredményezett, ami évekre visszavetette a gazdaság teljesítményét, többek között azért, mert a bankok visszafogták a hitelezést és a bankmentések költsége igen jelentős összegeket emésztett fel. A fentieket szem előtt tartva megállapítható, hogy eredményesebb választás (policy choice) lett volna, ha a pénzügyi hatóságok több figyelmet fordítanak a deregulációs intézkedések sorrendjének konzisztenciá352

A pénzügyi liberalizáció során nagyon fontos az intézkedések megfelelő sorrendje. A belföldi pénzpiacok liberalizációja az intézmények prudenciális működésének és felügyeletének megerősítésével kell, hogy együtt járjon, ezután következhet a szektort érintő külföldi tőkebefektetések liberalizálása, majd a kötvény- és tőkepiac liberalizációja, s csak ezután következhet az off-shore bankolás engedélyezése. (Leightner, 2007). A thaiföldi hatóságok azonban nem ezt a sorrendet követték (Bank of Thailand, 1993, 26. oldal), túl korán engedtek teret az off-shore bankolásnak, ami érdemben befolyásolta a deregulációs intézkedések hatását. Az új pénzügyi termékek bevezetése és az adózási kérdések nem voltak minden esetben (pl. átruházható letéti jegyek, NCD) összehangolva, ami megnehezítette ezen termékek elterjedését (Bank of Thailand. 1993, 33).

— 569 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

jára (pl. nem engedélyezik idő előtt az off-shore bankolást), nagyobb hangsúlyt fektetnek a tőkepiacok fejlesztésére (pl. vállalati kötvénykibocsátás elősegítése), valamint nagyobb teret engednek a külföldi bankoknak a szektor deregulációja során. Ez utóbbinak több módja is lehetett volna, például a külföldi bankok részesedést vásárolhattak volna a belföldi bankokban, vagy akár engedélyezni lehetett volna új, vegyes bankok létrehozását is. A pénzügyi hatóságoknak egy olyan kiegyensúlyozott megoldást kellett volna találniuk, aminek hatására a belföldi bankok nemcsak az olcsóbb külföldi források megszerzésében lesznek érdekeltek, hanem a korszerű pénzügyi technikák elsajátításában is. Egy olyan környezetet kellett volna kialakítani, amelyben a belföldi bankok erős késztetést éreztek volna arra, hogy folyamatosan korszerűsítsék pénzügyi know-how-jukat, diverzifikálják tevékenységüket, új termékekkel, szolgáltatásokkal jelenjenek meg a piacon (Papp, 2001). A vizsgált ázsiai országok, mindenekelőtt Thaiföld példája azt mutatja, hogy ha a pénzügyi liberalizáció egy korlátolt, egyoldalú koncepció mentén valósul meg (a külföldi bankok szerepe csak az olcsó források biztosítására szorítkozik), akkor az eredeti célkitűzések nem teljesülnek, a bankok nem diverzifikálnak, tevékenységük érdemben nem modernizálódik. Másképpen fogalmazva egy olyan banki környezetben, ahol az olcsó külföldi források bőven állnak rendelkezésre, s mindemellett a hazai bankok alig vannak kitéve versenynek, ott a helyi bankok nem a pénzügyi innovációra, a termék- és szolgáltatásfejlesztésre koncentrálnak, hanem elsősorban a forrásköltség-csökkenésből adódó profitlehetőségek kihasználására optimalizálják tevékeny ségüket. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a pénzügyi szolgáltatások iránti igény a gazdasági fejlődéssel és az ügyfelek anyagi helyzetének javulásával párhuzamosan nő. Az ázsiai gazdaságok az 1990-es évek első felében jelentős, nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó növekedést értek el, ennek ellenére a helyi bankok nem használták ki ezt a páratlanul kedvező növekedési időszakot arra, hogy diverzifikált

— 570 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

forrás- és termékszerkezettel rendelkező, válságálló, korszerű bankokká váljanak. A régión 1997-ben söpört végig az ázsiai valutaválság, amely számos helyi bankot a csőd szélére sodort, megbénította a térség pénzügyi rendszereinek működését, évekre visszavetette a gazdaság dinamikáját. A válság következményeinek felszámolása nagyon jelentős összegeket emésztett fel. A térség országainak kormányai csak a súlyos következményekkel szembesülve változtattak korábbi magatartásukon, ekkor értették meg a diverzifikált, egészséges szerkezetű forrásbevonás fontosságát. A döntéshozók az elkövetkező években nagyobb figyelmet fordítottak a gazdaság sérülékenységének csökkentésére és a pénzügyi szektor sokkellenálló képességének növelésére, aminek szerves része volt a helyi kötvénypiacok fejlesztése353 (7-3. ábra), illetve a helyi bankok versenyképességének növelése. Ezek a fejlemények fontos szerepet játszottak abban, hogy a 2008-as pénzügyi válság nem okozott rendszerszintű bankválságot a térség országaiban, s napjainkban az ázsiai országok ismét dinamikusan növekednek, s kiveszik részüket a világgazdaság bővüléséből.

353

A helyi kötvénypiacok fejlesztése több szempontból is előnyös volt a térség országaiban. Egyrészt a gazdasági szereplők helyi devizában adósodtak el, nem pedig külföldiben, másrészt jelentősen meghosszabbodtak a lejáratok. A kötvénypiacok kiépítése diverzifikáltabb forrásbevonást tett lehetővé, ami csökkentette a bankok dominanciáját a finanszírozás terén. A befektetők szemszögéből nézve pedig az egyre szélesedő kötvénykínálat kibővítette a befektetési lehetőségeket.

— 571 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

7‑3. ábra: A helyi kötvénypiacok növekedése Ázsiában 3 000

Mrd USD

3 000

2 500

2 000

1 500

1 000

1 000 500

1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017. II. n.év

500

Vállalati kötvények Államkötvények

Megjegyzés: Kumulált értékek a dél-koreai, Fülöp-szigeteki, indonéziai, malajziai, thaiföldi és a szingapúri adatok alapján. Forrás: Asian Bonds Online.

7.4.2. Latin-Amerika

A latin-amerikai országokban a kereskedelmi bankok tevékenységének fókusza évtizedeken át a hagyományos termékekre irányult (hitelek), a pénzügyi szolgáltatások és a tőkepiac fejlesztése kevesebb figyelmet kapott. Fontos jellemzője ezen országoknak, hogy a hitelek GDP-hez viszonyított aránya annak ellenére maradt évtizedeken át alacsony, hogy a pénzügyi közvetítés döntően bank alapú (7-4. ábra) volt. A térség országainak többségére jellemző, hogy magas a bankkoncentráció, ami gyakran a bankok közötti verseny alacsony fokával jár együtt. A latin-amerikai országok pénzügyi rendszerének többségében fontos szerepet játszottak az állami bankok, a hosszú távú fejlesztési hitelek döntő részét ezek a bankok nyújtották. A magántulajdonú kereskedelmi bankok elsősorban rövid lejáratú hiteleket nyújtottak. — 572 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

7‑4. ábra: A bankszektor által kihelyezett hitelek a GDP százalékában 180

180

Brazília

Mexikó

100

Argentína

100

Indonézia

120

Fülöpszigetek

120

Szingapúr

140

Malajzia

140

Dél-Korea

160

Thaiföld

160

1975 1995 2015 Forrás: World Bank data.

A latin-amerikai bankok pénzügyi rendszerét évtizedeken át az alacsony penetráció, a pénzügyi termékek szűk választéka, a megtakarítások alacsony mobilizációja, az állami bankok jelentős szerepe és a külföldi bankok korlátozott jelenléte jellemezte. A bankok többsége magas kamatmarzsokkal dolgozott, így csak a vállalatok szűk köre – többnyire a nagyvállalatok – jutott hitelhez. A kihelyezett források többsége rövid lejáratú kölcsön volt. A pénzügyi szektor működésébe gyakran beavatkozott az állam, többek között azért, hogy a kormányzat által kiemelten kezelt szektorokba tereljék a banki hiteleket. Míg a hazai megtakarítások GDP-hez mért aránya az előzőekben vizsgált ázsiai országok többségében látványosan növekedett az elmúlt évtizedek alatt, addig a latin-amerikai országokra ez egyáltalán nem volt jellemző (7-5. ábra).

— 573 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

7‑5. ábra: Bruttó hazai megtakarítás a GDP százalékában 60

Brazília

Mexikó

Argentína

Indonézia

Fülöpszigetek

Szingapúr

Malajzia

Dél-Korea

Thaiföld

1975 1995 2015

Forrás: World Bank data.

Az 1970-es és 80-as években a fejlett országok többségében a bankok közötti verseny leszorította a hitelmarzsokat, ami a bankokat tevékenységük diverzifikálására késztette. A latin-amerikai országok többségében azonban csak később történt meg a pénzügyi szektor deregulációja, ezért a marzsok még évtizedeken át magasak maradtak, miközben a kamatbevételek aránya 90 százalék közelében volt a térség meghatározó országaiban. A magas felárakat azonban csak a nagyvállalatok tudták megfizetni, a kkv-szektor hitelezése gyenge volt. A bankok másik fő bevételi forrása az állampapírok vásárlásából és tartásából származott.

— 574 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

A térség országait a dollarizáció354 is jellemezte, különösen a magas inflációs időszakokban. A megtakarítók nem a helyi devizákban takarítottak meg, hanem dollárt vásároltak, s ezt helyezték el betétként a bankokban. Ezeket a forrásokat a helyi bankok dollárban hitelezték ki. Ugyanakkor, ha a dollarizáció nem volt teljes körű, a devizális eltérések (currency mismatch) sérülékenyebbé tették mind a vállalatok, mind pedig a bankok mérlegeit. Teljes dollarizáció esetén pedig az adott ország lényegében lemondott az önálló monetáris politikáról. Dollarizáció: A dollarizáció az a jelenség, amikor egy országban egy másik ország pénze tölti be a pénzfunkciókat. Ez történhet központilag, vagy a gazdasági szereplők egyéni döntései miatt. A dollarizáció a latin-amerikai országok önkényes amerikai dollár használatáról kapta a nevét.

A bankok működésére vonatkozó szigorú szabályozás (kamatszabályozás stb.) enyhítését Latin-Amerikában Chile és Uruguay kezdte el, 1974-ben ez a két ország hagyott fel elsőként a kamatszabályozással. Brazília, Mexikó és Venezuela azonban még évekig kivárt, ezek az országok csak a 1980-as évek végén liberalizálták a kamatokat. Costa Ricában pedig egészen 1995-ig várni kellett a kamatok liberalizálására (7-3. táblázat).

354

Argentína 1991-ben valutatanácsot (currency board) vezetett be, így a pesót fix árfolyamon lehetett dollárra váltani, ami azzal járt, hogy a pénzügyi közvetítésben egyre nagyobb teret nyert az amerikai valuta. Ez a rendszer 2002-ig állt fenn, amikor is ös�szeomlott, s az argentin peso jelentősen leértékelődött. A térség egyes országaiban a dollarizáció mértéke meghaladta a 90 százalékot (pl. Bolívia), sőt néhány országban (Ecuador, El Salvador) teljes körűen bevezették a dollárt. Brazília és Mexikó azonban képes volt elkerülni a dollarizációt, mert jogszabályban megtiltották, hogy felhalmozási célból (ügylethez nem köthetően) devizát tartsanak a gazdasági szereplők.

— 575 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

7‑3. táblázat: Latin-Amerika — A pénzügyi rendszer első generációs reformjai

Ország

Argentína

Privatizáció Kamatlábak intenzív liberaliszakaszának zációja kezdete 1989

Tőkemegfelelési követelmények alkalmazása

1995

1991

1990

2000

Válságot (1) vagy rendszerválságot követő reform (2)

1995 (2)

Banki tartalékok (%)

Bolívia

1985

1992

1995

1985 (1)

Brazília

1989

1997

1995

1994 (1)

1974; 1985

1947—1987

1989

1982 (2)

1995

1984

1995

1994 (1)

Chile Costa Rica Kolumbia

1979

1993

1992

1998 (2)

Mexikó

1988

1992

1994

1994 (2)

Paraguay

1990

1984

1991

1995 (1)

Peru

1991

1993

1995 (1)

Uruguay

1974

1992

1982 (2)

Venezuela

1989

1996

1993

1994 (2)

Forrás: Moguillansky és szerzőtársai (2004).

A Latin-Amerikában bevezetett pénzügyi reformoknak két hulláma volt. Az elsőben a bankok működési környezetét igyekeztek javítani (kamatok liberalizálása, a pénzügyi eszközök szabad allokációja, a belépési korlátok enyhítése, valamint a felügyeleti rendszer kiépítése). A reformok második hullámára az 1994-es ún. „Tequilaválság” (Tequila crisis) után került sor, mert a krízis következtében több ország bankrendszere destabilizálódott a régióban. Ezek az intézkedések a felügyeleti rendszer megerősítését célozták. Azon belül is különösen azt, hogy javuljon a bankok kockázatértékelése, valamint hogy a bankok információszolgáltatása a felügyelő hatóságok felé megbízhatóvá és transzparenssé váljon. Az 1990-es évek közepétől Mexikóban, Brazíliában és Argentínában olyan messzeható intézkedésekre került sor, amelyek jelentősen átalakították a helyi bankrendszert és a helyi gazdaságot. Ekkor kezdett — 576 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

ugyanis teret nyerni az export felfuttatását előtérbe helyező új gazdasági modell (Bulmer–Thomas, 1994, 366), ami fokozatosan felváltotta az erős állami szerepvállalást és az importhelyettesítést preferáló korábbi gazdasági kurzust. Az új növekedési modell térnyerését kívánta elősegíteni az új gazdaságpolitika, amelynek keretében liberalizálták a kereskedelmet és a pénzügyi szektor működését, valamint privatizálták az állami vállalatok egy részét. Az 1990-es éveket megelőzően kevés, zömében észak-amerikai bank volt jelen a latin-amerikai országokban. A „Tequilaválság” után azonban egyre több külföldi bank vetette meg a lábát Mexikóban, s az évtized második felében pedig már a térség többi országában is rohamosan nőtt a külföldi pénzintézetek jelenléte. A latin-amerikai országok számos pénzügyi válságot éltek át történelmük során, de csak a „Tequilaválság” után kínálták fel a bajba jutott helyi bankokat külföldi befektetőknek. Korábban a térség országainak kormányai időről időre államosították a csődbe jutott bankokat. Az ezredforduló környékén különösen a spanyol bankok mutattak élénk érdeklődést a latin-amerikai terjeszkedés iránt, aminek részét képezte a csőd közelébe került bankok megvásárlása is. Egy válság sújtotta országba történő belépés rengeteg veszélyt rejt magában, de az új piacok számos előnyt is tartogattak a betelepülő külföldi bankok számára (Papp, 2005). Egy ilyen vissza nem térő alkalom lehet például az, hogy egy válság következtében korábban elzárt piacok nyíltak meg a külföldi befektetők előtt. Az időtényezőn túl a külföldi terjeszkedési költségek jelentős mértékű csökkenése is egy potenciális előny, hiszen válság idején, különösen akkor, ha a bankválság valutaválsággal is párosul, a külföldi vevők kedvező áron juthatnak hozzá a nehéz helyzetbe került helyi bankokhoz. Ugyanakkor a külföldi bankok betelepülése a fogadó országok szempontjából is számos potenciális előnnyel jár. Először is a külföldi részvétel lerövidíti a helyi pénzügyi szektor helyreállításának idejét, illetve mérsékeli annak terheit. Másodszor a külföldi bankok — 577 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

(safe havens) jelenléte biztonságot ad a helyi betéteseknek, általuk mérsékelhető a megtakarítások külföldre menekítése (capital flight). Harmadszor a külföldi bankok válság idején is tudnak hitelt nyújtani a hitelképes helyi vállalatoknak, mert – a helyi bankokkal ellentétben – a multinacionális bankok működése diverzifikált, jóval több lábon állnak, mint helyi vetélytársaik, ezáltal jelenlétük enyhíti a hitelszűke (credit crunch) hatását. Negyedszer a betelepült, helyi fiókhálózattal rendelkező külföldi bankok erősebben kötődnek a helyi gazdasághoz, mint azok a külföldi pénzintézetek, amelyek csak határokon átnyúló hitelezéssel foglalkoznak. Végül pedig a betelepülő külföldi bankok innovációra késztetik a helyi versenytársaikat, ugyanis korszerű üzleti modelleket és vezetési módszereket hoznak magukkal, valamint új banki termékeket és szolgáltatásokat honosítanak meg (Papp, 2005). Az 1990-es évek második felétől látványosan felgyorsult a külföldi bankok térnyerése a latin-amerikai országokban (7-4. táblázat). A külföldi bankok színrelépésével új pénzügyi termékek és szolgáltatások jelentek meg a piacon, s erősödött a bankok közötti verseny. A fejlett országokból betelepülő bankoknak alacsonyabbak voltak a működési költségei és fejlettebb, szofisztikáltabb volt a kockázatkezelési gyakorlata. A külföldi bankok betelepülése, s a magukkal hozott új banki üzleti modellek és kockázatkezelési módszerek megkívánták a bankfelügyeleti tevékenység korszerűsítését, minőségének javítását (Peek–Rosengren, 2000; Crystal és szerzőtársai, 2002). A bankok prudenciális működésének erősítése révén nőtt a helyi bankrendszerek sokkellenálló képessége, az erősödő piaci verseny hatására pedig költségérzékenyebbé és eredményorientáltabbá váltak a helyi bankok.

— 578 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

7‑4. táblázat: A külföldi bankok részesedésének növekedése a feltörekvő gazdaságokban Bankok mérlegfőösszege (1994) (milliárd $)

Külföldi bankok aránya (1994) (%)

Bankok mérlegfőösszege (1999) (milliárd $)

Külföldi bankok aránya (1999) (%)

73,2

17,9

157,0

48,6

487,0

8,4

732,3

16,8

41,4

16,3

112,3

53,6

Latin-Amerika Argentína Brazília Chile Kolumbia

28,3

6,2

45,3

17,8

210,2

1,0

204,5

18,8

Peru

12,3

6,7

26,3

33,4

Venezuela

16,3

0,3

24,7

41,9

Dél-Korea

638,0

0,8

642,4

4,3

Malajzia

149,7

6,8

220,6

11,5

Thaiföld

192,8

0,5

198,8

5,6

Mexikó

Ázsia

Közép-Európa Csehország

46,6

5,8

63,4

49,3

Magyarország

26,8

19,8

32,6

56,6

Lengyelország

39,4

2,1

91,1

52,8

Megjegyzés: Külföldi bankok alatt a külföldiek többségi tulajdonában lévő bankokat értjük. Forrás: International Capital Markets (2000) alapján a szerzők szerkesztése.

Ugyanakkor a javuló költséghatékonyság eredményeit a bankok ügyfelei csak korlátozottan élvezhették, mert a bankok ezeket nem adták tovább. Így a latin-amerikai országok többségében továbbra is magasak maradtak a kamatmarzsok. A makrogazdasági mutatók kedvező alakulása, mindenekelőtt az infláció megfékezése, segítette a hitelezés felfutását, aminek következtében mélyült a pénzügyi közvetítés. A pénzügyi felügyelés intézményrendszerének kialakítása hatékonyabb kockázatkezelést és stabilabb intézményeket eredményezett, de ez távolról sem jelentette azt, hogy a pénzügyi szektorban nem épülhettek fel új kockázatok és sérülékenységek.

— 579 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A „Tequilaválság” után a külföldi (amerikai) bankok belépése stabilizálóan hatott a mexikói gazdaságra, mert lerövidítette a válság idejét s mérsékelte annak terheit. Az ezt követő évtizedben jelentősen megnőtt a külföldi bankok piaci részesedése a latin-amerikai országokban, s ezzel együtt bővült a küldő országok (home countries) száma is. Különösen a spanyol bankok terjeszkedtek rendkívül dinamikusan a térség országaiban ebben az időszakban. A 2008-as globális pénzügyi válság során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a külföldi bankok nem egyformán viselkednek válsághelyzetekben, azaz nem minden esetben működnek stabilizáló erőként.355 A 2008as válság előtt a szakirodalom csak lokális bankválságokat (host-grown crises) tanulmányozott („Tequilaválság”, ázsiai valutaválság), s a külföldi bankok ott tapasztalt viselkedése alapján stabilizáló erőként tekintett a külföldi bankok helyi leánybankjaira, amelyek piaci turbulencia idején menedéket jelentenek a betétesek számára, illetve akkor is tudnak hitelezni, ha a helyi pénzpiacon likviditási nehézségek lépnek fel. A globális válságot követő események azonban rávilágítottak arra, hogy a külföldi bankok magatartását (a helyi gazdaságok iránti elkötelezettségét) érdemben befolyásolja az anyabank pénzügyi ereje. A 2008-as válság számos példát mutatott arra,356 hogy a gyenge (sérülékeny) anyabankkal rendelkező külföldi bankok destabilizáló hatást fejthetnek ki a fogadó ország bankrendszerére és gazdaságára (De Haas–Van Lelyveld, 2014; BIS, 2015, 35). A fertőző hatások átterjedésének csökkentése érdekében hatékonyabb koordináció és szorosabb együttműködés szükséges a küldő országok (home countries) és a fogadó országok (host countries) A multinacionális bankok több országban működnek, ezért képesek tőkét és likviditást átcsoportosítani, illetve földrajzi diverzifikáltságuk követeztében piaci turbulencia idején könnyebben jutnak forráshoz, mint helyi vetélytársaik, ezért tekintettek rájuk stabilizáló erőként. 356 Számos példát találni arra is, hogy azok a külföldi bankok fogták vissza leginkább a hitelezésüket a válság kitörése után, amelyek a válságot megelőző években a legagresszívebben terjeszkedtek. Azok az anyabankok, amelyek a bankközi piacokról finanszírozták a külföldi leánybankjaikat, erőteljesebben csökkentették a külföldi operációk finanszírozását, mint azok, amelyek finanszírozási modellje a bankbetéteken alapult. 355

— 580 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

bankfelügyeletei között, továbbá erősíteni kell a nemzetközi együttműködés keretrendszerét is. Összességében azt mondhatjuk, hogy a pénzügyi reformok, a bankfelügyelés minőségének javítása és a külföldi bankok erőteljesebb jelenléte költséghatékonyabb és sokkellenállóbb bankrendszert eredményezett napjainkra a latin-amerikai országokban. A külföldi bankok jelenlétének pénzügyi stabilitásra gyakorolt hatása azonban összetett, hiszen az előzetes várakozásokkal ellentétben stabilizáló hatásuk nem mindig érvényesült a 2008-as pénzügyi válság során. A gyenge anyabankkal rendelkező külföldi bankok számos esetben negatívan hatottak a helyi bankrendszerek stabilitására, ugyanis közvetítették az anyaországi sokkokat357 a fogadó országok felé, s ezzel egy korábban nem tapasztalt sérülékenységgel terhelték meg a latin-amerikai bankszektorokat. A globális pénzügyi és gazdasági válság tapasztalatai rávilágítottak a fertőzési hatások rendkívül gyors terjedésére és a fertőzési csatornák csökkentésének fontosságára. A pénzügyi globalizáció kiteljesedésével a pénzügyi rendszer szereplői között rendkívüli módon felerősödött a kölcsönös egymásra utaltság (interdependencia). A pénzügyi piacok kölcsönös függőségi viszonyai következtében a tovagyűrűző hatások a helyi problémákat, válságokat földrajzilag kiterjedtté, akár globálissá is transzformálhatják. A fertőzési hatást csökkenti a küldő országok diverzitása, illetve a hatékonyabb együttműködés az érintett országok felügyeleti hatóságai között. A latin-amerikai országok pénzügyi rendszerének nemzetköziesedése új kockázatokkal terhelte meg a helyi bankszektorokat, de mindezzel 357

Az anyaországok válságának mélysége is eltérő volt, ráadásul a gyorsabb és határozottabb amerikai válságkezelésnek köszönhetően az USA előbb jutott túl a válság okozta krízisen, mint az Európai Unió. A gazdasági válság és az európai szuverén adósság válság látványosan visszavetette az európai bankok hitelezési aktivitását és jövedelmezőségét. A spanyol bankok működését nagyon erősen érintették a kedvezőtlen fejlemények, ami együtt járt nemzetközi szerepük és jelenlétük zsugorodásával.

— 581 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

együtt a térség országai az utóbbi másfél évtizedben összehasonlíthatatlanul kevesebb bankpánikot és rendszerszintű bankválságot éltek át, mint a korábbi évtizedek során (7-6. ábra). 7‑6. ábra: Rendszerszintű bankválságok száma a kezdetük éve szerint 25

Darab

Globális pénzügyi válság

Tequilaválság

Ázsiai valutaválság

Gazdasági rendszerváltás

Latin-amerikai adósságválság

2012

2010

2008

2006

2004

2002

2000

1998

1996

1994

1990

1992

1988

1986

1984

1980

1982

1978

1976

0 1974

0 1970

1972

Latin-amerikai országok Rendszerváltó országok Kelet-ázsiai országok Egyéb országok Forrás: Laeven—Valencia (2012) alapján a szerzők szerkesztése.

7-1. keretes írás Bankválságok fiskális költsége a második világháború után

A második világháborút követően az állam gazdasági szerepvállalásának növekedésével a bankválságok fiskális kezelése is összetettebbé vált. A válságkezeléshez kapcsolódóan különböző kormányzati célok jelentek meg, mint például a fiskális költségek minimalizálása, a fiskális pozíció erősítése a segítségnyújtás révén, vagy a transzparens módon végrehajtott válságkezelés (Alexander és szerzőtársai, 1997). Ezekhez pedig változatos

— 582 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

eszközök tartoznak, amelyeket együttesen alkalmazva igyekeztek a döntéshozók talpra állítani a pénzügyi szektort. A bankválságok fiskális költségeivel kapcsolatban az irodalom megkülönböztet közvetlen és közvetett csatornákat (Amaglobeli és szerzőtársai, 2015; 7-7. ábra). A közvetlen költségek a bankmentés során merülnek fel, olyan eszközök révén, mint például a bankok feltőkésítése, a banki eszközök átvétele, a betétekre vonatkozó állami garanciavállalás, illetve a pénzintézetek átstrukturálása (államosítás, bezárás vagy intézmények egyesítése révén). A közvetett költségek a bankválság makrogazdasági következményeivel kapcsolatosan alakulnak ki, mint például a devizaadósság átértékelődéséből származó növekmény vagy a GDP-visszaeséssel elvesztett adóbevételek. Cottarelli és szerzőtársai (2014) szerint a kilábalást segítő eszközök közül a 2007-ig tartó időszakban a feltőkésítés, az átstrukturálás (államosítás nélkül) és a banki eszközök átvétele voltak a leggyakrabban alkalmazottak. 7-7. ábra: A bankválságok fiskális hatásainak csatornái

Közvetlen csatorna

Közvetett csatorna

Kilábalás

Makrogazdasági fejlemények

Jegybanki csatorna

Bankválság

Elmélyülés megakadályozása

Jegybanki beavatkozás költsége

Közvetlen fiskális költségek

Közvetett fiskális költségek

Forrás: Amaglobeli és szerzőtársai (2015) alapján a szerzők szerkesztése.

— 583 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A bankválságok közvetlen fiskális költségei a 20. század második felében jelentősek voltak. A Laeven és Valencia (2013) adatbázisában szereplő, 2007 előtti bankválságokkal kapcsolatosan az országok bruttó fiskális költsége átlagosan a GDP 14 százalékát tették ki (eszközátvételek nélkül). Ezek egy része a kilábalás során megtérült, de az IMF (2010) szerint a G20 országokban a megtérülések levonásával számolt nettó fiskális költségek is elérték a GDP 8 százalékát. A költségek legnagyobb hányada a pénzügyi intézmények feltőkésítéséből származott (Laeven–Valencia, 2008). Az 1980-as argentin és az 1997-es indonéz válság kiemelkedően magas fiskális teherrel zárult, a bankmentések bruttó költsége mindkét országban meghaladta a GDP 50 százalékát. 1980-ban az argentin kormányzat három, a válság során nagy veszteségeket szenvedett bank megmentésében segédkezett. 1997-ben Indonézia a hét állami bank válságból való kilábalásában nyújtott segítséget: 4 állami bankot összevontak, és a megmaradt összes bankot feltőkésítették.

7.5. A bankszabályozás globális egységesítése — Bázel I. Az ötvenes évek bankrendszerei még meglehetősen izoláltak voltak és rendkívül szigorúan szabályozott keretek között működtek. A számítógépek használata még kezdetleges volt, a nemzetközi kommunikációs csatornák pedig erősen korlátozottak voltak. A bankszektor elsősorban a nemzetgazdaság fejlesztése számára teremtette elő a szükséges forrásokat jelentős állami szerepvállalás mellett. A nemzeti pénzügyi hatóságok rendkívül szigorúan szabályozták a helyi pénzügyi intézmények működését, s ez a szabályozás kiterjedt a külföldi bankok tevékenységének korlátozására is. A II. világháborút követő újjáépítés befejeződése után dinamikusan bővülni kezdett a fejlett országok közötti kereskedelem, és intenzívebbé váltak a gazdasági együttműködés egyéb formái is (pl. FDI), ami kihatott a nemzetközi pénzügyek fejlődésére. A bankok külföldre is követték (follow your customer) a terjeszkedő termelő vállalatokat, de kezdetben a külföldre települő bankok csak az anyaországi vállalati ügyfeleiket szolgálhatták ki (Papp, 2015). — 584 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

A fejlett országok között egyre szélesedő és mélyülő nemzetközi gazdasági együttműködés keretében kezdődött meg a pénzügyi termékek és szolgáltatások deregulációja. A szektor működését alapvetően befolyásoló előírások deregulációja az 1960-70-es években kezdődött, amely fokozatosan vezetett el a pénzügyi szektor nemzetköziesedéséhez és globalizációjához. A kiteljesedő pénzügyi dereguláció nyomán felszabaduló források, a szaporodó pénzügyi innovációk, valamint az adatátviteli és adatfeldolgozási technológiák fejlődése és elterjedése új lendületet adott a bankok rugalmasabb működésének és nemzetközi terjeszkedésének. Szervezeti innovációk: A lebegő árfolyamoknak, illetve a kiteljesedő tőkepiaci liberalizációnak köszönhetően az 1970-es évek végétől indultak gyors fejlődésnek a nagybani (wholesale) kereskedelmi banki szolgáltatások. Ennek folyományként alakultak meg a nagybankoknál az első kereskedelmi banki treasuryk, amelyek pénz- és devizapiaci, illetve a tőkepiaci szolgáltatásokat kínáltak. A treasury elégíti ki az intézményi és nagyvállalati befektetők igényeit. Ekkortájt különült el szervezetileg a bankokon belül az eszköz-forrás menedzsment (Asset and Liability Management = ALM) is, amelynek a kamat és a likviditási kockázatok minimalizálása, illetve a kamatjövedelmek maximalizálása a feladata. A treasuryk létrejöttét és elterjedését technológia oldalról a telekommunikáció és a számítástechnika fejlődése tette lehetővé, ugyanis a hatékony treasury tevékenységhez valós idejű árfolyamokra, gyors információfeldolgozásra és számítási kapacitásra van szükség az eladási és vételi ajánlatok beárazásához, valamint a termékek mögötti kockázatok számszerűsítéséhez. Mindezek birtokában a treasuryk egyre szélesebb termékpalettát és egyre komplexebb termékeket tudtak kínálni ügyfeleiknek, hogy befektessenek, illetve fedezzék kockázataikat. A treasury tevékenység folyamatosan fejlődik, jelenleg már elektronikus platformokon (emberi közreműködés nélkül) történik az üzletkötés, ami ugrásszerű növekedést eredményezett a kereskedési volumenekben. Napjainkra mind a treasury, mind pedig az ALM alapvető részévé vált a kereskedelmi banki működésnek szerte a világon.

— 585 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a bankok külföldi terjeszkedését számos tényező befolyásolja. Számos bank igyekezett oly módon versenyelőnyre és új ügyfelekre szert tenni, hogy olyan országokba helyezte át a tevékenységét vagy annak egy részét, ahol kedvezőbb (enyhébb) volt a szabályozás. Tekintettel arra, hogy a pénzügyi szereplők tevékenységét számos szabály befolyásolja, a szabályozási arbitrázsra való törekvés a kezdetektől jelen volt a bankok nemzetköziesedését befolyásoló tényezők között.358 Erre a jelenségre kezdtek el hatékony választ keresni a hatóságok az 1970-es években a bankok egyre erősödő nemzetközi tevékenysége miatt. Az 1970-es években süllyedni kezdett a bankok tőkemegfelelése, amit a bankfelügyeleti hatóságok nem néztek jó szemmel. Ráadásul a bankok nemzetközi hitelezésben való egyre aktívabb részvétele miatt kockázataik szignifikánsan megemelkedtek. A szabályozási arbitrázs jellegéből adódóan több országot érint, ezért a kezdetektől nemzetközi keretekben folyt a válaszlehetőségek kimunkálása is. A szabályozási szakértők ekkorra már felismerték, hogy a mindinkább nemzetköziesedő bankrendszert egységes nemzetközi előírásokkal (standardokkal) célszerű szabályozni. A Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság (BCBS) 1975-ben alakult, s a versenysemleges banki 358

uxemburg kedvező geográfiai elhelyezkedése és többnyelvűsége kedvezett ugyan L a nemzetközi pénzügyi szolgáltatások nyújtásának, de az 1970-es évek előtt mégsem számított jelentősnek az ország pénzügyi szektora. A pénzügyi központtá váláshoz az adott jelentős lökést, hogy a szomszédos országok (Németország, Belgium, Franciaország) olyan bankszabályozási változtatásokat és az adózást érintő módosításokat vezettek be, amelyek azt eredményezték, hogy a térség gazdasági szereplői Luxemburgba vitték befektetéseiket és megtakarításaikat. Az 1960-as évek végén Nyugat-Németországban megemelték a bankok kötelező tartalékrátáját, ezért több német bank döntött úgy, hogy fiókintézményeket alapít Luxemburg ban, mert az ott működő pénzintézetekre nem vonatkozott az új németországi szabály. Luxemburg nemzetközi pénzügyi centrummá válásában jelentős szerepet játszott az is, hogy vezetői tudatosan úgy alakították az ország pénzügyi szabályozását és adózási rendszerét, hogy az kedvező legyen a nemzetközi tőke mozgása szempontjából, s ezen a téren mindig igyekeztek a többi ország előtt járni. Luxemburg sikereit látva, más országok is igyekeztek a maguk javára fordítani az adózási és a banki szabályozás terén kialakuló aszimmetriából adódó előnyöket. Ugyanakkor azok az országok, amelyeket kedvezőtlenül érintett a „kreatív szabályozás”, a nemzetközi fórumok segítségével igyekezték elejét venni a szabályozási arbitrázsnak.

— 586 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

szabályozási környezet kialakítása lett a fő feladata. A bankok tőkeszükségletének szabályozására sokfajta módszert alkalmaztak a világ országai, ezért a tőkemozgások liberalizálása lehetőséget teremtett arra, hogy a hitelintézetek kihasználják az egyes országok szabályozása közötti különbségeket (szabályozási arbitrázs). Az 1988-ban elfogadott első bázeli szabályozáscsomagnak (Bázel I) két fő célja volt. Az egyik, hogy a tőkekövetelmények harmonizálása révén a hatóságok erősítsék a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitását és szűkítsék a több országban tevékenykedő bankok számára azt a lehetőséget, hogy ugyanazon tőkével egy másik országban nagyobb kockázatot vállalhassanak. A másik cél pedig abban állt, hogy a koordinált követelményrendszer konzisztens alkalmazásával egységes „játékteret” teremtsenek, azaz csökkentsék a szabályozási arbitrázs lehetőségét. (A Bázeli szabályokat a 10. fejezet tárgyalja részletesen.) Innovációk a mérlegben: A bankfelügyeletek az első bázeli szabályozáscsomag elfogadásakor arra számítottak, hogy a bankok a tőkemegfelelésük javítása érdekében saját forrásaikat gyorsabb ütemben fogják növelni, mint hitelezési tevékenységüket. A bankok azonban a szigorúbb előírásoknak történő gyorsabb és a könnyebb alkalmazkodás érdekében olyan termékekkel kezdték bővíteni tevékenységüket, amelyek nem jelentek meg mérlegeikben, így azokra a tőkemegfelelési standardok sem vonatkoztak. A banki mérlegek szerkezetének átrendezése számos innovációt eredményezett.

7.6. A bankrendszerek evolúciója egyes régiókban 7.6.1. Az eurodollár-piac kialakulása

Az 1950-es és 60-as években a kamatlábak magasabbak voltak Nyugat-Európában, mint az USA-ban, ezért sok európai vállalat bocsátott ki kötvényt Amerikában. Az 1960-as években azonban látványosan romlott az USA fizetési mérlegének egyensúlya, ezért az amerikai kor— 587 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

mány új tőkekihelyezési és adózási szabályokat vezetett be. 1963-ban az USA kormánya egy olyan új adónemet (Interest Equalization Tax = kamatkiegyenlítési adó) vezetett be, amelynek célja a külföldi kötvényekből származó jövedelem megcsapolása (kiegyenlítése) volt. Ezt azonban sok befektető nem akarta megfizetni, így az új adónem bevezetése jelentősen hozzájárult az eurokötvények359 (eurobond) piacának felfutásához Európában, mert az ott kibocsátott kötvények után nem kellett ezt az adónemet megfizetni. Az eurodollár-piacot az 1960-as években hozták létre amerikai bankok a számukra mind előnytelenebbé váló hazai pénzügyi szabályozás kikerülése végett. A kezdetben londoni360 székhelyű és a piaci forgalmat dollárban bonyolító bankközi eurodollár-piac néhány év alatt az egész világot átfogó eurodeviza-piaccá fejlődött. Az eurodeviza-piacok kialakulását a hidegháborús szembenállás, mindenekelőtt az USA-val szembeni bizalmatlanság is segítette. A látványos növekedés azonban nem valósulhatott volna meg a termék- és folyamatinnovációk (product and process innovations) sora nélkül, amelyek egy része az Amerikában már bejáratott pénzügyi folyamatok és termékek gyors adaptációja volt (Battilossi, 2000). Az eurodeviza-piacok vonzereje abban rejlett, hogy ott gyorsan és olcsón lehetett nagy pénzösszegekhez jutni általában változó kamatozással. Termékinnovációk: A kamatok és árfolyamok nagyfokú volatilitása volt a pénzügyi innovációk egyik fontos mozgatója, mert a kamatok és az árfolyamok jövőbeni alakulását övező jelentős bizonytalanság negatívan érinti a piaci szereplőket üzleti döntéseik meghozatalában. Ez magyarázza a kamat- és árfolyamkockázatok mérsékléséhez kapcsolódó pénzügyi innovációk (határidős termékek, opciók, swapok) ugrásszerű bővülését az 1970-es és 80-as években. A kockázatkezelő termékek sokfélesége és z eurokötvényeknek nincs közük az euróhoz. Itt az euro előtag azt jelenti, hogy A külföldön, a kibocsátás helyéül szolgáló ország devizájától eltérő pénznemben bocsátották ki a kötvényt. 360 A brit hatóságok szerették volna London nemzetközi pénzügyek terén játszott szerepét visszaállítani, ami a II. világháború során megkopott, ezért a külföldi bankok piacra lépése elé nem gördítettek akadályokat, sőt megkötések nélkül köthettek üzleteket devizában (Battilossi, 2000). 359

— 588 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

ezen piacok szélesedése és mélyülése érdemben elősegítette a kamat- és árfolyamkockázatok csökkentését, illetve fedezését. A sokasodó pénzügyi innovációk (7-5. táblázat) pedig azt eredményezték, hogy segítségükkel olyan komplex, kockázatos vagy nagy volumenű ügyleteket is meg tudtak finanszírozni, amelyek a hagyományos finanszírozás mellett nem jutottak volna forráshoz, azaz pénzügyi innovációk nélkül lassabb lenne a technikai és a gazdasági fejlődés is (Błach, 2011, 17). Ugyanakkor nem feltétlenül bizonyul minden innováció hasznosnak és fenntarthatónak. 7‑5. táblázat: A pénzügyi innovációk típusai Ismérvek

A pénzügyi innovációk típusai

Az innováció forrása

Kínálatvezérelt innovációk Keresletvezérelt innovációk

Az innováció tényezői

Külső tényezők által vezérelt innovációk Belső tényezők által vezérelt innovációk

Az innováció motivációja

Alkalmazkodó innovációk Agresszív innovációk Védekező innovációk Védelmező innovációk Válasz innovációk

A pénzügyi rendszer alkotóelemei

Pénzpiaci innovációk Pénzügyi intézményi innovációk Pénzügyi eszköz innovációk Pénzügyi szabályozói innovációk

Az innováció típusai

Termékinnovációk Folyamatinnovációk Kockázat áthárító innovációk

Az innováció hatásai

Fenntartható innovációk Káros innovációk

A létrehozás időpontja

Ex-ante innovációk Ex-post innovációk

Mögöttes eszközök

Adóssághoz kapcsolódó innovációk Tőkéhez kapcsolódó innovációk

Forrás: Błach (2011).

— 589 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az eurodollár-piac jelentős térnyerése az európai szindikált hiteleknek és az olajnak volt köszönhető, ugyanakkor ez utóbbi nyomán felépülő kockázatok később megrendítették az amerikai bankokat. Az amerikai bankok elsősorban a fejlett országok irányába terjeszkedtek,361 legkedveltebb európai telephelyük egyértelműen London lett. Az amerikai bankok nélkülözhetetlen szereplői lettek az európai pénzpiacoknak, főként a szindikált hitelek nyújtásában és az eurokötvények jegyzésében töltöttek be jelentős szerepet. Az olajválságok nyomán jelentősen megemelkedett az energiahordozók ára, s a kőolaj-exportáló országok Európába hozták a nyereségük egy részét (petrodollár). Számos feltörekvő és fejlődő ország fizetési mérlege éppen a megugró energiaárak miatt jelentős hiányt mutatott az 1970-es és 80-as években, aminek fedezésére hiteleket vettek fel az érintett kormányok. Az amerikai bankok is előszeretettel hitelezték ezen országokat. 1982-ben a mexikói kormány bejelentette, hogy nem tudja törleszteni hiteltartozását, ami messzeható változásokat indukált a nemzetközi hitelezésben. Mexikó csődje láncreakciót eredményezett a nemzetközi hitelpiacon, aminek következtében egy éven belül mintegy 30 ország (zömében latin-amerikai ország) került nemfizető státuszba. Az amerikai bankok jelentős veszteségeket szenvedtek el, ami látványosan visszavetette jövedelmezőségüket, és mindez azt eredményezte, hogy nemzetközi jelenlétük visszaesett. A nemzetközi hitelezésből kivonuló amerikai bankok által hátrahagyott űrt a japán bankok töltötték be az 1980-as években. Egy tudományos innovációra alapított vállalkozás szárnyalása és bukása: Nobel-díjas feltalálóinak (Fischer Black és Myron S. Scholes) és a továbbfejlesztő Robert C. Mertonnak köszönhetően 1973-ban megszületett a Black– Scholes-modell, a tőzsdei opciók ármeghatározására alkalmas matematikai formula, ami nagymértékben segítette a részvényopciók piacának fejlő361

Az amerikai bankok nemzetközi térnyerését jól érzékelteti, hogy míg 1960-ban 139 fiókkal voltak külföldön jelen az amerikai bankok, addig 1970-ben már mintegy 80 bank 540 fiókot, 1980-ban pedig 162 bank 900 fiókot és 758 fióktelepet működtetett külföldön.

— 590 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

dését. 1994-ben alakult meg a Long-Term Capital Management (LTCM), s a cég igazgatótanácsának Scholes és Merton is tagja volt. Az LTCM az opció-árazás terén elért tudományos eredmények felhasználásával építette fel kereskedési stratégiáját, aminek lényege az volt, hogy a nemzetközi piacokon olyan hasonló árképzésű eszközpárokat kerestek, amelyek árfolyama együtt mozgott. Amikor ez az együttmozgás megtört és az árfolyamok eltérő irányba indultak el, az olcsóbb eszközből (kötvényből) bevásároltak és várták, hogy az árfolyamok kiegyenlítődjenek. Három év sikeres működés után azonban az ázsiai valutaválság és az oroszországi pénzügyi krízis miatt óriási vesztesége (4,6 Mrd dollár) keletkezett a magas tőkeáttétellel működő vállalkozásnak, ami megpecsételte a sorsát. Az ár trendek kalkulálásánál a történelmi adatokkal kalkuláltak a kereskedési stratégia kidolgozói, de nem számoltak a válságok által gerjesztett kirívó árfolyammozgásokkal. 1998-ban a Fed beavatkozásának köszönhetően még sikerült az LTCM-nek elkerülnie a csődöt, de 2000-ben végleg befejezte működését a hedge fund.

7.6.2. A japán bankok felemelkedése és válsága

Japán volt az egyetlen nem nyugati gazdaság, amely a korai 20. századra előrehaladott iparosodó hatalommá vált. A szigetország az USAhoz képest egy évszázaddal később, az 1880-as években hajtott végre pénzügyi forradalmat. Masayoshi Matsukata pénzügyminiszterként pénzügyileg instabil országot vett át elődeitől, 20 évvel később azonban egy felemelkedő, modern gazdasággal rendelkező világhatalmat hagyott hátra. A közpénzügyek stabilizálása, a nemzeti fizetőeszköz aranyalapra helyezése (1897), illetve a bankrendszer és a tőkepiacok fejlesztése Nyugatról már ismert és bejáratott technikák voltak, Keleten azonban csak Japán vette át azokat a 20. század elejéig. A feudális pénzügyi rendszer örökségéből az állami szabályozás mentén alakult ki modern, konszolidált bankrendszer. A japán modernizáció egyik fő jellegzetessége az aktív állami szerepvállalás volt, de a pénzügyi modernizáció nagyban támaszkodott a feudális korszak — 591 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

viszonylag fejlett pénzügyi rendszerére, amely a gazdag kereskedők és földbirtokosok megtakarításain alapult. Japánban 1882-ben az európai központi bankok mintájára hozták létre a központi bankot (Bank of Japan, BoJ). Feladatai közé tartozott a nemzeti tartalékok kezelése és a bankjegykibocsátás. Amikor Japán elindult a modernizáció útján, a megtakarítások gazdaságba történő becsatornázására rövid idő alatt több mint ezer bank jött létre (free banking). A bankok többsége a kis családi gazdaságok finanszírozására specializálódott. A modernizáció előrehaladtával és a tőkeigényes iparágak térnyerésével azonban szükségessé vált a japán bankrendszer konszolidációja. 1928-ban a banktörvény szigorítása az akkor működő 1400 bank mintegy felét kizárta a piacról, így 1936-ra már mindössze 400 bank maradt az országban. A II. világháborúban Japán a vesztes oldalra került, amit többéves amerikai megszállás követett, s ez rányomta a bélyegét a háború utáni gazdasági és pénzügyi fejlődésre. A háború után Japánban külföldi nyomásra monopóliumellenes törvényeket hoztak, és elkezdődött az ipari és pénzügyi konglomerátumok (zaibacuk) feldarabolása. A második világháború végén 4 óriás konglomerátum működött Japánban: a Mitsui, a Mitsubishi, a Sumitomo és a Yasuda. Az amerikai megszálló hatóságok az iparvállalatok szétdarabolásával kezdték az átalakítást, s ezen a téren messzebbre is jutottak, mint a bankok feldarabolásával. A szétdarabolt zaibacuk később újra tudtak szerveződni, többnyire a nagybankok köré. Az újraszerveződés után a vállalatcsoportok (keiretsu) már lazábban kapcsolódtak egymáshoz, többségük már nem családi tulajdonban volt, s ez segítette a professzionális vállalatirányítás általánossá válását. A japán cégek és bankok az ország II. világháború utáni újjáépítése és modernizálása után az 1970-es években kezdtek el kilépni a nemzetközi színtérre, amit a korábban szigorúan szabályozott pénzügyi szektor deregulációja is segített. A gazdaság teljesítőképességének növekedése Tokió és a japán bankok nemzetközi szerepvállalásának növekedésével járt. A japán bankok versenytársaiknál alacsonyabb marzsokkal dolgoztak, így egyre jelentősebb szeletet tudtak kihasítani maguknak — 592 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

a nemzetközi hitelezésből. 1989-ben a nemzetközi hitelek 40 százalékát japán bankok nyújtották. A japán pénzügyi szektor nemzetköziesedésével Tokió helyet kapott a globális pénzügyi központok között, ahol nemcsak a hitelezés, hanem a származtatott ügyletek terén is teljes körű szolgáltatást kaphattak az ügyfelek. Tokió nemzetközi szerepének növekedése révén vált lehetővé a napi 24 órás (szünet nélküli) tőzsdei kereskedés. A 20. század második felében létrejött japán multikkal együtt járt a japán bankok globalizálódása is. A japán cégek elsősorban Ázsiában és az Egyesült Államokban hoztak létre új termelőegységeket, amelyeket japán bankok szolgáltak ki. Később a japán cégek megjelentek Európában is, s oda is követték őket a hazai bankok, amelyek ekkor már jelen voltak a világ pénzügyi központjaiban is, s egyre aktívabbak voltak a nemzetközi hitelezésben. A hazai pénzügyi dereguláció kiteljesedése és a bankok tőkekövetelményének nemzetközi egységesítése következtében drágultak a japán bankok forrásai, ezért megtört nemzetközi terjeszkedésük lendülete. A japán bankok ekkor változtattak korábbi üzleti modelljükön, s új, jövedelmezőbb piacokat kerestek. A bankok az ingatlanhitelezést találták a legvonzóbbnak, amelynek mérete rohamosan nőtt (7-8. ábra), amit a jegybank laza monetáris politikája is fűtött. Mindezek hatására a japán ingatlanárak néhány év leforgása alatt a többszörösükre nőttek. A japán eszközár-buborék kidurranása hosszan tartó recesszióba sodorta az országot, amit a hitelintézetek is igen megszenvedtek (Fuji– Kawai, 2010). A japán jegybank egyre növekvő aggodalommal figyelte az ingatlanárak folyamatos emelkedését, és 1989 májusában megemelte az alapkamatot. A források drágulása véget vetett a részvényárfolyamok és az ingatlanárak éveken át tartó szárnyalásának, és kidurrant a buborék, amelynek következményeit csak hosszú évek alatt és jelentős áldozatok árán sikerült kezelni. A részvényárfolyamok és az ingatlanárak korrekciója éveken át folytatódott, a japán gazdaság pedig tartós recesszióba süllyedt. A hitelintézetek nemteljesítő hitelállománya historikus csúcsára duzzadt, aminek következtében a bankok visszafogták — 593 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

hitelezésüket és mérsékelték nemzetközi jelenlétüket. 1997-ben kitört az ázsiai valutaválság, aminek hatására esni kezdtek a részvényárfolyamok Japánban is, s ez tovább súlyosbította a pénzügyi rendszer helyzetét. 1997 novemberében több pénzügyi szereplő is csődbe ment, köztük egy nagybank is (Hokkaido Takushoku Bank), amire korábban nem volt példa. 7-8. ábra: A hitelállomány alakulása Japánban főbb ágazatonként 900

900

800

700

600

500

400

300

200

100

Építőipar Ingatlanszektor Összesen

2017

2015

2013

2011

2009

2007

2005

2003

2001

1999

1997

1995

1993

1991

1989

1987

1985

1983

1981

1979

1977

Feldolgozóipar Kereskedelem

Forrás: Bank of Japan.

A Hokkaido Takushoku Bank csődje sürgős és határozott cselekvésre ösztönözte a japán hatóságokat, ugyanis a pénzügyi szektor iránti bizalom tovább csökkent. A bankok a súlyosbodó helyzetre ismét mérlegalkalmazkodással (deleveraging) válaszoltak, s még inkább visszafogták a hitelezésüket. A hitelezés drasztikus visszafogása pedig azt eredményezte, hogy a vállalatok beruházásai rendkívüli mértékben visszaestek, ami tovább súlyosbította a gazdasági válságot Japánban.

— 594 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

A bankrendszeri problémák megoldásának intézményi és pénzügyi háttere az 1990-es évek végére állt össze. A politikusok felismerték, hogy a pénzügyi szektor problémáinak tartós rendezése nélkül nem várható érdemi gazdasági növekedés, ezért szakítottak a korábbi kiváró és halogató politikájukkal, s – az elvesztegetett közel egy évtized után – a határozott cselekvés útjára léptek. 1999-ben amerikai mintára (Resolution Trust Corporation) létrehoztak egy eszközkezelőt (Resolution and Collection Corporation, RCC), amely elkezdte felvásárolni a bankok nemteljesítő hiteleit. Egy további fontos lépés volt a „Program for Financial Revival” meghirdetése. A program célul tűzte ki, hogy 2005 végéig a felére csökkenjen a nagybankok NPL-rátája, amely ekkor (2002. március) 8,7 százalék volt. A cél elérésének érdekében a pénzügyi felügyeleti hatóság kötelezte a bankokat a tőkeellátottságuk növelésére, valamint ezzel párhuzamosan szigorították a bankok eszközértékelési gyakorlatát is. 2003-ban a kormány kezdeményezésére létrehoztak egy újabb eszközkezelőt (Industrial Revitalization Corporation of Japan, IRCJ362), amely olyan vállalatokba fektetett be, amelyek nem tudták fizetni az adósságukat, de tőkepótlással és átszervezéssel ismét életképessé tehetők voltak. A kormányzat azt is nyilvánvalóvá tette, hogy amennyiben szükséges, készen áll arra, hogy közpénzből forrást biztosítson a bankok helyzetének stabilizálására. Az ország életében meghatározó szerepet játszó nagybankok egyre inkább tartottak attól, hogy ha nem érnek el áttörést a nemteljesítő hitelek problémájának megoldásában, akkor ők is állami kézbe kerülhetnek, ezért nagyszabású tőkeemelésbe fogtak (Mitsubishi Tokyo Financial Group: 2,63 milliárd USD, Sumitomo Mitsui Financial Group: 4,88 milliárd USD, Mizuho Financial Group: 9,76 milliárd USD). Csak az UFJ Holdings nem követte a többi bankcsoport példáját, ez azonban később súlyos hibának bizonyult, s ellehetetlenítette a csoport önálló működését.

362

Az IRCJ 2007. március 15-én befejezte működését.

— 595 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A japán bankrendszer erősen prociklikus működése a 20. század végére komoly leszakadáshoz vezetett. A japán bankoknak végül mintegy 15 évig tartott, hogy a buborék kipukkadása után óriásira duzzadt NPL-állományukat leszorítsák. A magas nemteljesítő hitelállomány kezelésének nehézségei jelentősen visszafogták a japán bankok teljesítményét, lekötötték a szektor erőforrásait, ezért a pénzügyi innovációk terén mindinkább elmaradtak az amerikai és a nyugat-európai versenytársaiktól, ami fokozatosan erodálta nemzetközi versenyképességüket. Ennek bár volt egy olyan nem szándékolt kedvező hatása, hogy a globális pénzügyi válság során a kevésbé szofisztikált japán pénzügyi rendszer relatíve kisebb veszteségeket szenvedett el, mint külföldi versenytársai, de hosszabb távon az elmaradottabb, kevésbé versenyképes bankrendszer hátrányosan érinti a japán bankok ügyfeleit, mindenek előtt a nemzetközi versenynek kitett vállalatokat (Hidasi–Papp, 2015). A japán bankok a versenyképességük romlására mérethatékonyságuk növelésével válaszoltak, aminek kedvezett a pénzügyi dereguláció kiteljesítése. Ennek eredményeképpen univerzális „megabankok” jöttek létre (7-9. ábra). Japánban korábban szigorúan elkülönítették az egyes pénzügyi szolgáltatásfajtákat nyújtó intézményeket. Ezen a szabályozáson fokozatosan lazítottak, megteremtve ezzel az alapját annak, hogy nagyméretű pénzügyi holding cégek alakuljanak ki. A legnagyobb japán pénzintézetek (Mizuho Bank, Bank of Tokyo-Mitsubishi UFJ, Sumitomo Bank) ma már univerzális bankként működnek, magukban foglalva a kereskedelmi banki tevékenység mellett a befektetési szolgáltatások nyújtását is. Ennek következtében jelenleg hatékonyabb, de lényegesen nagyobb rendszerszintű kockázattal bíró pénzintézetek működnek Japánban. Egy megabankcsoport csődje ugyanis nagyságrendekkel nagyobb károkat tud okozni a pénzügyi rendszerben, mint egy kisebb hitelintézet fizetésképtelensége. Egy megabankcsoport esetleges csődje egyrészt nagymértékű likviditási sokkot generálhat a bankrendszerben, másrészt pedig a kisebb bankok nem tudják könnyen pótolni a kiterjedt fiókhálózattal, szofisztikált üzleti profillal és erős nemzetközi beágyazottsággal rendelkező nagybankok kiesését. Végül, a megabankok kimentése méretüknél fogva lényegesen nagyobb fiskális költséget is — 596 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

jelentene a költségvetés számára. A megabankok megjelenése ugyan előnyösen hatott a versenyképességi hátrányok lefaragására, de létrejöttük egy új, rendszerszintű kockázattal terhelte meg a japán pénzügyi szektort a „too big to fail” probléma felerősítésével (Hidasi–Papp, 2015). 7-9. ábra: A japán megabankcsoportok kialakulása A 2000. év előtti állapot Dai-Ichi Kangyo Bank

2000. szeptember

2002. április

2003. március

2013. július

Mizuho Holdings

Mizuho Financial Group

Fuji Bank

Dai-Ichi Kangyo Bank

Industrial Bank of Japan

Mizuho Trust

Sakura Bank

Fuji Bank Mizuho Trust

Tokyo Trust Mitsubishi Trust Nippon Trust

Sanwa Bank

Mizuho Bank

Mizuho Corporate Bank

Mizuho Trust

2001. április

2002. december

Sumitomo Mitsui Banking Corp.

Sumitomo Mitsui Financial Group

2001. április

2001. október

2005. október

Mitsubishi Tokyo Financial Group

Mitsubishi UFJ Financial Group

Mizuho Trust

Bank of Tokyo-Mitsubishi Tokyo Trust

Bank of Tokyo-Mitsubishi

Bank of Tokyo-Mitsubishi UFJ

Mitsubishi Trust

Mitsubishi UFJ Trust

Nippon Trust 2001. április

2002. január

UFJ Holdings

Tokai Bank

Sanwa Bank

UFJ Bank

Tokai Bank

UFJ Trust

Tokai Trust

Toyo Trust

Mizuho Bank

Sumitomo Mitsui Banking Corp.

Sumitomo Bank Bank of Tokyo-Mitsubishi

Mizuho Bank

Toyo Trust

A színek jelentése: city bank long-term credit bank trust bank

Forrás: a Japanese Bankers Association adatai alapján a szerzők szerkesztése.

A Lehman-sokkot követően, a globális pénzügyi válság következményeinek enyhítése érdekében a japán kormány újfent felajánlotta, hogy közpénzből kisegíti azokat a bankokat, amelyek a mérlegalkalmazkodás miatt nem tudnak hitelezni. A pénzügyi felügyeleti hatóság is enyhített korábbi vizsgálati szigorán, s cserébe arra kérte a bankokat, hogy növeljék kkv-hitelezésüket. A kormányzat ultra laza monetáris politikájával is igyekezett ösztönözni a gazdaságot. Az erőfeszítések eredményeképpen sikerült ugyan elkerülni a tartós deflációt, de az eredmények lényegesen elmaradtak a várakozásoktól. Japán rendelkezik a világ harmadik legnagyobb gazdaságával, s míg az ország gazdasági eredményei és sikeres modernizációja közismert, — 597 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

addig a szigetország bankjai kevésbé ismertek, s bankrendszere teljesítményének megítélése sem ilyen egyértelmű. A háború utáni újjáépítés, a gazdasági felzárkózás és a modernizáció folyamatát hatékonyan tudta támogatni a helyi bankrendszer, a 80-as évtizedben azonban a hitelintézetek aktív közreműködésével alakult ki a buborékgazdaság, aminek a következményei másfél évtizedre lekötötték a bankrendszer erőforrásait, s a szektor mind a mai napig nem tudott átütő erejű támogatást adni az ország előtt tornyosuló nehézségek (tartósan alacsony gazdasági növekedés, elöregedő társadalom, rendkívül magas és növekvő államadósság) leküzdéséhez.

7.6.3. A kínai bankok globális szereplőkké válása

Kína a II. világháború után a Szovjetunió példáját követve egyszintű bankrendszert hozott létre, s a kínai bankrendszer egészen 1970-ig lényegében egyetlen bankból, a Kínai Népi Bankból (People’s Bank of China, PBOC) állt. A bankrendszer modernizálása három speciális bank létrehozásával kezdődött 1978-ban (Turner, 2012). A Kínai Mezőgazdasági Bank (Agricultural Bank of China, ABC) az agráripari tevékenységek hitelezésére alakult, a Bank of China (BOC) végezte a külkereskedelem finanszírozását és a deviza tranzakciókat, a Kínai Népi Építő Bank (People’s Construction Bank of China, PCBC; későbbi nevén China Construction Bank, CCB) pedig az építőipari tevékenységek finanszírozását. 1984-ben az előző három állami tulajdonú nagybank mellé egy negyedik nagy állami bankot alapítottak Kínai Ipari és Kereskedelmi Bank (Industrial and Commercial Bank of China, ICBC) néven, amely elsősorban az állami nagyvállalatokat finanszírozta. A bankrendszer kétszintűvé tétele ellenére az állami tulajdonú kereskedelmi bankok továbbra sem voltak valódi döntési helyzetben, mert az állami nagyvállalatok finanszírozását nem tagadhatták meg. Ráadásul a hitelkamatok megállapítása sem volt korlátozásoktól mentes.363 363

hitelkamatokra vonatkozó korlátozó előírások ugyan fokozatosan enyhültek, de A a korlátozások teljes megszüntetésére csak 2013 júliusában került sor.

— 598 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

Ez a gyakorlat a nemteljesítő állományok rendszeres felhalmozódását eredményezte. Ezért 1994-ben gazdaságpolitikai célzattal további három (policy-based) bankot hoztak létre: a Kínai Fejlesztési Bankot (China Development Bank), az Export és Import Bankot (Export and Import Bank) és a Mezőgazdasági Fejlesztési Bankot (Agricultural Development Bank). Ezek az intézmények fokozatosan átvették a gazdaságpolitikai indíttatású hitelezési tevékenységet a négy nagy állami banktól, így azok egyre inkább kereskedelmi banki profilt vehettek fel. Az 1980-as évektől kezdve a kínai kétszintű bankrendszer egyre szofisztikáltabb lett, az elmúlt évtizedek alatt számos új szereplővel bővült a szektor, megjelentek a vidéki bankok, a lízingcégek, a befektetési vállalkozások, s bebocsátást nyertek364 a külföldi bankok is, de az állami tulajdonú bankok túlsúlya napjainkig megmaradt. A 2007-ben kezdődött nagy pénzügyi válság átrendezte a nemzetközi pénzügyi rendszert is, ami teret nyitott a kínai bankok nemzetközi terjeszkedésének. A pénzügyi krízis ugyanis jelentősen visszavetette az európai és az amerikai univerzális bankok teljesítményét, ezért a bankok többsége mérlegalkalmazkodásra kényszerült, ami többnyire a külföldi jelenlétük leépítésével járt. Ez pedig remek lehetőséget teremtett a kínai bankok nemzetközi jelenlétének fokozására (7-10. ábra). A kínai bankok belföldi és külföldi növekedésük eredményeképpen a legnagyobb pénzügyi szereplők csoportjába emelkedtek az elmúlt években,365 globális szereplőkké válásuk azonban több szempontból is eltér a korábbi mintáktól.

A Kereskedelmi Világszervezethez való csatlakozás feltétele volt a pénzügyi piacok megnyitása a külföldi versenytársak előtt, így jelenhettek meg a külföldi bankok. 365 Az elmúlt évtizedben a kínai bankok mérlegfőösszege megötszöröződött, míg az európai, amerikai és japán bankok esetében ez a növekedés 40-50 százalék között volt. A kínai bankok mérlegfőösszeg-növekedésének csak kisebb része volt a belföldi hitelkereslet növekedésének eredménye, számottevő része a bankok dinamikusan bővülő nemzetközi tevékenységének volt köszönhető. 2017 végén a világ tíz legnagyobb mérlegfőösszeggel rendelkező bankjából négy (ICBC, CCB, ABC, BOC) kínai volt. 364

— 599 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

7-10. ábra: A kínai bankok külföldi eszközállománya 700

Mrd USD

700

2015. II. n.év

0 2015. I. n.év

2014. IV. n.év

2014. III. n.év

2014. II. n.év

2014. I. n.év

2013. IV. n.év

2010. III. n.év

2010. II. n.év

2010. I. n.év

2013. III. n.év

100

2013. II. n.év

100

2013. I. n.év

200

2012. IV. n.év

200

2012. III. n.év

300

2012. II. n.év

300

2012. I. n.év

400

2011. IV. n.év

400

2011. III. n.év

500

2011. II. n.év

500

2011. I. n.év

600

2010. IV. n.év

600

Forrás: IMF.

A kínai bankok terjeszkedését elsősorban a hazai gazdasági érdekek és gazdaságpolitikai prioritások vezérlik, s a kínai bankok aktív állami szerepvállalással kerültek a világ legnagyobb bankjainak a csoportjába. A kínai bankok bár egy hatalmas és gyorsan növekvő gazdaságra támaszkodnak, termékkínálatuk spektruma azonban még nem éri el az amerikai és az európai bankok szolgáltatásainak színvonalát és kifinomultságát. A kínai bankok globalizálódását elsősorban a kínai gazdasági érdekek vezérlik. Az amerikai és a japán bankok a termelőegységek nemzetköziesedésével együtt települtek külföldre, Kína esetében azonban a bankok terjeszkedésének van egy további motivációja is: az ország gazdasági fejlődésének fenntartásához szükséges energiahordozók és a nyersanyagok biztosítása. A kínai bankok az organikus terjeszkedést részesítik előnyben, s elsősorban olyan országokba települnek, ahol fontos nyersanyagforrások vannak, amit közreműködésükkel termelnek ki. Kína egyre több tőkét — 600 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

fektet be külföldön, amiben a kitermelő iparágak évek óta magas részarányt képviselnek. Kína a világ második legnagyobb kőolaj-felhasználója és a harmadik legnagyobb importőre. A renminbi nemzetköziesedésének tudatos előmozdítása szintén fontos mozgatórugója a kínai bankok terjeszkedésének, ezért is települ egyre több kínai bank a nemzetközi pénzügyi központokba. 2016-ban a renminbi bekerült az SDR (Special Drawing Rights) valutakosarába. A 2017. augusztusi SWIFT adatok alapján a kínai fizetőeszköz részesedése a fizetési forgalomban 1,94 százalék, amivel az ötödik legjelentősebb pénznem a nemzetközi fizetésekben. Az utóbbi évtizedekben Kína pénzügyi mélyülése sokat haladt előre, ugyanakkor tőkepiaca relatíve fejletlen maradt. A kínai bankok az elmúlt évtizedben megötszörözték mérlegfőösszegüket, köszönhetően a stabil makrogazdasági környezetnek, valamint a kínai háztartások magas megtakarítási hajlandóságának. Kína a banki közvetítés mélysége (M2/GDP) terén felülmúlja a legtöbb fejlett országot, de ez részben a kevésbé fejlett értékpapírpiacának tudható be. A kínai állami nagybankok rövid idő alatt modern kereskedelmi bankokká váltak,366 s az ország érdekeit követve gyors ütemben nemzetköziesedtek. Az ügyfelek külföldön történő kiszolgálása mellett erős motiváció az is, hogy részt vegyenek az ország fejlődéséhez szükséges nyersanyagok biztosításában kiaknázásuk finanszírozása révén. Emellett a szindikált hitelezésben is erős pozíciókat szereztek a kínai bankok az utóbbi években, a válságot követő nemzetközi pénzügyi átrendeződésnek köszönhetően. Ugyanakkor az elmúlt években a kínai növekedés zavarai felerősödtek, a Kínát övező gazdasági és pénzügyi kockázatok növekedtek, amiben érdemi szerepe volt a kínai bankrendszernek (Papp, 2016). 2005 és 2006 során mind a 4 állami nagybankot (ICBC, CCB, ABC, BOC) bevezették a tőzsdére, 2015-ben pedig mind a 4 bankot a globális pénzügyi rendszer szintjén jelentős intézménynek (G-SIFI) minősítette a Financial Stability Board (FSB).

366

— 601 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A kínai bankok a gazdaság további lassulásának elkerülése érdekében hitelekkel árasztották el a gazdaságot, 2016 első negyedévében a hitel/ GDP rés meghaladta a 30 százalékot, majd csökkenni kezdett, de 2017 első negyedévében is 22 százalék felett volt, miközben már a 10 százalékos érték is veszélyesnek minősül a BIS szerint367 (7-6. táblázat). A kínai gazdaságot és bankrendszert övező, egyre sokasodó kockázatok nemcsak Kínát érinthetik súlyosan, hanem a világ számos országát megrendíthetik, tekintettel a kínai gazdaság világgazdasági súlyára és beágyazottságára, valamint a bankok kiterjedt nemzetközi jelenlétére (Arslanalp, 2016). 7‑6. táblázat: Bankrendszeri stressz előrejelző indikátorok Hitel/GDP rés

Adósságszolgálati ráta (DSR)

Az adósságszolgálati ráta (DSR) változása 250 bázispontos kamat emelkedés esetén

Egyesült Államok

—7,6

—1,3

1,3

Egyesült Királyság

—19,0

—1,4

1,5

Németország

—3,4

—1,9

0,1

Ország, régió

Franciaország

2,8

1,4

4,6

—14,5

—0,7

1,3

Japán

7,0

—1,8

0,9

Kína

22,1

5,4

8,7

Brazília

—4,9

2,0

3,5

Mexikó

7,4

0,9

1,7

—1,1

0.0

3,7

Olaszország

Dél-Korea Malajzia

7,4

0,7

3,1

Thaiföld

9,0

—0,5

1,4

—11,2

—1,7

-0,4

Közép-Kelet Európa Magyarázat

Hitel/GDP rés>10

DSR>6

2≤Hitel/GDP rés≤10

4≤DSR≤6

Megjegyzés: 2017. első negyedév előtti adatok. Forrás: BIS.

367

A BIS álláspontja szerint a 10 százalék feletti szint fenntarthatatlan.

— 602 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

A beruházások túlzott ütemű hajszolása magában hordozza annak a kockázatát, hogy soha meg nem térülő, felesleges kapacitások jönnek létre a fejlesztések eredményeként (Liao, 2016). A beruházásvezérelt gazdasági növekedés a hitelállományok felfutásával jár, s a hitelek iránti óriási kereslet egy részét nem a hagyományos bankrendszer, hanem az árnyékbankrendszer368 elégíti ki. A növekvő lakóingatlanárak azt eredményezték, hogy az ingatlanszektor lett a kínai gazdaság azon szegmense, ahová a legtöbb hitelt kihelyezik. Az ingatlanfejlesztéseket azonban nemcsak banki forrásokból finanszírozzák, hanem az árnyékbankrendszer is fűti az ingatlanszektor növekedését. Ugyanakkor az árnyékbankrendszer gyors térhódítása a kínai pénzügyi rendszer stabilitását veszélyeztető egyik legnagyobb kockázat napjainkban. Az árnyékbankrendszer és a kereskedelmi bankok között ugyanis nagyon szoros kapcsolat van, hiszen a nonbankok jelentős részét a kereskedelmi bankok tulajdonolják, s a kereskedelmi bankok is árusítják a leányvállalataik pénzügyi termékeit. Továbbá a bankok közvetve vagy közvetlenül forrásokat nyújtanak az árnyékbankoknak. A szoros összefonódottság következtében az árnyékbankrendszer problémái nagyon gyorsan átterjedhetnek a bankrendszerre. Ezért az ingatlanárak esése nemcsak az árnyékbankrendszerre jelenthet veszélyt, hanem a hagyományos bankokra is, mert a bankok mérlegeit gyorsan megfertőzhetik az árnyékbankrendszerben kialakuló problémák. Az árnyékbankrendszer és a kereskedelmi bankok, illetve az ingatlanpiac között negatív visszacsatolás (negative feedback loop) alakulhat ki. A nonbankok tevékenysége hozamvezérelt, ezért sokkal kockázatosabb, mint a kereskedelmi bankoké, ráadásul ezek az intézmények lényegesen kevésbé szabályozott, illetve ellenőrzött keretek között és tisztázatlan garanciarendszer mellett működnek. A befektetési döntések meghozatalánál mindenekelőtt az ígért hozam dominál, ezért gyakran Árnyékbanknak nevezünk minden olyan pénzügyi intézményt, amely bankszerűen működik, de nem vonatkoznak rá a hagyományos banki felügyeleti és betétbiztosítási szabályok. Az árnyékbankrendszernek vannak ugyan előnyei (segít leküzdeni a likviditási problémákat, csökkenti a bankfüggőséget), de léte jelentős pénzügyi kockázatok forrása lehet, amennyiben működésében zavarok keletkeznek.

368

— 603 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

elmarad a valós kockázatok felmérése, amin egyelőre az IT-eszközök elterjedése sem javított, sőt egyszerűbbé és kiterjedtebbé tette a túlzott kockázatvállalást. Ugyanakkor az árnyékbankrendszer problémái a kereskedelmi bankokkal meglévő szoros összefonódottság következtében nagyon gyorsan átterjedhetnek a teljes bankrendszerre. A kereskedelmi bankok árnyékbankrendszeri kitettsége igen heterogén, a négy nagybank ilyen irányú kitettsége alacsony (átlagosan a tőkepuffer 22 százaléka), ugyanakkor több kisebb bank esetében ez a kitettség lényegesen magasabb (7-11. ábra), ami fokozottan veszélyeztetetté teszi a kisebb bankokat. Ezek a bankok a források beszerzésekor egyre jelentősebb mértékben támaszkodnak a bankközi piacra, ami tovább növeli a sérülékenységüket. Végül pedig egy erős árnyékbankrendszer gátja lehet a hitelezés visszafogására irányuló törekvéseknek, amennyiben a hatóságok azt egyszer indokoltnak látják. 7-11. ábra: Árnyékbanki eszközök a bankok tőkepufferéhez viszonyítva 600

600

500

400

300

Tőzsdén jegyzett kisbankok átlaga

300

200

100

100 0

0 Tőzsdén jegyzett kisbankok

Négy nagybank

Megjegyzés: A négy nagybank = Agricultural Bank of China, China Construction Bank, China Development Bank és az Industrial and Commercial Bank of China. Forrás: IMF (2016).

— 604 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

Az árnyékbankrendszer mélyülése Kínában ráirányítja a figyelmet a pénzügyi szabályozás fontosságára és a 21. század kihívásaira. A hagyományos bankrendszeri endogenitásnál is több morális kockázat van jelen az árnyékbankrendszerben (7-12. ábra): egyrészt a bankok és a befektetők között, másfelől pedig az állam és a befektetők viszonyában. Azaz a forrásgyűjtők nem a kellő gondossággal mérlegelik a finanszírozásra váró projektek megtérülését, mivel annak kockázatait a befektetők viselik. A befektetők viszont arra számítanak, hogy probléma esetén az állam úgyis kártalanítja őket, ezért ők sem mérlegelik kellő körültekintéssel a kockázatokat. Így az árnyékbankrendszer révén a nagyon kockázatos megtérülésű projektek is finanszírozáshoz juthatnak Kínában. 7-12. ábra: A magánszektor GDP-arányos hitelállománya Kínában 250

250 200

150

100

2006. 2006. 2007. 2007. 2008. 2008. 2009. 2009. 2010. 2010. 2011. 2011. 2012. 2012. 2013. 2013. 2014. 2014. 2015. 2015. 2016. 2016. 2017.

