Bogar b5 final

Bogár Gyula dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

© Bogár Gyula, 2011 © Ad Librum, 2011

Nyomda: Litofilm Kft., 2011 Felelős kiadó: az Ad Librum Kft. ügyvezetője www.adlibrum.hu info@adlibrum.hu ISBN 978-615-5110-31-3

Minden jog fenntartva!

Jelen könyvet, illetve annak részeit tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel – elektronikus úton vagy más módon – közölni a kiadó engedélye nélkül.

Bogár Gyula dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

Az 1956-os forradalom és azzal kapcsolatos események az életemben

Ad Librum Budapest, 2011

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

5

I. FEJEZET ELŐSZÓ De régen vérzel, szegény magyar!

Fegyvernek éle s bűnöd átka mar.

Remegve kérdem: tán már el se jő A gyászos múlt után a szebb jövő?

De Jézusom szelíd feddőn felel: Kicsiny hitű, miért kételkedel? Én úr vagyok vész és vihar felett, Hozzám kiálts, s megmentelek.

Mint sziklagát éltél egy ezredet, Vad ár paskolt, rongált és rengetett, Ha Jézus újraépít, akkoron Leszel dicső világítótorony.

Az 1956-os magyar októberi forradalmunk dicső világítótornya volt a szabadságért küzdő népeknek az egész világon. Forradalmunk oly sebet ejtett a Szovjetunión, melyet az sohasem tudott kiheverni, s végül 24 év múlva megsemmisült.

1956 októberében nem kételkedtünk, hanem hittük, hogy a gyászos múlt után eljő a szebb jövő. Akkor nem gondoltuk, hogy a magyarságukból kivetkőzött kormánytagok, ÁVH-sok és ügynökeik elárulják szabadságharcunkat. Azok, akiknek kötelességük lett volna a magyar nép szabadságának és jobb jövőjének biztosítása, nem a magyar népet, hanem az ateista, istentelen kommunizmust szolgálták. Szovjet csapatokat hívták be, hogy a magyarság szabadságvágyát elfojtsák. Sajnos becstelen tettük sikerrel járt.

A szovjet vezetők örömmel küldték tankjaikat, elfojtani forradalmunkat, mivel féltek, hogy a szabadság lángja átcsap a Szovjetunióba és a csatlós államokba is.

A forradalmat elvesztettük, de elvesztek azok is, akik behívták a szovjet csapatokat. Ugyanakkor a magyar nép elvesztette a hitét, meghasonlott önmagával.

1956 óta a magyar nép többsége nem hisz a vezetőiben, nem hisz a papjaiban, püspökeiben, sokan nem hisznek Istenben sem. A békepapok, besúgó püspökök a helyükön maradtak, de nem kiáltottak Jézushoz, hogy mentse meg a magyarságot. A csalódott hívők elhagyták a templomokat. Nem jött el a rendszerváltozás, a kommunisták és kiszolgálói maradtak a hatalmon. Sajnos, a nép azokban sem hisz, akik vis�sza akarják állítani a keresztény Magyarországot. Nem kellett a szovjet hordáknak lerombolni, lezülleszteni a templomokat, megtették helyettük a magyar békepapok és a besúgó püspökök. Ezek nemcsak a keresztet, de Jézust is kitiltották a templomból. A történelmi egyházak egy részét arra használták, hogy a sátán szolgái megkapják a fizetésüket. Magyarországon Jézus és követői nem szívesen látott személyek.

A világítótoronyban kiégtek a lámpák, s nincs, aki kicserélje azokat, sötétség uralja az országot. Remegve kérdem: tán már el se jő a gyászos múlt után a szebb jövő?

6

Bevezetés

BEVEZETÉS 1956-ot írtunk, történelmünk egyik legjelentősebb napját. 1956. október 23-án a kommunista magyar kormány parancsára a szabadságot és igazságot követelő fiatalok vére folyt a pesti utcákon. Igaz, a magyar kormány tagjai-nak jelentős része nem volt magyar származású. Ateista kommunistaként nem a magyar nép érdekeit védték, hanem az elnyomó szovjethatalomét, s azok kiszolgálóit. A sátán szolgái a szovjet tankok segítségével fojtották vérbe szabadságharcunkat. A kommunisták kerültek újra hatalomra, akik saját javukra hamisították meg az 1956-os forradalom valós történetét.

Az 1956-os forradalmat nehéz megérteni a mai generációnak, akárcsak egy eszkimónak megérteni a afrikaiak életét, vagy sivataghoz közel élőknek – akik sohasem láttak havat – elképzelni Alaszkát. A történteket csak úgy lehet valóban megérteni, ha vis�szaállítjuk abba az atmoszférába, abba a környezetbe, amelyben mindez történt. Ennek érdekében részleteket közlök az akkori politikai eseményekből, melyek befolyásolták a forradalom kimenetelét.

1956 csak alig több mint 10 évvel volt a II. világháború után. A győztes háborúból vesztes háború lett. Nagy-Britannia elvesztette gyarmatait, a V-2 rakétáktól valamint a német bombázástól több városa romokban hevert. Amerika rájött, hogy újra becsapták, a kis német náci helyett a nagy kommunista szovjethatalom lett az ellenség, melynek célja a világuralom megszerzése volt. Akkor ez nem volt lehetetlen elképzelés, mivel a pénzéhes emberek valóban kizsákmányolták a dolgozni kényszerülőket világszerte. Tehát a néptömeg hajlott a kommunista elvek felé, melyekről nem látták, hogy az elszigetelt Szovjetunióban milyen terrort és nyomort idéztek elő.

Voltak amerikai politikusok, akik nem akartak beavatkozni a II. világháborúba, mondván, intézze el inkább Németország a kommunista Szovjetuniót. Ez sem volt lehetetlen, mert tudjuk, hogy az ukránok a németek oldalára szegődtek, amikor a német csapatok Ukrajnába értek. Ez történt volna a többi szovjet államban is, ha Amerika nem segíti a szovjet hadsereget. A II. világháború után káosz volt az egész világon, nem törődött senki azzal, hogy mit művel a Szovjetunió az általa megszállt országokban.

Amerika megnyerte a háborút. A borzalmas pusztításokat mutatták a televíziók. Jóvátételül adták az úgynevezett Marshall-tervet, melyből felépítették Nyugat-Németországot, Japánt és más lerombolt államokat. Tehát Amerika pénzügyileg lett vesztes a háború miatt. A Moszkvából irányított magyar kormány, Tildy Zoltán, Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Kádár János, Nagy Imre, Gerő Ernő és elvtársaik gúnyos megjegyzéssel visszautasították az amerikai segélyt.

Pedig nagyon ráfért volna a lerombolt, kifosztott országra az ingyen segély. A szovjetek is megnyerték a háborút, de ők nemhogy segítették volna az általuk lerombolt országokat felépíteni, de követelték a jóvátételt. Emberek tízezreit vitték „málenkij robotra”, dolgoztatták őket, amíg bírták, csak egy kis százalék tért haza – azok is betegen – a Szovjetunióból. Gyárak, üzemek gépi berendezését leszerelték és kivitték a Szovjetuni-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

7

óba. Amerika követelte, hogy a szovjeteknek adott repülők, tankok, csapatszállító autók, lőszer, élelmiszer, gyógyszerek árát fizessék meg. Ezt Sztálin megtagadta, s emiatt kitört az úgynevezett hidegháború.

A kapitalizmus és a kommunizmus nagyobb ellensége volt egymásnak, mint a német nemzetiszocializmus. A nyugati politikusok rájöttek, hogy nem ilyen lovat akartak, a kommunizmus a fejükre nőtt. A háború bebizonyította, hogy az nyer, akinek a legnagyobb pusztító fegyver van birtokában. Nincs pontos adat arról, hány napon múlott, hogy nem a németek készítették el az atombombát, mely véget vetett a háborúnak. Ismeretes, hogy többször bombázták az angolok, amerikaiak a német kísérleti telepeket. A V-2 rakéta nemcsak nagy rombolást okozott Londonban, de oly félelmet és pánikot keltett, hogy szó volt arról, hogy Anglia kapitulál. A Peenemünde gyártelepet 1943. augusztus 17-én 596 angol bombázó támadta, és 1800 tonna bombát dobtak le. A gyárat megrongálták, de a kutatómérnökök életben maradtak, és 5 hónap múlva újra robbantak a V-2 rakéták Londonban.

Az amerikai és a szovjet vezetőket meglepte a gyorsan fejlődő német haditechnika, és szerettek volna minét több német kutatót megszerezni maguknak. A szovjetek közel 100 vagonnyi rakétaalkatrészt, részben összeszerelt V-2 tartozékot és több rakétakutatót vittek magukkal. A kiszivárgott hírek szerint megváltoztatták a nevüket, mindent megadtak nekik, de kényszerítették őket, hogy a kutatásokat éjjel-nappal folytassák. Így a szovjetek a német rakétafejlesztő mérnökök eredményeivel dicsekedtek.

Amerikai részről nyilvános az eset, megtudható, hogy kiket fogtak el, s hoztak az Egyesült Államokba. Az egyik legfontosabb személy a V-2 rakéta feltalálója és a gyártás vezetője, Wernher von Braun volt. Ez először úgy tűnt, hogy jó fogás, de a nyomozáskor kiderült, hogy Braun egyike a legfőbb háborús bűnösöknek. Braun 1934-ben belépett az SS-be, s az 185068-as szám alatt volt nyilvántartva. Peenemündébe és a Mittelwerk gyárba, ahol a V-2 rakétákat gyártották, a német munkaerőhiány miatt a koncentrációs táborokból vittek dolgozókat, akiknek több mint fele ott elpusztult.

Sokan Braunt okolták az emberáldozatok miatt, és követelték a kivégzését. Védői bizonyították, hogy a dolgozók halálát az angol és amerikai bombázások okozták. Természetesen azokat nem lehetett felelősségre vonni. Roosevelt, és Truman elnökök kijelentették: nem engedélyezik, hogy SS-ek, háborús bűnösök az USA-ban kapjanak menedéket.

Dr. von Braun az SS vezetők között.

Dr. von Braun, az űrrakéták atyja

8

Bevezetés

Sokáig nem hozták nyilvánosságra, hogy Braun és kutatótársai az USA-ban vannak.

Hosszú huzavona után Fort Blissbe, Texasba szállították őket egy laktanyába, amit nem volt szabad elhagyniuk. Rossz körülmények között tartották őket, sokszor az élelemre panaszkodtak, majd kérésüket, hogy a szétrepedt fapadlót linóleummal takarják le, megtagadták. Németországból hozott V-2 rakétarészeket raktak össze, arra nem volt lehetőség, hogy komoly kutatómunkát végezzenek.

1950-ben, a koreai háború kitörésekor Braunt és kutatótársait Huntsville-be, Alabamába szállították. Itt alkalmat adtak nekik a rakétakutatások folytatására. Az első Redstone PMGM rakéta alig 7 km-nyi hatótávolságot ért el. Az amerikaiaknak nem volt kedvük a háborúhoz, akkoriban a „nagy új ház, 2 autó a garázsban” volt a divat. Amerikában nem sokat törődtek a rakétafegyverekkel. Ugyanakkor a Szovjetunióban a német rakétakutató mérnökök titokban sikeres kísérleteket végeztek. 1956-ban az oroszok sokkal előbbre jártak a rakéta- és űrkutatás terén, mint az amerikaiak. Ezt bizonyítja az 1957. október 4-én sztratoszférába kilőtt Szputnyik-1, majd egy hónap múlva a Szputnyik-2, melyben a Lajka nevű kutya többször elhaladt az Egyesült Államok felett. Pánikot keltett az emberekben, hogy a szovjeteknek van olyan fegyverük, mellyel a világ bármely részére el tudnak juttatni egy atombombát.

Ezután mindent megadtak Braunnak és társainak, hogy fejlesszék a rakéta- és űrkutatást. A többi már történelem, az Explorer, Jupiter, Voyager, Apollo és a Saturn rakétákkal elérték a célt, az USA túlszárnyalta a Szovjetuniót. Dr. von Braun megmentette az Egyesült Államokat a szovjet veszélytől.

Nemzetünk a II. világháborúban való részvétele miatt többet vesztett, mint bármikor történelme folyamán. A magyarság a mai napig nem tudta kiheverni azt a kárt, amit a szovjet horda és az ateista kommunisták okoztak az országban. Nemcsak az országot rombolták le, hanem kiölték az emberekből a hitet. Az országnak nem volt magyar kormánya. Sztálin és elvtársai alakítottak kormányt szovjet állampolgárokból, majd Tildy Zoltán református papot tették az élére. Tildy azonnal biztosította Sztálint, hogy nem fog tenni semmit anélkül, hogy azt előzőleg ő jóvá ne hagyja. Tildy Zoltánra ráillik Máté ev. 6, 24: Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.

Sajnos Tildy Sztálinnak szolgált, ő írta alá a halálos ítéletét azoknak, akiknek csak az volt a bűnük, hogy a hazáért harcoltak. Ezért nevezték el palástos hóhérnak.

Az új kommunista kormány nemcsak az alkotmányt, zászlónkat változtatta meg, hanem az egész magyar népet. Elvették múltunkat, jelenünket. Aki magyar volt, az reakciós lett, a kommunisták uralkodtak még a templomokban is. A magyar nótákat is meg kellett válogatni, helyettük csasztuskákat tanítottak az iskolákban. Nem Isten volt a fontos, hanem Sztálin, a bölcs vezér. Aki ellent szólt, börtön, kilakoltatás lett a sorsa.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

9

Még menekülni sem lehetett, mert „vasfüggönyt” (két sor drótkerítés szöges dróttal, közötte aknák) tettek a nyugati határra.

Nem lehet leírni azokat a szörnyűségeket, amiket a szovjet és a kommunista kormány Rákosival vitt véghez az országban. Földet adtak a népnek, mert nem volt mezőgazdasági gép, ló, tehén, amivel megműveljék a földet. Majd jött a beszolgáltatás, kiszabták, hogy mit és mennyit kell beadni az államnak egy hold föld után. Akinek nem termett elég, vagy nem volt sertése, mástól kellett megvenni s beadni, máskülönben hat hónaptól két évig terjedő kényszermunkára büntették. Államosították a szabókat, cipészeket, minden kis vállalkozást. Két kommunista bement az üzletbe államosítási rendelettel, a tulajdonosnak át kellett adni minden kulcsot, lepecsételték a bejáratokat. A tulajdonosnak jelentkezni kellett 48 órán belül egy megadott címen, ott megmondták, melyik gyárban vagy építkezésen fog dolgozni. Sokakat vidékre helyeztek olyan munkára, amit sohasem csinált. A rendőrök igazoltatták az embereket, akinek nem volt érvényes munkaadó igazolványa, azt letartóztatták. Az óvodás, iskolás gyerekektől kérdezték a tanítók, hogy hallgatták-e a szülei a Szabad Európa Rádiót, ha igen volt a válasz, az ÁVH elvitte az apát, börtön, kényszermunka volt a büntetés.

Nem lehet leírni, amit át kellett élni az akkori korosztálynak. Egyencipőt, egyenruhákat készítettek a gyárak, azokban járt a nép nagy része. Aki jobb minőségű ruhát vásárolt, igazolni kellett, hogy honnan van a pénze. Majd következett a típusétel, az üzemi vállalati konyha. Eszi, nem eszi, jó vagy nem jó, nem volt más. Aki kifogásolta a helyzetet, büntetést kapott, kellett az ingyen munka.

Tudom, sokan írtak könyveket az akkori állapotokról, de az csak leírás, lehetetlen azoknak megérteni, akik mindazt nem élték át. Én csak megemlítettem egypár esetet, hogy legyen fogalma az olvasónak a forradalom előtti kommunista elnyomásról, melynek nyomai még ma is ott vannak a sokat szenvedett magyar népben és az országban.

A szerző saját, személyes élményeit írja le e könyvben, hogy elősegítse a forradalom igazi történetének megismerését. Többféleképp ismertették a forradalmat. Attól függően, ki hol volt, mit látott és kinek az érdekét szolgálta.

Voltak, akik pénzszerzés céljából írtak könyvet a forradalomról, ezek egyértelműen a kommunisták érdekében álltak. Ezek a bértollnokok összeszedték a kommunisták által kiadott közleményeket, melyek az ő érdekükben íródtak. Ezek közé tartozott az a hamis állítás, hogy 1956-ban a szovjet hadsereg felvonult, hogy Nyugat-Európát lerohanja, és a készen álló csapatokat vetették be a magyar forradalom leverésére.

Egy másik hamis állítás szerint Eisenhower, az USA akkori elnöke megüzente Titón és az amerikai-szovjet Bohlen nagyköveten keresztül a szovjet vezetőknek, hogy az USA nem kíván beavatkozni a magyar forradalom menetébe. Vagyis zöld lámpát jelzett a szovjethatalomnak.

10

Bevezetés

Az első állításra ésszerű a válasz. Ne gondolja senki, hogy a Szovjetuniónak nem volt olyan kémhálózata, mely alapján ne ismerte volna az egész európai helyzetet. A Szovjetunió csatlósai nem voltak megbízhatóak tíz év után sem. Erre bizonyíték az 1953-as kelet-német felkelés, az 1956-os lengyel lázadás, az 1956-os magyar forradalom, majd az 1968-as cseh lázadás.

A dicső Vörös Hadsereg katonái másképp gondolkoztak, mint amikor a német megszállás ellen harcoltak a saját hazájukban. Nekik akkor azt mondták: fel kell szabadítani az európai nemzeteket a kizsákmányoló kapitalistáktól. A szovjet katonák saját maguk tapasztalták, hogy hazudtak nekik, hisz Európában sokkal jobban élt az átlag munkás, mint a Szovjetunióban. A szovjet katonáknak a cserepes házban élő cigány már „burzsuj” volt.

A csatlós nemzeteket csak a saját kommunista kormányuk tudta sakkban tartani, akik a szovjet tankok nélkül nem maradhattak volna hatalmon. Tehát szó sem lehetett arról, hogy Európát a Szovjetunió leigázza. Az 1955-ben kötött Varsói Szerződés eredményezte Romániába és Csehországba a szovjet csapatok bevonulását, hogy jobban kézben tarthassák a kétes csatlós államokat. Hazánkban a II. világháború óta tartózkodtak szovjet csapatok, mivel a kommunista kormány nem maradhatott volna uralmon nélkülük.

A második állításra szintén ésszerű a válasz. Ismerni kell az amerikai politikát, amely tanult a két világháborúból: egyikbe sem akart beavatkozni, s végül sokat veszített. Bár két ellenséget, a németet és a japánt legyőzte, de a lerombolt országot újraépítette az amerikai adófizetők pénzén. Mondhatták, humánus, segíti a demokratizálódási folyamatot, olyan helyen, ahol az ő érdeke megköveteli. Ezek közé nem tartozott Kelet-Németország, Lengyelország és Magyarország sem. Bár a lengyeleknek volt külföldön menekült kormányuk, az USA nem segítette a poznani lázadást, azon kívül, hogy gazdasági segély adott Lengyelországnak.

1956-ban az USA nem volt diplomáciai kapcsolatban Magyarországgal. Az Amerika Hangját, a BBC-t, és a Szabad Európa Rádiót polgári személyek irányították, s azok nem képviselték az USA kormányának álláspontját. Bár ne így lett volna, de maradjunk az igazságnál. A forradalom alatt történt összes iratokat, telefonbeszélgetést, táviratot, hangfelvételeket titkos dokumentumokként kezelték harminc évig. Ma már könyv alakban nyilvánosságra hozták Department of State Publication 9789, Foregin Relation of the United States, 1955–1957 Volum XXV Eastern Europe címen az 1956-os forradalom hiteles történetét.

Az Egyesült Államoknak volt diplomáciai kapcsolata a Szovjetunióval, nem kellett tehát Titón keresztül üzengetni. Nincs is a titkos iratok között Eisenhower Titónak küldött üzenete. Megtalálható azonban a titkos iratok között az a félremagyarázott távirat, amit az amerikai-szovjet követnek, Bohlennek küldtek Moszkvába, hogy közölje a szovjet vezetőkkel. A távirat magyar fordítása a következő:

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

11

„Az Egyesült Államoknak semmiféle hátsó szándéka sincs a tekintetben, hogy függetlenséget követel a csatlós államoknak. Hamisíthatatlan óhajunk az, hogy azok a népek, akikből a mi nemzetünk élete származik, függetlenségüket visszakapják, és az ő szabad választásuk szerint legyen kormányuk. Mi nem úgy tekintünk azokra a nemzetekre, mint jövőbeli katonai szövetségesekre, hanem úgy, mint barátokra, akik részei az új és barátságos, de nem megosztott Európának. Biztosak vagyunk abban, hogy az ő függetlenségük, ha gyorsan és haladéktalanul megadatik, nagyban hozzájárul majd a béke stabilizálásához egész Európában, Nyugaton és Keleten egyaránt.”