I. n.év III. n.év I. n.év III. n.év I. n.év III. n.év I. n.év III. n.év I. n.év III. n.év I. n.év III. n.év I. n.év III. n.év I. n.év III. n.év I. n.év III. n.év I. n.év III. n.év I. n.év III. n.év I. n.év

200

A magánszektor árnyékbankrendszeri GDP-arányos hitelállománya A magánszektor GDP-arányos bankrendszeri hitelállománya Forrás: BIS.

— 605 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

7.6.4. Kelet-Közép-Európa pénzügyi integrációja

A kelet-közép-európai régió országainak modern kori banktörténete nagyon sok hasonlóságot mutat, mert a II. világháború után a szocialista országok mindegyike egyszintű bankrendszert vezetett be. Ez azt jelentette, hogy a központi bankok kvázi közvetlen kapcsolatban voltak a gazdasági szereplőkkel, a vállalatok a jegybanknál vezették a számlájukat. A jegybank határozott a hitelek odaítéléséről és ellenőrizte annak felhasználását is. A gyakorlatban a lakossági és a speciális vállalati igények kielégítése céljából (a szovjet és a kínai bankrendszerhez hasonlóan) szakosított bankok jöttek létre. Így például Magyarország esetében az Országos Takarékpénztár (OTP) végezte a lakossági banki feladatokat, a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) pedig a külkereskedelem finanszírozásáért felelt, a vállalati szektor beruházásait pedig a Magyar Beruházási Bank (később Állami Fejlesztési Bank) finanszírozta. Az egyszintű bankrendszerben nem volt valós verseny az ügyfelekért, ezért a bankok nem jeleskedtek a pénzügyi innovációk terén. A rendszerváltás, a gazdasági átalakulás így a bankrendszerben is komoly változást jelentett, hiszen ebben az időszakban alakult át kétszintűvé a bankrendszer. A folyamat a régió minden országában hasonlóan zajlott le, bár időben némiképp eltért. Az 1990-es években mindegyik ország legalább egy komoly bankválsággal kellett, hogy szembenézzen, elsősorban az előző rendszer örökségéből fakadóan, illetve a modern bankolási ismeretek hiányában. A válságok megoldásaként gyors banki privatizáció indult meg, ahol döntően külföldi stratégiai befektetők váltak dominánssá a régió bankrendszereiben. Ennek hátterében az állt, hogy nem volt elegendő belső megtakarítás ahhoz, hogy külső források nélkül lehessen feltőkésíteni a válságba került bankokat. A megfelelő tapasztalat hiánya pedig ugyancsak kívánatossá tette a külföldi szereplők megjelenését. A külföldi szereplők számára is vonzó volt a régió újonnan megnyíló piaca. A pénzügyi közvetítés fejletlensége, illetve a régiós gazdaságok növekedési

— 606 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

potenciálja egyaránt tisztes jövedelmezőséggel kecsegtette a belépő intézményeket. Az átmenet során Magyarország és Észtország számított úttörőnek, náluk indult el legkorábban a bankrendszer átalakulásának folyamata. Magyarországon már jóval a rendszerváltás előtt megindult ez a folyamat, hiszen a Magyar Nemzeti Bank öt nyugati kereskedelmi bank részvételével 1979-ben megalapította a Közép-európai Nemzetközi Bankot (CIB), amit a rendszerváltás előtt még újabb vegyes tulajdonú bankok alapítása követett369 (Várhegyi, 2004). A rendszerváltást követően pedig számos külföldi bank jött létre zöldmezős beruházásként. Az átalakulás következő nagy fejezete 1993-ban indult el, amelynek végeztével többé-kevésbé kialakult a mai banki struktúra. 1993-ban a bankrendszer súlyos válságba került. A rendszerszintű ROE –103 százalék volt, vagyis a bankrendszer elvesztette a teljes tőkéjét. A válság megoldásaként 1994-ben elindult a bankok privatizációja, aminek eredményeként már az 1990-es évek közepén többségi külföldi tulajdonba került a magyar bankrendszer. A külföldi terjeszkedés egyfajta zárófejezete volt a Postabank értékesítése a 2000-es évek kezdetén. Az észt banki átalakulás a magyarhoz hasonlóan igen korán elindult. Már 1992-ben válságba került az észt bankszektor, aminek hátterében a gazdasági problémák mellett számos egyedi tényező állt. Észtország a rendszerváltáskor vált függetlenné, és így egy ideig nem volt világos a bankrendszeri felügyelet és szabályozás kerete. A Szovjetunió korábbi bankjai és az új észt bankrendszer párhuzamosan fejlődött. Ezt a problémát fokozta, hogy meglehetősen könnyű volt bankot alapítani Észtországban, mert nagyon alacsony volt a tőke minimálisan elvárt szintje. Ennek eredményeként 30 új bankot alapítottak 1991–92-ben. 369

Az MNB a Citibank Overseas-zel közösen alapította a Citibank Budapestet, amelyben az utóbbi részesedése 80 százalékos volt, valamint részt vett az Unicbank megalapításában is, amiben az IFC, a német DG Bank és az osztrák Raiffeisen Zentralbank voltak a partnerei, 15-15 százalékos részesedéssel (Várhegyi, 2004).

— 607 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az 1992–93-as válság ennek vetett véget, és a bankok fele be is fejezte aktivitását (Korhonen, 1996). 1994-től Észtország engedélyezte külföldi szereplők megjelenését a bankrendszerben, és az ázsiai valutaválság idején már a bankrendszer felét külföldiek tették ki. Az ázsiai valutaválság sokkja jelentette az első komolyabb próbatételt az észt bankrendszernek, amit a bankok többsége meg is tudott oldani. A válság azonban további konszolidációt, vásárlásokat indított el. Két jelentős skandináv bank (Skandinaviska Enskilda Banken, (SEB) és Swedbank) is ekkor jelent meg Észtországban, és domináns szerepük jelenleg is megvan (Temesváry és Banai, 2017). Észtországhoz hasonló utat járt be a két másik balti ország, Litvánia és Lettország is. A laza felügyelés és bankszabályozás ezen országokban is számtalan bank megalapítását vonta maga után az 1990-es években. 1995-ben mindkét országban bankválság tört ki, amit az ázsiai és az orosz válság tovább mélyített. Az 1990-es évek második felében induló konszolidáció az észthez hasonló eredménnyel zárult, hiszen mindkét országban a nagy, skandináv bankok váltak dominánssá (Korhonen, 1996). A V4 országok bankrendszerei esetében a menetrend hasonló volt, de a megjelenő külföldi bankok inkább az osztrák, német, olasz és francia nagybankok közül kerültek ki. Lengyelországban az 1993–96 közötti időszakban több jelentős hitelintézetet kellett az államnak feltőkésítenie. Ezen bankok privatizációjára végül az ezredforduló környékén került sor. A privatizációs hullám során csak a Powszechna Kasa Oszczędności (PKO) nem került külföldi stratégiai befektetőhöz. A bankot részben a tőzsdén értékesítették, de az állam részesedése jelenleg is közel 30 százalékos. Csehországban és Szlovákiában a gazdaság más területeihez hasonlóan a bankrendszeri privatizáció is ún. kuponos privatizáció volt. Ez a megoldás azonban csak késleltette a többi országéhoz hasonló bankrendszeri átalakulást. Az 1990-es évek második felében a cseh és a szlovák nagybankok is sorra állami segítségre szorultak, ami indokolttá tette a külföldi stratégiai befektetők megjelenését. Az ezredfordulóra azon-

— 608 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

ban a többi országhoz hasonlóan Csehország és Szlovákia esetében is a külföldi tulajdonú bankok váltak dominánssá. Romániában és Bulgáriában viszonylag későn indult el a bankrendszer átalakulása, elsősorban a hosszan elnyúló reálgazdasági problémák miatt. A privatizáció csak az 1990-es évek legvégén kezdődött, így már az új évezredben záródott le a rendszerváltás a bankrendszerben. Bulgáriában a DSK Bank 2003-as értékesítése volt az utolsó nagy lépés, aminek eredményeként itt is külföldi dominancia alakult ki. Romániában még később, 2006-ban volt a záró lépés a Banka Comerciala Romana értékesítésével. A régió legtöbb országához képest Jugoszlávia utódállamai ugyancsak késve zárták le a bankrendszer átalakítását, amiért elsősorban a délszláv háború a felelős. Horvátországban így először a 1993–95 közötti időszakban indult meg a bankrendszer átalakítása, amelynek során 4 nagybankot alakítottak át, és tettek működőképessé. Az átalakítás után felfutó kockázatos hitelezés és jelentős deviza nyitott pozíció az 1990-es évek végén komoly problémákat indított el a bankszektorban. Néhány bank kénytelen volt bezárni, néhányat pedig összeolvadások mentettek meg. A 2000-es évek elején elindult konszolidáció eredményeként végül a horvát bankrendszer többsége is külföldi kézbe került. A szerb bankrendszer átalakítása csak a 2000-es évek legelején indult el, de akkor meglehetősen gyorsan teljesen új alapokra helyezték. 2001ben 19 kisebb és néhány nagybankot is bezártak. A betéteseket kompenzálták, és a rosszul teljesítő hiteleket kitisztították. A bankrendszer mérete ezzel kevesebb mint harmadára csökkent. A jegybank felügyeleti és szabályozói jogait megerősítették, ezzel segítve a rendszer stabil működését. A megmaradt bankok pedig nagyrészt külföldi stratégiai befektetők kezébe kerültek (Barisitz, 2008). Jugoszlávia utódállamai közül különleges utat járt be Szlovénia, amely a teljes régiótól eltérően a rendszerváltás után állami kézben tartotta a bankrendszer jelentős részét, és a 2000-es évek elejéig elsősorban belső források felhasználásával igyekezett ellátni feladatát. Az EU-csatlakozás után azonban

— 609 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

erőteljes növekedésbe kezdett, amit már külső források bevonásával finanszírozott. Bár a régió bankrendszereinek átalakulása a rendszerváltás után nagyon hasonlóan zajlott, a világgazdasági válság már eltérő helyzetben érte őket. A válság előtti hitelezési boom során felhalmozódott kockázatok több országban jelentős kiigazítást tettek szükségessé a válság utáni időszakban (ilyenek voltak a Balti államok vagy Magyarország). A felhalmozódó kockázatok egyik speciális esete volt a devizahitelezés, ami elsősorban Magyarországon, de mellette még Lengyelországban, Romániában, Horvátországban és Szerbiában is problémákat okozott.370 Bár országonként eltérő, hogy miért választják a háztartások, illetve a vállalatok a devizában történő eladósodást, a 7-13. ábra jó összefoglalást ad azon tényezőkről, amelyek segítik a devizahitelezés kialakulását és elterjedését. A gyors növekedés, a megjelenő bankok erőteljes terjeszkedési vágya a hitelezési aktivitásra pozitív hatással voltak. A magas infláció miatti magas nominális kamatok, a globális likviditásbőség, a külföldi bankok dominanciája pedig mindegyik fenti országban hozzájárult ahhoz, hogy a hitelezés felfutása devizában történjen. Emellett számos egyedi tényező is ebbe az irányba hatott. Például a volt jugoszláv tagállamokban a hazai fizetőeszközzel szembeni bizalmatlanság egyébként is népszerűvé tette a devizában történő megtakarítást. Ez pedig segítette a devizában való eladósodást is. Magyarországon az euro közelgő bevezetése iránti várakozás, valamint a szabályozói, állami beavatkozás teljes hiánya megkönnyítette a devizahitelezés felfutását.

370

A devizahitelezés jelentős volt a régió más országaiban is, például a balti államokban és Bulgáriában, de az ottani fix árfolyamrendszer (valutatanács) miatt nem okozott problémát.

— 610 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

7-13. ábra: A devizahitelezés térnyerésének folyamatábrája

Magas infláció Konvergenciához kapcsolódó finanszírozási igény Várt euroövezeti csatlakozás Háztartások optimista jövedelemvárakozásai Stabil forint árfolyam Globálisan laza monetáris kondíciók és magas kockázatvállalási hajlandóság Külföldi bankok túlsúlya, idegen forráshoz való könnyű hozzáférés

Magas államadósság Relatíve magas kockázati prémium

Magas nominális forint kamatok

Kevesebb forint forrás a magánszektor hitelezésére

Devizahitelezés gyors felfutása

Erősödő kockázatalapú verseny A devizahitelekhez kapcsolódó kockázatokat főként a hitelfelvevők viselték

Magas külső adósságállomány

Laza fiskális politika

Szabályozói környezet

Forrás: Banai (2017).

A válságban pedig az ebből fakadó kockázatok materializálódtak. A legnagyobb devizahitel-állománnyal rendelkező Magyarországon a nemteljesítő hitelek aránya mind a vállalati, mind a háztartási szektorban elérte a 20 százalékot, jelentős részben a devizahitelek törlesztőrészleteinek nagyarányú megemelkedése miatt. Ez mind szociális, mind pénzügyi stabilitási szempontból komoly problémát jelentett. Nem véletlen, hogy a fenti országok mindegyike tett lépéseket a devizahitelesek problémájának kezelésére. Magyarország a devizahitelezésből fakadó problémák megoldása szempontjából is különlegesnek számít. A válság után számos lépés született, ami igyekezett csökkenteni az adósok terheit, kezelni a nemteljesítő adósok problémáit. 2014-re a jogi és a gazdasági környezet (ideértve hangsúlyosan a forint kamatszintet) is adott volt ahhoz, ami lehetővé tette a lakossági devizahitel-állomány forintosítását. 2014 no— 611 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

vemberében a jegybank, a kormányzat és a bankrendszer közös fellépésével fixálták a devizahitelek átváltási árfolyamát, majd 2015-ben megtörtént a forintra váltás. Így a 2015. januári drasztikus svájci frank (CHF) erősödés már nem érintette a magyarországi devizahiteleseket. A forintosítás eredményeként 0 százalék közelébe csökkent a devizahitelek aránya a lakossági hitelállományon belül (Kolozsi és szerzőtársai, 2015). 7-2. keretes írás Bankválságok fiskális költsége a 2008-as pénzügyi válság idején

A 2008-ban kezdődő válságban leginkább alkalmazott bankmentési eszközök a bajban lévő pénzintézetek feltőkésítése, a betétekre vonatkozó állami garanciavállalás, illetve a hitelintézetek átstrukturálása voltak. A korábbi időszakban népszerű bankmentési eszközök közül a bajban lévő bankok eszközeinek kormányzati segítséggel történő kiárusítása kisebb jelentőséggel bírtak a legutóbbi válság krízismenedzsmentje kapcsán, míg a veszteségek áthárítása, a bankok ideiglenes bezárása és az eszközök befagyasztása szinte teljesen eltűntek a bankmentési eszközpalettáról (Cottarelli és szerzőtársai, 2014). A 2008-as válság kezelésének fiskális költségei elmaradtak a korábbi válságok során eszközölt kiadások átlagától. Az IMF adatai szerint a bankmentések közvetlen költségei (a megtérülések után) a G20 országokban átlagosan a GDP 2,7 százalékát tették ki, amely jóval alatta van a korábbi időszak 8 százalékos átlagának (IMF, 2010). A közvetlen bruttó költségek átlagosan a GDP 7,4 százalékát tették ki, amelyből 4,8 százalék megtérült 2013–2014-ig (IMF, 2014). Laeven és Valencia (2013) adatbázisában található krízisek esetében valamivel magasabb az átlag, 8,3 százalék. A 2008-as recesszió 10 legköltségesebb bankválságának listája is hasonló tendenciáról tanúskodik (7-14. ábra). A 8,3 százalékos GDP-arányos átlagot mindössze 6 bankválság fiskális költsége haladta meg, és ezek közül is kiemelkedik az izlandi és az írországi bankrendszer 2008-as összeomlása. Izlandon a kormányzat államosította a három legnagyobb

— 612 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

bankot azok összeomlását követően, míg Írországban az államháztartás részt vett két helyi nagybank feltőkésítésében és átstrukturálásában. Ezek fényében nem meglepő, hogy az izlandi és az ír költségvetés bruttó költségei a GDP 44, illetve 41 százalékát tették ki, amivel a két ország bekerült azon államok körébe, amelyek 1970 óta a 10 legköltségesebb bankválságot élték át. 7-14. ábra: A legköltségesebb bankválságok a 2008-as recesszió során 45

A GDP százalékában

Ausztria

Lettország

Belgium

Luxemburg

Egyesült Királyság

Nigéria

Hollandia

Görögország

Írország

Izland

Forrás: Laeven—Valencia (2013) alapján a szerzők szerkesztése.

7-3: keretes írás A pénzmosás és az az elleni harc történeti áttekintése

A bankok fejlődése és a pénzügyi innovációk kiteljesedése nemcsak a legális gazdasági tranzakciók olcsóbb és gyorsabb végrehajtását segítette, hanem megkönnyítette a bankrendszert illegális célokra felhasználni szándékozók dolgát is. A pénzügyi rendszer növekvő komplexitása, valamint az újonnan megjelenő termékek és szolgáltatások lehetővé tették,

— 613 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

hogy ezen bűnöző csoportok az elkövetési módozatok széles tárháza között válogathassanak az elmúlt évtizedekben. Az ENSZ Kábítószerellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatalának (United Nations Office on Drugs and Crime – UNODC) becslése szerint371 a világ országai éves GDP-jének 2-5 százalékát teszi ki az „átmosott pénz”, ami 800 milliárd és 2000 milliárd amerikai dollár közötti összeget jelent minden évben. A pénzmosás (money laundering) az illegálisan megszerzett pénz eredetének elrejtése, jellemzően bankok vagy törvényes vállalkozások bevonásával. A fogalom minden olyan eljárást magában foglal, amely arra irányul, hogy lehetetlenné tegye a bűncselekményből származó jövedelem eredetének azonosíthatóságát és úgy tüntesse fel azt, mintha legális forrásból származna. Peter Lilley szerint (Lilley, 2000, 16) „a pénzmosás az a módszer, amely által az összes bűncselekményből származó nyereséget integrálják a világ bankrendszereibe és üzleti környezeteibe; a fekete pénzt átmossák, hogy egyre fehérebb és fehérebb legyen (ebből ered a leíró francia kifejezés: Blanchiment d’argent)”. Habár a pénzmosás mint kifejezés csak az 1900-as években jelent meg, a pénzmosási tevékenység sokkal hosszabb múlttal rendelkezik. A szabályok áthágásával megszerzett vagyonok megjelenésével egy időben megjelent az igény ezen vagyonok eltitkolására is. Sterling Seagrave a „Lords of the Rim” című könyvében például megemlíti, hogy 3000 évvel ezelőtt a gazdag kínai kereskedők – attól félve, hogy tevékenységük során felhalmozódott nyereségüket és vagyontárgyaikat uralkodóik elveszik – elrejtették vagyonukat, elsősorban a vagyon külföldre menekítésével és – sokszor túlárazott – befektetésekkel, vagy likvid vagyontárgyak vételével.372 A legenda szerint a pénzmosás szó eredete Al Capone korszakából, az 1920-as évekből származik, amikor a chicagói bűnbanda feje alkoholcsempészetből, prostitúcióból, szerencsejátékból és egyéb illegális tevékenysé371 372

https://www.unodc.org/unodc/en/money-laundering/globalization.html https://www.globalpolicy.org/pmscs/30048.html

— 614 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

gekből származó jövedelmét pénzérmékkel működő mosodákban „fehérítette ki”, kihasználva azok nagy készpénzforgalmát. Jeffrey Robinson kutatásai (Robinson, 1996, 9) megcáfolták Al Capone „mosodás” legendáját, szerinte a pénzmosás elnevezés először 1973-ban a „Watergate-botrány” kapcsán merült fel, ami végül Richard Nixon amerikai elnök lemondásához vezetett. A pénzmosás folyamatának ábrázolására és megértésére több modell került kialakításra (pl. Zünd-féle körforgásmodell, a ciklusmodell, vagy az Ackermann-féle célmodell), azonban mind közül a legelterjedtebb a „három fázis modell”, amely szerint a pénzmosás folyamata három fő fázisra (Matthews, 2003, 548), az elhelyezésre (placement), a rétegezésre (layering), valamint az integrálásra (integration) bontható (7-15. ábra). 7-15. ábra: A pénzmosás fázisai A pénzmosás fázisai Elhelyezés

Rétegzés

Integrálás

Forrás: MNB.

A pénzmosás mindhárom fázisa ritkán valósul meg teljes egészében, hiszen nincs két egyforma pénzmosási folyamat; az egyes mozzanatok, fázisok többnyire csak elemeiben valósulnak meg, valamint sokszor keverednek. Általában jellemző, hogy minél rövidebb a pénzmosási procedúra, annál könnyebben felismerhető a pénzmosási jelleg. A pénzmosási tevékenyég első fázisa az elhelyezés, amellyel a pénzmosási tevékenység indul. Ebben a szakaszban válik el az alapbűncselekménytől a megszerzett illegális jövedelem, s kerül be a pénzügyi rendszerbe (pl. egy bankba történő készpénzbefizetés által). Az első szakasz különösen fontos jelentőséggel bír a pénzmosás során, tekintettel arra, hogy a nagy mennyiségű készpénz könnyen felkeltheti a hatóságok figyelmét. Így a pénzmosási

— 615 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

tevékenységet elkövetni szándékozók szempontjából a legnagyobb kihívás az, hogy a „piszkos” pénzt az eredeti származási helyéről kimozdítsák, és olyan helyre vigyék, ahol a pénz eredetét könnyebb álcázni. Látható, hogy ez a szakasz kritikus a pénzügyi intézmények tevékenységében, mert ebben a szakaszban – megfelelő szabályozás és ellenőrzési rendszerek működtetése mellett – szűrhető ki először az illegális forrásból szerzett pénz. Miután az elkövetők elhelyezték a kifehéríteni szándékolt pénzt, megkezdődik a pénz több részre való felbontása, valamint mozgatása, sokszor országok és földrészek között. A második fázis a rétegezés, aminek a legfőbb célja az, hogy az illegális jövedelem eredete és az elkövető közötti kapcsolat egyre kevésbé legyen felfedhető. A rétegezés keretében a pénzt – sokszor összetett fantom- és off-shore céghálózatokon keresztül – fiktív vállalkozások számláira utalják, s ezt még számos alkalommal megismétlik. A cél, hogy minél több legálisnak tűnő tranzakciót hajtsanak végre, lehetőség szerint minél kevésbé feltűnő címletekben. Ezt számos átutalással, vásárlással, egymást keresztező és fedő tranzakcióval próbálják elérni, mely során a már elhelyezett összegeket újra és újra felhasználják, gazdasági létjogosultságot adva a „mosott” pénznek, a gazdaság legális részévé téve ezen összegeket. A harmadik fázis az integrálás, mely során az illegális jövedelem visszakerül a legális gazdaságba, s ekkor a pénzmosó személy már törvényes magyarázatot tud adni a birtokában lévő pénz eredetére vonatkozóan. Ezen cél elérése érdekében legálisan alapított cégekbe, befektetésekbe juttatják a pénzt, s ezen cégeken keresztül bevételt generálva (s utánuk a szükséges adót megfizetve) juttatják vissza az eredetileg illegális pénzt a legális gazdaságba. Fontos hangsúlyozni, hogy a pénzmosásnak nem célja a profitrealizálás: a teljes folyamata alatt nem ritka a 20-30 százalékos veszteség sem, a tisztára mosni kívánt összeg nagyságától, valamint az eredmény elvárt időpontjától függően.

— 616 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

Egy megtörtént eset 1996-ban a Harvardon végzett közgazdász Franklin Jurado beismerte közreműködését Jose Santacruz-Londono, az ismert kolumbiai drogbáró profitjának tisztára mosásában, mely során – kihasználva felsőfokú gazdasági ismereteit – a kokaineladásokból származó nyereséget a pénzügyi rendszeren keresztül mozgatta át. Első lépésként jelentős mennyiségű készpénzt helyezett el különböző panamai bankokban (elhelyezés). Ezt követően panamai számláiról átutalta az összeget 9 európai ország 68 bankjába, több mint 100 bankszámlára – gondosan ügyelve arra, hogy minden tranzakció 10 000 dollár alatt maradjon, ezzel elkerülve a bankok tranzakciószűrő rendszereinek jelzéseit (rétegezés). A nyomozók által feltárt terv szerint ezeket az összegeket Európából visszautalták volna Santacruz-Londono legális üzleteinek megalapításához (integrálás). Közben azonban Jurado lebukott, mert egy monacói bank csődje kapcsán elindított vizsgálat feltárta, hogy számos bankszámla kapcsolódik Jurado nevéhez, valamint azt is, hogy 36 millió dollárt mozgatott át különböző bankszámlákon. Jurado leleplezését megkönnyítette, hogy egyik szomszédja Luxemburgban bejelentést tett ellene csendháborításért, mivel éjszakákon keresztül működtette rendkívül hangos bankjegyszámláló gépét. A helyi hatóságok kivizsgálták az ügyet, és Juradot egyértelműen bűnösnek találták pénzmosásban, s ezért hét és fél év börtönre ítélték. A pénzmosás elleni szabályozás története A világ a 20. század második felében ismerte fel, hogy egyértelmű és szigorú szabályozásra van szükség a pénzmosás visszaszorítása érdekében. A világ első pénzmosás elleni törvénycsomagja, az amerikai Banktitokról szóló törvény (Bank Secrecy Act – BSA) megszületése 1970-re tehető. A törvénycsomag előírásokat tartalmazott a bankok számára elsősorban a 10 000 dollár feletti tranzakciók jelentésével (Currency Transaction Report – CTR), a tranzakciót kezdeményező személyek azonosításával, valamint a tranzakciók adataira vonatkozó adatmegőrzési kötelezettséggel kapcsolatban. A pénzmosásellenes nemzetközi szabályozás az 1980-as évekre nyúlik vissza, ekkor került ugyanis az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága által elfogadásra a bűncselekményekből származó pénzösszegek külföldre szál-

— 617 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

lításának és biztonságba helyezésének megakadályozásáról szóló ajánlás. Az Európai Unió, az Egyesült Nemzetek Szervezete, valamint egyéb nemzetközi szervezetek (melyek közül a legismertebb a nemzetközi pénzmosás elleni sztenderdek megalkotója, a „Pénzügyi Akciócsoport” – Financial Action Task Force – FATF) azóta számos különböző egyezményt és ajánlást fogadtak el, valamint számos publikációt jelentettek meg a pénzmosás-megelőzés témájában. Ezek közül kiemelt szereppel bírnak az Európai Unió által kiadott direktívák, melyek valamennyi tagállamot arra köteleznek, hogy a megfogalmazott szabályrendszert a hazai jogszabályokba is átültessék. Az Európai Unió irányelvei A korábbi nemzetközi egyezmények megállapításait alapul véve az Európai Unió Tanácsa 1991. június 10-én adta ki 91/308/EGK számú, a pénzügyi rendszerek pénzmosás céljára való felhasználásának megelőzéséről szóló irányelvét.373 Az első pénzmosás elleni irányelv már ekkor a teljes pénzintézeti rendszert lefedte (más iparágak számára azonban nem határozott meg követelményeket), s a pénzmosást elsősorban a kábítószeres bűncselekményeket követő törvényellenes tevékenységként határozta meg. A 2001. szeptember 11-én az USA-ban (és később a 2004. március 11-én Madridban) történt terrortámadások következtében módosították a korábbi szabályozást és hatályba lépett a 2001/97/EK számú (második pénzmosás elleni) irányelv, amely kiterjesztette a hatálya alatt álló vállalkozások körét, valamint szélesítette a pénzmosás alapjaként megjelenő bűncselekményeket (pl. súlyos csalás, vesztegetés, korrupció, valamint minden egyéb szabadságvesztéssel járó bűncselekmény). A FATF alapelveinek 2003 júniusában történt felülvizsgálata miatt 2005–2006 során kiadásra került a harmadik pénzmosás elleni irányelv (2005/60/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv, továbbá a 2006/70/EK bizottsági irányelv), melyet aztán 2015-ben a negyedik pénzmosás elleni irányelv követett (849/2015 EU). Utóbbiak részletesebb követelményeket írtak elő az ügyfelek azonosítására, valamint bevezették a kockázat alapú intézkedéseket 373

Az irányelvek az európai pénzmosásellenes szabályozás legfontosabb elemei, hiszen a tagállamok kötelezettséget vállalnak arra, hogy saját jogrendjükbe átültetésre kerüljenek a direktívák megállapításai.

— 618 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

azokra a helyzetekre, amikor a pénzmosás nagyobb kockázata fokozott fellépést tehet indokolttá, illetve amikor a kisebb kockázat kevésbé szigorú ellenőrzést is megenged. A 2011. január 1-jétől létrehozott európai felügyeleti hatóságok (European Supervisory Authorities – ESAs), az Európai Bankhatóság (European Banking Authority – EBA), az Európai Biztosítás- és Foglalkoztatóinyugdíj-hatóság (European Insurance and Occupational Pensions Authority – EIOPA) és az Európai Értékpapír-piaci Hatóság (European Securities and Markets Authority – ESMA) szintén jelentős szerepet játszanak az európai pénzmosás és terrorizmus-finanszírozás elleni küzdelemben. A három felügyeleti hatóság közös bizottsága véleményt bocsát ki az uniós pénzügyi ágazatot érintő pénzmosási és terrorizmus-finanszírozási kockázatokról, valamint szabályozástechnikai sztenderdeket és egyéb iránymutatásokat dolgoz ki és tesz közzé, amelyek alapján aztán a tagállamok nemzeti felügyeletei fogalmazzák meg elvárásaikat a pénzügyi intézmények felé, valamint kérik számon ezt követően az ezeknek való megfelelést. A magyar szabályozás A kelet- és közép-európai volt szocialista országokban – köztük Magyarországon is – a pénzügyi szektor fejlődésével és a nemzetközi pénzügyi rendszerbe történő fokozatos integrálódással – tekintettel arra, hogy a térségben ekkor még általában hiányoztak azok a megfelelő technikai és jogi eszközök, amelyek a bűnözésből származó pénzek felderítéséhez nélkülözhetetlenek voltak – jelentősen nőtt annak esélye, hogy ezen országok rendszereinek pénzmosásra történő felhasználása is szignifikánsan növekedjen. A pénzmosással kapcsolatos első magyar törvény megszületése 1994-re nyúlik vissza, amikor az ország első pénzmosás elleni „törvénycsomagja” (1994. évi XXIV. törvény és további törvénymódosítások) lefektette a pénzmosás elleni küzdelem alapvető építőelemeit, valamint meghatározta a törvény hatályát. A jogszabály számos olyan pénz- és tőkepiaci szereplőre kiterjedt, amelyek szolgáltatásait kihasználva lehetőség adódott a bűncselekményekből származó jövedelem tisztára mosására, így például bankokra, biztosítókra, értékpapír-fogalmazókra, befektetési alapkezelők-

— 619 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

re, valamint ezen intézmények ügyfeleire, vezetőire és alkalmazottaira. A második pénzmosás elleni törvény (2003. évi XV. törvény) kiszélesítette a törvény hatályát és a pénzmosás alapbűncselekményeinek tekintett eseteket, valamint reflektált a 2001. szeptemberi terroreseményeket követő fokozódó nemzetközi előírásokra. 2004. május 1-jétől Magyarország – kilenc más országgal együtt – az Európai Unió tagja lett, ami természetesen az Európai Unió jogszabályi elvárásainak való megfelelés kötelezettségét is magával vonta. A harmadik pénzmosás elleni irányelvet implementáló harmadik pénzmosás elleni törvény 2007. december 15-én lépett hatályba (2007. évi CXXXVI. törvény), a negyedik pénzmosási irányelvet pedig 2017. június 26-án ültették át a 2017. évi LIII. törvénybe (negyedik pénzmosás elleni törvény). Utóbbi törvények megalkotása a hazai pénzmosás elleni küzdelem fontos mérföldköveinek tekinthetők, hiszen a korábbiakhoz képest egyre szigorodó intézkedések elvégzését írják elő a szolgáltatók (pl. hitelintézetek, pénzügyi vállalkozások) részére. Mindezt annak érdekében, hogy növeljék a szolgáltatók pénzmosás-megelőzési tevékenységük hatékonyságát, valamint hogy a bűnszervezetek egyre kevésbé legyenek képesek illegális jövedelmeiket a legális gazdaságba – köztük a pénzügyi rendszerbe – integrálni. A szolgáltatók által elvégzendő legfontosabb feladatok: – Belső alkalmazott kijelölése („pénzmosás elleni kijelölt személy”), aki a belső pénzmosás-megelőzési rendszer és a belső szabályzati környezet kialakításáért, valamint az oktatásáért felel; – A szolgáltatót érintő pénzmosási kockázatok számbavétele és értékelése, annak érdekében, hogy a szolgáltató ismerje a kockázatait és erőforrásait ennek megfelelően allokálja; – A törvényben meghatározott esetekben ügyfél-átvilágítás elvégzése annak érdekében, hogy a szolgáltatók ismerjék ügyfeleleiket, tisztában legyenek azzal, hogy ügyfelük mögött ténylegesen mely személyek áll-

— 620 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után

nak és ügyfelük kinek a nevében jár el („tényleges tulajdonos”), vagy hogy ügyfelük „kiemelt közszereplő”374; – Az ügyfelek által elvégzett tranzakciók folyamatos ellenőrzése és szűrése annak érdekében, hogy felfedésre kerülhessenek a pénzmosásgyanús mozzanatok; – A kiszűrt gyanús tranzakciók bejelentése a pénzügyi információs egységként működő hatóságnak – ami jelenleg a Nemzeti Adó- és Vámhivatal kijelölt szervezeti egysége. A fentiek teljesülését és betartását a pénzügyi vállalkozások és hitelintézetek vonatkozásában a Magyar Nemzeti Bank, mint felügyeleti hatóság ellenőrzi, amely hiányosság feltárása esetén többek között 400 ezer forinttól 2 milliárd forintig terjedő pénzbírságot szabhat ki. A bírságok nemzetközi szinten is igen jelentősek lehetnek. 2012-ben az amerikai hatóságok feltáró vizsgálatát követően az HSBC nem kevesebb mint 1,92 milliárd dollárnyi bírságot fizetett, miután elismerte felelősségét a pénzmosás elleni szabályok megsértésében. A bank többek között 881 millió dollár összegű pénzt mozgatott át a mexikói Sinola kartell és a kolumbiai Norte del Valle kartell között.375

iemelt közszereplő az a természetes személy, aki fontos közfeladatot lát el, vagy K az ügyfél-átvilágítási intézkedések elvégzését megelőző egy éven belül fontos közfeladatot látott el. 375 https://www.reuters.com/article/us-hsbc-probe/hsbc-to-pay-1-9-billion-u-s-finein-money-laundering-case-idUSBRE8BA05M20121211 374

— 621 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Legfontosabb fogalmak árnyékbank bankválság dereguláció dollarizáció eurodeviza nemzetköziesedés

Nixon-sokk pénzmosás pénzügyi represszió rendszerkockázat szabályozási arbitrázs too big to fail

Felhasznált irodalom Alexander, W. E. – Davis, J. M. – Ebrill, L. P. – Lindgren, C. J. (szerk.) (1997): Systemic Bank Restructuring and Macroeconomic Policy. Washington: International Monetary Fund. Amaglobeli, M. D. – End, M. N. – Jarmuzek, M. – Palomba, M. G. (2015): From Systemic Banking Crises to Fiscal Costs: Risk Factors (No. 15–166), Washington: International Monetary Fund. Arslanalp, S – Liao, W. – Piao, S. – Seneviratne, D. (2016) China’s Growing Influence on Asian Financial Markets, IMF Working Paper No. 16/173. Banai Á. (2017): Banki viselkedés a válság előtt és a válságban, Doktori disszertáció, Budapesti Corvinus Egyetem. Bank of Thailand (1993) Financial Innovation and Modernization of the Thai Financial Market, Quarterly bulletin, Bank of Thailand, December, 21–46. p. Bank of Thailand (1998): Financial Institutions and Markets in Thailand. Battilossi, S. (2000): Financial innovation and the golden ages of international banking: 1890–1931 and 1958–81. Financial History Review, 7(2), 141-175. p. Battilossi, S. – Cassis, Y. (2002): European Banks and the American Challenge. Competition and Cooperation in International Banking under Bretton Woods. Oxford University Press, New York. Barisitz, S. (2008): Banking in Central and Eastern Europe 1980–2006, Routledge, Abingdon. BIS Monetary and Economic Department (2015): Cross-border Financial Linkages: Challenges for Monetary Policy and Financial Stability, BIS Papers 82. Błach, J. (2011): Financial innovations and their role in the modern financial system-identification and systematization of the problem, e-Finanse. Financial Internet Quarterly, ISSN 1734-039X, Vol. 7, Iss. 3., 13–26. p. Bulmer-Thomas, V. (1994): The Economic History of Latin America Since Independence. Cambridge University Press.

— 622 —

7. Bankrendszerek a II. világháború után Cottarelli, C. – Gerson, P. – Senhadji, A. (szerk.) (2014): Post-crisis fiscal policy. MIT Press. Crystal, J. S. – Dages, B. G. – Goldberg, L. S. (2002): Has Foreign Bank Entry Led to Sounder Banks in Latin America? Federal Reserve Bank of New York, Current Issues in Economic and Finance, Vol. 8, No. 1, January. De Haas, R. – Van Lelyveld, I. (2014): Multinational Banks and the Global Financial Crisis: Weathering the Perfect Storm? Journal of Money, Credit and Banking, Supplement to Vol. 46, No. 1, February, 333–364. p. Fuji, M. – Kawai, M. (2010): Lessons from Japan’s Banking Crisis, 1991–2005, Asian Development Bank Institute, ADBI Working Paper Series, June, No. 222. Hayashi, F. – Sullivan, R. – Weiner, S. E. (2003): A Guide to the ATM and Debit Card Industry, Federal Reserve Bank of Kansas City. Hidasi B. – Papp I. (2015): A japán bankrendszer átalakulásának főbb állomásai. Hitelintézeti Szemle, 14. évf., különszám, 116–132. p. Honohan, P. – Laeven, L. (2005): Systemic Financial Crises: Containment and Resolution, Cambridge University Press, New York. International Monetary Fund (2010): Fiscal Monitor: Navigating the Fiscal Challenges Ahead. Fiscal Affairs Department, Washington. International Monetary Fund (2014): Fiscal Monitor: Back to Work — How Fiscal Policy Can Help, Washington. International Monetary Fund (2016): Global Financial Stability Report: Fostering Stability in a LowGrowth, Low-Rate Era. World Economic and Financial Surveys, October, Washington. International Monetary Fund (2000): International Capital Markets: Developments, Prospects, and Key Policy Issues, September, Washington. Kolozsi P. P.– Banai Á. – Vonnák B. (2015): Phasing out of household foreign currency loans: schedule and framework. Financial and Economic Review, Vol. 14. Issue 3., 60–87. p. Komp, L. (1999): How Germany financed its postwar reconstruction, EIR, Volume 26, Number 26, June 25. Korhonen, I. (1996): „Banking Sectors in Baltic Countries”. Review of Economies in Transition 3/96. Bank of Finland. Laeven, L. – Valencia, F. (2008): Systemic Banking Crises: A New Database. Journal Issue, 224. Laeven, L. – Valencia F. (2012): Systemic Banking Crises Database: An Update. IMF Working Paper, WP/12/163. Laeven, L. – Valencia F. (2013): Systemic Banking Crises Database. IMF Economic Review, 61(2), 225–270. p.

— 623 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok Liao, M. – Sun, T. – Zhang, J. (2016): China’s Financial Interlinkages and Implications for Inter-Agency Coordination. IMF Working Paper No. 16/181. https://ssrn.com/abstract=2882619 Lilley, P. (2000): Piszkos Ügyletek – A pénzmosás világa. Perfekt Rt., Budapest. Leightner, J. E. (2007): Thailand’s Financial Crisis: Its Causes, Consequences, and Implications. Journal of Economic Issues, March. Matthews, K. (2003): International Banks and The Washing of Dirty Money: The Economics of Money Laundering In: Mullineux, A. W. – Murinde, V. (szerk.): Handbook of International Banking, Edward Elgar, Cheltenham. Moguillansky, G. – Studart, R. – Marezco, S. V. (2004): Foreign banks in Latin America: a paradoxical result. CEPAL Review, April. Montgomery, H. (2003): The Role of Foreign Banks in Post-Crisis Asia: The Importance of Method of Entry. ADB Institute Research Paper Series No. 51. Palmer, D. E. (2000): U.S. Bank Exposure to Emerging-Market Countries During Recent Financial Crisis. Federal Reserve Bulletin, February, 81–96. p. Papp I. (2001): 「タイにおける金融自由化政策と現地銀行•外国銀行の効率性」その2, [A pénzügyi liberalizáció hatása a Thaiföldön működő helyi és külföldi bankok hatékonyságára II.], 一橋論叢 [Ikkyo Ronso], 45–60. p. Papp I. (2005): Do Banking Crises Attract Foreign Banks? Journal of Emerging Markets, Vol. 10, No. 1, 42–50. p. Papp I. (2015): A bankrendszerek nemzetköziesedése. Hitelintézeti Szemle, 14. évf., különszám, 7–13. p. Papp I. (2016): Stabilitási kockázatok a kínai bankrendszerben. Kézirat. Peek, J. – Rosengren, E. (2000): Implications of the Globalization of the Banking Sector: The Latin American Experience. Federal Reserve Bank of Boston New England Economic Review (September– October): 45–62. p. Robinson, J. (1996): A pénzmosoda. Park Kiadó, Budapest. Turner, G. – Tan, N. – Sadeghian, D. (2012): The Chinese Banking System, Reserve Bank of Australia Bulletin, September. Temesváry J. – Banai Á. (2017): The Drivers of Foreign Bank Lending in Central and Eastern Europe: The Roles of Parent, Subsidiary and Host Market Traits, Journal of International Money and Finance. 2017. december, vol. 79, 157–173. p. Várhegyi É. (2004): A magyar bankrendszer átalakulása, működése és jellegzetes vonásai. Akadémiai doktori értekezés. Vichyanond, P. (2000): Financial Reforms in Thailand. The Thailand Development Research Institute, Bangkok. Yao, S. – Han, Z. – Feng, G. (2008): Ownership reform, foreign competition, and efficiency of Chinese commercial banks: A non-parametric approach, Research paper / UNU-WIDER, No. 2008.38.

— 624 —

A digitalizáció hatása a bankrendszerre Eszes Dorottya–Sajtos Péter–Szakács János–Tőrös Ágnes

A bankrendszer komoly átalakulásokon ment keresztül az elmúlt szűk egy évszázad folyamán. A II. világháborút követő időszak szigorú szabályozottsága után az 1980-as évekre a pénzügyi szektor deregulációja és nemzetköziesedése új fejezetet nyitott, a bankok tevékenységi köre jelentősen kibővült, egyre több technológiai újítást alkalmaztak, megjelentek az elektronikus pénzügyi szolgáltatások, széles körben elérhetővé vált a nemzetközi átutalás. A bankrendszer fejlődése hosszú ideig töretlen volt, és az ezredfordulóra a pénzügyi szolgáltatások digitalizáltsági szintje kiemelkedett a többi iparághoz viszonyítva. A 2008-as válság és hatásai trendfordulót hoztak a bankrendszer fejlődése tekintetében. A banki jövedelmezőséget a hitelportfólió romlása mellett az alacsony kamatkörnyezet is negatívan érintette. A bankok számára így az újítások finanszírozására és implementálására kevesebb erőforrás állt rendelkezésre. A 21. század elején a bankrendszer elvesztette korábbi újító szerepét. A pénzügyi szektorbeli innovációs folyamat legújabb állomása a FinTech innovátorok megjelenése, amely létrejöttét az internet széles körben való elérhetősége támogatta. Számos olyan technológiai innováció született, amely a pénzügyi szolgáltatások nyújtásában felhasználható, a bankok működését olcsóbbá teszi, valamint az ügyfélélményt javítja. A legtöbb FinTech fejlesztés a fizetési szolgáltatások – online fizetés, mobilfizetés, elektronikus pénzek – terén épül be, perspektivikusak a blockchain típusú technológiára épülő újítások, például a különféle altcoinok. Számos újítás – például a személyközi hitelezés, a közösségi finanszírozás vagy a robottanácsadók megjelenése – felforgathatja a hagyományos üzleti modelleket és komoly kihívás elé állíthatja az inkumbens intézményeket.

— 625 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az újítások amellett, hogy komoly lehetőségeket kínálnak, a pénzügyi rendszer stabilitását is veszélyeztethetik, miután többségük szabályozása egyelőre nem megoldott. Az új szabályok kialakításakor két véglet közötti egyensúlyra érdemes törekedni. Az innovációk teljes tiltása az innováció gátja lehet, a „laissez faire” típusú szabályozás viszont indokolatlan versenyelőnyt jelenthet a FinTech cégeknek, de emellett fogyasztóvédelmi és pénzügyi stabilitási veszélyeket is rejt magában. A FinTech innovációk szabályozására és támogatására egy megfelelő eszköz lehet a nemzetközi szinten az elmúlt 2-3 évben egyre terjedő Innovation Hub és Regulatory Sandbox. Az Innovation Hub egy olyan, a szabályozó hatóság által biztosított platform, ahol FinTech megoldásokat fejlesztő intézmények egymástól és a FinTech ökoszisztéma minden szereplőjétől iránymutatást kaphatnak. A Regulatory Sandbox pedig egy olyan, a szabályozói kötelezettségek alóli időszakos könnyítést biztosító tesztüzem, amely az innovatív technológiák kipróbálására nyújt megfelelő keretet, valós fogyasztók bevonásával, az esetleges kockázatok kezelése mellett. A FinTech fejlődés hosszabb távú iránya nehezen prognosztizálható, várakozásaink szerint a különböző fejlettségi szinten álló térségekben eltérő piacszerkezetek alakulhatnak ki. Az olyan régiókban, ahol az új megoldások zöldmezős beruházásokként jelentek meg az alulfejlett pénzügyi szolgáltatások és infrastruktúrák mellett, várhatóan a FinTech szolgáltatók a hagyományos bankrendszer erős versenytársai, illetve helyettesítői lehetnek. A fejlettebb pénzügyi rendszerrel rendelkező országokban összességében a bankok és az innovátorok közötti kooperáció várható, ugyanakkor egyes FinTech cégek valós fenyegetettséget jelentenek a hagyományos szereplőkre bizonyos szűk piaci szegmensekben. Ezek a felforgató újítások egy-egy szegmensben akár ki is szoríthatják a bankszektor hagyományos szereplőit.

— 626 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

8.1. A globális pénzügyi válság és hatása a bankrendszerre 8.1.1. A 2008-as világválság

A válság kiindulópontja az Amerikai Egyesült Államokban tapasztalt ingatlanpiaci buborék volt. A 2000-es években az Egyesült Államokban a jelzáloghitelezés feltételei lazultak, ami az ingatlanárak folyamatos növekedése mellett drasztikusan megnövelte a bankok jelzáloghitel-állományát. Az emelkedő lakásárak tovább fokozták a keresletet a hitelek iránt, amit a bankok a kintlévő hitelek értékpapírosításával tudtak teljesíteni. A lakásárak 2006-tól megindult csökkenése révén fenntarthatatlanná vált a hitelezési politika, az ingatlanok ára tovább mérséklődött a kereslet visszaesése miatt, számottevő veszteségek keletkeztek a bankrendszerben, ami tovább gyűrűzött más gazdasági ágakra, nemzetközi folyamatokra, globális válság kialakulását eredményezve (Allen–Carletti, 2010). A Lehman Brothers befektetési bank bedőlése és a piaci bizalom megingása rávilágított a jelzáloggal fedezett értékpapírok gyengeségeire. A válság a bankközi piacokon keresztül globálisan tovagyűrűzött. A bankközi piacok szinte teljesen befagytak, a pénzintézetek többé nem hitelezték egymást, ami kihívás elé állította a bankrendszert. A piacon tapasztalható problémák jelentősen megnehezítették és megdrágították a bankok forrásszerzését, amit a bankok csak részben tudtak az ügyfeleikre hárítani, így az a jövedelmezőség gyengülését eredményezte. A válságok során az azokat megelőző hitelboom vagy a kedvezőtlen gazdasági helyzet hatására nagyméretű nemteljesítő hitelállomány épülhet fel a banki mérlegekben (Baudino–Yun, 2017). A növekvő nemteljesítő hitelállomány a 2008 világválság hatására is jelentősen gyengítette a bankrendszer jövedelmezőségét (8-1. ábra). A nemteljesítő hitelek aránya és a banki veszteségek mértéke a megnövekedett kamatok, a kedvezőtlen munkaerő-piaci környezet és az ingatlanárak esésének következtében kezdett el emelkedni. Ennek hatására a banki hitelportfólió nagymértékben romlott, így a hiteleszközök jövedelme— 627 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

zősége jelentősen csökkent. A nemteljesítő hitelállomány azokban az országokban nőtt leginkább, ahol a bankok a fokozott verseny miatt túlzott kockázatokat vállaltak. 8-1. ábra: Tőkearányos és eszközarányos jövedelmezőség az USA-ban és az eurozónában 18

1,8

1,6

1,4

1,2

1,0

0,8

0,6

0,4

0,2

2006

2007

2008

2009

2010

2011

2012

2013

2014

2015

0,0

USA bankjainak tőkearányos jövedelmezősége Eurozóna bankjainak tőkearányos jövedelmezősége USA bankjainak eszközarányos jövedelmezősége (jobb tengely) Eurozóna bankjainak eszközarányos jövedelmezősége (jobb tengely) Forrás: World Bank.

A nagy mennyiségű nemteljesítő hitelállomány hátráltatta a bankokat a gazdaság hitelezésében. A gyenge jövedelmezőség mellett a jelentős mértékű értékvesztésképzés is csökkentette a bankok tőkepufferét, így kevesebb hitelt tudtak kihelyezni. Emellett a nemteljesítő hitelek nagyobb kockázati súllyal rendelkeznek a tőkekövetelmény számítása során, ami a tőkemegfelelési korlátokon keresztül tovább mérsékelte a hitelkínálatot. A hitelkínálat visszaesése a beruházások és a kibocsátás csökkenését, valamint a munkanélküliség emelkedését eredményezi. Azonban az így kialakuló gazdasági válság is visszahat a hitelezésre a nemteljesítő hitelállomány további növekedésén keresztül.

— 628 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

8.1.2. A válság hosszabb távú hatásai

A hitelportfólió romlása hosszabb távon is jelentős hatást gyakorolt a bankok jövedelmezőségére. A válság hatására a bankmérlegekben nagy arányú nemfizető hitelállomány alakult ki, ami megakadályozta a bankokat a hitelezés fellendítésében, így jelentős bevételektől estek el. A hitelportfólió tisztítása különösen lassan megy végbe azokban az országokban, melyek túlzott mértékben és egészségtelen szerkezetben adósodtak el (8-2. ábra). A válság hatására a fogyasztók bankrendszerbe vetett bizalma is csökkent (Stevenson–Wolfers, 2011), ami a hitelezés és a banki profittermelés helyreállítását akadályozza. A vállalatok gazdasági recesszió idején csökkenteni próbálják készleteiket, így mérséklődik rövid lejáratú hitelszükségletük. Feleslegessé váló kapacitásaik és a bizonytalan gazdasági kilátások miatt tervezett beruházásaik elhalasztására kényszerülnek, ami csökkenti a hosszú lejáratú hitelek iránti igényüket is. 8-2. ábra: Nemteljesítő hitelek aránya a bruttó hitelállomány százalékában 40

2008 Görögország Olaszország

2012 Írország Portugália

2016 Spanyolország Franciaország

Forrás: World Bank.

— 629 —

Németország

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A központi bankok a pénzpiaci válság okozta gazdasági kihívásokra intenzív kamatcsökkentéssel reagáltak, mígnem a jegybanki irányadó eszközök kamata több országban nulla közeli vagy az alatti szintre esett. Így a válság további kezeléséhez nem-konvencionális eszközök bevezetése vált szükségessé: a központi bankok eszközvásárlás útján likviditást biztosítottak saját pénznemben, valamint swapügyleteken keresztül külföldi devizát biztosítottak belföldi pénzintézeteknek (Borio–Distyatat, 2009). Az alacsony kamatkörnyezet a befektetőket magasabb kockázatok vállalására ösztönzi a magasabb hozam elérése érdekében, így a válság utáni kockázatkerülő magatartást felváltotta a hozamvadászat (BIS, 2010). A jelenség nem csak a nagybefektetői szintet érintette, a kisbefektetők esetében is egyre jellemzőbb lett. Erre a kisebb, betétektől jobban függő bankok érzékenyebben reagálnak, több esetben a konszolidálást választva. A nagyobb bankok a díjak növelésével válaszolnak az alacsony kamatok miatti profitnyomásra (IMF, 2017). Mindez erősíti a bankrendszeren kívül elérhető pénzügyi szolgáltatások iránti keresletet, aminek következtében a banki termékek népszerűsége csökken. A válságot követően a pénzügyi rendszer szabályozása jelentősen átalakult. A válság okozta gazdasági veszteségek mértéke megmutatta, hogy a pénzügyi stabilitás biztosítása és a prociklikus működés kilengéseinek tompítása érdekében a mikroszemléletű szabályozás és felügyelet mellett a szabályozóknak – beleértve a jegybankokat – rendszerszintű szempontok mentén is szükséges beavatkozniuk a pénzügyi közvetítésbe. Az újonnan bevezetett szabályozói keretrendszer, valamint a makroprudenciális politikai eszközök a rendszerszintű kockázatokra irányuló tudatos és szisztematikus szabályozási folyamatokon keresztül érik el céljaikat (Borio, 2014). A szabályozás fókusza mellett az összetettsége is megváltozott: szélesebb körű és részletesebb szabályok kerültek kialakításra, amelyek érdemben növelték a bankok szabályozói terheit. A fent leírt tényezők összességében jelentős befolyással bírtak a banki működésre, és szükségessé tették a banki innovációk integrációjának erősítését (8-3. ábra).

— 630 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

8-3. ábra: A gazdasági válság és az azt követő folyamatok hatása a banki működésre A pénzügyi szolgáltatók elveszítették vezető szerepüket a digitális megoldások kapcsán ▪ A válság örökségeként jelentős NPL-állomány, értékvesztés-képzés ▪ Gazdasági növekedési kihívások ▪ Mérsékeltebb hitelkereslet bizonyos régiókban

Kényszer a banki költséghatékonyság növelésére

Növekvő szabályozói terhek Növekvő digitalizációs igények a fogyasztók oldalán

▪ Alacsony kamatkörnyezet

Szükséges az innovációk banki működésbe való integrációjának erősítése Forrás: szerzők szerkesztése.

8.2. A 4. ipari forradalom, FinTech innovációk terjedése 8.2.1. A 4. ipari forradalom

2000-től kezdődően a technológiai fejlődés hatására gyorsuló ütemben jelentek meg új szolgáltatások, amelyek közül a legjelentősebbek a közösségi hálók, mobil platformok és applikációk, a Big Data elemzés lehetősége, felhő alapú szolgáltatások és mesterséges intelligencia (Artificial Intelligence, AI). A fejlődési folyamatot az okostelefonok, olcsó érzékelők elterjedése, az akkumulátorok fejlődése és az információtechnológiai eszközök egyre kisebbé válása segítette elő. Az új technológiák több szektort is átalakítanak, javítják a hatékonyságot, új üzleti megoldásokat hoznak, hosszú távon pedig a gazdasági fejlődéshez is hozzájárulnak.

— 631 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A fejlődéshez szükséges az internet minél szélesebb körben történő elterjedése. Az internet fejlődésének legújabb fázisa 2010 óta tart (Sogeti VINT, 2014), a világháló szerepköre kibővül, a virtuális és a fizikai világ közötti összeköttetésben is szerepet játszik (8-4. ábra). A dolgok internete (Internet of Things, IoT) egyedileg azonosítható fizikai eszközökből áll, melyek egymással kommunikálva bizonyos tevékenységeket akár emberi beavatkozás nélkül is elvégeznek. Ez a többi technológiával együtt elindítja az ipar szélesebb körű automatizálását is. Az emberi képességek kiterjesztéséhez jó alapul szolgál a javuló internet-lefedettség, a mesterséges intelligencia, ám ez a fajta felhasználás még nem kiforrott. 8-4. ábra: Az internethasználók és az interneten keresztül összekapcsolt eszközök száma

4000

Millió fő

Millió db

20 000

3500

17 500

3000

15 000

2500

12 500

2000

10 000

1500

7 500

1000

5 000

500

2 500

1995

2000

2005

2010

2011

2012

2013

2014

2015

Internethasználók száma Összekapcsolt eszközök száma (IoT) (jobb tengely) Forrás: World Bank, NCTA.

Az internet penetráció és a GDP kapcsolata az empirikus irodalom alapján pozitív (Choi–Hoon Yi, 2009). Az információs és kommunikációs — 632 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

technológiák ugrásszerű fejlődése és alkalmazása innovációk sorát eredményezte, melyek segíthetik a gazdasági növekedést. Az automatizáció hatására ugyan munkahelyek szűnhetnek meg, viszont új, más típusú munkahelyek jönnek létre. A vállalkozások működése hatékonyabbá válik, ezáltal az új szereplők belépése is könnyebb, ami kedvezően befolyásolja a versenyt. A technológiai innováció szerepe kiemelkedő a versenyképesség megőrzésében is.

8.2.2. Az innováció mozgatórugói a pénzügyi szektorban

A bankrendszer az 1960-as évektől kezdve jelentős mértékben támaszkodott a digitalizációhoz kapcsolódó újításokra: az elmúlt évtizedek meghatározó fejlesztései közé tartozó bankkártya, ATM és az elszámolások lebonyolítására használt elektronikus rendszerek jól példázzák a bankrendszer innovációkra való nyitottságát (lásd bővebben a 8-3. keretes írást). Ennek köszönhetően hosszú ideje a pénzügyi szektor lett az IT szolgáltatások legnagyobb vásárlója az iparágak között és a 20. század végéig a bankrendszer élen járt a technológiai újítások alkalmazásában (Arner és szerzőtársai, 2016). A 21. században széles körben elterjedtek az okostelefonok, a mobilinternet-lefedettség jelentősen nőtt, ami teret adott az applikációk, valamint a közösségi hálók és online szolgáltatások elterjedésének (Arner és szerzőtársai, 2016). Az online technológiák széles körű felhasználása folyamatosan beépül a köztudatba, a fogyasztói társadalom számára alapvető lesz minden téren a szükségletek digitális csatornákon keresztüli kielégítése, amely alól a pénzügyi termékek és szolgáltatások sem jelentenek kivételt. Ez az igény a digitális bennszülöttek felnőtté válásával a jövőben tovább nő (EY, 2016). Az elmúlt időszakban fellépő technológiai újítások számos iparág működésébe és termékkínálatába beépültek, ugyanakkor a bankrendszer nem integrálta ezeket a korábbihoz hasonló szinten a működésébe, elvesztette az újító szerepét a 21. században. Ez részben azzal magyarázható, hogy a banki vezető tisztségviselők sokszor nem látják át a jelenlegi innovációkban rejlő — 633 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

potenciális lehetőségeket, illetve szűken értelmezik a digitális transzformációt. Számos szereplő pedig a biztonsági kockázatokkal indokolja saját lassúságát (McKinsey, 2014). A digitális forradalom adta lehetőségek kiaknázásában jelentős szerepet játszott, hogy a válság hatására a nemteljesítő hitelek aránya és a banki veszteségek mértéke a kedvezőtlen munkaerő-piaci környezet és az ingatlanárak esésének következtében elkezdett emelkedni. Ez a tőkeés jövedelmi helyzet megrendülése mellett a banki humánerőforrások válságkezelésben való lekötését is jelentette. Forrásoldalon a bankközi piacok befagyása rövid távon jelentősen növelte a forrásköltségeket. A válság hatására a fogyasztók bankrendszerbe vetett bizalma is csökkent (Stevenson–Wolfers, 2011), ami a hitelezés és a banki profittermelés helyreállítását akadályozta. A pénzügyi infrastruktúrák vonatkozásában is van tér a fejlesztésekre, mivel már nem képesek megfelelni a mai kor követelményeinek. Kínálati oldalról vizsgálva számos piaci kudarc és pénzforgalmi sajátosság hátráltatja a versenyt a piaci szereplők között. A kezdeti infrastrukturális beruházások magas tőkeigénye miatt magas piacra lépési korlátokkal kell szembesülnie az új szereplőknek. Ez viszont nehezen térül meg, mivel a pénzforgalmi piac hálózatos jellege miatt nehéz magasabb szintű szolgáltatásokat elterjeszteni és ezzel új ügyfeleket szerezni. A hálózatos jellegből fakadóan ugyanis nem elég egyetlen szolgáltató innovációja, a szolgáltatási szint tényleges növeléséhez komplex, a szektor egészét érintő fejlesztések szükségesek. Azaz egy új szereplő vagy szolgáltatás jellemzően nagyon nehezen éri el azt a kritikus tömeget, amelynek révén az innovációba fektetett tőke megtérül és új ügyfeleket lenne képes szerezni. Ez azt eredményezte, hogy a pénzforgalmi piacon a szereplők nem voltak érdekeltek radikális, átfogó fejlesztésekben. A pénzügyi infrastruktúrák így nem követték napjaink követelményeit. Azaz sok országban jellemzően sem a banki, sem pedig a központi infrastruktúra oldalán nem megoldott a folyamatos elérhetőség, vagy a gyors (valós idejű) üzenettovábbítás, amely az élet más területein már alapvető ügyfélelvárás lett. — 634 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

A magas működési költségek globális problémát jelentenek. Míg a világ legnagyobb bankjai a válság óta minimálisan tudták működési költségeiket csökkenteni, a fejlődő országokban a működési költségek növekedése volt megfigyelhető (EY, 2017), pedig ezek csökkentése elősegítené a jövedelmezőség helyreállítását. A költséghatékonyság irányába tett intézkedések, mint a munkaerőköltség racionalizálása, folyamatok egyszerűsítése, fiókhálózat csökkentése jelenleg még nem érték el a kellő hatást. A hitelintézetek mielőbbi alkalmazkodása az újításokhoz kifizetődő lehet, az újdonságok és ötletek korai felhasználása és felkarolása hos�szú távú versenyelőnyt biztosíthat. A fejlett országokban a fogyasztók ragaszkodnak saját megszokott bankjukhoz (McKinsey, 2016), ami elősegítheti a bankok innovatív vállalatokkal történő együttműködését. A banki folyamatok rövidülése és átláthatóbbá válása új ügyfelek megszerzését teszik majd lehetővé, a meglévő jelentős számú ügyfélbázis hasznos információval szolgálhat a jövőbeli fejlesztési irányok kialakításához (FSB, 2017). Amennyiben a bankok képesek az átalakulásra, jelentős mértékben profitálhatnak az innovációs megoldásokból. A fejlesztések pénzügyi szektorban való hasznosítását a lakosság részéről mutatkozó kereslet szintén generálja. Az elektronikus pénzforgalmi szolgáltatások például egyre inkább közmű jellegűvé, azaz a mindennapi élet nélkülözhetetlen részeivé válnak. A nemzetközi kutatások és statisztikai adatok megerősítik, hogy az európai országok többségében viszonylag magas a fizetési kártya és számla lefedettsége, azaz ezek a szolgáltatások olyan alapvető szükségleteket elégítenek ki, amelyek a lakosság jelentős része számára elengedhetetlenek a hétköznapokban. Ehhez társul az a tény, hogy a pénzforgalmi szolgáltatók közötti váltás – például a kedvezőbb díjfeltételek miatt – jellemzően sok adminisztrációval járó feladat, a számlatulajdonosoknak értesíteniük kell gazdasági partnereiket, sok országban személyesen kell megjelenniük a bankfiókokban és bizonyos esetekben többletköltségek is felmerülnek. A közműjellegből és a nehézkes szolgáltatóváltásból fakadóan azonban a fogyasztók oldaláról egyre erősebb az igény, hogy ezen szolgáltatá— 635 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

sokat is a más iparágakhoz hasonló rugalmas keretek között tudják igénybe venni.

8.2.3. Innovációs trendek a pénzügyi szolgáltatásokban

A pénzügyi szektorbeli innovációs folyamat legújabb állomása a FinTech megoldások megjelenése. A közgazdasági szakirodalomban nincs egy egységes, mindenki által elfogadott definíció a FinTechre (financial technology) vonatkozóan, összességében az innovatív technológia pénzügyi szolgáltatások nyújtásában történő felhasználását értjük alatta (Nicoletti, 2017). A Financial Stability Board (FSB) értelmezése szerint a FinTech olyan technológia okozta pénzügyi innováció, amely új üzleti modelleket, alkalmazásokat vagy termékeket eredményezhet, és jelentős hatással lehet a pénzügyi piacokra és intézményekre, valamint magukra a pénzügyi szolgáltatásokra is (FSB, 2017). FinTechként a teljes pénzügyi szektor technológiavezérelt fejlődése értendő, amelybe beletartozik a front, a middle és a back-office tevékenységet érintő innováció is. A FinTech független a szolgáltatás nyújtójának jellegétől, illetve méretétől, így egyaránt megjelenhet retail és wholesale piacokon. Bár a FinTech nem egyértelmű beazonosítása miatt az elérhető globális befektetési adatok között jelentős eltérések tapasztalhatók, az alaptrendek megegyeznek: 2015-ig globálisan nőtt a FinTech szektorba történő kockázatitőke-befektetések összege, míg ez a trend egyes adatok alapján 2016-tól (KPMG, 2017), más adatok szerint 2017-től (FinTech Global, 2017) lassulni látszik. A csökkenő globális befektetési kedv a jövőben ismét fellendülhet, többek között a mesterséges intelligencia várható széleskörűbb elterjedése következtében (8-5. ábra). Az egyes gazdasági régiók között azonban jelentős eltérések találhatók, ami a fogyasztói attitűd mellett a pénzügyi rendszer historikus fejlődésére is visszavezethető. A gyorsan növekvő ázsiai országokban, ahol a pénzügyi közvetítés kevésbé mély, a FinTech szolgáltatások is gyorsabban terjedhetnek. Észak-Amerikában a kiemelkedő befektetési kedv vezérli a FinTech piac fejlődését. Ezzel szemben Európában a FinTech cégek vagy a bankok— 636 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

kal együttműködve, vagy egy kisebb piaci rést kihasználva fejlesztenek, a FinTech aktivitás azonban számottevően növekedhet az EU-ban a 2018-tól bevezetésre kerülő PSD2 (Payment Services Directive) révén. 8-5. ábra: A következő 3-5 évre vonatkozó várakozások a FinTech innovációs erőfeszítések terén (2017) 0

Globálisan

100 %

Afrika Óceánia Latin-Amerika Észak-Amerika Ázsia Európa

% 100

Növekedés várható Nem fog változni Csökkenés várható Megjegyzés: A válaszadók arányában. Forrás: PwC Global Survey.

8-1. keretes írás Hype ciklus a technológiai innovációk esetében

Az új technológiák az egyes gazdasági szektorokban jellemzően hosszú távon jelentős potenciállal rendelkeznek, azonban azok kifejlődésében és széles körű elterjedésében különféle mintázatok fordulhatnak elő. A Gartner nevű tanácsadó cég által kidolgozott „hype”376 ciklus részletes átte376

„Az angolban elterjedt hype fogalma a túlzást jelentő görög eredetű hiperbola kifejezésből származik, a jelentése trükk, felfordulás, valamely termék körül gerjesztett médiafelhajtás.” (Dossi, 2008).

— 637 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kintést ad arról, hogy az új technológia, illetve annak alkalmazása miként fejlődik az idő múlásával (8-6. ábra). 8-6. ábra: A hype ciklus az idő és a várakozások függvényében

Várakozások

Felnagyított várakozások

ata folyam dás” o s o ilág Termelékenység egv m „ A javulás Illúzióvesztés Innováció

Forrás: Gartner.com

Idő

A hype ciklusnak 5 fázisa azonosítható, amely az innováció kialakulásával kezdődik. Ekkor egy, még nem kiforrott termék vagy szolgáltatás, amelynek a piacon való életképessége sem bizonyított, de várhatóan egy technológiai áttörést testesít meg, növekvő érdeklődést idéz elő a piaci szereplők és a közvetett érintettek körében. A fejlődés korai szakaszában az új technológia alapjaira építkezve további innovatív megoldások kerülnek a piacra. A nagy érdeklődésre való tekintettel és egy-egy sikeresnek tűnő üzleti modell előretörésével felnagyított várakozások alakulnak ki, ami a piaci aktivitás ugrásszerű növekedésével járhat. A folyamatosan növekvő várakozások révén számos vállalat igyekszik a lehető leghamarabb belépni a feltörekvő piacra, amely a nem kellően átgondolt üzleti modellek elterjedésén keresztül számos kudarchoz vezethet. A sikertelen termék- vagy szolgáltatásbevezetések megrendíthetik átmenetileg a bizalmat, az illúzióvesztés fordulópontot jelenthet a piaci aktivitásban. A visszaesés azonban hozzásegíthet egy hosszabb távon fenntartható egyensúlyi pálya kialakulásához. A „megvilágosodás” folyamata során egy lehetséges újbóli visszaesés megelőzése érdekében a piac

— 638 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

számára a technológia megértése válik elsődlegessé, és ezen keresztül az innovatív technológiából eredő valódi értékteremtő folyamatok kialakítása. Az illúzióvesztést követő óvatos magatartás a technológia és annak lehetséges hatásainak megértésével a megvilágosodás időszakában folyamatosan enyhül. A már nem hype-vezérelt folyamatos és tudatos fejlődés révén a technológia széles körű és egyben biztonságos terjedése a hosszú távú termelékenységi szint javulását eredményezi.

Kiemelten érintik a fejlesztések a pénzügyi infrastruktúrát, a pénzforgalmi szolgáltatásokban lévő hiányosságokat új, innovatív szereplők próbálják meg orvosolni. Ezen szereplők üzletpolitikájukból, valamint kisebb és rugalmasabb szervezeti felépítésükből adódóan könnyebben képesek reagálni a változó körülmények jelentette kihívásokra. Ezek a cégek jellemzően egy speciális területet céloztak meg fejlesztéseikkel, és annak sajátosságait, meglévő infrastrukturális hiányosságait kihasználva nyújtanak magasabb szintű pénzforgalmi szolgáltatásokat. Példaként említhetők a határon átnyúló banki átutalások költségés időigényével szemben sok esetben kedvezőbb alternatívát nyújtó szolgáltatások, mint a Transferwise vagy a BigTechek által létrehozott bankkártya alapú mobiltelefonos tárcaszolgáltatások (Milkau–Bott, 2015). Ezek a fejlesztések ugyanakkor csak a szolgáltatási szintet érintik, a bankközi térben nem jelentenek lényegi infrastrukturális fejlesztést, így bár egyes részterületeken megoldást jelentenek, összességében inkább növelik a pénzforgalmi rendszer tagoltságát és további elemekkel bonyolítják a fizetési láncot. A fizetési szolgáltatások a FinTech cégek által egyik leginkább célzott terület, itt merül fel a legtöbb fejlesztés az új piaci szereplők részéről (BIS, 2017; EBA, 2017). Ezen belül is főleg a kis értékű (retail) fizetésekkel összefüggésben jelennek meg új FinTech cégek elsősorban az egyre növekvő okostelefon-elterjedtségnek és az újabb generációk egyre jobb digitális ismereteinek köszönhetően, amelyek folyamatosan növekvő ügyfélbázist jelentenek az új szolgáltatások számára. A FinTech cégek mind a pénzforgalommal, mind más pénzügyi szolgáltatásokkal kap— 639 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

csolatban alapvetően három dolgot tartanak lényegesnek, és olyan pontnak, amely segítségével ügyfeleket tudnak szerezni: könnyű kezelhetőség; folyamatos (24/7) elérhetőség, gyors szolgáltatások (PwC, 2017). Az előzőekben bemutatott, többnyire a meglévő infrastruktúrára épülő, annak hatékonyságát javító, az úgynevezett fenntartó típusú innovációk mellett radikálisabb fejlesztések is előfordulnak világszerte. A felforgató típusú innovációk ismérve, hogy alapjaiban képesek megváltoztatni a piacon aktuálisan fennálló üzleti modelleket, ezért meglehetősen nagy átrendeződést indukálhatnak (Bower–Christensen, 1995) (8-7. ábra). Ilyen fejlesztésekkel sokszor hatványozott teljesítményjavulás érhető el, csökkenő költségek mellett. Természetükből adódóan kockázatosabb, éppen ezért bizonytalanabb kimenetelű fejlesztések tartoznak ide. Ide sorolhatjuk többek között a felhő alapú technológiára épülő megoldásokat, a személyközi hitelezést és a robo-advisoryt is. Továbbá a hagyományos pénzügyi közvetítők számára a pénzügyi szolgáltatások iránt érdeklődő világméretű technológiai cégek, vagyis BigTechek (pl. Apple, Google, Facebook) is számos veszélyt jelentenek. Ezek a vállalatok ugyanis jelentős előnnyel rendelkeznek a digitális technológia alkalmazása terén, újszerű, informatikai eszközökre kiépített pénzügyi szolgáltatásokat megalkotó üzleti modelljeik segítségével jelentős hatással lehetnek a teljes szektorra. A folyamatosan javuló digitális lefedettség és az innovatív szolgáltatásokba történő egyre javuló befektetési kedv, valamint a számos újféle termék és szolgáltatás a kiberkockázatok érdemi növekedésére is hatással lehet. Az újfajta, hagyományos intézményeket többnyire nem érintő pénzügyi szolgáltatások, például a személyközi hitelezés, a banki tapasztalattal nem rendelkező és pénzügyek kezelésében nem jártas, de digitálisan érett fogyasztók számára is elérhetővé válhatnak. Továbbá a gépek közötti automatizált kommunikáció is jelentősen megnövekedhet az internet és adat alapú technológiák térnyerése során. Az innovációk terjedésével párhuzamosan tehát kiemelt figyelmet kell szentelni a kibertámadások és rendszerhibák minimalizálásának.

— 640 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

8-7. ábra: A FinTech újítások szerepe a pénzügyi szolgáltatási értékláncban API

Big Data alapú kockázatkezelés

Blockchain

Mesterséges intelligencia

Kibervédelem

Működés, infrastruktúra

Fenntartó

Összehasonlító motorok

Marketing értékesítés

Felforgató

Számlainformációs szolgáltatások Social Scoring Személyes pénzügyi menedzsment

Mobilfizetés Mobil POS

Termékek Hitelezés Számlavezetés Befektetési tanácsadás

Piactér alapú hitelezés Robo-advisory Crowdfunding

Tranzakciók

Elektronikus pénz

Forrás: szerzők szerkesztése.