A távirat érthetően bizonyítja, hogy Eisenhower nem jelzett zöld lámpát a Szovjetuniónak, és azt sem üzente, hogy az USA nem avatkozik be a forradalom menetébe. Akkor dúlt a hidegháború. Eisenhower tudta, hogy a Szovjetunió előbbre van a rakétakutatások terén, s nem volt felkészülve arra, hogy háborút kezdjen a szovjetekkel, akik mögött ott van Kína, és a nyugati országokban is erősek a kommunista pártok.

Dokumentumok tömege igazolja, hogy Nagy Imre a forradalom alatt állandóan tárgyalt a szovjet vezetőkkel a szovjet csapatok kivonulásáról, és a Kreml urai is kijelentették, hogy tárgyalnak ez ügyben. Nem volt tehát szükség külföldi beavatkozásra. Külföldi beavatkozásra november 4-én lett volna szükség, a szovjet hadsereg támadása ellen, de erre nem volt hajlandó senki. Azt is csak a kommunisták találták ki, hogy a spanyolok készen álltak a segítségnyújtásra, de az amerikaiak nem engedték őket felszállni a repülőgépre.

Akkori újsághír: A Népköztársaság Minisztertanácsa a spanyolországi nemzetközi brigádok magyar és hazánkban tartózkodó külföldi harcosainak tiszteletére vasárnap este fogadást adott az Országházban pár nappal azelőtt.

Kár, hogy nem maradtak ezek a nemzetközi brigádok még néhány napig, hogy segítsenek a szabadságharcunk győzelmében. A Titónak küldött üzenetet, az amerikai követnek, Bohlennek küldött távirat hamisítását a szovjet és a magyar kommunisták az Egyesült Államok elleni propagandára használták fel. Úgy állították be Eisenhowert, mint egy hatalmas diktátort, mint Sztálint és Hitlert, akik ha mondtak valamit, azt végre kellett hajtani. Eisenhower egy megfontolt hadvezér volt, aki nem bízott a D-day partraszállásban. Az Egyesült Államok elnöke lett, de tisztában kell lenni azzal, hogy mit tehet az USA elnöke. Ha amerikaiakat akarunk okolni azért, hogy nem avatkoztak be a magyar forradalomba, akkor a szenátorokat okoljuk. Azok tudták, hogy Nagy Imre körülvette magát kommunistákkal, Molotov fiúkkal és nem akarták a kommunizmust megbuktatni Magyarországon.

A Nagy Imre-kormány csak kis változást, reformkommunizmust akart. Lemosni a vért a kezükről, hogy tiszta kézzel folytassák azt, amit abba sem hagytak. Visszamenni 1953-ba az új szakasz folytatására addig, amíg az elvtársak meg nem erősödnek, s azu-

12

Bevezetés

tán pedig jöhetett volna újra a kitelepítés, B-lista, sztahanovista norma és a Szovjetunió dicsőítése. Ezt látták a külföldiek, és ehhez nem akart senki asszisztálni.

A kommunistáknak nem számított, hány tíz- vagy százezer magyart gyilkolnak le a szovjet katonák és az ÁVH-sok. Nekik az volt a legfontosabb, hogy megtartsák uralmukat. Az igazi forradalmárokat, akiket el tudtak fogni, elhallgattatták, börtönbe vetették, majd kivégezték, ezt követően kisajátították a forradalmat. Ebben segítségükre voltak az igazságszolgáltatás elől menekült ÁVH-sok, akik október 24-én már a nyugati határ túloldalán voltak. Az emigrációban ők lettek a legnagyobb szabadságharcosok, akik benzines üvegekkel robbantották fel a szovjet tankokat a pesti utcákon még november 14-e után is. Szomorú, hogy máig sem tiszta a valós története az 1956-os szabadságharcunknak. Szégyen egy nemzetre, ha nem írja le történelmét a valóságnak megfelelően, legyen az jó vagy rossz. Az ok abban keresendő, hogy a kommunisták nem nemzetiek, ők világuralomra törekedtek, és mindent elfojtottak, ami nemzeti, és a mai napig befolyásolják történelmünket.

A forradalom valójában szabadságharccá vált, miután a Kossuth rádió bejelentette, hogy a kormány szovjet csapatokat hívott Budapestre a tüntetők leverésére. Akkor még csak a Rádiónál voltak lövöldözések – pár száz civil visszalőtt az ÁVH-sokra, amiért azok a tüntetők közé lőttek. A rádióbejelentésre szakadtak fel a soha be nem forrt sebek, tört ki az elfojtott gyűlölet a szovjeturalom és kiszolgálói ellen.

Történelmünk folyamán nem mutathatunk fel más olyan gyalázatos tettet, mely nemzetünket érte 1945-ben, amit a szovjet csapatok követtek el a fegyvertelen népen.

Volt a történelmünk folyamán tatárjárás, törökdúlás, Habsburg elnyomás, de egyik sem hívta gyarmatosítását felszabadításnak, és nem akarták elhitetni a magyarsággal, hogy nincs Isten.

Akik nem élték át a szovjet katonák „felszabadító” gaztetteit, azoknak szülei mesélték el a sok szörnyűséget, amit a ruszki katonák elkövettek, s mi, forradalmárok, akik ezt láttuk, vissza akartunk ütni, mindegy, hogy az életünkbe került volna vagy sem. A Rádió elfoglalása után a már hazafelé menő diákok, munkások megfordultak, vagy az álmatlan éjszaka után mentek oda, ahol ropogtak a fegyverek, hogy részt vegyenek a szovjet hadsereg és kiszolgálói elleni harcban.

Akkor veszítette el tekintélyét a kormány, Nagy Imrével az élen, amikor behívták a szovjet csapatokat. Nem volt vezetője a forradalomnak, de nem is kellett, a felkelők tudták, hogy mit kell tenniük, hogy egy jobb, boldogabb független ország lehessen Magyarország: megváltoztatni a kommunista rendszert. Ugyanakkor a magyar kormány nem tudta, mit kell tennie, hogy megállítsa a vérontást és helyreálljon a rend. Nagy Imre bejelentése után – mint a történtek igazolták – nemcsak Pesten, de Budán és országszerte lehetett hallani, hogy: Ruszkik, haza! Le az ÁVH-val! Le a kommunistákkal! Vesszen Gerő! Le

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

13

a kommunista kormánnyal! Magyar kormányt, független országot akarunk! A nép elégedetlen volt, de már ekkor megkezdődött a terror, az embereket pedig megfélemlítették.

Jómagam a sport és tanulmányaim révén elkerültem a kommunista erőszakot, a „szocialista demokrácia építésében”. Ugyanakkor sporttársaimtól hallottam – akik a Honvédban vagy a Vörös Meteorban játszottak – hihetetlen történeteket. Úgy hírlett, hogy az 1953-as engedményeket a kelet-berlini felkelés miatt engedték.

Majd jött a kötelező beszolgáltatás, padlásseprés. A földművelőkre kiszabták, hogy mit és mennyit kell beszolgáltatni az államnak. Aki a kedvezőtlen időjárás miatt nem tudta beszolgáltatni a rá szabott mennyiséget, ráfogták, hogy szabotál, reakciós, a nép ellensége, és börtönbe tették vagy kényszermunkára ítélték. Sok földműves átadta a földjét a termelőszövetkezetnek, elment gyárba dolgozni, hogy elkerülje a börtönt vagy a kényszermunkát olyasmiért, amit ő nem volt képes kontrollálni. Hiába dolgozott, ha nem volt eső, nem volt tojás, mert megdöglöttek a tyúkok. A kommunizmusban nem az után kellett adózni, ami van, hanem az után, amit az elvtársak a bársonyszékben eldöntöttek, hogy mennyinek kell lenni – akár esik, akár nem. A kötelező beszolgáltatás eltörlése volt az egyetemi ifjúság egyik követelése.

Azután napirendre kerültek a koncepciós perek. Hazug vádakkal ítéltek el ártatlan embereket, akik a kommunizmus ellen szóltak. Elsőként a Magyar Testvéri Közösség tagjai ellen indítottak koncepciós pert, majd következett a Grősz-, a Mindszenty- és a Rajk-per.

Az utóbbi nagy feltűnést keltett a kommunisták köreiben is, mivel Rajk 1945 óta magas pozíciókat töltött be a kormányban. Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Kádár János, Péter Gábor és Nagy Imre tudta, hogy Rajk László ártatlan, de akarattal hozták ellene a hamis vádakat, és felakasztották. Ismeretes, hogy a hazugságot nem lehetett elkendőzni, és Rajkot rehabilitálták, de a hamis vádlókat nem büntették meg soha. Rajk Lászlót 1956. október 6-án újratemették, amin több mint százezren vettek részt. A temetés után az egyetemisták kormányellenes tüntetéseket rendeztek, amely befolyásolta a későbbi eseményeket Magyarországon.

Ilyen nemzetközi és hazai körülmények között indultunk el Bem szobrát megkoszorúzni, abban a reményben, hogy a lengyelországi felkelés változást fog előidézni Magyarországon is. Ezek után nem csoda, hogy az ÁVH-sok lövöldözése a fegyvertelen tüntetőkre kirobbantotta a forradalmat.

14

Élményeim a forradalomban

ÉLMÉNYEIM A FORRADALOMBAN Építőipari Műszaki Egyetem nagygyűlése 1956. október 22.

1956. október 22-én jelen voltam az úgynevezett egyetemi nagygyűlésen, melyet a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) szer-vezett. Nem tartottuk ezt nagy jelentőségűnek, mert ők a Kommunista Párt élharcosaiként azt tették, amit az elvtársaik parancsoltak. Erről sem olvashatunk a valóságnak megfelelő közleményt.

Legtöbbet Lipták Béla írt az ott történtekről, és a 16 pontba szedett követelésekről, de emlékeimben másképp élnek az események. Lipták Béla például azt írta, hogy a galérián helyezkedett el, de mintha mindent tudó és mindent látó lett volna: látta, hogy a földszinten, a mikrofonnál lévő Danner Jánosnak piros volt a füle és rezgett a szája. Ő tudta, hogy ki a székely, ki a zsidó, a keresztény és ki a reformkommunista. Nem igaz, amit írt, hogy este 7 óra körül a gyűlésen lévők kiabálták a „ruszkik haza” szlogent! Az sem igaz, hogy 9 óra körül küldöttség ment a Rádióhoz, hogy az közvetítse a 16 pontot, mivel akkor még nem volt egy pont sem. Az sem igaz, hogy 11 óra körül Lipták Béla és mások a stencilszoba zárját letörték és sokszorosították a követeléseket, mert éjfél előtt nem volt megegyezés egy pontra sem. Sajnos mindig voltak, akik a saját érdekükben meghamisítják az igazságot.

Lipták Bála azt írta, hogy éjfél után elhagyta az egyetemet és hazament Kerepesre.

Ezek szerint nem ismerhette a pontokat, mert azok akkor még nem voltak megfogalmazva. De ez nem tartotta vissza őt attól, hogy a hírhedt kommunista miniszterelnöktől, Gyurcsány Ferenctől engedélyt kérjen, hogy az általa is szerkesztett 16 pont emlékére táblát és ünnepélyt rendezzen a saját dicsőségére. Úgy tűnik, Lipták Béla az emigrációban összekerült Király Bélával, Pogány Andrással, Lovas Gyurival és hasonló Háry Jánosokkal, akik nemcsak dicsőséget, de profitot is szereztek maguknak a forradalomból az emigrációban. Ezek az álszabadságharcosok hasonlóak azokhoz az elvetemült emberekhez, akik az elesett katonától vették el a kitüntetést és saját mellükre tűzték fel. Sajnos sokan meghamisítják a történelmet, nem törődve azzal, hogy hazugságaikkal sokat ártanak a magyar nép jó hírének.

Október 22-én a délután 3 órakor kezdődő gyűlésen részt vettek a vidékről jött diákküldöttségek. A szegedi MEFESZ volt a legaktívabb, az ő javaslatukra alakult meg a budapesti MEFESZ. A felszólalások főleg a diákokat érintő problémákkal kezdődtek. Például olcsóbb tankönyveket, villamos- és vasútjegyeket, külföldi tanulmányutakat, valamint jobb diákszállásokat követeltek a diákoknak. Majd a mezőgazdasági beszolgáltatások megszüntetését, a bauxittermelés felülvizsgálatát, a normarendszer eltörlését hangoztatták a felszólalók. Éjfél után kezdődtek a politikai témájú felszólalások, és hajnalra elkészült a követelés 14 pontban összefoglalva.

Ne gondolja senki, hogy az egyetemisták forradalmat akartak, sőt azt sem, hogy a jelenlévők nem tudták, mit követelhetnek. Nem igaz tehát, hogy az első pontban a szov-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

15

jet csapatok kivonulását követeltük az országból, bár szerettük volna. De tisztában voltunk azzal, hogy ha ez lesz az első követelésünk, a többit nem kaphatjuk meg. Tudtuk, hogy az egyetemet körülvették az ÁVH-sok, azt is tudtuk, hogy a pártbizottságtól, a politikai rendőrségtől megfigyelőket küldtek, akik orosz tolmáccsal voltak jelen a helyszínen és továbbították a fejleményeket. Valamint több újságtól, rádiótól riporterek szimatoltak utánunk, hogy mit akarunk. Azonkívül az egyenruhás műszaki alakulat diákjai – akik a pódium közelében voltak – szintén meggondolásra késztettek bennünket a követeléseinket illetően. Minden javaslatot hosszadalmasan megtárgyaltunk, és csak azt követően került elfogadásra.

Az aula földszintjén volt mikrofon, hangszóró a pódiumon, de az emeleten semmit nem lehetett érteni a hangzavartól. Lassan készültek el a követelési pontok. Ha valaki javasolt egy pontot, azt az emeleten egy továbbmondó kiabálva megismételte, majd jöttek a hozzászólások, változtatások. Az első emeleten nagyobb biztonságban éreztük magunkat, erősebb hangot kaptak a követeléseink. Ha megegyezés született egy pontban, azt szavanként adták tovább, amit kézzel írtunk le egy füzetbe, mert nem volt írógép a helyszínen.

Egyik fontos baj az volt, hogy a büfé korán este kiürült, elfogyott az ennivaló, és már az ebédre sem emlékeztünk. Ezért hajnali egy óra után már türelmetlenebb lett mindenki. Az emeleten többször nagyobb hangzavar tört ki, és nem lehetett hallani a javasolt követelési pontokat. Valaki elkiáltotta magát, hogy a pártirodában vannak írógépek és stencil, azt használjuk. De mivel nem találtunk senkit, aki kinyitotta volna a pártiroda ajtaját, be kellett törnünk. Hamarosan három írógép és stencil került a pódiumra, s akadt olyan is, aki jól tudta kezelni a gépeket. Így követelési pontjaink gyorsabban kerültek a papírra.

A rádiótól és több újságtól küldtek ki tudósítókat, akik megmondták, hogy nem közlik le a követelési pontokat, mivel minden közlést átvizsgálnak és biztosak benne, hogy a követeléseket sem fogják engedélyezni. A Szabad Nép és néhány újság tudósítója kijelentette, hogy leközlik a követeléseinket, ha a szovjet hatóságok engedélyezik. Ekkor hallatszott fel először az emeleten, a „ruszkik haza!” kiáltás, majd hasonló szovjetellenes kijelentéseket kiabálták a földszinten is perceken keresztül. Például: A ruszkik ne avatkozzanak bele a magyarok belügyeibe! Majd önkénteseket kerestek, akik az akkor meglévő pontokat eljuttatják a gyárakba, üzemekbe még munkakezdés előtt.

Ezen a röplapokon „MUNKÁSOK, PARASZTOK, DIÁKOK, MAGYAR IFJÚSÁG” megszólítás volt olvasható. A jelenlévők fontosnak tartották, hogy a nagygyűlés határozatát ismertessék a magyar néppel, mivel a hivatalos hírközlő szervekre nem számíthattak.

16

Élményeim a forradalomban

A 14 pont követelései: 1. Az MDP-kongresszus azonnali összehívása, alulról választott vezetőség, az új Központi Vezetőség megalakítása.

2. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével.

3. Gazdaságilag és politikailag teljes egyenrangú alapon és egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén álló magyar–szovjet és magyar–jugoszláv barátság megalakítása.

4. Az összes szovjet csapat kivonulása Magyarországról a magyar békeszerződés értelmében.

5. Általános, egyenlő, titkos választások több párt részvételével, új nemzetgyűlési képviselők választásával.

6. A magyar gazdasági élet átszervezése szakemberek bevonásával és ennek keretében a magyar uránérc magyar felhasználásával! Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket és vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló magyar gazdasági életet.

7. Ipari munkásság normarendezése a létminimum megállapítása alapján és a munkaautonómia bevezetése az üzemekben.

8. A beszolgáltatási rendszer felülvizsgálása és az egyénileg dolgozó pa-rasztság támogatása.

9. Az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálása, az ártatlanul elítélt politikai foglyok részére teljes amnesztia, ill. a hátrányba kerültek rehabilitálása.

10. Legyen nyilvános tárgyalás Farkas Mihály ügyében; és Rákosi szerepének kivizsgálása, valamint az Oroszországban igazságtalanul elítélt és ott tartott magyarok hazahozatala.

11. A néptől idegen címer helyett a régi Kossuth-címer visszaállítása. Március 15-ét és október 6-át nyilvánítsák nemzeti ünneppé és munkaszünetté. Új egyenruha a honvédségünknek.

12. Teljes vélemény- és sajtószabadság megvalósítása; rádiót, és ennek keretében külön napilapot az új MEFESZ-szervezetnek. A régi káder-anyag nyilvános-ságra hozatala és eltörlése.

13. A zsarnokság és az önkény jelképét, a Sztálin-szobrot azonnal távolítsák el.

14. Egymásért teljes szolidaritást vállalunk.

Ezt a 14 követelési pontot különböző helyeken átírták, és kiegészítették 16 pontra. A javított pontok nem sokat változtattak az eredeti 14 követelési pont értelmén. Október 22-én még félő volt ezeket követelni. Ez a 14 pontban foglalt követelés éjfél után született, abban a tudatban, hogy az ÁVH-sok körülzárták az egyetemet, s az ott lévők börtönbe kerülhetnek. Szerencsére az ÁVH-sok ez esetben nem tettek semmit, valószínűleg tudták, hogy tehetetlenek a vezető nélküli több ezer diáksággal szemben.

Mi, a nagygyűlés résztvevői abban állapodtunk meg, ha az újságok leközlik a követeléseinket, akkor minden rendben van. Egy diákküldöttség megkoszorúzza Bem szobrát délután, viszont ha nem teszik közzé, akkor délután egy órakor gyülekezünk az egyetemen, és 3 órakor indulunk el Bem szobrát megkoszorúzni.

Másnap reggel kerestem az újságokban a 14 pont követelést, de semmi hírt nem közöltek, még a nagygyűlésről sem. Látszott, hogy Magyarországon nincs szabad sajtó,

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

17

azt közlik az újságok, amit a kommunista párt megenged nekik. Ellenben röplapokat osztogattak az utcán, Szabad Ifjúság néven, melyen a következő szöveg volt olvasható: VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK. Továbbá közlik: „Ezt a röpiratot a Szabad Ifjúság szerkesztőségének kollektívája adta ki a demokratizálásért és a szocializmusért küzdő ifjúság seregszemléjének napján, 1956. október 23-án.

A DISZ Központi Vezetőségének VI. ülése október 23-án délután 14 órakor megkezdte tanácskozását. A DISZ Központi Vezetőség he-lyesli a budapesti ifjúság szolidáris tüntetését a Lengyel Népköztársaság mellett. Elhatározta, hogy részt vesz a tüntetésben. Azért ülését felfüggesztette, annak továbbfolytatását a tüntetés befejezése utáni időre elhalasztotta. Felkéri az egyetemistákat, a tüntetésben részt vevő ifjúságot, hogy akadályozzanak meg minden esetleges provokációs kísérletet. A Központi Vezetőség határozatot fogadott el, hogy táviratban üdvözli a lengyel ifjúságot.”