8.2.4. A jelenleg leginkább elterjedt FinTech újítások és az általuk érintett pénzügyi szolgáltatások

Elektronikus pénz alapú rendszerek: Közülük talán a legismertebb a PayPal. Ezen rendszerek jellemzője, hogy gyakorlatilag önálló infrastruktúra kiépítésével kezelik a hagyományos rendszerek hátrányait, mint a nem folyamatos elérhetőség vagy nem azonnali jóváírás a kedvezményezett oldalán. Ez rugalmasságot tesz lehetővé a termék- és szolgáltatásfejlesztésnél, azaz kiküszöböli a pénzforgalmi piac hálózatos jellegéből adódó nehézségeket azzal, hogy a saját rendszerben nem kell tekintettel lenni más szereplők fejlesztéseire. Ezek a megoldások azonban további zárt, párhuzamos rendszereket eredményeznek, amelyek sokszor nem átjárhatók egymással a fogyasztók számára, így a töre-

— 641 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

dezett struktúra nem hatékony megoldást eredményezhet a gazdaság egésze szempontjából. Blockchain típusú újítások: A „blokklánc” egy nyilvános főkönyv, amelyben minden értékmozgás követhető, mivel a tranzakciók időrendi sorrendben jelennek meg benne. A blokklánc egy a nyilvános és megosztott főkönyvi technológiák (Distributed Ledger Technology, DLT) közül. A tranzakciók története nyilvános, amelyet egymástól független számítógépek tárolnak, központi szerver nélkül. Ennek köszönhetően a főkönyv transzparensebbé és jobban ellenőrizhetővé válik. Egy a pénzügyi szereplők között megosztott főkönyv egyszerűsítheti és hatékonyabbá teheti a szindikált hitelezést, az értékpapír-elszámolási rendszereket és a határon átnyúló fizetéseket is. A blokklánc típusú újítások már létező alkalmazási területe például a Bitcoin (elektronikus pénz) és az okosszerződés („smart contracts” – ezek útján szerződéses felek, saját identitásuk felfedése, illetve harmadik személy bevonása nélkül tudnak digitális, automatikusan teljesülő szerződéseket kötni). 8-2. keretes írás Kihívás előtt a hagyományos fizetési rendszerek? — Bitcoin és egyéb altcoinok

A 2008-as válság után, részben a hagyományos pénzügyi szereplőkben megrendült bizalom eredményeként jött létre, és terjedt el a Bitcoin (8-8. ábra), amely korábban már létező technológiai megoldások felhasználásával képes volt egy központi szereplő nélküli, az állami felügyelettől és a hagyományos bankrendszertől független fizetési megoldást létrehozni. A Bitcoin működését a megosztott főkönyvi technológia biztosítja, szemben a hagyományos pénzekkel, amelyek mögött egy ország és annak monetáris hatósága áll. A rendszerben nincs egy megbízott központi szereplő, aki hitelesítse az egyes tranzakciókat, helyette a közösség többségének kell megerősítenie, hogy a küldő fél ténylegesen rendelkezik az átutalni, illetve elkölteni kívánt Bitcoinnal.

— 642 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

8-8. ábra: A Bitcoinok számának és átlagárának alakulása 18

Millió db

Ezer USD

9 8

2009. 2009. 2009. 2009. 2010. 2010. 2010. 2010. 2011. 2011. 2011. 2011. 2012. 2012. 2012. 2012. 2013. 2013. 2013. 2013. 2014. 2014. 2014. 2014. 2015. 2015. 2015. 2015. 2016. 2016. 2016. 2016. 2017. 2017. 2017. 2017.

jan. ápr. júl. okt. jan. ápr. júl. okt. jan. ápr. júl. okt. jan. ápr. júl. okt. jan. ápr. júl. okt. jan. ápr. júl. okt. jan. ápr. júl. okt. jan. ápr. júl. okt. jan. ápr. júl. okt.

Bitcoinok száma Átlagár (jobb tengely) Forrás: blockchain.info

Bármilyen fizetés esetén a tranzakciót a hálózatban részt vevő szereplők konszenzusa engedélyezi, azaz ezen mechanizmus szolgál arra, hogy ugyanazt a pénzt ne lehessen többször is elkölteni. Egy Bitcoin tranzakció akkor hiteles, ha a résztvevők számítási kapacitásának 50 százaléka +1 hitelesíti. Ezt a folyamatot az úgynevezett bányászok végzik, akik egymással versengenek, hogy hitelesíthessék a tranzakciókat, amely során az utalások előzményeit (a blokklánc korábbi blokkjait) áttekintik. A versengés lényege, hogy az egyes bányászoknak „bizonyítaniuk” kell (ez az úgynevezett proof-of-work protokoll), hogy erőfeszítést tesznek a tranzakció hitelesítése érdekében, aminek célja a tranzakciók hamisításának megelőzése. A bányászok bizonyos matematikai számítási feladatok megoldásával validálják a tranzakciót, ennek a számítás- és energiaigényes folyamatnak a lebonyolításáért pedig időben egyre csökkenő jutalmat kapnak. Ez teszi lehetővé, hogy a hálózatban ne legyen korlátlan pénzteremtés, hanem fokozatosan emelkedjen a kínálat.

— 643 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A Bitcoin kapcsán említett előnyök között gyakran szerepel a gyorsaság és az olcsóság. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy bár bizonyos fizetési helyzetekben (pl. határon átnyúló fizetések) valóban előfordulhat, hogy ezen szempontok alapján kedvezőbb (gyorsabb, olcsóbb) a virtuális pénz használata, látni kell azt is, hogy a legtöbb esetben a modern pénzforgalmi szolgáltatások már magasabb szolgáltatási szintet képesek nyújtani. Míg az átutalások vagy a kártyás fizetések lebonyolításának időigénye jellemzően a néhány másodperces határ felé tart, addig a virtuális pénzek esetében, a konszenzusos működésből fakadóan ez akár egy óra is lehet. A bányászat energiafelhasználása pedig az egyre nagyobb számítási igény miatt egyre számottevőbb lesz,377 a növekvő költségeket pedig természetesen a fogyasztóknak kell megfizetniük, így az árazás is kedvezőbb a hagyományos elektronikus fizetési módoknál. A tranzakciós forgalom szempontjából is elmondható, hogy a Bitcoinhoz hasonló virtuális pénzek hálózata nem lenne alkalmas a jelenlegi kis értékű elektronikus fizetési forgalom lebonyolítására (Sompolonsky–Zohar, 2015). A bányászat költségessége miatt a bányászatra szakosodott vállalkozások igyekeznek olyan földrajzi lokációt találni, ahol a működési költségeket a legalacsonyabban tudják tartani. Az olcsó munkaerő (akik a számítógéppark karbantartásáért felelősek) és olcsó áram segítette az ilyen vállalkozások Kínában való elterjedését, amelyek közül néhány olyan méretűvé vált, hogy közvetlenül az áramot termelő erőművel áll szerződésben. A bányászok kínai koncentrációja és költségelőnye azt eredményezi, hogy az újonnan létrejövő Bitcoinok nagy része ott koncentrálódik, ami fontos lehet a beszerezhetőség szempontjából. Mivel Bitcoinhoz bányászattal, másodpiacon történő vásárlással (úgynevezett Bitcoin tőzsdén) vagy Bitcoinnal történő fizetés elfogadásával lehet jutni, a kínai bányászok túlsúlya azt is jelenti, hogy ha egy hazai szereplő Bitcoint kíván birtokolni, akkor azt külföldről kell beszereznie egy Bitcoin tőzsdén. A külföldi számlára történő utalás, a jóváírás és a tényleges Bitcoin-vételért felszámított jutalékok növelhetik a Bitcoinhoz jutás költségeit, ezzel valamelyest ellenösztönözve annak használatát. 377

O’Dwyer, K. J. és Malone, D. (2014) szerint egy kisebb ország energiaigényét kívánná a jelenlegi pénzforgalom átterelése Bitcoinra.

— 644 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

Fizetési megoldások: A pénzügyi innovációk lehetővé teszik a korábban a bankrendszerhez kötött pénzforgalmi szolgáltatások külön kezelését, amelyek akár jelentősen olcsóbbak vagy gyorsabbak lehetnek a bankok által kínált megoldásoknál. Ezen szolgáltatások között szerepelnek mobilfizetési megoldások, és határokon átívelő utalási rendszerek is. Személyközi hitelezés: A peer-to-peer (P2P) platformok képesek lehetnek alapjaiban felforgatni a jelenlegi banki üzleti modelleket. A platformok lényege, hogy viszonylag alacsony jutalék fejében, bankok nélküli kapcsolat alakulhat ki a megtakarítók és a hiteligénylők között, csökkentve a hitel- és betéti kamatok közti felárat. Legfontosabb előnyük, hogy mérsékelhetik a pénzügyi közvetítés költségeit (pl. nincs szükség egy fiókhálózat kiépítésére). Ugyanakkor jelentős kockázatot hordozhat magában a P2P-hitelpiacra vonatkozó szabályozás hiánya, illetve a visszaélések potenciális elszaporodása is. Crowdfunding: A crowdfunding, vagyis a közösségi finanszírozás egy olyan megoldás, amely keretében számos magánszemély, viszonylag kis tőkehozzájárulással, új vállalkozásokat finanszíroz. Alapjául a kiterjedt kapcsolati hálók (pl. social media) szolgálnak, amelyek egyben a könnyű hozzáférhetőséget is biztosítják. A crowdfunding a befektetők körének bővítésével potenciálisan javíthatja a vállalkozói szellemet. A közösségi finanszírozás leggyakoribb formája az adomány vagy ajándék alapú, illetve a befektetésrészesedési modell. Személyes pénzügyi menedzsment: Lehetővé teszi a több banknál vezetett bankszámlaadatok egy felületen történő kezelését. A FinTech szolgáltató közvetlenül a számlavezető intézettől gyűjt információt. A részt vevő bankok egy alkalmazásprogramozási interfészen (Application Programming Interface, API) keresztül biztosítják az adatszolgáltatást a FinTech szolgáltató részére. Robo-advisory: A robottanácsadók olyan digitális platformok, amelyek automatizált, algoritmussal vezérelt pénzügyi tervezési szolgálta— 645 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

tásokat nyújtanak, minimális emberi felügyelet mellett. A folyamat az ügyfelekről elérhető információk (pénzügyi helyzet és jövőbeni célok) összegyűjtésével kezdődik, majd ezen adatokra támaszkodva, tanácsadással és/vagy automatikusan történő befektetéssel zárul. A modern robottanácsadók megjelenése néhány országban már érdemi hatással volt a befektetési piacokra, mivel szolgáltatásukat közvetítők nélkül, egyenesen a fogyasztóknak nyújtják. RegTech: Az úgynevezett „Regulatory Technology” (RegTech) vállalatok lényege, hogy technológiájuk és szoftvereik támogatásával más vállalatokat segítenek abban, hogy megfeleljenek bizonyos szabályozási követelményeknek. Ezáltal a RegTech szolgáltatók hatékonyabbá és olcsóbbá teszik a jogszabályi megfelelést más vállalatok számára. InsurTech: A technológiai újítások használatát jelenti a biztosítás területén, amelyek célja a megtakarítások és a hatékonyság növelése. Az InsurTech főként olyan megoldásokban jellemző, mint a teljesen testreszabott szolgáltatáscsomagok, valamint a dinamikus díjazás, amelyet az internetes eszközökről begyűjtött adatok felhasználása tesz lehetővé. Ezek a vállalatok képesek a kockázati csoportok részletesebb és pontosabb felosztására, ezáltal termékeik is versenyképesebbé válnak. 8-3. keretes írás Összehasonlítás − FinTech innovációk régen és most

A FinTech jelenség nem új keletű, kezdetei az 1800-as évek második felére tehetők (ide sorolják például a távíró feltalálását, valamint a transzatlanti kábelek lefektetését). Emiatt az 1900-as évek második felében jellemző fejlesztéseket a FinTech 2.0 kifejezéssel lehet illetni.378 Az információs technológia fejlődése és a digitalizáció már a múlt évezred végén is kiemelt szerepet játszott a pénzügyi rendszer működésében és üzleti modelljének

378

Arner és szerzőtársai (2016).

— 646 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

alakulásában. A fejlesztések ezen időszaka az ATM bemutatásával indult, aminek köszönhetően a második világháború után feltalált bankkártyák alkalmazása elterjedhetett. Ez volt az első mérföldkő az önkiszolgáló banki szolgáltatások történetében. A 60–70-es években széles körben jellemzővé vált a digitalizált megoldások felhasználása a bankszektorban. A bankok már ekkor használtak a mai online és mobilfizetés elődjének tekinthető elektronikus rendszert az elszámolások bonyolítására. Ezzel egy időben végbement a banki folyamatok digitalizálása, ami hozzájárult a költségek és a működési kockázatok csökkenéséhez. 1998-ra a pénzügyi szolgáltatások területe vált az első digitalizált iparággá. A bankközi elszámolások és a banki folyamatok digitalizációja lehetővé tette a bankrendszerek nemzetköziesedését is, a bankok üzleti modellje jelentősen megváltozott (Arner és szerzőtársai, 2016). A 2008-as válság után a technológiai fejlődés üteme felgyorsult, ami a pénzügyi szektorban egy paradigmaváltást hozó, új korszak kezdetét tette lehetővé. A gyors ütemű technológiai fejlődéshez a bankok csak a válságból történő kilábalást követően kezdtek el alkalmazkodni. A pénzügyi piacon ennek köszönhetően megjelentek nembanki szereplők is, ami jelenleg kihívás elé állítja a bankrendszert. A 2008-tól tartó ún. FinTech 3.0 időszak a korábbiakhoz hasonlítva rövidebb idő alatt vonultat fel jelentősen nagyobb számú újítást. Az innovációk a pénzügyi szolgáltatások csaknem teljes spektrumát lefedik, a legjelentősebb újítások a peer-to-peer szolgáltatások, az új fizetési megoldások, a mesterséges intelligencia és a Big Data eljárások. Az eddigi hagyományos modelltől elszakadva ezek az új technológiák lehetővé teszik a fogyasztó és a bank közötti fizikai kapcsolat teljes kiiktatását. A korábbiakhoz hasonlóan a FinTech 3.0 esetén is komoly kihívást jelent az adatbiztonság kérdése, ugyanakkor jelenleg sokkal nagyobb a hangsúly a bankok számára rendelkezésre álló adatállomány kiaknázásán, felhasználhatóságán az új pénzügyi szolgáltatások kialakítása kapcsán. A FinTech 3.0 sajátossága továbbá, hogy pénzügyi stabilitási kockázatok övezik az újításokat, melyek kezelésére a szabályozó hatóságoknak megfelelő stratégiákat szükséges kidolgozniuk (8-1. táblázat).

— 647 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

8-1. táblázat: A FinTech korszakok jellemzői FinTech 2.0

FinTech 3.0

Időszak

1967—2008

2008—napjainkig

Fő innovátorok

hagyományos pénzügyi szolgáltatók

start-up-ok, új piaci szereplők

Innovációk főbb fajtái

—B ankkártya, ATM — Elektronikus pénzügyi rendszerek, pénzügyi infrastruktúra (SWIFT) — Elektronikus felületek (pl. Bloomberg terminál)

—E lektronikus fizetési rendszerek (e-pénzek) — Alternatív finanszírozási lehetőségek (crowdfunding, P2P hitelezés)

TOP FinTech-ek

— — — — —

Szabályozói beavatkozás szüksége

Nem

ells Fargo &Co (US) W ICBC (CN) JP Morgan(US) CCB (CN) Bank of America (US)

uFax (CN) L Square (US) Markit (US) Stripe (US) Lending Club (US)

Igen, a paradigmaváltás megköveteli a fokozott szabályozói figyelmet

Forrás: Arner et al. (2016) alapján a szerzők szerkesztése.

8.3. FinTech innovációk potenciális hatásai a bankszektorra 8.3.1. A FinTech innovációk általános hatásai a bankszektorra

A FinTech innovátorok jellemzően nemcsak új termékeikkel és szolgáltatásaikkal befolyásolják az egyes pénzügyi piacokat, hanem újfajta üzleti modelleket és működési struktúrákat is kialakítanak. Ez az inkumbens piaci szereplők számára – amennyiben megfelelően használják ki az megoldásokat – lehetőséget is rejt magában. A különféle banki rendszerek számára az újfajta működési mechanizmusok számos előnnyel járnak, amelyek közül az automatizáció szerepe kiemelt. Egyrészt az optimalizáció révén a belső banki folyamatok gyorsabbá és átláthatóbbá válhatnak, az új üzletmenetek elterjedése elősegíti a kockázatok pontosabb becslését és árazását, az információs aszimmetria csökkenhet. Másrészt a gyors alkalmazkodás erősítheti az — 648 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

innovációt előtérbe helyező intézmények piaci versenyben elfoglalt pozícióját. Az átláthatóbb működés következtében az intézmények elfogadottsága az ügyfelek és befektetők körében is egyaránt javul. A pozitív hatások mielőbbi érvényesítéséhez szükséges a hagyományos piaci szereplők teljes elköteleződése, ezért ajánlott az innovációs fókusz beépítése az intézményi stratégiába, valamint az innovatív ötletek mielőbbi felhasználása és felkarolása (Dapp, 2014). A bankrendszer szereplői jellemzően több évtizedes működési tapasztalattal rendelkeznek, amelynek következtében többek között a kockázatfelmérés, -kezelés, illetve a szükséges infrastruktúra terén kompetens tudással rendelkeznek. Egy újonnan induló FinTech vállalkozás számára az efféle tudás nem feltétlenül érhető el, így a hagyományos piaci szereplők versenyelőnnyel rendelkezhetnek velük szemben e téren. Mindezek mellett a bankok rendszeres kapcsolatban állnak a szabályozó és felügyeleti hatóságokkal, tisztább képük van arról, hogy mely fejlesztési javaslataik megvalósítására van mód az aktuális szabályozói környezetben, milyen jogszabályi kötelezettségeik vannak a működésükhöz, fejlesztéseikhez kapcsolódóan. A bankok helyzeti előnye ezért megfelelő alapot biztosíthat az innovációk kialakításához és felhasználásához (BIS–FSB, 2017). A bankrendszer költségszintje – bár az elmúlt években jelentősen javult – továbbra is magas, Európában jelenleg 60 százalék körül mozog az átlagos költség/bevétel mutató, és átlagosan 1,5 százalék körül a működési költségek eszközarányos mértéke. A működési költségek jelentős szintje az intézmények kiterjedt fiókhálózatának is köszönhető. A magas költségeket a bankok a bevételek növelésével kompenzálják, ami drágább pénzügyi szolgáltatásokhoz vezet (8-9. ábra). Ezzel szemben az innovátorok működési költsége jellemzően alacsony, kevesen rendelkeznek tényleges ügyfélközpontokkal, főként online érhetők el szolgáltatásaik, így agresszívabb árazási politikát folytathatnak és magasabb hozamot képesek nyújtani a befektetőknek. A fogyasztók számára a banki termékeknél kedvezőbb feltételek fokozzák a piaci versenyt, ami további árleszorító hatással bír. Az inkumbens intézmények így egyszerre — 649 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

érzékelnek bevétel- és költségoldali nyomást, amelyre reagálva mindkét oldalon racionalizálás szükséges. A banki működés költségszerkezetének átalakítására, továbbá megújítására a FinTech iparág megjelenésével kialakult új technológiák megfelelőnek bizonyulhatnak, ezáltal kialakítható egy fenntartható, alacsonyabb költségszint, amely összességében a teljes pénzügyi rendszer hatékonyságát is javíthatja (EC, 2017). 8-9. ábra: Eszközarányos kamateredmény és működési költségek az EU-tagállamokban 3,5

Kamateredmény / összes eszköz (%)

3,5 BG

3,0 2,5

2,5

SK CY

2,0

1,5

FI LU

0,5 0,0

0,5

CZ LT

1,0

0,0

3,0

RO PL

1,0

HU*

2,0 1,5

IE IT

1,0

0,5 1,5

2,0

2,5

3,0

3,5

0,0

Működési költség / összes eszköz (%) Megjegyzés: Az adatforrás konszolidált, IFRS szerinti adatokat tartalmaz. 2017. harmadik negyedéves, évesített adatok alapján. HU* a külföldi leánybankok és a működési költségek közé sorolt bankadó, illetve tranzakciós illeték nagysága nélküli értékeket mutatja. Forrás: EKB.

A bankrendszer szereplői működési tapasztalataiknak köszönhetően nagy és széles körű adathalmazzal rendelkeznek a fogyasztói és befektetői szokásokról. Ezen adatok részletes elemzése révén tájékozódhatnak az aktuális piaci igényekről, valamint a jövőbeli fejlesztési irányok kijelölését is meghatározhatja ezen adatok figyelembe vétele. Adatfelhasználás terén erős növekedési potenciállal rendelkeznek az intézmények, mivel a Big Data széles körű elérhetőségének köszön— 650 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

hetően a bankok számára is lehetőség nyílt bankon kívüli ügyféladatok hatékony felhasználására. Amennyiben képesek egy versenyképes adatökoszisztéma kiépítésére, úgy az nagy segítségükre lehet mind az értékesítés, mind a kockázatkezelés területén. 8-4. keretes írás „Az adat a jövő aranya” — régi szereplők új tevékenységgel

A digitalizált társadalom nagy mennyiségű, széleskörűen felhasználható adatot hoz létre. Az okostelefonok és egyéb internetre csatlakozó eszközök használatával a világon naponta 2,5 trillió bájt adat keletkezik. Az elérhető adatok mennyiségének további rohamos növekedése várható, miután a jelenleg létező adatmennyiség 90 százaléka csupán az elmúlt két évben jött létre (WEF, 2017a). Az adatok generálásához jelentősen hozzájárul az online közösségi terek (pl.: Facebook) és kereskedelmi portálok (pl.: Amazon) elterjedése. Emellett nagy mennyiségű adat keletkezik a gépek közötti kommunikáció, kártyás tranzakciók és telekommunikáció során is. E rendkívül nagy méretű adathalmaz (más néven Big Data) elemzésével önmagában is értékes információkhoz juthatnak a vállalatok a fogyasztói szokásokat illetően, viszont a mesterséges intelligencia fejlődése még értékesebbé teszi az adatot. A gépi tanuláshoz és a későbbi működéshez is elengedhetetlen a jó minőségű és kellő mennyiségű adat rendelkezésre állása. A mesterséges intelligencia elterjedésével több munkafolyamat is automatizálható lesz. Az adatforradalom legnagyobb nyertese az lehet, aki képes hatékonyan hasznosítani ezt a folyamatosan növekvő adathalmazt, ami külön szakértelmet és fejlett infrastruktúrát kíván. Az adatok kiaknázása a fogyasztók számára is hasznos lehet, miután hozzájárul ahhoz, hogy korszerű, olcsó és testreszabott szolgáltatásokat érhessenek el. Az adatmennyiség növekedése és a technológiák fejlődése a bankszektor számára is lehetőséget hordoz magában. Az új adatelemzési módszerek, a mesterséges intelligenciával együtt lehetővé teszik olyan rendszerek fejlesztését, melyek működés közben tökéletesítik magukat, és teljesítmé-

— 651 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

nyük folyamatosan javul. A bankszektor ezt az értéklánc több szintjén is fel tudja használni. A fogyasztói szokások mélyebb ismerete támogatja a termékfejlesztést és a marketinget, lehetővé teszi a szolgáltatások személyre szabását. Az ügyfélkockázat minél pontosabb felmérése lehetővé teszi a hiteltermékek egyedi árazását. A befektetési tanácsadás automatizálása a robottanácsadók megjelenésével pedig szélesebb fogyasztói körnek teszi elérhetővé a szolgáltatást. A mesterséges intelligencia felhasználása csökkentheti a bankok működési költségeit, így banki jövedelmezőségi szempontból is kedvező.

Az új megoldások kontrollálatlan térnyerése azonban veszélybe sodorhatja az inkumbens szereplők piaci helyzetét. A technológiavezérelt innováció révén az újonnan létrejött vállalatok mellett más gazdasági szektorokban sikeresen működő vállalatok is kiterjeszthetik termékpalettájukat a pénzügyi szolgáltatásokra. A szektorok közötti határok elmosódása új üzleti modelleket, újfajta termékeket és szolgáltatásokat jelentethet meg, a bankok szerepe és piaci részesedése mérséklődhet. Különösképpen a technológiai cégek nyitása jelenthet veszélyt a bankrendszer számára, ugyanis ezek a fejlett informatikai rendszerük és infrastruktúrájuk révén népszerűek lehetnek a felhasználók körében (WEF, 2017b). Számos FinTech innováció egy új, korábban nem ismert technológia vagy üzleti modell köré építheti a tevékenységét, ezáltal nem áll rendelkezésre a működésükhöz hasonló viszonyítási alapként felhasználható tevékenység, az innovátorok teljesítményének fenntarthatósága nehezen mérhető. Míg a hagyományos piaci szereplők sokszor képesek lehetnek rendszerszinten gondolkodni, tervezni, valamint a hosszú távú működés feltételeit előtérbe helyezni, addig az új szereplők főként rövid távon kívánnak meghatározó piaci részesedést elérni. Az inkumbensek számára az innovatív vállalatok gyors növekedése és eredményessége ezért félrevezető lehet, téves ösztönzőket generálhatnak, ugyanakkor hosszabb távon várhatóan nem tartható fenn a kezdeti növekedési ütem. Továbbra is szükséges tehát a körültekintő tervezés az innovációk adaptálása mellett (BIS–FSB, 2017). — 652 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

A bankokban a transzformációs mechanizmust több tényező is korlátozhatja. Egyrészt a stratégia és a jövőbeli irányok kialakítása időigényes folyamatnak ígérkezik, a komplex intézmények átalakulását a területek közötti összekapcsoltság, a jellemzően többlépcsős döntéshozatali folyamatok egyaránt visszafoghatják. Másrészt, továbbra is mutatkozhat egyes fogyasztói csoportok körében igény az offline ügyintézésre, így annak inkrementális fejlesztésére is szükség lehet a digitális csatornák kiépítése mellett. A kettős fókusz révén a költségcsökkentést célzó hatékony erőforrás-elosztás nem feltétlenül tud megvalósulni, fennáll annak a kockázata, hogy a költségek csökkenésében nem sikerül jelentős javulást elérni. Az erősödő versenyhelyzet okozta csökkenő piaci árak következtében a hagyományos banki szereplők rövid távon jelentős árbevétel-kiesést tapasztalhatnak. A lassú költségoldali alkalmazkodás miatt az elmaradó bevételek ellensúlyozásaként és a jövedelmezőség fenntartása érdekében kockázatosabb üzletpolitikát folytathatnak. Egyrészt növelhetik a magasabb kockázati besorolású ügyfelek részarányát, másrészt kevésbé biztonságos technológiákat adaptálhatnak, vagy ezen megoldások előzetes megismerésére és tesztelésére a szükségesnél kevesebb időt fordíthatnak. A magasabb kockázatvállalási hajlandóság révén a működési és rendszerkockázatok egyaránt érdemben növekedhetnek (EC, 2017). Amennyiben a hagyományos banki szereplők lemaradnak a szükséges megújulásban, az affluens, innovációra nyitott ügyfeleiket elveszíthetik. A jelentős ügyfélszám-visszaesés okozta bevétel- és forráscsökkenés ezzel párhuzamosan megemelheti a bankok megmaradó ügyfeleinek költségeit, ami tovább fokozhatja a bankok háttérbe szorulását a fogyasztói preferenciák tekintetében. Azonban a technológiai fejlesztés terén is létezhetnek olyan megoldások, amelyek következtében számos fogyasztó esetlegesen kizárásra kerül a banki termékek meghatározó részéből. A széles körű adatelemzés és a scoring modellek optimalizálása eltorzíthatja a kockázatérzékelési és -mérési mechanizmusokat, egyes kockázatosabbnak ítélt fogyasztók számára pedig lehetetlenné válik bizonyos termékkörök igénybevétele a kockázati profil alapú döntés során meghatározott irreálisan magas árak miatt (EC, 2017). — 653 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

8.3.2. A FinTech hatása a pénzforgalmi piacra

A pénzforgalom esetében két tényező hoz változást a közeljövőben, amely jelentős mértékben befolyásolhatja a bankszektort is. Az egyik az azonnali fizetések bevezetése több országban, amely szinte minden fizetési helyzetben lehetővé teszi az elektronikus fizetéseket. A másik a pénzforgalmi szolgáltatásokról szóló új uniós irányelv (PSD2)379 hatályba lépése, amely szabályozott módon teszi lehetővé új nembanki (harmadik fél típusú) pénzforgalmi szolgáltatók piacra lépését. Ez fokozott versenyhelyzetet jelent a jelenlegi piaci szereplők számára, amelynek révén gyengülhetnek ügyfélkapcsolataik, ugyanakkor a hagyományos banki szereplők számára is lehetséges a „FinTech típusú” átalakulás és szolgáltatásnyújtás. PSD2: A 2018-ban hatályba lépett új európai pénzforgalmi irányelv (PSD2) célja a hatékonyabb pénzforgalom és az internetes fizetések fokozott biztonságának elérése, a fogyasztók védelme és a verseny erősítése a piaci szereplők között. Ez utóbbi egyik legfontosabb eleme a harmadik fél típusú szolgáltatók működésének szabályozása, melynek keretében a számlavezető bankokat is kötelezik rendszereik megnyitására az engedéllyel rendelkező új, FinTech típusú szolgáltatók felé. A PSD2 ugyanakkor számos más téren is hoz újdonságokat, például az erős ügyfélhitelesítés bevezetését meghatározott helyzetekben, ami a tudás (pl. PIN-kód), biológiai tulajdonság (pl. ujjlenyomat) és birtoklás (pl. egy mobiltelefon) hármas követelményéből kettő meglétét írja elő, ezáltal téve biztonságosabbá az elektronikus fizetéseket. Emellett a fogyasztóknak kedvező szabálymódosítások is hatályba lépnek, így többek között a lerövidülő panaszkezelési idő vagy a pénzforgalmi szolgáltatók bizonyítási terhe a vitatott esetekben.

379

irective (EU) 2015/2366 of the European Parliament and the Council on payment D services in the internal market. http://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/ PDF/?uri=CELEX:32015L2366&from=EN

— 654 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

Az azonnali fizetési szolgáltatások egyre több országra kiterjedő bevezetése annak következménye, hogy a pénzügyi infrastruktúrák nem képesek megfelelni a mai kor fogyasztói elvárásainak és technológiai színvonalának. Ezt és a FinTech cégek szolgáltatásaival szemben ebből fakadóan fellépő hátrányokat felismerve számos országban a kereskedelmi bankok maguk kezdeményeztek fejlesztéseket az azonnali fizetési infrastruktúra létrehozása érdekében. Emellett a jegybankok is aktívan léptek fel a kérdésben, mivel az azonnali fizetések az eddiginél lényegesen több fizetési helyzetben teszik lehetővé az elektronikus fizetési módok használatát a készpénz helyett. Európai szinten is számos intézkedés történt ezen a téren, többek között kialakításra került egy harmonizált szolgáltatás nyújtását célzó szabálykönyv380 és az Európai Központi Bank is vizsgálódik a szükséges infrastruktúrafejlesztésekkel kapcsolatosan.381 Az azonnali fizetés jellemzője „szinte” minden országban a folyamatos (24/7/365) elérhetőség és a közel azonnali (néhány másodpercen belüli) jóváírás a kedvezményezett számláján. Sok esetben társul az azonnali fizetés bevezetéséhez egy másodlagos számlaazonosítókat (pl. mobiltelefonszámokat) nyilvántartó központi adatbázis létrehozása is, ami egyszerűbb átutalás-indítást tesz lehetővé a felhasználók számára, és kiküszöböli a korábbi pénzügyi infrastruktúrák hiányosságait. Az európai működési modellel összhangban a magyar rendszer sajátossága a rétegzett felépítés, amely a központi másodlagos számlaazonosító adatbázis és a fizetéseknél alkalmazott nyílt szabványok segítségével átjárható kiegészítő szolgáltatások piaci fejlesztését teszi lehetővé a központi infrastruktúrára épülve, ezáltal az innovációt is nagymértékben segíti.

ttps://www.europeanpaymentscouncil.eu/document-library/rulebookh s/2017-sepa-instant-credit-transfer-rulebook 381 https://www.ecb.europa.eu/paym/intro/news/articles_2017/html/201706_article_tips.en.html 380

— 655 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az infrastrukturális fejlesztések mellett jogszabályi változások is a pénzforgalmi piac átrendeződését eredményezhetik. Míg a korábban bevezetett európai fizetési számla irányelv (PAD) a szolgáltatóváltást tette egyszerűbbé, addig a PSD2 révén megjelenő új piaci szereplőkkel tovább fokozódhat a verseny, ami a fogyasztók számára jobb ügyfélélményt kínáló szolgáltatásokat jelenthet alacsonyabb áron. A PSD2 kétféle új szolgáltatótípus megjelenését szabályozza: a fizetéskezdeményezési szolgáltatókon keresztül az ügyfelek átutalási megbízásokat adhatnak be számlavezető pénzforgalmi szolgáltatójuknak; a számlainformációs szolgáltatók pedig a fizetési számlákkal kapcsolatos adatokhoz (egyenleg, tranzakciós forgalom) férhetnek hozzá, ezáltal az ügyfeleknek lehetősége van egy helyen kezelni pénzügyeiket, akár több banknál vezetett számla esetében is, és a szolgáltatók a legkedvezőbb ajánlatok (pl. hitelek, befektetések) megtalálásában is segíthetnek. E szolgáltatók hozzáférését a fizetési számlákhoz a számlavezetőknek az irányelv alapján biztosítania kell, ami azt jelentheti, hogy a jövőben az ügyfelek már nem feltétlenül a számlavezető bankjukkal lesznek kapcsolatban, a személyre szabott ajánlatok miatt pedig akár hamarabb is válthatnak a pénzforgalmi szolgáltatók között (Cortet és szerzőtársai, 2016). Jogszabályváltozás nyomán egyrészt jelentősen csökkennek a piacra lépési korlátok a pénzforgalmi szolgáltatások piacán, és már viszonylag kis befektetett tőkével lehetővé válik a FinTech cégek számára a megjelenés a szolgáltatási szinten. Másrészt a bankok is dönthetnek úgy, hogy fizetéskezdeményezési vagy számlainformációs szolgáltatóvá válnak, azaz a hagyományos pénzforgalmi szolgáltatók FinTech jellegűvé alakulása is elkezdődhet. A szolgáltatási szerep előtérbe kerülése az infrastruktúra üzemeltetéssel szemben a gazdaság számos területén megjelent már, elég csak az olyan klasszikusnak tekinthető példákra gondolni, mint az Uber vagy az Airbnb, amelyek anélkül váltak a személyszállítás és a szállásfoglalás terén meghatározóvá, hogy kiépítették volna saját infrastruktúrájukat.

— 656 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

Az infrastrukturális változást jelentő azonnali fizetési rendszerek a korábbinál lényegesen több fizetési helyzetre terjeszthetik ki az elektronikus fizetési módok használatát, amely a növekvő verseny ellenére is többletprofitot eredményezhet a pénzforgalmi szolgáltatók számára az emelkedő forgalom révén. Azaz bár a PSD2 hatályba lépése után feltehetően még több szolgáltató fog küzdeni az ügyfelekért, de a sok országban, így Magyarországon is domináns készpénzhasználat elektronizálása további profitlehetőséget jelent a piaci szereplők számára a korábbi időszakokhoz képest. A felsoroltak mellett a FinTech cégek további megjelenési lehetősége az ügyfelek számára kevésbé érzékelhető technikai szolgáltatóként történő piacra lépés. Ezeket a szolgáltatásokat elsősorban a hagyományos banki szereplők számára nyújtják, akik számára sok esetben jobban megéri bizonyos feladatok és folyamatok kiszervezése. Így a FinTech cégek egyik ágaként például kialakultak a korábban már jelzett RegTech cégek, amelyek többek között automatizált riporting szolgáltatások révén segítik a bankok megfelelését a szabályozói elvárásoknak (compliance) (Deloitte, 2016).

8.3.3. FinTech hatása a szabályozásra

A FinTech újítások megjelenése átalakítja a pénzügyi közvetítés piacát, így hatással van a pénzügyi stabilitásra, azon keresztül pedig a szabályozásra is. Ezek a hatások részben kedvezőek: az új piaci szereplők belépése diverzifikálja a piacot, ami erősíti a pénzügyi stabilitást. Az olcsóbb és könnyebben elérhető szolgáltatások több felhasználóhoz juthatnak el, így a pénzügyi integrációt is javítják (8-2. táblázat). Az új termékek, szolgáltatások és üzleti modellek megjelenése egy decentralizált és diverzifikált piac kialakulását eredményezheti, olyan alternatív befektetési lehetőségek jöhetnek létre, amelyeknek más esz-

— 657 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

közosztályokkal összevetve alacsony a korrelációja. Várhatóan a piaci koncentráció mérséklődik, a rendszerszinten jelentős intézmények száma csökkenhet. Az eltérő technológiák és működési mechanizmusok csökkentik a piaci szereplők összekapcsoltságát, az exogén piaci sokkokkal szemben ellenállóbbá válik a pénzügyi rendszer (FSB, 2017). A FinTech innovációk egyik lehetséges iránya a korábban már jelzett RegTech megoldások kialakítása és elterjedése, ami hatékonyabbá és olcsóbbá teheti a pénzintézetek szabályozási követelményeknek való megfelelését és a szabályozási célok elérését. A RegTech megoldások kiterjedhetnek többek között az adatszolgáltatási kötelezettségekre, a működési és hitelkockázatok szabályozói megfelelésére, a fogyasztó- és adatvédelemre, valamint a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni védelmi rendszerre. Az innovációk révén számos lehetőség adódik a szabályozás hatékonyságának javítására, ami a pénzügyi stabilitást erősítheti (BIS, 2017). A technológiai innovációnak köszönhetően a pénzügyi termékek és szolgáltatások szélesebb fogyasztói és befektetői kör számára válnak elérhetővé. A digitalizáció következtében azok a szereplők, akik számára korlátozottan áll rendelkezésre banki kapcsolat kialakítása, számos új csatornán keresztül vehetik igénybe az egyes termékeket és szolgáltatásokat. Ez a jelenség különösen olyan térségekben fontos, ahol a pénzügyi rendszer még alacsony fejlettségi szinten áll. A pénzügyi integráció mélyülése révén a beruházásokhoz szükséges tőke könnyebben és gyorsabban elérhetővé válik a vállalkozások számára, amelynek következtében a pénzügyi közvetítés nagyobb mértékben támogathatja a gazdasági fejlődést. (BIS–FSB, 2017).

— 658 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

8-2. táblázat: A technológiai innovációk lehetséges pozitív hatásai a pénzügyi közvetítésre Terület

Lehetséges haszon

Hatás a pénzügyi közvetítésre

Pénzügyi stabilitás

Diverzifikáció, — Új termékek, szolgáltatások és üzleti modellek decentralizáció alakulnak ki — Exogén piaci sokkokkal szemben ellenállóbb lehet a pénzügyi rendszer

Intézményi működés

Piaci hatékonyság

— A fokozódó verseny árleszorító hatással bír — Fenntartható, alacsonyabb költségszint alakulhat ki — Az információs aszimmetria várhatóan mérséklődik

Felhasználók

Pénzügyi integráció

—P énzügyi termékek az ügyfelek szélesebb köre számára válnak elérhetővé — Csökkenő keresési költségek, forrásszerzés ideje rövidül — Globális termékek és szolgáltatások hazai beépülése

Forrás: MNB (2017) és BIS — FSB (2017) alapján a szerzők szerkesztése.

A FinTech szolgáltatások azonban negatív hatással is bírhatnak a közvetítőrendszerre (8-3. táblázat). Több esetben ugyanis szabályozatlan formában jelennek meg, így a szabályozó hatóságoknak nincs rálátása működésükre, ami kockázatot hordoz magában. A piaci verseny élénkülése a kedvező hatások mellett prociklikus működésre ösztönözheti a hitelnyújtó intézményeket, szolgáltatókat, ami felerősíti a reálgazdasági kilengéseket. A piaci szereplők közötti csatlakozási pontok számának növekedése pedig fokozott kiberkockázatot eredményezhet. A technológiai fejlődés következtében kialakuló innovációk többnyire szabályozatlan formában jelennek meg a pénzügyi rendszerben, amelyekre így a szabályozó hatóságoknak nincs közvetlen rálátásuk és hatásuk. Az új szereplők működése jellemzően érzékeny a likviditási sokkokra, egyes tevékenységek magas tőkeáttételt okozhatnak, valamint az eszközök és források lejárati eltérése is jelentős lehet. Az innovátorok az ideiglenes működési nehézségeik kezelésére korlátozottan tudnak igénybe venni szabályozatlan tevékenységük révén olyan biztosítékokat, mint például a jegybank – az inkumbens szereplők által elérhető – végső hitelezési funkciója. Továbbá a szektorban zajló változás gyorsasága megnehezíti a kockázatok monitoringozását, valamint — 659 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

bizonytalanná válik a várható piaci veszteségek számszerűsítése. Ös�szességében a makro- és mikroprudenciális szabályozás hatékonysága is csökkenhet, ami a pénzügyi rendszer sokkellenálló képességének romlását is jelentheti. Ezért is szükséges a szabályozói keretrendszer további fejlesztése (FSB, 2017). 8-3. táblázat: A technológiai innovációk lehetséges negatív hatásai a pénzügyi közvetítésre Terület Pénzügyi stabilitás

Intézményi működés

Lehetséges kockázat

Hatás a pénzügyi közvetítésre

Szabályozási arbitrázs

— S zabályozatlan technológiák jelennek meg a pénzügyi rendszerben — A makroprudenciális szabályozás, illetve a jegybanki végső hitelezési funkció hatékonysága csökken

Prociklikalitás

— A piaci szereplők döntéshozatalában hasonló mintázatok alakulhatnak ki, amelyek súlyosbíthatják a gazdasági növekedés és a piaci árak ingadozásainak mértékét és hatását — Más ágazatokra átgyűrűző kockázatok is megjelenhetnek a transzmissziós csatornákon keresztül

Rendszerkockázatok felépülése

—E gy, a piacon meghatározó innovatív szereplő helyettesíthetősége nehéz — Intézmények helyett tevékenységek válhatnak rendszerszinten jelentőssé

Jövedelmezőség, működés fenntarthatósága

—Ú j piaci szereplők teljesítményének relatív mérhetősége korlátozott, működésük érzékeny a likviditási sokkokra — Magas tőkeáttétel, magas eszköz-forrás lejárati eltérés

Működési kockázatok

— Az erősödő versenyhelyzet növelheti egyes piaci szereplők kockázati étvágyát — Az adatminőség meghatározó a működés folyamán — Komplex IT struktúra kialakulása és a tevékenységkiszervezés korlátozzák az átlátható működést

Felhasználók Ügyfélvédelem, — Ügyfelek megtévesztésének, megkárosításának veszélye adatkezelés Forrás: MNB (2017) és BIS — FSB (2017) alapján a szerzők szerkesztése.

Szignifikáns versenyelőnyhöz juthatnak azok a piaci szereplők, amelyek elsők között adaptálnak egy újszerű megoldást a pénzügyi rendszerben. A többi szereplőhöz képest a korai reagálás következtében rövid időn belül jelentős piaci részesedést érhet el az új technológiát alkalmazó innovátor, ami a koncentrációs kockázatok növekedésével járhat rövid — 660 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

távon. Amennyiben ezt a szűk szegmensben meghatározóvá és rendszerszinten jelentőssé váló szereplőt valamilyen sokk éri, a helyettesíthetősége nehéz a várhatóan sajátos üzleti modellje miatt, valamint a hasonló technológiát alkalmazó versenytársak esetleges fejletlensége okán. A pénzügyi rendszer működése, főként a banki hitelezés prociklikus jellegű, hiszen gazdasági fellendülés esetén a bankok hajlamosak arra, hogy lazítsák a hitelezési feltételeket, várakozásaik optimistábbak legyenek, míg gazdasági dekonjunktúra esetén a jövedelmezőség és tőkehelyzet romlását fékezve jelentősen visszafogják hitelezési tevékenységüket (Horváth és szerzőtársai, 2002). Mivel az innovációk képesek növelni a piaci versenyt, a hitelezési kondíciók lazítása a gazdaság felívelő szakaszában szignifikánsan erősödhet, a befektetők és kölcsönfelvevők közötti interakciók nagyobb kilengést mutathatnak a hagyományos finanszírozási formákhoz képest. A pénzügyi szektor prociklikus működése fokozódhat, visszaesés esetén a reálgazdasági veszteségek is érdemben növekedhetnek az innovációk túlzott versenyösztönző hatása okán (FSB, 2017). Továbbá az iparág gyors növekedése és az innovációk fokozott terjedése előidézheti, hogy a pénzügyi rendszer az egyes iparági hírekre, változásokra érzékenyebben reagáljon, így egy különösen volatilis piac jöhet létre. A technológiai fejlődés és a mélyülő pénzügyi integráció következtében számos tranzakcióból a hagyományos közvetítői szerepben működő intézmények kimaradhatnak, azonban a gazdasági szektorok közötti fertőzési csatornák továbbra is meghatározók lehetnek. Az új üzleti modellekben közvetlen interakció alakul ki a kereslet és a kínálat között, ami megnöveli a piaci szereplők közötti csatlakozási pontok számát. A közvetlen érdekeltség révén egy szereplő visszaesése meghatározó lehet, amit fokozhat az IT rendszerek térnyerése okozta kiberkockázat növekedése. Mivel az innovációs törekvések fő célja jellemzően az automatizált és mesterséges intelligencia alapú működés kialakítása, a folyamatok ember általi felügyelete is mérséklődik, ami nem várt kockázatok realizálódását is jelentheti. Számos piacon az inkumbens intézmények közötti nagyfokú összeköttetés továbbra is fennmaradhat, ami kiegészülhet az informatikai rendszerek összekapcsolódásá— 661 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

val. A kapcsolódási pontok növekedése, az informatikai rendszerek és felületek egységesedése, valamint a reálgazdasági szereplők beépülése a közvetítésbe számos sérülékenységi pontot jelenthet a teljes pénzügyi rendszer számára, a transzmissziós csatornákon keresztül pedig más gazdasági ágazatokra is átgyűrűzhetnek a kockázatok (FSB, 2017).

8.4. Szabályozási dilemmák és válaszok 8.4.1. A FinTech innovációkkal kapcsolatos lehetséges szabályozói hozzáállás

A makroprudenciális szabályozás hatékonyságát érdemben befolyásolhatja, hogy a FinTech innovációk a teljes pénzügyi rendszerre hatással lehetnek. A technológiai fejlődés révén megjelenő új termékek, szolgáltatások, üzleti modellek intézmény- és szektorfüggetlen módon több vállalat működését is átalakíthatják, valamint számos új vállalat jöhet létre ezek mentén. A jelenleg érvényben levő makroprudenciális eszköztár hatásosságát főként az új vállalatok piacra lépése mérsékelheti. Ezek a tevékenységi engedély megszerzését követően csak mikroszinten kerülnek szabályozásra, makroszinten ezért a jelenlegi szabályozási keretrendszer felülvizsgálata szükséges, kiterjesztve azt a bankokon kívüli piaci szereplőkre is. A revízió során nagy hangsúlyt kell kapnia annak, hogy a szabályozás valamennyi szereplőre a rendszerkockázatokhoz való hozzájárulással arányosan vonatkozzon, egyenlő versenyfeltételek megteremtése mellett (He és szerzőtársai, 2017). A szabályozási keretrendszer kialakítását nehezítheti az új technológiák megértéséhez szükséges szakértelem lehetséges hiánya. A FinTech területen már megjelent technológiai megoldásokat jelenleg is nagyfokú heterogenitás jellemzi, a jövőben várhatóan megjelenő újabb ötletek pedig még komplexebb piac kialakulását eredményezhetik. A kialakuló technológiák a szabályozó hatóságok számára többnyire ismeretlenek, kevés tapasztalattal rendelkeznek ezek kapcsán, azonban a megfelelő szabályozási környezet kialakításához elengedhetetlen a technológiai háttér pontos ismerete. A digitalizáció következtében igény mutatkoz— 662 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

hat a szabályozó és felügyeleti hatóságok informatikai rendszereinek megújítására, a munkavállalók informatikai képzettségének növelésére, valamint az újfajta üzleti modellek megjelenése is változásokat hozhat a szabályozói működésben (BIS, 2017). A FinTech innovációkat ösztönző szabályozói keretek kialakítása nemzetgazdasági szempontból és a pénzügyi rendszer versenyképessége szempontjából is előnyös lehet. A FinTech innovációk útján elérhető pénzügyi szektorbeli költséghatékonyság-növekedés, a stabilitás erősödése, és a fogyasztói többlet potenciális növekedése pozitív hozadékai lehetnek a megfelelő szabályozói válaszok kialakításának. Összességében a gazdaság hosszú távú teljesítményét, versenyképességét érdemben befolyásolhatja, hogy miként kezeli egy adott szabályozói rendszer a FinTech innovációk megjelenését, mennyire tudja megfelelően ösztönözni azok elterjedését, a kockázatok hatékony kezelése mellett (MNB, 2017). Egy szabályozó hatóságnak az optimális keretrendszer megalkotásakor a „laissez-faire” és a teljesen tiltó szabályozói hozzáállás közötti egyensúlyt úgy kell megtalálnia, hogy a pénzügyi stabilitás veszélyeztetése nélkül segítse a technológiai fejlődést (8-10. ábra). 8-10. ábra: A FinTech megoldásokkal kapcsolatos szabályozói dilemma

„Laissez-faire”

Túlzott szigor

Szabályozói dilemma

Nem fair előny FinTech versenyelőny a szigorúan szabályozott bankpiaccal szemben

Fogyasztóvédelem Betétesek/befektetők megkárosításának növekvő veszélye

Cél: A két hozzáállás közötti egyensúly megtalálása — A FinTech innovációk támogatása a pénzügyi stabilitás megőrzése mellett

Forrás: MNB.

— 663 —

Kontroll elvesztése „Szabályozói arbitrázs”, határon átnyúló szolgáltatások veszélye

Innováció korlátja A „drága” banki működési modell „bebetonozása”, a fejlődés visszafogása

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A FinTech innovációk „laissez-faire” szemléletmódú szabályozása

Egy megengedő szabályozói hozzáállással a jelenlegi piaci viszonyok között az új termékek és szolgáltatások köztudatba való beépülése valószínűleg gyorsan végbe menne. Többek között a fogyasztókra háruló költségek jelentős csökkenésnek indulnának, aminek köszönhetően a digitális ügyfélélmény ugrásszerű növekedésnek indulna. Ez azonban számos kockázatot hordozna magában. Egyrészt a banki szereplőket sújtó szigorú szabályozási követelményekhez képest jogosulatlan ver senyelőnyt élveznének a FinTech megoldások, másrészt a részletes szabályok hiánya az érintettek számára is veszélyeket hordoz. Egy kiforratlan megoldás korai piacra kerülése mind a fogyasztók, mind a finanszírozók számára nem várt veszteségeket is okozhat. A túlzottan megengedő szabályozói hozzáállást követve a pénzügyi közvetítés egy olyan szegmensbe tolódhat át, amelyre a szabályozó hatóságoknak már csak közvetett ráhatásuk lesz, így a kisebb, kevesebb tapasztalattal rendelkező piaci szereplők hatékony kockázatkezelési mechanizmusai sem tudnak kialakulni (Zetzsche és szerzőtársai, 2017). A FinTech innovációk teljes tiltása

A FinTech megoldások teljes tiltása visszafoghatja az innovációs hajlamot, a hagyományos bankrendszeri szereplők klasszikus működése bebetonozódna. Egy túlzottan szigorú szabályozási környezet következtében mind az innovációk, mind az ügyfelek elfordulhatnak a hazai piactól. A határokon átívelő lehetőségek kihasználása valószínűleg még tovább emelné a hagyományos bankrendszeri ügyfelek költségeit, mivel az innovatívabb külföldi lehetőségeket preferáló fogyasztók elvándorlását magasabb árakkal ellensúlyoznák a hazai szereplők (WEF, 2016). Az új belépők és a verseny hiánya az elmúlt évtizedekben a hazai pénzügyi szektor fő problémája volt, mivel a pénzügyi szolgáltatások továbbra is drágák hazánkban, és az eddigi innovációk sem jártak jelentős előnyökkel a fogyasztók számára (Nagy–Vonnák, 2014).

— 664 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

8.4.2. Szabályozói válaszok

A hatályos nemzetközi jogszabályi keretrendszer nem támogatja megfelelő mértékben a FinTech innovációkat (EBA, 2017). Ennek egyik oka, hogy a joganyagok meghatározó része közvetlenül a válságot követően született, és azóta nem került korszerűsítésre. A másik ok a szabályozás jellege: a jogalkotó alapjában véve mindig külön joganyagot szánt a – mérsékelt számú – jelentősebb technológiai újítások és az ezekkel operáló intézmények szabályozott keretek között tartására, így a fennálló joganyag módosítása csak szűk körben történt meg (BIS, 2017). Nemzeti hatáskörben is szükséges felülvizsgálni a szabályozói keretrendszert, miután a különféle nemzeti sajátosságok és korábbi fejlődési mintázatok függvényében nagyfokú eltérések lehetnek az egyes nemzetek országspecifikus szabályozásában. Ennek eredményeként számos nemzeti szintű joganyag vélhetően nem képezi le a technológiai fejlődés nyújtotta előnyöket, olyan, az innovációt visszafogó korlátokat állít a digitalizációval szemben, amelyek szigorúsága nem indokolt. Érdemes ezért az egyes joganyagok, ágazati törvények felülvizsgálata nemzeti szinten, és szükség esetén ezek modernizálása. A jogszabályok változtatásakor figyelemmel kell lenni az új jogszabályok hosszú távú fenntarthatóságára is. A FinTech innovációk szabályozására és támogatására megfontolandó lehet új szabályozói folyamatok kialakítása. A nemzetközi gyakorlatban erre egyre népszerűbbnek bizonyul az Innovation Hub, valamint a Regulatory Sandbox alkalmazása. Egy Innovation Hub célja, hogy az innovációk kapcsán felmerült jogszabályi és működési kérdésekben nyújtson útmutatást a bankok, egyéb piaci szereplők és a FinTech cégek számára egyaránt. A Regulatory Sandbox pedig egy olyan kontrollált környezet az innovatív megoldások tesztelésére, ahol azok ideiglenesen mentesülést kaphatnak bizonyos prudenciális előírások alól. Ezek a megoldások az előzőekben vázolt szabályozói dilemmát is megfelelő-

— 665 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

en kezelhetik, a megengedő és a tiltó típusú szabályozói attitűd közötti egyensúlyi megoldásként. 8.4.2.1. Innovation Hub

Az Innovation Hub az információcsere elsődleges platformja, ahol a szabályozó hatóság szakértői megválaszolják a FinTech innovációk képviselőitől érkező kérdéseket és segítenek értelmezni a jogszabályi kereteket, valamint felmérik a jogszabály-változtatási igényeket, és továbbítják a döntéshozók felé (8-11. ábra). A kommunikáció a szereplők között jellemzően nyitott, többnyire informális (BIS, 2017). Az Innovation Hub egy, a szabályozó hatóság által biztosított platform, ahol a FinTech innovációk megalkotói iránymutatást kaphatnak a szabályozótól, illetve egymástól is. A fő funkciói az új ötletek támogatása, az útmutatás, valamint a tanácsadás. Egy Innovation Hub egyaránt elérhető szabályozatlan, illetve aktuálisan szabályozott tevékenységek számára, továbbá jellemzően mind az újonnan alakult vállalatok újításai, mind a már meglévő, inkumbens intézmények (pl.: bankok, biztosítók) új technológiai megoldásai megjelenhetnek benne. 8-11. ábra: Az Innovation Hub működésének sematikus folyamatábrája Innovation Hub Kérdéssel érkező FinTech cég / pénzügyi intézmény

Szakmai segítségnyújtás ▪ Jogszabályi keretek értelmezése ▪ Iránymutatás ▪ Engedélyszerzés segítése Résztvevők utólagos figyelemmel kísérése

Jogszabályváltoztatási igény

Forrás: Nemzetközi példák alapján a szerzők szerkesztése.

— 666 —

Szabályozó/Felügyelő hatóság Dedikált szakértői csapat

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

Az Innovation Hub tevékenységi köre széles spektrumot lefedhet. Alapesetben a releváns banki jellegű FinTech specifikus kérdések megválaszolására jönnek létre az Innovation Hubok, de a növekvő piaci igényekre reagálva számos bővítés volt tapasztalható az egyes országokban. Jellemzően az InsurTech és RegTech szektorokra is kibővítik az Innovation Hubot.382 A piaci versennyel való érintettség miatt versenyszabályozással kapcsolatos kérdések beküldésére is nyílt már lehetőség. A tanácsadásokon és útmutatásokon kívül több Hub is lehetőséget biztosít a folyamatos kapcsolattartásra, amelynek keretében a tevékenységi engedélyek megszerzését is segítik. Az újonnan létrejött vállalatokat meghatározott ideig, jellemzően az engedélyszerzést követően további 12 hónapig figyelemmel kísérik és támogatják a Hubok. 8.4.2.2. Regulatory Sandbox

A Regulatory Sandboxban a jelentkező és a szabályozó, felügyelő hatóságok közösen határoznak meg az egyedi FinTech megoldás korlátozott keretek között való tesztelésére vonatkozó peremfeltételeket, beleértve a teszt célját, hosszát, a sikeres és a sikertelen teszteléshez kapcsolódó kulcs teljesítmény-mutatók referenciaszintjét. A tesztelés során a projekt állásáról, az esetleges működési problémákról, valamint azok elhárítása érdekében tett lépésekről részletes riportok készítendők a hatóság számára. A teszt sikerességének megítéléséhez szintén részletes kiértékelések benyújtása szükséges. Sikeres tesztelést követően megtörténhet a tényleges piacra lépés, amely esetében minden szabályozói követelmény teljesítése kötelezővé válik (8-12. ábra). A Regulatory Sandboxban eltölthető idő országonként különbözik, de jellemzően fél-egy év között mozog. A Regulatory Sandbox egy olyan szabályozói keretrendszer, amely innovatív technológiák meghatározott ütemterv szerinti tesztelésére szolgál. A tesztkörnyezet jellemzően elérhető FinTech cégek, valamint inkumbens szereplők számára is. A FinTech cégek számára elsősorban azért hasznos, 382

I nsurTech alatt a biztosítási szektorban megjelenő új típusú, innovatív technológiákat értjük.

— 667 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

mert többségük nem rendelkezik a biztonságos termékbevezetésre vonatkozó, megalapozott hatástanulmányokkal. 8-12. ábra: A Regulatory Sandbox működésének sematikus folyamatábrája Fogyasztók meghatározott köre

FinTech újítással rendelkező cég/bank/ biztosító

Jelentkezés befogadása

Adott innovációra vonatkozó feltételrendszer kialakítása a felügyeleti hatósággal

Piacralépés

Tesztelés

Értékelés Sikertelen tesztelés

Regulatory Sandbox A folyamat felügyelet általi nyomon követése és szükség esetén javaslattétel jogszabály-változtatásra Forrás: MNB (2017) nemzetközi példák alapján.

A Regulatory Sandbox az innovációk indokolatlan fékezése nélkül nyújt megoldást az újításokkal együtt járó potenciális kockázatok kezelésére. Az innovatív megoldások gyors terjedését a jogalkotó sokszor nem képes időben lekövetni, így előfordul, hogy az egyes újonnan kifejlesztett szolgáltatások megfelelő jogszabályi háttere sem rendezett. Segítségével az innovátorok egy, a szabályozó által kontrollált környezetben tesztelhetik meghatározott ideig, valós fogyasztókon a pénzügyi terméküket, üzleti modelljüket bizonyos szabályozói kötelezettségek alóli mentességet élvezve. A FinTech cégeknek és pénzügyi intézményeknek könnyebbséget nyújtó tesztüzem a szabályozó számára is értékes információtartalommal bír, a „pilot” során részleteiben kiderül az innováció és az üzleti modell életképessége, a technológia pontosabb ismeretével a döntéshozó testreszabott módon képes az új szolgáltatásra

— 668 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

vonatkozó, megfelelő szabályokat kialakítani.383 A kockázatok alacsony szinten tartása érdekében a Regulatory Sandboxba csak a felügyelet által megszabott kritériumoknak megfelelő FinTech cégek és pénzügyi intézmények kerülhetnek be. A hatóságok világos tervdokumentációt várnak el a potenciális tesztelőktől, egyértelmű célokkal, ütemtervvel és megvalósíthatósági tanulmánnyal. A szabályozó hatóság ideiglenesen bizonyos szabályozói kötelezettségek alóli könnyítéseket nyújthat a Regulatory Sandboxba belépőknek. A tevékenységi engedéllyel rendelkező intézmények esetében az átmeneti könnyítések fajtáját tekintve három irány azonosítható. A legtöbb felügyeleti hatóság keretrendszere szerint a FinTech szolgáltató vagy inkumbens intézmény – pénzügyi stabilitási szempontokat figyelembe véve – mentesíthető egyes jogszabályi kötelezettségek teljesítése alól.384 A felügyelő hatóság olyan, a felügyeleti intézkedések korlátozására vonatkozó szándéknyilatkozatokat („no enforcement action letters”, NAL) is biztosíthat, amelyek a tesztelési feltételek betartásáig maradnak érvényben, továbbá a jogszabályi környezetnek való megfelelés érdekében egyedi iránymutatást is adhat a tesztelőnek.385 Végül, a tevékenységi engedéllyel nem rendelkező cégek számára korlátozott, ideiglenes működési engedély biztosítható. A működési engedély iránti kérelmet ilyen esetekben gyorsabban elbírálják, és a szabályozói kötelezettségeknek való megfelelés a tesztelendő szolgáltatás jellegével arányban áll (ASIC, 2017). A felügyelő hatóságok kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy a tesztben részt vevő fogyasztók érdekei ne sérüljenek a teszt során. A már működő Regulatory Sandboxok különböző garanciákat tartalmaznak a teszt miatt előforduló kockázatok és fogyasztói veszteségek enyhítésére. Jellemzően csak olyan önkéntes fogyasztók kerülhetnek be a Regulatory Sandboxba, akik teljes mértékben megértik a kockázatokat. Több Bővebben a Regulatory Sandbox koncepciójáról és előnyeiről lásd He és szerzőtársai (2017), EFR (2016), valamint Arner és szerzőtársai (2017). 384 Az enyhíthető követelmények felsorolását lásd például MAS (2016). 385 Részleteiben lásd az FCA (2015) tájékoztatóját. 383

— 669 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

országban szabályozott a fogyasztók száma, az összes tranzakció értéke vagy gyakorisága, valamint a fogyasztók profilja. Ezen túl megkövetelhető a fogyasztók veszteségeinek fedezése, illetve egyedi jogorvoslati mechanizmus biztosítása. A Regulatory Sandbox alkalmazása világszerte egyre inkább terjed. A Regulatory Sandbox legelső alkalmazása az Egyesült Királyságban történt. A brit példán kívül Európában jelenleg Hollandia és Svájc üzemeltet ilyen szabályozói keretrendszert. Litvánia 2017 nyarán indított hivatalos konzultációt a bevezetésről. Az elmúlt két évben csaknem egy tucat ország – köztük Oroszország, az Egyesült Államok és India – jelezte, hogy mérlegeli Regulatory Sandbox indítását (8-13. ábra). 8-13. ábra: Regulatory Sandbox nemzetközi példái és a bevezetés dátuma Egyesült Királyság, 2015 Kanada, 2017

Hollandia, 2017 Svájc, 2017

Hongkong, 2016 Brunei, 2017 Szingapúr, 2016 Thaiföld, 2017 Bahrein, 2017

Malajzia, 2016 Abu Dhabi, 2017 Dubai, 2017 Ausztrália, 2017

Megjegyzés: Az ábra a 2017. év végi állapotot mutatja. Forrás: a szerzők gyűjtése.

— 670 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

8.5. Jövőkép 8.5.1. A FinTech innovátorok lehetséges fő fejlődési irányai

A FinTech jelenség kifutása nehezen megjósolható. A fejlesztések, új technológiák kiaknázását és hosszú távú fennmaradását mindig is jelentős bizonytalanság övezte. Az IBM vezetője, Thomas Watson 1943-ban például szkeptikusan nyilatkozott a számítógépek jövőjével kapcsolatban: „Úgy gondolom, esetleg 5 számítógépre lesz világszinten kereslet” (Lautenschläger, 2017). Hasonlóan, a megszületésekor az internetről sem sejtették sokan, hogy alapjaiban fogja megváltoztatni mindennapjainkat. A FinTech-evolúció kapcsán szintén felmerül a kérdés: mi lesz a folyamat kifutása? A FinTech innovátorok térnyerése a hagyományos bankrendszer végét jelentheti, vagy képesek lesznek a bankok együttműködni az új technológiákat fejlesztő vállalatokkal? Nehezíti a prognózist, hogy a technológiák folytatólagos megújulása várható, jelenleg még nem ismert termékek és szolgáltatások meghonosítására is számíthatunk az elkövetkező években. A FinTech-fejlődés több szcenárió mentén is megvalósulhat (8-14. ábra) (Lautenschläger, 2017). Az egyik lehetőség, hogy inkumbens piaci szereplők kezdeményezik az innovációt, például partnerségi megállapodás, akvizíció vagy esetleg belső innováció formájában, amely helyi, illetve globális szinten is történhet. Ennek következtében az innovatív vállalkozások a hagyományos pénzügyi közvetítőrendszer részévé válnak. Az is előfordulhat, hogy az adott innovátor az értéklánc egy elemére hatva a specializáció mellett dönt, ami azt eredményezi, hogy egy konkrét ügyfélkört szolgál majd ki. A harmadik forgatókönyv alapján a FinTech cégek a teljes értékláncot lefedve kiszorítják a hagyományos pénzügyi szereplőket. Ez utóbbi lehetőség nemcsak az inkumbens piaci szereplők, hanem a szabályozó és felügyelő hatóságok számára is a legnagyobb kihívást jelenti. A PwC 2017-es felmérése alapján az inkumbensek körében nő a fenyegetettség érzése: globális

— 671 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

összehasonlításban 2016-ban a megkérdezettek 83 százaléka, míg 2017ben már 88 százaléka jelezte, hogy a FinTech cégek miatt veszélyben érzi üzleti tevékenységét. Ugyanakkor 82 százalékuk tervez partnerségi megállapodást kötni a következő három-öt évben FinTech céggel (PwC, 2017). 8-14. ábra: A FinTech cégek előtt álló lehetséges fejlődési utak Helyi szinten

Hazai bankok

Partnerség Akvizíció

Globális szinten

Nemzetközi nagybankok

Piacon lévők általi innováció

Saját innováció

Az értéklánc egy elemére hat FinTech

Specializáció

Az értéklánc egészére hat A teljes értéklánc lefedése

BigTech

Forrás: Lautenschläger (2017) alapján a szerzők szerkesztése.

8.5.2. Várható fejlődési irányok a különböző régiókban

A FinTech fejlődési lehetőségeit jelentősen befolyásolja az adott régió pénzügyi infrastruktúrájának fejlettsége. Azon területeken, ahol alapvető lemaradások jellemzők a banki szolgáltatások elérése terén, az új platformokon nagyobb a valószínűsége az innovatív technológiák kialakulásának és terjedésének, mint a hagyományos bankrendszer keretein belül. A lakosság pénzügyi beágyazottsága jelentős eltéréseket mutat régiónként. Az alacsony jövedelmű országokban a bankszámlá-

— 672 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

val rendelkezők aránya a 15 évesnél idősebb korosztályban alig több, mint 20-30 százalék. Ezzel szemben a magas jövedelmű országokban a részarány meghaladja a 90 százalékot. Az innovatív termékek terjedésének egyik fő csatornáját jelentő mobilszolgáltatói infrastruktúra tekintetében ugyanakkor számos régió esetében jóval kisebb a relatív lemaradás (8-15. ábra) (World Bank, 2017). A szegényebb területeken élő, potenciális fogyasztói réteg megszólítása a relatíve olcsóbb FinTech megoldásokat alkalmazó szolgáltatók számára ígéretes üzleti lehetőség. 8-15. ábra: A pénzügyi és a mobilszolgáltatói infrastruktúra fejlettsége régiónként 120

Darab

120

OECD országok

Kelet-Ázsia

LatinAmerika

Dél-Ázsia

100

Szubszaharai Afrika

100

Bankszámlával rendelkezik Mobil előfizetéssel rendelkezik (100 főre vetítve) (jobb tengely) Megjegyzés: A 15 évnél idősebb lakosság körében végzett, 2014-es felmérés alapján, a válaszadók arányában. Forrás: World Bank.

Afrikában a FinTech megoldások zöldmezős beruházásokként működnek a 21. század eleje óta. A hagyományos bankrendszer meghonosodását számos tényező hátráltatta a régióban. Jellemzően rossz

— 673 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

az infrastruktúra, gyér az úthálózat és akadozik az áramellátás. Bankszámlát nyitni rendkívül bonyolult, bürokratikus procedúra, valamint létezik egy olyan előítélet, miszerint a bankolás a gazdagok kiváltsága. Dél-Afrika kivételével a pénzügyi integráció szintje alacsony, általánosan alulfejlettek és kevéssé elérhetőek a banki szolgáltatások. Afrika 1 milliárd lakosának mintegy 80 százaléka nem éri el a hagyományos banki szolgáltatásokat (Arner és szerzőtársai, 2016). A FinTech megoldások bankrendszeren kívüli térhódítását ugyanakkor erősen támogatta, hogy a mobilszolgáltatási penetráció Afrika országaiban jóval kevésbé elmaradott a fejlett országokhoz képest, mint a pénzügyi infrastruktúra és közvetítés szintje (8-15. ábra). A FinTech fejlesztések ennek megfelelően alapvetően telekommunikációs cégekhez kapcsolódnak, széles körben terjed az e-pénzek mobiltelefon segítségével történő használata megtakarításra, átutalásra, számlák befizetésére. Az egyik legismertebb és legnagyobb piacot lefedő e-pénz a kenyai Vodafone érdekeltségébe tartozó M-pesa. A tíz éve működő szolgáltatás 30 millió fogyasztó számára érhető el, tíz országban (Vodafone, 2017). Ez a már ma is látható egyértelmű elkülönülés azt vetíti elő, hogy a térségben a FinTech szolgáltatók a hagyományos bankrendszer versenytársai vagy akár helyettesítői lesznek (IFC, 2017). A FinTech iparág erőteljes növekedésében Ázsia országai jelenleg meghatározó szereppel bírnak, számos FinTech cég már ma is fontos szereplője a pénzügyi közvetítésnek (EY, 2015). Jelenleg Kína és India tekinthető a növekedés két központjának, mellettük Délkelet-Ázsia szerepe kiemelkedő a digitalizációban (Intel, 2017). A kontinens többi régiójának aktivitása alacsony, várhatóan a jövőben is megmarad a jelenleg élen járó országok vezető szerepe, ami mélyítheti a fennálló regionális eltéréseket. Az innovatív országok gyors digitalizációja egyrészt annak köszönhető, hogy a szabályozó hatóságok a FinTech iparág kialakulása óta támogatják az innovatív megoldások piacra kerülését, céljuk, hogy az inkumbens intézmények optimalizálják működésüket a verseny erősítése révén. Másrészt az ázsiai lakosság meghatározó része a digitálisan érettek csoportjába tartozik, jelentős igény van a technológia

— 674 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

alapú innovációk használatára (McKinsey, 2015), valamint Afrikához hasonlóan a kontinens több területén a banki infrastruktúra kevésbé fejlett, ezért nem is volt szükséges külön ösztönzők bevetése a szabályozók által. Továbbá Ázsiában az innovációk terjedését segíti, hogy a felhasználók szívesen megosztják adataikat különféle szolgáltatókkal, az adatfelhasználásra vonatkozóan nincsenek érvényben szigorú hátráltató szabályozások. A jövőbeli irányok szempontjából azonban meghatározó lehet, hogy a kockázatok felépülése és az árnyékbankrendszer terjedése miatt a szabályozó hatóságok korlátozásokat vezethetnek be, mérsékelve ezzel az iparág növekedését (IFC, 2017). A nyugati országok pénzügyi közvetítésében ezzel szemben továbbra is magasak a belépési korlátok, a bankrendszer költségszintje ezért túlzott mértékűnek számít. Nyugat-Európa több szabályozó hatósága ezért olyan ösztönzőrendszer kialakításán dolgozik, amely segítségével támogatni tudja a piaci versenyt (Clifford Chance, 2017). Az inkumbens szereplők hagyományos, bebetonozódott működése várhatóan lassan fog átalakulni, de egy-egy szegmensben látványos fejlődést érhetnek el a FinTech cégek. Ugyan egyes versenyképes FinTech cégek a bankok számára komoly fenyegetést jelentenek, teljes piacvesztésre várhatóan nem kell számítaniuk az inkumbenseknek, a kockázatkerülő, új intézményekkel szemben zárkózottabb felhasználói bázis a közeljövőben továbbra is magas maradhat. Ezt támasztja alá a Capgemini felmérése is, mely szerint Nyugat-Európa országaiban egyelőre a széles körű internet-lefedettség és a közösségi portálok népszerűsége ellenére is korlátos az új típusú, innovatív megoldások használata (Capgemini, 2017) (8-16. ábra).

— 675 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

8-16. ábra: A legalább egy nem-tradicionális pénzügyi szolgáltatást használók aránya

Hollandia

Belgium

Franciaország

Kanada

Japán

Ausztrália

Egyesült Államok

Egyesült Királyság

Szingapúr

Hongkong

Egyesült Arab Emirátusok

India

Kína

100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0

Internet penetráció Facebook profilok száma a lakosság arányában A legalább egy nem-tradicionális pénzügyi szolgáltatást használók aránya Megjegyzés: A válaszadók arányában. Forrás: Capgemini, World FinTech Report 2017, Internet World Stats, 30-Jun-2017.

A kisebb piacot jelentő, de fejlett pénzügyi infrastruktúrával rendelkező országokban, mint például a kelet-közép-európai régióban a FinTech cégek és a bankok közötti szoros együttműködés kialakulása várható. A kisebb piacot képviselő, ám banki fiókhálózattal megfelelően lefedett országokban a fogyasztók számára a banki ügyintézés meghatározó maradhat. Számos FinTech megoldás számára ezen országok piaca kicsinek bizonyulhat. A technológiai innovációk igénybevételét a fogyasztók mérsékelt kockázati étvágya is visszafoghatja, így az ügyfelekkel való interakció várhatóan bankokon keresztül megy majd végbe, vagy a kezdetben önálló vállalatok a működésük optimalizálása érdekében banki együttműködéseket fognak kialakítani. Az innovációk többsége ezért a bankrendszer fejlesztéseként valósulhat majd meg (Accenture, 2015). — 676 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

Összességében elmondható, hogy a FinTech innovációk széles körű terjedése alapjaiban változtathatja meg a pénzügyi közvetítőrendszer működését. A fejlődés iránya nehezen megjósolható, a fő kérdés, hogy a FinTech cégek az inkumbens piaci szereplőkkel együttműködésben lépnek-e piacra, vagy azok – teljes vagy részleges – kiszorítása várható. A jelenlegi tendenciákat figyelembe véve az körvonalazódik, hogy a piac szerkezetének alakulása régiónként különbözni fog. A fejletlenebb térségekben, például az afrikai országokban az újonnan piacra lépő FinTech szereplők az inkumbensektől függetlenül életképesek maradhatnak. Ázsiában a regionális különbségek és a formálódó szabályozás érdemben befolyásolhatják a technológiai fejlődést irányát. A fejlett nyugati országokban egyes versenyképes FinTech cégek a „hagyományos” pénzpiaci szereplők számára valós fenyegetést jelentenek, de csak egy-egy szegmensben lehetnek képesek kiszorítani őket a piacról. A kisebb piacot jelentő, de fejlett pénzügyi infrastruktúrával rendelkező országokban pedig az új és az inkumbens szereplők közötti kooperáció a legvalószínűbb irány.

— 677 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Legfontosabb fogalmak banki hatékonyság digitalizáció FinTech globális pénzügyi válság globalizáció

inkumbens intézmények Innovation Hub pénzügyi stabilitás pénzügyi szabályozás Regulatory Sandbox

Felhasznált irodalom Accenture (2015): The future of FinTech and banking: Digitally disrupted or reimagined? https:// www.accenture.com/us-en/insight-future-fintech-banking Allen, F. - Carletti, E. (2010): An Overview of the Crisis: Causes, Consequences, and Solutions. International Review of Finance, Vol. 10. No. 1 Arner, D. W. – Barberis, J. N. – Buckley, R. P. (2016): The evolution of FinTech: A new post-crisis paradigm? UNSW Law Research Paper, Vol. 2016. No. 62. Arner, D. W. – Barberis, J. N. – Buckley, R. P. (2017): FinTech and RegTech in a nutshell, and the future in a sandbox. CFA Research Foundation Briefs, Vol. 3., No. 4. Australian Securities and Investments Commission (ASIC) (2017): Regulatory Guide 257 Testing fintech products and services without holding an AFS or credit licence, August 2017. http:// asic.gov.au/regulatory-resources/find-a-document/regulatory-guides/rg-257-testing-fintechproducts-and-services-without-holding-an-afs-or-credit-licence/ Bank for International Settlements (BIS) (2010): 80th Annual Report. https://www.bis.org/publ/ arpdf/ar2010e3.pdf Bank for International Settlements (BIS) (2017): Sound Practices: Implications of fintech developments for banks and bank supervisors. https://www.bis.org/bcbs/publ/d415.pdf Bank for International Settlements (BIS) – Financial Stability Board (FSB) (2017): FinTech credit, market structure, business models and financial stability implications. http://www.bis.org/ publ/cgfs_fsb1.pdf Baudino, P. – Yun, H. (2017). Resolution of non-performing loans - policy options. BIS FSI Insights on policy implementation, No. 3. Borio, C. (2014): Central Banking Post-Crisis: What Compass For Uncharted Waters? Anthem Press. Borio, C. – Distyatat, P. (2009): Unconventional monetary policies. BIS Working Paper, No. 292. Bower, J. – Christensen, C. (1995): Disruptive Technologies: Catching the Wave. Harvard Business Review, January–February 1995.