Ez a röpirat nemcsak meglepetést, de kételkedést is keltett az olvasókban. Vajon kik azok a névtelen szerkesztő „kollektívák”, akik helyeslik az ifjúság tüntetését és kérik, hogy akadályozzák meg az esetleges provokációt? Honnan tudták a szerkesztők, hogy provokáció várható? Ki és mit provokál? Még szerencse, hogy a Szabad Ifjúság szerkesztősége nem tiltotta be a tüntetést, mint Piros László belügyminiszter. Az is biztató, hogy tanácskoznak. Kár, hogy nem említik meg, hogy miről szól a tanácskozás. Ugyanakkor meglepő, hogy meg sem említik a 14 követelendő pontunkat, mely fő oka volt a tüntetésnek. Talán megszűnt a kormány és az ÁVH, s a DISZ vette át a vezetést? Előző este a nagygyűlésen követeltük, hogy oszlassák fel a DISZ-t, mert azok a kommunisták élharcosai. Terror alatt tartják a tanárokat és az iskolásokat, ők az ifjú kommunisták, Sztálin jugendjai. Most pedig ők vették át a rendelkezéseket, a rendőrség kötelességét. Elgondolkoztató volt a röpirat tartalma. A Petőfi Körről a következőket írták:

A Petőfi Kör jelszavai: 1. Követeljük a lenini egyenjogúság alapján álló magyar-szovjet barátságot!

2. A népjólét emelését szolgáló, új ötéves tervet!

3. Nagy Imrét a vezetésbe!

4. Nyílt tárgyalást a Farkas-ügyben!

5. Félre a kerékkötőkkel!

6. Le a sztálinista gazdaságpolitikával!

7. Éljen a testvéri Lengyelország!

8. Munkásigazgatást az üzemekben!

9. A mezőgazdaság talpra állítását, önkéntes szövetkezést!

10. Építő nemzeti programot!

11. Éljen Petőfi ifjúsága!

12. Szocialista demokráciát!

18

Élményeim a forradalomban

Ennek elolvasása után már láttam, merre hajlik a Szabad Ifjúság útja Budapesten!

Szabad a kommunistákat dicsérni, de az igazságot nem szabad megmondani. Ezt nevezték ők szabadságnak. Jó lenne legalább egy szabad ifjút látni Budapesten, de sajnos egy sem található az egész országban. A Petőfi Kör? Ezekre a DISZ-tagokból kiemelt alakokra jobban ráillett volna a Lenin Kör. Ők voltak a párt fuvolásai, a szocialista idióták. Nekik megengedték, hogy azt írják és tegyék, ami a párt és a Szovjetunió érdeke volt. Így mondhatták, hogy Magyarországon szólás- és sajtószabadság van. A párt és az elvtársak mindig találtak hiányos gondolkozású értelmiségieket, akikkel elvégeztették a piszkos munkát, félrevezették a népet. Nekik lenini egyenjogúság kell, új 5 éves terv, akkor, amikor a régit még mindig nyögi a nép.

De amint a történelem igazolta, ezek a fellengzősök hamarosan eltűntek a süllyesztőben, mint a hajnali köd. Petőfi nevében ők akarták elősegíteni a kommunista elnyomást az elvtársaiknak. Remélhetőleg „Éljen Petőfi ifjúsága” alatt Petőfi ifjúságát éljenezték és nem saját magukét. Petőfi kimondta az igazságot, de a Kör tagjai nem merik azt kimondani. Mi is a szocialista demokráciát építettük 1946 óta, és nem sokra haladtunk, tönkrement a mezőgazdaság, éhezik a dolgozó nép. A Petőfi Kör röpiratának jobb alsó sarkában találtam egy „Különtudósító jelentést”. Íme:

Az egyetemisták programja Az ország egyetemeiről és főiskoláiról összegyűlt diákküldöttek ma délelőtt kidolgozták a magyar egyetemisták programjavaslatát és szervezeti szabály-zatát, amelyet a szombaton tartandó országos diákparlament elé terjesztenek. Programjuk alapelveiben hangoztatják, hogy együtt akarnak haladni a munkás-paraszt és értelmiségi fiatalokkal, követik a marxizmus–leninizmus alapjain álló Magyar Dolgozók Pártját a szocializmus építésében, a szocialista demokráciáért, a ma-gyar nép független, szabad, békés építő munkájáért vívott harcban.

Leglényegesebb követeléseik a következők: Az egyetemi reformok haladéktalan megvalósítása. Új alapokra helyezett szabad, demokratikus választási rendszer. Önálló és kedvező külpolitika. Teljes egyenjogúságon alapuló magyar–szovjet barátság, Farkas Mihály és társai bűnperének nyilvános tárgyalása. Március 15. és október 6. nemzeti ünneppé nyilvánítása.

Foglalkozzon a kormány az összes külföldi államban élő magyarok helyzetével. Hozzanak létre szakbizott-ságokat a magyar ipar, mezőgazdaság és kereskedelem valóságos helyzetének őszinte feltárására és a hibák kijavítására. Sajátos magyar viszonyoknak megfelelően szervezzék át a tsz-mozgalmat. Nagyobb takarékosságot az állam vagyonával. Az előkészítő bizottság a tervezetben hangsúlyozza, hogy az egyetemi, főiskolai ifjúság szervezete, amely nevéről az Országos Egyetemi és Főiskolai Parlament dönt, mindenben követi a marxizmus–leninizmus alapján álló Magyar Dolgozók Pártja irányvonalát.

Ezen program elolvasása után arra gondoltam, hogy kár volt az éjszakázás, kár volt pontokba foglalni követeléseinket. Nem kell Nagy Imre a kormányba, de kormány sem

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

19

kell, mivel az OEF Parlament fog dönteni mindenben a marxizmus–leninizmus ideológiája alapján. Tehát jobb, ha hazamegyünk, ezek a Marx–Lenin-fiókák majd elintéznek mindent helyettünk.

Mivel egy újság sem közölte a 14 pontban foglalt követeléseinket, készültünk a tüntetésre. Ha a rádió és az újságok megjelentették volna a követeléseinket, nem lett volna miért tüntetni. Bem szobrát megkoszorúzta volna egy diákküldöttség, és nem lett volna tömeges felvonulás. Az újságok a jugoszláv és lengyelországi eseményekkel foglalkoztak. A Magyar Nemzet az alábbiakat közölte: A MDP Központi Vezetőségének küldöttei – Gerő Ernő, Apró Antal, Hegedüs András, Kádár János, Kovács István, az MDP Politikai Bizottság tagjai – kedden reggel visszaérkeztek Jugoszláviából, ahol megbeszéléseket folytattak a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottságának képviselőivel. A küldöttség fogadására a Nyugati pályaudvaron megjelent a párt és a kormány vezetői közül Ács Lajos, Hidas István, Kiss Károly, Mekis József, Marosán György, Révai József, Szálai Béla, Bata István, Gáspár Sándor, Piros László, Rónai Sándor, Egri Gyula, Vég Béla és Horváth Imre. A megbeszéléseket igen eredményesnek tartjuk, mert minden kérdésben, amelyet megtárgyaltunk, teljes megegyezésre jutottunk – közölte Gerő.

Ez a találkozó nagy jelentőségűnek számított. Tudtuk, hogy Tito nem követi a szovjet irányvonalat. Magánvállalkozások, szabad kereskedelem jellemezték Jugoszláviát, amely elősegítette az életszínvonal emelését. Hasonló változásokat reméltünk mi is hazánkban. Majd a lengyelországi eseményekről közöltek hírt az újságok. Ott is a sztálinista vezetőkkel volt a baj, akik hűen követték a szovjet rendszert, amely gazdasági csődhöz vezetett. A hírek biztatást ígértek, mivel a tüntető munkások követeléseit részben teljesítette a kormány. A sztálinistákat eltávolították a kormányból, helyükre nemzeti érzésű vezetők kerültek. Ugyanakkor a lengyel sajtó a következőket írta: „A magyarországi demokratizálási viták jelenleg a múlt hibái és az okozott kár helyreállítása körül folynak. Kevés szó esik a jövőre vonatkozó széles körű programról. Északról, délről jó híreket hozott a szél, reméltük, hogy Magyarországon is eljön a változások szele.”

Október 23-án reggel az Iparterv 3. sz. irodájába érve első dolgom volt, hogy sokszorosítsam a 14 pontban foglalt követeléseket, és osztogassam a munkatársaimnak. Később átmentem az 5. sz. irodába, amely a Deák Ferenc utca 10-ben volt, s ott is adtam az ismert munkatársaimnak a röplapokból. Útközben a járókelőknek is osztogattam, akik csoportokban olvasták. Visszaérve az irodába már volt segítség is. Minden telefont igénybe vehettünk, aki tehette, hívta a tervezőirodákat, üzemeket, gyárakat, hogy minél többen jöjjenek a felvonulásra.

A déli hírekben a Kossuth rádió közölte, hogy Piros László belügyminiszter betiltotta a diákfelvonulást. Ez olaj volt a tűzre. A körülöttem lévők azt mondták, most már azért is megyünk tüntetni. Úgy látszott, a belügyminiszternek nincs fontosabb dolga, vagy talán fél a felvonulástól. A hír hallatára országszerte azok is felfigyeltek, akik nem tudtak semmit a diákfelvonulásról. Az irodában leállt a munka, mindenki az esemé-

20

Élményeim a forradalomban

nyekről beszélt, csoportokba verődve. Aki tehette, telefonon felhívta a tervezőirodákat, gyárakat, hogy minél többen jöjjenek a tüntetésre.

Az Iparterv párttitkára rendkívüli gyűlést hívott össze a kultúrteremben. Azt mondta, a poznani eseményekkel kapcsolatban a diákok tüntetést szerveznek. Nem engedhető meg, hogy civilek hozzájuk szegődjenek, ezért tőlünk senki se hagyhatja el az irodát, s arra kérte Szendrődi Jenő igazgatót, hogy erősítse meg az ő bejelentését. Szendrődi röviden válaszolt: „Történelmi időt élünk, nekem nincs jogom megmondani, hogy ki mit tegyen, hallgasson mindenki a saját lelkiismeretére!” Az ott lévők megtapsolták a bejelentést, s ezzel véget ért a gyűlés.

Ezután a dolgozók nagy része elhagyta az irodát. Mint később megtudtam, csatlakoztak a tüntetőkhöz. Én a Műszaki Egyetemre siettem, akkor még közlekedtek a villamosok. Az egyetemre csak az egyetemi igazolvánnyal lehetett bejutni, a kapunál szürke színű belépőt adtak, hogy elkerüljük az esetleges provokátorokat.

Egy óra után a Kossuth rádió bemondta, hogy Piros László belügyminiszter vis�szavonta a rendeletet a diákfelvonulás betiltására. Mindkét bejelentést a rádió országszerte sugározta, a második hírre a nép még jobban felfigyelt. Vajon mi történik Budapesten, hogy a belügyminiszter visszatáncolt? Ilyen intézkedés szokatlan volt az akkori Magyarországon. Mint később kiderült, vidéki egyetemeken is tartottak felvonulásokat, és azokat nem tiltották be.

Két óra után Fekete Mihály belügyminiszter-helyettes érkezett az egyetemre. Beszélt a rendezőkkel, akik megengedték, hogy mikrofonon keresztül szóljon a diákokhoz. Fekete kérte, ne tartsák meg a felvonulást, az nem illő a népi demokráciában. A közelben lévők lehurrogták, kifütyülték. Piros megengedte, Fekete nem engedi, kiabálták. Fekete a ruszkikkal menjen haza! Fekete hurrogás, fütyülés kíséretében eltávozott.

Közben megtudtuk, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemen is gyűlést tartottak a diákok, és ők is felvonulnak a Bem térre. Hozzájuk csatlakoztak a főiskolák diákjai, majd a Petőfi Katonai Akadémia hallgatói elismerték a 14 pontban összefoglalt követeléseket, és szolidaritást vállaltak a felvonuló diákokkal. Ez a hír megnyugtatott bennünket, éreztük, hogy nem vagyunk egyedül, mások is elismerik követeléseinket.

Nekem szokatlan volt a felvonulás, mivel a május 1-jei felvonulásokon sohasem vettem részt, azzal az indokkal, hogy a sportolókkal vonulok fel. Ott azonban a dolgozókat nem számították az egyesületek fizetett sportolóinak, így nem kellett felvonulni. Én már közel voltam a főbejárathoz, ahol alakultak kart karba öltve a tömör sorok. Így biztosítottuk, hogy ne kerüljenek provokátorok közénk. Az egyetemi zászlót vitték az élen, más zászló akkor még nem volt a felvonulóknál. Sok motorkerékpáros ÁVH-s állt a kapun kívül, nem tudtuk, kiengednek-e a főkapun. Elérkezett a 3 óra, kinyílt a főkapu; csendben elindultunk a Bem tér felé. Az ÁVH-sok félreálltak az útból, engedték a felvonulást. A villamosok, autóbuszok leálltak, az utasok a hídfőnél tömörültek, in-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

21

tegettek, tapsoltak és a himnuszt énekelték. Ez szokatlan volt számunkra, biztatásnak vettük, hogy vannak még magyarok.

Közben a Testnevelési Főiskola és az Agráregyetem diákjai csatlakoztak a tüntetéshez. Mi szótlanul haladtunk a Budai rakparton a Bem tér felé. Az Erzsébet híd még nem készült el, nem volt semmi forgalom előttünk. A felvonulók eleje még nem érte el az Erzsébet hidat, amikor a Gellért tér felől a Nemzeti Dekorációs Vállalat teherautói zászlókkal megrakva jöttek utánunk, és osztogatták a zászlókat a diákoknak. Magasra emeltük a nemzeti színű lobogókat, és mint egy zászlóerdő vonultunk a rakparton, most már énekelve a Himnuszt és a Kossuth-nótákat.

Az Erzsébet híd után a házak ablakából öreg nénik integettek, sírtak, nem lehetett tudni, mi lesz a tüntetés eredménye. Akkor gondoltuk, hogy forradalmi események főszereplői leszünk. A Lánchídról újabb csoportok csatlakoztak hozzánk. A Bem téren óriási tömeg fogadott, akik a Himnuszt és a Szózatot énekelték. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatói már megérkeztek. Nagy volt a hangzavar. Valaki elkiáltotta magát, hogy: Nekünk magyar zászló kell! Le a vörös csillaggal! Előkerültek a bicskák, és kivágtuk a gyűlölt sarló-kalapácsos címert a zászlókból. A közelben lévők tapsolták, éljenezték a lyukas zászlót.

Elindul a műszaki egyetemi diákság a Bem térre

Vonulás a Bem térre

Nem lehet leírni azt az érzést, amit ekkor éreztünk. A katonák a Bem téri laktanya ablakaiban, még az épület tetején is álltak. Zászlót lengettek, énekelték a Kossuth-nótákat. Kezdetben még féltünk, hogy katonaságot küldenek a felvonulás feloszlatására. Később pedig a tömeggel együtt tüntettek, énekeltek.

A térre folyamatosan érkeztek zászlókkal a különböző csoportok zárt sorokban, munkások, értelmiségiek és iskolások az üzemekből és gyárakból. A becslések szerint több mint 80 ezer ember tüntetett a Bem téren és környékén. Nem volt kötelező felvonulás, mint május 1-jén, mindenki önként, magától jött, tenni akart valamit az elnyomás ellen.

A Bem-szobor talapzatán magyar és lengyel zászlót tartó diákok álltak, majd az egyetemek képviselői elhelyezték koszorúikat. Az egybegyűltek a Himnuszt és a Szóza-

22

Élményeim a forradalomban

tot énekelték, majd a diákok feltűzték Bem szobrára a Kossuth-címert a közönség hos�szan tartó tapsvihara közben. Ezt követően Veres Péter a Magyar Írószövetség kiáltványát olvasta fel, amit 7 pontba foglaltak össze, íme: 1. Önálló nemzeti politikát a szocializmus eszméje alapján; a lenini elvek szerint rendezzék el viszonyunkat valamennyi országgal, mindenekelőtt a Szovjetunióval és a népi demokráciákkal.

Felül kell vizsgálni az államközi egyezményeket és a gazdasági szerződéseket a nemzetek egyenjogúsága jegyében.

2. Véget kell vetni a népek barátságát zavaró nemzetiségi politikának. Azt akarjuk, hogy barátságunk szövetségeseinkkel, a Szovjetunióval, a népi demokratikus országokkal őszinte és igaz legyen. Ez csakis a lenini elvek megvalósításával lehetséges.

3. Nyíltan fel kell tárni az ország gazdasági helyzetét, a válságból csak akkor tudunk kijutni, ha a munkásság, a parasztság és az értelmiség végre az őt megillető szerephez jut az ország politikai, társadalmi és gazdasági életének irányításában.

4. Az üzemeket a munkások és a szakemberek vezessék. Újjá kell formálni a jelenlegi bér- és normarendszert, a megalázó társadalombiztosítást stb. A szak-szervezetek legyenek a magyar munkásosztály valóságos érdek-képviseleti szer-vezetei.

5. Új alapokra kell helyezni parasztpolitikánkat, mind a termelőszövetkezetekben, mind az egyéni gazdaságokban, biztosítani kell a parasztság önrendelkezési jogát. Meg kell végre teremteni a szövetkezés önkéntességének politikai és gazdasági feltételeit. Fokozatosan át kell térni a mostani begyűjtési és adózási rendszerről a szabad szocialista termelést és árucserét biztosító rendszerre.

6. Mindennek a feltétele az, hogy a párt és az állam vezetésében alapvető szerkezeti és személyi változások történjenek. El kell távolítani közéletünkből a restaurációra törekvő Rákosi-klikket.

Méltó helyére kell állítani Nagy Imrét, a tiszta és bátor kommunistát, akiben a magyar nép megbízik, továbbá mindazokat, akik az elmúlt években következetesen harcoltak a szocialista demokráciáért. Ugyanakkor határozottan fel kell lépni minden ellenforradalmi szándék és kísérlet ellen.

7. A kibontakozás megköveteli, hogy a Hazafias Népfront a magyar társadalom dolgozó rétegeinek politikai képviselete legyen. Választási rendszerünket olyanná kell formálni, hogy az megfeleljen a szocialista demokrácia követelményeinek. Az országgyűlésbe, a tanácsokba és minden önkormányzati szervbe a nép szabadon, titkosan válassza meg képviselőit.

Veres Péter beszédét a Petőfi Kör hangszórós rádiós-autója közvetítette, de nem volt elég hangos, hogy a tömeg megérthesse. Talán jobb is, mert akkor már a tömeg többet, szabadságot, kommunistamentes kormányt akart. Önálló nemzeti politikát, de nem lenini elvek szerint. Az Írószövetség kiáltványa úgy tűnt, mintha a pártközpontban íródott volna, az ott lévő elvtársak újabb hazugsága as emberek félrevezetésére, hogy tovább az uralmon maradjanak. Az Írószövetség követelései ekkor már elavultak voltak, a tömeg nem bízta rá magát a Hazafias Népfrontra, ők saját maguk akarták megformál-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

23

ni a választási rendszerünket, szabadon, titkos választással. Veres Péter beszéde után Bessenyei Ferenc színművész szavalta el a Szózatot, de azt már elnyomta a Petőfi-vers, a tömeg ugyanis a Himnusz sokszori eléneklése után a Talpra magyarra váltott, és egyre hangosabban kiáltották: „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

Zúgott a Bem téren és a környéken lévő tömeg esküje, amely behallatszott a pesti oldalon lévő Parlamentbe és a Belügyminisztériumba. Most már csak a Parlamentet bitorló kommunista elvtársaknak kellett tudomásukra juttatni, hogy elég volt a szovjet rendszer rabságából. Meg akartuk mondani nekik is, hogy „a magyarok Istenére esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Ebben a szellemben indult el a tömeg a Margit hídon át a Parlament felé.

Rövidesen látható volt, hogy nincs magyar egység. Nem mindenki akarta a kommunizmus megszűnését. A párt és az elvtársak kiölték a nemzeti érzést az emberekből.

Mindig voltak, vannak és lesznek olyanok Magyarországon, akik hajlandóak kiszolgálni a magyar nép elnyomóit, mindegy, hogy milyen „izmus”, vagy milyen színekbe öltözik. Röplapokat osztottak a felvonulóknak, amelyen Gerő rádióbeszédére hívták fel a figyelmet. A röplapokon a következő szöveg volt olvasható:

Tüntetők egyik csoportja a Bem téren

Felvonulók a Margit hídon

Munkás, diák egyet akar: jöjjön velünk, aki magyar!

Vesszen az önkény, éljen a törvény!

Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe!

A proletárdiktatúra marad mindig népünk útja! Éljen a harcos lenini párt, védje meg népünk szent igazát!