— 678 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre Capgemini (2017): World FinTech Report 2017. https://www.capgemini.com/service/introducingthe-world-fintech-report-2017/ Choi, C. – Hoon Yi, M. (2009): The effect of the Internet on economic growth: Evidence from crosscountry panel data. Economics Letters, Vol. 2009. No. October. Clifford Chance (2017): European FinTech Regulation. An Overview. https://www.cliffordchance.com/briefings/2017/04/european_fintechregulation.html Cortet, M. – Rijks, T. – Nijland, Sh. (2016): PSD2: The digital transformation accelerator for banks. Journal of Payments Strategy & Systems, Vol. 10. No. 1. https://www.innopay.com/assets/ Publications/JPSS-Spring-PSD2-digital-transformation-for-banks-Innopay.pdf Dapp, T. (2014): Fintech – The digital (r)evolution in the financial sector. https://www.deutschebank. nl/nl/docs/Fintech-The_digital_revolution_in_the_financial_sector.pdf Deloitte (2016): RegTech is the new FinTech. How agile regulatory technology is helping firms better understand and manage their risks. https://www2.deloitte.com/content/dam/Deloitte/ie/ Documents/FinancialServices/IE_2016_FS_RegTech_is_the_new_FinTech.pdf Dossi, P. (2008): Hype! Művészet és pénz. Corvina Kiadó Kft., Budapest. Ernst & Young (EY) (2015): Banking in Asia-Pacific. http://www.ey.com/Publication/ vwLUAssets/EY-banking-in-asia-pacific/$FILE/EY-banking-in-asia-pacific.pdf Ernst & Young (EY) (2016): Transforming talent, The banker of the future. Global banking outlook. http://www.ey.com/gl/en/industries/financial-services/banking---capital-markets/eytransforming-talent-the-banker-of-the-future Ernst & Young (EY) (2017): Global Banking Outlook. http://www.ey.com/gl/en/industries/ financial-services/banking---capital-markets/ey-global-banking-outlook-2017 European Banking Authority (EBA) (2017): EBA Discussion Paper on the EBA’s approach to financial technology (FinTech). https://www.eba.europa.eu/documents/10180/1919160/EBA+Discussi on+Paper+on+Fintech+%28EBA-DP-2017-02%29.pdf European Commission (EC) (2017): FinTech: A more competitive and innovative European financial sector. European Commission Consultation Document. https://ec.europa.eu/info/sites/info/ files/2017-fintech-consultation-document_en_0.pdf European Financial Services Round Table (EFR) (2016): European Financial Services Paper, September 2016. http://www.efr.be/documents/news/99.2.%20EFR%20paper%20on%20 Regulatory%20Sandboxes%2029.09.2016.pdf Financial Conduct Authority (FCA) (2015): Regulatory sandbox, November 2015. https://www. fca.org.uk/publication/research/regulatory-sandbox.pdf Financial Stability Board (FSB) (2017): Financial Stability Implications from FinTech. http:// www.fsb.org/wp-content/uploads/R270617.pdf

— 679 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok FinTech Global (2017). http://fintech.global/fintech-investment-in-q2-2017-grew-over-50compared-to-the-years-opening-quarter-despite-a-fall-in-deal-activity/ He, D. – Leckow, R. B. – Haksar, V. – Griffoli, T. M. – Jenkinson, N. – Kashima, M. – Khiaonarong, T. – Rochon, C. – Tourpe, H. (2017): Fintech and Financial Services: Initial Considerations. IMF Discussion Note, SDN/17/05. Horváth, E. – Mérő, K. – Zsámboki, B. (2002): Tanulmányok a bankszektor tevékenységének prociklikusságáról. MNB műhelytanulmányok. http://mek.oszk.hu/01500/01567/01567.pdf Intel (2017): Future of FinTech in Asia, Intel and Kapronasia. February 2017, https://www.intel. sg/content/dam/www/public/apac/xa/en/asset/pdf/20170217-kapronasia-intel-future-offintechin-asia-final.pdf International Finance Corporation (IFC) (2017): How Fintech is Reaching the Poor in Africa and Asia: A Start-Up Perspective. World Bank Group. International Monetary Fund (IMF) (2017): Global Financial Stability Report 2017. KPMG (2017): The pulse of FinTech, 2017 Q2. https://home.kpmg.com/xx/en/home/ insights/2017/07/the-pulse-of-fintech-q2-2017.html Lautenschläger, S. (2017): Digital na(t)ive? Fintechs and the future of banking. ECB Statement https://www.ecb.europa.eu/press/key/date/2017/html/sp170327_1.en.html Magyar Nemzeti Bank (MNB) (2017): Innováció és stabilitás, FinTech körkép Magyarországon. Konzultációs dokumentum. https://www.mnb.hu/letoltes/konzultacios-dokumentum.pdf McKinsey&Company (2014): The rise of the digital bank. https://www.mckinsey.com/businessfunctions/digital-mckinsey/our-insights/the-rise-of-the-digital-bank McKinsey&Company (2015): Digital Banking in Asia: What do consumers really want? https:// www.mckinsey.com/global-themes/asia-pacific/digital-banking-in-asia-what-do-consumersreally-want McKinsey&Company (2016). FinTechnicolor: The New Picture in Finance. http://www.theblockchain.com/docs/FinTechnicolor-The-New-Picture-in-Finance%20-%20Mckinsey.pdf Milkau, U. – Bott, J. (2015): Digitalisation in payments: From interoperability to centralised models? Journal of Payments Strategy & Systems Volume 9 Number 3 pp. 321–340. Monetary Authority of Singapore (MAS) (2016): Fintech regulatory sandbox guidelines. November 2016. http://www.mas.gov.sg/~/media/Smart%20Financial%20Centre/Sandbox/FinTech%20 Regulatory%20Sandbox%20Guidelines.pdf Nagy Márton – Vonnák Balázs (2014): Egy jól működő magyar bankrendszer 10 ismérve. https:// www.mnb.hu/letoltes/egy-jol-mukodo-magyar-bankrendszer-10-ismerve.pdf Nicoletti, B. (2017): The future of FinTech, Integrating Finance and Technology in Financial Services. Palgrave Macmillan

— 680 —

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre O’Dwyer, K.J. – Malone, D. (2014): Bitcoin Mining and its Energy Footprint. Hamilton Institute, National University of Ireland Maynooth. PwC (2017): Global FinTech Report. https://www.pwc.com/jg/en/publications/pwc-globalfintech-report-17.3.17-final.pdf Sogeti VINT (2014): Research Report - The Fourth Industrial Revolution Things to Tighten the Link Between IT and OT. Sompolonsky, Y. – Zohar, A. (2015): Secure high-rate transaction processing in Bitcoin. In: Böhme R., Okamoto T. (eds) Financial Cryptography and Data Security, FC 2015, Lecture Notes in Computer Science, vol 8975. Springer, Berlin, Heidelberg. Stevenson, B. – Wolfers, J. (2011): Trust in Public Institutions over the Business Cycle. The American Economic Review, Vol. 101. No. 3. Vodafone (2017): M-Pesa, technical development and subsequent impact of the world’s leading mobile money service. http://www.vodafone.com/content/index/what/technology-blog/mpesa-created.html World Bank (2017): Global Financial Inclusion. Global Findex Databank World Economic Forum (WEF) (2016): The Complex Regulatory Landscape for FinTech. http:// www3.weforum.org/docs/WEF_The_Complex_Regulatory_Landscape_for_FinTech_290816.pdf World Economic Forum (WEF) (2017a): The value of Data. https://www.weforum.org/ agenda/2017/09/the-value-of-data/ World Economic Forum (WEF) (2017b): Beyond FinTech: A Pragmatic Assessment of Disruptive Potential in Financial Services. https://www.weforum.org/reports/beyond-fintech-apragmaticassessment-of-disruptive-potential-in-financial-services Zetzsche, D. A. – Buckley, R. P. – Arner, D. W. – Barberis, J. N. (2017): Regulating a Revolution: From Regulatory Sandboxes to Smart Regulation. European Banking Institute (EBI) Research Paper Series, Vol. 2017. No.11.

— 681 —

Digitalizáció és pénzrendszer Benk Szilárd–Kajdi László–Kollarik András–Mamira Zoltán– Szebeny Miklós–Török Gergő–Varga Lóránt

A digitalizáció és a pénzrendszer kapcsolata három fő oldalról vizsgálható jegybanki szemszögből: pénzforgalmi, monetáris politikai és pénzügyi stabilitási szempontból. Ebben a fejezetben a Magyar Nemzeti Bank különböző szakterületeit érintő, digitalizációval kapcsolatos kérdéseket az egyes szakterületek munkatársai mutatják be. Két témakört emeltünk ki a vizsgálódás során: a virtuális pénzek, illetve a digitális jegybankpénz (a továbbiakban DJBP) koncepciójának megjelenését. Virtuális pénz alatt azt a nem jegybanki kibocsátású pénzt értjük, amely elektronikus formában jelenik meg, és emellett anonimitással is szolgál a pénztulajdonosok számára. Jelenleg a legnagyobb piaci kapitalizációval rendelkező virtuális pénz a Bitcoin. A virtuális pénzek egyelőre nem használatosak a fizetési forgalomban széles körben, és jelenlegi formájukban ez a jövőben sem várható. A virtuális pénzek csak nagyon korlátozottan töltik be a pénzfunkciókat, hiszen nincsen garancia az elfogadásukra, és nem áll mögöttük sem intézményrendszer, sem fedezet. Ezen felül általában rugalmatlan a kínálatuk is, ami hozzájárul az értékük változékonyságához. Ugyanakkor az általuk javarészt alkalmazott megosztott főkönyvi technológia bankrendszeri adaptálása több területen – például a határon átnyúló átutalásoknál – is elképzelhető. Tekintettel arra, hogy a virtuális pénzek jelenleg nem töltik be a pénzfunkciókat, azok nincsenek hatással a monetáris politikára. Igaz, ahol a monetáris politika elköteleződése az árstabilitás fenntartása irányában nem hiteles, ott a jegybankot fegyelmező erejű lehet a virtuális pénzek megjelenése. A pénzügyi stabilitásra nézve elsősorban kockázatot jelentenek a virtuális pénzek, a potenciális árbuborékok kialakulásán, valamint a kibertámadásokon keresztül.

— 682 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

A DJBP olyan elektronikus formájú pénzt jelent, amelyet a jegybank bocsát ki. A DJBP-t az különbözteti meg a kereskedelmi bankok jegybanki tartalékaitól, hogy a gazdasági szereplők széleskörűen hozzáférhetnek. Egyelőre csak az ecuadori jegybank vezetett be DJBP-t , amelyet azonban később megszüntetett. Rajta kívül a svéd jegybank jár legközelebb a megvalósításhoz, 2018 végére tervezik a rendszer bevezetéséről szóló döntést. A DJBP-t sokféle konstrukcióban meg lehet valósítani, amelyek eltérő hatást gyakorolhatnak a gazdaságra. A pénzforgalom szempontjából egyrészről a koncepció fő előnye az lehet, hogy társadalmi szinten olcsóbb és hatékonyabb lenne, amennyiben a készpénzt a DJBP helyettesítené; másrészről viszont a pénzügyi innovációk visszaesése, illetve a potenciális kibertámadások pénzforgalmi kockázatot jelentenének. A DJBP alkalmazásával egyik oldalról javulhat a monetáris politika transzmissziója, másik oldalról azonban, ha az újfajta pénz kiszorítaná a kereskedelmi banki pénzeket, az visszavetheti a gazdasági növekedést. A DJBP elsősorban a bankrendszer likviditási, tőke- és jövedelmi helyzetének romlásán keresztül jelent kockázatot a pénzügyi stabilitásra. A széles körben elérhető digitális jegybankpénz talán legfontosabb pénzügyi stabilitási kockázata, hogy pénzügyi válság esetén megkönnyítheti a minőségi eszközök felé történő menekülést, mivel lehetővé teszi a „digitális rohamokat”. A „digitális rohamok” következtében példátlan gyorsasággal gyengülhetnek meg intézmények és piacok, ami új kihívások elé állítja mind az intézményeket, mind pedig a hatóságokat. Ezek a kockázatok ugyanakkor a rendszer megfelelő paraméterezésével mérsékelhetők. A DJBP bevezetésének kulcsa, hogy használatának hosszú távú nettó előnyei meghaladják-e a régiből az új rendszerbe történő átmenet költségeit és kockázatait.

9.1. Digitalizáció és a pénzforgalom 9.1.1. A digitalizációhoz kapcsolódó új pénzkategóriák

A pénz megjelenési formáinak fejlődéstörténete innovációk sorozataként is felfogható. A pénzhez alapvetően öt funkció társítható, amelyek révén képes elősegíteni a gazdaság működését: ezek a csereeszköz (forgalmi eszköz), az elszámolási egység (értékmérő), a fizetési eszköz, — 683 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

az értékőrző (felhalmozási), valamint a világpénz funkció. A pénz története során az egyes pénzformák, mint az árupénz, az aranypénz vagy hitelpénz, különböző mértékben voltak képesek betölteni ezeket a funkciókat. A pénz története tehát innovációk sorozata, amelyek a korábbi pénzformák hatékonysági problémáinak megoldásával járultak hozzá a gazdasági tranzakciók lebonyolítása szempontjából egyre jobban használható pénzek megjelenéséhez. Ezek az innovációk két fő csoportra bonthatók: egyrészt beszélhetünk intézményi innovációkról, amelyek a pénz lényegét érintették, és olyan változások sorolhatók ide, mint például a pénzverés monopolizálása vagy a belső érték nélküli hitelpénz megjelenése, amelyek révén az államoknak sokkal közvetlenebb hatásuk lett a gazdaságra. Az innovációk másik csoportja technológiai jellegű volt, így például a digitalizáció révén lehetővé vált az addig csak könyvekben, fizikailag nyilvántartott számlaegyenlegek elektronikus nyilvántartása és kezelése. Az egyes korokban és gazdasági helyzetekben a különböző típusú innovációk révén kialakult pénzformákat érdemes négy alapvető szempont szerint megkülönböztetni (9-1. táblázat). Lényeges, hogy az adott pénz jegybanki vagy egyéb szervezet által kibocsátott, mivel a jegybankkal szembeni követelést megtestesítő pénzeknek lényegesen alacsonyabb a kockázata és törvényileg biztosított az elfogadása. A mai digitális korban természetesen nagymértékben befolyásolja a felhasználhatóságot az is, hogy elektronikus vagy fizikai formában tárolják a pénzt. További fontos jellemző az anonimitás, amelyet elsősorban a készpénz előnyeként (vagy hátrányaként) szoktak megfogalmazni az elektronikus pénzformákkal szemben, de számos virtuális valuta esetében is fő szempontként jelenik meg. Negyedik jellemzőként a hozzáférhetőség határozható meg, azaz, hogy az adott pénzforma elérhető-e széles rétegek (fogyasztók és vállalkozások) számára, vagy csupán a felhasználók egy szűk körének (pl. kereskedelmi bankok) áll rendelkezésre.

— 684 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

9-1. táblázat: Az egyes pénzformák kategóriái Anonim

Jegybanki kibocsátás

Nem jegybanki kibocsátás

Elektronikus Fizikai Elektronikus Fizikai

Nem anonim

Általános hozzáférés

Korlátozott hozzáférés

DJBP

Kereskedelmi bankok jegybanki számlái

Készpénz

Virtuális pénzek (pl. Bitcoin)

Kereskedelmi banki számlapénz, e-pénz

Piaci szereplők által létrehozott zárt hálózatú virtuális pénzek

Forrás: szerzők szerkesztése.

Fontos különbséget tenni két újonnan megjelent pénzforma, a virtuális pénzek és a DJBP között (9-2. táblázat). A például a Bitcoinhoz386 hasonló virtuális pénzek esetében általánosságban elmondható, hogy egyrészt központosított intézményrendszer nélkül, ún. megosztott infrastruktúrán működnek, olyan hálózatokban, amelyekben az egyes végpontok egyenrangúnak tekinthetők. Ezzel szemben a DJBP-k esetében a hálózat centralizált, egy központi szereplő (a jegybank) határozza meg a működési szabályokat. Ebből következik tehát a másik lényeges különbség, azaz míg a virtuális pénzek esetében nyílt, bárki számára hozzáférhető hálózatokról beszélünk, addig a DJBP olyan zárt hálózatban tud működni, amelyben korlátozni lehet a résztvevők körét. Szintén eltérés a két pénzforma között, hogy míg a DJBP esetében éppen a jegybanki kibocsátás miatt törvényileg szabályozható az elfogadási kötelezettség (bár technikai-infrastrukturális kérdések felmerülhetnek), addig ez a virtuális pénzek esetében nem áll fent. A virtuális pénzek nem minősülnek követelésnek semmilyen természetes vagy jogi személlyel szemben sem, az ilyen pénzek birtoklója csupán bízhat abban, hogy az általa birtokolt pénzt valaki majd elfogadja fizetőeszközként.

386

A Bitcoin bemutatása a könyv 8. fejezetében található.

— 685 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

9-2. táblázat: A virtuális pénzek és a DJBP összehasonlítása

A rendszer felépítése A hálózat jellege

Elfogadás Teljesítés véglegessége

Virtuális pénz

DJBP

Decentralizált

Centralizált, hierarchikus

Nyílt, egyenrangú szereplőkkel

Zárt, egy kitüntetett funkciókkal bíró központi szereplővel

Nem biztosítja semmi, nem követelés

Jegybankkal szembeni követelés, törvényileg biztosított elfogadás

Valószínűségi alapon

Törvényileg meghatározott

Forrás: szerzők szerkesztése.

A teljesítés véglegességében is lényeges különbségek vannak a két pénzforma között. Míg a jegybankpénz jelenlegi formái esetében a teljesítés véglegességét törvény határozza meg, és valószínűleg egy esetleges DJBP-kibocsátás esetében is sor kerülne erre, addig a Bitcoinhoz hasonló virtuális pénzeknél működésükből fakadóan csupán valószínűségi alapon értelmezhető a teljesítés véglegessége. A Bitcoin által alkalmazott blokklánc technológiában az egyes tranzakciókat blokkokba rendezik, majd ezeket láncokba. A blokklánc tehát tartalmazza a korábbi tranzakciótörténetet, ezt pedig csak akkor lehetne megváltoztatni, ha valamely hálózati szereplő a hálózat több mint felének számítási kapacitása fölött megszerezné az irányítást. Éppen a megosztott jellegből fakadóan, ennek valószínűsége jelenleg rendkívül alacsony, ugyanakkor elméletileg nem kizárható, hogy valamely szereplőnek sikerül, így egy fizetési tranzakció teljesítésének véglegességéről is csupán az mondható el, hogy rendkívül valószínűtlen, hogy valaki megváltoztassa a korábbi tranzakciótörténetet, semmissé téve egy korábban lebonyolított fizetési műveletet. Azonban ez a csekély valószínűség is jogi kérdéseket vethet fel a reálgazdasági szereplők közötti szerződéses viszonyokat és a gazdaság virtuális pénz alapú működését illetően (ECB, 2017a, Mills és szerzőtársai, 2016). Azaz amikor például a Bitcoin egy tranzakciót hat blokk feldolgozása után véglegesnek tekint, akkor csupán azt a szabályt veszi alapul, hogy elhanyagolható a valószínűsége annak, hogy a tranzakciót a későbbiekben semmissé nyilvánítsa a hálózat.

— 686 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

A fentiek alapján tehát a DJBP a következőképpen határozható meg: olyan jegybank által kibocsátott elektronikus pénz, amely széles körben (tehát a fogyasztók számára is) folyamatosan, azaz az év minden napján, a nap minden órájában elérhető és bizonyos megvalósítási módjai a készpénzhez hasonló anonimitást (Bech–Garratt, 2017) is képesek garantálni. A jegybanki kibocsátás miatt tehát jegybankkal szembeni követelésnek minősül ez a pénzforma.

9.1.2. A digitalizáció pénzforgalmi kihívásai a jegybankok számára

Az előzőekben bemutatott pénztörténeti fejlődés szerint tehát két olyan új pénzformát lehet azonosítani, amely a hagyományos elektronikus pénzforgalomtól eltérő kihívásokat állíthat a jegybankok elé: a virtuális pénzek és a DJBP. Mindkét innováció esetében érdemes megvizsgálni, hogy mennyiben lehet képes megváltoztatni a jelenkor pénzforgalmát, azaz mennyire várható elterjedésük, és hogy ezek a pénzek jelenthetik-e a pénztörténet következő fejlődési lépcsőfokát. 9.1.2.1. A virtuális pénzek jelentette kihívás

A virtuális pénzek jelentette innovációnak elsősorban a technológiai oldala előremutató. Az ilyen pénzek esetében a technológiai innovációt az jelentette, hogy – korábban kidolgozott technológiai megoldásokat felhasználva – létrehoztak egy központi szereplő nélküli elektronikus pénzforgalmi hálózatot, amely kizárja az állami hatóságokat, szabályozókat, felügyeleti szerveket a működéséből. Az intézményi innováció szempontjából pedig azt érdemes mérlegelni, hogy mennyiben valósítják meg a korábban már említett pénzfunkciókat, képesek-e egyáltalán széles körben pénzként funkcionálni. Jelenleg a legismertebb, legnagyobb piaci kapitalizációval és forgalommal rendelkező virtuális pénz a Bitcoin, ezért a fejezetben annak tulajdonságait vesszük alapul. A Bitcoinhoz hasonló virtuális pénzek egyik legnagyobb problémája az, hogy esetükben a pénzkibocsátás üteme előre meghatározott, azaz nem a gazdaság aktuális pénzigényéhez igazodik (9-1. ábra). Mivel — 687 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kínálatuk nem igazítható a változó pénzkereslethez, ezzel elveszik az a nagyon fontos tulajdonsága a pénznek, amit a korábbi pénztörténeti korszakokban az aranypénz, illetve a teljes aranyfedezet mellett működő pénzek meghaladásával már elértünk. A virtuális pénzek jelenlegi formájukban a rugalmatlan pénzkínálatuk miatt leginkább egyfajta digitális árupénznek tekinthetők, ezért nehezen képzelhető el, hogy a mai modern gazdaságokban általános fizetőeszközként tudnának funkcionálni. 9-1. ábra: A Bitcoinok számának alakulása a létrehozás óta 21

Millió darab

21 18

2018. január 3.: 16 780 550 db

15 12

2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 2018 2019 2020 2021 2022 2023 2024 2025 2026 2027 2028 2029 2030 2031 2032 2033

Bitcoin-állomány Megjegyzés: az előrejelzés a maximális pénzkínálatot mutatja. Forrás: Blockchain.net

Csereeszköz funkció

A Bitcoin jelenleg erősen korlátozottan csupán a csereeszköz funkciót látja el azáltal, hogy egyre több helyen fogadják el csereeszközként, de még mindig elhanyagolhatóan kis súllyal rendelkezik az összes forgalmon belül. A működése mögötti technológiai adottságai abba az irányba hatnak, hogy ezen a téren nem fog számottevő változás bekövetkezni. Jelenleg a rendszer másodpercenként 7-10 tranzakciót képes kezelni, — 688 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

amely eltörpül még egy kisebb országban végrehajtott tranzakciók számához képest is. A végrehajtható tranzakciók alacsony számának oka a Bitcoin rendszerének létrehozásakor lefektetett szabályaiban van, ugyanis minden új blokk mérete egy megabájtban lett maximálva, így korlátos, hogy mennyi tranzakció fér el benne (egy tranzakciót titkosítva leíró információ mérete körülbelül pár kilobájt). Ez egy túlkeresletes helyzetet eredményez, aminek hatására az utalás tranzakciós költsége és a végrehajtáshoz szükséges idő növekszik, ami ellentétes a Bitcoin által ígért előnyökkel. Semmi sem garantálja a virtuális pénzek elfogadását, és a kedvezőtlen tulajdonságok miatt elfogadói hálózatuk sem széles körű.387 Értékmérő funkció

Az értékmérő funkció betöltése eddig nem történt meg, ezt bizonyítja, hogy a termékek árait továbbra is dollárban (vagy más devizában) mérik, azokat csupán átszámolják Bitcoinra. A funkció beöltésének hiányát egyrészt a magas árfolyam-volatilitás okozza, hiszen emiatt a gyakori újraárazási kényszer magas étlapköltséggel járna. Másrészt kockázatkerülési szempontok is szerepet játszanak, hiszen elvárás a pénzzel szemben, hogy stabil vásárlóerővel rendelkezzen, amelyet a Bitcoin még rövid távon sem képes teljesíteni. Egy további praktikus magyarázat a fogyasztók árérzékelésének torzítása, ugyanis a magas árfolyam miatt a kisebb értékű termékek Bitcoinban kifejezett árai nagyon kicsik, ami megnehezíti a termékek árainak összehasonlítását a fogyasztók számára (Yermack, 2013).388, 389

I gaz, a svájci Chiasso városban 2018-tól részlegesen Bitcoinban is lehet adót fizetni. A kartalista pénzelmélet szerint ez megalapozhatja a pénz szélesebb körű elfogadását a kantonban (Knapp, 1905). https://www.coindesk.com/swiss-town-to-accept-tax-payments-in-bitcoin/ 388 A Bitcoin rendelkezik váltópénzzel, 1 Bitcoin 100 millió satoshit ér, ugyanakkor ez – jelenleg – nincs a köztudatban. 389 Hasonló, bár éppen ellenkező irányú probléma, ha a gazdaságban az árak túl magasak, és már túl nagy címletek kerülnek forgalomba. Ilyen példa a közelmúltból Románia, ahol 2005 elején egyszerűen minden pénzérméről, bankjegyről és a termékek árcímkéjéről is levágtak négy nullát. 387

— 689 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Felhalmozási eszköz funkció

A Bitcoin nem képes betölteni a pénz felhalmozási eszköz funkcióját sem, ugyanis árfolyamának volatilitása nagyobb, mint bármelyik másik pénznemé vagy az aranyé (9-2. ábra). Ez szinte lehetetlenné teszi az árfolyam volatilitásából eredő kockázatok kezelését. Azonban a kínálat korlátja a hosszú távú felértékelődés révén vonzó befektetéssé teheti a Bitcoint, de ez inkább egy tőzsdei értékpapírra, mintsem egy pénzre jellemző. Az értékőrző funkcióra az intézményrendszer hiánya is hátrányosan hat, hiszen azok a természetes és jogi személyek, akik virtuális pénzben tartják megtakarításaikat, az átlagosnál lényegesen nagyobb kockázatot kell, hogy vállaljanak, ami fogyasztóvédelmi kérdéseket is felvet. Így beszélhetünk kiberbiztonsági kockázatokról is; előfordultak esetek, amikor hekkereknek sikerült Bitcoint lopniuk a digitális pénztárcákból, illetve Bitcoin tőzsdék fizetési rendszerét is érték támadások. Az ilyen esetek rombolják a Bitcoinba mint felhalmozási eszközbe vetett bizalmat. A funkció betöltését tovább hátráltatja a hitelezési lehetőségek hiánya. Bár az online közvetlen (peer-to-peer) hitelezési formák világszerte egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, azonban ezek Bitcoinnal történő alkalmazásának technikai, és abból adódó morális kockázatai vannak. Ugyanis A személytől B személy felé irányuló tranzakciót kizárólag A személy tud kezdeményezni, hiszen nincs semmilyen hatóság, amelyik ezt kikényszeríthetné (Bank of Finland, 2017). Így, ha A kölcsönt nyújt B személynek, akkor át kell utalnia a saját digitális pénztárcájából B digitális pénztárcájába. Visszafizetés kikényszeríthetősége nélkül azonban B személynek ellenösztönzői vannak, hogy a hitelét visszafizesse.390

390

Megjegyezzük, hogy az „okos szerződések” alkalmazásával a virtuális pénzek is kölcsönözhetővé válhatnak (Szabo, 1996). A Bitcoin esetében erre nincs lehetőség, de már vannak olyan egyéb virtuális pénzek, amelyek kínálnak ilyen szolgáltatásokat is.

— 690 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

9-2. ábra: Eszközosztályok napi hozamának szórása 2017-ben 5

5 4

USA német japán angol feltörekvő magyar USA német japán angol feltörekvő magyar USD EURUSD JPYUSD GBPUSD EM index EURHUF Arany WTI Brent Kukorica Réz Alumínium Bitcoin

Hosszú állampapír

Tőzsdék

Devizák

Nyersanyagok

Forrás: Bloomberg.

Világpénz funkció

Az a pénz szokta betölteni a világpénz funkciót, amely a fenti három funkciót a hazai és a nemzetközi forgalomban is képes betölteni. A Bitcoin erősen korlátozott mértékben tölti be a pénzfunkciókat, azonban központi kibocsátó nélkül egyből világpénz szerepre tervezték. Az a Bitcoin egyik legnagyobb előnye a hagyományos pénzekkel szemben, hogy az egyes utalások esetében nem számít a tranzakcióban részt vevő felek nemzetisége vagy tartózkodási helye. Továbbá, a megosztott főkönyvi technológia (distributed ledger technology, DLT)391 lehetővé teszi az összes tranzakció könnyű ellenőrzését. Ezért a nemzetközi utalások nem feltétlenül járnak magasabb költséggel vagy hosszabb végrehajtási idővel a jelenlegi hagyományos infrastruktúrákon bonyo391

A DLT-ről bővebben lásd a könyv 8. fejezetét.

— 691 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

lított határon átnyúló utalásokhoz képest.392 Ezt a jótékony szerepet a Financial Stability Board FinTechekről szóló jelentése is kiemeli (FSB, 2017). Ez segítheti a kis összegű nemzetközi szolgáltatások igénybevételének elterjedését. Az azonnali fizetési rendszerek fejlesztése azonban vélhetőleg egyre gyorsabb hazai és nemzetközi fizetéseket tesz majd lehetővé, így ezen projektek megvalósítása esetén a Bitcoin ilyen vonz ereje csökkenhet. A felsorolt tulajdonságok és a pénzfunkciók korlátozott betöltése miatt tehát nem várható, hogy a virtuális pénzek jelen formájukban széles körben elterjedjenek általános fizetőeszközként, és leváltsák a jelenleg alkalmazott elektronikus fizetési módokat. 9.1.2.2. A DJBP bevezetésének lehetséges indokai, illetve kockázatai

A DJBP bevezetése a gazdaság és azon belül a pénzügyi szektor jelenlegi működésének egészét befolyásolhatja, és számos jegybanki területet – mint a monetáris vagy a makroprudenciális politika – érint, először azonban kizárólag pénzforgalmi szempontból vizsgáljuk a kérdést. Ahogy a fentiekben bemutattuk, a pénztörténet innovációk sorozataként is felfogható, és ebből a szempontból áttekintve a pénzformák fejlődését jól látható, hogy míg a korlátozott körben (leginkább kereskedelmi bankok számára) elérhető jegybankpénz digitalizációja már megvalósult, addig a széles körben, természetes személyek számára rendelkezésre álló jegybankpénz csak fizikailag, készpénz formájában létezik. Korábban a készpénz digitalizációját technológiai korlátok nem tették lehetővé, azaz egyszerűen nem állt rendelkezésre olyan technika és számítási kapacitás, amivel nagy tömegű, többmilliós felhasználói

392

mellett, hogy számos FinTech szolgáltató már most is költséghatékony megoldást A nyújt, a közeljövőben várhatóan az azonnali lebonyolítás és alacsony költségek a határon átnyúló banki utalások esetében is elérhetők lesznek.

— 692 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

csoportok számláját és pénzforgalmát kezelni lehetett volna.393 A 21. században azonban az infokommunikációs terület robbanásszerű fejlődése révén már lehetővé vált technológiai szempontból a DJBP bevezetése, így a kérdés elméleti, közgazdaságtani aspektusai kerültek előtérbe. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk meg, hogy a DJBP bevezetésének milyen előnyei, illetve kockázatai lehetnek pénzforgalmi szempontból. Mind az előnyöket, mind a kockázatokat megkülönböztetjük aszerint, hogy a DJBP a készpénzt vagy a kereskedelmi banki számlapénzt helyettesítené-e. A készpénzt helyettesítő DJBP előnyei

A DJBP bevezetését többek között az alacsonyabb társadalmi költségek indokolják. Ahogy számos tanulmány, köztük az MNB-é is (dr. Turján és szerzőtársai, 2011) kimutatta, az elektronikus fizetési módoknak lényegesen alacsonyabb a költsége társadalmi szinten a készpénzhez képest. Mivel a készpénzes tranzakciók aránya Magyarországon meghaladja a 75 százalékot (Ilyés–Varga, 2015), ezért a GDP-hez viszonyítva is számottevő mértékű megtakarítás lenne elérhető a készpénzforgalom elektronizálásával, ehhez járulhatna hozzá a DJBP is a kereskedelmi banki pénzen alapuló egyéb elektronikus fizetési módokat kiegészítve. A pénzügyi tudatosságra szintén pozitív hatása lehetne a DJBP-nek. Sokan csak a piaci szereplőkkel szembeni bizalom hiánya miatt nem használják az elektronikus fizetési módokat, amelyre megoldást jelenthet a DJBP, amely jegybanki háttérrel, akár a piaci szereplők kizárásával tudna alapszintű elektronikus fizetési szolgáltatásokat biztosítani. Azaz a pénzügyi tudatosság és a bankkapcsolattal rendelkezők arányának („financial inclusion”) növelésében szintén fontos szerep hárulhatna az új típusú jegybankpénzre. Ennek előfeltétele lenne az is, hogy 393

ár Bech-Garratt (2017) szerint technológiailag régóta megvalósítható, hogy a nagyB közönség hozzáférjen a jegybanki számlákhoz (az egyszintű bankrendszerekben ez meg is valósul[t]), véleményünk szerint a készpénz helyettesítéséhez olyan pénzforgalmi szolgáltatásokat is nyújtania kell a jegybanknak (pl. azonnali elszámolás), amelyek csak mostanában váltak lehetővé. Megjegyezzük, hogy a Tobin (1987) által javasolt „betétbe helyezett készpénz számla” (deposited currency account, DCA) koncepció megfelel a számla alapú dematerializált jegybankpénz konstrukciónak.

— 693 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

olyan formában kerüljön bevezetésre az új típusú pénz, amely rendkívül egyszerű és egyértelmű kezelhetőséggel rendelkezik annak érdekében, hogy a digitális világról kevesebb ismerettel rendelkezők is biztonsággal képesek legyenek használni. A kereskedelmi banki pénzt helyettesítő DJBP előnyei

A világ jelenleg az egyre nagyobb fokú digitalizáció irányába tart, ami az elektronikus fizetési módok használatának folyamatos növekedésével a pénzforgalomban is érezteti hatását. Egy (közel) készpénzmentes társadalomban ez kétféle problémát vethet fel. Egyrészt a fogyasztók jelentős része számára így szinte kizárólag a kereskedelmi banki pénz marad elérhető, és nem áll rendelkezésre kvázi kockázatmentes alternatívaként a készpénz. Azaz egy nagyobb pénzügyi sokk és az ennek eredményeként bekövetkező esetleges bankcsődök esetén a háztartások és vállalkozások sérülékenyebbek lennének, amit csak részben lehet ellensúlyozni az állami betétbiztosítások garanciájával. Másrészt további érv lehet a DJBP-k bevezetése mellett, hogy egy készpénzmentes társadalom a kibertámadásokkal szemben is lényegesen sérülékenyebb. Az elektronikus fizetési módok kizárólagossá válásával, a készpénzhez kapcsolódó infrastruktúra, mint például a bankjegy- és érmegyártás vagy a készpénzszállítás gazdasági okokból feltehetően leépítésre kerülne, így pénzügyi válságok és a kereskedelmi banki számlapénzek akár csak ideiglenes elérhetetlensége esetén nem maradna olyan alternatíva a fizetési eszközök terén, amellyel a gazdaságot működtetni lehetne. Egy elkülönített infrastruktúrán működő DJBP segítségével azonban akkor is működőképes maradhat a pénzforgalom, ha egy nagyobb kibertámadás következtében a kereskedelmi banki rendszerek többsége elérhetetlenné válik. A DJBP általános kockázatai

A felsorolt lehetséges pénzforgalmi előnyök mellett ugyanakkor számos kihívás is kapcsolódik a DJBP esetleges bevezetéséhez. A jegybanki feladatok alapvetően átalakulnának és bármelyik megvalósítási móddal (számla, eszköz vagy DLT alapú, lásd lejjebb) történik is a bevezetés, annak számottevő költségei lennének. Az üzemeltetés is — 694 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

teljesen új típusú feladatok (pl. széles közönség számára elérhető ügyfélszolgálat) ellátását igényelné a jegybank részéről, és szintén további költségekkel jár. A jegybanknak is meg kellene felelnie a törvényileg támasztott pénzmosás elleni és ügyfél-azonosítási követelményeknek, amelyre jelenleg nincs felkészülve ilyen ügyfélszám esetében. A bevezetési mód kiválasztásánál továbbá mélyebb elemzések szükségesek azzal kapcsolatban, hogy szükséges-e az anonimitás biztosítása és milyen mértékben. A készpénz esetében az anonimitásnak nyilvánvaló technikai okai vannak, amelyek azonban a digitalizáció fejlődésével már elhárultak, ezért megfontolandó, hogy társadalmi szempontból milyen mértékű anonimitás biztosítása az optimális. Meg kell jegyezni azt is, hogy a DJBP bevezetése számos jogi természetű kérdést is felvet. Meg kell ugyanis vizsgálni többek között azt is, hogy a jegybankok törvényi mandátuma felhatalmazást nyújt-e széles körben elérhető DJBP kibocsátására, vagy hogyan viszonyul az új típusú pénz a már jelenleg is szabályozott elektronikus pénz kibocsátásához. A készpénzt helyettesítő DJBP kockázatai

A fizikailag kibocsátott készpénz eltűnése akár egyes társadalmi csoportok „pénzügyi kizárásával” is járhat. Bár össztársadalmi szinten nyilvánvalóan olcsóbbak az elektronikus fizetési módok, mint a fizikailag is kibocsátott pénz, azonban egyes társadalmi csoportok számára rendkívüli nehézséget okozhat a digitális eszközök kezelése. Ezért a DJBP bevezetése és a fizikailag elérhető készpénz kivezetése vagy eltűnése akár a közpolitikailag kívánttal ellentétesen, ezen társadalmi csoportok „pénzügyi kizárásával” is járhatna. Meg kell oldani a DJBP széles körű használhatóságához szükséges infrastruktúra kiépítését és az ezzel kapcsolatos költségek szétosztását is, azaz átgondolandó, hogy a jegybanknak kell-e biztosítania például a kereskedők számára az elfogadáshoz vagy a fogyasztók számára a fizetéshez szükséges eszközöket, vagy ezt minden gazdasági szereplőnek saját erőforrásokból kell megoldania.

— 695 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A kereskedelmi banki pénzt helyettesítő DJBP kockázatai

A kiberbiztonság szempontjából is változást jelentene, ha a jelenlegi kereskedelmi banki számlák jelentős részét megszüntetnék a fogyasztók, és a jegybanki számlavezetést vennék helyette igénybe. Ekkor ugyanis a jelenleg a számlavezető pénzforgalmi szolgáltatók között gyakorlatilag megosztott rendszer helyett egy központi infrastruktúra jönne létre, amely kritikus kockázatot jelenthet a rendszerbiztonság szempontjából. Míg jelenleg egy számlavezető pénzforgalmi szolgáltató rendszerének feltörésével az ügyfelek korlátozott körének adataihoz lehet hozzáférni vagy azokkal visszaélni, addig egy jegybanki számlavezetés esetén egy rendszerben összpontosulnának a fogyasztók túlnyomó többségének adatai és ezáltal egy kibertámadás lényegesen nagyobb károkat okozhat. A nem megfelelően bevezetett DJBP emellett az innovációt is visszavetheti, meg kell ugyanis határozni, hogy a jegybank pontosan milyen pénzforgalmi szolgáltatásokat nyújtson az új pénz mellé (IMF, 2017). Amennyiben a pénzforgalmi szolgáltatások széles körét központilag biztosítottan is el lehet érni, az a piaci szereplők kivonulását is eredményezheti a fizetési piacról. A verseny megszűnése és a fejlesztések monopolizálása pedig hosszú távon az innováció visszaeséséhez vezethet, és ahhoz, hogy a fogyasztók a kor elérhető technológiájához képest egyre alacsonyabb pénzforgalmi szolgáltatási szinttel legyenek kénytelenek szembesülni. Ezért például a kínai jegybank közleménye szerint, egy DJBP bevezetésénél az is elképzelhető megoldás, hogy a pénzforgalmi szolgáltatásokat a piaci szereplők nyújtanák (Knight, 2017). Hasonló példa a teljes tartalékolás rendszere is, amelyet a 9-2. keretes írásban mutatunk be. 9.1.2.3. A DJBP bevezetésének lehetséges módjai

Technológiai szempontból alapvetően háromféle módon vezethető be a DJBP. A számla alapú (account- vagy register-based) megközelítés abból indul ki, hogy a jelenkor informatikai színvonala és számítási kapacitásai lehetővé teszik, hogy a jegybankok számlát vezessenek nem csupán egy korlátozott körnek (mint a kereskedelmi bankok), de — 696 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

a fogyasztók széles, akár többmilliós körének is. Ebben a megvalósítási formában tehát a központi bankok több millió számlát kezelnének, és a jelenlegi kereskedelmi bankoknál végrehajtott számlanyitáshoz hasonlóan sor kerülne a számlatulajdonosok beazonosítására, azaz ez a rendszer nem biztosít anonimitást. Fontos azonban látni azt is, hogy a nagy tömegű számla nyitása és kezelése olyan infrastruktúrát kíván meg a jegybankok részéről (például fiókhálózat, ügyfélszolgálat), amel�lyel jelenleg nem rendelkeznek és amelynek számottevő kiépítési (vagy bérlési) költségei vannak. A következő megvalósítási mód az eszköz alapú (value-based) megközelítés, amely akár kombinálható is az előző számla alapú megoldással. Ennek a módszernek a lényege, hogy a jegybankpénz eszközökben vagy (mobiltelefonos) alkalmazásokban kerülne nyilvántartásra, hasonlóan a jelenlegi előrefizetett (prepaid) kártyákhoz. Azaz a jegybankpénzt az eszközön fizikailag tárolnák a birtokosok, és fizetési műveletek esetén a pénz központi hálózat használata és autorizációja nélkül, offline módon, csupán az egyes eszközök között kerülne átvezetésre. A megoldás elsősorban kisértékű fizetési tranzakciók esetén lehetne hasznos és orvosolná azt a felhasználói igényt, amely az elektronikus fizetési módok használata esetén is elvárná a készpénzhez hasonló anonimitást. Ez a megközelítés tehát főleg azoknak jelentene alternatívát, akik elektronikus formában is élvezni szeretnék a jegybankpénz előnyeit (például kockázatmentesség) anélkül, hogy számlát nyitnának a központi banknál. A harmadik megvalósítási mód a többek között a virtuális pénzek által is használt megosztott főkönyvi technológiát alkalmazná. Ezzel kapcsolatban azonban fontos megjegyezni, hogy bár számos kutatás indult többek között jegybankok részéről is (pl. BCB, 2017, HKMA, 2017), jelenleg még nem egyértelmű, hogy milyen módon és mértékben lehetne az új technológiát felhasználni és hogyan lehetne megoldani a felmerülő kérdéseket. Emellett el kell különíteni a DJBP bevezetésével foglalkozó elemzéseket (mint Barrdear–Kumhof, 2016 vagy Riksbank, 2017) azoktól a jegybanki projektektől és kutatásoktól, amelyek a meglévő — 697 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

fizetési infrastruktúra (mint az RTGS,394 vagy értékpapír-elszámolás) DLT-alapokra történő átalakítását célozzák (ECB, 2017b; ECB, 2017c; Chapman és szerzőtársai, 2017; Deloitte–MAS, 2017). Egyelőre nem tisztázott, hogy a rendszer képes-e a kisértékű fizetési rendszerekben lebonyolított nagy tömegű tranzakciós forgalom kezelésére, elég csak a hasonló technológiát alkalmazó Bitcoin e téren fennálló korlátaira gondolni. Szintén felmerülhet még az adatvédelem kérdése, azaz, hogy hogyan lehet megoldani, hogy az egyes szereplők ne tudják beazonosítani a többi szereplő fizetési műveleteit, mivel ez sértheti a banktitkot is. Az adatvédelem abból a szempontból is érdekes lehet, hogy ennek a technológiának az alkalmazásával hogyan lehetséges, illetve lehetséges-e egyáltalán a készpénzhez hasonló anonimitás biztosítása. Emellett bár a technológia egyik fő előnyeként a megosztott jellegből fakadó külső támadásokkal szembeni ellenállóságot (cyber-resilience) szokták megjelölni, kérdéses, hogy érdemes-e egy nem kiforrott technológiára alapozni egy teljes ország gazdaságának működését és stabilitását.

9.2. Digitalizáció és a monetáris politika 9.2.1. Virtuális pénzek

Mivel a virtuális pénzek kibocsátását nem szabályozzák törvények vagy egyéb előírások, a növekvő népszerűségüknek köszönhetően napról napra újabb virtuális pénzek jönnek létre, ami valószínűleg a közeljövőben is így marad.395 Az újonnan létrejövő pénzek tulajdonságait, mögöttes szolgáltatásait a létrehozó határozhatja meg, ami sok egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő adottságú, egymással versengő eszközt eredményez. eal-time Gross Settlement System, elsősorban a nagy összegű és rendkívül sürgős R pénzügyi műveletek kiegyenlítésére szolgáló fizetési rendszerek, mint Magyarországon a VIBER. 395 A centralbanking.com oldal szerint jelenleg több mint 1300-féle virtuális pénz van forgalomban. Összehasonlításként megjegyzik, hogy az ENSZ 193 tagországa ös�szesen 180 hivatalos fizetőeszközzel rendelkezik. https://www.centralbanking.com/ central-banks/currency/digital-currencies/3325466/how-crypto-is-my-currency 394

— 698 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

9-1. keretes írás Virtuális pénzek típusai

A Bitcoin mellett számos virtuális pénz különíthető el, ami egyrészt az elmúlt évtizedben az internetelérés terjedésével létrejövő egyre több online csoportnak köszönhető (közösségi hálózatok, online játékok), amelyeknél felhasználói oldalról felmerült a saját pénz használatának lehetősége. Másrészt a 2008-as válsággal a bankrendszerrel szemben megingott bizalom szintén hozzájárult a jelenlegi pénzügyi rendszertől független pénzek kifejlesztéséhez. Az ECB (2012) csoportosítása alapján a virtuális pénzek három fő kategóriája különíthető el. – Zárt hálózatú pénzek: gyakorlatilag nincs kapcsolatuk a reálgazdasággal, általában online játékokban lehet ilyen pénzeket szerezni, és jellemzően csak ott lehet elkölteni őket (bár létezhetnek internetes „feketepiacok” ezen pénzek váltására). Példa: a népszerű World of Warcraft játék Wow Gold pénze. – Egy irányban használható pénzek: ezeket a pénzeket valamilyen árfolyamon lehet váltani hivatalos pénzekről, de a visszaváltásukra már nincs mód. Erre volt példa a Facebook Credits. – Mindkét irányban használható pénzek: szabadon válthatóak a hivatalosan, jegybankok által kibocsátott pénzekkel szemben. A harmadik kategória legismertebb képviselője a Bitcoin, azonban idővel több száz más virtuális pénzrendszer is megjelent, amelyek összefoglaló neve az „altcoin”. Mivel a Bitcoin forráskódja nyílt, ezért a legtöbb vetélytársát ezt alapul véve fejlesztették ki és működésük is nagyban megegyezik, csupán kisebb javításokat hajtottak végre rajtuk a hatékonyság növelése érdekében. Az egyes virtuális pénzek több szempontból is eltérhetnek (ECB, 2015): – Tranzakciók validálása: az első decentralizált virtuális pénzek (pl. Bitcoin, Litecoin) a teljes mértékben a számítási kapacitáson alapuló ún.

— 699 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

proof-of-work (PoW) koncepció szerint működnek, azonban később megjelent a proof-of-stake módszer (PoS) is (pl. Nextcoin), amely az egyes szereplők által birtokolt virtuális pénzt is figyelembe veszi és hatékonyabbá teszi a validálás folyamatát. Egyes pénztípusok (pl. Blackcoin) kombinálják a két eljárást, azaz bizonyos mennyiségű forgalomba bocsátott pénzig PoW módszert használnak, majd a limitet elérve a PoS típusú működésre váltanak. – Adatfeldolgozó algoritmus: ez nagyban meghatározza például az adatfeldolgozás sebességét. Két fő csoport különíthető el, az SHA-256 algoritmust alkalmazó pénzek (pl. Bitcoin) és az ennek kiterjesztéseként felfogható Scrypt algoritmust alkalmazó pénzek (pl. Litecoin). – A teljes pénzmennyiség: jellemzően fix felső korlát van (pl. Bitcoin, Litecoin), de vannak rugalmas pénzkínálattal működő rendszerek is (pl. a Peercoin esetében 1 százalékos infláció a cél). – Funkcionalitás: számos virtuális pénzrendszer bővíteni igyekszik a nyújtott szolgáltatások körét, pl. a Nextcoin számos addicionális funkciót kínál, így többek között egy P2P piacteret is üzemeltet. Néhány fontosabb virtuális pénz a Bitcoin mellett (Hileman–Rauchs, 2017): – Ethereum: a Bitcoin mögötti második legnagyobb piaci kapitalizációjú, az okos szerződéseket (smart contract) lehetővé tevő decentralizált platform 2015-ben indult hivatalosan, és a rendszerben futó alkalmazásokhoz a saját „ether” nevű pénzét használja. – Dash: fő jellemzője, hogy a Bitcoinhoz képest magasabb fokú anonimitást nyújt, továbbá a bányászok között egyenlően oszlik el a jutalom, a díjak 10 százaléka pedig a központi „kincstárba” kerül a későbbi fejlesztések finanszírozására.

— 700 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

– Ripple: azonnali, olcsó határon átnyúló ügyleteket kínál bankoknak. Blokklánc helyett ún. consensus ledgert használ, ami nem igényel bányászatot, így a működése is hatékonyabb. – Litecoin: a 2011-ben indult rendszer működése alapvetően a Bitcoinhoz hasonló, azonban egyes pontokban (pl. az alkalmazott algoritmus) eltér elődjétől, így gyorsabb a tranzakciók feldolgozása. 9-3. ábra: Virtuális pénzek árfolyamának százalékos változása 2017-ben 1 800

36 000

1 600

32 000

1 400

28 000

1 200

24 000

1 000

20 000

800

16 000

600

12 000

400

8 000

200

4 000

0 2017 Dec.

2017 Nov.

−4 000 2017 Okt.

2017 Aug.

2017 Júl.

2017 Jún.

2017 Máj.

2017 Ápr.

2017 Már.

2017 Feb.

2017 Jan.

2017 Szep.

−200

Bitcoin Litecoin Ethereum (jobb tengely) Ripple (jobb tengely) Forrás: Bloomberg.

A Bitcoin az általa kínált előnyök helyett leginkább gyorsan emelkedő árfolyama és annak extrém ingadozásai miatt került a figyelem középpontjába (9-3. ábra). Annak ellenére, hogy az elfogadóhelyek száma folyamatosan növekszik (nagyrészt online áruházak, de léteznek bitcoin ATM-ek, ahol törvényes fizetőeszközhöz lehet jutni bitcoin ellenében, vagy bitcoinhoz törvényes fizetőeszköz fejében), a bitcoin tranzakciós — 701 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

forgalma továbbra is csekély mértékű maradt, elsősorban spekulációs eszközként terjedt el. Ez a szerep vélhetően tovább erősödhet, mert az utóbbi időben egyre több intézményi befektető jelent meg vételi szándékkal a Bitcoin piacán. Fontos azonban megjegyezni, hogy egyre több ország dönt a Bitcoinnal történő kereskedelem betiltása mellett (például Kína, Oroszország). A 9-4. ábra összeveti a Bitcoin által a felhasználók számára ígért előnyöket a valós helyzettel. A Bitcoinnal kapcsolatban több közgazdasági kérdés is felmerül, mégis leginkább a középpontban lévő kérdés, hogy az árfolyam erős volatilitása mérséklődik-e, illetve hogy meddig növekedhet tovább az árfolyam. Mivel a Bitcoinra még sokan kételkedve tekintenek, ezért gyakran hasonlítják a dotcom buborékhoz, vagy az 1636–37-es évek tulipánmániájához. A korlátos kínálat és a befektetők növekvő száma az árfolyam növekedésének irányába hat, azonban az altcoinok számának bővülése a Bitcoin helyettesítőinek növekedését is jelenti. Ez esetleg rugalmasabbá teheti a virtuális valuták piacát azáltal, hogy az képessé válhat reagálni a kereslet változására, ezáltal tompítva az árfolyam kilengéseit. 9-4. ábra: A Bitcoin által a felhasználók számára kínált előnyök és annak hátrányai Bitcoin ígéretek

Bitcoin tényleges helyzet

Anonim

Hagyományos pénzre való átváltásnál azonosítható az ügyfél

Gyors

A hagyományos infrastruktúrák az azonnaliság felé tartanak

Olcsó

Sok rejtett költség, egyre drágább rendszer működés

Biztonságos

Fogyasztóvédelem hiánya, volatilis árfolyam

Forrás: szerzők szerkesztése.

— 702 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

A Bitcoin kínálatában további – a pénztörténelemből már ismerős – párhuzamokat lehet felfedezni. Ilyen példa az arany mint árupénz vagy később az aranystandard rendszer használata. Amikor az arany számított pénznek, annak mennyiségének növelése is korlátozott volt a bányák kapacitása miatt, majd egy idő után már nem tudta tartani a lépést a gazdasági fejlődésből eredő növekvő igényekkel. Ahogy Hampl (2017), a Cseh Nemzeti Bank alelnöke is megvilágította, a kínálat növeléséhez gazdasági erőfeszítéseket kell tenni. Anno a fizikai arany esetében, fizikai erőfeszítést igényelt a bányászat, jelenleg a digitális pénzek „bányászata” azonban digitális erőfeszítést igényel számítógépek alkalmazása által. 9.2.1.1. A virtuális pénzek hatása a jelenlegi monetáris politikára

A Bitcoin jelenleg nincs hatással a monetáris politikára, ennek oka, hogy nem képes széleskörűen betölteni a pénz szerepét, és pénzügyi súlya összességében csekély. Előbbit az magyarázza, hogy a Bitcoin a pénzfunkciókat nem tudja betölteni, így a monetáris politika transzmissziós csatornái nem sérülnek. Ahogy a Bitcoin bekerül egy ország gazdasági vérkeringésébe, elkezd a hivatalos fizetési eszköz versenytársa lenni. Ez nem példa nélküli esemény, más (áru)pénzek által is gyakran kerül versenyhelyzetbe a törvényes fizetőeszköz, elég csak az aranyra, ezüstre, külföldi devizákra vagy regionális pénzekre gondolni. Ugyanakkor a pénzfunkciók vizsgálatakor arra a következtetésre jutottunk, hogy nem várható, hogy a virtuális pénzek jelen formájukban széles körben elterjedjenek általános fizetőeszközként (9.1.2.1. alfejezet). A pénzfunkciók betöltésének hiányában és széles körű elterjedése nélkül a Bitcoin és az altcoinok hatása a monetáris politikára elhanyagolható, néhány eshetőséget azonban mégis érdemes kiemelni. Befektetési eszközként való tartása egyrészt csökkentheti a hazai szereplők készpénz- és bankbetétállományát. Ugyanis a 8. fejezetben már említett okok miatt a hazai szereplők Bitcoint nagy valószínűséggel kemény devizáért cserébe, külföldi szereplőktől tudnak vásárolni. Ebben az esetben előfordulhat a bankmérlegek csökkenése, és a kereskedelmi bankok külföldi forrásbevonásának növekedése, ami akár csökkentheti a devi— 703 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

zatartalékokat is. A külföldről történő Bitcoin-vásárlás tőkekiáramlásként értelmezhető, azonban annak csekély mértéke miatt az árfolyamra gyakorolt hatása nem számottevő, így nem növeli az importtermékek árai általi inflációs nyomást, és nem befolyásolja a nettó exportot. Emiatt a monetáris politika árfolyamcsatornájának hatékonyságát nem érinti kedvezőtlenül. Nem várható, hogy a kamatcsatorna vagy az eszközárcsatorna sérülését okozná, mivel a Bitcoin beszerzése költséges és időigényes (hiszen vásárlásához általában külföldi devizára és külföldi utalásra van szükség). Ezért nem valószínű, hogy a hazai kamatkörnyezetben történő változások arra ösztönöznék a szereplőket, hogy befektetési portfóliójuk egy részét Bitcoinba fektessék. Ha abba is fektetnék, akkor sem sérülne a transzmisszió. Hiszen például kamatemeléskor a Bitcoin portfólió ceteris paribus leértékelődne hazai pénzben mérve, így működne a mérleg- és az eszközárcsatorna is. A fent bemutatott szempontok alapján a fejlett országok monetáris politikájára gyakorolt hatása elhanyagolható. Hatása inkább olyan fejlődő országokban lehet, ahol a monetáris politika elköteleződése az ársta bilitás fenntartása irányában nem hiteles, az inflációs várakozások horgonyzottsága nem teljesül vagy az infláció szintje tartósan magas. Ehhez azonban bizonyos feltételek megléte szükséges annak érdekében (internetelérés, elektronikus bankolási lehetőségek, devizatartalékok megfelelő szintje stb.), hogy a szereplők nagy mennyiségben áttérjenek a Bitcoin használatára. Ilyen esetben elképzelhető, hogy a Bitcoin segítheti a jegybankok elköteleződését az árstabilitás fenntartásában (Fernández-Villaverde, 2017). Hasonló jelenség megfigyelhető Kenya esetében, ahol egy telekommunikációs vállalat által indított M-Pesa nevű fizetési rendszer nagyobb bizalommal rendelkezik, mint a kenyai bankrendszer (Raskin–Yermack, 2016). De akár a tőkekorlátozások kikerülésére is alkalmas lehet a Bitcoin, ahogy azt Zimbabwe esetében említeni szokták. A virtuális pénz használata ugyanis a jegybank szerepének csökkenését idézné elő, így annak megelőzése a hatékony és sikeres monetáris politika vitelén keresztül valósítható meg. Ha ezt hitelesen — 704 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

tudja kommunikálni a jegybank, akkor a várakozási csatorna szerepét megerősítheti és hatékonyabbá teheti az egész monetáris politikáját. 9.2.1.2. A virtuális pénzek széles körű elterjedésének hatásai a monetáris politikára

A pénzfunkciók betöltésének hiánya miatt a Bitcoinnal történő fizetés és széles körű használat elterjedése nem várható, emiatt a monetáris politikára nem lesz érdemi hatása. Ennek ellenére érdemes megvizsgálni, hogy milyen hatással lenne a széles körű elterjedése. Tételezzük fel, hogy a szereplők vásárlásaikat készpénz és bankkártyás fizetés helyett Bitcoinnal bonyolítják le. Ha ez bekövetkezne, az a monetáris politika hatásosságának csökkenésével és működésének teljes átalakulásával járna. Ez nem meglepő, figyelembe véve, hogy a Bitcoin megalkotása mögötti szándék az országoktól, monetáris hatóságoktól és bankoktól való függetlenség megalkotásából származik. Az első fontos szempont, hogy a gazdasági szereplők hazai pénznemben vagy Bitcoinban realizálnak jövedelmet. Ha Bitcoinban, akkor az arra való átállás során a szereplőknek nagy mennyiségű Bitcoin-állomány felépítésére lenne szükségük (a folyamat kereskedelmi banki mérlegre gyakorolt hatását lásd a 9-5. ábrán), amit sok esetben külföldi szereplőktől kell beszerezniük. Ez a hazai fizetőeszköz leértékelődését váltja ki, valamint csökkenhet a jegybank devizatartaléka és mérlege. Az átmenet után a kereskedelemben a Bitcoin töltené be a pénz szerepét, ami a dollarizációra hasonlítana. Ha a szereplők hazai fizetőeszközben realizálnak jövedelmet (például törvényi kötelezettség miatt), akkor a fogyasztók egyfajta pénztartási problémával szembesülnének (Baumol, 1952; Tobin, 1956). Ez hatással lenne a hazai fizetőeszköz árfolyamára. A probléma abból következik, hogy vásárlásaikhoz Bitcoinra van szükségük, amelynek beszerzése költséges, és mivel annak tartása nem kamatozik,396 így figyelembe kell venniük, hogy a Bitcoin vásárlása miatt kamatbevételtől esnek el. Ha 396

Igaz, az árfolyama mozoghat, ezért nem pontosan a Baumol–Tobin-modellről van szó.

— 705 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a jövedelmük Bitcoinra történő átváltása több lépésben történik, akkor a hazai fizetőeszköz árfolyama hónapon belül volatilissá válhat. Az árfolyam ciklikus mozgását a vállalati szektor is erőteljesen befolyásolná. Ha bevételeit Bitcoinban realizálja, míg a béreket hazai fizetőeszközben fizeti ki, akkor jellemzően hónap elején nagy mennyiségű Bitcoint értékesítene, ami a hazai árfolyam erősödését okozná. Ehhez hasonló árfolyamra gyakorolt ciklus lehet az adófizetésekhez köthető nagy mennyiségű pénzmozgás az állam irányába. Az árfolyam volatilitásának hatására397 az árfolyamcsatorna szerepe meggyengülne, amelyet tovább rontana, hogy az importált termékek árainak kiszámíthatatlansága miatt a vállalatoknak további költségeket jelentene, ami magasabb költségoldali inflációs nyomást eredményezne. Sérülhet a monetáris politika hitelcsatornán (bankhitelezési és mérlegcsatorna) keresztüli hatása, ha a Bitcoin befektetési eszközként való tartása elterjed. A Bitcoin hátránya az egyéb hagyományos befektetési eszközökkel szemben (állampapír, részvény, kötvény stb.), hogy vagy egyáltalán nem vagy erős volatilitása miatt kevésbé alkalmas hitelfelvételkor fedezetként történő elfogadásra. Így a rendelkezésre álló fedezet nagyságával együtt a kihelyezhető hitel nagysága is csökkenhet. Másrészt a Bitcoin miatt sérülhet a bankok hitelezési képessége, ami a bankok hitelezési költségeinek emelkedésével járhat. A háztartások megtakarítási magatartását valószínűleg kevésbé érintené, mert általános közgazdasági feltevés, hogy a háztartások kockázatkerülőek, ezért a hosszabb távú megtakarításaikat nem Bitcoin formájában tartanák (magas volatilitása és a kamatfizetés hiánya miatt). Így a hazai bankrendszer szerepe megmaradna, azonban a betétek állománya a Bitcoin használata miatt jelentősen csökkenne, másrészt a külföldről történő Bitcoin-vásárlások hatása miatt külföldi devizában denominált források bevonása válik szükségessé, ami a hitelezési képességük, illetve a bankhitelek iránti kereslet szűkülésében csapódhat le. 397

eltesszük, hogy a jegybank nem stabilizálja a Bitcoin árfolyamát (például devizaF piaci ügyletekkel).

— 706 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

A kamatcsatornán keresztül a jegybank továbbra is befolyásolni tudná a szereplők megtakarítási és beruházási döntéseit. A kamatok változtatása közvetlenül érintené az emberek Bitcoin iránti keresletét, amivel a bankbetétek állományára is közvetlenül hatna. Ez abból fakad, hogy vagyonuk Bitcoinban történő tartásának alternatív költsége az az elszalasztott kamat, amit akkor realizáltak volna, ha vagyonukat bankbetétben (vagy más kamatozó eszközben) tartottak volna (egy jegybanki kamatemelés hatását a kereskedelmi banki mérlegre a 9-5. ábra mutatja). Ezen kívül feltételezhető, hogy a vállalatok beruházásaikhoz továbbra is bankhitelt vennének igénybe.398 Ezt erősíti, hogy a bankokon kívül nincs másik olyan szereplő, amely képes lenne a lejárati, kockázati és mennyiségi transzformáció véghezvitelére. 9-5. ábra: A kereskedelmi bankok stilizált mérlege a Bitcoin-állomány felépülésekor (A), illetve jegybanki kamatemeléskor (B) (A)

Eszközök Hitelek (HUF) Deviza ($)

Források +/−

Betétek (HUF) Devizaforrás ($)

Eszközök

(B)

Hitelek (HUF) Deviza ($)

− +

Források +/−

Betétek (HUF) Devizaforrás ($)

+ −

Megjegyzés: olyan nyitott gazdaságról van szó, amely nem bocsát ki kemény devizát (itt: USD-t). HUF alatt pedig a hazai pénzt értjük, továbbá feltesszük, hogy a megvásárolni kívánt Bitcoint külföldi szereplőktől tudják megvásárolni. Amikor az ügyfél Bitcoin-vásárlást kíván végrehajtani, akkor a bank devizaforrást von be külföldről az utaláshoz szükséges deviza biztosításához, aminek összegével az ügyfél HUF számláját csökkenti. Kamatemeléskor HUF-ot vesznek Bitcoinért cserébe, így fordított folyamat zajlik le. A bank a hozzá beérkező devizával csökkenti a külföldről bevont forrásainak nagyságát, és a megfelelő összeget jóváírja az ügyfél HUF számláján. Forrás: szerzők szerkesztése.

398

Legalábbis, ahol jelenleg ez így van (nem pedig tőkepiaci a finanszírozás). De a tőkepiaci finanszírozás esetén is feltehetően megmaradnának a befektetési szolgáltatók, illetve a kamatkondíciókat befolyásolná a jegybank.

— 707 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

9.2.2. Digitális jegybankpénz 9.2.2.1. Monetáris cél- és eszközrendszer

A digitális (illetve dematerializált) jegybankpénz olyan a jegybank által kibocsátott hitelpénzt jelent, amely elektronikus (nem fizikai) formában jelenik meg, és minden (belföldi) gazdasági szereplő hozzáférhet. A technológiai megvalósítás különböző lehet, így beszélhetünk számlapénzről, eszköz alapú, illetve megosztott főkönyvi (DLT) DJBP-ről is. Ugyanakkor monetáris politikai szempontból ez a technológiai megkülönböztetés közel érdektelen. Azonos következtetésekre jutunk a számlapénz és a DLT alkalmazása esetén; igaz, az eszköz alapú esetben nem lehetne kamatot fizetni a DJBP-re.399 Amennyiben a jegybank DJBP-t bocsát ki, akkor potenciálisan összetettebbé válik az eszköztára. A korábbi kétféle jegybankpénz, a készpénz és a kereskedelmi banki tartalékok, mellett egy új, harmadik fajta jegybankpénz is megjelenik, potenciálisan az előbbi kettőtől eltérő feltételekkel. Így háromféle pénz alkotná a monetáris bázist. Ebben az esetben a jegybanknak döntést kell hoznia arról, hogy: – a DJBP-nek milyen árfolyama legyen a készpénzhez képest; – kamatozzon-e, ha igen, hogyan; – a mennyiségét vagy az árát (kamatát) határozza-e meg; – legyenek-e esetleg limitek az egyes pénztulajdonosok számára; – közvetlenül átváltható legyen-e a kereskedelmi banki számlapénz DJBP-re.

399

eltesszük, hogy a megosztott főkönyv technológiára épülő DJBP is kölcsönözhető F volna (például nem lenne teljesen anonim, vagy „okos szerződés”-ekkel kombinálnák, Szabo, 1996). Ha teljesen anonim a DJBP (például eszköz alapú a megvalósítás), akkor nem lehet kamatot fizetni a pénz után.

— 708 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

A fenti kérdésekből is látszik, hogy a DJBP bevezetése bonyolítaná a monetáris politika működését. Ahogy a mai pénzrendszerben, úgy a DJBP rendszerében is a jegybank alkalmazhat különböző operatív, illetve közbülső célokat. Operatív célként400 megtarthatja a pénzpiaci kamatláb és a jegybanki alapkamat egyezőségét. Ugyanakkor operatív cél lehet például az is, hogy a monetáris bázis, illetve annak egyes részei a jegybank által kívánt szinten alakuljanak. Az inflációs célkövetés rendszerében a jegybank végső célját, az ársta bilitást úgy kívánja elérni, hogy nem alkalmaz közbülső célt.401 Egyéb monetáris rezsimek esetén azonban elképzelhetők közbülső célok. Ilyen lehet például egy monetáris aggregátum vagy a devizaárfolyam. Ha egy inflációs célkövető jegybank DJBP-t alkalmaz, akkor továbbra is működhet közbülső cél nélkül. Ugyanakkor a DJBP nem korlátozza a jegybankot abban, hogy esetleg meghatározzon valamilyen közbülső célt. A jegybank lehetetlen hármasságba ütközhet, ha egyszerre akarja rögzíteni a DJBP-nek a készpénzhez viszonyított árfolyamát, meghatározni a kamatozását, valamint eldönteni a mennyiségét is. Ha a jegybank rögzített árfolyamot alkalmaz a különféle jegybankpénzek között (például 1-es árfolyamot), akkor a DJBP-nek sem határozhatja meg egyszerre a kamatát és a mennyiségét, ahogyan ma a készpénznek és a jegybanki tartalékoknak sem lehet egyszerre az árát és a mennyiségét is meghatározni. Ha ugyanis így tesz, és például kisebb mennyiségben kínál DJBP-t, mint amekkora kereslet van iránta a meghatározott kamaton, akkor a piaci szereplők a készpénznek a DJBP-hez képesti A jegybank operatív célja, hogy az általa közvetlenül befolyásolható valamilyen eszköz ára vagy mennyisége megfeleljen a jegybank elvárásának. Tipikus operatív cél, hogy a pénzpiaci kamatláb megegyezzen a jegybanki alapkamattal. 401 Alternatív módon úgy is fogalmazhatunk, hogy inflációs célkövetés esetén az a közbülső cél, hogy az inflációs előrejelzés megegyezzen az inflációs céllal. 400

— 709 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

felértékelődését fogják várni.402 Azonban a rögzített árfolyam miatt ez nem lehetséges, ezért a másodpiacon a készpénz azonnal leértékelődik, a jegybank szándékával össze nem egyeztethetően. Így akár a kamatát, akár a mennyiségét határozza meg a DJBP-nek, a másik változó endogén módon fog kialakulni rögzített árfolyam esetén. Érdekességként jegyezzük meg, hogy egy másik lehetetlen hármasság merül fel abban a szélsőséges esetben, amelyben kizárólag DJBP van a gazdaságban.403 Amennyiben a DJBP kiszorítaná a mai pénzeket (készpénz, kereskedelmi banki betétek), akkor – egy zárt gazdaságban – az egyszerűsített jegybankmérleg eszközoldalán állampapírokat találnánk,404 a forrásoldalon pedig a DJBP-t, azaz a teljes pénzkínálatot.405 Így három lényeges monetáris kérdés tehető fel: (1) Mennyi állampapírt vegyen a jegybank? (pénzkínálat); (2) Milyen árfolyamon vegye az állampapírokat? (alapkamat); (3) Mekkora kamatot fizessen az általa teremtett pénzre? Belátható, hogy adott IS-görbe, aggregált kínálat, pénzkereslet és inflációs várakozások esetén a három kérdés közül pontosan kettőre kell választ adnia a jegybanknak, a harmadikra a gazdaság adja a választ (9-6. ábra).

eltesszük, hogy fennáll a fedezetlen kamatparitás a készpénz és a DJBP között. F Ez a 9-2. keretes írásban szereplő 3. eset, a közpénzrendszer esete. 404 Vagy a bankok számára nyújtott lombard hiteleket, fordított repókat. Amennyiben állampapírokat vásárol a jegybank, úgy felmerülhet a monetáris finanszírozás problémája. Jelenleg az EU-ban az Európai Unió működéséről szóló Szerződés 123. cikke alapján a monetáris finanszírozás tiltott. 405 Itt feltesszük, hogy a kereskedelmi banki tartalékok és a DJBP azonos feltételekkel állnának a pénztulajdonosok rendelkezésére. Egyedül a pénztulajdonosok körében lenne eltérés a kétféle pénz esetén (kereskedelmi bankok vagy rajtuk kívüli szereplők). 402 403

— 710 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

9-6. ábra: A pénzpiac abban az esetben, ha kizárólag DJBP van a gazdaságban i−d

i*−d* Ld(P;Y;i−d)

Megjegyzés: azért ezt az esetet vizsgáljuk, mert ennek a bemutatása a legegyszerűbb. Jelölések: i a (nominális) jegybanki alapkamat (állampapírhozam), d a DJBP (nominális) hozama, M a pénzmennyiség, P az árszínvonal, Y a reál GDP, Ld-vel jelöljük a pénzkeresletet és csillaggal az egyensúlyi értékeket. P és Y is növeli a pénzkeresletet. Ahogy viszont nő i – d, a pénztartás alternatívaköltsége, a gazdasági szereplők egyre kevesebb pénzt kívánnak tartani. Ha a likviditás mindig értékes a határon, akkor i – d végig pozitív. Ugyanakkor d tetszőleges előjelű, így i is lehet negatív. A jegybank az (M; i; d) hármasból pontosan kettőről kell, hogy döntsön. Forrás: szerzők szerkesztése.

9-2. keretes írás A DJBP megvalósításának különböző esetei

A DJBP fogalma több jegybank kommunikációjában megjelent; azonban jellemzően az is azonosításra került, hogy a DJBP bevezetése – bizonyos feltételek esetén – nem csupán formai változást jelent, hanem hatással lehet a pénzteremtésre, a hitelezésre, illetve a pénzügyi rendszer felépítésére (például Hampl, 2017; Mersch, 2017; Thiele, 2017).

— 711 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A jelenlegi pénzügyi rendszerben a pénzteremtés elsősorban a bankrendszerben történik, amikor a bankok hitelt nyújtanak, akkor ezzel párhuzamosan számlapénzt, betétet teremtenek (Riesz, 1980; Szalai, 1994; McLeay–Radia–Thomas, 2014; Werner, 2014a, 2014b, 2015; Jakab–Kumhof, 2015; Ábel–Lehmann–Tapaszti, 2016; Bundesbank, 2017). A bankrendszer jelentős részben azért tud kvázi a „semmiből” pénzt teremteni, mert a bankrendszer által teremtett pénz elfogadott fizetőeszköz a gazdaságban (Kumhof–Jakab, 2016), anélkül, hogy átváltásra kerülne jegybank által teremtett pénzre. Ennek oka azonban jelentős részben a formára vezethető vissza: digitális formában kényelmesebb tárolni pénzt, mint készpénz formában; azonban a háztartások és a vállalatok számára elérhető digitális formában létező pénzt jelenleg kizárólag a bankrendszer bocsát ki, a nem banki magánszektor számára hozzáférhető jegybanki pénzkibocsátás a készpénzre korlátozódik (Skingsley, 2016). A DJBP bevezetésével a jegybank által kibocsátott pénz újra versenyképes lehet a kereskedelmi bankok által kibocsátott pénzekkel; mivel minden más feltétel azonossága esetén kedvezőbb lehet DJBP-t tartani, mint bankbetétet. A jegybankpénz kockázatmentes, végső fizetési eszköz, míg a kereskedelmi banki pénz egy jegybankpénzre vonatkozó követelés, a bank tartozása (Riesz, 1980), amely biztonsága elsősorban a bank tőkemegfelelési és likviditási helyzetének, valamint a betétbiztosítás függvénye. Aszerint, hogy a DJBP mennyire népszerű, valamint hogy milyen mértékű a jegybank rendelkezésre állása a kereskedelmi bankok felé,406 különböző mértékben változhat meg a pénzügyi rendszer. A 9-7. ábra vízszintes tengelye mutatja a DJBP elterjedésének mértékét. A tengely bal végpontja egy olyan helyzetet jelent, ahol a DJBP – bár bevezetésre kerül – egyáltalán nem népszerű, ezért semennyi látra szóló betét nem áramlik

406

A jegybanki rendelkezésre állás általában a jegybank hiteleszközét jelenti, amelyhez a kereskedelmi bankok minden nap adott kamat mellett korlátlan mennyiségben fordulhatnak (illetve a kereskedelmi bankoknak a jegybanki fedezeti körbe tartozó eszközei jelenthetnek felső korlátot). A fejezetben általánosabban használjuk a fogalmat, beleértjük azt is, ha a jegybank adott áron korlátlan mennyiségben hajlandó kereskedelmi banki eszközöket vásárolni.