Ezek szerint minden rendben van. Nem kell utat keresnünk, harcol szent igazságunkért a lenini párt. Hogy ne szemeteljünk, zsebre tettük a röplapot, amit később fáklyának használtunk fel. Ellentét mutatkozott a DISZ (kommunista ifjúság) közleményében is, ők a következőket írták:

24

Élményeim a forradalomban

„A DISZ KV tagjai ott voltak az ifjúság soraiban, egyetértve az ifjúság számos jogos követelésével. A későbbiek során azonban a fiatalok zárt sorai közé a tüntetésbe fasiszta elemek is bekapcsolódtak, akiknek sikerült nacionalista jelszavakkal a tömegek egy részét félrevezetni és a munkásosztály jelképeit, a vörös zászlót és a vörös csillagot gyalázni.”

Nos, ezek a DISZ-es, díszes Lenin-fiókák nem tudtak aludni a fasisztáktól. Biztos vagyok benne, hogy ha radarral és fényszórókkal keresték volna a fasiszta elemeket a fiatalok között, akkor sem találtak volna egyet sem. Vörös zászlót sem vittek magukkal a felvonulók, hogy azt valaki meggyalázhatta volna. A kommunista elnyomás alatt lévő országban ekkora hazugság fel sem tűnt. Amit megengedtek az újságban leírni, az ellen nem lehetett tiltakozni. Érdemes megnézni a felvonulásról készült képeket, azok bizonyítják, hogy az újságok nem írtak igazat, amikor a következőket írták: Hatalmas transzparenseket, nemzeti színű zászlókat vittek, sok csoportban magasra emelték Lenin arcképét.

Nem volt Lenin arcképe, még a Rákosié sem. A felvonulóknak elegük volt a kommunista diktátorokból. Békében, nyugalomban akartunk élni a saját országunkban.

A ma élő fiatal generáció nem tudja elképzelni, hogyan éltünk akkor Magyarországon. Lenint, Sztálint és Rákosit kellett dicsőíteni Isten helyett. Akik ellent szóltak, azok az ÁVH-ra kerültek, s ott elintézték, hogy elhallgattassák az igazságot kimondó embereket. Sokan elvesztették munkájukat, aki meg merte mondani az igazságot, ráfogták, hogy a nép ellensége, börtönre és munkaszolgálatra ítélték. A magyarok elnyomás alatt és nyomorban éltek, mert Magyarországról az élelmet Kelet-Németországba szállították, hogy ott jobb életet mutassanak, mint nyugaton.

Iharos Sándor velem lakott, mert a mostohaapjával nem jött ki, és ő sokszor versenyzett külföldön. Ő mondta, hogy Kelet-Németországban gyulai kolbászt és csemege vajat árulnak az üzletekben, amit Magyarországon csak ritka esetben lehetett kapni. Tejet csak jegyre adtak a gyermekeknek. Hosszú sorokban álltak az élelmiszerboltok előtt az emberek a szükséges élelemért. Sokszor megtörtént, hogy a sor végén lévőknek már nem jutott élelem. Útközben már láttunk lyukas zászlót lengetni a balkonokon, s úgy látszott, mindenki az utcán van. A járműközlekedés leállt, a tömeg ellepte az utcákat. A Belügyminisztérium előtt szívszorító érzéssel haladtunk el. Ilyen tüntetést korábban nem lehetett elképzelni, nagy volt a terror. Vajon mit rendelnek el a Sátán barlangjában az elvtársak, lezárják-e a Kossuth teret? – tűnődtem magamban, s mentem a tömeggel a Parlament elé tüntetni.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

25

Az Országháznál Mire az Országházhoz értünk, már besötétedett, égtek az utcalámpák. A téren levő nagy tömeg a Himnuszt, a Szózatot és a Kossuth-nótákat énekelte. Az a hír járta, hogy Nagy Imre fog beszélni a néphez. Óriási volt a hangzavar, rendezőket nem láttunk, mindenki várt valamire, de nem tudtuk, hogy mi fog történni.

Egyszer csak leoltották a világítást a téren, de a vörös csillag továbbra is világított az Országház tetején. Sötét lett minden, alig láttuk egymást. Aki parancsot adott a villany leoltására, feltehetően azt hitte, hogy a sötétben a nép eloszlik – és hazamegy. De az illető tévedett, a sötétség felbőszítette a tömeget. Gyújtsák fel a villanyokat, fényt az Országházba, le a vörös csillaggal! – kiabálta a tömeg.

Előkerültek a füzetek, újságok, könyvek, röplapok és a párttagsági könyvek, amelyekből fáklyát készítettünk, és percek alatt lángerdővé változott a Kossuth tér. Félő volt, hogy a láng valakinek a ruhájába kap és meggyullad. A fény és a füst még jobban felbőszítette a tömeget. A Parlament továbbra is sötétben úszott, ám a tetején világított a vörös csillag. Fényt az Országházba, le a vörös csillaggal! – kiabálta a tömeg. Többen fáklyákkal az elérhető ablakokhoz mentek, és követelték a világítást az Országházba és a Kossuth térre. A villanyt le- s felkapcsolták a Parlamentben. Én a Rákóczi-szobor közelében álltam, s láttam, hogy az Alkotmány utcából közeledik egy katonai rádiósautó. A hat hangszóró szavalatokat közvetített, amely túlszárnyalta a tömeg éneklését. A bemondó egyik verse után megszólalt, hogy Pesti Jóska vagyok, ezekért a versekért börtönbe tettek, úgy elvertek az ÁVH-sok, hogy mankóval járok. Jómagam együtt dolgoztam Jóskával az Ipartervben, s mikor a közelembe értek, kértem, hogy vegyenek fel az autóra. Megtudtam, hogy a három katona kíváncsiságból jött az utcára, ahol felvették Pesti Jóskát és két fiút, s tőlem kérdezték, hogy mi történik.

Persze én sem tudtam.

A nép azt hitte, hogy a katonaság küldte a kocsit a tüntetők ellen, ezért döngették és fel akarták borítani. Kik vagytok, mit akartok? Nekünk nem kell szavalat! – kiabálták felénk. Jóska is tőlem kérdezte, mi történik, s kért, hogy mondjak valamit a mikrofonba, nehogy felborítsa a tömeg az autót. A tizennégy pontos követelést olvastam fel, ismételtem többször. Majd „szabadságot, munkát, kenyeret a népnek” és hasonló szólamokat mondtam a mikrofonba. A három katona, de a fiúk sem szóltak egy mukkot sem, csak nézték a tömeget. Jóska és én beszéltünk, vagy inkább kiabáltunk, hogy minél mes�szebb hallják. Jóska mankóval volt, látszott rajta, hogy ideje lenne ebédelnie, de beszélni kellett, mert verték a tüntetők a hangszórós autót.

Fél nyolc körül láttam, hogy egy nagy autó közeledik az Országház felé, s a tömeg utat nyit neki. Megjött Nagy Imre! – kiabálták a közelben lévők. Ekkor a mikrofonba bemondtam, hogy itt van Nagy Imre, beszélni fog a néphez. Az autóval az erkély alá mentünk, hogy megerősítsük a gyenge hangszórót az erkélyen. Végre felkapcsolták a lámpát az Országházban.

26

Az Országháznál

A gyéren megvilágított erkélyen embereket lehetett látni. Sinkovits Imre szavalta a Talpra magyart. „Nekem ne szavaljon! Én talpon vagyok! – kiabálta valaki –, adjanak munkát meg szabadságot!” Majd Erdei Ferenc, az akkori Földművelésügyi miniszter beszélt a néphez, de nem értettük, mit mondott. – Nem kell Erdei, nekünk Nagy Imre kell! – kiabálta a tömeg, s közben a Himnuszt, a Szózatot és a Kossuth-nótákat énekelték.

Majd mozgás volt látható a gyéren megvilágított erkélyen. A tömeg folyamatosan követelte Nagy Imrét. Valaki megvilágította a mikrofont, s ott állt Nagy Imre. A közelben lévők felismerték: – Éljen Nagy Imre, éljen a haza! – köszöntötték, de a távolban lévők folytatták az éneklést. Nagy Imre hiába várta, hogy elcsendesüljön az akkor már több mint 140 ezer fős tömeg.

Sohasem tudtam meg, leírta-e valaki Nagy Imrének, hogy mit mondjon. Abban az időben a szovjet hatalom nyomására visszavették a Kommunista Pártba, de nem volt tagja a Központi Bizottságnak, amely mindenek felett állt. A bizottság tagjai látták, hallották, hogy a nép kivonult az utcára és követeli Nagy Imrét. Mint később megtudtam, Nagy Imre aznap jött vissza nyaralásról, és nem akart az Országházba menni. Ám mivel a nép őt követelte, az elvtársai vele akarták lecsillapítani a tömeget.

Nagy Imre felemelte kezét, majd szólásra emelkedett és megszólalt: – Elvtársak, kedves… A további szavakat elnyomta a tömeg bekiabálása. – Mi nem vagyunk elvtársak! Le az elvtársakkal! Mi magyarok vagyunk!

Mint a vízbe dobott kő, hullámzott a tömegben: – Nem vagyunk elvtársak! Mi magyarok vagyunk! – kiáltott vissza a tömeg. Nagy Imre belátta, hogy nem tudja túlharsogni a tömeget, bement az erkélyről anélkül, hogy befejezte volna a beszédét. A tömeg csalódottan, tehetetlenül állt a téren. Nem erre számítottunk. Egyik csoport a Talpra magyart, mások a Himnuszt, s majd a Kossuth-nótákat énekelték. Ha Nagy Imre magyar testvéreim megszólítással kezdi, és egy megnyugtató beszédet mond, a tömeg elégedetten, csendben hazament volna. De így, az elvtársak megszólítás az egyik oka lett a forradalomnak.

A másnapi újságok a történtekről röviden írták meg a hazugságot. A Magyar Nemzet hosszasan idézte Nagy Imre beszédét a felvonulókhoz, többek között a következőket írták: „Kedves Barátaim! Engem azért hívtak, hogy mondjam el a véleményemet. Tehát véleményemet akarom nyilvánítani! Hallgassatok rám! Azt hiszem, szavaimban még nem csalatkoztatok! Bízom abban és nektek is bízni kell abban, hogy a parlament – alkotmányos úton – elhárítja az akadályokat, és napirendre kerülnek azok a demokratikus szempontok, amelyeket megkövetelnek az események. Éljen a párt! Éljen a Népköztársaság! Nagy Imre beszéde után az egyetemi fiatalság énekelve elindult a térről.” Óh, mekkora hazugság! Ha a hazugságnak súlya lenne, Magyarország a föld alá süllyedt volna. Később bevallották az elvtársak, hogy „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal a nap minden óráiban”, s ebben igazuk volt. Nagy Imre és a körülötte lévő elvtár-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

27

sai: Mekis és Erdei Ferenc tudták, hogy a nép felháborodott az elvtársak megszólítás miatt, ezért nem tudta Nagy Imre elmondani a fenti beszédet. Azon tanakodtak, ezek után mit tesz majd a tömeg. A diákküldöttség kérte Nagy Imrét, hogy álljon a felkelők élére, de ő ezt nem vállalta. Akkor az elvtársai még nem nevezték ki elnöknek. Erdei és Mekis kérte őt, hogy a rádióban olvassa be a fent írt beszédet, a nép megnyugtatása miatt. Ő ezt megtagadta.

Ha akkor Nagy Imre belátta volna, hogy a nép változást akar, és végrehajtja azokat a kéréseket, mely által 27-én megváltoztatták a kormány összetételét, valamint hajlandó lett volna követni a nép követeléseit, nem tört volna ki a forradalom. Akkor a szovjet elnyomó gépezet vezetői is tudták, hogy a Sztálin-féle kommunizmus nem folytatható tovább a csatlós államokban, de a Szovjetunióban sem. Változtatásra volt szükség mindenütt. Ezt Lengyelországban már akkor elérték. Azután Magyarország következett. Kellett egy vezető, aki az akkori helyzetből kivezeti a népet. Sajnos Magyarországon ilyen vezetőt nem találtunk. Akik lettek volna, azokat kivégezték, akik pedig vezető pozícióban voltak, azok a Kommunista Párt és Szovjetunió jóvoltából lehettek a helyükön és Marx–Lenin tanításaitól átitatva azt sem tudták, mit akar a magyar nemzet. Ők nem a népet, hanem a pártot és a Szovjetuniót szolgálták hűen.

1956. október 23-án Nagy Imre beszéde után a helyben lévők, majd az ország népe is rájött, hogy nincs vezetője, képviselője a kormányban, aki a magyar nép érdekeit képviselje. Mindenki tudta, hogy a régi rendszer nem működőképes, és semmi nem mehet ugyanúgy tovább. A hogyant senki nem ismerte, de azt mindenki tudta, hogy változtatni kell a helyzeten. Erre a jogot megadta a a sok év szenvedése, majd az ÁVH-sok fegyvertelen tömegbe lövése a Rádiónál.

A rádióban többször bemondták, hogy Gerő Ernő beszél majd a néphez. Mi akartuk közvetíteni a tömegnek. Gerő és Hegedüs András Jugoszláviában volt, Titóval tárgyaltak. Tito politikája eltért a szovjet hatalométól, ott már volt magánüzlet és kereskedelem. Sok jót lehetett hallani a „jugókról”, rövid időn belül komoly változásokat vittek végbe, mely megemelte az életszínvonalat. Igaz, a magyar elvtársak „láncos kutyának” nevezték, de ha jót tett a népnek, nem számított, minek csúfolják. Azt gondoltuk, hasonló politikával jobb lesz a magyar népnek is. A nép változást remélt a találkozástól. Elérkezett a nyolc óra. A rádió közvetítette Gerő Ernő beszédét.

Kedves elvtársak! Kedves barátaim! Magyar dolgozó nép! Mi szocialista, és nem burzsoá demokráciát akarunk! Vannak, akik el akarnak szakadni azoktól az országoktól, akik a szocializmust építik, különösen a szocialista Szovjetuniótól. Vannak, akik ellentétet szítanak a nemzetközi proletárság és a magyar hazafiasság között. Mi magyar kommunista hazafiak vagyunk, de kijelentjük, hogy nem vagyunk nemzetiek. Mi elítéljük a felvonuló fiatalságot, akik a nemzetiség mellett tüntetnek. Mi hazafiak vagyunk, de egyben nemzetközi proletárok is.

A tüntetők döngették az autók oldalát, mozgatták, fel akarták borítani. Kikapcsoltam a rádiót. Később hallottam, hogy Gerő provokátoroknak, huligánoknak, a nép ellenségének nevezte a tüntetőket.

28

Az Országháznál

A csőcselék kivonult az utcára, fosztogatnak, rabolnak – mondta a rádióban. Bos�szantott Gerő beszéde, azt hiszem, senki sem számított erre. A magyar dolgozók nem a nemzetközi proletárdiktatúráért küzdöttek. Gerő Ernő beszéde közutálatot váltott ki minden jóérzésű magyar emberből.

A tömeg duzzadt, égtek a rögtönzött fáklyák, mindenki jobb hírekre várt. Újra ismételtem a 14 pontban foglalt követeléseinket: „Magyarok vagyunk, szabadságot akarunk, a magyarok istenére esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”, s ehhez hasonló szólamokat mondtam a mikrofonba. Lassan, értelmetlenül haladtunk a csalódott tömeg között, senki nem tudta, mit hoz a következő óra.

Majd motorkerékpárosok hozták a hírt: ledöntötték a Sztálin-szobrot. Végre valami jó hír, ez idejében jött – örültem neki. Máris ordítottam a mikrofonba, ledöntötték Sztálin szobrát, le a diktátorokkal, szabadságot akarunk, kiabáltam, szinte már rekedt hangon a tömeg felé.

Leírhatatlan az érzés, amit a hír okozott a tömegben. Sztálin még halála után is félelmetes volt. Ma már közismert, hány millió áldozatot, vért, nyomort, szenvedést okozott. Mintha felszabadultam volna egy láthatatlan nyomás alól, friss levegő áramlott a zárt autóba. Nincs Sztálin-szobor, szabadok vagyunk! Hasonló érzés foghatta el a tüntetőket is, mert óriási hangzavar tört ki, és kiabálták, hogy: – Vesszen Sztálin, vesszen Rákosi, vesszen Gerő, vesszen a Párt! – Én már nem is kiabáltam, megtette azt a tömeg helyettem, amely úgy látszott, mindenre kész volt.

Kilenc óra körül egy másik motorkerékpáros hozta a drámai hírt (azt gondolták, hogy mi hivatalos hírközlők vagyunk): – Az ÁVH-sok lövik a tömeget a Rádiónál.

Az újabb hír felbosszantott.

– Mindenki a Rádióhoz! Az ÁVH-sok lövik a tömeget a Rádiónál, akadályozzuk meg a vérontást! Le az ÁVH-val! – ordítottam addig, amíg a tömeg el nem indult a Bajcsy-Zsilinszky út felé a Rádióhoz. Kis idő múlva újabb hírt hozott a motorkerékpáros összekötő: – Katonák jönnek a Margit hídon feloszlatni a tüntetőket – ismételte aggódó hangon.

– Menjünk a Margit hídhoz! – mondtam a kiskatonáknak, majd megmondjuk a katonáknak, hogy az ÁVH-sok lövik a tömeget a Rádiónál, s akadályozzák meg a vérontást.

Szerencsére a három katona nem ellenkezett. A tömeg utat nyitott az autónak, gyorsan haladtunk a Margit híd felé, közben kiabáltam, hogy mindenki a Rádióhoz, az ÁVH-sok lövik a tömeget a Rádiónál. Katonák jönnek Budáról, győzzük meg őket, hogy akadályozzák meg a vérontást.

A pesti hídfőhöz érve a tömeg körülfogta a rádiós autót, szinte elzártuk az autóval a híd lejáratát. A hídon leálltak a villamosok és az autóbuszok a tömeg miatt, a katonaság a nyitott csapatszállítókon lassan közeledett felénk. Én közben állandóan, rekedtre kiabáltam magam, hogy az ÁVH-sok lövik a tömeget a Rádiónál, mindenki menjen a Rá-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

29

dióhoz. Jóskát kértem, hogy beszéljen ő is, de mondta, hogy fáradt és még nem ebédelt, így leült a két fiú mellé. Én folytattam a hírközlést: – Ledöntötték Sztálin szobrát, az ÁVH-sok lövik a védtelen tömeget a Rádiónál, a katonák állítsák meg a vérontást! – A magyar katona kötelessége, hogy megvédje az állampolgárokat, a törvény előírja, hogy magyar katona nem foghat fegyvert a népe ellen, a nép jobb életet és szabadságot követel, de vérontás nélkül. A katonák nem tudhatták, kik vannak a katonai rádiós kocsiban.

A parancsnok felállt a nyitott kocsiban, és ellenségesen szólt hozzánk: – Nekünk parancsunk van, ne állják el az utat!

Mire én így szóltam: – Az ÁVH-sok lövik a védtelen tömeget a Rádiónál, a katonák állítsák meg a vérontást, a magyar katona kötelessége megvédeni a magyar népet. A katonatörvény kimondja, hogy a katona nem foghat fegyvert a magyar nép ellen. A nép, a diákok szabadságot és jobb életet akarnak. Ne hallgassatok a parancsra, mert az népellenes. A katonák szüntessék meg a vérontást a Rádiónál! – mondtam a mikrofonba, szinte lélegzetvétel nélkül.

A katonák látták a nyitott csapatszállító kocsikon a közel nyolcszáz egyenruhás műszaki egyetemi hallgatót, akik a tüntetőkkel vonultak. Ők sem akartak lemaradni, a Himnuszt és a Kossuth-nótát énekelték a tömeggel. A parancsnok belátta, hogy a katonái már a néppel vannak, s mondta, nyissunk utat, hogy tudjanak menni a Rádióhoz.

A hat hangszóró hatásos volt, a tömeg hallgatott ránk, most pedig a katonák is. Megfordultunk, utat nyitott a tömeg, mentünk a Bajcsy-Zsilinszky út felé, a tömeg és a katonaság kíséretében. Közben folytonosan ismételtem az előbbi szólamokat, s „mindenki a Rádióhoz” felhívást. Mikor a Nagy- és Kiskörút elágazásához közeledtünk, újabb hírt hozott a motorkerékpáros összekötő: – Páncélosok jönnek a Váci úton a tüntetést szétverni.

– Menjünk eléjük – mondtam a kiskatonáknak. Ők nem ellenkeztek. Majd a mikrofonba is bemondtam, hogy páncélosok jönnek a Váci úton, mi eléjük megyünk, de mindenki menjen a Rádióhoz, hogy megszűnjön a vérontás. A tömeg ment a katonákkal a Rádió felé, mi pedig továbbmentünk a Nyugati pályaudvar felé. Útközben állandóan ismételtem a híreket: ledöntötték a Sztálin szobrát, le a diktátorokkal, vesszen Gerő, ves�szen Rákosi, egy a mi akaratunk – szabadságot akarunk. Az ÁVH-sok lövik a tömeget a Rádiónál, a katonaság a magyar néppel van, mindenki a Rádióhoz, akadályozzuk meg a vérontást, és hasonló mondatokat. Két oldalról az emberek jöttek a mellékutcákból is utánunk.

Alig értünk a Nyugatihoz, három tank lecsukott tetővel dübörögve robogott el mellettünk a Rákóczi út felé. Hiába ordítottam, hogy az ÁVH-sok lövik a népet a Rádiónál, a katonák állítsák meg a vérontást, a tankok motorja elnyomta a hat hangszóró hangját.

Biztos voltam benne, hogy semmit sem hallottak a kiabálásomból.

30

Az Országháznál

Csalódottan mentünk vissza a Nagymező utcán a Bajcsy-Zsilinszky útra. Útközben állandóan ismételtem a mikrofonba, hogy mindenki a Rádióhoz, meg kell akadályozni a vérontást, a Sztálin-szobrot lebontották. Az Andrássy úthoz érve láttam, hogy kalapáccsal verik le a Sztálin út névtáblát. A tömeg tapsolta a merész vállalkozást. Akkor még minden veszélyesnek számított. A tömeg lassan vonult a Rákóczi út felé a Himnuszt s a Szózatot énekelve. A Deák Ferenc téren egyik munkatársam felismert.

– Hová mentek? – kérdezte.

– A Rádióhoz – válaszoltam. – Gyere te is, felveszünk, én már alig tudok beszélni a rekedtségtől.

– Ott már lőnek – mondta, s elhagytuk egymást a tömegben.

Nagyra duzzadt a tömeg, csak lassan tudtunk haladni a hangszórós autóval a Rádió felé, ahonnan hallatszott a lövöldözés. Mikor az Astoria Szállóhoz értünk a rádiós kocsival, már közelről hallatszott a fegyverek ropogása. Ott kértem a kiskatonákat, hogy álljanak meg, én leszállok. Megköszöntem az ingyen utazást, kezet fogtunk, mondtam, hogy vigyázzanak magukra. Ők a Kossuth Lajos utcán mentek tovább. Nem tudtam meg a nevüket, nem tudom, mi lett velük, de kíváncsiságuk és merészségük egyik fontos tényezője volt a szabadságharcunknak.

Kár, hogy a történészek nem vettek annyi fáradságot, hogy megkeresték volna azokat a fiatal kiskatonákat, akik nagyban elősegítették a szabadságért, a független Magyarországért való küzdelmünket. Ha ők nem jönnek a hangszórós autóval az Országház elé, hiába kiabáltam volna rekedtre magam, s bármit mondtam volna, nem lett volna hatása, a tömeg éneklése elnyomta volna a hangomat. A tömeg azt gondolta, hogy a katonai hangszórós kocsiban híradós katonák vannak, akik a tüntetőket irányítják.

Ugyanazt gondolták a Pilisvörösvárról érkező katonák is, akiket sikerült meggyőzni, hogy ne a tüntetők, hanem a gyilkos ÁVH-sok ellen menjenek, akik lövik a fegyvertelen tömeget a Rádiónál.

A mai békeidőben nehéz elképzelni az akkori lelkiállapotot. Több volt a besúgó, mint a becsületes ember. Nem lehetett tudni, hogy ki ül az egyetemen s a munkahelyeden melletted. Hol voltál vagy hová mész, mit mondasz, még a templomban sem voltál biztonságban, nem tudtad, hogy a pap jelenteni fogja-e, hogy ott voltál. A sportpályán is meg kellett gondolni, hogy kinek mit mondasz, egy szót sokféleképpen lehet értelmezni. Előfordult, hogy egy jó párttag, de rossz sportoló jelentette, hogy ellenfele gyanús reakciós, s a versenyek előtt többször bevitték az illetőt kihallgatásra. Így a feljelentő nyert a bajnokságon és a elvtársainál is, mivel éberségéért kitüntették.

Veszélyes volt minden nap, az ember úgy érezte, hogy valami ketrecben van, s ott is figyelik, hallgatják. Ha nem úgy viselkedik, mint ahogy a kommunisták előírják, börtön, munkatábor a büntetés. Remény? Az már régen elhagyta az országot. Csak az Istenben bízhattál, de ha a kommunistákra hallgattál, az nem létezett, sötét volt az élet.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

31

Harc a rádiónál A rádiós kocsiból kiszállva kérdezősködtem, mi van a Rádiónál, mi történt. Sokan csak velem egy időben értek oda, nem tudtak választ adni. Majd egy diákcsoporttal találkoztam a múzeumkertben, akik ott voltak a Rádiónál, de a lövöldözés miatt menedéket kerestek. Ők mondták, mint szemtanúk: A diák-küldöttséget beengedték a Rádió épületébe és az őrök azt mondták, hogy a diákok követeléseit közvetíteni fogja a rádió. A küldöttséget nem engedték vissza, a rádió tánczenét közvetített, amit a Sándor utca 20. számú ház egyik lakásablakába tett rádióból hallottak. Ugyanakkor az őrök azt mondták, a rádió közvetítette a követeléseket, és felszólították a tüntetőket, hogy oszoljanak szét, hagyják el a Rádió környékét! A diákok visszakiabáltak, hogy hazudtok, a rádió csak zenét közvetített.

Az ÁVH-sok könnygázgránátokat dobáltak le az emeletről. Voltak, akik zsebkendőbe, papírba csavarva visszadobták a füstölgő gránátot a nyitott ablakokba. Az ÁVH-s őrök lövöldözve kirohantak a kapun. A tüntetők a kapuk alá menekültek, majd a tömeg a Szentkirályi és a Puskin utcákon át menekült a Rákóczi út és a Baross utca felé. Az ÁVH-sok gyorsan visszavonultak, tartva attól, hogy a tömeg elzárja a visszatérési lehetőséget a Rádióhoz.

A tüntetők a kapuk alá menekültek. A tömeg egyik része a Szentkirályi és a Puskin utcákon menekült a Rákóczi út felé, a másik része a Baross utca felé keresett menedéket. Az ÁVH-sok tartva attól, hogy a tömeg elzárja a visszatérést a Rádióhoz, gyorsan visszaszaladtak. Sok sebesültet hagytak maguk után, akiket a Trefort és a Vas utcai rendelőkbe vittek.

A tüntetők felbőszülve mentek az ÁVH-sok után.

A tüntetők között voltak rendőrök is, akik visszalőttek a Rádió épületében levő ÁVHsokra. Volt, aki azt mondta, hogy ő nem kapott parancsot, nem lőhet, tőlük elvették a fegyvert. Akkor még kevés volt a lőszer, főleg az ÁVH-sok lőttek a Rádió épületéből. Abban az időben érkezett a Rádióhoz Szakasits Árpád. Beszélni akart a tüntetőkhöz egy teherautó tetejéről, de a könnygáz miatt nem tudott szóhoz jutni, s gyorsan eltávozott.

A lövöldözés nem volt új keletű a számomra. A fegyverek ropogása emlékeztetett a II. világháborús pesti utcai harcokra. Tudtam, hogy a 70-80 méterre lévő géppisztolyos ruszkiknak lehetett integetni, hogy jöjjenek közelebb, mert oly távolságra nem volt hatásos. Mi Mauserrel, karabéllyal jobban elértük őket, sajnos túl sokan voltak, nem volt annyi lövedék, hogy meg tudtuk volna akadályozni, hogy ne jöjjenek be az országba.

A Rádiónál az ÁVH-sok géppisztolyos lövései nem voltak veszélyesek a Múzeumkertben lévőkre. Ott találkoztam újra a Margit hídon jött katonákkal. Az egyikük közölte, hogy már van halottjuk. A parancsnokhelyettes ment a Rádióhoz, hogy beszéljen az őrökkel. Nem tudni, hogy az ott lévők tudták-e, kicsoda ő, vagy mit akar, de sajnos agyonlőtték. Ők is az ÁVH-sok ellen fordultak, nem gondolták, hogy ez fog történni.

32

Harc a rádiónál

Kevés volt a lőszer. A Rádióhoz mentőautóval akartak lőszert szállítani, de azt a felkelők elfogták, és felgyújtották a mentőautót. A mentővel érkezőket igazoltatták a katonák, kiderült, hogy azok ÁVH-sok, de szabadon engedték őket, s elmenekültek a Kálvin tér felé. Az egyik katonát arra kértem, mondja meg a parancsnokuknak, hogy a Rádiónak a Baross utcán is van bejárata, küldjön oda őrséget, hogy ott se tudjanak bevinni lőszert az ÁVH-soknak.

A tankok már a Rádiónál álltak, a személyzet a tankra támaszkodva tétlenül várt.

Odamentem hozzájuk, kérdeztem, miért nem lőnek a Rádióra, egy ágyúlövéssel véget vethetnének a lövöldözésnek. – Nekünk nincs lőszerünk, parancsra várunk – volt a válasz. Később tudtam meg, hogy kora este Nagy Imre tudtával és beleegyezésével hívták az elvtársai a szovjet páncélosokat a tüntetők leverésére. Mivel a katonaság egy része átállt a tüntetőkhöz, az elvtársak féltek, hogy a páncélosokkal is megtörténhet ugyanaz, s nehogy a szovjet tankokat lőjék, kivették a gyújtószeget az ágyúból, és nem adtak lőszert a tankoknak. A Rádió épületéből sorozatos géppisztolylövéseket adtak le a szemben lévő házakra, ahonnan főleg karabélypuskákból lőttek vissza. Úgy látszott, hogy elszabadult a pokol. Nehéz volt elbírálni, hogy kinek vagy kiknek állt érdekében a vérontás. A szemtanúk szerint az ÁVH-sok kezdték a lövöldözést, több halált és sebesülést okoztak a tüntetőkben. Ezt látták a helyszínen tartózkodó rendőrök, és visszalőttek a Rádió épületében lévő ÁVH-sokra. Aki vonakodott, hogy nincs parancsa, az átadta a fegyverét, vagy elvették tőle a tüntetők. A rendőröknek is kevés volt a lőszerük. A tüntetők a közeli rendőrőrszobákba mentek fegyverért és lőszerért. A rendőrök segítették a felkelőket. Én a Puskin utcán mentem ki a Rákóczi útra, ahol leálltak a villamosok, autóbuszok, és csak gyalog lehetett közlekedni, nagy tömeg hömpölygött a Rákóczi úton.

11 óra körül röplapokat osztogattak egy teherautóról, s kiabálták, hogy megalakult az új kormány Nagy Imre vezetésével. A röplapon fel volt tüntetve a kormánytagok névsora, ott voltak a régi jól bevált kommunista elvtársak: Gerő Ernő, Hegedüs András, Kádár János, Apró Antal, Piros László stb. Még véletlenül sem volt közöttük egy becsületes magyar ember.

Ez fordulópontot jelentett a tüntetőknek. Mi azt vártuk, hogy az új kormányban akad valaki, aki parancsot ad a Rádió őrségének, hogy szüntesse be a tüzet, és ne lőjenek a civilekre, elvégre ők védett helyen voltak. Parancsot adhattak volna, hogy közvetítse a Rádió a 14 követelő pontot, azok nem voltak titkosak. Arra is gondoltunk, hogy meghívják a diákküldöttséget tárgyalásra a Parlamentbe, s megállapodnak, hogy mi valósítható meg követeléseinkből.

Ha az ÁVH-sok nem lőnek, a tüntetők nem lőttek volna vissza. Kezdetben nem is volt fegyverük. A rendőrök a katonákkal biztosíthatták volna a rendet, mindenki hazament

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

33

volna pihenni, elvégre már éjfél közeledett. Sajnos, az akkori miniszter elvtársaknak nem volt annyi eszük, hogy elkerüljék a vérontást, ők csak a saját pozíciójukat védték.

A röplap engem is és a körülöttem lévőket is meglepett. Mi történt a kormánnyal?

Kik választották őket?

– Mi szabad választást akarunk! – kiabálták többen. – Menjünk a Szabad Nép székházához, ott nyomtatták a röplapokat! – szólt valaki. – Állítsuk le a nyomtatást! Éreztük, hogy nem lesz változás: a kommunisták és az ÁVH-sok nem adják fel a hatalmukat. Úgy tűnt, Nagy Imrét bábunak használják az elvtársai, hogy megnyugtassák a népet. Legfontosabb célunk volt megszüntetni a vérontást a Rádiónál, és elérni, hogy közvetítsék a 14 pontot. Akkor még nem tudtuk, hogy a szovjeteket kiszolgáló kommunista párt és kormányvezetés még az éjjel megalakította a Katonai Bizottságot, mely mindvégig a forradalom leverésén munkálkodott. Tagjai: Apró Antal, Czinege Lajos, Bata István, Fehér Lajos, Földes László, Mező Imre, Kovács István, Münnich Ferenc és Piros László voltak.

Közben a Keleti felől katonák érkeztek a Kazinczy utca sarkához.

– Mi van itt, mi történt? – kérdezték, s leugráltak a csapatszállító autókról.

– Az ÁVH-sok lövik a civileket a Rádiónál, menjenek oda, állítsák meg a vérengzést!

– Mi a tüntetők leverésére kaptunk parancsot, menjenek haza! – mondta a parancsnokuk.

A katonák alig tudtak mozdulni, mert körülvette őket a tömeg. Valaki megkérdezte a vezetőjüktől: kitől kapták a parancsot?

– Itt a röplap, megalakult az új kormány, a régi kormány parancsa nem érvényes – replikáztunk. A parancsnok meglepetten olvasta a röplapot, miközben visszafelé ment a csapatszállító autók között. A katonáknál karabélyfegyverek és kézigránátok voltak.

– Ha ti nem mentek, adjátok ide a fegyvert! – mondtuk nekik. Ők nem nagyon ellenkeztek, átadták a náluk lévő fegyvereket. Többen velünk jöttek a Rádió felé.

Nekem négy kézigránát s egy karabély jutott több tár lőszerrel. A Szentkirályi utcán mentünk a Rádió felé. A Trefort utcát elhagytuk, amikor egy sebesült fiút hoztak a Rádiótól, majd bevitték az egyik kapu alá, ott próbálták bekötözni. Javasoltam, hogy vigyék a Rókus Kórházba, itt van két sarokra, két fiú segített nekik, így négyen vitték tovább a sebesültet.

Az utcalámpákat már szétlőtték, sötétség borult a környékre. A fegyverek torkolattüzei halált jeleztek. A Baross utca felől is jöttek a felkelők, sajnos lövöldöztek, és a közeli falon csapódtak be a lövedékek, félő volt, hogy a tömegbe találnak. A Rádió épületét nem lehetett a Szentkirályi utcából lőni, a Bródy Sándor utcába pedig életveszélyes volt bemenni.

A Szentkirályi utca sarkán lévő ház kapuján mentem be. Ott az utcai ablakoknál már a felkelők foglalták el a tüzelőállásokat. Többed magammal felmentünk a negyedik

34

Harc a rádiónál

emeletre. Ott is hasonló helyzet fogadott. Mondtam, hogy menjünk a háztetőre, s ott továbbjuthatunk a Rádió irányába. Ez aránylag egyszerű volt, használtuk a kéményseprők pallóját, amit korláttal láttak el. A Rádió épületével szemben a padlásra mentünk, ahol megbontottuk a tetőcserepeket, hogy rálássunk az épületre. Megbeszéltük, hogy csak akkor lőjünk, ha a Rádió ablakából lőnek kifelé.

A kézigránátot nem tudtuk használni. Az ÁVH-sok a felső emeleten rájöttek, hogy a tetőről lövik őket, s nem lehetett látni mozgást az ablakokban, csak a fegyverek torkolattüze volt látható. Az ÁVH-sok és a Baross utca felől a felkelők lőttek felénk, amely sűrűn pattogott a háztetőn. A könnygázfüst még érezhető volt, ezt felerősítette a lőporfüst, mely kellemetlen érzést okozott. Hajnal felé sűrű köd szállt le a környékre, amely elhomályosította a fegyverek torkolattüzét. Gondolkodni sem volt idő, úgy tűnt, megállt az idő körülöttünk. Arra vártunk, hogy megszűnjön a fegyverropogás, sajnos hiába, mert időnként felerősödött, mindkét oldalon. Reggel 8 óra körül elfogyott a lőszerem. Lementem a földszintre, ahol a sűrű köd miatt alig láttam valamit. Ott már hozták az újabb fegyvereket, s bőven volt lőszer.

Az udvar, a lépcsőház tele volt felkelőkkel. Soknak nem volt fegyvere, de mindenki harcolni akart. Csoportokba verődve beszéltünk a lehetőségek felől. Az volt az általános vélemény, hogy a röplapokon jelzett kormányt nem kell elfogadni, hisz azt a kommunista elvtársak alakították azzal a céllal, hogy félrevezessék, megnyugtassák és leszereljék a népet. De az is lehet, hogy az új kormány csak trükk volt. Ha Nagy Imre az elnök, miért nem parancsolja meg az ÁVH-soknak, hogy ne lőjenek a Rádiónál?

A lakók kitették a rádiókat az ablakokba, amelyek csak zenét közvetítettek. Úgy látszott, nincs vezetője az országnak. Tehát nincs más megoldás, el kell foglalni a Rádiót, hogy azon keresztül ismertethessük követeléseinket – ez volt az általános vélemény. Ha az új kormány képtelen parancsolni az ÁVH-soknak, mondjon le! Alakuljon új kormány kommunisták nélkül! Ez a követelés volt a tanácskozások fő értelme.

Negyed kilenc körül a rádió bejelentette, hogy megalakult az új kormány: Nagy Imre az elnök, helyettese Hegedüs András, Gerő és azok, akik a röplapokon szerepeltek, mind kommunisták. Természetesen a új kormány nem tetszett senkinek. Többen kiabálták, hogy le a kommunistákkal! Bár a kormányváltás úgy tűnt, engedményekkel jár majd. Akkor azt reméltük: Nagy Imre mint kormányfő parancsot ad az ÁVH-soknak, hogy ne lőjenek a civilekre! A lövöldözések időnként kiújultak, de mindkét oldalon védett helyekről lőttek. Érthetetlen volt, hogy oly sok idő után sem a páncélosok, sem a katonák nem tudtak véget vetni a lövöldözésnek.

Kilenc óra körül Nagy Imre első bejelentése a rádióban a statárium és gyülekezés megtiltása volt. Aki nem teszi le a fegyvert, azonnali halálbüntetést kap. Ez a bejelentés óriási felháborodást váltott ki a fegyveresek között. Statárium Nagy Imrére és az elvtársaira, akik engedték, hogy az ÁVH-sok a tüntetőket gyilkolják!

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

35

– Nem tesszük le a fegyvert! – volt a válasz. Nagy Imre nemhogy megköszönné a fegyvereseknek, hogy a civilek védelmére keltek, hanem statáriummal torolja meg az életüket reszkírozó felkelőket. – Aki el akarja venni tőlünk a fegyvert, először agyon kell lőnie, de élve nem adjuk oda – mondták a felkelők.

Időközben Nagy Imre bejelentette, hogy az új kormány behívta a szovjet csapatokat a tüntetők leverésére. Ez nagy felháborodást váltott ki a felkelőkből. Erre nem gondolt senki. Ezután megváltozott Nagy Imréről a véleményünk, s valószínűleg mindenkinek, akik őt akarták a kormány élére. A bejelentésből világosan kiderült, hogy ő nem a magyar nép érdekeit, hanem a kommunisták és a Szovjetunió érdekeit védi. S nem törődik azzal, hogy ez milyen véráldozatot követel. Szinte hihetetlen volt, hogy ezt a bejelentést Nagy Imre mondta. A statáriumot többször ismételte a rádió, nem volt tehát kétséges, hogy azt Nagy Imre rendelte el. Ekkor már hallható volt a felkelők között az alábbi kijelentés, hogy Nagy Imre kommunista, nem várhatunk tőle semmi jót, nem fogadjuk el az új kormányt, szabadon válasszon a nép! Le a kommunistákkal!

Többen kimentünk a Szentkirályi utcai kapun. A köd miatt nem láttunk messzire, de az utca tele volt emberekkel. A Baross utca felől a fegyveresek védve voltak a Rádiótól jött lövésektől, közel az épület falához bújva lassan kúsztak az épület felé. Félő volt, ha meglátják az ÁVH-sok, hogy a fegyveresek alattuk állnak, az ablakból kézigránátot dobnak a felkelőkre. A Sándor utcai sarokra mentem, mondtuk a túloldalon lévőknek, hogy menjenek előre, mi majd fedezzük őket, miközben lőttük a Rádió ablakait.