— 712 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

át jegybankpénzbe. Ezzel szemben a tengely jobb oldali szélsőpontja egy olyan állapotot takar, ahol a látra szóló betétek száz százalékban átáramlanak DJBP-be. A függőleges tengely a jegybanki rendelkezésre állás mértékét mutatja be fordítottan. Legalul van egy olyan helyzet, ahol a rendelkezésre állás teljes mértékű, azaz a jegybank hajlandó a bankrendszer összes eszközét levágás (haircut) nélkül jegybankpénzre cserélni, vagy elfogadni hitel fedezetéül. Ezzel szemben a felső pont egy olyan helyzetet tükröz, ahol nincs semmilyen mértékű rendelkezésre állás.

Jegybanki rendelkezésre állási feltételek

Nincs jegybanki rendelkezésre állás

9-7. ábra: A pénzügyi rendszer a DJBP népszerűsége, illetve a jegybanki rendelkezésre állás függvényében Közpénzrendszer Teljes tartalékolás (nincs rendelkezésre állás)

Nincs változás

Teljes tartalékolás (van rendelkezésre állás) DJBP népszerűbb, mint a kereskedelmi banki számlapénz DJBP minősége DJBP kamatrátája Betétbiztosítás Default szabályozás Népszerűsítés

Megjegyzés: a teljes tartalékolás azt jelenti, hogy a kereskedelmi banki (látra szóló) betétekre 100 százalékos kötelező tartalékrátát határoz meg a jegybank. Mivel ilyenkor a betétek mögött kereskedelmi banki tartalék áll, ez a DJBP koncepció közvetett megvalósításaként értelmezhető. A teljes tartalékolást szűk bankolásnak is nevezik (Kay, 2009). A közpénzrendszerben kizárólag a jegybank teremt pénzt, míg a kereskedelmi bankok csak pénzújraelosztó hitelt nyújtanak, valamint a jegybankpénz mögötti fedezetet államadósság biztosítja (Huber—Robertson, 2000; Jackson—Dyson, 2012). Forrás: szerzők szerkesztése.

— 713 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az ábra rámutat arra, hogy ezen két dimenzió végtelen számú különböző helyzetet eredményezhet. Nem lehet pontosan körülhatárolni, de érdemes legalább három területet megkülönböztetni a síkon, amelyek három különböző mértékű változást takarnak. 1. Amennyiben a DJBP nem túlzottan népszerű, úgy annak bevezetése nem okoz változást, hiszen a bankrendszernek változatlanul megmarad azon képessége, hogy hitelezéskor pénzt teremtsen, és a teremtett számla pénz – mivel népszerűbb, mint a DJBP – nem hagyja el a bankrendszert. 2. Amennyiben a DJBP népszerűbb, mint a látra szóló betét, azonban jelentős mértékű a jegybanki rendelkezésre állás, úgy a kereskedelmi bank hitelezéskor betétet teremt, a betét azonban jegybankpénzbe kíván átvándorolni. A bank úgy tudja teljesíteni az utalást, hogy a hiteleszközt a jegybankkal jegybankpénzre cseréli, így végső soron – közvetlenül vagy közvetve – mind a hitel, mind a számlapénz a jegybanknál jelenik meg. Ez a változat egy némileg ellentmondásos pénzügyi rendszerhez vezethet, ahol a hitelezést változatlanul a bankok kezdeményezik, azonban annak kockázatát a bankok – legalábbis részben – a jegybankra háríthatják. Hiszen ilyenkor a kereskedelmi bankok által nyújtott hiteleszköz jelenti a jegybanki rendelkezésre állás fedezetét. 3. Amennyiben pedig a DJBP sokkal népszerűbb, mint a bankbetét, így a bankbetétekből a pénzek jelentős vagy teljes mértékben DJBP-be vándorolnak át, ezzel párhuzamosan azonban nincs jegybanki rendelkezésre állás, azaz a kereskedelmi bankok nem tudják eszközeiket jegybankpénzre cserélni a jegybanknál; úgy a változás a már korábban bemutatott közpénzrendszerszerű keretrendszert eredményezhet. 4. Végül bemutatunk egy 4. esetet is, amely nem szerepel az ábrán. A fenti három esetben közös, hogy feltételezik a kereskedelmi banki betét és a DJBP közötti átjárhatóságot. Ezzel szemben Barrdear–Kumhof (2016) olyan rendszert vizsgál, amelyben nem lehet közvetlenül kereskedelmi banki betét átutalásával szert tenni DJBP-re. A modelljükben, aki

— 714 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

DJBP-hez akar jutni, annak állampapírt kell eladnia a jegybanknak. Ezáltal407 biztosítható a mai bankrendszer fennmaradása: továbbra is a bankok teremtenék a határon lévő pénzeket. Min múlik tehát, hogy milyen mértékű változást okoz a DJBP bevezetése? A válasz az, hogy jelentős részben a jegybank határozza meg, mind a különböző pénzek átválthatóságának szabályait, mind a jegybanki rendelkezésre állás, illetve a DJBP népszerűségére ható tényezőket. Így a jegybank jelentős mértékben befolyásolni tudja a kapcsolódó feltételek megadásával, hogy a DJBP bevezetése végül milyen mértékű változást okozzon. A kialakítási feltételek között meghatározó lehet, a jegybanki rendelkezésre állás feltételeinek meghatározásán túl, a DJBP formai minősége (pl. anonimitás, online felület), kamata, a betétbiztosítási feltételek esetleges változása, az alapértelmezett szabályozások, valamint az új eszköz népszerűsítése. 9.2.2.2. Makrogazdasági hatások

A DJBP bevezetésének talán leginkább érzékeny kérdése makrogazdasági szempontból, hogy milyen hatással lenne a hitelezésre, a beruházásokra és végső soron a gazdasági növekedésre, valamint a gazdasági ciklusokra. Ezek a hatások erősen függnek attól, hogy pontosan hogyan valósítják meg a rendszert (lásd a 9-2. keretes írást). Egyik véglet a Barrdear–Kumhof (2016) szerzőpáros által vizsgált eset. Ebben a rendszerben továbbra is a kereskedelmi bankok teremtenék a határon lévő pénzeket. Modelljükben a DJBP után kamatot fizetnek, amely nem haladja meg a jegybanki tartalékok kamatát, azaz az alapkamatot. A Barrdear–Kumhof szerzőpáros válság előtti USA-adatokon alapuló számításai szerint a DJBP bevezetése kb. 3 százalékkal növelné a reál kibocsátást az állandósult állapotban. Ez részben az alacsonyabb alapkamatnak (reálkamatnak) lenne köszönhető, amely a csökkenő államadós407

A Barrdear–Kumhof-modellben továbbá megmaradna a betétbiztosítás is, ami szintén abba az irányba hat, hogy ne változzon a pénzügyi rendszer.

— 715 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ság révén mérséklődő hitelkockázat miatt alakulna ki. Emellett a torzító fiskális adóterhek is csökkennének, hiszen mérséklődne a konszolidált államháztartás kamatkiadása. Harmadrészt a „likviditási adóterhek” (monetáris torzítás) is kisebbek lennének amiatt, hogy megemelkedne a teljes pénzkínálat. Ezekkel szemben visszafogná a kibocsátást a valamelyest megemelkedő banki betéti kamatok szintje. Emellett azt is megállapítják a szerzők, hogy a DJBP egy másodlagos anticiklikus eszköz lehet a jegybank kezében. Amennyiben a DJBP kamatáról dönt a jegybank, akkor a ciklus felívelő szakaszában ezen kamat csökkentésével szűkítheti a pénzkínálatot az alapkamat változatlansága mellett is. Ez pedig visszafoghatja a gazdaságot. Hasonlóan, amennyiben nem a kamatról, hanem a mennyiségről dönt a jegybank, akkor is szűkítheti a DJBP kínálatát a ciklus felívelő szakaszában. Továbbá, ha a DJBP nem anonim módon kerülne kibocsátásra, akkor a jegybanknak több adata lehetne a gazdasági tranzakciókról, mint jelenleg. Ez pedig megkönnyíthetné a makrogazdasági stabilizációs politikát. Ugyanakkor Barrdear és Kumhof szerint kockázatai is vannak a DJBP bevezetésének. A pénzügyi stabilitási kockázaton felül (lásd a 9.3.1.2. alfejezetet) beazonosítják az átmenet kockázatát is. Ugyanis kérdéses, hogy még ha hosszú távon valóban kedvező hatásai is lennének az új rendszernek, pontosan hogyan kellene eljutni oda. Például az átmenet során tesztelni kell az új pénzügyi termékeket, ki kell építeni egy alaposan tesztelt és megbízható infrastruktúrát, megfelelően ki kell képezni a rendszert működtető embereket. A fő kérdés, hogy ezen ügyek félrekezelésének kockázata van-e olyan nagy, mint a rendszer feltételezett hosszú távú előnyei. Ezen felül megemlítik a monetáris és fiskális politika növekvő egymásrautaltságának kockázatát is. A másik véglet az, amikor a DJBP kiszorítja a kereskedelmi banki pénzt, akár tiltás, akár egyéb intézkedések révén (például betétbiztosítás megszüntetése, illetve ha a jegybank nem áll a kereskedelmi bankok rendelkezésére hiteleszközzel). Ebben az esetben a kereskedelmi bankok

— 716 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

nem lennének képesek pénzt teremteni, csak pénzújraelosztó hiteleket nyújtanának. Ebben a rendszerben előzetes forrásgyűjtésre volna szükség a kereskedelmi banki hitelezéshez, ami jelentősen csökkenthetné a bankrendszer hitelezési képességét (lásd például Vickers, 2012). A bankok csak már meglévő pénzeket közvetítenének, amelyhez hozzá kell férniük, adott esetben korlátos kínálat mellett. Így a bankrendszer kevésbé, illetve csak drágábban lenne képes növelni a tőkeáttételét. A hitelezési képesség romlása a banki hitelkínálat visszafogását eredményezheti, ami végső soron a beruházások és a gazdasági növekedés csökkenésébe torkollhat. Más szerzők véleménye szerint nem feltétlenül csökkennének a beruházások (Lerven–Hodgson–Dyson, 2015). Egyrészt ma sem kizárólag bankhitelből finanszírozzák a beruházásokat (főleg, ahol a tőkepiaci alapú finanszírozás elterjedt, pl. USA). Másrészt a hitelezés sem mindig beruházást finanszíroz, így annak csökkenése is kisebb hatással lehet a beruházásokra. Ezen felül a jegybank lazább monetáris politikával is alkalmazkodhat az új helyzethez. Így elképzelhető, hogy szükség esetén mégis refinanszírozást nyújtson a kereskedelmi bankoknak, de nem rendelkezésre állás formájában, hanem valamilyen hitelösztönző program keretében. Amennyiben a bankok csak pénzújraelosztó hitelt tudnak nyújtani, úgy kevésbé lenne prociklikus a bankrendszer működése, mint ma (Jakab–Kumhof, 2015). Több esetben is prociklikus viselkedés jellemzi a pénzteremtő bankrendszert, miközben ugyanez nem mondható el a pénzújraelosztó bankrendszerre. Például, ha a hitelfelvevők kockázatossága csökken, akkor javul a bankok jövedelmezősége. Erre reagálva bővítik hitelkínálatukat, ami ösztönzi az aggregált keresletet. Ha a bankok képesek pénzt teremteni, akkor a hitelezés megugrik, ha viszont nem képesek, akkor csak fokozatosan bővül a hitelezés. Összességében a pénzteremtő esetben a hitelbővülés dominálja a saját tőke bővülését (a jövedelmezőség javulását), azaz nő a bankrendszer tőkeáttétele. A pénzújraelosztó esetben pedig fordítva, a jövedelmezőség javulása — 717 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a domináns, így összemegy a tőkeáttétel. A fentieken kívül Benes–Kumhof (2012) azt is megállapítja, hogy – a teljes tartalékolás egy speciális rendszerében, amelyet „Chicago Plan”-nek hívnak – sokkal nagyobb kontroll alatt lehetne tartani az üzleti ciklusok ingadozásait. Chicago Plan (Chicago-terv): A nagy gazdasági világválságot követően amerikai közgazdászok egy csoportja által megfogalmazott pénzügyi reformjavaslatot nevezzük Chicago Plannek. A terv legerősebb támogatója Henry Simons volt, a Chicagói Egyetem professzora, innen az elnevezés. Az elképzelés másik neves támogatója Irving Fisher volt a Yale Egyetemről. A javaslat értelmében különválasztották volna a bankok monetáris és hitelezési tevékenységét. Egyrészt 100 százalékos kötelező tartalékrátát javasoltak a betétekre, másrészt biztosítani kívánták, hogy a bankok csak pénzújraelosztó szerepet töltsenek be. A terv talán legismertebb modern kori változata a Chicago Plan Revisited (Chicago-terv újravizsgálva), amelyet az IMF közgazdászai, Jaroslav Benes és Michael Kumhof készítettek el 2012-ben (Benes–Kumhof, 2012). 9.2.2.3. Monetáris transzmisszió

A monetáris transzmissziós csatornák közül elsősorban a kamat-, illetve a kockázatvállalási csatornát érintené a DJBP bevezetése. A (tág) kamatcsatornába Balogh–Horváth–Kollarikot (2017) követve beleértjük a hagyományos kamatcsatorna mellett a hitelcsatornát is. Mivel – azokban a változatokban, amelyekben van szabad átjárás kereskedelmi banki pénz és DJBP között – megváltozhat a bankrendszer pénzteremtési és hitelezési képessége, ezért a jegybanki kamatkondícióknak a bankrendszeren keresztüli transzmissziója is módosulhat. Ez pedig elsősorban az említett két csatornát érinti. A DJBP alkalmazása minden egyéb változatlansága mellett szigorúbb monetáris kondíciókhoz vezethet. Jelenleg a kereskedelmi bankok a piaci kamatozású források mellett látra szóló betétekből is finanszírozzák az eszközeiket. A látra szóló betétek kamata – a válság előtti időkben – tipikusan a jegybanki alapkamat alatt helyezkedett el (Meaning és

— 718 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

szerzőtársai, 2017). A DJBP bevezetése azonban két úton is a banki forrásköltségek emelkedését eredményezheti. – Egyrészt, mivel a DJBP jobb likviditási tulajdonságokkal rendelkezik, mint a készpénz, ezért egyensúlyban magasabb ára kell, hogy legyen a készpénzénél. A DJBP ára ez esetben az alternatívaköltsége, azaz a látra szóló betétek kamata és a DJBP kamata közötti különbség. Ha tehát a jegybank változatlanul nulla kamatot fizet az általa kibocsátott pénzre, akkor a látra szóló betétek kamata megemelkedne. – Másrészt, abban a verzióban, amelyben a jegybank a kiáramló betétek pótlására refinanszírozást nyújtana a bankrendszernek (a 2. eset a 9-2. keretes írásban), a korábban az alapkamat alatt kamatozó látra szóló betéteket részben alapkamaton (vagy magasabban) kamatozó jegybanki hitelek váltanák ki. A magasabb forrásköltségek pedig ceteris paribus magasabb hitelkamatokhoz vezetnének. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy ezek a jelenleginél potenciálisan szigorúbb monetáris kondíciók összhangban lehetnek a jegybank céljaival. Hiszen a banki átlagos forrásköltségek ekkor közelebb lennének a jegybanki alapkamathoz, mint a mai rendszerben vannak. A DJBP kamatának a látra szóló betéti kamatokba történő transzmissziója gyorsabb lehet egy olyan hipotetikus gazdaságénál, ahol a készpénz után fizet kamatot a jegybank.408 Mivel technikailag egyszerűbb a digitális formában tárolt pénzt mozgatni, mint a készpénzt, ezért a DJBP inkább jelenthet alternatívát a látra szóló betétek számára. A nagyobb verseny pedig azt eredményezheti, hogy a kereskedelmi bankok gyorsabban kiigazítják az általuk gyűjtött/teremtett látra szóló betétek kamatát olyankor, amikor a jegybank módosítja a saját kamatkondícióit. 408

A készpénz után történő kamatfizetés gyakorlati megvalósításáról lásd Buitert (2005, 2009).

— 719 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

9.2.2.4. Nemkonvencionális eszközök

Ha a DJBP volna az egyetlen, mindenki számára elérhető jegybanki forrás (azaz a készpénz megszűnne), akkor feloldódhatna a nominális kamat nulla alsó korlátja. Jelenleg a készpénz nulla hozama jelenti a padlót a banki betéti kamatok számára.409 Ha megszűnne a készpénz, akkor az alternatív befektetés a DJBP lenne, erre pedig – elsősorban szélsőséges sokk esetén, az árstabilitás biztosítása érdekében – fizethet negatív kamatot a jegybank (Dyson–Hodgson, 2016; Goodfriend, 2016; Bech–Garratt, 2017). A negatív kamatok alkalmazásával kapcsolatban azonban több probléma is felmerül. – Egyrészt a mai pénzrendszerben is elvileg megvalósítható lehet a negatív kamat (Buiter, 2005, 2009). – Másrészt kérdéses a negatív kamat hasznossága (Camera, 2017). Ugyanis – legalábbis bizonyos mértékig – helyettesíthető a negatív kamat egyéb nemkonvencionális eszközökkel, mint például a men�nyiségi lazítással (vagy éppen a DJBP kínálatának a növelésével). Ezen felül a negatív kamatnak lehetnek nem szándékolt mellékhatásai is. Például a fogyasztást nem biztos, hogy ösztönzi (a jövedelmi hatás meghaladhatja a helyettesítési hatást). – Harmadrészt még DJBP esetén is kétséges lehet a negatív kamat megvalósíthatósága. Ha a jegybank mélyen negatív kamatot fizetne az általa teremtett pénzre, akkor a gazdasági szereplők lehet, hogy elkezdenének olyan pénzhelyettesítőket használni, amelyek jobban megőrzik az értéküket (Keynes, 1936, 382). – Végül megemlítjük, hogy a pénztartók által elszenvedett negatív kamat a jegybank számára nyereséget jelentene. Kérdéses, hogy ezt az implicit adót hogyan fogadnák a gazdasági szereplők – elképzelhető például, hogy külön jogszabályt kéne alkotni ennek felhasználásáról (Gesell, 1916). 409

alójában valamelyest nulla alatt van az alsó határ (effective lower bound, ELB), V hiszen a készpénztartásnak költségei vannak.

— 720 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

További szempont lehet a DJBP kibocsátásával kapcsolatban, hogy hatásosabbá teheti a mennyiségi lazítást (Barrdear–Kumhof, 2016). A mai pénzrendszerben a jegybank a mennyiségi lazítással két csatornán keresztül lazíthatja a monetáris kondíciókat: egyrészt lenyomhatja a hosszú állampapírhozamokat, másrészt a reálgazdaságban lévő pénzkínálatot is bővítheti. A pénzkínálat bővítéséhez azonban szükséges, hogy bankrendszeren kívüli szereplőtől vásároljon állampapírt. Ekkor a bankrendszer mérlege is megnő, eszközoldalon a teremtett jegybankpénzzel, forrásoldalon a teremtett kereskedelmi banki betéttel. Ugyanakkor, ha a kereskedelmi bankok viselkedése nincsen összhangban a jegybank céljával, és például eszközöket adnak el, vagy hosszú forrásokat gyűjtenek, akkor kereskedelmi banki pénz szűnik meg. Ezzel szemben a DJBP rendszerében a jegybank közvetlenül, a kereskedelmi bankokat megkerülve lehet képes bővíteni a pénzkínálatot. Az új pénzrendszerben a jegybanknak a jelenleginél technikailag egyszerűbb volna helikopterpénzt alkalmazni. Helikopterpénz: Friedman (1969) gondolatkísérlete után helikopterpénz alatt azt értjük, amikor a reálgazdasági szereplők (háztartások) transzfert kapnak a jegybanktól. Ezt kaphatják közvetlenül a jegybanktól, és közvetve a költségvetéstől is. Itt nem pusztán a pénzkínálat bővítéséről (és ebből fa kadóan a kamatok mérséklődéséről) van szó, például nyíltpiaci műveletek formájában, hanem jövedelemről is, amelyet a háztartások megkapnak.

Ha a gazdasági szereplők nagyrésze rendelkezik DJBP-vel, akkor a jegybank technikailag egyszerűbben juttathat pénzt hozzájuk, amivel fogyasztási döntéseiket befolyásolhatja. Ugyanakkor a helikopterpénz alkalmazása ellen több érv is szól. Egyrészt, amennyiben a jegybanki veszteséget megtéríti a költségvetés, úgy még ha látszólag közvetlenül juttat is pénzt a jegybank a gazdasági szereplőkhöz, valójában a költségvetés is részt vesz a folyamatban. Így mind a közvetlen, mind a közvetett módszer esetén felmerül a monetáris finanszírozás problémája (lásd a 404. lábjegyzetet). Másrészt, mivel a helikopterpénz során transz-

— 721 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ferben részesülnek a háztartások, ezért itt kvázifiskális tevékenységről van szó, amelyet nem feltétlenül a jegybanknak kell ellátnia. 9.2.2.5. Seigniorage

A DJBP-nek a közösségi pénzkibocsátás hasznára, azaz a seigniorage-ra gyakorolt hatása nem egyértelmű. Kétféle seigniorage fogalmat szokás megkülönböztetni (Kun, 2010): – monetáris (/cash flow) seigniorage = monetáris bázis növekedése mínusz monetáris bázis létrehozásának költsége; – fiskális (/opportunity cost) seigniorage = pénzteremtés révén keletkezett eszközök hozama mínusz pénzteremtéssel kapcsolatos költségek.410 Láthatjuk, hogy a pénzteremtés költsége mindkét definícióban szerepel. Ha nem lenne kifejezetten népszerű a DJBP, akkor ez a költség valószínűleg emelkedne az új pénz bevezetésével. Hiszen ki kell építeni az infrastruktúrát, tehát növekvő mérethozadék jelentkezne, viszont nem lenne méretgazdaságos a kibocsátás. Nagyobb mennyiségű kibocsátás esetén azonban nem elképzelhetetlen, hogy olcsóbban lehetne üzemeltetni a rendszert, mint ma a készpénzlogisztikát. A monetáris seigniorage alakulását elsősorban az befolyásolhatja, hogy a DJBP csak a készpénzt, vagy a kereskedelmi banki számlapénzeket is kiszorítaná-e. Ha csak a készpénzt (akár csak részlegesen is), akkor nem változna a monetáris bázis, és így a monetáris seigniorage sem. Ha viszont kereskedelmi banki betétek is átáramolnának a jegybankhoz, akkor nőne a monetáris bázis (ezzel együtt összemenne a pénzmultiplikátor). Ez a monetáris seigniorage növekedését eredményezné. 410

kétféle seigniorage fogalom mögött a (jegybank)pénz kétféle számviteli felA fogása húzódik meg. Míg a monetáris seigniorage esetén a pénzt a kibocsátó saját tőkéjének tekintjük, addig a fiskális seigniorage olyan értelmezéssel van összhangban, amely szerint a pénz a kibocsátó idegen forrása. A jelenleg elfogadott számviteli szabályok általában az utóbbi megközelítéssel élnek. Ugyanakkor van ellenpélda is, az Egyesült Államokban kibocsátott pénzérmék a Treasury saját tőkéjének tekintendők (FASAB, 2012).

— 722 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

A fiskális seigniorage alakulását az állományok mellett a kamatok is közvetlenül befolyásolják. Így a különböző konstrukciók más és más eredményekre vezethetnek. Egyetlen példát említünk meg: ha szűk bankolás alakulna ki, és a készpénz is megszűnne (tehát ha kizárólag DJBP lenne a gazdaságban), akkor átváltással szembesülne a jegybank a kamatmarzs és a mérlegfőösszeg között. Ha feltesszük, hogy a pénzkereslet a jegybanki kamatmarzstól függ, negatívan,411 akkor nagyobb kamatmarzzsal bár nagyobb átlagbevétele lesz a jegybanknak, de kisebb állományon fogja realizálni azt. Igaz, a pénzkeresleti függvény nem minden esetben határozható meg jól, így nem feltétlenül tud könnyen optimalizálni a jegybank – már ha valóban a seigniorage-t maximalizálja. 9-3. keretes írás Kinél jelentkezik a pénzkibocsátás haszna?

A hagyományos pénzfejlődési elméletek szerint a pénz tranzakciós költségeket csökkentő innováció, a pénz kialakulása a piaci szereplők spontán döntéseinek eredménye. Ezen elméletek alapján a piaci szereplők kezdetben árucsere révén (barter) cserélték el az eladásra felkínált, illetve megvásárolni szándékolt áruikat, szolgáltatásaikat. A barter azonban nem hatékony, hiszen létrejöttéhez szükséges, hogy egy adott pillanatban az egyik fél épp azt az árut kívánja eladni, amire a másik félnek szüksége van és fordítva. Az ügyletet egyszerűbbé teszi, ha van egy csereeszköz, amelyet mindenki elfogad. Kezdetben többféle árupénz jelenhetett meg, majd végül az árupénzek közül kedvező tulajdonságaik miatt a nemesfémek emelkedtek ki (metallista pénzelmélet). A pénz fejlődésének következő stádiuma, amikor a nemesfémekre vonatkozóan különböző papír, majd számlafeljegyzés helyettesítők jelentek meg, ez utóbbi kezdetben könyvi, később digitális, végül online formában is hozzáférhető módon. A bemutatott interpretációban a pénz kialakulása, majd fejlődése piaci szereplők spontán cselekvéseinek következménye, a meghatározó mozgatórugó a tranzakciós költségének csökkentése. 411

egatív lejtésű a pénzkeresleti függvény, hiszen a jegybanki kamatmarzs a gazN dasági szereplők szemszögéből megegyezik a pénztartás alternatívaköltségével (a 9-6. ábrán i – d).

— 723 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A pénz fejlődésének ez a fajta értelmezése logikusnak hangzik, azonban régészek és pénzelmélettel, pénztörténettel foglalkozó közgazdászok, például (Graeber, 2011) rámutattak arra, hogy valójában – néhány kivételtől eltekintve – sehol nem fordult elő ilyen folyamat. A pénz megjelenése sokkal inkább köthető az államhatalomhoz (kartalista pénzelmélet), az állam tranzakciós költségeket csökkentő szándékához, az adóztatáshoz és a seigniorage bevétel megszerzéséhez. Egyszerűen az állam bevezetett egy adott pénzt, és kötelezővé tette az adók ebben történő befizetését, illetve akár más tranzakciók ebben történő teljesítését, keresletet támasztva ezzel az adott pénz iránt. Ebben a szemléletben a pénz keletkezésében és fejlődésében nem a piac, hanem az állam töltött be meghatározó szerepet. A pénzteremtésre egyes elméletek a kibocsátó adósságvállalásaként tekintenek. Ebben a szemléletben a kibocsátó mérlegének a forrás oldalán jelenik meg a pénz, azaz a pénz a kibocsátó adósságaként fogható fel. A pénz a háztartások és vállalatok eszközeként jelenik meg, akik vásárlóerőt követelnek a pénzkibocsátóval szemben, valamint kötelezettséget vállalnak, hogy az adókat ebben a pénzben fizetik meg (Knapp, 1905). Érdemes azonban látni, hogy ez a követelés a gyakorlatban lejárat nélküli. A gazdaságnak van egyrészt tranzakciós pénzkereslete, másrészt pedig vagyoni pénzkereslete. Ez azt jelenti, hogy egyrészt – miután deklarálásra került, hogy egy adott pénz az ország hivatalos fizetőeszköze – a gazdaság szereplőinek folyamatosan szüksége van valamennyi pénzre ahhoz, hogy a tranzakcióikat kivitelezni tudják, másrészt pedig – feltéve, hogy van bizalom a pénz értékállóságával kapcsolatban – a pénzt egyes szereplők felhalmozzák jövőbeni vásárlóerő biztosítása érdekében. A gazdasági szereplők ezért mind tranzakciós, mind befektetési oldalról folyamatosan kereslet támasztanak a pénzre valamekkora mennyiségben. Erre a mennyiségre nem feltétlenül érdemes a pénzkibocsátó lejárattal rendelkező adósságaként tekinteni, mivel az jellemzően nem kerül tényleges beváltásra/törlesztésre, hanem lejárat nélküli követelés marad. A közgazdasági tartalmat jobban lefedi, ha a pénzkibocsátás legalább egy részére így nem adósságként, hanem pénzkibocsátás nyereségeként tekintünk

— 724 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

(monetáris seigniorage, lásd a 9.2.2.5. alfejezetet). A kibocsátó pénzt bocsát ki, ezzel fizet szolgáltatásokért, árukért; a pénz viszont megmarad pénznek, így az nem kerül visszaváltásra a kibocsátónál termékre, szolgáltatásra. Bár a nemesfém rendszerek alatt is voltak olyan időszakok, amikor az uralkodó a pénzteremtés monopóliumát átengedte magánszereplőknek, a modern jegybankok megalakulása előtt a pénzkibocsátás hagyományosan az uralkodó/állam felségjoga volt. A modern jegybankok papírpénz kibocsátása által nagyobb pénzmennyiség-növekedést tettek lehetővé, ami egyben hozzájárulhatott a gyorsabb gazdasági növekedéshez is. A pénzteremtés hasznának jelentős része azonban magánszereplőkhöz, a jegybank tulajdonosaihoz került át. A legtöbb modern jegybank, illetve annak elődje részvénytársasági formában alakult a 17–19. század folyamán. Bár a modern jegybankok keletkezése az állam finanszírozási igényéhez kerül társításra; érdemes látni, hogy a legtöbb magántulajdonban lévő jegybank ténylegesen nem bocsátott rendelkezésre megtakarítást az állam felé, hanem a gazdaságban elfogadásra kerülő, „semmiből” teremtett bankjegyek útján állított elő vásárlóerőt. Kregel rámutat arra, hogy számos jegybank tulajdonosai az alapításához szükséges saját tőkét magától a jegybanktól kapott kölcsönből fizették be utólag (Kregel, 1998). Kregel szintén kifejti, hogy a számos modern jegybank mérlege úgy épült fel, hogy eszköz oldalon jelentős részben kamatozó államkötvények (csak kisebb részben nemesfémek), míg forrás oldalon bankjegyek álltak. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a jegybank a „semmiből” teremtett bankjegyek kibocsátásával finanszírozta az államkötvények vásárlását. Az ellentmondás abban áll, hogy az állam ugyanúgy kibocsáthatta volna saját készpénzét (államjegyeit) az államadósság finanszírozására. Azáltal, hogy az állam engedte, hogy a pénzkibocsátó egy magánintézmény legyen, átengedte az államadósság kamatait a magánszektornak. A magánkézben lévő jegybank minden évben megnyerte az eszköz, forrás oldal kamatainak

— 725 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

különbségét, azaz – amennyiben nem fizetett kamatot a bankjegyekre – az államadósság kamatait (fiskális seigniorage, lásd a 9.2.2.5. alfejezetet).412 Jelentős kamatteher esetén az állami költségvetés pozitív elsődleges egyenleg mellett is deficitessé válhat, ekkor az állam nemhogy nem részesedik a pénzteremtés hasznában, hanem vesztese annak, amelyet többlet adóztatással, kiadáscsökkentéssel, eszközök eladásával kényszerülhet fedezni. Az 1930-as években és a II. világháborút követően a legtöbb magántulajdonban lévő jegybank államosításra került; mára – legjobb ismereteink alapján – mindössze nyolc országban maradt magántulajdonosi részesedés a jegybankban: Belgium, Dél-afrikai Köztársaság, Görögország, Egyesült Államok, Olaszország, Japán, Svájc és Törökország.413 A 19. századtól azonban folyamatosan nem a készpénz, hanem egyre inkább a számlapénz vált a domináns fizetőeszközzé (Laina, 2015); így hiába került állami kézbe a legtöbb jegybank, illetve hiába monopolizálta a jegybank a legtöbb országban a készpénz kibocsátását, a pénzteremtés haszna egyre inkább a számlapénz teremtéséhez kapcsolódik. A legtöbb országban a törvény tiltja, hogy a jegybank a háztartások és vállalatok számára számlát vezessen, azaz, hogy ilyen módon számlapénzt teremtsen. A számlavezetés, azaz a digitális formában lévő pénz kibocsátása a kereskedelmi bankokhoz került. Ezáltal a legtöbb országban nem a jegybank, hanem a kereskedelmi bankrendszer vált a fő pénzteremtő intézménnyé. A DJBP esetleges bevezetése a megvalósítástól függően újra pénzteremtővé teheti az immáron állami kézben lévő jegybankokat, ezáltal a változás akár egy újabb fejezet lehet a pénztörténelemben.

Bár elvileg a bankjegyek beválthatók voltak nemesfémre, és ez a likviditási kockázat magasabb implicit forrásköltséget jelentett a banknak, a gyakorlatban tömeges beváltási igény esetén felfüggesztették a beváltást. 413 https://www.resbank.co.za/AboutUs/History/Background/Pages/OwnershipOfTheSouthAfricanBank.aspx 412

— 726 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

9.3. Digitalizáció és a pénzügyi stabilitás 9.3.1. Általános pénzügyi stabilitási kérdések 9.3.1.1. Virtuális pénzek és a pénzügyi rendszer

A virtuális pénzek elterjedése számos hatással bír a pénzügyi rendszerre, amelyek egyrészről támogathatják a pénzügyi szolgáltatásokhoz való könnyebb hozzáférést, illetve eredményezhetik a tranzakciós költségek csökkenését is, másrészről viszont jelentős kockázatot is jelenthetnek a pénzügyi stabilitásra. Általánosságban elmondható, hogy a lehetséges hatások és fertőzési mechanizmusok a pénzügyi stabilitásra a virtuális pénzek elterjedésének mértékétől függnek. A virtuális fizetőeszközök elterjedésében meghatározó szereppel bír, hogy milyen szerepet és célokat töltenek be ezek a fizetőeszközök a gazdaságban. A legtöbb esetben a virtuális pénzek vagyonfelhalmozási (befektetési) eszközként vannak jelen a gazdaságban, csereeszközként kevés esetben, elszámolási egységként pedig eddig nem kerültek alkalmazásra, noha több nagybank is tervezi, hogy a közeljövőben virtuális pénzzel végzi az elszámolást és a kiegyenlítést egymás között. Ez utóbbi projektek azonban zárt rendszereket feltételeznek, azaz szemben a Bitcoinhoz hasonló virtuális pénzekkel, nem mindenki számára lenne lehetőség csatlakozni. Limitált szerepükből és ezzel összefüggésben alacsony elterjedésükből adódóan a virtuális fizetőeszközök jelenleg nem jelentenek materiális kockázatot a pénzügyi stabilitásra. Rapid térnyerésük azonban szoros szabályozói figyelmet követel, hiszen elképzelhetőek olyan pénzügyi stabilitási kockázatok, amelyek idővel a virtuális pénzek szélesebb elterjedése révén alakulhatnak ki. A továbbiakban először áttekintjük a potenciális pozitív hozadékát a virtuális fizetőeszközök elterjedésének, majd röviden ismertetjük azok kockázatait a pénzügyi stabilitásra nézve.

— 727 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Jótékony hatások a pénzügyi rendszerre

A virtuális pénzek elterjedése a pénzügyi szolgáltatások hozzáférhetőségének javításán keresztül járulhat hozzá a pénzügyi rendszer erősítéséhez. A virtuális pénzek elterjedése támogatja a pénzügyi szolgáltatásokhoz való könnyebb hozzáférhetőséget kiváltképpen az olyan területeken, ahol még nem épültek ki teljesen a hagyományos banki szolgáltatások, vagy ahol alacsony maradt az ezek iránti bizalom. Számos feltörekvő gazdaságra jellemző ugyanakkor a mobiltelefonok széleskörű használata, amely lényeges területe lehet a virtuális pénzek elterjedésének, hiszen lehetővé teszi a mobiltelefon alapú tranzakciókat. Kockázatok pénzügyi stabilitási szempontból

A virtuális pénzek jelenleg nem jelentenek kockázatot pénzügyi stabilitási szempontból, de a virtuális pénzek piaci kapitalizációjának további növekedése olyan árbuborék kialakulásához vezethet, amely már kockázatos lehet. A virtuális pénzek jelenleg elsősorban befektetési eszközként vannak jelen a gazdaságban, így pénzügyi stabilitási kockázatot leginkább egy árbuborék kialakulása jelenthet. Árbuborék akkor keletkezik, amikor az ár tartósan és jelentős mértékben meghaladja az adott termék által biztosított jövőbeli pénzbeli és egyéb hasznok jelenértékét. Az árbuborék tehát egy jelentős mértékű pozitív félreárazás, ami számottevően torzíthatja a termelési és fogyasztási viszonyokat, valamint a pénzügyi közvetítést is. Az egyelőre rövid távon elérhető historikus adatokat tekintve a virtuális pénzek áringadozása a hagyományos pénzekénél jóval jelentősebb. Az áringadozás abból adódik, hogy keresleti oldalról a technológia és szabályozás változásával jelentős mértékben változik a virtuális pénzekkel kapcsolatos jövőkép és ezzel a virtuális pénzek tartásával kapcsolatos jövőbeli hasznok jelenértéke is. A volatilis kereslet mellett

— 728 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

azonban a kínálat általában rugalmatlan, és ebből fakad a nagymértékű áringadozás. Az összes virtuális pénznem együttes piaci kapitalizációja a 2017. decemberi adatok alapján 634 milliárd dollár (9-8. ábra),414 amely méretéből adódóan egyelőre nem jelent stabilitási kockázatot egy jelentős áresés esetében sem, ráadásul egy esetleges áresés hatásai a virtuális pénzek tulajdonosi körére korlátozódnak. Igaz, léteznek olyan esetek, amelyeknél az áresés a gazdaság más szereplőire is átterjedhet (tőkeáttételes pozíciók, kölcsönből történő finanszírozás). 9-8. ábra: A virtuális pénzek piaci kapitalizációjának összevetése más eszközökével Derivatívok; 59,09%

0,56%

Arany; 0,52%

Részvény; 4,95%

Virtuális pénzek; 0,04%

M3; 6,13% Ingatlan; 14,70%

Adósságpapírok; 14,57% Kapitalizáció mrd USD

Virtuális pénzek

634

0,043%

Apple Inc.

807

0,055%

Fed mérleg

4500

0,305%

Bankjegyek

7600

0,515%

Megjegyzés: 2017. decemberi adatok. A viszonyítás nem teljes körű, csak a legfontosabb eszközosztályokat tartalmazza. Forrás: money.visualcapitalist.com 414

https://coinmarketcap.com/all/views/all/

— 729 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A virtuális pénzek jelenleg nem töltik be a pénz szerepét a társadalomban. Ennek ellenére amennyiben a virtuális pénzek széles körű elterjedése a hagyományos pénzügyi rendszert a virtuális pénzek használatára ösztönözné, vagy elterjedésükkel valós versenytársai lesznek a hagyományos pénznek, az pénzügyi stabilitási kockázattal járna. Amennyiben a virtuális pénzek versenytársai lennének a hagyományos banki fizetőeszközöknek, akkor a bankrendszer versenyezni kényszerülne, ami javíthatja a számlavezetési szolgáltatásokat (például növeli a látra szóló betétek kamatát). Ez ronthatja a bankrendszer jövedelmezőségét, ezen keresztül a szolvenciáját. De megtörténhet az is, hogy a bankok saját virtuális pénzt bocsátanának ki, így véve fel a versenyt. Amennyiben szélesebb körben elterjednének a virtuális pénzek, és kiszorítanák a bankpénzt, az a bankpénz, illetve bankhitel iránti kereslet visszaesését eredményezheti. Ezáltal összemehet a bankrendszer mérlege, ami ceteris paribus ronthatja a bankrendszer jövedelmezőségét.415 Ugyanakkor, amennyiben a banki likvid eszközök állománya nem változik érdemben, úgy a mérlegfőösszeg-összehúzódás a likviditás javulását jelenthetné. Kérdéses, hogy a gazdasági szereplők hogyan tesznek szert virtuális pénzre (elsősorban nem kemény devizát – például USD, EUR – kibocsátó országok esetén fontos ez a kérdés). Amennyiben a devizapiacon, akkor feltehetően előbb kemény devizára váltják a hazai pénzüket, és abból a kemény devizából veszik meg a virtuális pénzt. A kemény deviza vásárlása viszont jó eséllyel a bankrendszeren keresztül történne, amely nyitja a bankok devizapozícióját. Ezzel pedig megjelenik a devizalikviditás, a devizaforrások, a devizapozíció fedezésének a kérdése.

415

lternatív módon lehetséges, hogy nem megy össze a bankrendszer mérlege, haA nem belföldi betétek helyett külföldi forrásokat vonnának be a bankok (9-5. ábra). A jövedelmezőség azonban ebben az esetben is romolhat, a forrásköltség emelkedése miatt.

— 730 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

A virtuális pénzek széles körű használata a pénzügyi rendszerben komoly likviditási kockázatokat rejt magában. Ha elterjedne a virtuális pénzben történő betétgyűjtés (pénzteremtés), valamint hitelezés, akkor bankpánik esetén a jegybankok nem lennének képesek végső hitelezőként likviditást biztosítani és megállítani a folyamatot. Hiszen a jegybankok nem képesek teremteni virtuális pénzt (legfeljebb arra szóló követelést). Így, ha a virtuális pénzben denominált betéteket tömegesen kivonnák a bankokból, akkor jó eséllyel csak a betétek beváltásának a felfüggesztésével, illetve a virtuális pénzen alapuló banki pénzek leértékelésével lehetne stabilizálni a pénzügyi rendszert (hasonlóan a nemesfémpénz alapú bankrendszerekkel). A virtuális pénzek evolúcióját figyelemmel kell kísérni és adott esetben meg kell hozni a szükséges lépéseket a pénzügyi szabályozásban. 9.3.1.2. DJBP és a pénzügyi rendszer Pénzügyi stabilitás

A DJBP bevezetése akkor okozhat jelentős változást a pénzügyi rendszer felépítésében és működésében, amennyiben a látra szóló betétek túlnyomó része átkerül DJBP-be. Ez egyben az egyik legjelentősebb pénzügyi stabilitási kockázatot is jelenti a DJBP bevezetésével kapcsolatban, amelyet Barrdear–Kumhof (2016) is kiemelnek a DJBP kérdéskörét bemutató részletes tanulmányukban. A háztartások és vállalatok bankbetéteinek jegybankpénzbe történő tömeges áthelyezése likviditási és szolvencia problémákat okozna a bankrendszerben. Igaz, bizonyos feltételek mellett – Barrdear és Kumhof példájában a jegybankpénz mennyiségi korlátozásán, vagy kibocsátása feltételhez kötésén keresztül – a jegybankok a tömeges betétkivonást megakadályozhatják. A DJBP mennyiségi korlátozása és kamatfeltételeinek a keresleti-kínálati viszonyokhoz kötése mellett magas kereslet esetén a DJBP tartása csak a bankbetéteknél kedvezőtlenebb kamatfeltételek mellett valósulhatna meg. Egy ilyen keretrendszer alkalmas lehet a tömeges betétkivonás megakadályozására, de a mennyiségi korlát megfelelő beállítása kiemelt fontosságú. A tömeges betétkivonással járó kockázatok elkerülésének másik módja lehet, hogy a jegyban — 731 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kok csak meghatározott eszközök (például állampapír) ellenében bocsátanának ki DJBP-t. Ezzel a DJBP irányába mutatkozó magas kereslet sem vezetne a bankrendszer forrásoldalának aggregált csökkenéséhez, hiszen ehelyett a piacon lévő állampapír-állomány csökkenne. A DJBP bevezetésének szélsőséges esete, amikor a jegybank a lakosság és vállalatok számára is hozzáférhető pénzt korlátlan mennyiségben, kedvező feltételek mellett – kamat, díjak – vezeti be. Ez végső soron egy olyan pénzügyi rendszerhez vezethet, ahol a jegybank teremti a pénzt, a hitelező bankok pedig csak meglévő megtakarításokat (betéteket) tudnak kikölcsönözni. A jelenlegi pénzügyi rendszerben, a bank hitelezéskor betétet, számlapénzt teremt. Amennyiben azonban a DJBP a bankbetétnél népszerűbb pénztartási forma lenne, úgy a kereskedelmi bankok – feltéve, hogy a jegybank nem állna korlátlanul a rendelkezésükre – nem lennének képesek előzetes forrásgyűjtés nélkül hitelt nyújtani, mivel az általuk teremtett bankbetét legalábbis részben átváltásra kerülne digitális pénzre. A DJBP magas népszerűsége esetén a pénzforgalmi szolgáltatások nagyrészt a jegybankhoz tevődnének át, amely jelentős jövedelemkiesést jelentene a bankrendszerben. A pénzforgalmi szolgáltatások jelenleg az egyik legmagasabb árréssel rendelkező ága a banki tevékenységnek – legalábbis Magyarországon. A magyar hitelintézeti szektor 2017 első féléves díj- és jutalékeredményének mintegy felét adta a pénzforgalmi szolgáltatási tevékenység díj- és jutalékeredménye. A DJBP bevezetése a pénzügyi stabilitási kockázatok mellett kívánatos is lehet. A jótékony hatások között említi Barrdear és Kumhof a „too big to fail” bankok számának feltehető csökkenését, hiszen a jegybank által nyújtott pénzügyi szolgáltatások valós alternatívát jelenthetnek a hitelintézetek számlavezetése mellett. Továbbá, a jegybankok a szám lavezetéshez és utalásokhoz szükséges infrastruktúrát vélhetően a jelenleginél kedvezőbb áron – potenciálisan ingyen a számlavezetés kvázi közjószággá tételével – bocsáthatnák minden háztartás és vállalat rendelkezésére. Így még egy nagybank csődje sem feltétlenül zavarná meg a pénzforgalmi rendszert. — 732 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

Egyszintű vagy kétszintű bankrendszer

Érdekes lehet körbejárni a kérdést, hogy amennyiben a DJBP a bankbetéteknél népszerűbb pénztartási formává válna, úgy az egyszintű vagy kétszintű bankrendszert jelentene. A kérdéssel – aktuális nemzetközi jegybanki kutatások eredményeit figyelembe véve – Szabó és Horváth (2017) foglalkoztak a közelmúltban, főbb megállapításaikat foglaljuk össze. A DJBP bevezetésének szélsőséges esetében a jegybank teremti a pénzt, a kereskedelmi bankok pedig meglévő megtakarításokat hiteleznek. Míg a jegybank monopolhelyzetben van a pénzteremtést illetően, addig a kereskedelmi bankok versenyeznek a megtakarításokért, és vállalják a hitelezés kockázatát. Jellemzően az egyszintű bankrendszert a szocialista országokkal és erős központi tervezéssel társítjuk. Az egy- illetve kétszintű bankrendszer definíciója azonban nem tekinthető egységesnek, legalább öt különböző változat terjedt el (9-3. táblázat). Érdemes megnézni, hogy a bemutatott definíciók alapján a DJBP rendszere melyik kategóriába tartozik. 9-3. táblázat: A DJBP mellett működő pénzügyi rendszer osztályozása bankrendszerszint alapján Egyszintűség definíciója

Megjegyzés

A jegybank tölti be mind a központi, A DJBP rendszerben a jegybank alapesetben nem nyújt mind a kereskedelmi banki szerepet. hitelt bankrendszeren kívüli szereplőknek. A jegybank közvetlen kapcsolatban A jelenlegi rendszerben is van kapcsolat a jegybank és van a lakossággal és a vállalatokkal. a háztartások között a készpénzen keresztül. Tartalmi különbség nincs a készpénz és a számlapénz között. Nincsenek tényleges piaci mechaniz- A DJBP rendszerben piaci alapon történik a pénzügyi musok a hitelezést illetően. közvetítés. Bizonyos definíció alapján a bankok azok, akik pénzt tudnak teremteni. Így, ha csak egy pénzteremtő bank van a gazdaságban, akkor az egyszintű bankrendszert jelent.

Ebből a szempontból egyszintűnek nevezhető a DJBP rendszer, azonban a definíció önkényesnek mondható, mivel hétköznapi értelemben a bank alatt megtakarítások és hitelek közvetítőjét is értjük.

Számlavezetést végez a jegybank a Ebből a szempontból egyszintűnek tekinthető a DJBP háztartások és vállalatok számára. rendszer, azonban a hitelezés továbbra is a második szinten történik. Megjegyzés: kék színnel jelöltük, amely definíció szerint kétszintű lenne a DJBP rendszer, barnával, amely szerint nem egyértelmű, és pirossal, amely szerint egyszintű lenne. Forrás: Szabó—Horváth (2017).

— 733 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Ha a bankrendszeri szinteket illetően a „szint” fogalom arra utal, hogy hány különböző szinten (jegybank, illetve kereskedelmi bank) kapcsolódhatnak a magángazdasági (nem banki) szereplők a bankrendszerhez, akkor a DJBP rendszer ugyanolyan szintűnek definiálható, mint a jelenlegi rendszer. Hiszen mindkét esetben a jegybank tartozással rendelkezik a háztartások és vállalatok felé (készpénz, illetve DJBP formában), a bankrendszer pedig követeléseket és tartozásokat tart a háztartásokkal és vállalatokkal szemben. Megjegyezzük, hogy abban a verzióban, amelyben a DJBP vonzó alternatívát jelent a kereskedelmi banki pénzhez képest, és a jegybanki rendelkezésre állás korlátlan (a 9-2. keretes írásban a 2. eset), a jegybanknak a jelenleginél nagyobb ráhatása lehet a kereskedelmi banki hitelezésre. Ez az egyszintű bankrendszer irányába történő elmozdulásként értelmezhető.

9.3.2. Mikroprudenciális szabályozás és felügyelet

A technológia biztosította lehetőségek ellenére jelenleg nem tekinthetünk a virtuális pénzekre mint hivatalos fizetőeszközökre, ugyanis azok a hatályos jogszabályok alapján nem teljesítik a pénzre, pénzhelyettesítő eszközre, elektronikus pénz vagy készpénz-helyettesítő fizetési eszközre vonatkozó elvárásokat. A hatályos jogszabályok elvárásait többek között azért sem teljesítik, mert a virtuális pénzek előállítása egy informatikai megoldás segítségével történik, tehát nem jelennek meg fizikai formájukban, csak elektronikusan léteznek. A kibocsátásokat nem országok központi bankjai végzik, az egyes virtuális pénzek kibocsátásai így nem köthetők konkrét intézményekhez – a kibocsátások kapcsán létrejövő felhasználók közössége nem tekinthető kibocsátó intézménynek. Az informatika elmúlt években tapasztalt rohamos fejlődése alapján azonban nem elképzelhetetlen, hogy a virtuális pénzekre a jövőben mint hivatalos fizetőeszközökre tekintsünk. Ennek érdekében azonban biztosan szükséges lesz további technológiai megoldásokkal biztosítani a rendszer hosszútávon is fenntartható biztonságos — 734 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

működését. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a számító kapacitás folyamatos növekedésével a jelenleg még biztonságos elfogadott kriptográfiai megoldások – melyek a rendszer biztonságos működési alapját adják – a jövőben könnyen feltörhetőkké válhatnak. A technológiai kockázatokon túlmenően pedig nemzetközileg is elfogadott szabályozott keretek kialakítása, valamint a pénzfunkciókhoz kapcsolódó hiányosságok (elsősorban a rugalmatlan kínálatból fakadó árfolyam-volatilitás) megoldása is szükséges a tényleges elfogadáshoz. A jelenlegi helyzetet tovább nehezíti, hogy a kriptovaluta kifejezés416 napjainkban nagyon kedvelt, emiatt a csalási, az ügyfélsérelemmel járó befektetési kockázatok is magasak. Példaként megemlíthető többek között a OneCoin kriptovalutának álcázott kezdeményezés. Ezen megoldásban azonban éppen a virtuális pénzek nyilvános (open source) működése nem valósul meg, ugyanis a pontos működés és a közösségen alapuló blokklánc működés nem biztosított. A virtuális pénzekkel kapcsolatos kockázatok – az esetleges ügyfélveszteségek – elkerülése érdekében a pénzügyi intézmények felügyeletét ellátó hatóságok rendszeresen felhívják a lakosság figyelmét a megoldások kockázataira.417

9.4. Fő megállapítások A fejezetben áttekintettük a digitalizáció és pénzrendszer kapcsolatát. Kétféle speciális pénzt vizsgáltunk meg, a Bitcoinhoz hasonló virtuális pénzeket, illetve a digitális jegybankpénzt. Megállapítottuk, hogy a virtuális pénzek a jelen formájukban nem okoznak jelentős kihívást a jegybankok többsége számára. A virtuális pénzeket általában jellemző megosztott főkönyvi technológia bankrend kriptopénz a virtuális pénz alternatív elnevezése, a kriptográfiai eljárás alA kalmazása miatt. 417 Például az Európai Bankhatóság már 2013-ban közleményt adott ki a témában. https://www.eba.europa.eu/documents/10180/598344/EBA+Warning+on+Vir tual+Currencies.pdf 416

— 735 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

szeri alkalmazása több területen is elképzelhető. Másik előnyük lehet, hogy a nem kellőképpen hiteles jegybankokat az árstabilitás elérésére ösztönözhetik. A pénzügyi stabilitásra nézve azonban kockázatot jelentenek, a potenciális árbuborékok kialakulásán, valamint a kibertámadásokon keresztül. A DJBP-t sokféle konstrukcióban meg lehet valósítani, amelyeknek eltérő hatása van a gazdaságra. A fő kérdés, hogy inkább a készpénzt vagy inkább a kereskedelmi banki pénzt helyettesítené-e a DJBP. Ös�szesen négy megvalósítási módot emeltünk ki a 9-2. keretes írásban. Az egyes esetek főbb előnyeit, illetve kockázatait a 9-4. táblázatban foglaljuk össze. 9-4. táblázat: A DJBP rendszer előnyei és kockázatai különböző jegybanki szempontok, illetve megvalósítási mód szerint

Típus

Pénzforgalom

Előny Kockázat Előny

Monetáris politika

1. Készpénzt helyettesít

2. Kereskedelmi banki pénzt helyettesít + van rendelkezésre állás

3. 4. Kereskedelmi Tiltott a keresbanki pénzt kedelmi banki helyettesít + pénz és a DJBP nincs rendelkeközti átváltás zésre állás (Barrdear(közpénzKumhof) rendszer)

Társadalmi költség csökkenhet

Kereskedelmi bankokat érő negatív sokk esetén alternatíva

Pénzügyi kizárás

Innováció visszavetése

Nemkonvencionális eszközök hatásosabbak

Monetáris transzmisszió javulhat

Kisebb ciklikus kilengések

Hosszú távon magasabb reál GDP

Szigorúbb monetáris kondíciók

Gazdasági növekedést visszavetheti

Monetáris és fiskális politika nagyobb egymásrautaltsága

Too big to fail probléma csökkenhet

Kereskedelmi banki jövedelmezőség romolhat

Kereskedelmi banki likviditás romolhat

Nemkonvencionális Kockázat eszközök megkérdőjelezhetők

Előny Pénzügyi stabilitás Kockázat

Forrás: szerzők szerkesztése.

— 736 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer

Akármelyik esetről is beszéljünk, a fentieken kívül megjelenik még a régiről az új rendszerre történő átállás kockázata is. Azaz mérlegelni szükséges, hogy amennyiben hosszú távon összességében előnyösnek tűnik a DJBP rendszer a maihoz képest, akkor ez az előny meghaladja-e az átállás költségeit, kockázatait. Ha igen, akkor – legalábbis azokban az esetekben, amelyekben a kereskedelmi banki pénzt helyettesíti a DJBP – a DJBP esetleges bevezetésével új fejezet nyílhat a pénztörténetben.

Legfontosabb fogalmak Bitcoin Chicago Plan digitális jegybankpénz (DJBP) elektronikus fizetési módok közpénzrendszer kriptopénz

megosztott főkönyvi technológia pénzügyi rendszer seigniorage szűk bankolás teljes tartalékolás virtuális pénz

Felhasznált irodalom Ábel I. – Lehmann K. – Tapaszti A. (2016): A pénz és a bankok ellentmondásos kezelése a makroökonómiában. Hitelintézeti Szemle, 15. évf. 2. szám, 2016. június, 33–58. p. Balogh A. – Horváth Zs. – Kollarik A. (2017): A hagyományos monetáris politikai transzmisszió. MNB Oktatási füzetek 17. szám, 2017. szeptember. Banco Central do Brazil (BCB) (2017): Distributed ledger technical research in Central Bank of Brazil. Barrdear, J. – Kumhof, M. (2016): The macroeconomics of central bank issued digital currencies. Bank of England, Staff Working Paper No. 605. Baumol, W. J. (1952): The Transactions Demand for Cash: An Inventory Theoretic Approach. Quarterly Journal of Economics. 66 (4): 545–556. Bech, M. – Garratt, R. (2017): Central bank cryptocurrencies. BIS Quarterly Review, September 2017. Benes, J. – Kumhof, M. (2012): The Chicago Plan Revisited. IMF Working Paper 12/202. Bank of Finland (2017): Monopoly without a monopolist: An economic analysis of the bitcoin payment system.

— 737 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok Buiter, W. H. (2005): Overcoming the Zero Bound: Gesell vs. Eisler. In: International Economics and Economic Policy, Vol. 2, No. 2–3, 189–200. o. Springer-Verlag GmbH. Buiter, W. H. (2009): Negative Nominal Interest Rates: Three Ways to Overcome the Zero Lower Bound. NBER Working Paper No. 15118. Camera, G. (2017): A perspective on electronic alternatives to traditional currencies. Sveriges Riksbank Economic Review 2017:1, 126–148. p. Chapman, J. – Garratt, R. – Hendry, S. – McCormack, A. – McMahon, W. (2017): Project Jasper: Are Distributed Wholesale Payment Systems Feasible Yet? Bank of Canada, Financial System Review, June 2017. Deloitte – Monetary Authority of Singapore (MAS) (2017): The future is here. Project Ubin: SGD on Distributed Ledger. Deutsche Bundesbank (Bundesbank) (2017): The role of banks, non-banks and the central bank in the money creation process. Deutsche Bundesbank Monthly Report, April 2017, pp. 13–33. Dr. Turján A. – Divéki É. – Keszy-Harmath Z. – Kóczán G. – Takács K. (2011): Semmi sincs ingyen: A főbb magyar fizetési módok társadalmi költségének felmérése. MNB-Tanulmányok 93. Dyson, B. – Hodgson, G. (2016): Digital cash: why central banks should start issuing electronic money, Positive Money. European Central Bank (ECB) (2012): Virtual currency schemes. European Central Bank (ECB) (2015): Virtual currency schemes – a further analysis. European Central Bank (ECB) (2017a): Impact of digital innovation on the processing of electronic payments and contracting: an overview of legal risks. Legal Working Paper Series, No 16 / October 2017. European Central Bank (ECB) (2017b): Payment systems: liquidity saving mechanisms in a distributed ledger environment. STELLA - a joint research project of the European Central Bank and the Bank of Japan. European Central Bank (ECB) (2017c): The potential impact of DLTs on securities post-trading harmonisation and on the wider EU financial market integration. Advisory Group on Market Infrastructures for Securities and Collateral. Federal Accounting Standards Advisory Board (FASAB) (2012): Federal Accounting Standards Advisory Board Handbook, Statements of Federal Financial Accounting Standards 7, pp. 106–107. Fernández-Villaverde, J. (2017): On the economics of currency competition. VOX, 3 August 2017. http://voxeu.org/article/competition-between-government-money-and-cryptocurrencies letöltés ideje: 2017.12.14. Financial Stability Board (FSB) (2017): Financial Stability Implications from FinTech. FSB, June 2017.

— 738 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer Friedman, M. (1969): The Optimum Quantity of Money. In: Milton Friedman: The Optimum Quantity of Money and Other Essays. Transaction Publishers, New Brunswick, New Jersey, 2007, 1–50. p. Gesell, S. (1916): A természetes gazdasági rend szabadföld és szabadpénz révén. (Die natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland und Freigeld.) Ford.: Síklaky István. Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba, 2004. Goodfriend, M. (2016): The case for unencumbering interest rate policy at the zero bound. Paper presented at the Economic Policy Symposium at Jackson Hole. Graeber, D. (2011): Debt: The First 5,000 Years. Melville House. Hampl, M. (2017): Central banks, digital currencies and monetary policy in times of elastic money. Beszéd, https://www.bis.org/review/r170720b.htm letöltés: 2017.11.13. Hileman, G. – Rauchs, M. (2017): Global cryptocurrency benchmarking study. Cambridge Centre for Alternative Finance. Hong Kong Monetary Authority (HKMA) (2017): Whitepaper 2.0 on Distributed Ledger Technology. Huber, J. – Robertson, J. (2000): Creating New Money: A Monetary Reform for the Information Age. New Economics Foundation. Ilyés T. – Varga L. (2015): Mutasd, mivel fizetsz, megmondom, ki vagy – A pénzforgalmi szokásokat befolyásoló szociodemográfiai tényezők. Hitelintézeti Szemle, 14. évf. 2. szám, 2015. június, 26–61. p. International Monetary Fund (IMF) (2017): Fintech and Financial Services: Initial Considerations. IMF Staff Discussion Note 17/05. Jackson, A. – Dyson, B. (2012): Modernising money: why our monetary system is broken and how it can be fixed. Positive Money. Jakab Z. – Kumhof, M. (2015): Banks are not intermediaries of loanable funds — and why this matters. Bank of England Working Paper No. 529. Kay, J. (2009): Narrow Banking. The Reform of Banking Regulation. http://s297553056. websitehome.co.uk/wp-content/uploads/2009/09/JK-Narrow-Banking.pdf letöltés ideje: 2017.12.14. Keynes, J. M. (1936): A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. (The General Theory of Employment, Interest and Money.) Ford.: Erdős Péter. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965. Knapp, G. F. (1905 [1905]): The State Theory of Money. Macmillan, London, 1924 a translation of the 4th German edn., 1923; 1st German edn. Knight, W. (2017): China’s Central Bank Has Begun Cautiously Testing a Digital Currency. MIT Technology Review. Kregel, J. (1998): The past and future of banks. Bancaria Editrice.

— 739 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok Kumhof, M. – Jakab Z. (2016): The Truth about Banks. Finance & Development. IMF. Kun J. (2010): Seigniorage saját pénz nélkül. PhD értekezés. Laina, P. (2015): Proposals for Full-Reserve Banking: A Historical Survey from David Ricardo to Martin Wolf. Economic Thought. Lerven, F. v. – Hodgson, G. – Dyson, B. (2015): Would there be enough credit in a sovereign money system? Positive Money report. McLeay, M. – Radia, A. – Thomas, R. (2014): Money Creation in the Modern Economy. Quarterly Bulletin. Bank of England. Meaning, J. – Barker, J. – Clayton, E. – Dyson, B. (2017): Broadening narrow money: monetary policy with a central bank digital currency. Kézirat. Mersch, Y. (2017): Digital Base Money: an assessment from the ECB’s perspective. Speech at the Farewell ceremony for Pentti Hakkarainen, Deputy Governor of Suomen Pankki – Finlands Bank, Helsinki, 16 January 2017. https://www.ecb.europa.eu/press/key/date/2017/html/sp170116. en.html letöltés ideje: 2017.12.14. Mills, D. – Wang, K. – Malone, B. – Ravi, A. – Marquardt, J. – Clinton – Badev, A. – Brezinski, T. –Fahy, L. – Liao, K. – Kargenian, V. – Ellithorpe, M. – Ng, W. – Baird, M. (2016): Distributed ledger technology in payments, clearing, and settlement. Finance and Economics Discussion Series 2016-095. Washington: Board of Governors of the Federal Reserve System. Raskin, M. – Yermack, D. (2016): Digital currencies, decentralized ledgers, and the future of central banking. NBER Working paper No. 22238. Riesz M. (1980): Pénzforgalom és hitel (negyedik kiadás). Tankönyvkiadó. Riksbank (2017): The Riksbank’s e-krona project. Report 1. Sveriges Riksbank. Skingsley, C. (2016): Should the Riksbank issue e-krona? Beszéd. FinTech Stockholm 2016, Berns. 16 November 2016, (Revised 30 November 2016). http://www.riksbank.se/Documents/Tal/ Skingsley/2016/tal_skingsley_161116_eng.pdf letöltés ideje: 2017.12.14. Szabo, N. (1996): Smart Contracts: Building Blocks for Digital Markets. http://www.fon.hum.uva. nl/rob/Courses/InformationInSpeech/CDROM/Literature/LOTwinterschool2006/szabo.best. vwh.net/smart_contracts_2.html letöltés: 2017.11.13. Szabó G. – Horváth G. (2017): Pénzteremtés és eladósodás szétválasztásának lehetőségei – a digitális jegybankpénz javaslat egy lehetséges értelmezése. Kézirat. Szalai Z. (1994): A fejlett országok pénzintézeti rendszereinek fejlődési irányzatai I-II. rész. Bankszemle 1994/7-8. szám, 14-33., 10-32. o. Thiele, C.L. (2017): From Bitcoin to digital central bank money – still a long way to go. Keynote at the OMFIF roundtable discussion. London, 20.09.2017. https://www.bundesbank.de/Redaktion/ EN/Reden/2017/2017_09_20_thiele.html letöltés ideje: 2017.12.14.

— 740 —

9. Digitalizáció és pénzrendszer Tobin, J. (1956): The Interest Elasticity of the Transactions Demand for Cash. Review of Economics and Statistics. 38 (3): 241–247. p. Tobin, J. (1987): The Case for Preserving Regulatory Distinctions. In: Restructuring the Financial System, Federal Reserve Bank of Kansas City, 167–183. p. Vickers, J. (2011): Independent Commission on Banking Final Report Recommendations. Domarn Group, London. Werner, A. R. (2014a): Can banks individually create money out of nothing. The theories and the empirical evidence. International Review of Financial Analysis, 36, 1–19. p. Werner, A. R. (2014b): How do banks create money, and why can other firms not do the same? An explanation for the coexistence of lending and deposit-taking. International Review of Financial Analysis 36, 71–77. p. Yermack, D. (2013): Is Bitcoin a real currency? An economic appraisal. NBER Working Paper Series No. 19747.

— 741 —

10.

Bankszabályozás és bankfelügyelés Dr. Kandrács Csaba–Fenyvesi Réka–Seregdi László– Varga Bence–Szegfű László Péter

A bankfelügyeleti tevékenység kialakulása alapvetően arra a tényre vezethető vissza, hogy a bankok a gazdaságban különleges szereplőknek számítanak, és működésük mind pozitív, mind negatív irányban jelentős hatást tud gyakorolni a pénzügyi stabilitásra. A bankfelügyelés kialakulása már a 19. században elkezdődött, de sokáig nem volt részletesen kidolgozott intézményi és eszközrendszere, ezért nem tudta hatékonyan megelőzni a bankválságok kialakulását. A bankfelügyelés fejlődésében mérföldkőnek tekinthető az 1929–33-as gazdasági válság, ugyanis addig a felügyeleti tevékenységet ellátó szervet jellemzően nem határozták meg egyértelműen törvényi szinten, a felügyelés pedig informális szabályokon alapult. A válság során azonban kiütköztek a felügyelési keretrendszer gyengeségei, ami számos fejlett országban a pénzügyi szektor felügyeletének új alapokra történő helyezését eredményezte. Ennek keretében került sor egyrészt a felügyelési folyamatok, másrészt a felügyelést ellátó hatóság szerepének szilárd, törvényi szintű meghatározására. Ezzel együtt is egészen az 1970-es évekig kellett várni arra, hogy a bankfelügyelés fejlődése nemzetközi szintűre emelkedjen. A Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság létrejöttével alakult meg az a fórum, amely szakmai elismertsége alapján globális szinten is össze tudta hangolni a bankszabályozás és a bankfelügyelési módszerek fejlődését. A nemzetközi szinten elfogadott, és a fejlett országok által egységesen alkalmazott szabályok és gyakorlatok nemcsak azért fontosak, mert ezáltal megteremtődnek a biztonságos banki működés minimumkövetelményei, hanem azért is, mert ezzel egységes versenyfeltételeket lehet teremteni a különböző országokban bejegyzett bankcsoportok működéséhez.

— 742 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

A szabályozási és a felügyeleti módszertan harmonizált fejlődése különösen fontos az Európai Unióban, ahol az egységes belső piac és a pénzügyi szolgáltatások szabad áramlása még inkább szükségessé teszik az egyenlő versenyfeltételek kialakítását. Az Európai Unió ezért nemcsak átveszi a Bázeli Bizottság ajánlásait, hanem azokat sokkal részletesebben, valamennyi hitelintézetre és befektetési vállalkozásra alkalmazható formában illeszti be az irányelveibe és rendeleteibe. Az Európai Unióban a szabályozási és felügyeleti konvergencia minél magasabb szintjének elérése érdekében külön intézményrendszer is kialakult, ideértve az Európai Bankhatóságot, amelyik a bankszabályozáshoz kapcsolódó végrehajtási rendeletek tervezeteinek kidolgozásával, valamint felügyeleti módszertani anyagok kidolgozásával segíti a harmonizációt, valamint az Európai Központi Bankot, amelyik a bankunió keretében az egységes felügyeleti mechanizmus működtetéséért felelős, ami nemcsak a bankunió tagjaira van hatással, hanem az Unió egészére. Az Európai Unió jogi keretei arra is lehetőséget adnak, hogy a banki működés feltételeit egységesen és közvetlenül alkalmazandó rendeletekben szabályozzák, valamint hogy a hazai (home418) és fogadó (host419) felügyeleti hatóságok felelősségi és feladatkörei sokkal részletesebben meghatározásra kerülhessenek, mint globális viszonylatban. A bankfelügyelés középpontjában mindig a bankok és a bankrendszer egésze által vállalt kockázatok állnak, ennek megfelelően a bankfelügyeleti hatóságnak nemcsak azt kell megvizsgálnia, hogy a bank vagy bankcsoport egy adott időpillanatban milyen kockázatokat jelent, hanem azt is, hogy a bank üzleti modellje, stratégiája, belső eljárásai, kockázatkezelési technikái a jövőre nézve milyen esetleges problémákat jelezhetnek előre mind az intézményre, mind pedig a pénzügyi rendszer egészére vonatkozóan. Bázel II óta a bankok szabadsága megnőtt abban, hogy maguk választhatják ki, hogy a tőkekövetelményüket

hazai (home) felügyeleti hatóság a fióktelepet létesítő külföldi intézmény, vagy A egy leányintézmény anyaintézményének székhelye szerinti illetékes felügyeleti hatóság, határon átnyúló szolgáltatás esetén a szolgáltatást nyújtó intézmény székhelye szerinti illetékes felügyeleti hatóság. 419 A fogadó (host) felügyeleti hatóság egy nemzetközi pénzügyi csoporthoz tartozó leányintézmény vagy fiók felügyeletét ellátó, a leányintézmény székhelye szerinti illetékes felügyeleti hatóság, határon átnyúló szolgáltatás esetén a szolgáltatás nyújtás helye szerinti illetékes felügyeleti hatóság. 418

— 743 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

a tevékenységükre jellemző egyes kockázati típusok420 vonatkozásában milyen módszerekkel számítják ki, de ez a szabadság egyben egy sokkal közvetlenebb, az adott bankok egyedi kockázataira és sajátosságaira épülő rugalmas bankfelügyeleti eljárással egészült ki. A felügyeleti felülvizsgálati folyamat keretében ezért a bankfelügyeleti hatóságnak az adott bank kockázataihoz igazodva kell meghatároznia, hogy a szabályozás által előírt minimumkövetelményeken túl milyen további tőke, likviditási vagy egyéb kötelezettségnek kell a banknak eleget tennie. A 2008-as globális pénzügyi válság jelentősen felgyorsította a bankszabályozás és a bankfelügyelés fejlődését, de a válságra adott válaszok részleteinek kidolgozása még napjainkra sem fejeződött be teljesen. A bankfelügyelésre amúgy is jellemző, hogy a pénzügyi szektor változásaival lépést tartva maga is folyamatosan fejlődik, melyhez erőteljes lökést adnak a pénzügyi válságok. A jövő bankrendszerét illetően kulcsfontosságú lesz, hogy a pénzügyi szektorban ma látható legfontosabb fejlődési irányokra (informatikai fejlődés, kriptovaluták, FinTech) a szabályozás és a felügyelés megfelelő válaszokat tud-e adni. A legutóbbi globális pénzügyi válság azonban nem csupán a bankszabályozás és az egyedi bankfelügyelés fejlődésében, hanem a makroprudenciális felügyelés és a szanálás előtérbe kerülésében is fontos szerepet játszott. Míg az előbbi fő feladata a rendszerszintű kockázatok vizsgálatára és kezelésére irányul, addig az utóbbi a bankválságok során a hatóság gyors és hatékony döntésének előkészítésére, valamint szanálási döntés esetén a veszteségek adófizetői pénzek bevonása nélküli lebonyolítására fókuszál. Mindkét terület kiemelt jelentőséggel bír, hiszen a bankok felügyelése több lényegi elemre bontható tevékenység, amelynek mára már egymástól jól elkülöníthető ágai alakultak ki (mikroprudenciális, makroprudenciális, fogyasztóvédelem, piacfelügyelés és szanálás), és ezen ágak megfelelően koordinált együttes működése nélkül a hatékony bankfelügyelés nem valósítható meg. 420

A legfontosabb kockázati típusok a hitelezési, a piaci és a működési kockázat, de a bankok működését a tevékenységüktől függően számos egyéb kockázati típus is érinti (pl. koncentrációs, jogi és reputációs kockázatok).

— 744 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

Összességében a bankfelügyelés fejlődését történetileg vizsgálva jól látható, hogy az eddigiekben a fejlődést alapvetően vagy egy újonnan megjelenő markáns kockázati tényező, vagy maguk a bankválságok határozták meg. Fontos cél, hogy a szabályozás és felügyelés lehetőleg ne csak utólag kövesse a piaci fejleményeket, hanem valóban képes legyen a problémák bekövetkezését megelőző beavatkozásokra is. Ennek intézményrendszere globális, EU és hazai szinten is kialakult, ami mindenképpen biztató a jövőre nézve.