Nagy Imre bejelentését hosszú sorozatlövés követte. Majd kiabálások: – Halál az új kormányra! Ők nem tudnak rendet teremteni, nem tudnak az ÁVH-soknak parancsolni. Most a felkelőktől félnek. Elég volt a szovjet megszállásból, azokat nem behívni kell, hanem hazaküldeni. Mi csak az ÁVH-sok ellen fogtunk fegyvert, akik a tüntetőket lőtték. Mi nem akarunk háborút senkivel. Elment az esze az új kormánynak? Le velük! – kiabálták mögöttünk a tömegben. Nem akartuk elhinni, hogy a rádió bejelentése igaz lenne. Behívják az orosz katonákat ellenünk? Feltehetően akkor még nem volt ötszáz fegyveres felkelő a Rádiónál.

– Vajon mi történhetett máshol – tűnődtem –, hogy idegen katonákat hívnak be ellenünk?

Nagy Imre bejelentése újabb okot adott arra, hogy elfoglaljuk a Rádiót, és ismertessük immár az oroszokkal is, hogy az ÁVH-sok kezdték a lövöldözést, és csak akkor lesz rend, ha feloszlatják az ÁVH-t. Október 24-én reggel még máshol nem voltak lövöldözések, ezért gondoltuk, ha a Rádiónál megszűnik a harc, rend lesz az egész városban. Nem gondoltuk, hogy Nagy Imre kormánya a szovjet csapatokat hívja be ellenünk.

– Most már valóban el kell foglalni a Rádiót – határoztuk el az újabb lépést.

A Rádió épületének dupla szárnyú kapuja volt, a zár környékét szétlőtték, majd egy teherautóval betörték, s ledőlt a kapu. A nagy zajra hangos kiabálás, nyitva a kapu. Erre

36

Harc a rádiónál

rohantunk a épületbe, jött utánunk a tömeg minden irányból. Mi tudtuk, hogy a Rádiót ÁVH-sok védik, azok mikor látták, hogy a civilek rohannak befelé, letépték a parolit, a fegyvernemjelzéseket, és kezüket feltartva megadták magukat. Látszott rajtuk a félelem, tudták, hogy felelősek a vérontásért. Voltak sebesültek, de aránylag kevesen, ők védett helyről lőttek. Szobáról szobára folyt a kutatás az elbújt ÁVH-sok után. Halottat is láttam, de azt mondták, hogy az öngyilkosságot követett el.

Nekünk nem volt parancsnokunk, a már elfogott ÁVH-sok feltartott kezekkel maguktól sorakoztak az udvaron egymás mellé. Egyikük sírva könyörgött, hogy „ne bántsanak, én nem lőttem, én csak sofőr vagyok”. Többen megvizsgálták, nem volt lőporszagú a keze, így szabadon engedték. A többiek is mondták, hogy ők csak a parancsot teljesítették. Egy nő volt a Rádiót védők parancsnoka, azt mondta, hogy ő nem kapott senkitől parancsot, hogy lőjenek a tömegre, de ő sem adott senkinek erre utasítást. Hihetetlen, a végén majd kiderül, hogy a fegyvertelen tüntetők mondták az ÁVH-soknak, hogy lőjenek a tömegbe.

Az elfogott ÁVH-sokat a tömeg között két oldalról egy-egy fegyveres kísérte, és kezünket a foglyok fölé tartottuk, hogy ne üsse őket a felbőszült tömeg. Természetesen az ütlegelés nem szűnt meg, és a fegyveresek is részesültek belőle, szerencsére az ütések nem voltak erősek. A Trefort utcai rendelő alagsorába kísértük az ÁVH-sokat azzal, hogy majd átadják őket a bíróságnak. Később tudtam meg, hogy szabadon engedték őket.

A Rádió épületét elfoglaltuk, az ÁVH-sok őrizetben vannak. Azt gondoltuk, hogy bemondják a követeléseket a rádióban és helyreáll a rend. Hamarosan rájöttünk, hogy a rádióközvetítést hajnal óta nem a saját épületükből közvetítik, hanem az Országházból.

– Meg kell tudni, hogy mi van az Országházban – mondta az egyik géppisztolyos –, ki jön velem? – Volt jelentkező a fegyveresek közül, hatan elindultak hírszerzésre.

Egypáran leültünk pihenni, majd tanácskozni, hogy tulajdonképpen hol is tartunk.

Tudtuk, hogy a Rákosi, Gerő vezette kormányban Nagy Imrének nem sok beleszólása volt a döntésekbe. Az, hogy a Kossuth rádió bemondta: a felvonulást betiltotta Piros László belügyminiszter, majd később a betiltást visszavonta, országszerte felkeltette az emberek érdeklődését.

A Rádió zárt épületben volt, a bejáratot könnyű volt védeni belülről. Kérdés: ki adott parancsot az ÁVH-soknak, hogy lőjenek a fegyvertelen tömegre? Ha Gerő adta ki a parancsot a lövésre, az új Nagy Imre-kormány miért nem adott parancsot a Rádiót védő ÁVH-soknak, hogy tüzet szüntessenek, ne lőjenek a tömegre? Ezt könnyen el lehetett volna érni akkor, amikor a három páncélos a Rádióhoz érkezett. Egyik lezárta volna a Bródy Sándor utcát a Szentkirályi utcánál, a másik a Puskin utcánál, a harmadik pedig szemben a Rádióval. Egy ágyúlövés elég lett volna a lövöldözés megszüntetésére. Akkor még nem sok fegyveres tüntető volt a Rádiónál, és a katonáknak sem lett volna okuk lövöldözni a Rádió védőire.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

37

De erre az új kormánynak nem volt ideje, mert azon vitatkoztak, hogy melyik elvtárs milyen pozíciót töltsön be. Nekik a rang fontosabb volt, mint a fegyvertelen tüntetők kifolyt vére. Kár, hogy akkor Kádár elvtárs nem gondolt erre, megspórolta volna a moszkvai utat, s nagyobb szolgálatot tett volna a magyarságnak, mint amit egész életében tett. Az elvtársaknak az volt a megoldás, hogy minden fegyverest statárium elé állítanak, vagyis azonnali halálbüntetésre ítélik. Akkor még csak pár száz fegyveres volt, tehát az nem lett volna nagy ár szerintük, hogy a jól bevált elvtársak maradjanak a helyükön, s a népet újra igába fogják.

Mi és a nép nagy része úgy gondoltuk a nagy zűrzavarban, hogy a kormánytagok között van a lázadás. Leváltották a sztálinistákat, Nagy Imre a kormányfő, tehát minden rendben lesz. Nem gondoltunk mi akkor forradalomra, amerikai segítségre. Tudtuk, hogy az az óceánon túl van, még az európai nemzetek sem segítettek a magyaroknak, miért volna most kivétel? A fasiszta, náci és az amerikai mumust az elvtársak találták ki, hogy legyen ok a szovjet csapatok behívására.

Azzal, hogy Nagy Imre ezzel egyetértett és statáriumot hirdetett a ÁVH-sok lövöldözése miatt fegyvert fogott tüntetőkre, elvesztette a nép bizalmát. Látszott, hogy neki is fontosabb a kommunista eszme megmentése, mint a magyar nép szabadsága és jobb megélhetése. Nem volt vezetőnk, de tudtuk, hogy nem állhatunk meg, jöjjön, aminek jönni kell. De az is látszott, hogy nincs kormány se új, se régi, nem tudták, hogy mit kell tenni.

A rádióadás változatlan volt, zene és statárium. Akkor már úgy tudtuk, hogy Lakihegyről közvetít a rádió.

Nem tudtuk, mi történik más részén a fővárosnak vagy a vidéki városokban. Nem volt tervünk, csak elhatározásunk, hogy ami mostanáig volt, az nem jó, azon változtatni kell mindenáron.

38

Jönnek az oroszok

Jönnek az oroszok A fegyveresek közül többen visszamentek a Rádióhoz, én a Rákóczi út felé mentem.

Közben találkoztam fegyveresekkel, akik a Kálvin térről jöttek. Újságolták, hogy hajnalban orosz páncélosok érkeztek a térre, ahol nagy tömeg gyűlt össze.

A tankok nyitott tetővel lassan haladtak, majd megálltak a tömeg előtt. Látszott, hogy nem tudják, mit kezdjenek a tömeggel. Egy tank felment a járdára, azt körülvették az emberek. Volt, aki tudott oroszul és mondta, hogy mi történik. Az oroszok azt mondták, őket a magyar nép megvédésére küldték, akiket megtámadtak a fasiszták. A közelben lévők nem értették az orosz beszédet, de negyedórás agitáció után az orosz katonák a civilekkel paroláztak. Valaki civil ruhát hozott és átadta a katonáknak, később találtak szovjet tankot, amely nem volt kilőve, de személyzet sem volt benne.

Tank a Múzeum körúton

ván, a ruszki katona, aki a forradalom mellett harcolt

A Rákóczi útra érve azt láttuk, hogy kiabálnak és mutogatnak az emberek az Astoria irányába: ott vannak az orosz tankok. Rossz emlékek jutottak eszembe, ugyanott voltak az orosz tankok 1946-ban is. A tömeg nemcsak a járdán, hanem az úttesten is közlekedett, és tömve volt az utca. Érthetően feltűnőek voltak a szürke szovjet tankok a Kossuth Lajos utcában a sárga villamosok helyett. A tankon lévő szovjet katonák kíváncsian nézték a tömeget.

Voltak, akik tudtak oroszul, és kérdezték, hogy mit akarnak, minek jöttek ide.

– Minket a ti elnökötök hívott, mivel a fasiszták, nácik megtámadták titeket, mi pedig megvédjük a magyarokat a fasisztáktól – mondta a tank parancsnoka, a tolmács pedig fordította.

– Itt nincsenek fasiszták, nácik, a magyar GPU lőtt a tüntető tömegbe, azért voltak a lövöldözések – válaszolta a tolmács. Úgy látszott, a szovjet katonák megértették, hogy mi történt. Mi a magyar néppel vagyunk, ismételték, és barátságosan beszéltek a tankokat körülvevő érdeklődő civilekkel. Megnyugodva hagytam ott a tankokat, és a Körút felé menve mindkét oldalon mondtam az ott lévő fegyvereseknek, hogy senki se lőjön az orosz tankokra, azok a magyar nép mellett vannak, ne provokálja őket senki. Érthetetlen volt, hogy miért kellett a szovjet csapatokat behívni, akkor még csak a Rádiónál volt lövöldözés, de már az is megszűnt.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

39

11 óra előtt az egyik tank csukott tetővel robogott gyorsan a Keleti irányába. A járókelők felszaladtak a járdára, 20-25 ember a Vas utcai villamosmegállóban lévő villamosra ugrott fel hirtelen a robogó tank elől menekülve. A tank megállt a villamosnál, izgatottan vártuk a fejleményeket. A villamoson lévők megunták a várakozást, leszálltak, és próbálták az egyik villamost rádönteni a tankra. A túloldalról is jött segítség, és sikerült félig kidönteni a vágányból a villamost. Nem valószínű, hogy a tank személyzete tudta, mi készül ellene, továbbment a Keleti felé.

Nem volt időm, hogy végigmenjek a Rákóczi úton és megmondjam a fegyvereseknek, hogy ne lőjenek a szovjet tankokra, azok a néppel vannak. Kis idő múlva az Astoriánál lévő tank géppuskával végigpásztázta a Rákóczi utat. Menekült mindenki a kapuk alá, több sebesült lett, egy asszonyt a Gázművek házába vittünk, ott segítettek rajta. A tank elindult, mögötte jött a páncélkocsi, amely a tábori konyhát húzta. A tank sorozatot lőtt a Keleti felé, ekkor kezdődött a harc a Rákóczi úton az oroszok ellen.

Megsemmisített szovjet páncélos a Rákóczi úton

Sztálin maradvány

Teljes fejetlenség volt mindenütt, a statáriumot többször bemondta a rádió, a határidőt mindig meghosszabbították, de senki sem vette komolyan. Mi úgy éreztük, kötelességünk, hogy a civil lakosság védelmére fogjunk fegyvert az ÁVH-sok ellen, hiszen miattuk van felháborodva a tömeg. A régi kormány bűne volt, hogy engedték az ÁVHsokat lőni a civil tömegbe. Ugyanakkor az új kormány hibája, hogy nem állította meg a lövöldözést a Rádiónál, pedig csak egy parancsot kellett volna kiadni. Úgy látszott, hogy a kormány nem változott, csak megkeverték, mint egy pakli kártyát, de minden maradt a régiben. Ezt annak tulajdonítottuk, hogy az új kormány hamiskártyás, nem különb, mint a régi, ők is vérbeli kommunisták és a szovjeteket akarják szolgálni. Az új kormányt nem a nép választotta, tehát nem fogadjuk el, de a katonaság sem, ezért nem tesszük le a fegyvert.

Megdöbbentő látvány volt a kiégett páncélkocsironcs a Rákóczi út és az Akácfa utca sarkán. Még füstölgött a félig megégett szovjet katonák ruhája, kellemetlen bűz terjedt a környéken. Hihetetlen volt, hogy oly sok békekölcsön befizetése és a békeharcosok munkája után a béketábor egyik városában ilyen megtörténhet. Még nekem is – pedig átéltem Budapest ostromát, amikor gyerekek, asszonyok és ártatlan emberek égtek meg

40

Jönnek az oroszok

a bombáktól – elképesztő volt a látvány. De akkor háború volt, most azonban béke van, még a templomokban is békét hirdettek a békepapok.

Kiért s miért történik ez meg Budapesten? Biztos, hogy nem a magyar vagy az orosz nép érdekében. Ki felelős érte? Rákosi már eltűnt, őt nem okolhattuk. Akkor már tudtuk, hogy új kormány van Nagy Imrével az élen, érthető volt, hogy a nép Nagy Imrét okolta a történtekért.

Nem messze a kiégett szovjet páncélostól a Rákóczi út és a Körút sarkán találkoztam Sztálinnal. Ez esetben nem kellett felnézni rá, szánalmas állapotban volt. Kár, hogy nem életében bántak így el vele, megérdemelte az ütéseket.

A statárium elrendelése és a szovjet csapatok behívása miatt nemcsak a fegyveres felkelők, hanem a nép is kételkedve tekintett Nagy Imrére és az általa vezetett új kormányra. A forradalomban általában van egy vezető, aki élére áll a felkelőknek, és az viszi győzelemre a forradalmat. Ez esetben mi Nagy Imrére számítottunk, hogy a forradalmárok élére áll. Ő jól ismerheti a kormányt, melynek most ismét a tagja, tehát ha leállítja az ÁVH-sok lövöldözését, elfogadja a nép követelését, győzött volna a forradalom, nagyobb vérontás és rombolás nélkül.

Ma már ismeretes, hogy Mikoján is ellenezte, hogy a szovjet csapatok beavatkozzanak a forradalomba. Sajnos, mint a történelem igazolta, Nagy Imre nem volt egy vezető típus. Orosz állampolgár, vérbeli kommunista volt, aki azt tette, amit elvtársai rábíztak.

1945 óta különböző miniszterségeket töltött be. 1953-ban miniszterelnök volt, amikor az ún. engedmények születtek, ekkor új szakasz kezdődött. Történt ez a párt jóváhagyásával, de a vége a kötelező beszolgáltatás és padlásseprés lett. Mindez nem segítséget, hanem egy elviselhetetlen állapotot jelentett a parasztságnak. Nem sokat nyert a nép Nagy Imre rendelkezéseiből. Nem volt jobb, mindenki Nagy Imrében bízott, de nem azt várták el tőle, amit intézett. Az egyetemen megalakult egy „Forradalmi Bizottság”, amely a következő nyilatkozatot adta ki: NAGY IMRÉBEN VAN BIZALMUNK! Ez volt a jelszó még kedden, október 23-án. Ez a bizalom két-három napra megingott, de most erősebb, mint valaha! Kiderült, hogy Nagy Imre két napig az ÁVO foglya volt. Géppisztolyokkal a háta mögött mondta el első rádióbeszédét.

Legújabb nyilatkozatából kiderült, hogy a statáriumot és a szovjet csapatok beavatkozását nem ő rendelte el. Ezt csak a Rákosi–Gerő-féle gazemberek fogták rá, hogy megbuktassák. Mi tehát hiszünk Nagy Imrének. De féltve intjük, vigyázzon a nép bizalmára! Azonnal különítse el magát a hazaárulóktól! Azonnal takarítsa ki a kormányból a régről itt maradt szemetet, azokat, akiket joggal vet meg és gyűlöl a nép! Intézkedjék, hogy a szovjet csapatokat vonják ki az országból! Intézkedjék, hogy az ÁVO-sok ne furakodjanak be az új rendőrségbe! Nagy Imre helytállását már eddig is sok helyes intézkedés igazolja! Sürgetve várjuk a többit is. Amilyen mértékben Nagy Imre teljesíti a nép jogos követeléseit, bizalmunk oly mértékben fog benne növekedni.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

41

A fenti nyilatkozat egy a sok közül, ami valótlan tényeken alapult. Senki sem tudta, hogy mi történik egyik óráról a másikra. Az utcákon szovjet tankok és katonai járműveken az ÁVH-sok tartották félelembe a lakosságot. Nem lehetett tudni, hogy ki, mikor és honnan fog lőni. Teljes volt a káosz.

Egy háborúban ismert az ellenség, egyenruhában vannak, ismeretes, hogy merre vannak, milyen irányból lőnek. Van egy kormány, amit ismer a nép, és az rendelkezik a nép érdekében. Ezt nem lehet vonatkoztatni a Nagy Imre vezette kormányra, ahol még mindig a szovjeteket kiszolgáló elvtársak voltak. Ők a saját érdeküket védték s nem a népét. Az a fejetlenség, ami a forradalom alatt uralkodott, nagyban befolyásolta nemcsak a belföldi, de a külföldi véleményeket is.

Közlekedni csak gyalog lehetett, úgy tűnt, hogy senki sem fél a haláltól, ha a közelben lövöldözés volt, bementek a kapuk alá, de ha elhallgattak a fegyverek, mindenki folytatta útját. Tudtuk, hogy a párt és az ÁVH nem szűnt meg, az utóbbi csak ruhát cserélt, és mindent elkövetnek uralmuk megmentése érdekében. Köztudott volt, hogy az ÁVH-s katonák rendőrruhába öltözve, fedett teherautóval közlekedve lövik a csoportokba verődött civileket, majd gyorsan elhagyják a tetthelyet. Ezzel a taktikával sok sebesülést, pánikot s félelmet keltettek a lakosság körében. Hihetetlen, hogy azok, akiknek a népet kellene védni, lövik a fegyvertelen lakosságot is.

Közben visszajöttek a hírszerzők az Országháztól, mondták, hogy ott is nagy a felfordulás.

– A Parlament épületét körülvették a szovjet tankok és az ÁVH-sok. Nagy Imre nincs a Parlamentben, hanem az Akadémia utcában, a pártközpontban tárgyal Mikojánnal és Szuszlovval, tehát nem igaz, hogy ÁVH-őrizet alatt van. Úgy hírlik, olyan megoldást akarnak elérni, mint Lengyelországban, Gomulkával. Ezért vannak itt a szovjet küldöttek, Nagy Imre velük van elfoglalva. A felkelők küldötteit csak hosszú várakozás után fogadja. Úgy néz ki, hogy nem is tudja, mi folyik az utcákon, megígér mindent, de nincs tisztában azzal, hogy mit akar a nép – mondták a küldöttek.

Tény: Nagy Imre nem volt két napig az ÁVH foglya, és nem géppisztollyal a háta mögött mondta első rádióbeszédét, ahogy azt később ismertették. Gerő és Nagy Imre a Rákosi-féle elvtársaikkal közösen akarták megmenteni a kommunizmust. ÁVH és a szovjet tankok segítségével. Az, hogy Nagy Imre időnként elismerte és megígérte, hogy teljesíti a felkelők követelését, csak szemfényvesztés volt. Az volt a biztató, hogy a katonaság egy része a felkelők közé állt, és akkor még reméltük, hogy elkerülhető a további vérontás.

Lengyelországban lecserélték a sztálinista kommunistákat nagyobb lövöldözés és vérontás nélkül. A szovjetek csak egy helyen avatkoztak be a felkelésbe. Ugyanakkor a lengyel tüzérség megakadályozta, hogy az ott tartózkodó szovjet csapatoknak küldött erősítés a határt átlépje. Gomulka új kormányt alakított, teljesítette a tüntetők követe-

42

Jönnek az oroszok

léseit, és helyreállt a rend. A mi helyzetünk más volt. Nagy Imre nem tudta elérni azt, amit Gomulka, őt az elvtársai irányították. Ő október 28-ig a forradalom ellen volt, statáriumot rendelt el a fegyveres felkelőkre, azokra, akik őt választották a kormány élére. Érthető volt tehát, hogy a fegyveres felkelők, de ugyanakkor a nép nagy része is elvesztette bizalmát Nagy Imrében.

Az ÁVH-sok lövöldözése miatt mindenki fel volt háborodva, leálltak a villamosok, autóbuszok, aki haza akart menni, kénytelen volt kilométereket gyalogolni. Általános volt a zűrzavar, úgy tűnt, hogy nincs kormány, nem volt, aki parancsot adott volna az ÁVH-soknak, hogy ne lőjenek a tömegbe. Az ÁVH-sok épületen belül tartózkodtak, nem voltak veszélyben. Még ha tüzet gyújtottak volna a tüntetők, azt a tűzoltók eloltották volna, de semmi ok nem volt arra, hogy a tüntetőket lőjék. Az egyetemi ifjúság a Rádiónál elkövetett gyilkosság megtorlására az alanti röplapon sztrájkra szólította fel a dolgozókat, s úgy látszott, sikerrel, mert nem dolgozott senki. Érezhető volt, hogy az új kormány azt sem tudja, mit csináljon, nem értették meg, hogy mit akar a nép. Valószínűleg az elvtársak azzal foglalkoztak, hogy elkerüljék Rajk László sorsát, egymást okolták a forradalom kitörése miatt. Ha elrendelték volna az ÁVH feloszlatását és a rendőrjárőröket katonákkal kiegészítik, a rádió pedig közli a 14 pont követeléseit, helyreállt volna a rend. Azonban az új kormány a szovjet csapatokat hívta a tüntetők ellen, ezt nem tudta elfogadni senki sem.

Akkor úgy tudtuk, hogy a Jaltai Szerződés szerint az Ausztriában tartózkodó szovjet csapatok utánpótlása biztosítására tartózkodtak az alakulatok Magyarországon. Ha Ausztriából kivonultak a szovjet csapatok, Magyarországról is ki kell vonulniuk. Ennek kijátszására alakították meg a Varsói Szerződést, de az külső támadás ellen volt, nem a tagállamok belügyeibe való beavatkozásra. A Varsói Szerződés szerint a tagállamoknak kötelessége segítségére lenni annak a tagállamnak, melyet idegen állam megtámad. A szovjet csapatok beavatkozását úgy próbálták magyarázni az elvtársak, hogy fasiszták támadták meg a dolgozó népet, meg akarják dönteni a népi demokráciát, vissza akarják állítani a régi elnyomó rendszert.

A valóság az, hogy a dolgozó nép és azok fiai fogtak fegyvert az őket elnyomó ateista zsarnokság és az őket kiszolgáló ÁVH-sok ellen. Nem voltak fasiszták, nácik a forradalomban még Horthy katonái sem. Az utóbbiak jól ismerték a dicső vörös hadsereget és az őket szolgáló elvtársakat. Ők nem voltak hajlandók Nagy Imre kormánya segítségére menni, nem hittek az ígérgetésben. A nép nem akarta a régi rendszert, munkástanácsokat szervezett, amely a munkások érdekeit védték.

A forradalom bebizonyította, hogy a kommunizmus nem kell a magyar népnek, de a kormány, a sok pártfunkcionárius és az őket kiszolgáló ÁVH-sok nem akarták feladni a hatalmukat. Kellett tehát a szovjet segítség. Mindenkit, aki fegyvert fogott, vagy ellentmondott a kommunistáknak, fasisztának, nácinak, nyilasnak, nyugatbérencnek

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

43

vagy reakciósnak nevezték, s a magyar nép ellensége lett. Az elvtársak szerint szükséges volt, hogy a szovjet csapatok védjék meg a veszélyben lévő magyar népet. Most már csak azt kell az elvtársaknak bizonyítani a világ népei felé, hogy az ártatlan ÁVO-sokat, a dolgozó nép védőit a nyilasok, a fasiszták a lámpaoszlopra akasztják fel lábuknál fogva. Ezt is megoldották az elvtársak pár nap múlva, feláldozták egypár elvtársukat a cél érdekében. Megvolt tehát az ok, hogy másodszor is megkezdjék a harcot a szovjet tankok a magyar nép szabadságáért, függetlenségéért fegyvert fogó diákok és munkások ellen.

Október 23-án este hat órára Lovász Feri sporttársam Orczy úti lakására voltunk hivatalosak. Feleségem a három és fél éves lányunkkal 5 óra után odamentek. Nekem bőven akadt indokom, hogy nem értem oda, ágyúk, fegyverek durranása elég hallható volt ennek bizonyítására.

Gondoltam, Lovász Feriéknél biztonságba van a családom, jobb is, hogy nincsenek otthon, az túl közel van a Rádióhoz, ahol időnként újra kezdődött a lövöldözés. Az idő mintha megállt volna, tíz perc egy órának tűnt, minden relatív és félelmetes volt. Statárium, kijárási tilalom és sötétség az utcákon, éjjel veszélyes volt utcán tartózkodni.

A 22-i nagygyűlésről hajnalban mentem haza, nem aludtam 3 óránál többet, álmos és fáradt voltam. Egy éjjelt a Rádiónál töltöttem, szükségem volt már lepihenni. Hazamentem, gondoltam, a család csendesebb helyen tölti az éjszakát. A kimerültségtől beestem az ágyba, és megszűnt minden érzés, elaludtam. Október 25-én félig felébredtem, még sötét volt, nem tudtam, hol vagyok. Gondolkoztam, hogy álmodtam-e a történteket vagy valóság volt. Bekapcsoltam a rádiót amely azt mondta be a következőket: Az ellenforradalmi banda nagy részét megsemmisítették, kisebb csoportok elmenekültek és házakban próbálnak elbújni. Katonaságunk folytatja a teljes megsemmisítését az ellenforradalmi bandáknak. A Rádiónál nem szűnt meg a harc, a támadók bent vannak a Rádió épületében, lövöldöznek, nem adják meg magukat.

Másik hírközlés: Az állapot sokat javult az előző jelentéshez képest. A fegyveres támadók tömegesen lerakták a fegyvert, és megadták magukat. Sokan csak eldobták a fegyverüket, és kis csoportok Soroksár felé menekültek, mások pedig teherkocsival a nyugati határ felé. Csak egypár helyen vannak ellenállók Budapesten. A Rákóczi úton lévő Palace Szállónál, a Magdolna utcában és a Ferenc-városi pályaudvarnál, de ezeket a megfelelő erők rövidesen megsemmisítik.

A rendőrök visszafoglalták a Szikra nyomdát a fegyveres provokatőröktől és a félrevezetett személyektől. Az ellenforradalmi erők, akik az épületben voltak, reggel megadták magukat és feltartott kezekkel elhagyták a nyomdát.

Később Bata honvédelmi miniszter parancsát közvetítette a rádió: Budapesten ellenforradalmi erők megpróbálták fegyverrel megdönteni a békés nép uralmát.

Az ÁVH, a Magyar Néphadsereg katonái becsülettel megállták helyüket a harcban, leverték az ellenforradalmárok október 24-i próbálkozását. Ők bebizonyították, hogy ilyen ne-

44

Jönnek az oroszok

héz időben is hűséges védői a nép hatalmának, a proletárdiktatúrának. A rendőrséggel és a testvéri szovjet csapatokkal közösen biztosították a népi demokráciát. Én megparancsolom, hogy nagyobb erővel és teljes elhatározással a néphadsereg katonái ma délig teljesen semmisítsék meg az ellenforradalmi erőket, akik Budapesten vannak.

Ezek után magamhoz tértem: kár volt minden, nem lesz változás. Hideg zuhanyként hatott rám a rádió közlése, miközben közelről és távolból ágyúlövés, fegyverek ropogása hallatszott. Ebből arra következtettem, hogy a rádió adása még mindig a kommunisták kezében van, s amit azok mondanak, rendszerint nem igaz. Ha a Kossuth rádióban közölt híreket és Bata honvédelmi miniszter parancsát vesszük alapul, akkor október 25-én déli 12 órakor véget ért a forradalom.

Gyorsan felöltöztem, a fegyvert és kézigránátokat eldugtam a pincébe, és elindultam a családomért Lovászékhoz. Vakolat, töltényhüvelyek voltak a járdán, a lövések nem kímélték a Rókus-kápolnát sem, üvegcserepek mutatták az előző nap harcait. Az utcán még kevés járókelő közlekedett, nem volt nyugalmas éjszaka, vagy nem akartak az emberek felkelni ebben a felfordult világban. A Rókus Kórház előtt nagyobb csoport volt, valószínűleg anyák, apák, testvérek keresték a haza nem térő pesti srácokat. Remélték, hogy csak sebesültek, nem halottak.

A Palace Szálló felől villogtak a fegyverek. A Rókus Kórházat elhagyva jobbra fordultam, védettebb helyre, a Szabad Nép székháza felé. Ott sürgés-forgás volt, főleg fegyveresek egypár kíváncsiskodó emberrel keveredve.

Kérdeztem, mi történt itt. Egy fegyveres diák válaszolt: – Tegnap idejöttünk többször, szépen kértük az igazgatót, hogy nyomtassák ki a követelésünket. Ő megtagadta, próbálkoztunk mással, az is elutasított. Este visszajöttünk fegyverrel, hogy talán megváltoztatják álláspontjukat. Csatlakoztak hozzánk fiatal gyerekek, akik kövekkel dobálták az épületet. Bementünk, nem volt ellenállás, aki akart a dolgozók közül, eltávozott. Civilek is jöttek utánunk, akik a vörös csillagot leszedték az épületről. Mások Sztálin, Rákosi képeit, könyveket vitték ki, és meggyújtották a járdán. A főnökök eltávoztak, a munkások nagy része ott maradt, és a nyomdászok elkezdték a röplapok nyomtatását.

Megköszöntem az információt s mondtam, hogy vigyázzanak, mert rendőrruhába öltözött ÁVH-sok leponyvázott teherautókkal járnak, és lőnek a csoportosulásba.

Továbbmentem a József körúton, ott a villamosok üresen álltak, mintha tiltakoznának a szovjet tankok ellen, akik elfoglalták a helyüket. A Baross utcán haladva fiatal fegyvereseket láttam elvegyülni a járókelők között. Emberek, asszonyok csoportokba verődve beszélték az eseményeket. Minden baj nélkül elértem az Orczy térre. Felmentem Lovászékhoz, meglepődve fogadtak. Mondom, hogy a családért jöttem.

– Ők elmentek még 23-án késő este édesanyámmal – mondta Feri –, nem tudtuk, mi van veled, nem győztek várni.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

45

– Nem jöttek haza – mondom.

– Akkor biztos anyámnál vannak, mert akkor már lövöldöztek a Rádiónál.

Nem időztem, mentem a József körút 83-ba Lovász nénihez. Útközben gondolkoztam, tulajdonképpen mi történt és mi történhet, minek kellettek ide az oroszok. Mindennek mintha az ellenkezője lett volna a jobb megoldás. Nem lehet mindenkit kivégezni. Vajon miért áltatják a kormányfők egymást? Te ez leszel, én az leszek, cserélik, váltogatják egymást. Vagy a Rajk-pert akarják megjátszani? Most akasszunk fel téged, majd rehabilitálunk, majd akasszanak fel engem, majd rehabilitálnak. Valami nagyon nincs rendben ebben a béketáboros népi demokráciában. Békében lőni ártatlan embereket? Mi lesz a háborúban?

Szovjet csapatok nyomai a Körúton

Barikádot építenek a civilek a Körúton

A Práter utcából kiérve a József körútra láttam, hogy ott már jártak a ruszkik. Ágyúk, gépkocsik roncsait, halott katonákat hagytak maguk után. Félve mentem be a ház kapuján, remélve, hogy a belső részen nem történt rombolás. Lovász néni meglepődve fogadott: Hogyan jöttem, minek jöttem? Itt mindent szétlőnek a ruszkik. Mondtam, hogy a családomért jöttem.

– Rózsika elment a gyerekkel haza még tegnap – válaszolta –, te nem voltál otthon?

– Még nem – mondtam. Nem volt idő magyarázkodni, elköszöntem, és siettem haza, amíg lehetett. Visszaszóltam, hogy menjen le a pincébe, az emeleten tartózkodni veszélyes, oda belőnek a ruszkik.

– Verje meg őket az Isten és azokat is, akik idehívták őket – mondta elkeseredve.

A kapunál nagyobb tömeg állt, ketten-hárman beszélték a történteket. Egy beszkártos volt, akihez közel kerültem s mondta, hogy ő a Rádiótól jött a Kilián laktanyába fegyverekért egy csoporttal. Azt gondoltuk, hogy azok is a felkelőkhöz állnak és adnak fegyvereket. A laktanya parancsnoka Maléter Pál volt, de csak a helyettese volt a laktanyában. Az megtagadta, hogy fegyvereket adjanak a civileknek, de ott is kitört a lázadás és a katonák egy része felfegyverezte magát a fegyverraktárból. Nem sok fegyver volt, de adtak nekünk is. A katonák közül volt egypár, aki a civilekhez csatlakozott, de a többi a

46

Jönnek az oroszok

laktanyában maradt. A rádió bemondta, hogy az új kormány szovjet csapatokat hívott Pestre a felkelők leverésére.

Ez felbőszítette a fegyvereseket, most már azért se tesszük le a fegyvert – mondták.

A Boráros tér felől jöttek a tankok, ágyúval és gépfegyverrel lőtték a házakat. A Ferenc körúton már lőtték őket, a gépfegyver elhallgatott és a kísérő katonákat lelőtték az emeletekről. Délután két tank és egy páncélkocsi jött a Boráros tér felől gyalogság kíséretével. A Kiliánban lévők engedték a két tankot elmenni, a páncélautót és kísérőit lelőtték, a tank nekiment a járdának és megállt. Akkor már a Corvin köziek is lőtték a tankokat.

A páncélautóra benzines üveget dobáltak a civilek és lángba borult, a benne lévők és kísérői mind meghaltak, a fegyvereiket felszedték a civilek.

Nem akartam sok időt tölteni, igyekeztem haza, hogy megtudjam, mi van a családommal. A Körúton a kockaköveket felszedték az emberek, abból építettek barikádot a tankok ellen. Hihetetlen volt, hogy erre szükség volt békeidőben Budapesten. Mindan�nyian bíztunk a Nagy Imre kormányában, a Rákosiét megszenvedtük, túléltük, reméltük, hogy attól csak jobb lehet, a szovjet tankok azonban nem tetszettek senkinek, azok nem illettek a Körútra.

Lovász Gyurka sporttársam, aki a Corvin közzel szemben, a József körút 83-ban lakott, az október 24-i történteket a következőképpen mondta el: – Az Orczy térről, Feriéktől mentem korán reggel haza a József körút 83-ba, a Kőris majd a Práter utcán keresztül. Útközben csoportokba verődött emberek beszélték az eseményeket, több helyen a rádiót hallgatták, úgy tűnt, senki sem alszik. A Kisfaludy utcához érve átmentem az Üllői útra. Hamarosan megbántam, mert a Ludovika felől jöttek az orosz tankok, és a levegőbe lőttek. Nem bíztam bennük, hogy nem csavarják lejjebb az ágyúcsövet. Bementem a Corvin közbe, nehogy seggbe lőjenek. Akkor ott még nem voltak fegyveresek. Kimentem a Körútra, s láttam, hogy a Boráros tér felől vagy 6-7 tank közeledik, és időnként a levegőbe lőnek. Megálltam, nehogy azt gondolják, van mitől félnem, vagy fegyver van nálam. A gépfegyvert kezelő ruszki katona jól megnézett, valószínű, ha megmozdulok, megajándékoz egypár golyóval. Megvártam, amíg minden tank elmegy, s átsétáltam a házunk kapuja alá. Anyám meglepődve fogadott, hogyan tudtam hazajönni.

Kis idő múlva változott a helyzet. Magyar rendőrautók jöttek szirénázva, kiabáltak, hogy statárium van, majd elkezdtek lőni. Erre az emeletekről megkapták a választ: nem messze haladtak, mert a Kiliánból olyan erős tüzet kaptak, hogy elhallgatott a sziréna és a lövések is, az autóknak és a benne lévőknek csak roncsai maradtak meg. Én a Rökk Szilárd utcában szaladtam haza, elvégre futó voltam és nem gyalogló, megszoktam a futást. Hazaértem, rohantam az emeletre, félő érzésekkel nyitottam az ajtót. de hála Istennek, otthon voltak. Nagy öröm volt a találkozás. Én hol voltam? – Jöttek a kérdések. – Miért nem mentem Lovászékhoz? – Nem mondtam el, hogy hol voltam, inkább én kérdeztem: hogy jöttetek haza?

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

47

– 23-án este 11 óráig vártunk, hogy jössz Feriékhez – kezdte a feleségem mondani a történteket. – Már késő volt, Feri édesanyjával elindultunk haza. 11 órakor dörögtek a fegyverek a Rádiónál. (A lakásunk a Rákóczi út 17-ben volt, amely kevesebb mint 100 méter távolság a Rádiótól.) Féltünk arra menni, Lovász néni mondta, hogy menjünk hozzá a József körút 83-ba, ott jó helyen leszünk. Akkor nem gondoltuk, hogy a forradalom tűzfészkében leszünk, mivel a lakásuk szemben van a Corvin közzel.

Másnap délután csendesedett el a Corvin köz körüli harc, így elindultunk haza a gyerekkel a karomban. A Rökk Szilárd utcán jöttünk, de nem jutottunk messze, mert újra kezdődött a lövöldözés, robbanás a környéken. A közeli kapu aljába menekültünk a lövések elől, az utca elnéptelenedett. Vagy egy óráig tartott a lövöldözés, majd csönd lett. Félve folytattuk az utat, de nem sokáig, mert újból kezdődött a lövöldözés. Ez megismétlődött kétszer, amíg a Vas utcához értünk. Ott a Rákóczi út felől süvítettek a golyók, szaladt mindenki a kapuk alá. A gyerekkel az ott lévő orvosi rendelőbe menekültem. Később kiderült, hogy az ÁVH-sok lövöldöztek, a rendelőbe is bejöttek, sebesülteket kerestek. Kijárási tilalom volt, így nem mehettünk haza, egy széken ülve, a gyerekkel az ölemben töltöttem az éjszakát. Állandóan hozták a sebesülteket, nem aludtam egy percet sem. Nem tudtam, hol vagy. Lehetett hallani a lövéseket, féltem, hogy mi lesz velünk. Délelőtt 10 óra körül csend lett a környéken, elindultunk haza. Egy orvos segített, Katikát a karjába fogta, és elkísért a Rákóczi útig. Ott szétnézett, hogy biztonságos-e az út, és mondta, hogy mehetünk. Azt hittem, hogy sohase érünk haza. Nem találtunk itthon, nem tudtuk, hol vagy, mi van veled.

Szótlanul hallgattam a történteket, és utána sem tudtam, mit szóljak. Miért történt ez meg? Az én történetemet magamba zártam. Mondtam, hogy kitört a forradalom. A feleségem nem értette, nem csoda persze, hogy egy 23 éves nő nem érti, én sem értettem.

Akkor, amikor oly sok békekölcsönt fizetett a nép, a kommunisták szerint béketáborban éltünk, békeharcosok voltunk, békepapok prédikáltak a templomokban is. Hogyan lehetséges, hogy mégis kitört a forradalom? Az elmúlt két nap két évnek is beillene, nem is említve a kiontott vért, a halottakat és a rombolásokat. Időnkét felcsattant a fegyverek ropogása, de fáradtak voltunk, elaludtunk.

Október 26 korán reggel jött apósom Zuglóból megtudni, hogy mi van velünk. Hallották, hogy mi történt a Rádiónál, és aggódtak miattunk. Ő jobbnak látta, hogy menjünk hozzájuk, ott biztonságosabb, nincs lövöldözés. A feleségemék elmentek, de én otthon maradtam.

Lementem a pincébe, magamhoz vettem egypár kézigránátot és kimentem az utcára, ahol aránylag csönd volt. A Kossuth Lajos utcában, az Astoria előtt láttam a szovjet tankokat, ugyanúgy, mint előző nap, most is sok civil vette körül őket. A szovjet katonák még barátságosabbak voltak, mint tegnap. Fiatalok felmásztak a tankra, magukkal vitték a lyukas magyar zászlót, akik messzebb voltak, azt gondolták, hogy azok magyar tankok.