10.1. A bankok működésének és felügyeletének sajátosságai napjainkban európai uniós kitekintéssel A kereskedelmi bankok szabályozása és felügyelete napjainkban egy rendkívül összetett, részletes jogszabályi előírásokra és módszertani eljárásokra alapozott, az egyedi bankok és a bankrendszer egészének a prudens működését célzó követelményrendszer formájában jelenik meg, amely a pénzügyi világ változásaival összhangban maga is folyamatosan fejlődik. A globalizáció előretörése, és az abból következő szabályozási és felügyeleti konvergencia következtében a fejlett pénzügyi rendszerrel rendelkező országok bankszabályozási és felügyeleti rendszere hasonló vagy akár teljesen azonos alapokon nyugszik. A jelenlegi szabályok, felügyeleti struktúrák és módszerek egy hosszú fejlődés eredményeképpen jöttek létre, és a fejlődés mérföldköveit mindig is az egyedi bankok vagy a bankrendszer egészének súlyos válsághelyzetei jelentették. Az ezen válságokra adott szabályozási és felügyeleti válaszok alapján alakult ki a bankfelügyelés mai rendszere, és ezt a fejlődési folyamatot mutatják be az alábbi fejezetek. A bankfelügyelés alapjainak megértéséhez elsődlegesen azt szükséges meghatározni, hogy miért van szükség egyáltalán a bankok szabályozására. Jól látható, hogy a gazdaság egyéb szereplőinek (pl. iparvállalatok, mezőgazdasági vállalatok, szolgáltatók) vonatkozásában sokkal kisebb a szerepe a prudens működés szabályozásának. A bankok esetében a szabályozást elsősorban a tevékenységük sajátossága indokolja,

— 745 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

nevezetesen, hogy a forrásaik között más piaci szereplőkhöz képest jóval magasabb az idegen forrás részaránya, más szóval a tevékenységüknek csak kis részét finanszírozzák saját tőkéből. Ennek következménye egyrészt a más szereplőkhöz képesti jóval magasabb tőkeáttétel, valamint az, hogy ha egy banknak jelentős vesztesége keletkezik, akkor kétséges, hogy a saját tőkéje megfelelően fedezni tudja-e ezt a veszteséget. A banki működésnek az is a sajátossága, hogy a kihelyezések hosszú időtartama miatt a bankok túlzott kockázatvállalásra lehetnek hajlamosak, mert ezáltal rövid távon magas nyereséget tudnak kimutatni, miközben a túlzott kockázatvállalás miatti veszteségek csak hosszú távon jelentkeznek. A bankok esetében a magas idegen forrás részarány miatt magasabb a belső csalások, visszaélések veszélye is. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a bankok esetében az elérhető hozamok miatt alacsony a piaci önszabályozás hatékonysága, ezért az államnak kell rögzíteni a működés minimumkövetelményeit, és ellenőrizni azok betartását. Az államnak azért is feladata a bankok szabályozása és felügyelete, mert a bankok működéséből származó tovagyűrűző hatás miatt akár már egy kis- vagy közepes méretű bank válsága is a pénzügyi rendszer és a gazdaság stabilitását veszélyeztetheti. A globalizáció miatt pedig egyes bankok olyan méretűre nőttek, hogy mérlegfőösszegük a bejegyzésük szerinti ország GDP-jének többszöröse lehet, ezáltal az államnak nincsenek megfelelő anyagi erőforrásai arra, hogy az ilyen túl nagyra nőtt bankok válságát kezelni tudják. Míg egy bank rendkívül részletes információkkal rendelkezik az ügyfeleiről, addig az ügyfelek ismeretei hiányosak a bankról, ráadásul lehetőségük sincs arra, hogy képesek legyenek felmérni egy adott bank működésének kockázatait. Ez az információs aszimmetria is szükségessé teszi, hogy az állam egy olyan felügyeleti szervet hozzon létre, amely képes az ügyfelek helyett elvégezni annak vizsgálatát, hogy a bankban elhelyezett betétek mennyire vannak biztonságban. A felügyeleti hatóság ezt elsősorban a bank jogszabályi előírásoknak való megfelelésén

— 746 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

keresztül ellenőrzi, ugyanakkor fel kell mérnie a bank tevékenységének, pénzügyi helyzetének aktuális, illetve jövőbeni várható kockázatait is. A bankok rendkívül összetett intézmények, így pénzügyi helyzetük megértése és a szükséges intézkedések megállapítása speciális szakértelmet és módszertant igényel, amelyet csak egy olyan szervezet képes biztosítani, amelyik rendelkezik a feladat ellátásához szükséges jogosítványokkal (engedélyezés, információhoz való hozzáférés, intézkedések) és szakértelemmel. A bankfelügyelés kezdeti időszakában szinte kizárólag az volt a fő szempont, hogy a bankokban elhelyezett betétek biztonságban legyenek és fennmaradjon a bankrendszerbe vetett bizalom. Ennek megfelelően a bankszabályozás is elsősorban a bankok által vállalható kockázatok korlátozására és a prudens működés kikényszerítésére irányult. Az egyedi bankok és bankcsoportok felügyeletéért ennek megfelelően a mikroprudenciális felügyeleti hatóságok voltak a felelősek, és sokáig szinte kizárólag ez volt a felügyeleti tevékenység központjában. A banki termékek egyre bonyolultabbá válásával kapott hangsúlyosabb szerepet a 2000-es évektől a fogyasztóvédelmi és piacfelügyeleti szerepkör, amely már nem kizárólag a betétesek, hanem valamennyi banki ügyfél, így a hiteladósok érdekeinek a védelme érdekében alakult ki. A fogyasztóvédelem központjában nem a bank prudens működése áll, hanem az, hogy a bank ne élhessen vissza az ügyfél kárára azzal az előnyével, amivel a rendelkezésére álló anyagi erőforrásai, szakértelme, piaci részaránya, jogi szaktudása alapján rendelkezik. A 2008-as globális pénzügyi válságot követően került előtérbe a makroprudenciális felügyelés, valamint a szanálás témaköre. A makro prudenciális felügyelés lényege, hogy nem a bankok egyedi kockázatait vizsgálja, hanem azt, hogy milyen rendszerszintű kockázatok merülhetnek fel, amelyek a pénzügyi stabilitásra veszélyt jelenthetnek. Nem mindig egyszerű eldönteni egy kockázatról, hogy az a makrovagy a mikroprudenciális felügyelés hatókörébe tartozik, ezért ezeknek a felügyeleti szerveknek szoros együttműködésben kell dolgozniuk.

— 747 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A makroprudenciális felügyelés legfontosabb eszközei a tőkepuffer követelmény előírások, de a makroprudenciális felügyeleti hatóság más jogszabályt is alkothat vagy kezdeményezhet jogszabály-módosítást (pl. Magyarországon ilyenek az adósságfék-szabályok vagy a speciális finanszírozási minimumkövetelmények). Szintén a legutóbbi globális pénzügyi válság tapasztalata, hogy egyes bankok, bankcsoportok olyan nagy méretűre nőttek, hogy a székhelyük szerinti ország számára túl nagy terhet jelentene egy válság esetén a megmentésük, ráadásul azt túlnyomó részt csak az adófizetők által befizetett összegekből tehetnék meg. Az – FSB (Financial Stability Board) kezdeményezése alapján, – az Európai Unió külön irányelvben (BRRD421) szabályozta a szanálási hatóság szerepkörét, feladatait és eszközeit. A legfontosabb cél, hogy egy bankválság esetén a felügyeleti hatóságok gyorsan dönthessenek arról, hogy a bank felszámolásra vagy szanálásra kerüljön, illetve hogy egy esetleges szanálás esetén a veszteségek rendezésére ne csak az adófizetői pénzek kerüljenek bevonásra. A szanálási hatóság ezért minden jelentős bankra szanálási terveket készít, illetve a bank számára meghatároz egy MREL (minimum requirement for own funds and eligible liabilities) minimumkövetelményt, vagyis, hogy milyen olyan pótlólagos forrásokkal kell rendelkeznie, ami a szavatoló tőkén felül a veszteség rendezésébe bevonható. Az egyes EU-tagállamok pénzügyi felügyeleti struktúráiban eltérések figyelhetők meg, melyek hátterében elsősorban a tagállamok történelmi hagyományai húzódnak meg. A fő különbségek abban figyelhetők meg, hogy a bankfelügyelést az ország nemzeti bankján belül vagy attól függetlenül hozták-e létre, továbbá hogy a bankfelügyelést ugyanaz a hatóság látja-e el, mint a biztosítók, befektetési vállalkozások és pénztárak felügyeletét. Amennyiben mindegyik szektor felügyeletét 421

hitelintézetek és befektetési vállalkozások helyreállítását és szanálását célzó A keretrendszer létrehozásáról szóló 2014/59/EU (2014. május 15.) parlamenti és tanácsi irányelv, amely Magyarországon a pénzügyi közvetítőrendszer egyes szereplőinek biztonságát erősítő intézményrendszer továbbfejlesztéséről szóló 2014. évi XXXVII. törvényben került implementálásra.

— 748 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

ugyanaz a hatóság látja el, integrált, vagyis egységes felügyelésről beszélünk, mely megvalósulhat a nemzeti bankon belül és azon kívül is. Magyarországon mind a négy felügyeleti szerepkört (mikroprudenciális [10-1. táblázat], makroprudenciális, fogyasztóvédelem, szanálás), illetve mindegyik szektor felügyeletét egységesen az MNB látja el. 10-1. táblázat: A mikroprudenciális felügyeleti tevékenység főbb elemei Felügyelés Felügyelés: — helyszíni (átfogó, téma és célvizsgálatok) vizsgálatok — nem helyszíni (rendszeres és rendkívüli adatszolgáltatás) ellenőrzések — minősítés, értékelés — SREP eljárás

Engedélyezés és jogérvényesítés

Fogyasztóvédelem és piacfelügyelés

Engedélyezés: alapítási, tevékenység végzési, vezető állású személyek, részesedésszerzés, egyesülés, szétválás, belső modellek alkalmazása tőkekövetelmény számításhoz

Fogyasztóvédelem: ellenőrzések, tájékoztatások, tanácsadás, ajánlások közzététele, fogyasztóvédelmi bírság

Jogérvényesítés: intézkedési lehetőségek saját döntés alapján, kötelező intézkedések, kivételes intézkedések, bírságok, felügyeleti biztos kirendelése

Piacfelügyeleti eljárások: felügyeleti engedély nélküli tevékenység feltárása, bennfentes kereskedelem, piacbefolyásolás vizsgálata és ehhez kapcsolódó intézkedések

Szabályozás: közreműködés jogszabályok megalkotásában, MNB rendeletek, egyéb szabályozó eszközök Forrás: MNB.

Jelenleg a hitelintézetek prudenciális szabályait az Európai Unióban, így Magyarországon is az Európai Parlament és Tanács hitelintézetekre és befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről szóló 575/2013/EU rendelete (CRR), a hitelintézetek tevékenységéhez való hozzáférésről és a hitelintézetek és befektetési vállalkozások prudenciális felügyeletéről szóló 2013/36/EU irányelve (CRD IV), valamint a további részletszabályokat meghatározó EU Bizottsági rendeletek tartalmazzák. A CRD IV elsősorban a hitelintézeti törvényben és az MNB-törvényben került Magyarországon implementálásra, és ez tartalmazza a hitelintézetek alapítására, határon átnyúló tevékenységére, — 749 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

felügyeletére, vállalatirányítására és az alkalmazandó tőkepufferekre vonatkozó előírásokat. A CRR alapvetően a tőkemegfelelés, a nagykockázat-vállalás, a likviditás, a nyilvánosságra hozatal és a tőkeáttétel szabályait tartalmazza.422 A bankok tevékenységében a tőkekövetelmények meghatározása alapján túlnyomó részt még mindig a hitelezési típusú kockázatok a legjelentősebbek, ezt követik a működési és a piaci kockázatok (10-1 ábra). A többi kockázati típus jelentősége már nagyban függ a bank működésének egyedi jellemzőitől. 10-1. ábra: A banki működés legfontosabb jellemző kockázatai és szabályozási területei Részletesen szabályozott kockázatok I. pilléres kockázatok —H itelezési és partner kockázat (ideértve a vásárolt követelés behajtható összegének kockázatát (dilution risk), valamint a fennmaradó kockázatokat (residual risk)) — Piaci (deviza, kamatláb, árfolyam, áru) kockázat — Működési (humán erőforrás, hiba, IT, csalás, rablás) kockázat Jogszabályokban részletesen szabályozott kockázatok — Likviditási kockázat — Túlzott tőkeáttétel — Értékpapírosítás kockázata — Nagykockázat- vállalás — Banki könyvi kamatláb kockázat Makroprudenciális kockázatok — Rendszerszintű jelentőség — Rendszerszintű kockázatok — Túlzott hitelkiáramlás — Gazdaság ciklikus működése — Belső tőkeképzés szükségessége

422

z EU Bizottság 2016. november 23-án tette közzé a CRD-irányelvet és a CRR-renA deletet módosító javaslatait, melynek fő témakörei a tőkeáttételi és az NSFR-mutató szabályainak a véglegezése, a piaci és partnerkockázati, valamint a központi szerződő felekkel (CCP) szembeni kitettségek kockázati súlyozásának felülvizsgálata, illetve az arányosság elvén alapuló, a kisebb intézményekre való egyszerűbb szabályrendszer kialakítása.

— 750 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés Vállalatirányítás kockázatai — Átlátható tulajdonosi kontroll (alapítás, befolyás szerzés) — Vezető testületek megfelelő működése — Kockázatkezelés, belső kontrollok, megfelelés vizsgálat — Belső és kapcsolt hitelek, ügyfélcsoportok — Javadalmazási ösztönzők, megfelelő banki alkalmazottak — Válságkezelés, szanálás Fogyasztóvédelem Részletesen nem szabályozott kockázatok — Egyéb koncentrációk (ország, transzfer, földrajzi, ágazati, betétesi) — Közvetett devizaárfolyam kockázat — Kiszervezés — Számvitel, felügyeleti jelentések, nyilvánosságra hozatal — Üzletmenet folytonosság — Jogi és szabályozási kockázatok — Tőkekövetelmény számításra használt modell megfelelőségének kockázata — Step-in kockázat — Bizalmi (reputációs) kockázat — Árnyékbankok — Banki és befektetési szolgáltatási tevékenység elkülönítése — Üzleti modell, stratégiai kockázat — FinTech kockázatok — Jövedelmezőség — Piaci környezet — Piaci részarány vesztése — Üzletvitel kockázata Forrás: MNB.

10-1. keretes írás Banki működési kockázatok

A Barings Bankot 1762-ben alapították és az 1800-as évek végi, argentin kitettségei miatti válságot leszámítva több mint 200 éven át működött különösebb pénzügyi gondok nélkül. A 80-as évek végéig a Barings alapvetően hagyományos banki tevékenységekkel foglalkozott, ekkor azonban a vezetés stratégiai váltást tűzött ki, és új, modernebb üzleti tevékenységek felé fordultak (RBAB, 1995). Ezen új területek egyike volt az értékpapír-kereskedelem, amelyet külön az erre létrehozott leányvállalatokon keresztül

— 751 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

végeztek. A pénzügyi kimutatások szerint a legjobb eredményt a szingapúri értékpapír-kereskedő leányvállalat (Barings Futures Singapore, BFS) érte el, amely 102 millió GBP nyereséget mutatott ki. A valóságban azonban nyereség helyett 1994 decemberében a veszteség mértéke már 200 millió GBP volt. A további Bank of England-vizsgálatok a veszteségek mértékét végül 927 millió GBP-ben állapították meg. A hatalmas összegű veszteséget mindössze egy ember, a szingapúri leányvállalat eredetileg csak arbitrázs ügyletekre feljogosított üzletkötője, Nick Leeson okozta. A bankban ezt a tevékenységet alapvetően alacsony kockázatúnak ítélték meg, ezért nem is ellenőrizték különösebben. Nick Leeson azonban az eredeti felhatalmazásán túllépve olyan pozíciókat nyitott különböző tőzsdeindexekben, amelyek a piac kedvezőtlen alakulása miatt óriási veszteségekhez vezettek. A helyzet kialakulását az tette lehetővé, hogy a bankcsoportban a vezetés, a kockázatkezelés, a belső és a külső kontroll is rendkívül gyenge volt. A legjelentősebb gond az volt, hogy Nick Leeson egyidejűleg irányította a front office és a back office területeket, ennek köszönhetően az általa nyitott pozíciókat titkos számlák létrehozatalával el tudta tüntetni a bank vezetése és az ellenőrzési területek elől. A gyakorlatban senki nem kontrollálta Nick Leeson tevékenységét, és a bank vezetése is abban volt érdekelt, hogy hagyják dolgozni, mert a cégcsoport teljes nyereségének túlnyomó részét a szingapúri leányvállalat adta. Nick Leeson 1992 januárjától kezdte meghamisítani a kimutatásokat, és cselekedete egészen 1995 elejéig feltáratlan maradt. A bank vezetése akkor sem lépett elég gyorsan, amikor a belső vizsgálatok már rámutattak a kockázatkezelési hiányosságokra. Az eset legfontosabb tanulsága a bankok és a felügyelők számára az volt, hogy a banki vezetésnek és a kockázatkezelésnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy a bank tevékenységeinek egészét átlássa és megértse, illetve hogy a banki folyamatokba olyan ellenőrző pontokat kell építeni, amelyek képesek megakadályozni a hasonló csalások kivitelezését. A Barings esete egyike volt azon eseményeknek, amelyek ahhoz vezettek, hogy a szabályozók több figyelmet szenteljenek a bankok vállalatirányítási

— 752 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

folyamatainak, valamint a működési kockázatoknak. A Barings Bankot végül az ING vásárolta meg egy fontért, néhány üzleti egységét eladta, a többit pedig beolvasztotta az ING csoportba.

Az Európai Unióban az egységes belső piac még inkább szükségessé teszi az egyes tagállamok pénzügyi felügyeleteinek együttműködését, de a közös szabályrendszer sokkal mélyebb és részletesebb együttműködést tesz lehetővé, mint két egymástól teljesen független ország között. Ennek megfelelően mára az Európai Unión belül a bankcsoportok felügyeletét a home felügyeleti hatóság látja el, amely a host felügyeleti hatóságok bevonásával egy közös döntési eljárás keretében dönt a csoportot érintő lényeges kérdésekről, például a csoport tagjai által alkalmazható belső modellekről vagy a csoport egészére és az egyes tagjaira vonatkozó többlet tőkekövetelményről (10-2. táblázat). Az eurozónába tartozó országok legfontosabb bankjai esetében pedig a home felügyeleti szerepkört az Európai Központi Bank látja el. 10-2. táblázat: Home és host felügyeleti szerepkörök megosztása az EU-ban Tevékenység formája

Home (hazai) felügyeleti hatóság

Host (fogadó) felügyeleti hatóság

Anyavállalat

Összevont alapú prudenciális felügyelet, ami kiterjed a más országokban végzett tevékenységekre is

Nincs közvetlen ráhatása, de a felügyeleti kollégiumokon keresztül értesül a csoport egészét érintő információkról is

Más EU tagállamban létesített leányvállalat

Összevont alapú felügyelet keretében döntéseket hoz (belső modellek alkalmazása, felügyeleti többlet tőke- és likviditási követelmények)

Engedélyezi a leányvállalat létesítését, de csak korlátozott felügyeleti szerepköre van, felügyeleti kollégium tagja

Összevont alapú felügyelet keretében ellátja a fiók tevékenységének a felügyeletét

Elsősorban csak fogyasztóvédelmi szerepkört lát el, prudenciális intézkedést csak kivételes esetekben hozhat, felügyeleti kollégiumnak csak jelentős fióktelep esetén tagja

Közvetlen Összevont alapú felügyelet szolgáltatásnyújtás keretében ellátja a közvetlen más EU szolgáltatásnyújtás felügyeletét tagállamban

Elsősorban csak fogyasztóvédelmi szerepkört lát el, prudenciális intézkedést csak kivételes esetekben hozhat

Más EU tagállamban létesített fiók

Forrás: MNB.

— 753 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

10.2. A bankszabályozás és bankfelügyelés fejlődése A bankszabályozás és a bankfelügyelés fejlődése két fő szakaszra bontható. Az első időszak egészen az 1970-es évekig tartott, és ebben az időszakban a szabályozás és a felügyelés az egyes országokban egymástól többé-kevésbé függetlenül, nemzeti irányítás alatt alakult ki. A nemzeti példákkal szemléltethető leginkább, hogy az egyes országokban a bankszabályozás és -felügyelés kialakulásához vezető kezdeti lépésekben – a 19. század második felében – elsősorban a történelmi és piaci sajátosságok játszottak fontos szerepet. A 20. század első felében a gazdasági és pénzügyi válságok, valamint az azokra adott válaszok határozták meg a szabályozás és felügyelés mérföldköveit, majd a második világháborút követő időszakban számos országban központosítás, illetve államosítás, valamint ezek következményeként a felügyeléssel kapcsolatos felelősségi körök megváltozása következett be. Bár az 1970es évekig is volt együttműködés a bankfelügyeleti szervek között, ez az együttműködés azonban meglehetősen laza és eseti jellegű volt. A második időszakban, az 1970-es évektől a globalizáció erősödése miatt a nemzeti bankválságoknak egyre komolyabb nemzetközi következményei is lettek, ami kikényszerítette a nemzeti felügyeleti hatóságok közötti szorosabb együttműködést és egy közösen elfogadott minimumkövetelmény-rendszer felállítását. Ennek az intézménynek a központjává a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság vált, amely a legfejlettebb országok bankfelügyeleti szerveinek a közösen elfogadott megállapodásai alapján ajánlásokat tett közzé szabályozási és felügyeleti témakörökben. A bankfelügyelés fejlődését ettől kezdve egyre inkább a nemzetközi szempontok dominálták, míg az országok nemzeti szintű fejlődésében egyre kevesebb nemzeti sajátosság volt megfigyelhető. Különösen igaz ez az Európai Unióban, amely esetében a prudenciális követelményrendszer túlnyomó része már nem is nemzeti hatáskörben van, hanem a tagállamokban közvetlenül alkalmazandó rendeletek határozzák meg az előírásokat.

— 754 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

10.2.1. A bankszabályozás és -felügyelés kialakulásához vezető kezdeti lépések a 19. század második felében

A bankfelügyeleti tevékenység sokáig nem szabályozott keretek között működött. A 19. század második felében számos példát találunk arra, hogy a felügyeleti tevékenységet ellátó szervet nem határozták meg egyértelműen törvényi szinten, a felügyelés informális szabályokon, megegyezésen alapult, a központi banki és felügyeleti funkciók egy intézményen belül működtek. Az egyes országokban a bankszabályozás és -felügyelés kialakulásához vezető úton elsősorban a történelmi és piaci sajátosságok játszottak fontos szerepet, meghatározva azt, hogy mikor és milyen lépések történtek a szabályozás és felügyelés fejlődésében. Az Egyesült Államokban a sajátos államforma következtében a bankok423 működésével kapcsolatos felügyelési feladatok viszonylag korán előtérbe kerültek (Jakabb és szerzőtársai, 1941). Az intézményesített bankfelügyelés így több mint 150 éves múlttal rendelkezik. Az 1863-ban elfogadott National Currency törvénnyel jött létre a központi banki és felügyeleti feladatokat is ellátó „Office of the Comptroller of the Currency” (OCC), amelynek egyik legfőbb célja a bankok engedélyezése tekintetében bizonyos szintű konzisztencia megteremtése volt, mivel korábban az egyes államoknál a bankalapításra vonatkozóan különböző szabályok voltak érvényben. Az OCC működése mellett egyes államokban léteztek szintén felügyeleti feladatokat ellátó elkülönített ún. „banking department” egységek is, más államokban pedig állami auditor vagy titkár működött. A bankok működésére vonatkozó szabályozás sem volt egységes, egyes államok például előírták a bank részvényesei és a vezető állású személyek számára, hogy a birtokukban lévő részvények névértékének kétszeresét fizessék be fizetésképtelenség esetén, míg más államok ezt nem tették kötelezővé. A bankok szabályozása szoros összefüggésben volt a polgárháború finanszírozásával, a Na423

z Egyesült Államokban az 1860-as évek elején még főként „állami bankok” műA ködtek, melyek később átmenetileg visszaszorultak (1860-ban 1600 állami bank működött, míg 1866-ra mindössze 300 maradt), és – az egyesítési törekvésekkel összefüggésben – „nemzeti bankok” jöttek létre.

— 755 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

tional Currency törvény alapján a bankoknak a minimum tőkekövetelménynek való megfelelésen felül államkötvényt is kellett vásárolniuk, és azokat letétbe kellett helyezniük az OCC-nél, amely felügyeleti vizsgálatot is folytathatott az adott banknál. Ez utóbbi jelentős eredménynek számított, mivel korábban a Kongresszus mindössze a pénzügyi beszámoló időszaki bekérésére volt jogosult, az abban foglaltak valódiságának ellenőrzése már nem tartozott hatáskörébe (Mitchener–Jaremski, 2012). A National Currency törvény azonban meglehetősen hiányos és kidolgozatlan volt, így az kibővített formában 1864-ben National Banking törvény néven lépett újból hatályba. Ebben már rögzítettek olyan tevékenységeket is, melyeket a bankok nem vagy pedig kizárólag korlátozásokkal folytathattak, mint például az ingatlan bérbeadást. A törvény alapján – biztosítva az OCC függetlenségét – a Comptroller közvetlenül a Kongresszusnak tartozott beszámolási kötelezettséggel és elmozdításának lehetősége is korlátozódott. Az OCC első elnöke, Hugh McCulloch a bankokhoz intézett „körlevelében” fogalmazta meg a prudens működés egyik alapelvét, ti. „Soha ne essünk kísértésbe a magas hozamokkal kecsegtető lehetőségektől, mindig azt tegyük, amit a szakmaiság követel” (OCC, 2011a:6). A helyszíni ellenőrzéseket lefolytató vizsgálók424 független szerződő feleknek minősültek, akiket a vizsgálat alá vont bank fizetett az elvégzett vizsgálatért, így függetlenségük és az ellenőrzések hatékonysága sem volt biztosított. Így a vizsgálók abban voltak érdekeltek, hogy minél több banknál folytassanak vizsgálatot, például 1887-ben előfordult, hogy egy vizsgáló 90 bank vizsgálatáért volt felelős, melyek 7 államban működtek. Ilyen nagyszámú vizsgálat hatékony lefolytatásának lehetősége meglehetősen korlátozott volt, figyelembe véve a korabeli vasúti viszonyokat is, melynek következtében a vizsgálóknak – a többnapos várakozást elkerülendő – gyorsított ütemben kellett a vizsgálatokat lefolytatniuk. Számos kezdeményezés született a teljesítmény és díj alapú rendszer átalakításával összefüg-

424

Banktisztviselő, banki pénztáros, ügyvéd stb. egyaránt lehetett vizsgáló. A nem várt, meglepő befejezésű történeteiről híres kiváló amerikai író, O. Henry (William Sydney Porter) banktisztviselőként dolgozott, és az OCC-nél vizsgálói tisztséget is betöltött írói pályafutását megelőzően.

— 756 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

gésben, változást ebben a tekintetben azonban csak az 1910-es évek hoztak, amikor a vizsgálók bérezése állandóvá vált.425 A felügyelés történetében újabb mérföldkövet az 1913. év jelentett, ebben az évben jött létre az elfogadott Federal Reserve törvénnyel a Federal Reserve System (FED), mellyel a központi banki és felügyeleti funkciók kettéváltak. Ettől kezdődően az OCC elsődleges feladata a bankok biztonságos és prudens működésének fenntartása lett. Hollandiában a De Nederlandsche Bankot (DNB) 1814-ben alapították, a gazdaság élénkítése céljából. Kezdeti időszakában még egyáltalán nem volt felelős a monetáris és pénzügyi stabilitásért, hanem olyan kereskedelmi bankként működött, amely számára engedélyezett volt a bankjegyek kibocsátása. A gazdasági szereplők azonban nem nagyon bíztak ezekben a bankjegyekben és a hitelek iránti kereslet is elég alacsony volt. A holland bankszektor fejlődésével a banki szolgáltatások nyújtása fokozatosan átkerült a piaci szereplők kezébe, és ezzel párhuzamosan alakult ki a DNB felügyeleti szerepe is. Mivel a DNB továbbra is kapcsolatban állt a hitelező intézményekkel, ezért részletes információkkal rendelkezett azok működéséről.426 Ennek ellenére még az 1903-ban elfogadott holland banktörvényben sem került egyértelműen megnevezésre, hogy a DNB felelős lenne a bankfelügyeleti tevékenységért, de informális alapon betöltötte ezt a funkciót. A felügyeleti funkció elsősorban a bankok bankja szerepkörből adódott, és a DNB, mint az általa finanszírozott bankok hitelezője végezte ezt a szerepkört.

vizsgálati területen dolgozókkal szembeni szakmai követelmények (pl. felsőfokú A iskolai végzettség) előírása pedig az 1960-as évekre tehető. 426 Az 1880-as évek végén a Zuid-Hollandsche Crediet-Vereeniging esetében tárta fel a DNB, hogy a hitelszövetkezet nem megfelelő hitelezési politikát folytat, ami veszélyes a pénzügyi stabilitására és jelentős veszteségeket okoz. Nicolaas Gerard Pierson, a DNB elnöke kezdeményezte ezért a hitelszövetkezet vezetőinek leváltását, és az új vezetőket csak az ő egyetértésével lehetett kinevezni. 425

— 757 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Belgiumban a 19. század közepén a bankrendszer strukturális gyengeségeinek kezelése egyre sürgetőbbé vált, így a pénzügyminiszter (Walthére Frére-Orban) számos, nagyobb méretű reform bevezetése mellett döntött. 1850 és 1865 között az univerzális bankok által ellátott bizonyos tevékenységeket különálló, speciális pénzügyi intézmények hatáskörébe utalták, valamint 1850-ben létrehozták a Belga Nemzeti Bankot (National Bank of Belgium, NBB) (Erik–Ivo, 2008). A bankfelügyelés létrejötte magyar és osztrák viszonylatban történelmi okok miatt szorosan összefonódott (Varga, 2016b). A bankok tekintetében az Osztrák–Magyar Bank az 1870-es évek második felétől refinanszírozási politikáján keresztül bizonyos mértékű ellenőrzést tudott gyakorolni (Kövér, 1993). Hazánkban a bankfelügyelés első szervének az 1903-ban alapított Magyarországi Pénzintézetek Országos Szövetsége (MPOSZ) tekinthető, de a felügyeleti szerv létrehozásának gondolata már évtizedekkel korábban, 1842-ben megjelent (Kovács, 2013). Bár az MPOSZ elsősorban érdekképviseleti szervként működött, tevékenysége felügyeleti szempontból is fontos volt, hiszen az MPOSZ szervezetén belül külön revízióbizottság alakult a vizsgálatok folytatására, melyeket előre nem bejelentett módon is lehetőség volt elvégezni. Tevékenységében már megjelent a – jelenlegi felügyelés során is használatos – „négy szem elve”, mely alapján a vizsgálatokat legalább két vizsgálónak volt szükséges lefolytatnia, a vizsgálóknak továbbá tekintettel kellett lenniük a banktitokra is, aminek megsértése fegyelmi eljárást vont maga után. Az MPOSZ alapszabálya tartalmazta, hogy a vizsgálóknak a megállapítások rögzítésén túlmenően a feltárt hiányosságok megszüntetésére javaslatot is szükséges tenniük a vizsgálati jelentésben. Az MPOSZ működése azonban nem volt hatékony felügyeleti szempontból, mert tevékenységi köre túlzottan kiterjedt volt és a nagyobb bankcsoportok nem csatlakoztak hozzá, így ezek ellenőrzésének lehetősége nem volt biztosított (Botos, 1994; Hantos, 1916). Az MPOSZ működésének hatékonyságát tovább rontotta, hogy mintegy „rivális” intézményként működött az ebben az időszakban alapított Pénzintézetek Országos Egyesülete, így az egyesületek között felszínre kerülő ellentétek rontották a folyamatos ügyvitelt mindkét intézmény esetében (Varga, 2016a). — 758 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

Magyarországon 1916. június 1. napjával alakult meg az első, integrált felügyeleti szerv, a Pénzintézeti Központ, mely kezdetben kizárólag azoknál a 20 millió koronánál kisebb alaptőkével rendelkező tagintézményeknél foganatosíthatott vizsgálatot, amelyek önként kérték azt, vagy amelyek tőle hitelt vettek fel. A Pénzintézeti Központnak – a felügyeleti szerepét kiegészítendő – szanálási funkciója is volt, ennek keretében a megrendülő, de fenntartható működésű pénzügyi intézmények számára biztosított átmeneti likviditást. A szanálási funkció kiépítése jelentős eredménynek számított, mert a legtöbb országban csak az 1929–33-as gazdasági világválságot követően jött létre ehhez hasonló intézmény. Az ellenőrzés alá vont intézmények körének kibővítése érdekében 1921. január 1-jétől kizárólag a Pénzintézeti Központ tagjai fogadhattak el betétet vagy kezelhettek közpénzeket (Tomka, 2000), mely körülmény a Pénzintézeti Központ szerepét, gazdasági súlyát jelentősen erősítette, illetve a még nem tag pénzügyi intézményeket a belépés felé terelte (Varga, 2017). A belépést illetően további ösztönzést jelentett, hogy a közintézmények számára csak olyan kezesség elfogadása volt megengedett, melyet a Pénzintézeti Központ tagja vállalt.

10.2.2. A nagy gazdasági világválság hatása a pénzügyi szabályozásra és felügyelésre

A gazdasági és pénzügyi válságok komoly hatással voltak a pénzügyi szabályozásra és felügyeletre egyaránt. Általánosságban elmondható, hogy a válságok rámutatnak az egyes országok pénzügyi rendszereinek strukturális hiányosságaira és gyengeségeire, a reformok szükségességére, melynek eredményeként a pénzügyi szabályozás és felügyelés fokozott jelentőségre tesz szert. Ezek közül kiemelendő a 1929–1933-ig tartó nagy gazdasági világválság, hiszen az ennek következményeként meghozott lépések mérföldkőnek számítanak az egyes országok bankfelügyelésének és szabályozásának új alapokra történő helyezésében és szigorításában. 427 427

Megemlítendő, hogy ugyanezen irányvonalak jellemzik a 2008–2009-es gazdasági válságot követő időszakot is, azzal a különbséggel, hogy a válság óta megszületett, a pénzügyi stabilitás és a piaci bizalom növelése érdekében meghozott csaknem negyven új jogszabály immár az európai harmonizált szabályozás keretei között jött létre.

— 759 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

10-2. keretes írás A befektetési és a kereskedelmi banki tevékenységek szétválasztása az USA-ban

A Glass–Steagall-törvényt – melynek neve annak kongresszusi támogatóitól, Carter Glass szenátortól és Henry B. Steagall képviselőtől származik – Franklin Roosevelt elnök 1933-ban írta alá és 1999-ig volt hatályos. Célja a befektetési és kereskedelmi banki tevékenységek szétválasztása volt a tőzsdei spekulációk visszaszorítása és a bankrendszer integritásának megőrzése jegyében. A törvény indoklása az volt, hogy ezen két tevékenység között jelentős érdekkonfliktus van, egyrészt a bankok a többi piaci szereplőhöz képest többletinformáció birtokában vannak az ügyfeleikről, amivel visszaélhetnek kereskedési tevékenységük során, másrészt a betétesek pénzét ne használhassák fel kockázatos pozíciók vállalására. A pénzügyi lobbi a törvény elfogadásától kezdve támadta az abban szereplő rendelkezéseket, elsősorban arra hivatkozva, hogy a piaci szereplők túlszabályozása a növekedés visszaszorulásához vezet. Bár a törvény még évtizedekig alkalmazandó volt, a kongresszus kutatási osztályának 1987ben készített jelentése arra világított rá, hogy a piaci szereplők több módon igyekeztek a bankok és brókercégek közé felhúzott falat megkerülni (például a bankok számos új, értékpapírokra emlékeztető befektetési formát és pénzügyi eszközt dolgoztak ki). Érdekesség, hogy a befektetési és pénzügyi szolgáltatási tevékenységek szétválasztására vonatkozó törekvés a 2008-ban kirobbant pénzügyi válságot követően is visszaköszön. Sok elemző azon a véleményen van, hogy a bankok kereskedési és befektetési szolgáltatási tevékenységének engedélyezése jelentős mértékben hozzájárult a legutóbbi globális pénzügyi válság kialakulásához. A tanulságok levonását követően az Európai Bizottság 2014-ben közzétett egy rendelettervezetet azzal a céllal, hogy leválassza a bankokról a túlságosan kockázatos tevékenységeket. Az Európai Bizottság 2018-ra vonatkozó munkaterve alapján azonban a jogszabálycsomag várhatóan visszavonásra kerül, mivel 2015 óta ez ügyben nem történt előrelépés, ugyanakkor a pénzügyi stabilitás erősítésére számos egyéb javaslat született.

— 760 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

A nagy gazdasági válság 1929-ben vette kezdetét az Egyesült Államokban, a New York-i tőzsde összeomlásával. A problémák tovagyűrűzéséhez számos tényező hozzájárult, így például az 1927. évben elfogadott McFadden-törvény, mely lehetőséget biztosított a bankok számára, hogy megemeljék a magánszemélyek számára nyújtott hitelek felső korlátját, jelzáloghitelezéssel foglalkozzanak és értékpapírokkal kereskedjenek. A gazdasági világválság kirobbanásakor azonban az értékpapír kereskedői tevékenység kedvezőtlen hatással volt a bankokra, s tovább növelte a fizetésképtelen bankok számát. 1933-ban bankszünnapot rendeltek el, a bankrendszer helyreállítása iránti törekvésben az OCC is kiemelt szerepet töltött be. A bankszünnap ideje alatt ugyanis az OCC vizsgálatot folytatott számos banknál annak meghatározása érdekében, hogy visszavonják az adott bank működési engedélyét vagy pedig szanálásukat követően intenzív felügyelet mellett tovább engedélyezzék működését (OCC, 2011a). A válság így a bankokra is jelentős hatással volt, 1931 negyedik negyedévében több mint 1000 bank ment csődbe (OCC, 2011b). A válság hatására, illetve a spekuláció minél erőteljesebb visszaszorítása céljából 1933-ban a Glass–Steagall-törvény elfogadása mellett döntöttek, melynek jelentősége a befektetési banki és kereskedelmi banki funkciók elkülönítésében állt. A kereskedelmi bankoknak el kellett adniuk vagy le kellett építeniük értékpapír-befektetési és értékpapír-forgalmazó vállalataikat (Botos, 1996), számos betéti termék szabályozás alá került, a minimum tőkekövetelményt megemelték és létrejött a betétbiztosítás intézménye. Ez utóbbihoz való csatlakozás ugyan ekkor még nem volt kötelező, a lakossági bizalom növelése, illetve ezzel összefüggésben az ügyfélszerzés érdekében a bankok azonban érdekeltek voltak a belépésre. A bankok mindezek következtében többes felügyelet alá kerültek: a Glass–Steagall-törvénnyel létrejött Federal Deposit Insurance Corporation (FDIC), de az OCC, valamint a FED és az egyes államok hatóságai is gyakoroltak tevékenységükkel kapcsolatban felügyeletet. Ezen többszintű felügyelés és szabályozás vezetett az 1937-ben megkötött egyezményhez, mely a korábbinál konzisztensebb módon írta elő a hitelek és értékpapírok felügyeleti kezelését és értékelését, valamint — 761 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

közös adatszolgáltatási űrlapot vezetett be. Ennek ellenére a felügyeleti keretrendszer továbbra sem vált teljes mértékben egységessé a különböző szervezetek eltérő gyakorlata miatt, mégis jelentős előrelépésként volt értékelhető (OCC, 2011a). A világgazdasági válság idején Németországot is súlyos bankválság sújtotta, mely a Creditanstalt osztrák bank bukásával kezdődött. Ezt követően számos bank súlyos veszteségek elszenvedését követően bezárásra kényszerült, a befektetők bizalma megrendült, a Német Birodalom pedig csaknem 1,3 milliárd birodalmi márkát költött a helyzet rendezésére. Az 1931-es német bankválság a teljes körű állami bankfelügyelet kialakításának szükségességére világított rá, a pénzügyi rendszer stabilizálása érdekében 1931 szeptemberében rendeletet (emergency decree) tettek közzé, mely a bankok felügyeletét monitoring tevékenység útján biztosította. A folyamatok eredményeként a bankfelügyelésben egy átfogó jogszabályi keretrendszer jött létre, 1934 decemberében kibocsátották a Német Birodalom Banktörvényét (Bafin, 2018; Bundesbank, 2018). Míg az Egyesült Államokat és Németországot a gazdasági válság mellett súlyos bankválság is sújtotta, addig az Egyesült Királyságot sokkal inkább a pénzügyi válság egy másik típusa, a valutaválság jellemezte. A Cityben található bankok nem voltak veszélyben, az 1930-as években nem következtek be bankcsődök, a Bank of England (BoE) pedig hatékonynak bizonyult a pénzügyi rendszer, illetve a banki tevékenység nyomon követése terén. Mindezek következtében az Egyesült Királyságban nem történt elmozdulás a bankok nagyobb mértékű szabályozottsága felé. A brit pénzügyi piacot, valamint a BoE pénzügyi felügyelésben betöltött szerepét sokáig az informalitás jellemezte („regulatory informality”), melynek során a szabályozással kapcsolatos döntéseket elsősorban magára a piacra, illetve piaci szereplőkből álló szövetségekre bízták (pl. Managers and Brokers Regulatory Association). A rendszer egészen az 1970-es évekig működőképesnek bizonyult, ezt követően azonban a bankválságok a szabályozás törvényi alapokra való helyezését és a felügyeleti jogosultságok megerősítését tartalmazó Banking törvény megalkotását tették szükségessé. — 762 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

Belgiumot már a nagy gazdasági világválságot megelőző években is számos súlyos pénzügyi sokk érte, különösen az 1870-es és 1880-as években, mégsem döntöttek a strukturális reformok bevezetése mellett, így a pénzügyi rendszer szabályozását és felügyeletét csak a nagy gazdasági világválság után helyezték új intézményi alapokra. Az országot sújtó bankválságok következményei összességében arra az érdekességre világítanak rá, hogy az intézmények kimentése tekintetében nagy szerepet játszott a pénzügyminiszter döntése. Amennyiben az intervenció mellett foglalt állást, általában pénzügyi intézményekből álló csoportot hozott létre a bajba jutott bank támogatására. Emellett a bank által folytatott tevékenység alapján döntött arról, hogy az NBB segítségét igénybe veszik-e, bár a 19. század második felének tapasztalatai alapján összességében az látható, hogy a bajba jutott intézmények megsegítésében az NBB-nél jelentősebb szerepet töltött be a pénzügyminiszter és a Société Générale. Amikor a válság és számos, 1930-as években történt bankcsőd ismételten rámutatott a belga pénzügyi rendszer gyengeségeire és a reformok szükségességére, a pénzügyi szektor állami felügyeletének hatékony ellátása és a bizalom helyreállítása érdekében az intervenció, a pénzügyi szektor tevékenységének szabályozása, továbbá új intézmények létrehozatala mellett döntöttek. Az új rendeletek közül kiemelendő az univerzális bankok két banktípusra bontása (deposit bank/holding company), mely a likviditási kockázatok csökkentését, a megtakarítások védelmét, és ezáltal a bizalom helyreállítását célozta. A takarékbankok ellenőrzésével az „Office Central de la Petite Épargne” (OCPE) bízták meg, mely az NBB részét képezte. Emellett 1935-ben létrehozták a független, de NBB-vel együttműködő, bankfelügyelést ellátó Bank Bizottságot (Banking Commission), melynek hatásköre kiterjedt a likviditási és szolvenciamutatók megkövetelésére, továbbá az egyes bankok tevékenységét felügyelő független ellenőrök kinevezésére. Az intézmények felügyeletét tehát e két intézmény, továbbá a speciális felügyeleti státusszal rendelkező nyilvános hitelintézetek tekintetében a kormány látta el.

— 763 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Hollandiában az 1922–27 között zajló bankválság eredményeként 61 bank zárt be. Ebben az időszakban kezdett aktívabban körvonalazódni a DNB végső hitelezői szerepköre, és döntött arról, hogy mely bankok érdemesek arra, hogy likviditási segítséget kapjanak. Ez azonban még nem a mai értelemben vett bankfelügyeleti szerepkör volt, az továbbra is csak informális alapon működött. 1932-től kezdve fokozatosan végbemenő változás következett be, melynek keretében először sor került arra, hogy a DNB negyedéves jelentések küldésére kérte a kereskedelmi bankokat a hitelpiacról szóló bővebb információk megszerzése érdekében, majd hamarosan áttértek a havi jelentések rendszerére. Ezen kívül a kereskedelmi bankok beleegyeztek abba, hogy a DNB ellenőrei megvizsgálhassák, hogy a jelentések egyeznek-e a bank belső nyilvántartásaival, és ennek megfelelően a DNB-ben 1940-ben létrehozták az ellenőrzésre szakosodott szervezeti egységet. A bankok önkéntesen azt is vállalták, hogy értesítik a DNB-t a tőkéjük öt százalékát meghaladó késedelmes hiteleikről. Ausztriában és Magyarországon az 1929–33-as gazdasági világválság a pénzintézetek mellett a pénzügyi felügyelésre is jelentős hatást gyakorolt. A pénzintézetekre vonatkozó kiemelt hatás alapvetően két okra volt visszavezethető Magyarországon és Ausztriában egyaránt (illetőleg általánosságban Kelet-Közép-Európában): egyrészt a külföldi tőkével szembeni nagyfokú függőségre, másrészt a bankok és iparvállalatok szoros összefonódására. A bécsi Creditanstalt bukása: Ausztria legnagyobb bankja, a Creditanstalt 1931 májusában jelentette be fizetésképtelenségét, melynek nemcsak Németországra és Ausztriára, hanem Magyarországra nézve is jelentős hatása volt, mert a bank kiemelt szerepet töltött be a hazai bankrendszer finanszírozásában (Clavin, 2000). A bejelentést követően az osztrák állam rendkívül nagy összegeket költött a bank feltőkésítésére és teljes egészében tulajdont szerzett a Creditanstaltban (így a vállalati tőke mintegy 65 százalékát is megszerezve) és több más bankban is. A banki és ipari összefonódások következtében pedig a hitelezési tevékenység fokozása kiemelt célként szerepelt.

— 764 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

A válság hatására hazánkban is megváltoztak a felügyeleti prioritások és az ellenőrzések súlypontjai, valamint a Pénzintézeti Központ felszámolással és szanálással összefüggő feladatai is szaporodtak. Erre az időszakra tehető a likviditási szempontok előtérbe kerülése (Walder, 1939) és a helyszíni vizsgálatok hangsúlyosabbá válása (Jakabb és szerzőtársai, 1941). A válságot követően is több reform került bevezetésre a felügyeléssel összefüggésben: az 1938. évi 2240. sz. M. E. rendelet értelmében valamennyi tagintézménynél, amelynek saját tőkéje meghaladja a 3 millió pengőt, a vezető állású személyek megválasztásánál előzetesen ki kellett kérni a Pénzintézeti Központ és a Magyar Nemzeti Bank véleményét, a kinevezést pedig kizárólag pozitív elbírálás esetén lehetett engedélyezni. A Pénzintézeti Központ növekvő szerepvállalását mutatta, hogy a gazdasági válság időszakát követően az ország szinte valamennyi pénzintézete a Pénzintézeti Központ ellenőrzése alatt állt, majd az 1939. évi 10. sz. P. M. rendelet alapján a korábban fennálló ellenőrzési tőkehatár is megszűnt, és a korábbi, legalább éves ellenőrzési lehetőséggel szemben már kötelező éves felülvizsgálat volt érvényben.

10.2.3. A pénzügyi szabályozás és felügyelés a második világháborút követő időszakban

A második világháborút követő időszakban számos országban központosítás, illetve államosítás, valamint ezek következményeként a felügyeléssel kapcsolatos felelősségi körök megváltozása következett be, továbbá előtérbe került a válságot követően született szabályozásokból fakadó túlszabályozás problematikája és ennek esetleges versenyképességet korlátozó hatása, valamint ezzel összefüggésben a dereguláció iránti igény. Az Egyesült Államokban ebben az időszakban az életszínvonal emelkedése volt tapasztalható, a fogyasztói kiadások növekedni kezdtek. Új bankalapítások nem voltak jellemzők, a bankok hitelezési vesztesége jellemzően alacsony volt, bankcsődök gyakorlatilag nem fordultak elő, a bankok tevékenysége általánosságban jövedelmező volt és a bankrendszer stabilitása biztosítottnak látszott. Ebben a környezet— 765 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ben a túlszabályozás veszélyeit hangoztató vélemények jelentek meg, hogy a Glass–Steagall-törvény visszafogja a növekedést, versenyképesség rontó hatása van (Biedermann, 2012), és az OCC akkori vezetője, James J. Saxon is a túlszabályozás általános jelenségéről beszélt, amely kedvezőtlen hatással van a bankrendszerre. Megjelentek azonban ún. pénzügyi szolgáltatók, amelyek – mivel nem kereskedelmi bankok – nem tartoztak a Glass–Steagall-törvény hatálya alá, illetőleg az értékpapír-forgalmazást nem főtevékenységként, ámde nem sokkal kevésbé kockázatosnak tekinthető módon melléktevékenységként végző vállalatok és bankholding formában működő társaságok is létrejöttek, melyek kiegészülve a deregulációs intézkedésekkel a következő nagy válság egyik okozóivá váltak. Hollandiában a világháborút követően a De Nederlandsche Bankot (DNB) érintően következtek be komoly változások. 1948-ban államosították és kimondásra került, hogy felelőssége van a makrogazdaság és a pénzügyi rendszer stabilitásában. A DNB felügyeleti funkciókkal való formális felruházása azonban csak később, 1952-ben történt meg. A felügyeleti szerepkör három viszonylatban jelent meg, így a monetáris felügyelésben (a monetáris politika támogatása érdekében), az üzleti felügyelésben (későbbi prudenciális felügyelés), valamint strukturális felügyelésben (melynek az egészséges és hatékony bankszektor feltételrendszerének a kialakítása). A törvény szerint a DNB-nek magának kellett döntenie abban, hogy hogyan járjon el azokban az esetekben, ha ezen felelősségei és céljai között konfliktus merül fel. A DNB-nek azonban nem voltak erős eszközei a felügyelési tevékenysége során, elsősorban az iparági érdekképviseleti szervekkel való egyeztetésekre és a bankokkal való konzultációkra támaszkodhatott. Kereskedelmi bankok azonban már csak a DNB engedélyével kezdhették meg a működésüket, és az engedély megszerzéséhez a Pénzügyminisztérium által meghatározott minimum tőkekövetelményt kellett teljesíteni. Ebben az időszakban azonban a bankok vezetőire vonatkozóan részletes követelményrendszer nem volt. A DNB előzetes egyetértésére volt szükség a bankok alaptőkéjének leszállításához, jelentős részesedésszerzéséhez vagy más bankkal való összeolvadásához. A mezőgazdasági hitelszö— 766 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

vetkezetek esetében a törvény lehetőséget adott arra, hogy a likviditás és szolvencia felügyeletüket a DNB átruházza az ilyen intézmények szakmai szövetségeire, ami meg is történt. 1956-ra világossá vált, hogy a korábbi, megegyezésen alapuló eljárások nem elégségesek, ezért a felügyeleti törvény olyan módosítására került sor, amely már törvényben rögzített jogokat adott a DNB-nek a felügyeleti jogköre ellátásához. Egészen 1978-ig azonban kisebb bankok még működhettek anélkül, hogy a DNB felügyelete alá tartoztak volna. A prudenciális felügyeleti jogosítványok elsősorban abban jelentek meg, hogy a DNB szolvencia és likviditás vonatkozásában ajánlásokat tett közzé, és ha egy bank nem tartotta be azokat, akkor figyelmeztette őket. Ha a bank a figyelmeztetést követően sem felelt meg az ajánlásoknak, akkor a DNB végső eszköze az volt, hogy nyilvánosságra hozta a figyelmeztetését és az általa szükségesnek tartott intézkedéseket. A ténylegesen jelentős változásokat hozó új felügyeleti törvényt csak 1978-ban fogadták el. Az új törvény már megfelelt az akkoriban hatályba léptetett EU bankharmonizációs irányelvnek, szélesítette azon bankok körét, amelyek a DNB felügyelete alá tartoztak. Jelentősen szigorodtak a bank alapításra vonatkozó követelmények és megjelentek a bank vezetőire vonatkozó minimumelvárások is. A DNB számára lehetővé vált az engedély vis�szavonása, ha a bank nem felelt meg a prudenciális feltételeknek, illetve további válságkezelési eszközöket is kapott (Mooij–Prast, 2012). Németországban a második világháborút követően a győztes szövetséges hatalmak a bankfelügyelést és szabályozást központosították, valamint létrehozták a Speciális Banki Felügyeleti Bizottságot. 1950-től egyre több javaslat fogalmazódott meg a Banktörvény módosítására, sokan a jogszabály átfogó felülvizsgálatát követelték, ami végül ahhoz vezetett, hogy 1961-ben megszületett a Német Banktörvény, mely megteremtette a német prudenciális felügyeleti keretrendszert, illetve a Hitelintézeti Szövetségi Felügyeletet (Bundesaufsichtsamt für das Kreditwesen), ami tevékenységének megkezdésekor csaknem 13 000 hitelintézet és 18 000 fiók felügyeletét látta el. Bár a Német Banktörvényt hatályba lépése óta számos alkalommal és jelentős mértékben — 767 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

módosították, eleinte a felügyelési hatáskörök bővítése, majd az európai jogszabályok átültetése következtében, mégis rendkívüli jelentőséggel bír, hiszen a felügyelést mind a mai napig elsősorban e törvény határozza meg (Bokor–Tapaszti, 2015). Belgiumban a világháborút követően kezdetét vette egy deregulációs folyamat, továbbá a Bank Bizottság feladatköre folyamatosan bővült. Ennek keretében 1957-től ellátta az ún. trustok, majd 1964-től az értékpapír-kibocsátás felügyeletét, majd 1976-tól átvette a takarékbankok felügyeletét biztosító OCPE szerepkörét is. A második világháború kezdetével a felügyelés szerepének visszaszorulása Magyarországon és Ausztriában is tapasztalható volt, hazánkban az 1939. évi II. törvénycikk felhatalmazta a kormányt, hogy a Pénzintézeti Központ működésének irányításában a honvédelmi célokat helyezze előtérbe, így annak tevékenységét nem felügyeletpolitikai, hanem tervgazdasági céloknak rendelték alá, illetve a piacgazdaság hiánya miatt pénzügyi felügyelésre sem volt igazán szükség. Ausztriában pedig az 1938. évi Anschlusst követően változtak meg alapvetően a korábbi piaci viszonyok, ami a felügyelés szerepének háttérbe szorulását eredményezte.

10.2.4. A nemzetközi koordináció szükségessége, szabályozási központok megjelenése 1970-től napjainkig

A pénzügyi felügyeletek közötti együttműködés és a nemzetközi koordináció igénye nem új keletű, a mai rendszer alapjai még a 70-es évekre nyúlnak vissza, amikor a Herstatt bankház bukását követően egyértelművé vált az igény arra, hogy a felügyeleti hatóságoknak valamilyen rendszert kell kidolgozniuk a hitelintézetek válsághelyzetének előrejelzésére. A pénzügyi szolgáltatási tevékenység erősödő globalizációja ráadásul előtérbe helyezte az ezzel kapcsolatos felügyeleti munka fejlesztését, a bankfelügyeletek nemzetközi munkamegosztását és a követelmények, módszerek továbbfejlesztésére vonatkozó elképzelések közös kidolgozását. Bár a Herstatt bukását megelőzően is voltak olyan bankcsődök, — 768 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

amelyeknek határon átnyúló következményei is voltak (Franklin National Bank, Israeli British Bank [IBB], Lloyds Lugano), de mégis a Herstatt csődje volt az, amely egyértelművé tette, hogy a bankszabályozás és bankfelügyelés területén nemzetközi összefogásra van szükség. 10-3. keretes írás A Herstatt bankház bukása

A Herstatt bankházat 1727-ben alapították, tehát a válság bekövetkeztekor már csaknem 250 éve működött. 1974-ben a 80-ik legnagyobb bank volt Németországban, és bár relatíve kis méret jellemezte, jelentős devizakereskedelmi ügyletei miatt komoly nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett. A bank bizonytalan pénzügyi helyzetéről és a túlzott devizakereskedelmi pozícióiról szóló pletykák alapján a német bankfelügyelet többször is ellenőrzést tartott, illetve konzultált a bank vezetőivel, tulajdonosával és könyvvizsgálójával, mégsem sikerült olyan információkhoz hozzájutnia, amely megerősítette volna a piac negatív véleményét. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a devizakereskedelemért felelős vezető képes volt manipulálni az üzleti jelentéseket, és számos piaci tranzakció bele sem került a kimutatásokba. Ezzel a módszerrel az is lehetővé vált, hogy a kereskedők és a vezető is jelentősen túlléphette a belső szabályokban meghatározott limiteket. 1974 májusában ugyan a bankfelügyelet küldött egy figyelmeztető levelet a bankszövetségeknek arról, hogy a devizakereskedelem számos kockázatot rejt magában, de a Herstatt név szerint nem került megemlítésre, és a devizakereskedelmi tevékenysége megtiltására nem került sor. A Herstatt 1974 áprilisában közzétett, az 1973-as pénzügyi évre vonatkozó jelentése fokozatosan növekvő profitot és biztos pénzügyi helyzetet mutatott, amit a könyvvizsgáló is megerősített. 1974 júniusára vált nyilvánvalóvá a megromlott pénzügyi helyzet, és a Herstattnak a bankfelügyelet felé is el kellett ismernie, hogy korábban nem kimutatott veszteségei vannak. Bár voltak próbálkozások a bank megmentésére, de a válságkezelésben való részvételre felkért három nagy német bank vis�szalépett a megmentésben való részvételtől, mert a pontos veszteségeket ebben az időpontban még nem lehetett felmérni. A bank bezárására végül 1974. június 26-án került sor (Emmanuel, 2015).

— 769 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A Herstatt csődje nemcsak azt mutatta meg, hogy a határon átnyúló hatások miatt nemzetközi együttműködésre van szükség, hanem azt is, hogy az addig elsősorban piaci önszabályozásra és a felügyelet és a bankok közötti megállapodásokon alapuló viszonyra építő bankfelügyeleti technikák nem elégségesek a pénzügyi stabilitás biztosításához. A Bázeli Bankfelügyeleti Bizottságot (továbbiakban Bázeli Bizottság) 1974 végén hozták létre a tíz vezető fejlett ország bankfelügyeleti hatóságai a nemzetközi bank és valutapiacok Herstatt bankház bukása okozta problémái miatt. A Bázeli Bizottság azóta is a Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) épületében működik, és jelentéseket tesz a tagjai részére. A Bázeli Bizottságnak nincs semmilyen, nemzetek feletti bankfelügyeletet betöltő funkciója, az általa kidolgozott módszerek, javaslatok nem kötelező jogi erejűek még a tagországokra nézve sem. A szerepe annyi, hogy módszereket, lehetséges felügyeleti követelményeket tesz közzé, amelyeket az egyes országok bankfelügyeletei átültethetnek a saját rendszerükbe az általuk legjobbnak ítélt változatban. Ez magában hordozza azt is, hogy az azonos elvek alapján készített szabályozások nemzetközi összehasonlításban továbbra is eltérhetnek egymástól, mint ahogy el is térnek. Természetes azonban, hogy ezek az ajánlások nagyban elősegítik, hogy a bankfelügyeletek munkája hasonló elveken alapuljon, és az egyes bankokra nemzetközi szinten is közel hasonló követelmények érvényesüljenek.

10.2.5. A bankszabályozás és bankfelügyelés fejlődése a Bázeli Bizottság ajánlásainak tükrében

Mivel az 1970-es évektől a Bázeli Bizottság vált a bankszabályozás és felügyelés legfőbb központjává, a Bázeli Bizottság által közzétett ajánlások alapján jól nyomon követhető a felügyeleti eszköztár fejlődése.

— 770 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

Az összefoglaló kitér a fontosabb ajánlások európai uniós és hazai implementációs kérdéseire is. a) 1975. szeptember: a határon átnyúló bankcsoportok hatékony felügyelete felé vezető út (Report on the supervision of banks’ foreign establishments/ Concordat) A Bázeli Bizottság első közzétett dokumentuma a Herstatt és a többi korabeli bank válsághelyzeteinek megfelelően a határon átnyúló bankcsoportok felügyeletének problémakörével foglalkozott. A jelentés alapvető követelményként fogalmazta meg, hogy mindenképpen teljesíteni kell azt a két célt, hogy egyetlen külföldi alapítású bank se tudjon megmenekülni a felügyelet alól, valamint hogy ez a felügyelet megfelelő minőségű legyen. A felügyeletnek elsősorban a likviditásra, a szolvenciára és a devizaügyletekre kell irányulnia. A csoport tagjainak hatékony felügyelete érdekében enyhíteni kell azokat az adatvédelmi előírásokat, amelyek megakadályozzák a felügyeleti hatóságokat az adatok átadásában vagy a helyszíni vizsgálatok lefolytatásában. A pénzügyi felügyeletek közötti nemzetközi együttműködés témaköre a Bázeli Bizottság működése során mindvégig annak fókuszában maradt, számos ajánlást bocsátott ki a nemzetközi együttműködési gyakorlatok, az információmegosztás, a határon átnyúló tevékenységek engedélyezése és a felügyeleti kollégiumok működése tekintetében. A Bázeli Bizottság a Konkordátumot több alkalommal is átdolgozta, amely során a fő vezérlő elv az volt, hogy egyetlen más országban működő intézmény se menekülhessen meg a felügyelet alól, illetve, hogy a más országban működő egységekre vonatkozóan a felügyelet jellege tükrözze az adott egység sajátosságait. A Konkordátum teljes körű felülvizsgálatára 1992-ben került sor, mégpedig azért, mert a BCCI-botrány miatt a Bázeli Bizottság lépéskényszerbe került.

— 771 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

10-4. keretes írás A BCCI-botrány

A BCCI-t (Bank of Credit and Commerce International, azaz Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbank) 1972-ben Pakisztánban alapították, és a legaktívabb éveiben 78 országban működött, több mint 400 fiókkal és 25 milliárd dollár feletti mérlegfőösszeggel. A bankot egy pakisztáni üzletember alapította, Luxemburgban jegyezték be, de a székhelye Londonban volt, s a világ több mint 70 országában tevékenykedett. A BCCI közel 20 évig működött úgy, hogy tevékenységét lényegében nem ellenőrizte senki, mert a luxemburgi és a brit bankfelügyelet nem tudott megegyezni arról, hogy kinek a feladata a bank átvizsgálása. 1991-ben fedezték fel az USA és az Egyesült Királyság felügyeleti hatóságai, hogy a BCCI pénzmosási, korrupciós, terrorizmusfinanszírozási, csempészési és egyéb illegális ügyletekbe bonyolódott. A veszteség mértéke mintegy 13 milliárd dollárra volt tehető. A pénzügyi felügyeletek közötti együttműködés szempontjából azért volt különleges ez az eset, mivel a felügyeleti hatóságok megállapításai alapján a BCCI struktúrája kifejezetten olyan szándékkal került kialakításra, hogy elkerülje a központi (konszolidált) felügyeletet, és tényleges kockázatait és tevékenységeit titokban tarthassa. A BCCI esete nemcsak a felügyeleti együttműködések hiányosságaira mutatott rá, hanem az auditorok felelősségére és a nemzetközileg aktív bankok felszámolásának nehézségeire is.

A BCCI csődje azt is megmutatta, hogy a globális pénzügyi csoportok esetében a fogadó országok felügyeletei önmagukban nem tudják megfelelően ellátni a feladataikat, mert a BCCI esetében is voltak olyan leányvállalatok, amelyek egyedi szinten prudens módon működtek, ugyanakkor a csoport egészének fizetésképtelenné válása miatt ezeknek a bankoknak a hitelezői is szenvedtek el veszteséget. A BCCI-botrány ugyanakkor arra a gyengeségre is rávilágított, hogy a világ számos pontján jelen lévő pénzügyi csoportok összevont felügyelete során a hatóságoknak tisztázniuk kell egymás között a felelősségi viszonyokat, és meg kell osztaniuk egymással minden szükséges

— 772 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

információt. A BCCI-ügy következményei arra kényszerítették a felügyeleti hatóságokat, hogy sokkal szorosabban működjenek együtt, több információt osszanak meg egymás között, és végső soron elvezettek ahhoz a felügyeleti kollégiumi rendszerhez, ami ma már a globális pénzügyi csoportok vonatkozásában a felügyeleti együttműködés alapvető módszere. Az 1992 júliusában közzétett, a Konkordátum felülvizsgálatául szánt, lényegesen kibővített, „Minimum standards for the supervision of international banking groups and their cross-border establishments” című ajánlás szerint minden nemzetközi bankcsoportnak és banknak kell legyen egy olyan felügyeleti hatósága, amely képes megfelelő konszolidált felügyeletet gyakorolni. A más országban való megjelenéshez (leányvállalat vagy fiók formájában) szükséges a fogadó ország, valamint a bank vagy a bankcsoport konszolidált felügyeletét ellátó felügyeleti hatóság előzetes hozzájárulása. A konszolidált felügyeletet ellátó hazai felügyeleti hatóságnak rendelkeznie kell azon jogokkal, amelyek alapján információhoz juthat egy bank vagy bankcsoport más országban létesített egységeitől. Amennyiben a fogadó ország felügyeleti hatósága szerint a fentiekben említett elvek nem teljesülnek, akkor meg kell hoznia azokat az intézkedéseket, amelyek elhárítják a prudenciális aggályait, illetve végső soron meg is tilthatja egy ilyen egység alapítását. A Bázeli Bizottságnak ez az ajánlása alapozta meg egyrészt azt a ma már evidens felügyeleti alapelvet, hogy nem elegendő a bankot önmagában felügyelni, hanem azt a pénzügyi csoportot kell konszolidált alapon felügyelni, amelyikhez a bank tartozik. Szintén az ajánláson alapszik az a pénzügyi felügyeletek közötti nemzetközi kapcsolatrendszer, amely a hazai (home) és a fogadó (host) felügyeleti hatóságok kölcsönös együttműködésén alapszik (Seregdi, 2016).

— 773 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

10-5. keretes írás Konszolidált felügyelet

A konszolidált vagy más néven összevont alapú felügyelet a csoporthoz tartozó több intézmény felügyeletének összevont alapon, egy központi hatóság által történő ellátása. Ennek során a konszolidációs körbe tartozó vállalkozásokat a prudenciális szabályoknak való megfelelés szempontjából a konszolidált felügyeletet ellátó hatóság úgy kezeli, mintha azok együtt egyetlen intézményt alkotnának, függetlenül attól, hogy ezek a vállalkozások egy vagy több országban kerültek bejegyzésre. A konszolidált felügyelés legfontosabb szabályai közé a konszolidációs kör, a konszolidálási módszerek, valamint a konszolidált szinten is betartandó prudenciális követelmények körének a meghatározása tartozik. Magyarországon a konszolidált felügyelésre és megfelelésre a hitelintézeti törvény és a CRR szabályai közösen vonatkoznak. A CRR alapján a konszolidációs körbe azokat a hitelintézetnek, befektetési vállalkozásnak, pénzügyi vállalkozásnak, járulékos vállalkozásnak vagy eszközkezelőnek minősülő vállalkozásokat kell bevonni, amelyek a jogszabályok alapján a hitelintézet leányvállalatának minősülnek. Szintén a CRR határozza meg a konszolidációs módszereket, amelyek a számvitelből is ismert teljes konszolidáció, arányos konszolidáció vagy tőkekonszolidáció lehetnek. A CRR határozza meg azon prudenciális szabályok körét is, amelyeket konszolidált alapon is teljesíteni kell, ezek közé tartozik a szavatoló tőke követelmény, a nagykockázat-vállalási korlát, a minimum likviditási követelmények és a tőkeáttételi ráta. A prudenciális konszolidáció hasonlít a számviteli alapú konszolidációra, de mind a konszolidációba bevont vállalkozások körében, mind a bevonásra alkalmazott módszerek körében lehetnek eltérések a két fajta konszolidáció között.

A pénzügyi felügyeletek közötti nemzetközi együttműködés fontosságát az is jelzi, hogy ez a témakör is bekerült a később megjelentetett bázeli felügyeleti alapelvek közé, amelynek keretében már nemcsak elvi szintű, hanem gyakorlati együttműködésre vonatkozó elvárások is megfogalmazásra kerültek.

— 774 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

b) 1988. július: a szavatoló tőke, vagyis a szabályozás központi eleme (International convergence of capital measurement and capital standards/Bázel I) A szavatoló tőke nem volt mindig a bankszabályozás középpontjában. Az 1980-as évekig a bankszabályozás alapvető előírásai elsősorban a piacra belépési korlátokban, likviditási szabályokban, kötelező tartalékolási követelményekben, betéti kamat plafonokban, valamint hitelezési és befektetési korlátozásokban jelentek meg (Kobrak–Troege, 2014). A szavatoló tőke központi szerepbe helyezése azt követően kezdődött meg, hogy előbb 1973-ban az USA-ban két bank (National Bank of San Diego, Franklin National), majd 1974-ben Németországban a Herstatt Bank került csődbe. Ezek a jelenségek felhívták a szabályozók figyelmét arra, hogy olyan közösen alkalmazott szabályokra van szükség, amelyek megakadályozzák a bankok fizetésképtelenné válását, vagy legalábbis előre jelzik a problémák fennállását. Érdekes ellentmondás, hogy ezen bankok problémáit olyan tényezők okozták (csalás, felelőtlen és kontroll nélküli deviza- és kamatláb-spekulációk), amelyeket később az érvénybe léptetett Bázel I sem lett volna képes megakadályozni, mivel Bázel I elsősorban a hitelkockázatra irányult, a működési és piaci kockázatokra vonatkozó kiegészítések csak jóval később léptek hatályba. Bázel I ezért nem is elsősorban arra törekedett, hogy a gyakorlatban tapasztalt problémákra megfelelő szabályozói választ adjon, hanem inkább arra, hogy kialakuljon egy olyan, nemzetközileg egységesen alkalmazott követelményrendszer, amely a szavatoló tőkére építve minimumkövetelményeket szab a bankok működésének. Ebben a rendszerben a szavatoló tőkének legalább két szerepe van, egyrészt védelmet nyújtani a nem várható veszteségek ellen, másrészt pedig korlátozni a bankok kockázatvállalását. Ennek a két funkciónak a fontossága is változott az idők folyamán, kezdetben a kockázatvállalás korlátozása volt hangsúlyosabb, aminek kapcsán kialakításra kerültek a szavatoló tőkéhez viszonyított kockázatvállalási limitek. A későbbiekben a kockázatmérés fejlődése kikényszerítette a szavatoló tőke védelmi szerepének erősödését, ahol a kockázatok szavatoló tőkével történő fedezése a minél szofisztikáltabb kockázatmérésen alapul.

— 775 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Valószínűleg a Bázel I volt az az ajánlás, amivel a Bázeli Bizottság a legnagyobb hatást gyakorolta a bankrendszerek működésére. Jelentőségét mutatja, hogy bár az ajánlás formájában való megjelenés miatt a betartása nem volt kötelező, de az abban foglaltakat nemcsak a Bázeli Bizottság tagállamai vették át, hanem lényegében valamennyi fejlett pénzügyi szabályozással rendelkező ország erre alapozta a bankrendszer szabályozását. Bár a Bázeli Bizottság eredeti szándéka egy válsághelyzetet előre jelző rendszer kialakítása volt, a végeredmény egy olyan prudenciális mérőszám lett, amely a bankok működéséhez szükséges szavatoló tőke minimumszintjét határozta meg. Egy ilyen közös, globálisan alkalmazandó minimumkövetelményre azért is volt szükség, mert a globalizáció miatt nemcsak a bankok, hanem a bankszabályozók is egyfajta versenyben álltak egymással. Komoly veszélye állt fent annak, hogy rövid távú politikai érdekek alapján egy ország lazább bankszabályozási elveket kövessen, és ezáltal a globális piacon versenyelőnyhöz juthasson más, szigorúbban szabályozott országok bankjaival szemben. Ennek megfelelően a Bázel I ajánlás meghatározta a szavatoló tőke ös�szetevőit, amelyek alapvető és járulékos tőkeelemekből álltak. Az alapvető tőkeelemek közé a részvénytőke, valamint a kimutatott tartalékok tartoztak. A járulékos tőkeelemek közé a rejtett tartalékok, az értékelési tartalékok, az általános tartalékok, a hibrid tőkeelemek, valamint az alárendelt kölcsöntőke tartozott. Az ajánlás fontos részét képezte a szavatoló tőkéből történő levonások meghatározása. Az eredeti ajánlás szerint csak az immateriális javakat, valamint a más bankba vagy pénzügyi intézménybe való befektetéseket kellett levonni. Ez utóbbira annak érdekében volt szükség, hogy egy bank szavatoló tőkéje ne szolgálhasson egyidejűleg a bank, illetve annak a leányvállalata által vállalt kockázatok fedezetére (double-gearing hatás elkerülése). A szavatoló tőke elemeken túl az ajánlás meghatározta az egyes mérlegen belüli és mérlegen kívüli tételekre vonatkozó kockázati súlyokat, amelyek 0, 10, 20, 50 és 100 százalékosak voltak, illetve rögzítette a mérlegen kívüli ügyletekre alkalmazandó ügyletkockázati súlyokat. — 776 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

A szavatoló tőke és a kockázati súlyokkal korrigált mérlegfőösszeg hányadosaként meghatározott tőkemegfelelési mutató értékének minimumszintjét nyolc százalékban rögzítették. Ha megvizsgáljuk a hitelintézetek jelenlegi prudenciális szabályozását, egyértelműen látszik, hogy annak középpontjában a szavatoló tőke áll, hiszen a legtöbb lényeges prudenciális korlát a szavatoló tőke mértékéhez kötődik (tőkekövetelmény, nagykockázat-vállalás, befektetési korlátok). Bár az utóbbi időben ezek az alapszabályok további elemekkel is kiegészültek, amelyek már nem kötődnek a szavatoló tőkéhez (likviditási minimumkövetelmények, vállalatirányítási szabályok, nyilvánosságra hozatal), ez azonban lényegesen nem ingatta meg a szavatoló tőke központi szerepét, amely a tőkekövetelményeket szabályozó CRD/ CRR szabályozási keretrendszerben a korábbiakhoz képest még kifinomultabbá és hangsúlyosabbá vált. Már a bevezetésekor is sokan kritizálták azt, hogy a szabályozás központi eleme a szavatoló tőke lett, mivel az egyrészt nem adott megfelelő választ az akkor tapasztalt bankválságok okaira, másrészt a gyakorlati tapasztalatok is azt mutatták, hogy a bankok csődje során bekövetkezett veszteségeket a szavatoló tőke csak egy lényegesen magasabb tőkemegfelelési követelmény esetén tudta volna fedezni. Az azóta eltelt 30 év alatt bebizonyosodott, hogy a szavatoló tőke bankszabályozás központjába való állítása alapvetően helyes lépés volt. Ugyanakkor az csak akkor töltheti be megfelelően a funkcióját, ha további men�nyiségi (pl. likviditási követelmények, tőkeáttételi ráta) és minőségi (kockázatkezelési, javadalmazási, vállalatirányítási szabályok) elvárásokkal egészül ki, illetve a hitelezési kockázaton túl valamennyi további, a bankok működése során releváns kockázatra is kiterjed (piaci kockázat, működési kockázat, jogi kockázatok stb.). Az EU-ban a szavatoló tőkére vonatkozó előírások első alkalommal 1989-ben jelentek meg, amikor a tőkekövetelmények számítására, valamint a szavatoló tőke számítására vonatkozó irányelvek közzétételre kerültek. Ezek az irányelvek lényegében a Bázel I ajánlásnak megfelelően — 777 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

rögzítették a szavatoló tőke számítását és a tőkekövetelményeket, azzal az eltéréssel, hogy a szavatoló tőke számítása során rendszeresen vis�szahivatkoztak a hitelintézetek számvitelét szabályozó EU-irányelvre. Magyarországon a szavatoló tőke szabályozás törvényi szinten első ízben 1991-ben a pénzintézeti törvény 2. számú mellékletében került meghatározásra, lényegében a Bázel I ajánlásnak és az aktuális EU-irányelvnek megfelelően. Később ezek a szabályok átvételre kerültek a hitelintézeti törvény 5. számú mellékletébe. A hazai szabályozásról elmondható, hogy az EU-csatlakozásig kis késéssel, attól kezdve pedig többé-kevésbé az implementálási határidőnek megfelelően követte az EU-szabályozási fejleményeket. Néhány kisebb kivételtől eltekintve (pl. általános kockázati céltartalék kezelése, általános tartalékképzési kötelezettség, levonások 50-50 százalékos megosztása alapvető és járulékos tőkeelemek között) a hazai szabályozás lényegében megegyezett az EU-előírásokkal. Mára a tőkekövetelményekről szóló hatályos CRR-rendelet közvetlenül alkalmazandó jellegéből adódóan az EU és a hazai szavatoló tőke és tőkekövetelmény számítási szabályok teljes mértékben megegyeznek. Érdekesség, hogy bár a bázeli ajánlásokból következett, de Magyarországon 2013-ig csak a teljes tőkemegfelelési mutatóra nézve volt minimumkövetelmény (8 százalék), külön az alapvető tőkére nem, bár azt több EU-tagállam is alkalmazta. Egyes kelet-közép-európai országokra (pl. Bulgária) jellemző volt valamennyi bankra egységesen a nyolc százaléknál magasabb teljes minimum tőkekövetelmény előírása, de Magyarországon ilyen csak egyes bankok esetében, kivételesnek minősülő módon került meghatározásra (Seregdi, 2015). c) 1991. január: a nagykockázat-vállalási szabályok kialakulása és fejlődése (Measuring and controlling large credit exposures) A koncentrációs kockázat már a 80-as éveket megelőzően is a bankfelügyeletek figyelmébe került, és az egyes országokban eltérő szabályrendszereket dolgoztak ki rá. A Bázeli Bizottság célja az volt, hogy egységesítse ezt a szabályrendszert. A Bázeli Bizottság az ajánlásban két fontos követelményt határozott meg: a bankok egy ügyféllel vagy ügy— 778 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

félcsoporttal szembeni kitettségeik összessége nem haladhatja meg a szavatoló tőke 25 százalékát, és a szavatoló tőke 10 százaléka feletti kitettségeket jelenteni kell a felügyeleti hatóság számára. A kitettségek összegének számítása során kockázati súlyok csak nagyon limitált módon vehetők figyelembe. Az ajánlás azt is részletesen meghatározza, hogy mely kitettségek mentesíthetők a korlát alól. Amikor 1991-ben a Bázeli Bizottság kiadta az ajánlását, előzetesen megvizsgálta a tagjai által alkalmazott nagykockázat-vállalási korlátozásokat. Ezek megegyeztek abban, hogy a bank tőkéjéhez viszonyítva kerültek kialakításra, bár volt olyan, amelyik nem a teljes szavatoló tőkét, hanem csak az alapvető tőkét használta viszonyítási alapnak. A tőkére vetített ráta is eltérő volt, 10–40 százalék közötti értékek kerültek meghatározásra. A Bázeli Bizottság nem indokolta részletesebben, hogy miért, de a 25 százalékos mértékben látta megfelelőnek meghatározni a kitettség maximális mértékét. Bár a nagykockázat-vállalási szabályok változtak ugyan az elmúlt 25 évben, de a rendszer fő elemei még mindig megegyeznek az 1991-ben kiadott bázeli ajánlásban foglaltakkal. A nagykockázat-vállalási korlátok gyökerei az Európai Unióban még 1987-re nyúlnak vissza, amikor az EU Bizottság megjelentetett egy ajánlást azzal a céllal, hogy a tagállamok szabályokat alkossanak a nagykockázat-vállalások visszaszorítására (EU Commission, 1986). Ez azért is érdekes, mert az EU általában csak követni szokta a Bázeli Bizottság gyakorlatát, amely viszont csak 1991-ben jelentette meg a saját ajánlását a nagykockázat-vállalás szabályozásáról. Ráadásul a Bázeli Bizottság a saját ajánlásában pozitív példaként hivatkozott az EU Bizottság 1987es ajánlására. Az EU-ajánlásban már szerepeltek azok a fontosabb definíciók, adatszolgáltatási előírások, limitek, mentesítések, konszolidációs előírások, amelyek a későbbi irányelv alapjául szolgáltak. A tagállamok azonban nem törekedtek megfelelően az ajánlás végrehajtására (Dragomir, 2010), ez vezetett el odáig, hogy az EU 1992-ben kiadta a nagykockázat-vállalási korlátokra vonatkozó irányelvét. Ez az irányelv még egyér— 779 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

telműen minimum harmonizációs irányelv volt, és már a bevezetőjében egyértelművé tette, hogy a tagállamok az irányelvben foglaltakhoz képest szigorúbb szabályokat is alkalmazhatnak. Az irányelv szerint a hitelintézetek kitettségeinek figyelemmel kísérése és kontrollja a felügyeleti tevékenység fontos eleme, és az egy ügyféllel vagy ügyfélcsoporttal szembeni kitettségek túlzott koncentrációja elfogadhatatlan kockázatot jelent, mert káros hatással lehet a hitelintézet szolvens működésére. Az Európai Unió nagykockázat-vállalási korlátokra vonatkozó irányelve lényegében a Bázeli Bizottság ajánlásait vette át, azzal a különbséggel, hogy számos helyen az elveket sokkal konkrétabban fogalmazta meg. A különbségek elsősorban abból származnak, hogy míg a bázeli elvárások csak ajánlás formájában kerültek meghatározásra, addig az irányelv jogszabálynak minősül, ezért abban hivatalos jogi nyelvezettel, konkrét tartalommal kell megfogalmazni az elvárásokat. Az irányelv a mentesítések kapcsán például átvette a tőkemegfelelési irányelvben használt „A” zóna, „B” zóna országbesorolását, és míg a bázeli ajánlás csak annyit mondott, hogy a jó hitelminőségű szuverén kockázatokat lehet mentesíteni a korlát alól, addig az EU-irányelv ezt jóval pontosabban határozta meg, és az „A” zónába tartozó országokkal szembeni kitettségekre tette lehetővé. Nagykockázat-vállalások együttes összegének korlátozása: Az EU nagykockázat-vállalási korlátokra vonatkozó irányelve egy plusz korlátot is bevezetett a bázeli ajánláshoz képest, nevezetesen, hogy a nagykockázat-vállalások (a szavatoló tőke 10 százalékát meghaladó kitettségek) együttes összege nem haladhatja meg a bank szavatoló tőkéjének a nyolcszorosát. 1991-ben ez a szabály az akkori pénzintézeti törvénybe azzal a szöveggel került átvételre, hogy a bank kihelyezett nagyhiteleinek együttes összege nem haladhatja meg a bank saját tőkéjének négyszeresét, és csak később került a nyolcszoros mértékre felemelésre. Az EU-irányelv ezen szabálya egészen 2013 végéig alkalmazandó volt, de a CRR-be már nem került átültetésre, mert a gyakorlati megfigyelések azt bizonyították, hogy nem jelentett tényleges korlátot, mivel nem volt olyan bank, amelyiknek a portfóliója ennyire koncentrált lett volna.

— 780 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

Az irányelvben a mentesítések nem egységesen kerültek meghatározásra, hanem a tagállamok egy hosszú felsorolásból választhattak, hogy mely tételeket mentesítik a nemzeti jogszabályaikban a nagykockázat-vállalási korlát alól. Érdekes, hogy ez a rendszer a CRR-ben an�nyiban változott, hogy egyes kitettségek a CRR alapján mentesülnek, mások esetében viszont a mentesítést a tagállamok vagy az illetékes felügyeleti hatóságok tehetik meg. Magyarországon a nagykockázat-vállalási szabályok első ízben a banktevékenység folytatásának bankfelügyeleti feltételeiről és az Állami Bankfelügyeletről szóló 106/1989. (X. 29.) MT-rendeletben jelentek meg, amely 1989. november 1-jén lépett hatályba. d) 1996. január: a piaci kockázatok mérése és tőkekövetelmény meghatározása (Amendment to the capital accord to incorporate market risks) Míg a Bázel I ajánlás szinte kizárólag a hitelezési kockázat tekintetében határozta meg a tőkekövetelményt, addig az 1996-ban hatályba lépett kiegészítés már kitért a piaci kockázatok mérésére és tőkekövetelmény meghatározására is. Az ajánlás bevezette a kereskedési könyv fogalmát és meghatározta a részvény- és kötvénypozíciókra, a devizaárfolyam-kockázatra, a kamatlábkockázatra, valamint a derivatív pozíciókra vonatkozó tőkekövetelmény számítását. A kereskedési könyvben nyilvántartott pozíciókat napi piaci árfolyamon kell értékelni és nyilvántartani. Az ajánlás lehetőséget adott az alapvető és a járulékos tőke mellett egy harmadik szintű tőkeelem tőkekövetelmények fedezetéül való bevonására (bár ennek a lehetősége Bázel II-t követően napjainkra már megszűnt). A piaci kockázati tőkekövetelmény meghatározás abból a szempontból is jelentős változást hozott, hogy első ízben adott lehetőséget a bankoknak arra, hogy az általánosan elfogadott sztenderd módszer helyett, egy maguk által kifejlesztett belső modellel határozzák meg a tőkekövetelményüket, amennyiben erre a felügyeleti hatóságuktól engedélyt kaptak. A piaci kockázati modellek alapján szerzett tapasztalatok alapozták meg, hogy a későbbiekben, Bázel II ajánlásban ez a lehetőség számos egyéb kockázatra, — 781 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

így különösen a hitelezési és a működési kockázatra is kiterjesztésre kerüljön. e) 1997. szeptember: a hatékony bankfelügyelés alapelvei (Core principles for effective banking supervision) A dokumentum összefoglalja azt a 25 legfontosabb alapelvet, amelynek gyakorlatban történő alkalmazása biztosítja az adott országban a hatékony bankfelügyelést. Az alapelvek a hatékony bankfelügyelés előfeltételei, továbbá az engedélyezési feltételek, a prudenciális követelmények, a bankfelügyeleti módszerek, az információhoz való hozzájutás, a felügyeleti jogérvényesítési eszközök és a határon átnyúló tevékenységek kapcsán fogalmazzák meg az elvárásokat. A 25 alapelv közzétételével minden ország felügyeleti hatósága megvizsgálhatja, hogy mennyire felel meg ezeknek az alapelveknek, illetve mely területeken van szükség fejlesztésekre. Az alapelvek 1997 óta több alkalommal is kiegészítésre, továbbfejlesztésre kerültek. A Bázeli Bizottság első alkalommal 1997 szeptemberében tette közzé azokat az alapelveket, amelyek teljesítésével egy adott bankfelügyeleti hatóság tevékenysége hatékonynak minősíthető. Az azóta eltelt időszakban a Bázeli Bizottság többször is továbbfejlesztette és kiegészítette az alapelveket, így az eredetileg 25 alapelv 29-re bővült (BCBS, 2012). Az alapelvek közzétételének a célja az volt, hogy minden felügyeleti hatóság elvégezhesse annak az értékelését, hogy mely területeken van szükség a tevékenységének hatékonyabbá tételére. Az alapelvek támaszkodnak a Bázeli Bizottság által közzétett ajánlásokra, így különösen a vállalatirányítás, kockázatkezelés és a prudenciális követelmények területén, illetve egyes témakörökben (pl. bajba jutott bankok kezelése, pénzügyi konglomerátumok428) további kiegészítéseket bocsátottak ki. 428

pénzügyi konglomerátum a vonatkozó EU irányelv szerint olyan, közös irányítás A alatt álló vállalkozói csoport, amelynek a működésében a banki/befektetési szolgáltatási és a biztosítási tevékenység is jelentős.

— 782 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

A felügyeleti alapelvek legutóbbi változata 2012 szeptemberében jelent meg. Az alapelvek szerint minden felügyeleti hatóságnak előre meghatározott és egyértelmű felelőssége kell legyen, illetve megfelelő jogkörökkel kell rendelkeznie a feladatai ellátásához. A felügyeleti hatóságnak függetlennek, ugyanakkor elszámoltathatónak kell lennie, és megfelelő forrásokkal kell rendelkeznie a feladatai ellátásához. A jogszabályoknak biztosítaniuk kell a hazai és a külföldi felügyeleti szervekkel való kapcsolattartás lehetőségét. A szabályozásnak egyértelműen meg kell határoznia, hogy mely tevékenységek engedélykötelesek és felügyelés alá tartozók. Csak olyan bank kaphat működési engedélyt, amelyik teljesíti a minimumkövetelményeket, amelyek közé beletartozik a megfelelő tulajdonosi háttér, a felső vezetés, a vállalatirányítási eljárások vizsgálata, továbbá megfelelő pénzügyi alapokkal rendelkezik. A bankban levő jelentős tulajdoni részesedés csak a felügyelet engedélyével ruházható át. A bank jelentős részesedés szerzéséhez, ideértve a külföldi szerepvállalást is, szintén a felügyelet engedélye szükséges. A felügyeleti hatóságnak előre tekintő módon értékelnie kell a bank kockázatait, és szükség esetén képesnek kell lennie beavatkozni. A bankok felügyelete során figyelembe kell venni azok kockázatait, valamint a rendszerszintű jelentőségüket. A felügyeleti hatóságnak rendszeresen jelentéseket kell kapnia a bank helyzetéről egyedi és ös�szevont alapon is, és képesnek kell lennie azok valódiságának helyszíni ellenőrzésére is. A felügyeletnek széles körű eszköztárral kell rendelkeznie annak érdekében, hogy már a problémák korai szakaszában megelőzhesse a nagyobb válság bekövetkezését. A bankot nem elég egyedi szinten felügyelni, hanem a bankcsoport egészére kiterjedő összevont felügyeletet kell gyakorolni. Határon átnyúló bankcsoportok esetében a home és host felügyeleti hatóságok hatékony együttműködésére van szükség (Seregdi, 2016). A felügyeletnek vizsgálnia kell, hogy a bank rendelkezik-e a saját kockázataival és rendszerszintű jelentőségével arányos vállalatirányítási eljárásokkal. A banknak mérnie, korlátoznia és kezelnie kell minden olyan kockázatot, amelyik a tevékenysége szempontjából releváns. A banknak a kockázataival arányos tőkekövetel-

— 783 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

ménynek kell eleget tennie, amelyet a felügyeleti hatóság határoz meg a számára. A felügyeleti hatóságnak meg kell győződnie arról, hogy a hitelkockázat kezelése a bankban az elvárásoknak megfelelően működik-e. A banknak megfelelő eljárásokkal kell rendelkeznie a problémás eszközök beazonosítására és kezelésére, ideértve a tartalékok képzését és az értékvesztések elszámolását is. A banknak mérnie kell az egyes kockázati típusokban fennálló kockázati koncentrációkat, és a felügyeleti hatóságnak egyértelmű limiteket kell meghatároznia azokra. A banktól elvárt, hogy a kapcsolt ügyfelekkel szembeni kitettségeket különös gondossággal és eljárásokkal kezelje. A banknak megfelelő eljárásokkal kell rendelkeznie az ország- és transzferkockázat, a piaci kockázat, a banki könyvi kamatlábkockázat, a likviditási kockázat és a működési kockázat kezelésére. A felügyeleti hatóságnak vizsgálnia kell, hogy a bank rendelkezik-e megfelelő belső kontroll és audit funkciókkal, valamint megfelelés biztosítással. A banknak megfelelő belső nyilvántartásokat és számviteli elszámolásokat kell kialakítaniuk, amely megfelelően tükrözi a bank tényleges pénzügyi helyzetét, és annak valódiságát külső könyvvizsgálók is igazolják. A banknak a működéséről rendszeresen könnyen elérhető és érthető beszámolókat kell nyilvánosságra hoznia. A banknak megfelelő eljárásokat kell kidolgoznia és alkalmaznia annak kivédésére, hogy a bankot bűncselekmény elkövetésébe bevonhassák. Ezeket a felügyeleti alapelveket további részletes kritériumrendszer egészíti ki, amelyek vizsgálatával megállapítható, hogy egy adott ország felügyeleti rendszere és bankszabályozása mennyiben felel meg az alapelvek elvárásainak. f) 1999. szeptember: a legfontosabb vállalatirányítási alapelvek és azok vizsgálata (Enhancing corporate governance for banking organisations) Bár a Bázeli Bizottság korábban is voltak már vállalatirányításra, illetve kockázatkezelésre vonatkozó ajánlásai, de ez a dokumentum részletesen összefoglalta, hogy melyek a bankok működtetésével kapcsolatos leg— 784 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

fontosabb vállalatirányítási alapelvek, és hogyan tudja azok betartását a felügyeleti hatóság vizsgálni. A bázeli ajánlás az OECD által abban az időben közzétett vállalatirányítási elveire épült, de azokat a banki tevékenység sajátosságainak megfelelően alakította át. Az ajánlás azért is fontos volt, mert egyértelművé tette, hogy a prudens banki működésnek nemcsak számszerűsíthető, limitekben, határértékekben megjelenő mennyiségi mutatókon kell alapulnia, hanem a minőségi tényezők figyelembe vétele is fontos. Az ajánlás részletesen összefoglalja a vállalatirányítással szemben támasztott elvárásokat, így többek között, hogy a banknak megfelelő stratégiai célkitűzéseket kell meghatároznia, és azokat megfelelően kommunikálnia is kell. A felelősségek és az elszámoltathatóság meghatározását az egész bankban érvényesíteni szükséges. A bank működését olyan vezetőknek kell irányítaniuk, akik megfelelő hozzáértéssel rendelkeznek, képesek átlátni a bank működését és nincs olyan összeférhetetlenségük, ami gátolná őket a bank helyes irányításában. A bankban megfelelő belső kontroll funkciókat kell működtetni, amelyek együttműködnek a külső könyvvizsgálókkal is. Az ajánlás arra is kitér, hogy a felügyeleti hatóságoknak is figyelemmel kell lenniük a bank vállalatirányítására, és ki kell kényszeríteniük annak megfelelő működését. A bázeli vállalatirányítási alapelvek 2006-ban újra felülvizsgálatra és kiegészítésre kerültek. Az új ajánlás a korábbihoz képest jóval részletesebben meghatározta az alapelvekben foglalt elvárásokat, illetve kiegészült olyan elvárásokkal, hogy a bank irányító és felügyeleti testületeinek képesnek kell lenniük átlátniuk a bank vagy bankcsoport szerkezetét és struktúráját. Az új ajánlásban a felügyeleti hatóságokkal szembeni elvárások is jóval részletesebben kidolgozásra kerültek. A jelenleg hatályos bázeli vállalatirányítási ajánlást 2015 júliusában tették közzé. Az új ajánlás megerősítette azt az elvárást, hogy az irányító testületeknek biztosítaniuk kell a kockázatkezelési rendszerek megfelelő működését, kihangsúlyozzák azt az elvárást, hogy az irányító testület egészének szakmai kompetenciája le kell fedje a bank működésének — 785 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

összes fontos területét, illetve, hogy ezeknek a személyeknek megfelelő időt kell fordítaniuk feladataik ellátására, valamint kihangsúlyozzák a javadalmazási rendszerek fontosságát a megfelelő ösztönző rendszer kialakítása során. Összességében a Bázeli Bizottság vállalatirányítási ajánlásainak az volt a legfontosabb szerepük, hogy egyértelművé tették a bankok és a felügyeleti hatóságok számára az irányító és felügyelő testületek, a kockázatkezelési rendszerek és a belső kontroll funkciók hatékony működésének a fontosságát. A vállalatirányításnak több szempontból is kiemelt szerepe van a bankokban. A banki tevékenység bizalmi üzletág, ezért különösen fontos, hogy megbízható és hozzáértő vezetők irányítsák, és a működés során megfelelően működjenek a folyamatba épített kontrollpontok, a vezetői ellenőrzés, a vezetői információs rendszer, valamint a belső ellenőrzés. A bankoknak folyamatosan fejlődniük kell, lépést tartaniuk a piaci környezet változásaival, és ehhez a tulajdonosoknak és a vezetésnek megfelelő üzleti modellt és stratégiát kell kialakítania. A bázeli ajánlás alapelvei később az Európai Unió irányelveiben és rendeleteiben is megjelentek, sőt az Európai Bankhatóság (European Banking Authority/EBA) és annak elődszervezete további részletes ajánlásokat is kidolgozott ezek felhasználásával. Az EBA belső irányításra vonatkozó iránymutatása (EBA/GL/2017/11) is a bázeli ajánlás alapelveit továbbfejlesztve foglalja össze a bankokkal és a felügyeleti hatóságokkal szembeni elvárásokat. A bankok esetében különösen fontos a megfelelő külső és belső védelmi vonalak működtetése, ezek rendszerét az alábbi ábra (10-2. ábra) foglalja össze.

— 786 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

10-2. ábra: Belső és külső védelmi vonalak a bankok működésében Szabályozás (EU és hazai)

Felügyelet (mikro, makro, fogyasztóvédelem, szanálás home felügyelet)

Tulajdonosi kontroll, közgyűlés, felügyelő bizottság, vezető kinevezése Vezetői kontroll, igazgatóság Működés: szervezeti felépítés, bizottságok, IT kockázatkezelés és kontroll, Belső szabályzatok, folyamatba épített ellenőrzésszervezés, BCE, érdekkonfliktusok kezelése csoport menedzselés működési kultúra

Felügyelet (mikr fogyasztóvédelem home fe

Compliance Officer Független belső ellenőrzés Egyéb ellenőrzési pontok: NAV, szakhatóságok, piaci szereplők, ügyfelek, nyilvánosság

Független külső könyvvizsgáló

Forrás: MNB.

g) 2004. június: Bázel II, avagy a Bázel I tőkekövetelmény rendszer továbbfejlesztése (International Convergence of Capital Measurement and Capital Standards: a Revised Framework) A 90-es évek végétől a Bázeli Bizottságra egyre nagyobb nyomás nehezedett a bankok részéről, akik azzal kritizálták a Bázel I keretrendszert, hogy nem eléggé kockázatérzékeny, miközben ők maguk már olyan fejlett kockázatmérési technikákat és modelleket alkalmaznak, amelyek lényegesen pontosabban képesek a kockázatok becslésére, mint a Bázel I-ben alkalmazott, meglehetősen leegyszerűsített kockázati súlyozási kategóriák. A fejlettebb bankok azt is nehezményezték, hogy nekik ugyanolyan módszer alapján kell számítaniuk a tőkekövetelményüket, mint egy kisbanknak, miközben a belső kockázatkezelésük már régen elszakadt ezektől a módszerektől. — 787 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A Bázeli Bizottság elfogadta ezeket a kritikákat, de a tőkekövetelmény-számítási módszerek közötti választás lehetőségét és a belső modellek tőkekövetelmény céljára való felhasználhatóságának engedélyezését csak megfelelő kontrollok mellett tartotta elképzelhetőnek. A Bázel II ajánlás ezért lényegesen továbbfejleszti a Bázel I tőkekövetelmény rendszert. Lehetőséget ad a bankoknak arra, hogy a hitelezési, működési és piaci kockázati tőkekövetelményüket a felügyeleti hatóság által jóváhagyott belső modellek alapján számítsák ki. A tőkekövetelmény számítási módszerek közötti választás szabadsága azonban a felügyeleti jóváhagyáson túl további kontrollpontok alkalmazását is maga után vonta. A bankok a szabályozás által előírt tőkekövetelményen felül maguk is kialakítanak tőkekövetelmény-számítási módszereket (ICAAP429), illetve a felügyeleti hatóság is többlet tőkekövetelményt határoz meg a bankok számára (SREP430). Ezekre az eljárásokra azért van szükség, mert a szabályozás alapján számított tőkekövetelmény (I. pillér431) nem minden esetben ad teljesen pontos képet a bank kockázatairól. Előfordulhat, hogy a bank tevékenységében olyan többlet kockázatok vannak, amelyeket a hitelezési, piaci és működési kockázatra kialakított tőkekövetelmény-számítási módszerek nem fednek le megfelelően (pl. olyan hitelezési koncentrációs kockázatok vannak, amelyeket a hitelkockázati sztenderd módszer nem vesz figyelembe). Az is lehetséges, hogy a bank működése során a hitelezési, piaci és mű-

I CAAP: tőkemegfelelés belső értékelési folyamata („Internal Capital Adequacy Assessment Process”), melynek célja, hogy az intézmény olyan kockázatkezelési rendszerrel rendelkezzen, mely megfelelően azonosítja, méri, összesíti és követi nyomon az intézmény összes lényeges kockázatát, illetve ezek fedezetére elegendő tőke álljon rendelkezésre. 430 SREP: a CRD IV hatálya alá tartozó intézményekre vonatkozó felügyeleti felülvizsgálati és értékelési folyamat („Supervisory Review and Evaluation Process”), melynek keretében az illetékes felügyeleti hatóság értékeli az intézmény belső irányítási és kontroll funkcióinak működését. 431 I. pillér: a szabályozás alapján számított minimális tőkekövetelmény, melynek keretében elsősorban a hitelezési, piaci és működési kockázatra kerül a minimum tőkekövetelmény meghatározásra. 429

— 788 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

ködési kockázatokon túl egyéb kockázati típusok is relevánsak lehetnek (pl. likviditási kockázat, banki könyvi kamatlábkockázat). Az ICAAP és a SREP eljárások együttesen alkotják a Bázel II ajánlás II. pillérét,432 és a fő céljuk, hogy tovább pontosítsák az I. pillér szerint számított tőkekövetelményt annak érdekében, hogy az lefedje a bank tevékenysége során felmerülő valamennyi releváns kockázatot, illetve hogy kiegészítse az I. pillérben alkalmazott módszerek esetleges hiányosságait. A Bázel II ajánlás III. pillére433 arra az alapelvre épít, hogy ha egy banknak részletes adatokat kell magáról nyilvánosságra hoznia, akkor az magától kikényszeríti a prudens működést (market discipline), mivel a bank nem megfelelő gazdálkodásról szóló adatai miatt elveszítené ügyfelei bizalmát. Az ajánlás ezért részletesen meghatározza a bankok által nyilvánosságra hozandó információk körét, illetve a nyilvánosságra hozatal módját. A fentieken túlmenően a Bázel II ajánlás abban is újdonságot jelentett, hogy bevezette a működési kockázat vonatkozásában is a tőkekövetelmény számítást. A Bázel II. ajánlást az Európai Unió 2006-ban a CRD-irányelvben implementálta.434 Eltérést elsősorban az jelentett, hogy míg a Bázeli Bizottság az ajánlását eleve a globális, nemzetközi szinten is jelentős nagybanI I. pillér: az intézmény saját belső eljárása szerint számított tőkekövetelmény, az intézmény összes releváns kockázatának fedezése és szükség esetén többlet tőke képzése céljából (e pillérben részletesen szabályozott a likviditáshoz, nagykockázat-vállaláshoz, banki könyvi kamatlábhoz és túlzott tőkeáttételhez kapcsolódó kockázat); a II. pillér rendelkezéseket tartalmaz a tőkehelyzet felügyeleti felülvizsgálatára vonatkozóan, annak megállapítása céljából, hogy az intézmények által alkalmazott mechanizmusok alapján elegendő tőkével rendelkezik-e az általa felvállalt kockázatok fedezésére. 433 III. pillér: a nyilvánosság tájékoztatására vonatkozó követelmények, többek között a szavatoló tőke, kockázatok, valamint kockázatkezelés vonatkozásában. 434 CRD: a hitelintézetek tevékenységének megkezdéséről és folytatásáról szóló 2006/48/EK irányelv („Capital Requirements Directive”). 432

— 789 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

kokra dolgozta ki, ezzel szemben a Bázel II ajánlást az Európai Unió valamennyi, az Unió területén bejegyzett hitelintézetre és befektetési vállalkozásra alkalmazta. Az ajánlási forma pedig megengedi a lazább szóhasználatot, egy irányelvben viszont a megfelelő jogi nyelvezetet kell használni oly módon, hogy azt minden jogalkalmazó egységesen értelmezze. A Bázel II ajánlásnak megfelelően az EU szabályrendszere is lehetőséget adott a belső modellek alkalmazására. A CRR jelenleg hatályos szabályai szerint alkalmazható tőkekövetelmény-számítási módszereket a következő táblázat (10-3. táblázat) mutatja be. A CRD hazai implementálására a hitelintézeti törvényben került sor. h) 2010. december: Bázel III – a szavatoló tőke számításának szigorítása és változások a likviditás mérésében (A global regulatory framework for more resilient banks and banking systems, International framework for liquidity risk measurement, standards and monitoring) Bázel III két fontos ajánlást foglal magában, a szavatoló tőke számítás szabályait jelentősen szigorító, valamint a likviditás mérésére vonatkozó új mutatószámok bevezetésére vonatkozó ajánlásokat. A Bázel III ajánlás részletes bemutatására a 10.2.8 fejezetben, a 2008-as globális pénzügyi válság hatására hozott szabályozói válaszlépések bemutatása között kerül sor. A Bázeli Bizottság által közzétett legfontosabb ajánlásokat a következő táblázat (10-4. táblázat) foglalja össze.

— 790 —

— 791 —

Forrás: MNB.

Sztenderd Alap IRB (belső minősítésen alapuló, saját LGD számítás nélkül) Fejlett IRB (belső minősítésen alapuló, saját LGD számítással) Kiegészítő modellek: — Értékpapírosítás tőkekövetelménye (IAA) — Partnerkockázat tőkekövetelménye (IMM) — Tulajdoni részesedést megtestesítő instrumentumokra

Hitelkockázat Alapmutató módszer (BIA) Sztenderd módszer (SA) Fejlett mérési módszer (AMA)

Működési kockázat Sztenderd módszer Kiegészítő modellek egyes részelemekre: — a tulajdoni részesedést megtestesítő instrumentumok általános és egyedi kockázata — a hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok általános és egyedi kockázata — devizaárfolyam-kockázat — árukockázat — járulékos nemteljesítési és átminősítési kockázatra vonatkozó (IRC) belső modell — korrelációkereskedés belső modellje — delta érték számítási modell opciók értékeléséhez — érzékenységi modellek kamatláb ügyeletek, opciók és swap-ok értékeléséhez

Piaci kockázat

ICAAP Az intézmény saját belső tőkekövetelmény számítási rendszere

10-3. táblázat: Tőkekövetelmény-számítási módszerek a CRR alapján

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

Cím

Főbb tartalmi elemek

Minimum standards for the supervision of international banking groups and their crossborder establishments

Amendment to the capital accord to incorporate market risks

1996 január

Measuring and controlling large credit exposures

1991 január

1992 július

International convergence of capital measurement and capital standards (Bázel I)

1988 július

— 792 —

Míg a Bázel I szinte kizárólag csak a hitelezési kockázat tekintetében határozta meg a tőkekövetelményt, addig ez a kiegészítés már kitért a piaci kockázatok mérésére és tőkekövetelmény meghatározására is. Az ajánlás bevezette a kereskedési könyv fogalmát és meghatározta a részvény és kötvénypozíciókra, a deviza árfolyam kockázatra, a kamatláb kockázatra, valamint a derivatív pozíciókra vonatkozó tőkekövetelmény számítást. Lehetőséget adott az alapvető és a járulékos tőke mellett egy harmadik szintű tőkeelem tőkekövetelmények fedezetéül való bevonásra.

Minden nemzetközi bankcsoportnak és banknak kell legyen egy olyan felügyeleti hatósága, amely képes megfelelő konszolidált felügyeletet gyakorolni. A más országban való megjelenéshez (leányvállalat vagy fiók formájában) szükséges a fogadó ország, valamint a bank vagy a bankcsoport konszolidált felügyeletét ellátó felügyeleti hatóság előzetes hozzájárulása. A konszolidált felügyeletet ellátó hazai felügyeleti hatóságnak rendelkeznie kell azon jogokkal, amelyek alapján információhoz juthat egy bank vagy bankcsoport más országban létesített egységeitől. Amennyiben a fogadó ország felügyeleti hatósága szerint a fentiekben említett elvek nem teljesülnek, akkor meg kell hoznia azokat az intézkedéseket, amelyek elhárítják a prudenciális aggályait, illetve végső soron meg is tilthatja egy ilyen egység alapítását.

A bankok egy ügyféllel vagy ügyfélcsoporttal szembeni kitettségeik összessége nem haladhatja meg a szavatoló tőke 25%-át, és a szavatoló tőke 10%-a feletti kitettségeket jelenteni kell a felügyeleti hatóság számára. A kitettségek összegének számítása során kockázati súlyok csak nagyon limitált módon vehetők figyelembe. Meghatározza, hogy mely kitettségek mentesíthetők a korlát alól.

Meghatározta a szavatoló tőke összetevőit (alapvető és járulékos tőkeelemek, szavatoló tőkéből történő levonások), meghatározta az egyes mérlegen belüli és mérlegen kívüli tételekre vonatkozó kockázati súlyokat (0,10, 20, 50 és 100%), a mérlegen kívüli ügyletekre alkalmazandó ügyletkockázati súlyokat, valamint a tőkemegfelelési mutató minimum nyolc százalékos szintjét

1975 szeptember Report on the supervision of banks’ Mindenképpen teljesíteni kell azt a két célt, hogy egyetlen külföldi alapítású bank foreign establishments - Concordat se tudjon megmenekülni a felügyelet alól, valamint, hogy a felügyelet megfelelő minőségű legyen.

Idő

10-4. táblázat: A Bázeli Bizottság által közzétett legfontosabb dokumentumok

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

— 793 —

Basel III: A global regulatory Bázel III két fontos ajánlást foglal magában, a szavatoló tőke számítás szabályait framework for more resilient banks jelentősen szigorító, valamint a likviditás mérésére vonatkozó új mutatószámok and banking systems bevezetésére vonatkozó ajánlásokat. Bázel III szavatoló tőke számítással foglalkozó International framework for része szigorította a szavatoló tőke beszámítási feltételeket, bővítette a szavatoló liquidity risk measurement, tőkéből levonandó tételek körét, és a tőkemegfelelési követelményeket a szavatoló standards and monitoring tőke mindhárom szintjére meghatározta. A likviditással foglalkozó rész bevezeti a 30 napos időtartamra vonatkoztatott, a pénz beáramlások és kiáramlások egyensúlyát biztosítandó LCR mutatót, valamint az ugyanezt 1 éves időtartamban vizsgáló NSFR mutatót. A végleges szabályokat a Bizottság később több alkalommal is módosította.

2010 december

Forrás: MNB.

Enhancing corporate governance for banking organisations

2006 február

Bár a Bizottságnak korábban is voltak már vállalatirányításra, illetve kockázatkezelésre vonatkozó ajánlásai, de ez a dokumentum részletesen összefoglalta, hogy melyek a bankok működtetésével kapcsolatos legfontosabb vállalatirányítási alapelvek, és hogyan tudja azok betartását a felügyeleti hatóság vizsgálni.

Az ajánlás lényegesen továbbfejleszti a Bázel I tőkekövetelmény rendszert. Bevezeti a működési kockázat vonatkozásában is a tőkekövetelmény számítást. Lehetőséget ad a bankoknak arra, hogy a hitelezési, működési és piaci kockázati tőkekövetelményüket a felügyeleti hatóság által jóváhagyott belső modellek alapján számítsák ki. A bankok a szabályozás által előírt tőkekövetelményen felül maguk is kialakítanak tőkekövetelmény számítási módszereket (ICAAP), illetve a felügyeleti hatóság is többlet tőkekövetelményt határoz meg a bankok számára (SREP). Az ajánlás részletesen meghatározza a bankok által nyilvánosságra hozandó információk körét, arra az alapelvre építve, hogy a nyilvánosság ereje kikényszeríti a prudens működést.

2004 június

Basel II: International Convergence of Capital Measurement and Capital Standards: a Revised Framework

A dokumentum összefoglalja a 25 legfontosabb alapelvet, amelynek való megfelelés biztosítja az adott országban a hatékony bankfelügyelést. Az alapelvek a hatékony bankfelügyelés előfeltételeire, az engedélyezési feltételek, a prudenciális követelmények, a bankfelügyeleti módszerek, az információhoz való hozzájutás, a felügyeleti jogérvényesítési eszközök és a határon átnyúló tevékenységek kapcsán fogalmazzák meg az elvárásokat. A 25 alapelv közzétételével minden ország felügyeleti hatósága megvizsgálhatja, hogy mennyire felel meg ezeknek az alapelveknek, illetve mely területeken van szükség fejlesztésekre. Az alapelvek 1997 óta több alkalommal is kiegészítésre, továbbfejlesztésre kerültek.

1997 szeptember Core principles for effective banking supervision

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

10.2.6. A Financial Stability Board szerepe a bankszabályozásban

A Financial Stability Board (FSB) elődszervezete a Financial Stability Forum volt, amelyet még 1999-ben hoztak létre a G7 országok pénzügyminiszterei és jegybankelnökei. A pénzügyi stabilitás fenntartásában való globális együttműködés elősegítése érdekében létrehozott szervezet 2009-ben alakult át, és jött létre a kibővített szerepkörrel rendelkező FSB. Az FSB működésének célja többek között, hogy a legfejlettebb országok által meghatározott témakörökben olyan közös sztenderdeket dolgozzon ki, amelyek elősegítik a pénzügyi stabilitás fenntartását. Az FSB szoros együttműködésben dolgozik a Bázeli Bizottsággal. Az FSB által a bankfelügyelés és bankszabályozás kapcsán közzétett legfontosabb sztenderdek a következők voltak. a) FSF-alapelvek a javadalmazásról (FSF Principles for Sound Compensation Practices, 2009. április) Az FSF által közzétett anyagban már megjelennek azok a főbb elvek, amelyek felhasználásával az Európai Unióban a CRD meghatározta a javadalmazási szabályokat. Az alapelvek között szerepel, hogy az ellenőrzési funkciót végzők javadalmazása legyen független az üzleti területektől, a hosszú távú kockázatok alapján a bónusz mértékében kiigazításokat kell elvégezni, illetve hogy a javadalmazás juttatására nemcsak készpénzben, hanem eszközökben is sort kell keríteni. b) Árnyékbankrendszer: a felügyelés és szabályozás erősítése (Shadow Banking: Strengthening Oversight and Regulation, 2011. október) Az FSB ajánlása felhívja a figyelmet arra, hogy a hagyományos bankrendszerbe nem illeszkedő, a bankokéval azonos szintű szabályozási környezet alá nem tartozó, de bankhoz hasonló tevékenységet végző szervezetek olyan jelentősre nőttek, amelyek már rendszerszintű kockázatot is jelenthetnek. Szükség van ezért arra, hogy egyrészt ezeknek a szervezeteknek a tevékenysége részletesebben szabályozott legyen, másrészt pedig korlátozni kell a bankok árnyékbanki szervezetekkel — 794 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

szembeni kitettségeit annak érdekében, hogy a kockázatok ne terjedhessenek át a bankszektorra. c) A globálisan rendszerszinten jelentős intézményekre vonatkozó intézkedések (Policy Measures to Address Systemically Important Financial Institutions, 2011. november) Ebben az anyagában határozta meg az FSB, hogy a túl nagyra nőtt és globálisan rendszerszinten jelentős intézményekre kiemelt figyelmet kell fordítani, amelynek fő eszközei a továbbfejlesztett szanálási keretrendszer, az addicionális tőkepuffer-követelmény, valamint a szigorúbb felügyeleti eljárások. d) TLAC-követelmény bevezetése a rendszerszinten jelentős bankokra (Total Loss-Absorbing Capacity standard for global systemically important banks, 2015. november) Az ajánlás fő eleme, hogy a rendszerszinten jelentős bankok a szabályozás és a felügyelet által előírt szavatoló tőkén felül rendelkezzenek olyan kötelezettségekkel, amelyek egy szanálási eljárás során a veszteségek rendezésébe bevonhatóak. Minden jelentős intézmény vonatkozásában a kijelölt hatóságnak (általában a szanálási hatóságnak) egyedileg meg kell határoznia az adott intézmény által teljesítendő minimum TLAC(Total Loss Absorbing Capacity) szintet. TLAC-instrumentumként csak olyan kötelezettség fogadható el, amely hosszú távú, és a szanálás során a veszteségek rendezésébe való bevonása kapcsán nem merülhet fel jogi akadály. Az FSB ajánlásának az átvétele az Európai Unióban jelenleg is folyamatban van, a szabályrendszer a CRD, valamint a helyreállításra és szanálásra vonatkozó BRRD irányelv435 folyamatban lévő módosításának véglegezésével fog lezárulni.

435

Az irányelv rendelkezéseit a tagállamoknak 2014. december 31-ig kellett átültetnie, az Európai Bizottság azonban 2016. novemberben számos, az irányelv módosítására irányuló javaslatot tett közzé.

— 795 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

10.2.7. Az Európai Unió szerepe a bankszabályozás és bankfelügyelés egységesítésében

A Bázeli Bizottság a bankszabályozás és felügyelés globális egységesítésében kiemelten fontos szerepet játszik, ugyanakkor a lehetőségei lényegében csak az ajánlások közzétételére korlátozódnak, azok jogi kikényszerítésére nincs eszköze. Az Európai Unióban ugyanakkor az egységes belső piac, a szolgáltatások és termékek szabad áramlása feltétlenül szükségessé teszi, hogy a bankok egységes versenyfeltételek mellett működjenek. Ezeknek az egységes versenyfeltételeknek pedig a pénzügyi piacok folyamatos fejlődéséhez alkalmazkodva, mindenkor a lehető leghatékonyabb szabályozási és felügyeleti eszközökön kell alapulniuk, amelyek garantálni tudják a piaci szereplők hosszú távú biztonságos működését, ugyanakkor nem drágítják meg a bankok tevékenységét feleslegesen. Az EU szabályozási és felügyelési konvergenciatörekvéseit segíti az a tény is, hogy az EU szabályozási és intézményi rendszere megfelelő eszközöket biztosít a konvergencia eléréséhez. Általánosságban ezért az figyelhető meg, hogy az EU bankszabályozási és felügyeleti rendszere a Bázeli Bizottság és az FSB által közzétett ajánlásokon alapszik, de azokat részletesebben és konkrétabban fogalmazza meg. Az EU számára egyidejűleg több jogi eszköz is rendelkezésre áll. Jelenleg a bankok szabályozása a következő típusú EU jogi aktusokban (10-5. táblázat) található meg.

— 796 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

10-5. táblázat: Az Európai Unió bankszabályozási jogi eszközeinek áttekintése Megnevezés

Jellemzők

Példa

Angol elnevezés

EU parlamenti és tanácsi irányelv

EU Parlament és Tanács közösen fogadja el az EU Bizottság javaslata alapján, nemzeti jogszabályban implementálandó

CRD

Directive

EU parlamenti és tanácsi rendelet

EU Parlament és Tanács közösen fogadja el az EU Bizottság javaslata alapján

CRR

Regulation

EU bizottsági, felhatalmazáson alapuló rendelet

a CRR szövegét 2015/61. módosíthatja, EU likviditásról, Parlament és Tanács 2015/62. tőkeáttételi vétózhat rátáról

EU bizottsági, felhatalmazáson a CRDIV vagy a CRR alapuló egyes követelményeit szabályozástechnikai részletezi sztenderd EU bizottsági, felhatalmazáson alapuló végrehajtástechnikai sztenderd EU bizottsági végrehajtási határozat

241/2014. szavatoló tőke számítás

a CRDIV vagy a CRR egyes követelményei 680/2014. felügyeleti végrehajtásának adatszolgáltatás a módját részletezi a jogszabályok gyakorlati alkalmazásához ad útmutatást

2016/230. CRR-rel egyenértékű felügyeletet gyakorló országok

Delegated Act, DA

Regulatory Technical Standard, RTS

Implementing Technical Standard, ITS

Implementing Acts

Forrás: MNB.

Az Európai Unióban a bankokra vonatkozó első közös szabályozás kiadására 1973-ban került sor, amely a letelepedés és szolgáltatásnyújtás szabadságát, és a szolgáltatás végzés minimumkövetelményeit határozta meg. Ez az irányelv prudenciális követelményeket még nem írt elő, hanem tagállamonként felsorolta azokat az intézkedéseket, amelyek a letelepedés szabadságának biztosításához szükségesek voltak. Ez azonban még nem volt hasonlítható a szolgáltatások szabadságának jelenlegi rendszeréhez, mivel nem tiltotta az irányelv például azt a tagállami gyakorlatot sem, hogy az országban egy másik tagállam hitelintézetének bankfióknyitásához dotációs tőke követelményt írjanak elő (EU Council, 1973). — 797 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Az első olyan irányelv, ami már közösen alkalmazandó prudenciális szabályokat is tartalmazott, 1977-ben jelent meg. Ennek a fő követelményei közé tartozott, hogy minden bank rendelkezzen egy minimum alaptőkével, és a vezetését legalább két olyan személy lássa el, akik megfelelő üzleti hírnévvel és szakmai gyakorlattal rendelkeznek. Az irányelv megcélozta a más tagállamban való fióknyitás engedélyezésének könnyítését és a felügyeleti hatóságok együttműködésének javítását, de ehhez túl sok részletszabályt nem kapcsolt hozzá. Az 1980-as évektől az EU bankokra vonatkozó prudenciális szabályrendszer fejlődése nagyban követte a Bázeli Bizottság által közzétett ajánlásokat. Az EU által közzétett irányelvek általában annyiban tértek el a bázeli ajánlásoktól, ami lehetővé tette, hogy a szabályokat ne csak a nemzetközileg aktív bankokra, hanem valamennyi EU-ban bejegyzett hitelintézetre alkalmazzák, illetve hogy a bázeli elvárásokat konkrét jogi nyelvezetbe kellett átültetni. Az EU-bankszabályozás fejlődésének legfontosabb mérföldköveit a 10-3. ábra mutatja be. 10-3. ábra: Az EU bankszabályozás fejlődésének mérföldkövei

1977 1989 1992 2000 2002 2006 2013

Első bankdirektíva, engedély megadás feltételeinek harmonizálása Szavatoló tőke és tőkekövetelmény számítás Összevont alapú felügyelés Korábbi, több irányelvben szabályozott előírások konszolidációja Pénzügyi konglomerátumok CRD, Bázel II EU implementálása, CRD II-III követte CRDIV/CRR rendszer kialakítása, végrehajtási rendeletek

Forrás: MNB.

— 798 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

Az EU-bankszabályozás fejlődése során két fő tendencia volt megfigyelhető. Az egyik, hogy a bankszabályozás hatalmas mennyiségi fejlődésen ment keresztül, és az eredeti, néhány oldalas irányelvekből mára rendkívül összetett, több száz oldalas joganyag lett. A másik fő fejlődési tendencia, hogy míg az első irányelvek minimum harmonizációs elven jelentek meg, vagyis a tagállamok az irányelvben foglaltaknál szigorúbb szabályokat is alkalmazhattak, addig a 2000-es évekre egyre több irányelv jelent meg maximum harmonizációs elv alapján, vagyis a tagállamok a szabályoktól se kedvezőbb, se szigorúbb irányba nem térhettek el. 2013-ban, a CRR436 elfogadása során tovább erősödött a közös szabályozás azzal, hogy a CRR és a hozzá tartozó végrehajtási szabályok már rendeleti formában jelentek meg, vagyis külön nemzeti jogszabály nélkül közvetlenül alkalmazandóak a tagállamokban. Ezzel jelentősen lecsökkent a tagállamok lehetősége arra, hogy nemzeti szinten eltéréseket alkalmazzanak az uniós jogban foglalt szabályokhoz képest. Erre a minőségi jellegű változásra azért volt szükség, mert korábban sok tagállam kihasználta a minimum harmonizációban rejlő lehetőségeket, és ez nem szolgálta az egységes versenyfeltételek kialakulását. Az európai közösségben azt is gyorsan felismerték, hogy nem elegendő a bankszabályozás harmonizációjára figyelni, hanem a konvergenciának ki kell terjednie a bankfelügyeleti módszerekre is. A Groupe de Contactot (GdC) még 1972-ben alapították meg, és lényegében ez volt az első európai kezdeményezés a bankfelügyeletek közötti nemzetközi együttműködésre. A GdC tagjai elsősorban a bankfelügyeleti hatóságok középvezetőiből álltak, évente három-négy ülést tartottak, amelyen az általános aktuális felügyeleti kérdések mellett akár egyedi bankcsoportokat érintő kérdések is megvitatásra kerülhettek. A tagok rendszeresen informálták egymást arról is, ha olyan veszélyt tapasztaltak a saját országukban, amelyeknek más tagállamra nézve is hatása lehetett 436

RR: az Európai Parlament és Tanács hitelintézetekre és befektetési vállalkozáC sokra vonatkozó prudenciális követelményekről szóló 575/2013/EU rendelete („Capital Requirements Regulation”), mely 2014 januártól hatályos és elsősorban a tőkemegfelelés, a nagykockázat-vállalás, a likviditás, a nyilvánosságra hozatal és a tőkeáttétel szabályait tartalmazza.

— 799 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

(pl. gyanús üzleti tevékenységet folytató személyek köre). Számos olyan téma szerepelt már a 70-es években is a GdC üléseinek napirendjein, amelyek ma is aktuális témák (home-host felügyeleti együttműködés, likviditás, tőkekövetelmények). A GdC működésének nagy előnye volt, hogy működése nem volt teljesen formalizálva és nagyon gyakorlati kérdésekre tudott koncentrálni. Már a GdC gyakorlatában is megjelent az a tevékenység, amely a későbbi felügyeleti intézményeket is jellemezte, így a konvergenciára törekvés jegyében olyan ajánlásokat dolgozott ki, amelyeket a tagok magukra nézve elfogadtak, és anélkül, hogy annak jogilag kötelező ereje lett volna, alkalmazták is. 2004-ben került sor a Committee of European Banking Supervisors (CEBS) létrehozatalára, amelynek kettős célja volt, egyrészt felgyorsítani a hitelintézetekre vonatkozó szabályok kidolgozását, másrészt olyan közösen elfogadott felügyeleti módszereket kidolgozni, amelyeket később a tagállami felügyeleti hatóságok közösen alkalmaznak. A CEBS sikeresen fogadott el több jelentős módszertani anyagot, ugyanakkor a szabályozás fejlesztésében betöltött szerepe limitált maradt, és kevés konkrét eszköze volt a szabályozási és a felügyelési konvergencia eléréséhez. Összességében tehát az Európai Unióban az elmúlt 40 évben mind a bankszabályozás, mind a bankfelügyelés területén jelentős harmonizáció és konvergencia ment végbe. Ez a folyamat azonban még nem ért a végéhez, a folyamatos fejlődés napjainkban is tapasztalható. Ennek keretében például az EU Bizottság 2016. novemberben tette közzé a bankok ellenálló képességének fokozását és a bankszektorban fennálló kockázatok csökkentését célzó átfogó módosító csomagját (CRD V/ CRR2), mely egyrészt több hatályos rendelkezés módosítását, másrészt annak számos új elemmel való bővítését javasolja.

— 800 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

10.2.8. A 2008-ban kezdődő globális pénzügyi válság hatása a bankszabályozásra és bankfelügyelésre

A 2008-ban kezdődő globális pénzügyi válság jelentősen felgyorsította a bankszabályozás és a bankfelügyelés fejlődését. Hosszas szakmai viták után kerültek összegzésre a pénzügyi válság okai, illetve azok a lehetséges szabályozási és felügyeleti változtatások, amelyek azt célozzák, hogy a jövőben hatékonyabban lehessen megakadályozni hasonló válságok bekövetkezését. A Bázeli Bizottság 2010 októberében egy G20nak címzett jelentésében összegezte, hogy mik voltak a válság legfőbb okai, és milyen lépéseket tart szükségesnek a további válsághelyzetek megakadályozására (BCBS, 2010). A Bázeli Bizottság szerint a válság tapasztalatai alapján a következő főbb területeken vált szükségessé a szabályozás és a felügyelés fejlesztése: a) javítani kell a szavatoló tőke minőségét annak érdekében, hogy az mind a folyamatos működés, mind egy esetleges felszámolás esetén felhasználható legyen a veszteségek rendezésére, b) bővíteni kell azon kockázatok körét, amelyek a tőkekövetelmény-számítás során figyelembe vételre kerülnek, ezen belül is nagyobb figyelmet kell szentelni a kereskedési tevékenységre, értékpapírosításra és a származékos ügyletekhez kapcsolódó partnerkockázatokra, c) emelni kell a legjobb minőségű, elsődleges alapvető tőkére vonatkozó követelményt, valamint további tőkepuffereket kell bevezetni a bankok működésének biztonságosabbá tétele érdekében, d) be kell vezetni egy nemzetközileg harmonizált tőkeáttételi mutatót, amely a kockázatok alapján számított szavatoló tőkekövetelmények mellett egy pótlólagos, a túlzott tőkeáttételt megakadályozó eszközként működne,

— 801 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

e) erősíteni kell a felügyeleti felülvizsgálati folyamat és a nyilvánosságra hozatali eljárások szerepét, illetve további követelményeket kell felállítani a megfelelő értékelési eljárások, a stressztesztek, a likviditás kezelése, a vállalatirányítás, valamint a javadalmazás vonatkozásában, f) új, nemzetközileg elfogadott likviditási követelményeket kell bevezetni mind rövid, mind hosszabb távú viszonylatban, g) olyan tőkepuffereket kell bevezetni, amelyek a fellendülés időszakában emelkednek, majd a visszaesés időszakában csökkenthetők, ezáltal a szabályozás prociklikus hatása mérsékelhető. A Bázeli Bizottság ezen javaslatai a Bázel III ajánláscsomagban kerültek megfogalmazásra. A Bázeli Bizottság ezen túlmenően számos további témában is fontosnak tartotta az előrelépést, amelyek közé az alábbiak tartoztak: a) a kereskedési könyvi szabályok részletes felülvizsgálata, b) az értékpapírosítás tőkekövetelményéhez kapcsolódóan a külső minősítések használata és hatása, c) a rendszerszinten jelentős hitelintézetek problémakörének kezelése, d) nagykockázat-vállalási szabályok felülvizsgálata, e) a határon átnyúló bankok szanálási módszereinek fejlesztése, f) a hatékony bankfelügyelés alapelveiről szóló módszertan felülvizsgálata a válság tapasztalatai alapján, g) a felügyeleti hatóságok közötti együttműködés javítása. A Bázeli Bizottsághoz hasonlóan az Európai Unió is megvizsgálta a szabályozás továbbfejlesztésének lehetőségét. Ennek eredményeit a 2009. — 802 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

februárban közzétett de Larosière-jelentés összegezte (de Larosière, 2009). A jelentés nagymértékben összhangban állt a Bázeli Bizottság tapasztalataival, de abban számos, az Európai Unió sajátosságaira is visszavezethető hangsúlybeli eltérés is tapasztalható volt. A de Larosière-jelentés nagyobb figyelmet szentel a makro- és mikroprudenciális felügyeleti hatóságok közötti szorosabb együttműködés fontosságának, a kockázatkezelési eljárások hiányosságainak, a külső hitelminősítő intézetek szerepének, a banki vállalatirányítási problémáknak, valamint a válságkezelési eljárások nehézségeinek. A de Larosière-jelentés alapozott meg a későbbiekben számos olyan lépést, amelyet az Európai Unió a nemzetközileg elfogadott sztenderdeken felül tett meg a jövőbeni válságok elkerülése érdekében. Ezek közé tartozik különösen a makroprudenciális felügyeleti hatóságok működésének koordinálása érdekében létrehozott European Systemic Risk Board (ESRB) felállítása, az EU felügyeleti hatóságok (EBA, ESMA, EIOPA) létrehozatala és működtetése, a prudenciális követelmények esetében az irányelvi formáról a rendeleti formára való áttérés, valamint a bankunió intézményrendszerének a felállítása. A fentieknek megfelelően a globális pénzügyi válságot követően született legfontosabb szabályozási válaszok a következőkben foglalhatók össze. Makroprudenciális felügyeleti hatóságok: A válság egyik fő okaként a makro- és a mikroprudenciális felügyeleti hatóság közötti együttműködés hiánya került megnevezésre. Ennek megfelelően olyan szabályozási lépések születtek, amelyek megteremtették a makroprudenciális felügyeleti hatóságok intézményrendszerét, meghatározták a felelősségi körüket, kialakították a rendelkezésükre álló eszköztárat, illetve kidolgozták a mikroprudenciális felügyeleti hatóságokkal való együttműködés módszereit. A makroprudenciális felügyeleti hatóságok legfőbb célja a rendszerszintű kockázatok beazonosítása, a kockázatok káros szintre való emelkedésének megakadályozása, a piaci buborékok feltárása, a bankrendszer működésének és a bankszabályozás prociklikus hatásának csökkentése, valamint a rendszerszinten jelentős kockázatú intézmények kezelése. A makroprudenciális felügyeleti hatóságok fő — 803 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

eszközei a tőkepufferek meghatározása (anticiklikus, rendszerszinten jelentős intézmények, rendszerkockázat), de ezen túlmenően számos egyéb szabályozási eszközzel is rendelkeznek a túlzott kockázatok kialakulásának megelőzése érdekében. Szavatoló tőkekövetelmények szigorítása: A 2004-ben közzétett Bázel II ajánlás csak a tőkekövetelmény-számítás során figyelembe vett kockázatok körét, illetve a figyelembe vételük módszereit pontosította, de a szavatoló tőke számításra vonatkozóan részletes szigorítást még nem tartalmazott. Bázel II közzétételének időszakában amúgy is inkább az volt a jellemző a bankszabályozásra, hogy a bankok tevékenységének a fellendítése és a gazdaság fejlődésének a támogatása érdekében elsősorban olyan szabályok születtek, amelyek lazították a prudenciális követelményeket (pl. szavatoló tőke figyelembe vételi feltételek enyhítése, belső modellek alkalmazásának lehetősége alacsonyabb tőkekövetelmény elérése érdekében). Bár a Bázeli Bizottságban a szavatoló tőkével kapcsolatos munkálatok már a válságot megelőzően megkezdődtek, de a válság miatt az eredeti tervek felülíródtak, és az jóval szigorúbb keretrendszer került kialakításra. A válság során világossá vált, hogy nem minden szavatoló tőke elem volt alkalmas arra, hogy megfelelően tudja fedezni a bekövetkezett veszteségeket. A Bázel III ajánlás szavatoló tőke számítással foglalkozó része ezért jelentősen szigorította a szavatoló tőke beszámítási feltételeket és bővítette a szavatoló tőkéből levonandó tételek körét. A Bázel III ajánlás a szavatoló tőkének három szintjét különbözteti meg: – az elsődleges alapvető tőkét (CET1), – az elsődleges alapvető tőke és a kiegészítő alapvető tőke (AT1) ös�szegéből álló alapvető tőkét (T1), valamint – az alapvető tőke és a járulékos tőke (T2) összegéből álló teljes szavatoló tőkét. — 804 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

Az ajánlás a tőkemegfelelési követelményeket a szavatoló tőke mindhárom szintjére meghatározta, ennek megfelelően a CET1 tőkének el kell érnie minimum a kockázattal súlyozott eszközök értékének 4,5 százalékát, az alapvető tőkének, valamint a teljes szavatoló tőkének pedig a kockázattal súlyozott eszközök értékének 6 és 8 százalékát. A tőkekövetelmény szavatoló tőke szintenként való meghatározásával az volt a Bázeli Bizottság szándéka, hogy ezáltal is kikényszerítse, hogy a bankok szavatoló tőkéje elsősorban a jó minőségű, tartósan rendelkezésre álló és a veszteségek fedezetére korlátozás nélkül felhasználható tőkeelemekből álljon. Míg a korábbi elvárások alapján lényegében valamennyi törzsrészvény az alapvető tőke részét képezhette, addig Bázel III már nagyon részletes, 14 pontból álló feltételrendszert támasztott arra, hogy egy részvényt a CET1 tőkeelemek közé be lehessen sorolni. Ilyen feltételek például, hogy a részvényre való osztalékfizetés mértéke ne legyen előre rögzített, illetve ne kapcsolódjon hozzá olyan feltétel, ami azt sugallná, hogy a bank egy idő után visszavásárolja vagy visszaváltja a részvényt. Az alapvető tőkébe csak olyan elemet lehet besorolni, amely a bank felszámolása nélkül is képes a veszteségek fedezetére (going concern principle). A szavatoló tőkéből való levonások szabályai is szigorodtak azzal, hogy a legtöbb levonandó tételt már nem a teljes szavatoló tőkéből, hanem a CET1 tőkéből kell levonni. Jelentősen szigorodtak tehát azok a feltételek, amelyeknek egy tőkeinstrumentumnak meg kell felelnie ahhoz, hogy a szavatoló tőkében figyelembe vételre kerülhessen. Ezek a szempontok a következő három fő szempontra épülnek: – a tőkeinstrumentumokra való hozamfizetésnek rugalmasnak kell lennie, vagyis a tőkeinstrumentum feltételeinek lehetővé kell tenniük, hogy a bank válsághelyzetben csak alacsony hozamot (osztalékot vagy kamatot) fizessen a tulajdonosoknak, vagy akár teljesen felfüggessze a kifizetéseket, – a tőkeinstrumentumnak hosszú távon rendelkezésre kell állnia, ezért például az elsődleges szavatoló tőkében csak lejárat nélküli instru— 805 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

mentumok vehetők figyelembe, de a gyengébb minőségű tőkeelemek esetében sem lehet a lejárat öt éven belüli, – a befizetett tőkének korlátlanul alkalmasnak kell lennie arra, hogy annak terhére a veszteségeket el lehessen számolni, alapvető tőkeelemek esetében ezt a működés folyamatos fenntartása során is biztosítani kell, járulékos tőkeelem esetén viszont elfogadható az is, ha a tőkét csak a felszámolási eljárás keretében lehet a veszteség rendezésére felhasználni. A tőkekövetelmények teljesítése során lényegesen nőtt a legjobb minőségű, a veszteségek rendezésére legjobban felhasználható tőkeelem, az elsődleges alapvető tőke jelentősége. Míg korábban elegendő volt, ha egy bank a kockázattal súlyozott eszközértékének 2 százalékát elérő elsődleges alapvető tőkével rendelkezett, addig a válságot követően ez 4,5 százalékra emelkedett, ráadásul a makroprudenciális hatóság által előírt tőkepuffer-követelményeket is elsődleges alapvető tőkével kell teljesíteni. A szavatoló tőke követelmények kiegészülnek egy új, tőkeáttételi mutató követelménnyel, amely egy pótlólagos eszközt jelent a tőkeáttétel növelésének korlátozásában. Bázel III szerint az alapvető tőkének el kell érnie a bank eszközeinek és mérlegen kívüli tételeinek kockázati súlyozás nélküli (ez alól csak néhány kivétel adható) összegének a 3 százalékát. A tőkeáttételi rátára való minimumkövetelmények meghatározásának oka alapvetően a globális pénzügyi válság kedvezőtlen tapasztalata volt. A Lehman-sokk után főként azok a hitelintézetek kerültek válságba, amelyek megfeleltek ugyan a tőkekövetelményeknek, de különböző technikákkal túlságosan nagyra tudták növelni a tőkeáttételüket. Bár a tőkeáttételi ráta számítása jóval egyszerűbb és kevésbé alapos, mint a tőkekövetelmény számítása, de a Bázeli Bizottság álláspontja szerint kiegészítő jelleggel szükség van a tőkeáttétel maximum szintjének a meghatározására is.

— 806 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

Az Európai Unióban a tőkeáttételi ráta részletes szabályai még nem véglegeződtek, annak várható bevezetése legkorábban 2019-ben lehetséges. Rendszerszinten jelentős intézmények szigorúbb szabályozása: A globális pénzügyi válság során egy olyan, ördögi körnek nevezett folyamat volt megfigyelhető (lásd 10-4. ábra), amely a rendszerszinten jelentős bankok fizetési nehézségeivel kezdődött. A gazdasági stabilitás érdekében a kormányok kénytelenek voltak közbeavatkozni, és az adófizetők pénzéből tőkét emelni a gazdaság stabilitásának biztosítása érdekében. Emiatt azonban nőtt az állam eladósodottsága, és a piacon a befektetők kockázatosabbnak ítélték meg az adott országot. Ez összességében ahhoz vezetett, hogy az állam által már megsegített bank forrásköltségei megnőttek, és újabb veszteségei keletkeztek, amit megint csak az állam volt képes fedezni. 10-4. ábra: A válság elmélyülésének folyamata 2. A bankok helyzete állami beavatkozást igényel

1. A válság elmélyülése

5. A bankok jövedelmezősége és tőkehelyzete gyengül

3. A kormányzat pénzügyi pozíciója gyengül

4. A kockázatok miatt növekednek a finanszírozási költségek Forrás: Európai Bizottság.

— 807 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Ráadásul, amint azt az izlandi példa is bizonyította, az államnak adott esetben már nincsenek is meg azok az anyagi lehetőségei, amelyek egy túl nagyra nőtt bank megsegítését lehetővé tennék. Izlandi bankválság: Azt, hogy a bankok túlzottan nagy méretre való növekedése mennyire veszélyes, a gyakorlatban az izlandi bankok válsága mutatta meg. 2008 októberében a három legnagyobb izlandi bank egyszerre jutott csődbe, és együttesen az ország bankrendszerének 85 százalékát tették ki. A három nagybank azonban nemcsak Izlandon működött, hanem számos EU-tagállamban is, főként Hollandiában és az Egyesült Királyságban. 2007 végére a három izlandi bank mérlegfőösszege együttesen az izlandi GDP 880 százalékát tette ki. Így az izlandi kormány lehetőségeit messze meghaladta, hogy próbálja megmenteni a bankokat vagy kártalanítsa a betéteseiket.

A válság elmélyülésének („ördögi kör”) megtörése érdekében a szabályozói törekvések az államok és a bankok közötti szoros összefonódás csökkentésére, valamint a túl nagyra nőtt bankok tevékenységének korlátozására irányultak (10-6. táblázat). A Bázeli Bizottságnak eredetileg az is szándékában állt, hogy a tőkekövetelmény emelésével vagy a nagykockázat-vállalási szabályok szigorításával korlátozza a bankok szuverén kockázati kitettségeit, de erről eddig egyelőre csak vitaanyagokat jelentetett meg, konkrét szabályozói lépés nem történt. A rendszerszinten jelentős intézmények esetében ugyanakkor olyan tőkepufferek kerültek bevezetésre, amelyek a bankok méretétől függően a globálisan rendszerszinten jelentős intézményeknek kell teljesíteniük, illetve az egyes országokban lehetőség van arra, hogy nemzeti hatáskörben egyéb rendszerszinten jelentős intézményekre is tőkepuffert állapítsanak meg. A rendszerszinten jelentős bankok tevékenységének szigorítására tett lépéseknek kettős oka van: egyrészt ezzel próbálják arra ösztönözni, a ma még rendszerszinten jelentősnek nem minősülő bankokat, hogy ne nőjenek tovább, másrészt pedig a már rendszerszinten jelentős bankokra előírt többlet tőkekövetelmény biztosítja, hogy ezen bankoknak a nagyobb tőke miatt magasabb lesz a válságokkal szembeni ellenálló képessége. — 808 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

10-6. táblázat: A pénzügyi válságra adott globális és EU szabályozási válaszok összefoglalása Témakör

G L O B Á L I S

E U

Globális

Makroprudenciális felügyeleti keretek kialakítása

FSB, Bázeli Bizottság anyagok

ESRB, EBA rendeletek, CRD

Szavatoló tőke szabályok szigorítása, tőkeáttételi ráta

Bázel III

CRD, CRR

Rendszerkockázatú bankok

FSB, Bázeli Bizottság anyagok

CRD, Bankunió

Likviditás

Bázel III

CRD, CRR

Szanálási eszköztár

FSB, Bázeli Bizottság anyagok

BRRD

Nyilvánosságra hozatali szabályok bővítése

Bázel III

CRR

Mennyiségi és minőségi fejlődés az EU joganyagban

CRD, CRR, végrehajtási rendeletek

EBA szerepének kibővítése

CRR

Központi EU felügyelet

Bankunió

Forrás: MNB.

Likviditás: Annak ellenére, hogy a bankok likviditásának vizsgálata jelentős szereppel bír a bankfelügyelésben, 2010 előtt lényegében nem volt olyan, nemzetközileg is elfogadott és egységesen alkalmazott minimum likviditási követelményrendszer, amely számszerűsített formában határozott volna meg hatérértékeket. A válság során jó tőkemegfeleléssel rendelkező bankok váltak fizetésképtelenné a piaci körülmények megváltozása és az üzleti modelljük miatt. A globális pénzügyi válság hatására a szabályozók első válasza a likviditás kezelés minőségére vonatkozó követelményrendszer felállítása volt, amelyek azt erősítették, hogy a bankok irányító testületei a korábbiakhoz képest jóval nagyobb figyelmet szenteljenek a likviditási kockázat kezelésének és hogy egy esetleges stresszhelyzetben is fizetőképes maradhasson a bank. 2008-ban a piaci bizalmatlanság előre nem feltételezett stresszhelyzetet teremtett, ugyanakkor ebben az időszakban még sem a rövid, sem a hosszú távú likviditási szabályok nem voltak harmonizálva. A Bázel III ajánlás — 809 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

likviditással foglalkozó része ezért a minőségi követelmények mellett mennyiségi korlátozásokat is bevezetett, amelynek eszközei a 30 napos időtartamra vonatkoztatott, a pénz beáramlások és kiáramlások egyensúlyát biztosítandó LCR- (liquidity coverage ratio) mutató,437 valamint az ugyanezt 1 éves időtartamban vizsgáló NSFR- (net stable funding ratio) mutató438 lettek. A végleges szabályokat a Bázeli Bizottság később több alkalommal is módosította, illetve hosszú bevezetési időszakot is adott az új elvárásoknak való megfelelésre. Szanálás: A globális pénzügyi válság hozta felszínre azt a problémakört is, hogy az egyes országoknak nem voltak megfelelő tartalékaik a válságba jutott bankok megsegítésére, és nem is rendelkeztek olyan eszközökkel, amelyek a banki válságkezelést gyorssá és hatékonnyá tehették volna. Az FSB és a Bázeli Bizottság ezért egy olyan szanálási keretrendszert dolgozott ki, amely lehetővé teszi, hogy a bankok válságkezelése lehetőleg adófizetői pénzek felhasználása nélkül történhessen meg. A szanálási keretrendszer lényege, hogy a hitelintézetek válságkezelését egy olyan hatóság végezze el, amelyik erre megfelelő szakértelemmel, anyagi forrásokkal és eszközrendszerrel is rendelkezik. A szanálási hatóság a bankok szanálásra való felkészülés jegyében szanálási terveket készít, illetve a bankok kockázatosságának és tőkeellátottságának függvényében meghatározza a leírható vagy átalakítható kötelezettségek minimumszintjét. Az ilyen jellegű kötelezettségek minimumszintjének meghatározására azért van szükség, hogy a hitelintézet a szavatoló tőkéjén túl rendelkezzen olyan további kötelezettségekkel, amelyek terhére válsághelyzetben a veszteségei egy része leírható. A szanálás költségeinek a fedezésére pedig az egyes országokban szanálási alapokat állítanak fel, amelyek a betétvédelmi alapokhoz hasonlóan a nyugodtabb időszakokban felhalmozzák a tar-

LCR: a likviditásfedezeti követelmény bevezetésének célja, hogy rövid távon megfelelő mennyiségű és minőségű likvid eszköz álljon a bankok rendelkezésére egy esetleges likviditási sokk esetén. 438 NSFR: a nettó stabil forrásellátottsági követelmény előírásának célja az egy éven túli eszközök és források összhangjának biztosítása. 437

— 810 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

talékokat annak érdekében, hogy abból egy válsághelyzetben meg lehessen segíteni a bankokat. Egy hitelintézet válsághelyzetbe kerülése esetén az első időszakban még a mikroprudenciális hatóság próbál olyan eszközöket alkalmazni, amelyekkel a bank működése tovább biztosítható (pl. felügyeleti biztos kirendelése, vezetők leváltása), de a mikroprudenciális felügyelet hatásköre erősen korlátozott, mert a felügyeleti biztos kirendelésével is csak az irányítási jogkörrel rendelkező vezető testület (igazgatóság) hatásköreit tudja átvenni, de a tulajdonosok döntési jogosítványait nem. A szanálási eljárás akkor indul meg, ha a felügyeleti hatóság arra a következtetésre jut, hogy a bank válsághelyzetét a saját eszközeivel már nem tudja kezelni, ugyanakkor megállapítja, hogy az intézmény fizetésképtelen vagy várhatóan fizetésképtelenné válik és a szanálási eljárás lefolytatását a szanálási hatóság is indokoltnak látja. A szanálási eljárás során sor kerülhet a bank egyes tőkeelemeinek leírására vagy átalakítására, vagyonértékesítésre, áthidaló intézmény létrehozására, eszközelkülönítésre vagy a hitelezői feltőkésítésre, attól függően, hogy a szanálási hatóság mely intézkedések alkalmazását tartja a legcélszerűbbnek. Amennyiben a szanálás hatékonyan egyéb módon nem valósítható meg, sor kerülhet állami stabilizációs eszközök alkalmazására is (pl. tőkeemelés). Csoportba tartozó intézmények esetében a felügyeleti kollégiumokhoz hasonló szanálási kollégiumok is működnek. Nyilvánosságra hozatali szabályok: A Bázeli Bizottság 2004 óta kezeli kiemelt kérdésként a nyilvánosságra hozatal témakörét, aminek a Bázel II ajánlás III. pilléreként már régóta komoly szerepe van. A globális pénzügyi válság arra is rávilágított, hogy a nyilvánosságra hozatali követelmények további bővítésére van szükség, elsősorban a szavatoló tőke összetétele és a tőkekövetelmények meghatározása területén. Számos olyan új szabályozási terület van (pl. likviditás és tőkeáttételi ráta), amelyek esetében a Bázeli Bizottság már abban az időszakban is elvárja az adatok részletes nyilvánosságra hozatalát, amikor a konkrét prudenciális követelmény még nem is hatályos (pl. LCR, NSFR, tőkeáttételi ráta). Mára az figyelhető meg, hogy a Bázeli Bizottság minden egyes — 811 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

új szabályozási témakör esetén azzal párhuzamosan az új szabályozáshoz kapcsolódóan a nyilvánosságra hozatali követelményeket is bővíti.

10.2.9. A globális pénzügyi válságra adott válaszok az Európai Unióban

Az Európai Unióban a fentiekben részletezett szabályozási javaslatok irányelvekben és rendeletekben implementálásra kerültek, vagy folyamatban van az implementálásuk. Az Európai Unió egységes belső piaca, valamint a szolgáltatások szabad áramlása és az egységes versenyfeltételek kialakítására való törekvés azonban további lépések megtételét is szükségessé tette, amelyek a következőkben kerülnek összefoglalásra. Egységes szabályozás elmélyítése: Az Európai Unióban az 1970-es évektől kezdődően a bankszabályozás harmonizálásának hagyományos eszköze az irányelvi forma volt. Addig, amíg csak a legfontosabb alapszabályok harmonizációjára volt szükség, ez a forma megfelelőnek is tűnt, hiszen a tagállamok az irányelvek szövegét kötelesek voltak saját jogszabályaikban implementálni. A szabályozás egyre komplexebbé válásával és a bankszolgáltatások piacán az országok közötti versenyhelyzet erősödésével azonban ez a forma egyre kevésbé bizonyult megfelelőnek. A kezdeti irányelvek minimum harmonizációsak voltak, ami azt jelentette, hogy a tagállamok az abban foglaltaknál szigorúbb szabályokat is alkalmazhattak, ami akadályozta az egységes versenyfeltételek kialakulását. Sok esetben tapasztalható volt, hogy egy szabályt az adott tagállam a számára kedvező módon értelmezve vett át a saját szabályozásába. Az Európai Unió első válasza ennek a problémának a kezelésére a maximum harmonizációs irányelvi formára való áttérés volt, amely esetében a tagállamoknak szó szerint át kellett venniük az irányelvben foglaltakat, és ahhoz képest se kedvezőbb, se szigorúbb szabályokat nem alkalmazhattak. Ez az eljárás már kedvezőbb volt az egységes versenyhelyzet szempontjából, ugyanakkor a mind hosszabbá váló irányelv-

— 812 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

szövegek a nemzeti jogalkotókra is egyre nagyobb terhet róttak. A CRR volt az első olyan komolyabb EU-szintű követelményrendszer, amely már nem irányelvként, hanem a tagállamokban közvetlenül alkalmazandó rendelet formájában jelent meg. A rendeleti forma minimálisra csökkenti a nemzeti eltérési lehetőségeket, ezáltal optimális az egységes versenyhelyzet elérése szempontjából. Az Európai Unió bankszabályozási jogalkotása tehát az évtizedek alatt nem csak mennyiségi, hanem minőségi fejlődésen is keresztülment. Európai Bankhatóság (EBA) szerepe a szabályozásban: Az EBA-t 2011ben a CEBS utódszervezeteként hozták létre a többi EU felügyeleti hatósághoz hasonlóan egy önálló státusz rendelettel. Az EBA rendeletben meghatározott alapfeladatai közé tartozik a belső piac működőképességének fokozása, különösen a szabályozás és felügyelet ésszerű, hatékony és egyenletes szintje révén, valamint a nemzetközi felügyeleti koordináció megerősítése is. Az EBA részét képezi a Pénzügyi Felügyeletek Európai Rendszerének, amelynek fő célja annak biztosítása, hogy a pénzügyi szektorra alkalmazandó szabályokat a pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében megfelelően végrehajtsák, valamint, hogy biztosítsa a pénzügyi rendszer egészébe vetett bizalmat és a pénzügyi szolgáltatások fogyasztóinak megfelelő védelmét. A rendszer tagja az EBA-n kívül az ESRB, az EIOPA, az ESMA, a Joint Committee (Vegyes Bizottság), valamint a nemzeti felügyeleti hatóságok is. A rendszer struktúráját a 10-5. ábra mutatja be:

— 813 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

10-5. ábra: A Pénzügyi Felügyeletek Európai Rendszere

Pénzügyi Felügyeletek Európai Rendszere (ESFS)

EU felügyeleti hatóságok

Makroprudenciális felügyelés

Európai Értékpapír-piaci Hatóság (ESMA) Európai Rendszerkockázati Testület (ESRB)

Európai Bankhatóság (EBA) Európai biztosítás- és foglalkoztatóinyugdíjhatóság (EIOPA) Joint Committee (EBA, ESMA, EIOPA)

Nemzeti felügyeleti hatóságok (pl. MNB)

Központi bankok

Egységes Felügyeleti Szabálykönyv Felügyeleti Konvergencia Forrás: MNB.

Az EBA szerepe a CEBS-hez képest lényegesen megnövekedett. A legjelentősebb változás, hogy a CRD és a CRR számos végrehajtási rendelet kidolgozásával az EBA-t bízta meg. Ezek a végrehajtási rendeletek ugyan végső formájukban EU bizottsági rendelet formájában jelennek meg, de kidolgozásukat és a pénzügyi szektorral való egyeztetésüket az EBA végzi el. Az EBA így jelentősen hozzájárul a szabályozási keretek kialakításához, ezen túlmenően olyan ajánlásokat tesz közzé, amelyek harmonizálják a felügyeleti módszereket, illetve olyan Q&A (kérdések és válaszok) rendszert működtet, amely egységesíti a felügyeleti hatóságok és a piaci szereplők jogalkalmazását.

— 814 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

Bankunió: Az Európai Unió válasza a bankok és az állam közötti ös�szefonódás csökkentésének igényére a bankunió létrehozatala volt. A bankunióba az eurózóna tagállamai tartoznak bele, de eurózónán kívüli EU-tagállamok is csatlakozhatnak hozzá saját döntésük alapján. A bankunió fő elemei az egységes felügyeleti mechanizmus, az egységes szanálási mechanizmus, valamint az egységes betétbiztosítás, amelyek egy közös, egységes banki szabálykönyvön alapulnak. Az egységes felügyeleti mechanizmus keretében 2015-től az Európai Központi Bank látja el a bankunióban bejegyzett legnagyobb bankok felügyeletét, ezáltal egyrészt elkerülhető az, hogy a nemzeti felügyeleti hatóságok nemzeti érdekek alapján eltitkolhassák a jelentősebb intézmények esetleges válsághelyzetét, másrészt pedig a legnagyobb bankok felügyelete esetében garantált, hogy nemcsak a szabályozás, hanem a felügyelés módszertana is egységessé válik. Az egységes szanálási mechanizmus legfontosabb eleme, hogy ezáltal a bankunióba tartozó bankok esetében egy közös szanálási alap kerül felállításra, ennek következtében ezekre a bankokra már nem nemzeti, hanem egy annál lényegesen erősebb európai védőháló vonatkozik. Az egységes betétbiztosítás célja pedig a szanálási alaphoz hasonlóan annak biztosítása, hogy a betéteseket ne csak nemzeti, hanem európai szintű betétvédelem illesse meg, növelve ezáltal a bankokban elhelyezett betétek biztonságosságát. Az Európai Unióban a szavatoló tőkére, a tőkekövetelményekre, a likviditási előírásokra és a tőkeáttételi rátára vonatkozó szabályok a CRRben találhatóak, így azok Magyarországon közvetlenül hatályosak. A tőkepufferekre vonatkozó követelményeket az EU a CRD-ben határozta meg, amely szabályok Magyarországon a hitelintézeti törvényben kerültek implementálásra.

— 815 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

10.3. Koncepcionális kérdések a bankfelügyelés fejlődési irányvonalainak meghatározásában 10.3.1. Felügyeleti struktúra 10.3.1.1. Felügyeleti struktúrák az Európai Unióban

Annak ellenére, hogy az Európai Unió megteremtette a pénz- és tőkepiacok egységes belső piacát, a felügyeleti hatóságok struktúrája máig az egyes tagállamok történelmi hagyományait tükrözi. A pénzügyi felügyeletek struktúrájára vonatkozóan az Európai Unióban nem létezik semmilyen közös gyakorlat, iránymutatás vagy szabályozás. Ez jórészt annak köszönhető, hogy ezeknek a felügyeleteknek a létrehozása a nyugat-európai országok esetében egy hosszabb múltra tekinthet vissza, míg a kelet-európai országok a pénzügyi rendszer reformjakor más és más irányadó modellt választottak alapul. Bár az utóbbi időben némi egységesedés figyelhető meg azáltal, hogy egyre több ország mozdul el az integrált pénzügyi felügyelet létrehozásának az irányába, a helyzet ma még meglehetősen összetett. Az Európai Unió tagállamaiban alapvetően az alábbi felügyeleti struktúrák mellett működnek a hatóságok. a) Elsősorban a 90-es években a kelet-európai országokra volt jellemző az az állapot, amikor a bankfelügyeletet az ország nemzeti bankján belül hozták létre, mintegy igazgatóságaként a központi banknak. A központi bank mellett általában a pénzügyminisztériumon belül működtek a tőkepiaci, biztosítási, esetleg a pénztári (ez utóbbiak akár egy külön népjóléti vagy egészségügyi minisztériumon belül) felügyeletek. Mindez azzal járt, hogy a bankfelügyelet élvezhette a nemzeti bankokra jellemző függetlenséget, és a nemzeti banki háttér miatt rendelkezett a megfelelő infrastruktúrával, informatikai rendszerekkel, adatokkal, valamint rendelkezés alkotási jogosítvánnyal. A többi felügyelet ugyanakkor lényegesen kedvezőtlenebb pozícióban, a központi államigazgatáshoz szorosabban kötődve működött.

— 816 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

b) A másik elterjedt struktúrában a bankfelügyeletet önállóan, a többi felügyeletet pedig vagy önállóan, vagy valamely minisztérium részeként működtetik. Abban az esetben, ha több vagy valamennyi felügyeleti hatóság önállóan működik, akkor az esetükben létrehozható egy olyan felettes szervezet (bizottság), amely gondoskodik az egyébként önálló intézmények közötti információáramlásról, együttműködésről. Az együttműködésnek ebben az esetben még jelentős gátjai lehetnek a titokvédelmi előírások, ez azonban jogszabályi felhatalmazással áthidalható. c) A 90-es években, elsősorban a skandináv országokban kezdődött el az az átalakulás, amely napjainkra a legtöbb pénzügyi felügyelet struktúráját meghatározza. Az átalakulás iránti igény annak a felismerésnek köszönhető, hogy az országon belül létrejött pénzügyi csoportok prudenciális felügyelete jóval hatékonyabban működik abban az esetben, ha azt egy egységes felügyelet látja el, mivel így biztosított leginkább az információk megfelelő elosztása és felhasználása. A pénzügyi csoportok felügyelete általában megköveteli azt, hogy a csoporthoz tartozó tagokat, így a bankokat, biztosítókat, befektetési vállalkozásokat és pénztárakat egy időben, egységes szempontok alapján vizsgálják meg a helyszínen, külön kitérve a csoporton belüli ügyletek és a kockázati transzferek vizsgálatára és értékelésére. Mindezek a tevékenységek egy egységes felügyelet keretében sokkal jobban összehangolhatók és a felügyelet tudomására jutott információkat is hatékonyabban lehet kiértékelni, valamint a megfelelő felügyeleti lépések kiválasztása is optimálisan tud megtörténni. A felügyeletek integrálása mellett szóló másik érv, hogy ily módon mind az egyes felügyelt szektorokra vonatkozó szabályozás, mind az azok kapcsán alkalmazott felügyeleti módszertan egységesülhet, valamint a különböző területeken dolgozó felügyeleti munkatársak megtanulhatják egymástól a más szektorokban alkalmazott leghatékonyabb módszereket. d) A felügyeletek egyesítése megtörténhet a nemzeti bankon belül vagy azon kívül is. A felügyeleti jogkör jegybankon belüli ellátása — 817 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

esetében a felügyeleti hatóságok elnyerik a nemzeti bank élvezte függetlenséget. A globális pénzügyi válságot követően pedig indokolt, hogy minél szorosabb legyen a kapcsolat a makroprudenciális és a mikroprudenciális felügyeleti szerepkört betöltő hatóságok között. Magyarországon például az MNB egy hatóságként látja el a mikroprudenciális és makroprudenciális felügyelést, valamint a szanálási hatóság szerepkörét is, igaz, ezeket a funkciókat az intézményen belül el kell különíteni egymástól. A jegybankok esetében az EKB is élénken őrködik a tagállami nemzeti bankok függetlenségének megfelelő szabályozása felett. e) Néhány országban alkalmazzák azt a felügyeleti struktúrát, amely a felügyelési tevékenységet nem szektorok szerint, hanem funkcionálisan osztja fel, egyrészt egy intézmények prudenciális felügyeletével foglalkozó hatóságra, másrészt pedig egy, a piacok jogszerű működéséért felelős hatóságra (twin peaks). Ezt a módszert elsőként Új-Zélandon alkalmazták, és ugyan nem terjedt el széles körben, de magát az elvet sok más felügyeleti hatóság is átvette azzal, hogy ha nincs is külön intézményhez telepítve a fogyasztóvédelmi funkció, de a szervezeten belüli elkülönítés egyértelműen látható. A feladatok ilyen szempontok szerinti megosztása arra az érdekkonfliktusra vezethető vissza, hogy a felügyeletnek egyrészt fel kell lépnie az intézmény minél biztonságosabb működése érdekében (ami együtt jár azzal, hogy az intézmény lehetőleg minél nyereségesebb legyen, hiszen így tudja növelni a nála elhelyezett ügyfélpénzek fedezetéül szolgáló szavatoló tőkéjét). Másrészt fogyasztóvédelmi okokból az ügyfelek érdekében is fel kell lépnie és többször olyan intézkedéseket kell hoznia, amelyek miatt a banknak súlyos kártérítéseket kell fizetnie, ami a biztonságos működését és az ügyfelek részéről fennálló bizalmat is megrendítheti. A twin peaks modell legjelentősebb képviselője jelenleg az Egyesült Királyság, amely esetében 2012-től a prudenciális felügyeletért a Bank of Englanden belül létrehozott Prudential Regulation Authority (PRA) a felelős, míg a fogyasztóvédelmi és piacfelügyeleti funkciót a Bank of Englandtől függetlenül működő Financial Conduct Authority (FCA) látja el. — 818 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

10.3.1.2. Felügyeleti struktúrák Magyarországon

Ha a magyar pénzügyi felügyelet strukturális kialakítását vizsgáljuk, akkor jól látható, hogy Magyarországon a fentiekben említett szinte mindegyik struktúra kipróbálásra került. A bankfelügyelet a kétszintű bankrendszer kialakítását követően a Pénzügyminisztériumon belül működött, majd 1991-ben önálló költségvetési szervként került megalapításra (Állami Bankfelügyelet), a tőkepiaci, biztosítási és pénztári felügyelet viszont továbbra is a Pénzügyminisztériumon belül maradt. 1997-től a bankfelügyeleti és a tőkepiaci felügyeleti szerv összeolvadt (ÁPTF), 2000-ben pedig létrejött a mind a négy nagy pénzügyi szektort egységesen felügyelő intézmény (PSZÁF). A PSZÁF tehát az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet, az Állami Biztosításfelügyelet és az Állami Pénztárfelügyelet összevonásával jött létre, mely 2000–2013-ig felügyelési, ellenőrzési, fogyasztóvédelmi és szabályozói jogkörökkel felruházva látta el feladatát. 2013-ban a PSZÁF megszűnt és az általa ellátott feladatok a Magyar Nemzeti Bankhoz kerültek. Ennek következtében Magyarországon a jegybank látja el valamennyi pénzügyi szektor feletti felügyeletet, ideértve a fogyasztóvédelmi funkciókat is. Ennek keretében az MNB folyamatosan figyelemmel kíséri a prudenciális, valamint a piacfelügyelés és a fogyasztóvédelem eszközeivel a pénz- és tőkepiaci intézmények, pénztárak, biztosítók, s a pénzügyi infrastruktúrát alkotó intézmények (szabályozott piac, elszámolóház, központi értéktár) tevékenységét, szükség esetén pedig intézkedéseket hoz.

10.3.2. Kockázat alapú felügyelés

Az 1990-es években egyre több ország bankfelügyeleti módszertanában jelent meg a kockázat alapú felügyelés. Korábban a bankfelügyeleti hatóságok elsősorban arra törekedtek, hogy a bankok tevékenységére a prudens működést biztosító szabályok kerüljenek kialakításra, és a felügyelet ellenőrzései is elsősorban arra irányultak, hogy a bank a működése során valamennyi jogszabályt betart-e (compliance based supervision). A 90-es évektől a szabályok által előírt követelményeket — 819 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

vizsgáló felügyeleti szemléletet már nem csak egyszerűen kiegészítette a kockázatok megfigyelésére, mérésére, belső döntéshozatali és limitrendszereire, valamint monitoringjára irányuló preventív és proaktív felügyeleti magatartás, hanem az sokkal inkább felügyeleti alaptevékenységgé vált (BdE, 2002). A kockázat alapú felügyelés lényegesen több felügyeleti mérlegelést és ezzel együtt nehezen összehasonlítható szubjektivitást visz a felügyeleti rendszerbe. A gyakorlati tapasztalatok alapján megállapítható, hogy még a kockázat alapú felügyelés sem tudja minden esetben megfelelően megakadályozni a jelentős veszteségek bekövetkezését. Viñals és Fiechter a globális pénzügyi válság felügyeleti okait kutató vizsgálatában azt állapítja meg, hogy a pénzügyi felügyeletek túlságosan is bíztak a bankok belső kockázatkezelési és ellenőrzési mechanizmusaiban, és még azokban az esetekben sem léptek fel proaktívan, amikor be tudták azonosítani a túl magas kockázatokat (Viñals–Fiechter, 2010). A 2000-es évekre mindez kiegészült egy újabb koncepcióváltással, amelyet immáron a rule-based vs. principle based felügyeleti szemlélet közötti eltérés jellemez (Quintyn, 2013). A filozófiai különbség a két szemlélet között abban jelenik meg, hogy míg a szabályozás alapú szemlélet a bankok tevékenységét részletesen leíró szabályrendszerrel kívánja behatárolni, addig az elvi alapú megközelítés egy jóval rugalmasabb rendszerben azokat az alapelveket rögzíti, amelyeknek való megfelelést a felügyeleti hatóság a banktól elvárja. Ez a szemlélet mind a bank, mind a felügyeleti hatóság számára egy rugalmas keretet jelöl ki, amelyen belül mindkét félnek marad bizonyos mozgástere, amelyben a bank egyedi jellemzőit, mint például a méretét, tevékenységének komplexitását, belső ellenőrzésének, kockázatkezelésének minőségét figyelembe lehet venni, és nem feltétlenül ugyanazt a részletes szabályrendszert kell minden egyes bankra ráerőszakolni. Míg korábban az elvi alapú szabályozás szinte kizárólag az angolszász típusú jogrendben létezett, addig mára ez a megközelítés szerepet kapott EU-direktívákban és a CRR-ben is, illetve jelentős szerepet kapott — 820 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

a CEBS, majd később az EBA által kidolgozott sztenderdekben is, aminek következtében a német típusú jogrendet alkalmazó országok is kénytelenek voltak átvenni az elvi alapú szabályozás egyes elemeit. Magyarországon ez a változás a merev jogrendszer miatt még sokáig kevéssé volt észlelhető, hiszen korábban az EU-irányelvek implementációja során sok esetben az igazságügyért felelős illetékes minisztérium megkövetelte azt, hogy egyes, az irányelvekben részletesen ki nem fejtett fogalmakat (pl. megfelelő, magas szintű, elegendő számú stb.) a hazai jogszabályok konkrétan meghatározzanak. Mindezek következtében a hazai jogszabályalkotók olyan szabályozási problémákat kellett megoldjanak a rendelkezésre álló rendkívül rövid határidők mellett, amelyekkel a direktíva előkészítői hosszú éveket töltöttek el anélkül, hogy meg tudtak volna egy közös szövegben egyezni. Mivel ma már a tőkekövetelmény számítás szabályait a közvetlenül hatályos CRR tartalmazza, amely gyakran épít az elvi alapú szabályozásra, ezért az MNB-nek, mint felügyeleti hatóságnak kell a saját módszertanában, állásfoglalásaiban meghatározni, hogy ezeket a korábban magyar jogszabályokban részletesen megfogalmazott szabályokat hogyan érvényesíti. Az elvi alapú szabályozás irányába való elmozdulás mindazonáltal nem feltétlenül segíti elő a felügyeleti konvergenciát, legfeljebb azzal, hogy a felügyeleti hatóságok az általuk alkalmazott alapelvek tekintetében megegyeznek. Az alapelv gyakorlati alkalmazásában azonban már olyan jelentős eltérések lehetnek, amelyek éppen a konvergencia ellen hatnak. Bár a felügyeleti hatóságok szeretik hangoztatni azt a tényt, hogy az ő gyakorlatuk az elvi alapú megközelítésen alapszik, a helyes gyakorlat a két szemléletmód egyidejű alkalmazása lehet. Az FSA (Financial Services Authority) az Egyesült Királyságban például 11 felügyeleti alapelvet határozott meg a maga számára, de ezek az elvek a gyakorlatban egy folyamatosan bővülő, de már jelenleg is több mint 8000 oldalas részletes szabálykönyvben jelennek meg. Black azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy maga az FSA is kénytelen volt módosítani az elvi alapú megközelítésen és sokkal konkrétabb szabályokat megfogal— 821 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

mazni a felügyelt intézmények felé (Black, 2010), illetve a CRR nagyon részletes követelményrendszere is azt mutatja, hogy az EU is finomít az elvi alapú szabályozáshoz való hozzáállásán. A kockázati alapú felügyelést nehezíti, hogy a bankoknak működésük során számos különböző kockázati típussal kell szembenézniük, amelyek egymással is többszörösen összetett kapcsolatban állnak.

10.3.3. Banki és befektetési szolgáltatási tevékenység elkülönítése

A befektetési és pénzügyi szolgáltatási tevékenységek szétválasztására, valamint a bankok saját számlás kereskedési tevékenységének korlátozására való törekvés nem új keletű, az 1929–33-as gazdasági világválságot követően az Egyesült Államokban a Glass–Stegall-törvény már előírta ezt. A válság tanulságainak levonása során ezért mind az USA-ban (Volcker-szabály), mind az Egyesült Királyságban (Vickers-jelentés) javaslatokat fogalmaztak meg a korlátozás bevezetésére. Ezzel egyidejűleg az Európai Unió megbízott egy szakértői munkacsoportot azzal, hogy dolgozzanak ki javaslatokat az EU bankrendszerének strukturális reformjára nézve. A munkacsoport 2012 októberében tette közzé jelentését, melyben több egyéb ötlet mellett javasolta, hogy amennyiben egy bank eszközein belül a kereskedési célú eszközök, valamint az eladásra tartott eszközök aránya megadott határértékeket meghalad, akkor a banknak kötelező legyen ezt a tevékenységét egy elkülönített vállalkozásba átcsoportosítania. Ez a javaslat nem zárná ki azt, hogy a bank egy ilyen tevékenységet végző társaságot tulajdonoljon, de a tevékenység leválasztásával elkülönítésre kerülne maga a bank, amelyet esetleges problémák esetén társadalmi okokból célszerű lehet megmenteni, valamint egy olyan társaság, ahol az államnak ez a társadalmi felelőssége nem áll fent.

— 822 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

2014. január 29-én az Európai Bizottság a Liikanen-jelentésre alapozva, és két nyilvános konzultációt követően közzétette az Európai Parlament és Tanács által kiadandó rendeletre vonatkozó konkrét javaslatát. A rendelet a globális rendszerkockázatúnak minősített, illetve a rendeletben rögzített határértékeket meghaladó méretű bankokra (ez az EU-ban körülbelül 30 bankot fed le) lenne alkalmazandó. Fő elemei: – A magas kockázatú tevékenységek végzésének tiltása. Tiltott a bank bármely egysége vagy kereskedője által, profitszerzés érdekében végzett saját számlás tevékenység, amelynek nincs kapcsolata az ügyfelek tevékenységével, vagy a bank kockázatának fedezetével, illetve a bankok nem fektethetnek be, és nem rendelkezhetnek részesedéssel fedezeti alapokban, vagy olyan entitásokban, amelyek saját számlás kereskedést végeznek, vagy fedezeti alapokat finanszíroznak. Kivételt képeznek a pénzfolyamatok kezelése érdekében végrehajtott pénzpiaci műveletek, az EU-állampapírokkal való kereskedés, valamint a tőkeáttétel nélküli, zárt végű EU-alapok. – A felügyeleti hatóságok felhatalmazása arra, hogy amennyiben az engedélyezett kereskedési tevékenység mérete bizonyos határértékeket meghalad, kötelezhessék a bankot a tevékenység leválasztására. A szeparálásról a döntést az összevont alapú felügyeletet gyakorló hatóság hozza, a csoport többi tagját felügyelő host hatóságok véleményének a kikérésével. A javaslat járulékos hatásaként megemlítendő, hogy a strukturális szabályozás a nemzetgazdasági szinten kedvezőbb tőke elosztást eredményezhet, mivel a nagy kockázatú, spekulatív jellegű ügyletektől a klasszikus banki hitelezés irányába tereli az érintett hitelintézeteket. Az Európai Bizottság 2018-ra vonatkozó munkatervében a jogszabálycsomag azonban a visszavonásra váró javaslatok között szerepel, mivel e témakörben 2015 óta nem történt előrelépés.

— 823 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

10.3.4. Digitalizáció és felügyelés Magyarországon

Ahogy az fentebb már bemutatásra került, hazánkban a pénzügyi közvetítőrendszer felügyelete 2000. április 1-jét megelőzően három különböző intézmény keretében működött, így az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet, az Állami Biztosításfelügyelet és az Állami Pénztárfelügyelet. Az informatikai felügyelés a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete létrejöttével kapott hangsúlyos szerepet. A 2000-es évek elején a helyszíni vizsgálatok domináltak, majd a későbbiekben hangsúlyosabbá váltak a kérdőíves jellegű felméréseken alapuló off-site vizsgálatok. Az elvárások jellemzően a COBIT módszertanra439 épültek, a felügyelők az ISACA440 által kibocsátott nemzetközi CISA441 minősítéssel rendelkeztek, ami a további szakmai minősítések mellett ma is fontos alkalmazási kritérium. A 2007-es évtől a PSZÁF informatikai vizsgálataihoz az informatikai auditkritériumok meghatározására szolgáló ajánlást442 is közzétett az informatikai rendszer védelméről, amelyet 2013-ban megújult tartalommal és formával443 igazított az informatikai és a biztonsági előírások változásaihoz. 2013 októberétől a Magyar Nemzeti Bank (MNB) átvette a pénzügyi közvetítőrendszer felügyeleti feladatkörét. A továbbiakban önálló osztályként, majd később főosztályként működő Informatikai felügyeleti főosztály az informatikai trendek átalakulása, a jogszabályok változása és a biztonságtudatosság térhódítása okán kiemelt szerepet kapott a vizsgálatok vonatkozásában. A főosztály felmérte a helyszíni és az off-site felügyelés tapasztalatait és a két módszert ötvözve új felügyelési z ISACA által kiadott COBIT módszertan informatikai irányítási célokat fogalmaz A meg az IT különböző területeire vonatkozóan és ezekhez ad referencia folyamatokat, melyek meglétét és működését az auditok során értékelni lehet. 440 Information Systems Audit and Controll Association http://isaca.org 441 Certified Information Systems Auditor http://www.isaca.org/Certification/CISA-Certified-Information-Systems-Auditor/Pages/default.aspx 442 A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének 1/2007. számú módszertani útmutatója a pénzügyi szervezetek informatikai rendszerének védelméről, Budapest, 2007. október. 443 A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének 1/2013. számú útmutatója az informatikai rendszer védelméről, Budapest, 2013. május. 439

— 824 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

módszertant alakított ki a pénzügyi közvetítőrendszer intézményeinek hatékonyabb felügyeletére, amely során a helyszíni vizsgálatok mellett az adatszolgáltatásokból származó adatok, illetve a vizsgálatok során bekért, az informatikai rendszerekben tárolt adatok vizsgálata is megtörténik. A korábbi, főleg biztonságirányítási fókuszú módszerek mellett az új vizsgálati módszertan kiegészült a technológiai, valamint az üzleti folyamatokon alapuló informatikai biztonsági vizsgálatokkal, illetve az informatikai rendszerek funkcionális vizsgálata is jelentős szerepet kapott. A funkcionális vizsgálatok mellett alkalomszerűen ún. teljes populációs adatelemzési vizsgálatokra is sor került, amelynek célja speciális adatelemző eszköz és módszertan segítségével az intézmény adatain eltérések és csalási lehetőségek felderítése. A pénzpiacon jelentkező digitalizációs törekvések okán megjelenő új informatikai megoldások – mint például a FinTech, a felhőszolgáltatások, a távoli azonosítás vagy a különféle elektronikus csatornákon történő fizetési műveletek – az informatikai felügyelés módszertanában is jelentős változásokat indukáltak. Az elektronikus csatornák egyre szélesebb körű térhódítása okán az MNB az időközben megújított – az informatikai rendszer védelméről szóló444 – ajánlása mellé kifejezetten az elektronikus csatornákra vonatkozó ajánlást445 is közzétett, amelybe a nemzetközi munkán alapuló, az EBA ajánlásában446 foglalt tapasztalatok implementálását is beleszőtte. orábban az MNB 1/2015. számú ajánlása az informatikai rendszer védelméről, K majd később a tartalmi aktualizáláson felül szemléletében jelentős változáson átment, jelenleg is hatályos, a Magyar Nemzeti Bank 7/2017. (VII. 5.) számú ajánlása az informatikai rendszer védelméről https://www.mnb.hu/letoltes/7-2017-informatikai-rendsz-ved.pdf 445 A Magyar Nemzeti Bank 15/2015. számú ajánlása az interneten keresztül nyújtott pénzügyi szolgáltatások biztonságáról https://www.mnb.hu/letoltes/a-magyar-nemzeti-bank-15-2015-szamu-ajanlasa-az-interneten-keresztul-nyujtott-penzugyi-szolgaltatasok-biztonsagarol.pdf 446 European Banking Authority: Végleges iránymutatások az internetes fizetések biztonságáról, London UK 2014. december 19. https://www.eba.europa.eu/documents/10180/1004450/EBA_2015_HU+Guidelines+on+Internet+Payments. pdf/313bf770-f673-4edf-a686-260f68422686 444

— 825 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

A pénzügyi közvetítőrendszer informatikai megoldásait költséghatékonysági és méretezési okokból egyre többen próbálják publikus felhőszolgáltatás keretében kiszervezni. A felügyelet komoly kockázatként értékelte az IT-költségekkel szemben a felhőszolgáltatásokba feltöltött adatok bizalmasságának és integritásának, illetve az adatok és rendszerek rendelkezésre állásának kikényszeríthetőségét és ellenőrizhetőségét. Az érdekmérlegelés során a korábban kiadott vonatkozó vezetői körlevelet447 az MNB szigorú ajánlással448 váltotta ki, amelyben meghatározta azokat a keretfeltételeket, amelyekkel biztosítható a pénzügyi közvetítőrendszer, valamint az annak szolgáltatásait igénybe vevő ügyfelek adatainak biztonsága. Az ügyfelek fizetési szokásainak és pénzügyi szolgáltatási igényeinek digitalizálása okán egyre nagyobb teret kapnak az ún. FinTech, InsurTech megoldások. A jellemzően bankok és biztosítók, illetve az ügyfeleik közé ékelődő kényelmi szolgáltatásokat nyújtó szolgáltatók felügyeletében is komoly változások várhatók. A vonatkozó európai uniós irányelv449 implementálása során az MNB folyamatosan törekszik az ilyen szolgáltatások egyszerűbb igénybevételének biztosítására. Ezen kívül vizsgálja az ún. Pénzügyi Innovációs Tesztkörnyezet (Regulatory Sandbox)450 hazai kialakításának lehetőségét, valamint az MNB Innovation Hub451 (Pénzügyi Innovációs Platform) információs tárházként, kommunikációs hubként és szabályozói támogató platformként üzemelve kívánja segíteni a ténylegesen felmerülő jogszabályi akadályok beazonosítását és az innovatív ötletek megvalósíthatóságát. PSZÁF 4/2012. számú Vezetői körlevele a pénzügyi szervezeteknél a közösségi és publikus felhőszolgáltatás igénybevételéből eredő kockázatokról. 448 A Magyar Nemzeti Bank 2/2017. (I. 12.) számú ajánlása a közösségi és publikus felhőszolgáltatások igénybevételéről https://www.mnb.hu/letoltes/2-2017-felhoszolg.pdf 449 Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2015/2366 irányelve (2015. november 25.) a belső piaci pénzforgalmi szolgáltatásokról és a 2002/65/EK, a 2009/110/EK és a 2013/36/EU irányelv és a 1093/2010/EU rendelet módosításáról, valamint a 2007/64/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről http://eur-lex.europa.eu/ legal-content/HU/TXT/?uri=CELEX%3A32015L2366 450 MNB: Innováció és Stabilitás FinTech Körkép Magyarországon https://www.mnb. hu/letoltes/konzultacios-dokumentum.pdf Bp. 2017. december. 451 MNB: Az Innovation Hub bemutatása: https://www.mnb.hu/innovation-hub/ 447

— 826 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

A pénzügyi közvetítőrendszer digitalizációs törekvései során komoly igény jelentkezett az ügyfelek távoli azonosítására. A pénzmosás és terrorizmus finanszírozása megelőzésére és megakadályozására kiadott törvényi rendelkezés452 lehetőséget biztosított a távoli ügyfélazonosításra, azonban ennek technikai és biztonsági keretei meghatározására az MNB elnökét hatalmazta fel rendeletalkotásra. A vonatkozó MNB-rendelet453 széles körű társadalmi egyeztetést követően került kialakításra, a rendelet meghatározza a távoli azonosítás és hitelesítés zárt rendszerére, auditjára, valamint a megfelelő biztonsági intézkedések elvégzésére vonatkozó részletszabályokat. Az MNB az informatikai felügyelés keretében különös gondot fordít tehát a pénzügyi közvetítőrendszer informatikai biztonságára, amel�lyel képes gondoskodni a pénzügyi közvetítőrendszer zavartalan, átlátható és hatékony működésének biztosításáról, a pénzügyi közvetítő rendszer részét képező személyek és szervezetek prudens működésének elősegítéséről, a tulajdonosok gondos joggyakorlásának felügyeletéről, az egyes pénzügyi szervezeteket, illetve a pénzügyi szervezetek egyes szektorait fenyegető, nemkívánatos üzleti és gazdasági kockázatok feltárásáról, a már kialakult egyedi vagy szektoriális kockázatok csökkentéséről vagy megszüntetéséről, illetve az egyes pénzügyi szervezetek prudens működésének biztosítása érdekében megelőző intézkedések alkalmazásáról, a pénzügyi szervezetek által nyújtott szolgáltatásokat igénybe vevők érdekeinek védelméről, a pénzügyi közvetítőrendszerrel szembeni közbizalom erősítése céljából.454

2017. évi LIII. törvény a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről és megakadályozásáról. 453 19/2017. (VII. 19.) MNB-rendelet a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről és megakadályozásáról szóló törvény végrehajtásának az MNB által felügyelt szolgáltatókra vonatkozó, valamint az Európai Unió és az ENSZ Biztonsági Tanácsa által elrendelt pénzügyi és vagyoni korlátozó intézkedések végrehajtásáról szóló törvény szerinti szűrőrendszer kidolgozásának és működtetése minimumkövetelményeinek részletes szabályairól. 454 A 2013. évi CXXXIX. törvény a Magyar Nemzeti Bankról 4. § (9) bekezdésében foglalt feladatok alapján. 452

— 827 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Legfontosabb fogalmak I., II., III. pillér bankfelügyelés Bázel I-II-III Bázeli Bizottság CRR/CRD felügyeleti alapelvek felügyeleti ágak

felügyeleti struktúra irányelvek és rendeletek home és host hatóság kockázat alapú felügyelés konszolidált felügyelet pénzügyi válság prudenciális követelmények

Felhasznált irodalom BCBS (2010): The Basel Committee’s response to the financial crisis: report to the G20., https://www. bis.org/publ/bcbs179.pdf Letöltés ideje: 2018. január 31. BCBS (2012): Core principles for effective banking supervision. http://www.bis.org/publ/bcbs230. htm Letöltés ideje: 2018. január 31. BdE (2002): Development of the risk-based approach to banking supervision, Report on Banking Supervision in Spain. 2002. Chap. II.5, pp. 92–98, Banco de Espana, http://www.bde.es/f/ webbde/COM/supervision/politica/SABER_INGLES.pdf Letöltés ideje: 2018. január 31. Biedermann Zs. (2012): Az amerikai pénzügyi szabályozás története. Pénzügyi Szemle, 57. évf., 3. szám, 2012., 337–354. p. Black, J (2010): The Rise, Fall and Fate of Principles Based Regulation, LSE Law, Society and Economy Working Papers 17/2010, 26 p. http://www.lse.ac.uk/collections/law/wps/WPS2010-17_Black. pdf. Letöltés ideje: 2018. január 31. Bokor Cs. – Lányi B. – Tapaszti A. (2015): A német bankrendszer három pillére. Hitelintézeti Szemle, 14. évf., Különszám, 172–190. p. Botos J. (1994): A magyarországi pénzintézetek együttműködésének formái és keretei. Köz-gazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Botos K. (1996): Elvesz(t)ett illúziók. A magyar bankrendszer helyzete és távlatai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Bafin (2018): Banking supervision, www.bafin.de Letöltés ideje: 2018. január 31. Bundesbank (2018): Banking Supervision, https://www.bundesbank.de/Redaktion/EN/ Standardartikel/Tasks/Banking_supervision/banking_supervision.html. Letöltés ideje: 2018. január 31.

— 828 —

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés Bundesministerium der Justiz und für Verbraucherschutz (1961): Gesetz über das Kreditwesen, https://www.gesetze-im-internet.de/kredwg/BJNR008810961.html. Letöltés ideje: 2018. január 31. Clavin, P. (2000): The Great Depression in Europe, 1929–1939. St. Martin’s Press Llc., United States of America. de Larosière, J. (2009): Report of the High-Level Group on Financial Supervision in the EU. 2009. február, http://ec.europa.eu/internal_market/finances/docs/de_larosiere_report_en.pdf. Letöltés ideje: 2018. január 31. Dragomir, L. (2010): European banking prudential regulation and supervision: a legal dimension, Routledge Research in Finance and Banking Law. Emmanuel, M.-D. (2015): ‘Trust is good, control is better’: The 1974 Herstatt Bank Crisis and its Implications for International Regulatory Reform, Adam Smith Business School, University of Glasgow, Glasgow, UK, http://eprints.gla.ac.uk/95628/1/95628.pdf. Letöltés ideje: 2018. január 31. Erik, B. – Ivo, M. (2008): The regulation and supervision of the Belgian financial system (1830 - 2005), Bank of Greece Working Paper. EU Commission (1986): COMMISSION RECOMMENDATION of 22 December 1986 on monitoring and controlling large exposures of credit institutions (87/62/EEC), https://publications.europa.eu/ en/publication-detail/-/publication/42d8add2-8943-4580-b792-d8a3a89b95d5 Letöltés ideje: 2018. január 31. EU Council (1973): Directive 73/183/EEC of 28 June 1973 on the abolition of restrictions on freedom of establishment and freedom to provide services in respect of self- employed activities of banks and other financial institutions, http://eur-lex.europa.eu/legal-content/GA/TXT/?uri=CELEX:31973L0183 Letöltés ideje: 2018. január 31. Hantos E. (1916): A pénzintézeti reform: A Pénzintézeti Központ törvényének és alapszabályainak jegyzetes szövegével (2. bővített kiadás). Pénzintézetek Országos Egyesülése, Budapest. Jakabb O. – Reményi-Schneller L. – Szabó I. (1941): A Pénzintézeti Központ első huszonöt éve (1916– 1941). Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. Viñals, J. – Fiechter, J. (2010): The Making of Good Supervision: Learning to Say “No”, IMF, 22 p., https://www.imf.org/external/pubs/ft/spn/2010/spn1008.pdf Letöltés ideje: 2018. január 31. Kobrak, C. – Troege, M. (2014): From Basel to Bailouts: Forty Years of International Attempts to Bolster Bank Safety, http://www.labex-refi.com/wp-content/uploads/2013/04/Working_paper_ FromBaselto-Bailouts_Troege_2014.pdf Letöltés ideje: 2018. január 31. Kovács Gy. (2013): A Dessewffyek a gazdaságelméletben és a gazdaságpolitikában. JATEPress Kiadó, Szeged. Kövér Gy. (1993): Az Osztrák-Magyar Bank, 1878–1914. In: Bácskai T. (szerk.): A Magyar Nemzeti Bank története I. Az Osztrák Nemzeti Banktól a Magyar Nemzeti Bankig (1816–1924). Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 259–342. p.

— 829 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok Mitchener, J. K. – Jaremski, M. (2012): The Evolution of Bank Supervision: Evidence from U. S. States. NBER Working Paper Series. No. 20603, http://histoireeconomique.ca/pdfs/2012/mitchenerjaremski.pdf. Letöltés ideje: 2018. január 31. Mooij, J. – Prast, H. M. (2002): A Brief History of the Institutional Design of Banking Supervision in the Netherlands. 2002. október, https://www.dnb.nl/binaries/ot048_tcm46-146058.pdf. Letöltés ideje: 2018. január 31. Office of the Comptroller of the Currency (2011a): A Short History. Comptroller of the Currency, Administrator of National Banks, US Department of the Treasury. https://www.occ.treas.gov/about/what-we-do/history/OCC%20history%20final.pdf. Letöltés ideje: 2018. január 31. Office of the Comptroller of the Currency (2011b): The OCC in Challenging Times. Comptroller of the Currency, Administrator of National Banks, US Department of the Treasury. https://www.occ.gov/about/what-we-do/history/The%20OCC%20in%20Challenging%20 Times%20Exalt_5.pdf. Letöltés ideje: 2018. január 31. Reserve Bank of Australia (1995): Implications of the Barings Collapse for Bank Supervisors, Reserve Bank of Australia Bulletin, 1995 november. Quintyn, M. (2013): Principles versus Rules in Financial Supervision—Is There One Superior Approach?, QFinance Newsletter, http://www.financepractitioner.com/regulation-best-practice/principlesversus-rules-in-financial-supervisionis-there-one-superior-approach?page=1. Letöltés ideje: 2018. január 31. Seregdi L. (2015): A szavatoló tőke szerepe a hitelintézetek prudenciális szabályozásában, 2015. április, https://www.mnb.hu/letoltes/a-szavatolo-toke-szerepe-a-hitelintezetek-prudencialisszabalyozasaban-1.pdf. Letöltés ideje: 2018. január 31. Seregdi L. (2016): A pénzügyi felügyeletek közötti nemzetközi együttműködés gyakorlata, a továbbfejlesztés szükségessége és lehetséges irányai. PhD értekezés, Kaposvári Egyetem, 2016. Tomka B. (2000): A magyarországi pénzintézetek rövid története (1836–1947). Aula Kiadó Kft., Budapest. Varga B. (2016a): 100 éve alakult a Pénzintézeti Központ. Hitelintézeti Szemle, Budapest. XV. évfolyam, 1. szám, 124–144. p. Varga B. (2016b): A magyar bankfelügyelés megszervezése (19. század második fele – 20. század eleje). Gazdaság és Pénzügy, Budapest. III. évfolyam, 1. szám, 61–80. p. Varga B. (2017): Pénzügyi felügyelés a két világháború közötti Magyarországon. Hitelintézeti Szemle, Budapest. XVI. évfolyam, 1. szám, 143–161. p. Walder Gy. (1939): Bankellenőrzés és bankpolitika. Közgazdasági Szemle, Budapest. LXIII. évfolyam, 443–476. p.

— 830 —

11.

Köszönetnyilvánítás Az MNB Könyvsorozatának legújabb kötetének elkészítését elsősorban a bankválságokról és az innovációkról szóló ismereteink és tudásunk elmélyítése ihlette. A kötet szerkesztői szerint a pénzügyi válságok alaposabb megértéséhez meg kell ismerni a bankválságok történetét, kialakulásuk okait, illetve kezelésük lehetséges módozatait. A kötetben szereplő tanulmányok az első írásos dokumentumok megszületésétől napjainkig követik nyomon a pénz és a bankok szerepének a változásait, bemutatva azokat az innovációkat, amelyek előrevitték a pénzügyek fejlődését, illetve azokat is, amelyek kudarccal végződtek. A kötet nemcsak a bankok kialakulásának és fejlődésének a történetét mutatja be, hanem segít eligazodni a pénzügyi szektort érintő aktuális kihívások, s az arra adandó, napjainkban formálódó válaszok között is. Ez utóbbi tanulmányok támaszkodnak a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának döntéseire, valamint az azt megalapozó elemzésekre, műhelymunkákra és a különböző szakmai fórumok vitáinak eredményére. A szerkesztők köszönettel tartoznak Matolcsy Györgynek, Nagy Mártonnak, Gerhardt Ferencnek és Windisch Lászlónak ösztönző támogatásukért, valamint a Monetáris Tanács valamennyi tagjának szakmai észrevételeikért. Kiemelt köszönet illeti a kötetben szereplő tanulmányok szerzőit, akik név szerint: Banai Ádám, Benk Szilárd, Eperjesi Zoltán, Eszes Dorottya, Fenyvesi Réka, Kajdi László, dr. Kandrács Csaba, Kiss Attila, Kollarik András, Mamira Zoltán, Mladonyiczki Balázs, Papp István, Sajtos Péter, Seregdi László, Szabó Beáta, Szakács János, Szebeny Miklós, Szegfű László Péter, Török Gergő, Tőrös Ágnes, Urbán Ákos, Varga Bence és Varga Lóránt. Köszönet illeti a keretes írások elkészítőit is, akik név szerint: Berkó Lajos, Bögöthy Zoltán, Eperjesi Zoltán, Mladonyiczki Balázs, Nagy Ágnes és Vajda Bertalan. A kötet szerzői hálával tartoznak — 831 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

azoknak is, akik bizonyos témák feldolgozásával segítették a kötet elkészítését. Dr. Izsák Gábor az Amerikai Egyesült Államok betétbiztosítási rendszerének kialakításáról szóló rész elkészítésével, Andrási Zoltán pedig a hazai banki informatika fejlődésének fontosabb mozzanatainak összegyűjtésével járult hozzá a könyv megszületéséhez. Köszönjük Hergár Eszternek, hogy az MNB Könyvsorozat korábbi köteteihez hasonlóan, ezúttal is segítette a kötettel kapcsolatos kommunikációs tevékenységet. A szerzők és a szerkesztők hálával tartoznak a szerkesztési és koordinációs munkákért Egervári Rékának, Papp Istvánnak és Schindler Istvánnak, valamint Vajas Ákosnak, aki értékes tanácsaival segítette a könyv arculatának kialakítását. Köszönet illeti a kötet tördelési és grafikai munkáiért Szabó Somát és Pavela Károlyt, valamint a nyelvi lektorálásért Wéber Krisztinát. A szerkesztők és a szerzők köszönettel tartoznak Csonka Istvánnak, Bajcsy Majának, Balogh Sándornak és minden kollégának, akik részt vettek a könyv elkészítésének valamelyik szakaszában, azért a lelkiismeretes és odaadó munkáért, amely nélkül e kiadvány nem jelenhetett volna meg.

— 832 —

Rövídítések jegyzéke ABC

Agricultural Bank of China

Artificial Intelligence (mesterséges intelligencia)

ALM

Asset and Liability Management (eszköz-forrás menedzsment)

API

Application programming interface

ASEAN

Association of Southeast Asian Nations (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége)

ASIC

Australian Securities and Investments Commission

ATM

Automated Teller Machine (készpénzkiadó automata)

BCB

Banco Central do Brazil

BCBS

Basel Committee on Banking Supervision

BCCI

Bank of Credit and Commerce International

BIBF

Bangkok International Banking Facilities

BIS

Bank for International Settlements

BOC

Bank of China

BoE

Bank of England

BoJ

Bank of Japan

BOT

Bank of Thailand

BRRD

Bank Recovery and Resolution Directive

BSA

Bank Secrecy Act

CCP

Central Counterparty

CEBS

Committee of European Banking Supervisors (Európai Bankfelügyelők Hatósága)

CHF

Svájci frank

CISA

Certified Information Systems Auditor

COBIT

Control Objectives for Information and Related Technology

CRD

Capital Requirement Directives

CRR

Capital Requirements Regulation

Delegated Act

DCA

Deposited Currency Account

CTR

Currency Transaction Report

— 833 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

DJBP

digitális jegybankpénz

DLT

Distributed Ledger Technology

DNB

De Nederlandsche Bank

DSR

Debt service ratio (adósságszolgálati ráta)

EBA

European Banking Authority (Európai Bankhatóság)

European Commission

ECB

European Central Bank (Európai Központi Bank)

EFR

European Financial Services Round Table

EIOPA

European Insurance and Occupational Pensions Authority (Európai Biztosítás- és Foglalkoztatói-nyugdíj Hatóság)

EKB

Európai Központi Bank

ELB

effective lower bound (effektív alsó korlát)

ENSZ

Egyesült Nemzetek Szervezete

ESMA

European Securities and Markets Authority (Európai Értékpapír-piaci Hatóság)

ESRB

European Systemic Risk Board (Európai Rendszerkockázati Testület)

European Union (Európai Unió)

EUR

euro

Ernst&Young

FASAB

Federal Accounting Standards Advisory Board

FATF

Financial Action Task Force

FCA

Financial Conduct Authority

FDI

Foreign Direct Investment (közvetlen külföldi tőkebefektetés)

FDIC

Federal Deposit Insurance Corporation

Fed

Federal Reserve Bank

FinTech

Financial Technology

FSB

Financial Stability Board

GdC

Groupe de Contact

GDP

Gross domestic product (bruttó nemzeti össztermék)

G-SIFI

Global Systemically Important Financial Institutions

HSBC

The Hongkong and Shanghai Banking Corporation

HKMA

Hong Kong Monetary Authority

HUF

Hungarian Forint (magyar forint)

— 834 —

11. Rövídítések jegyzéke

IAA

Internal Assessment Approach

IBFC

International Business and Financial Centre

IBM

International Business Machines

ICAAP

Internal capital adequacy assessment process

ICBC

Industrial and Commercial Bank of China

IFC

International Finance Corporation

IFRS

International Financial Reporting Standards

IMF

International Monetary Fund (Nemzetközi Valutaalap)

IMM

Internal Model Method

InsurTech

Insurance Technology

IoT

Internet of Things

IRB

Internal Ratings-Based

IRCJ

Industrial Revitalization Corporation of Japan

ISACA

Information Systems Audit and Controll Association

ITS

Implementing technical standard (végrehajtás-technikai sztenderd)

KfW

Kreditanstalt für Wiederaufbau (Újjáépítési Hitelbank)

LCR

Liquidity Coverage Ratio (likviditásfedezeti ráta)

LGD

Loss Given Default (bedőlés esetén várható veszteség)

LIBOR

London Inter-bank Offered Rate (Londoni bankközi referencia-kamatláb)

LTCM

Long-Term Capital Management

MAS

Monetary Authority of Singapore

MBS

Mortgage-Backed Security (jelzálog-fedezetű értékpapír)

MKB

Magyar Külkereskedelmi Bank

MNB

Magyar Nemzeti Bank

MPOSZ

Magyarországi Pénzintézetek Országos Szövetsége

MREL

Minimum requirement for own funds and eligible liabilities

NAL

No enforcement action letters

NBB

National Bank of Belgium

NCD

Negotiable Certificate of Deposit

NCTA

National Cable and Telecommunications Association

NPL

non-performing loan (nemteljesítő hitel)

— 835 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

NSFR

Net Stable Funding Ratio (nettó stabil forrásellátottsági ráta)

OCC

Office of the Comptroller of the Currency

OCPE

Office Central de la Petite Épargne

OECD

Organisation for Economic Co-operation and Development (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet)

OKH

Országos Központi Hitelszövetkezet

OMB

Osztrák-Magyar Bank

ONB

Osztrák Nemzeti Bank (Österreichische Nationalbank)

OTP

Országos Takarékpénztár

P2P

peer-to-peer (személyközi, közvetlen)

PAD

Payment Account Directive

PBOC

People’s Bank of China

PCBC

People’s Construction Bank of China

PIN PKO

Personal Identification Number

PoS

proof-of-stake

PoW

proof-of-work

PRA

Prudential Regulation Authority

PSD

Payment Services Directive

PSZÁF

Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete

RCC

Resolution and Collection Corporation

RFC

Reconstruction Finance Corporation

Rt.

Részvénytársaság

RTGS

Real-time Gross Settlement System (valós idejű bruttó elszámolási rendszer)

RTS

Regulatory Technical Standard

SDR

Special Drawing Rights

SREP

Supervisory Review and Evaluation Process

SWIFT

Society for Worldwide Interbank Financial Telecommunication

TLAC

Total Loss-Absorbing Capacity

TRIS

Thai Rating and Information Service

UNODC

United Nations Office on Drugs and Crime

USA

United States of America (Amerikai Egyesült Államok)

USD

Amerikai dollár

Powszechna Kasa Oszczędności

— 836 —

Keretes írások, ábrák és táblázatok jegyzéke Keretes írások jegyzéke 3-1. keretes írás: Bizánc és a középkori arab világ pénzügyletei

3-2. keretes írás: A kamat egyházi megítélése a középkorban

3-3. keretes írás: A selyemút

3-4. keretes írás: A Fuggerek és magyarországi kapcsolataik

3-5. keretes írás: Az Amsterdamsche Wisselbank megalakulása

107

3-6. keretes írás: A holland tulipánmánia

113

4-1. keretes írás: Hitel, Világ, Stádium – Széchenyi István művei

141

4-2. keretes írás: Rothschildek, Sinák

149

4-3. keretes írás: A kétszintű bankrendszer kialakulása

170

4-4. keretes írás: Az aranystandard klasszikus korszaka és a központi bankok elterjedése

176

4-5. keretes írás: Az agrárszövetkezeti modell a Crédit Agricole példáján

185

4-6. keretes írás: A pénzteremtés folyamata és a kamat jelentősége

193

4-7. keretes írás: Bankjegyek Skóciában

200

4-8. keretes írás: A déltengeri buborék

213

4-9. keretes írás: Az első bankjegykibocsátás a Habsburgok országaiban

246

4-10. keretes írás: Az ideiglenes magyar jegybank

265

4-11. keretes írás: Az első globális krízis – az 1857-es tőzsde- és hitelválság

270

5-1. keretes írás: Ipari kémkedés Nagy-Britanniában a 19. század folyamán

293

5-2. keretes írás: Német-római Császárság, Német Szövetség, Német Császárság, német egység

302

5-3. keretes írás: Magánbankok

303

5-4. keretes írás: Az első német „bankszanálás”

306

5-5. keretes írás: A Deutsche Bank első évtizedei

310

5-6. keretes írás: Szászország takarékpénztárai

332

5-7. keretes írás: Landschaftok, az első német jelzáloghitelintézetek

342

— 837 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok 5-8. keretes írás: A német hitelintézeti rendszer ma

349

5-9. keretes írás: A City of Glasgow Bank bukása

350

5-10. keretes írás: Az első és a második amerikai bankcsőd

368

5-11. keretes írás: Az amerikai aranyláz

375

5-12. keretes írás: Az elszámolóházak kialakulása és fejlődése

405

5-13. keretes írás: Pártok és pártrendszerek a kiegyezés előtt és után

409

5-14. keretes írás: Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság megalapítása a krízis évében

414

5-15. keretes írás: Céhek és kamarák

423

5-16. keretes írás: 1873 – a második globális válság

430

5-17. keretes írás: Az univerzális bankok kialakulása és elterjedése

452

5-18. keretes írás: Jelzáloghitelezés a kiegyezés korában

461

5-19. keretes írás: A Latin Érmeunió

472

6-1. keretes írás: Állami segítségnyújtás a második világháború előtti bankválságok alatt

515

6-2. keretes írás: Bankrablások története

539

7-1. keretes írás: Bankválságok fiskális költsége a második világháború után

582

7-2. keretes írás: Bankválságok fiskális költsége a 2008-as pénzügyi válság idején

612

7-3: keretes írás: A pénzmosás és az az elleni harc történeti áttekintése

613

8-1. keretes írás: Hype ciklus a technológiai innovációk esetében

637

8-2. keretes írás: Kihívás előtt a hagyományos fizetési rendszerek? – Bitcoin és egyéb altcoinok

642

8-3. keretes írás: Összehasonlítás – FinTech innovációk régen és most

646

8-4. keretes írás: „Az adat a jövő aranya” – régi szereplők új tevékenységgel

651

9-1. keretes írás: Virtuális pénzek típusai

699

9-2. keretes írás: A DJBP megvalósításának különböző esetei

711

9-3. keretes írás: Kinél jelentkezik a pénzkibocsátás haszna?

723

10-1. keretes írás: Banki működési kockázatok

751

10-2. keretes írás: A befektetési és a kereskedelmi banki tevékenységek szétválasztása az USA-ban

760

10-3. keretes írás: A Herstatt bankház bukása

769

10-4. keretes írás: A BCCI-botrány

772

10-5. keretes írás: Konszolidált felügyelet

774

— 838 —

Keretes írások, ábrák és táblázatok jegyzéke

Ábrák jegyzéke 3-1. ábra: Hammurápi törvényoszlopa (Kr. e. 18. század)

3-2. ábra: Aranykarikák mérése egy egyiptomi falfestményen (Kr. e. 14. század)

3-3. ábra: Lüdiai érme (Kr. e. 6. század)

3-4. ábra: Görög dekadrachma (Kr. e. 467–465)

3-5. ábra: Fatáblára írt üzleti levél Észak-Angliából, Vindolanda erődjéből (1–2. század)

3-6. ábra: Toscanai bankár munka közben (14–15. század)

3-7. ábra: 1375-ös kínai 1 guan

3-8. ábra: Firenzei aranyforint (1347)

3-9. ábra: Pénzverés

3-10. ábra: Az amszterdami tőzsde (1653)

3-11. ábra: Jakob Fugger és könyvelője az irodájában – mögöttük a kötetek a városok neveivel, amelyekkel a bankár üzleti kapcsolatban állt

102

3-12. ábra: Holland fluyt hajó

104

3-13. ábra: Bruges-i daru a középkorban

104

3-14. ábra: A Wisselbank a régi középkori amszterdami városházán kezdte meg tevékenységét

108

3-15. ábra: Fekete tulipánok

116

4-1. ábra: Európa 1815-ben

130

4-2. ábra: Az 1848-as forradalmi hullám Európában

133

4-3. ábra: Gyarmatbirodalmak 1800-ban

136

4-4. ábra: A Habsburgok uralma alatt lévő országok és régiók 1816 és 1867 között

138

4-5. ábra: Magyarország uralkodói 1740 és 1916 között

139

4-6. ábra: Széchenyi István

142

4-7. ábra: Az első fontosabb vasútvonalak dátuma egyes európai országokban

147

4-8. ábra: Mayer Amschel Rothschild

150

4-9. ábra: A Bank of England régi épülete, a Manison házból nézve (egy 1730-as illusztrációból)

156

4-10. ábra: 5 fontos bankjegy 1729-ből, amely Walesben és Angliában volt érvényes

160

4-11. ábra: Londoni csekk 1725-ből

161

4-12. ábra: Az 1870-es években a York Union Banking Co Ltd. által kiadott 5 fontos bankjegy

168

— 839 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok 4-13. ábra: Hugh McCulloch, (1808–1895) az 1863-as National Bank Act sikeres kivitelezője

175

4-14. ábra: Az arany és az ezüst árfolyamának alakulása

178

4-15. ábra: Az Egyesült Királyság inflációs indexe 1750 és 2001 között

184

4-16. ábra: Az első Crédit Agricole székház Salins-ben

187

4-17. ábra: A Déltengeri Társaság részvénye

218

4-18. ábra: A Habsburg korona alá tartozó országok és régiók 1816 és 1867 között

243

4-19. ábra: Antizipationsschein 1813-ból

247

4-20. ábra: Takarékpénztárak Ausztriában és Magyarországon 1845, 1848

252

4-21. ábra: Ullmann Mór (Móricz), a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank egyik alapítója

258

4-22. ábra: A magyar takarékpénztárak és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank betétforgalma 1843 és 1847 között

261

4-23. ábra: (Conlegner Károly által) kézzel írt Kossuth-bankó

266

4-24. ábra: A Seamen’s Savings Bank elleni roham 1857-ben

272

5-1. ábra: Az egy főre jutó nemzeti jövedelem becslése a kiválasztott országokban 1700 és 1913 között (1990-es amerikai dollárban számítva)

287

5-2. ábra: A Lombe által megalapított selyemfeldolgozó malom

295

5-3. ábra: A Német Szövetség 1815 és 1866 között

301

5-4. ábra: A Metzler bank székháza 1849 körül

304

5-5. ábra: A Schaaffhausen’sche Bank székháza Kölnben

307

5-6. ábra: A Deutsche Bank berlini épülete a híres függő boltívvel

311

5-7. ábra: A Német Császárság 1871 és 1918 között

314

5-8. ábra: August Borsig mozdonygyára (1847)

315

5-9. ábra: Az egyes pénzintézettípusok százalékos részesedése a német pénzintézetek összesített mérlegfőösszegéből 1860 és 1913 között

320

5-10. ábra: Magánbankok és Aktienbankok száma a Német Császárságban 1891, 1902, 1911

327

5-11. ábra: Egy berlini takarékpénztár ügyfélfogadó tere 1894-ben

328

5-12. ábra: Takarékpénztárak Poroszországban 1839 és 1913 között

331

5-13. ábra: Hermann Schulze-Delitsch

337

5-14. ábra: Friedrich Wilhelm Raiffeisen

339

5-15. ábra: Raiffeisen-logóra emlékeztető tetődíszek Németországban

340

5-16. ábra: A Reichsbank épülete 1905 körül

346

— 840 —

Keretes írások, ábrák és táblázatok jegyzéke 5-17. ábra: A Reichsbank által 1908-ban kibocsátott 100 márkás bankjegy

348

5-18. ábra: Massachusetts Bay tartományának a térképe

354

5-19. ábra: William király háborús kampányai (1688–1697)

355

5-20. ábra: Az egyik legelső amerikai papírpénz 20 shilling értékben 1690-ből

359

5-21. ábra: Benjamin Franklin Pennsylvaniának nyomtatott 15 shillinges címletű bankjegye

361

5-22. ábra: Kontinentális egyharmad dolláros címletű bankjegy

364

5-23. ábra: Az Amerikai Egyesült Államok Első Bankja (First Bank)

367

5-24. ábra: A Farmers’ Exchange Bank tízdolláros bankjegye 1808-ból

369

5-25. ábra: Egydolláros bankjegy a Tiverton Banktól 1857-ből

371

5-26. ábra: Az Amerikai Egyesült Államok Második Bankja (Second Bank)

373

5-27. ábra: Az eredeti San Francisco-i Pénzverde

378

5-28. ábra: Aranymosó a Mokelumne folyónál (1860)

380

5-29. ábra: Aranyásók dolgoznak egy, a víz elterelésével szabaddá tett folyómederben

381

5-30. ábra: A Quartz Stamp Mill a Grass-völgyben

381

5-31. ábra: Az első amerikai transzkontinentális vasút befejezése

394

5-32. ábra: A Federal Reserve első 100 dolláros saját bankjegye (1914)

400

5-33. ábra: A Federal Reserve működését befolyásoló testületek

403

5-34. ábra: A Federal Reserve decentralizált rendszerének szerkezeti-szervezeti felépítése

403

5-35. ábra: A pártviszonyok alakulása a dualizmus korában

412

5-36. ábra: Az Osztrák-Magyar Monarchia közös pénzügyei

417

5-37. ábra: A magyar gazdaság a dualizmus korában, 1867–1918

419

5-38. ábra: Az ipari részvénytőke megoszlásának változása 1900 és 1913 között

422

5-39. ábra: Mechwart András világhírű találmánya, az acélhengerszék

426

5-40. ábra: Korabeli gőzmalomrészvény

427

5-41. ábra: A gőzgépek iparági megoszlásának változása 1863 és 1884 között

428

5-42. ábra: Budapesti hengermalom

430

5-43. ábra: 1873. május 9., Fekete Péntek a Bécsi Értéktőzsdén (tőzsdekrach)

431

5-44. ábra: A Pest—Vác közötti vasútvonal megnyitása 1846-ban

436

5-45. ábra: A magyarországi vasúthálózat fejlődése 1867 és 1914 között

437

5-46. ábra: A MÁV gyorsvonati mozdonya 1874-ből

438

— 841 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok 5-47. ábra: Az Osztrák–Magyar Bank fiókhálózata és lakossági hitelkörzetei (1886-ból)

461

5-48. ábra: Az Osztrák–Magyar Bank kaposvári fiókja

470

5-49. ábra: Az Osztrák–Magyar Bank kaposvári fiókjának szolgáltatásai

471

5-50. ábra: Az 5 forintos bankjegy magyar oldala 1881-ből

474

5-51. ábra: A fenti bankjegy másik, osztrák oldala 1881-ből

474

5-52. ábra: Osztrák—magyar 100 koronás pénzérme 1908-ból (magyar változat)

477

5-53. ábra: 100 koronás bankjegy (1912)

477

6-1. ábra: Pénzügyi függőségi viszonyok az első világháború után

497

6-2. ábra: A Dow Jones részvényár-index alakulása

500

6-3. ábra: A felfüggesztett bankok számának alakulása

504

6-4. ábra: Az aranystandardhoz csatlakozott országok számának alakulása

514

6-5. ábra: Az arany német márkában kifejezett havi átlagos árfolyama

529

6-6. ábra: Bankrablások számának alakulása az USA-ban

541

6-7. ábra: Szabadság tér látképe

542

7‑1. ábra: A pénzügyi innovációk funkciói

556

7‑2. ábra: Az ATM-ek elterjedése az USA-ban

557

7‑3. ábra: A helyi kötvénypiacok növekedése Ázsiában

572

7‑4. ábra: A bankszektor által kihelyezett hitelek a GDP százalékában

573

7‑5. ábra: Bruttó hazai megtakarítás a GDP százalékában

574

7‑6. ábra: Rendszerszintű bankválságok száma a kezdetük éve szerint

582

7-7. ábra: A bankválságok fiskális hatásainak csatornái

583

7-8. ábra: A hitelállomány alakulása Japánban főbb ágazatonként

594

7-9. ábra: A japán megabankcsoportok kialakulása

597

7-10. ábra: A kínai bankok külföldi eszközállománya

600

7-11. ábra: Árnyékbanki eszközök a bankok tőkepufferéhez viszonyítva

604

7-12. ábra: A magánszektor GDP-arányos hitelállománya Kínában

605

7-13. ábra: A devizahitelezés térnyerésének folyamatábrája

611

7-14. ábra: A legköltségesebb bankválságok a 2008-as recesszió során

613

7-15. ábra: A pénzmosás fázisai

615

8-1. ábra: Tőkearányos és eszközarányos jövedelmezőség az USA-ban és az eurozónában

628

8-2. ábra: Nemteljesítő hitelek aránya a bruttó hitelállomány százalékában

629

— 842 —

Keretes írások, ábrák és táblázatok jegyzéke 8-3. ábra: A gazdasági válság és az azt követő folyamatok hatása a banki működésre

631

8-4. ábra: Az internethasználók és az interneten keresztül összekapcsolt eszközök száma

632

8-5. ábra: A következő 3-5 évre vonatkozó várakozások a FinTech innovációs erőfeszítések terén (2017)

637

8-6. ábra: A hype ciklus az idő és a várakozások függvényében

638

8-7. ábra: A FinTech újítások szerepe a pénzügyi szolgáltatási értékláncban

641

8-8. ábra: A Bitcoinok számának és átlagárának alakulása

643

8-9. ábra: Eszközarányos kamateredmény és működési költségek az EUtagállamokban

650

8-10. ábra: A FinTech megoldásokkal kapcsolatos szabályozói dilemma

663

8-11. ábra: Az Innovation Hub működésének sematikus folyamatábrája

666

8-12. ábra: A Regulatory Sandbox működésének sematikus folyamatábrája

668

8-13. ábra: Regulatory Sandbox nemzetközi példái és a bevezetés dátuma

670

8-14. ábra: A FinTech cégek előtt álló lehetséges fejlődési utak

672

8-15. ábra: A pénzügyi és a mobilszolgáltatói infrastruktúra fejlettsége régiónként

673

8-16. ábra: A legalább egy nem-tradicionális pénzügyi szolgáltatást használók aránya

676

9-1. ábra: A Bitcoinok számának alakulása a létrehozás óta

688

9-2. ábra: Eszközosztályok napi hozamának szórása 2017-ben

691

9-3. ábra: Virtuális pénzek árfolyamának százalékos változása 2017-ben

701

9-4. ábra: A Bitcoin által a felhasználók számára kínált előnyök és annak hátrányai

702

9-5. ábra: A kereskedelmi bankok stilizált mérlege a Bitcoin-állomány felépülésekor (A), illetve jegybanki kamatemeléskor (B)

707

9-6. ábra: A pénzpiac abban az esetben, ha kizárólag DJBP van a gazdaságban

711

9-7. ábra: A pénzügyi rendszer a DJBP népszerűsége, illetve a jegybanki rendelkezésre állás függvényében

713

9-8. ábra: A virtuális pénzek piaci kapitalizációjának összevetése más eszközökével

729

10-1. ábra: A banki működés legfontosabb jellemző kockázatai és szabályozási területei

750

10-2. ábra: Belső és külső védelmi vonalak a bankok működésében

787

10-3. ábra: Az EU bankszabályozás fejlődésének mérföldkövei

798

10-4. ábra: A válság elmélyülésének folyamata

807

10-5. ábra: A Pénzügyi Felügyeletek Európai Rendszere

814

— 843 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

Táblázatok jegyzéke 3-1. táblázat: Egy 2500 gulden értékű Viceroy-hagymáért kapható termékek listája

115

4-1. táblázat: Korai tartományi bankok az Egyesült Királyságban

162

4-2. táblázat: Az első részvénytársasági bankok Angliában

163

4-3. táblázat: Az Egyesült Királyság bankrendszere 1844-ben

164

4-4. táblázat: Az Egyesült Királyság bankrendszere 1884-ben

167

4-5. táblázat: A Szabályrendelet előírásai és a részvénytársasági formában működő magyar takarékpénztárak jellemzőinek különbségei

263

5-1. táblázat: Vasútvonalak hossza országonként 1840 és 1910 között (km)

289

5-2. táblázat: Kőszén- és nyersvasérc-kitermelés (millió tonnában)

289

5-3. táblázat: Egyes ipari ágazatok súlya és növekedési rátája Nagy-Britanniában és Németországban 1880 és 1913 között

293

5-4. táblázat: Az export és a strukturális változások szerepe a kiválasztott országokban és régiókban 1840 és 1910 között

299

300

5-6. táblázat: A hitelszövetkezetek száma Németországban 1860 és 1914 között

338

5-7. táblázat: A magyarországi hitelintézetek alakulása 1866 és 1895 között

443

5-8. táblázat: Értékpapír-kibocsátások és beruházások Magyarországon 1860 és 1873 között (a tőkeállomány növekedése; millió forint)

444

5-9. táblázat: Tőkebefektetések alakulása Magyarországon 1867 és 1900 között (évi átlag; millió forint)

445

5-10. táblázat: A budapesti bankok a nagybankká válás útján 1869 és 1904 között

446

5-11. táblázat: A külső és a belső tőke részesedése a magyarországi beruházásokból

457

5-12. táblázat: Jelzálogkölcsön-állomány és záloglevél-forgalom (év végén, millió osztrák forintban)

462

5-13. táblázat: Jelzáloghitelbank-modellek

465

6-1. táblázat: Az amerikai gazdasági válság néhány mutatószáma

502

6-2. táblázat: A Midland Bank fiókhálózatának bővülése 1910 és 1940 között

525

6-3. táblázat: A berlini nagybankok által elszenvedett likvid eszköz csökkenés százalékban a betétkivonások során

531

6-4. táblázat: A magyarországi hitelintézetek főbb mérlegtételei 1925 és 1938 között (millió pengőben)

538

— 844 —

Keretes írások, ábrák és táblázatok jegyzéke 7‑1. táblázat: Bankválságok hossza és költsége az ázsiai és a latin-amerikai országokban, 1970 és 2011 között

562

7‑2. táblázat: A fontosabb pénzügyi deregulációs intézkedések Thaiföldön

566

7‑3. táblázat: Latin-Amerika – A pénzügyi rendszer első generációs reformjai

576

7‑4. táblázat: A külföldi bankok részesedésének növekedése a feltörekvő gazdaságokban

579

7‑5. táblázat: A pénzügyi innovációk típusai

589

7‑6. táblázat: Bankrendszeri stressz előrejelző indikátorok

602

8-1. táblázat: A FinTech korszakok jellemzői

648

8-2. táblázat: A technológiai innovációk lehetséges pozitív hatásai a pénzügyi közvetítésre

659

8-3. táblázat: A technológiai innovációk lehetséges negatív hatásai a pénzügyi közvetítésre

660

9-1. táblázat: Az egyes pénzformák kategóriái

685

9-2. táblázat: A virtuális pénzek és a DJBP összehasonlítása

686

9-3. táblázat: A DJBP mellett működő pénzügyi rendszer osztályozása bankrendszerszint alapján

733

9-4. táblázat: A DJBP rendszer előnyei és kockázatai különböző jegybanki szempontok, illetve megvalósítási mód szerint

736

10-1. táblázat: A mikroprudenciális felügyeleti tevékenység főbb elemei

749

10-2. táblázat: Home és host felügyeleti szerepkörök megosztása az EU-ban

753

10-3. táblázat: Tőkekövetelmény-számítási módszerek a CRR alapján

791

10-4. táblázat: A Bázeli Bizottság által közzétett legfontosabb dokumentumok

792

10-5. táblázat: Az Európai Unió bankszabályozási jogi eszközeinek áttekintése

797

10-6. táblázat: A pénzügyi válságra adott globális és EU szabályozási válaszok összefoglalása

809

— 845 —

Részletes tartalomjegyzék

1. Előszó

2. Bevezetés 9 3. A kezdetek: Mezopotámiától Firenzén át Londonig

3.1. Az ókori világ civilizációi: Mezopotámiától Rómáig

3.2. Középkori bankügyletek: Itáliától német földig

3.3. Kora újkori pénzügyletek: az Újvilág felfedezésétől Londonig

4. Az I. ipari forradalom (1769–1850)

125

4.1. Geopolitikai bevezető, fontosabb események és államok 1769–1850 között

128

4.2. Gazdaság 1769–1850 között

143

4.3. Jegybankalapítások és a kétszintű bankrendszerek kialakulása

148

4.4. Az angol és a skót bankrendszer fejlődése, egyes válságok okai és következményei

197

4.5. Ausztria és Magyarország banki fejlődése a kiegyezésig

243

5. A II. ipari forradalom (1870–1914)

280

5.1. Geopolitikai helyzet, fontosabb gazdaságtörténeti fejlemények

283

5.2. A német hitelintézeti rendszer története a 19. században

300

5.3. Az amerikai bankrendszer fejlődése

352

5.4. A magyar bankrendszer fejlődése a kiegyezés után

407

— 846 —

Részletes tartalomjegyzék

6. A III. ipari forradalom (1918–1939), a megkésett és megszakított fejlődés kora

493

6.1. Világgazdasági átrendeződés az első világháború után

495

6.2. A nagy gazdasági világválság – a túltermelés és a túlhitelezés csapdájában

498

6.3. A New Deal, az állam színre lép – a bankszektorban is!

501

6.4. A nagy gazdasági válság szabályozói következményei: bankszabályozás az Amerikai Egyesült Államokban

506

6.5. Az Amerikai Egyesült Államok betétbiztosítási rendszerének kialakulása

507

6.6. Az aranystandard rendszer megszűnése és a nemzetgazdaságok bezárkózása

513

6.7. A bankrendszerek evolúciója és az innovációk megjelenése a kiemelt régiókban: USA, Európa, Magyarország

517

7. Bankrendszerek a II. világháború után

547

7.1. A geopolitikai helyzet a II. világháború után

550

7.2. Európa háború utáni újjáépítésének finanszírozása

553

7.3. Technológiai fejlődés a pénzügyi szektorban a II. világháború után

555

7.4. A fejlődő országok bankrendszereinek fejlődése és az azt övező veszélyek, különösen Ázsiában és Latin-Amerikában 561 7.5. A bankszabályozás globális egységesítése – Bázel I.

584

7.6. A bankrendszerek evolúciója egyes régiókban

587

8. A digitalizáció hatása a bankrendszerre

625

8.1. A globális pénzügyi válság és hatása a bankrendszerre

627

8.2. A 4. ipari forradalom, FinTech innovációk terjedése

631

8.3. FinTech innovációk potenciális hatásai a bankszektorra

648

— 847 —

Bankok a történelemben: innovációk és válságok

8.4. Szabályozási dilemmák és válaszok

662

8.5. Jövőkép

671

9. Digitalizáció és pénzrendszer

682

9.1. Digitalizáció és a pénzforgalom

683

9.2. Digitalizáció és a monetáris politika

698

9.3. Digitalizáció és a pénzügyi stabilitás

727

9.4. Fő megállapítások

735

10. Bankszabályozás és bankfelügyelés

742

10.1. A bankok működésének és felügyeletének sajátosságai napjainkban európai uniós kitekintéssel 10.2. A bankszabályozás és bankfelügyelés fejlődése

745 754

10.3. Koncepcionális kérdések a bankfelügyelés fejlődési irányvonalainak meghatározásában

816

11. Köszönetnyilvánítás

831

Rövídítések jegyzéke

833

Keretes írások, ábrák és táblázatok jegyzéke

837

— 848 —