48

Jönnek az oroszok

Voltak többen, akik tudtak oroszul, és barátságosan beszélgettek a szovjet katonákkal. Megmondták nekik, hogy a magyar GPU lőtt a tüntető tömegbe. De már az is megszűnt. Nimecki, germán fasiszt mondta a tank parancsnoka, azok támadtak, azért vagyunk itt, hogy megvédjük a magyarokat.

– Nem igaz, aki nektek azt mondta, hazudott, nincsenek itt nimecki fasiszták – nyugtatta meg a tolmács. Mindenki akart valamit mondani a szovjet katonáknak, kiderült, hogy az egyik Kárpátaljáról való és tud magyarul. Rövidesen megértette a két fél egymást és békés, barátságos beszélgetéssel töltötték az időt.

Milyen jó lenne, ha a nagy politikusok is ilyen formában megértenék egymást és béke lenne! Vagy az ÁVH-sokkal tudnánk beszélni, ők tudnak magyarul s meg lehetne egyezni lövöldözés nélkül – gondolkoztam a lehetőségek felől. Úgy látszott, nem volt a szovjet katonáknak más parancsuk, mint hogy menjenek az Astoria elé. Majd vagy egy óra múlva elindultak a Bajcsy-Zsilinszky úton úgy, ahogy voltak, fiatalokkal és magyar zászlókkal. Azt mondták, hogy a Parlamenthez mennek. Úgy látszott, hogy az ellenségünkkel valahogy megvagyunk, most már csak az ÁVHsoktól, a kommunistáktól és Rákosi minisztereitől kell megszabadulni, s akkor rend lesz, megszűnik a sztrájk, és egy jobb élet kezdődhet.

Szovjet tankok magyar zászlókkal díszítve az Astoria előtt

Szovjet tankok kiállítása a Múzeum körúton

Bementem az Ipartervbe, ott csak egypár dolgozó tartózkodott. A fiatal építészek, mérnökök egy hadiszállást, hírközpontot rendeztek be, kihasználva a sok telefont, amivel összeköttetést tartottak a fontosabb gócpontokkal az ország minden területén. Megtudtam, hogy vidéken is megmozdult a magyarság, s követeli a 14 pontba foglalt követelést. Ez újabb reményt adott, hogy nem volt hiábavaló az éjszakázás, és lesz változás az országban.

Ott tudtam meg egyik sporttársamtól, aki a Honvéd Sportegyesületben volt, hogy az ÁVH-sok új egyenruhát kaptak, a laktanyában önkénteseket toboroznak, akikkel a

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

49

statáriumot végrehajtják. Ezek az átöltözöttek leponyvázott csapatszállítókkal mennek olyan helyekre, ahol felkelők vannak. Ugyancsak különleges csoportokat szerveznek, akik civilbe öltözve vegyülnek a felkelők közé felderítés céljából. Hazafelé menet találkoztam kisebb fegyveres csoportokkal, és figyelmeztettem őket az átöltözött ÁVH veszélyére.

Sok helyen az ablakba tették a rádiót, hogy a járókelők hallhassák a híreket. Szinte percről percre vártuk, hogy a rádió bemondja: megszűnt a lövöldözés és visszaáll a rend. Tudtuk, hogy a fegyvereseknek nincs annyi lövedékük, hogy a szovjet csapatokat és a Kreml urait kiszolgáló kommunistákat megsemmisítsék. De nem is az volt a cél, ha az ÁVH-sok nem lőnek a tömegbe, nincs ok visszalőni. Túl közel voltunk a II. világháború borzalmaihoz, hogy újra harc legyen a fővárosban. Tudtuk, hogy volt I. világháború és 10 év múlva már jobb élet volt az országban annak ellenére, hogy Trianonban szétdarabolták az országot. Most úgy éreztük, hogy a jelenlegi vezetők rossz úton haladnak, és azon változtatni kell.

A rádióból hallottam, hogy Gerő Ernőt, a MDP Központi Vezetőségének titkárát leváltották, és Kádár Jánost tették a helyébe. Nem közölték, hogy Rajk példájára fogják-e elintézni. Gerő azt jelentette a jugoszláviai tárgyalásokról, hogy gyümölcsöző volt. Mi lesz most vajon a gyümölccsel, hagyják, hogy megérjen, vagy megrohad a fán, mert a párt még nem adott engedélyt, hogy leszedjék?

B. Sándor megszólalt, hogy menjünk haza, Bata István honvédelmi miniszter parancsára tegnap délig véglegesen felszámolták Budapesten az ellenforradalmi erőket. Ez még viccnek se jó – mondta H. Laci – talán ő is a Balatonnál nyaralt és lekéste a budapesti vonatot. Hol él ő, és kinek parancsol? Buta István ő, hogy nem tudja, mi történik az országban. Ha ilyen honvédelmi minisztere van egy országnak, akkor nincs szüksége ellenségre. Ezzel az erővel a románok átkelhetnek a Tiszán, a jugók Győrben reggelizhetnek, a csehek Esztergomban miséznek, a szovjetek pedig Budapesten vannak, tankokkal szántják az utcákat, hogy oda Micsurin gabonát ültethessen. – Voltak komikus megjegyzések.

Szerencse, hogy a Néphadsereg katonái nem vették figyelembe a buta Bata István parancsát, és átálltak a felkelőkhöz, mivel tudták, hogy azoknak van igazuk. Ezek után nem csoda, hogy gyorsan leváltották buta Istvánt. Ellenforradalmi erők? Igen, ilyenek voltak, ott ültek a minisztériumban, a pártházakban. Ők nem akartak változást, nekik nagyon jó volt az, ami van. Ezeket nem lehetett fokozott aktivitással és teljes határozottsággal végleg felszámolni. Ezek tudták, hogy a szovjeteknek van annyi tankja, hogy mindegyiküknek jut egy, csak ki kell menni értük, ingyen osztogatják a határon az elvtársaknak, és abban biztonságosabban visszajöhetnek tovább építeni a marxizmus–leninizmus elvei szerint épülő szocialista társadalmat. „Tehát nincs itt különösebb baj, a buta Bata István maradhatott volna még egypár hétig nyaralni” – volt a cinikus meg-

50

Jönnek az oroszok

jegyzés. Több felől lehetett hallani robbanásokat, lövéseket, ami igazolta, hogy nem számolták fel a forradalmat.

Kimentem az utcára, a Deák téren találkoztam N. Ferivel, és K. Jánossal, egymásnak mondtuk el a történteket, hol voltunk, mit láttunk, hallottunk.

– Mi tegnap részt vettünk a Kossuth téri tüntetésen – mondta Feri. – A tömeg várta, hogy Nagy Imre beszélni fog a felvonulókhoz. Szovjet tankok álltak a Parlamentnél, amin civilek is voltak lyukas zászlóval, messziről azt hitték az emberek, hogy azok magyar tankok. A tank személyzete barátságosan beszélgetett a felvonulókkal. Majd váratlanul a Földművelésügyi Minisztérium épületének tetejéről és az Országházból lőni kezdtek a tömeg közé. Nagy pánik tört ki, mindenki szaladt, amerre tudott védő helyet keresni. A szovjet tankok a Földművelési Minisztérium tetejéről jövő lövések felé lőttek.

A háztetőkről újabb sorozatokat adtak le, én a Kossuth-szobornál kerestem menedéket.

A tér kiürült, de sok halott és sebesült maradt a téren. Jöttek a mentők, akik elvitték a sebesülteket, a halottakat teherautón vitték el.

Később kitudódott, hogy Földes László parancsnoksága alatt lévő volt partizánok a Földművelési Minisztérium padlásáról lőttek a tömegbe. Az Országházból a sortüzet Nagy Imre veje, Jánosi Ferenc vezérőrnagy parancsára hajtották végre. Feri elmondta, mily nehéz körülmények között ért haza, majd elköszöntünk egymástól azzal, hogy elkövetünk, amit lehet és vigyázunk magunkra.

Elgondolkoztam a hallottak felett. Nem volt elég, hogy a Rádiónál lőttek a tömegre, miért kellett azt megismételni az Országháznál? Kik azok az ÁVH-sok, akik a fegyvertelen civileket lövik? Kik azok az emberi mivoltukból kivetkőzött személyek, akik képesek a békés tüntetőket lőni? Ki adott parancsot nekik, vagy csak passzióból lőnek? Most már új kormány van a Parlamentben, hogyan lehetséges, hogy onnan lőnek a fegyvertelen tömegbe? Csak találgatni lehet, de nincs elfogadható válasz. Úgy tűnik, azt remélte az új kormány, hogy a sortűz elveszi a harci kedvét a forradalmároknak, és a hatályban lévő statárium szerint leteszik a fegyvert, valamint azt, hogy a békés tüntetők megijednek és megszűnnek a felvonulások. A következő napok bizonyították, hogy most is rosszul számítottak a kormányban lévő vérszomjas elvtársak.

Az orosz katonák emberi módra viselkedtek, felvonultak a tankokkal, mint egy kiállításra, és kedélyesen beszéltek a tankokat körülálló magyarokkal. Tehát őket nem okolhatjuk az eddig történtekért.

A magyar nép jobb életet, több szabadságot akart, azért küzdött és remélt, de hiába. Most eljutott ahhoz az elhatározáshoz, hogy nincs tovább, elég volt az ígérgetésből, a hazugságból. Jöjjön az ÁVH, jöjjön tankokkal a dicső Vörös Hadsereg, ha forradalmat akarnak, legyen forradalom, ilyen körülmények között, mint ami Magyarországon van, élni nem lehet, meghalni kell.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

51

A Dohány utca felől puskalövéseket, géppisztolysorozatokat hallottam, szaladtam a lövések irányába. A kapualjakban láttam egy pár fegyverest, kérdeztem, mi történt. Ők csak erre jártak, valaki a felső emeletről lőtt a járókelők közé. Megkerültem a tömböt és futottam haza, láttam, itt a kézigránát nem segít. Felvettem a karabélyt, és siettem vis�sza. Mire visszaértem, már több fegyveres volt a helyszínen, elrejtőzve a kapuk alatt. A kapualjakból célba tartották a fegyveresek a felső emeletet, ahonnan a lövések jöttek, majd vagy hatan bementek a házba, amelyikből lőttek ki. Kis idő múlva jöttek vissza, és a lakók azt mondták, hogy egy fegyveres kérte, hogy engedjék be, mert a szemben lévő házakban ÁVH-sok vannak. Beengedték s az magára zárta az ajtót. Mikor a fegyveresek zörögtek és kiabáltak neki, hogy jöjjön ki, főbe lőtte magát. A lakók hívták a mentőket, hogy szállítsák el a halott ÁVH-st, akinél nem találtak semmiféle iratot. Valószínűleg a parancsnok elvtársai nem akarták, hogy civil ruhába öltözött ÁVH-sokat találjanak a forradalmárok.

A Dohány utcán kimentem a Körútra, közben sok fiatallal, 12-15 fegyveres felkelővel találkoztam. Ezek lennének az ellenforradalmárok? – tűnődtem magamban, ezek ellen kellett a ruszkikat behívni? A Nemzeti Színház felé mentem, az Emke felé közeledve egy kiégett szovjet páncélost láttam. Füstölgött az égő olaj, katonai felszerelések voltak a halott katonák mellett.

Vajon kit okol a félig elégett katona édesanyja fia csúfos haláláért? A felkelőket, akik a hazájukban jobb életért küzdenek? Hruscsovet, akinek azt mondták, hogy a fasiszták, nácik támadták meg a magyar dolgozó népet? Vagy Gerő Ernőt, aki hazudott Zsukovnak? Ki felelős azért, ami Magyarországon történik? – morfondíroztam útközben, a József körút felé haladva.

A felkelőket nem okolhatjuk, mi nem akartunk forradalmat. A követeléseket el lehetett volna érni békés tüntetésekkel és sztrájkkal. Ha leállt volna a vonat-, villamos-, autóbusz-közlekedés egypár napig, akkor mozdultak volna a Parlamentben. Hruscsovot nem szeretem, mert partizánvezér volt, és gyilkosságaival kiérdemelte az „Ukrajna mészárosa” nevet. De ebben az esetben, ha azt mondták neki, hogy a fasiszták, nácik megtámadták a dolgozó népet, s azok védelmére küldte a szovjet csapatokat, nem lehet okolni. Gerőt okolhatjuk, ő nem tett jót a magyar népnek 10 éves uralkodása alatt.

Igaz, leváltották, de az nem elég büntetés. El kellett volna küldeni az ólombányába vagy ötven évre, ahova ártatlan emberek tízezreit vitték málenkij robotra. De ha ez a kötélrevaló hívta be a szovjet csapatokat, akkor Nagy Imre, amikor a kormányt átvette, megállást parancsolhatott volna az ÁVH-soknak, hogy ne lőjenek a tüntető tömegre. A forradalmat az ÁVH-sok lövöldözése váltotta ki a felvonulókból. Ki parancsol az ÁVH-soknak? Végeredményben a hadügyminiszter és a kormányfők a felelősek a történtekért. Nem gyerekjáték, hogy szovjet tankokat hívnak a fegyvertelen, békésen tüntető diákok, munkások ellen. Ennél sokkal kisebb hibáért embereket akasztottak fel az elvtársak. Ki lesz ezért a felelős? Kit fognak most felakasztani?

52

Jönnek az oroszok

Esteledett, sietni kellett, hogy a kijárási tilalom miatt időben hazaérjek. A kapukat bezárták, megszűnt a közlekedés az utcán. Időnként rövid géppisztolylövés-sorozatot és robbanásokat lehetett hallani, közelből-távolból. Nem tudni, hány ártatlan embernek okozta halálát.

Reggel korán ébredtem, a történtek átvillantak az agyamban: valóság ez vagy csak álmodom? Egyedül voltam, a család jó helyen volt. Bekapcsoltam a rádiót. Hamar ráébredtem a valóságra. A rádió folytatta ott, ahol abba sem hagyta: közvetítette a hazugságot. A Központi Bizottság jelentései, bömböli a rádió: Felszámoltuk az ellenforradalmat, az ellenálló csoportok tegyék le a fegyvert, maradjon mindenki a lakásában, a gyárak, üzemek is zárva vannak, a szocialista népi demokrácia… és hasonló szólamok.

Ezekből tudtam, hogy nincs változás. Azt várta mindenki, hogy Nagy Imre és a felkelőkből egy bajtárs bejelentik a rádióban, hogy megegyezés történt, a szovjet csapatok visszavonulnak a kaszárnyákba, és megkezdik a kivonulást az országból. A jelenlegi kormány elkezdi a szabad választás előkészítését. Akkor kivonult volna az ország népe az utcára ünnepelni, elkezdte volna a munkát, és 2 év alatt többre vitte volna az országot, mint a kommunista rendszer 10 éve alatt. Biztos akadt volna a felkelők között egy bajtárs, aki hajlandó lett volna Nagy Imrével közösen bejelenteni, hogy egyezség született.

Azóta béke, fejlődés, jobb élet lenne az országban, Isten segítségével Magyarország egy világítótorony lenne a világ szabadságszerető népeinek. Sajnos az akkori ország vezetői nem gondoltak egy ilyen egyszerű megoldásra. Akikkel beszéltem, mindenki a kormánytól várta a megoldást. Érthetetlen volt, hogy miért hagyták idáig elfajulni a dolgokat. Ha Nagy Imre az első napon magához vesz olyan embereket, akiket a nép elfogad, s azok a magyar nép érdekeit fogják védeni, nem pedig a szovjetét, nem lett volna forradalom.

Az Üllői út felől lövöldözést és robbanást lehetett hallani. Felvettem a ballonkabátot, ami eltakarja a fegyvert, magamhoz vettem kézigránátokat, kimentem az utcára. Alig egypár embert, asszonyt lehetett látni a Rákóczi úton, azokon is látszott, hogy félve közlekednek. Elmentem a körútra, ahol elrettentő látvány fogadott. A kockakövek fel voltak szedve, a tankok ellen barikádokat építettek belőle. Védeni az otthonokat, a kórházakat, a templomokat, iskolákat. A barikádépítők tudták azt, hogy a pártházat, a Parlamentet, a minisztériumokat a szovjet tankok nem fogják lőni, pedig azt kellett volna, s utána rend lett volna az országban.

Megálltam egy csoportnál, kérdezni akartam, mi történt, de folytatta felháborodva egy 40 év körüli ember: – Jöjjön ő ide, ne csak a rádióban üzengessen, nézze meg, mi van itt, mit csináltak az elvtársai. Ki fogja ezt megfizetni? – Folyt a szóáradat, kiegészítve csípős szavakkal. – Kit kell így szidni? – szólok közbe. – Kit? Maga nem tudja? Hát akkor megmondom, Kiss Imrét, aki most Nagy lett. Ő 12 évig a bársonyszékben ült elvtársai-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

53

val. Most már a nép nem bírja és jobbat akar, ő pedig szovjet tankokkal akar rendet teremteni. De az nem fog sikerülni. Eleget nyomorogtunk idáig, mi is megérdemeljük az emberhez illő életet – mondta felháborodva a beszélő ember.

Kiégett szovjet páncélkocsi az Emke előtt

Szétlőtt 6-os villamos a Körúton

A Rákóczi tér felé mentem, ahol villamosok álltak, melyek nem tudtak eljutni a végállomásra, mert valakiknek útjában voltak és alaposan szétlőtték őket. Pár nappal előbb még reménykedő embereket, kacagó gyerekeket szállított az öreg villamos. Vajon meg lehet-e javítani, fog-e újra szállítani embereket? Lesz-e valaha béke ebben az országban? – tűnődtem magamban.

Hihetetlennek tűnt minden. Ha háborúra készülnek, tudja a nép, hogy mi következik. Mi nem készültünk háborúra, forradalomra, békében akartunk élni. Egy kicsit jobban, szabadabban, emberekhez méltóan. A szovjet katonák megértették, hogy mi a baj az országban, szabadságot, jobb életet akar a nép. Ők kezdetben nem lőttek. Miért nem tudják ezt megérteni az ÁVH-sok és az Országházban ülő elvtársak, akik miatt nyomorban él az ország népe?

A Pál utcáig mentem a Körúton, ahol látszottak az előző napi harcok nyomai – több roncs teherautó, kiégett szovjet tank, felszedett utcakövek. Ezek rossz emlékeket idéztek fel. 1946 januárjában 4 méter magas, 2-3 méter széles barikádok álltak a kockakövekből a Körúton, abban vastag beépített villanyvezetékkel. Azon szűk átkelőhelyek voltak bizonyos távolságba. Azt mondták, hogy ha jönnek, az orosz tankok belevezetik a magasfeszültségű áramot. Egyik átkelőt ágyúgolyó érte, és a kockakövek széthullottak. Azok egyikére lépve furcsa hangot hallottam. Visszanézve láttam, hogy a kövek egy halott katonát takarnak. Akkor is, és most is borzasztó érzés fogott el. Kiért s miért kell az embereknek meghalni? Akkor is, és most is a szovjet volt az ellenség. Most nem a németek ellen harcolnak, hanem az új magyar kormány hívta őket, hogy azokat, akik a fegyvertelen tüntetőket gyilkoló ÁVH-sok ellen fegyvert fogtak, lőjék agyon, semmisítsék meg.

A Pál utca és a Körút sarkán lévő házban meghúzódó fiatal fegyveresekkel beszéltem. Látszott rajtuk, hogy gyári munkások, nekik is elég volt a kommunisták hazugságaiból, a norma munkából. Ők is a kormányt okolták a vérengzés miatt. Egyikük mondta, hogy a szovjet tankok elé kellene menni fehér zászlóval, és egy oroszul tudó ember

54

Jönnek az oroszok

megmondhatná nekik, hogy ne lőjenek. Mi nem a szovjetek ellen vagyunk, nekünk a kormányunkkal és a civileket lövöldöző ÁVH-sokkal van bajunk. Az egyik beszkárt ruhába lévő fegyveres beleszólt, hogy nincs értelme, ők a parancsot teljesítik, az vigye a fehér zászlót, aki behívta őket, a Parlamentben meghúzódó elvtársak. Az új kormány a felelős mindenért, nekik kellene itt lenni és harcolni a békéért, a virágzó szocialista népi demokráciáért.

Közben a Rákóczi tér felől fiatal fegyveresek érkeztek. Mintha ismerték volna egymást, egy volt a cél. Rövid eligazítás következett, kinek milyen fegyvere van, hova menjen, kis fegyverekkel ne lőjék a tankokat, mert azok naggyal lőnek vissza és az halálos.

A kézigránát sem minden esetben hatásos, legjobb a sok benzines üveg a tank tetejére, ha nem gyullad fel, akkor a gránát robbanása segít. A tank személyzete ventilátoron keresztül kapja a friss levegőt, ha füstöt vagy lángot kapnak levegő helyett, kimenekülnek a tankból. Csak akkor kell őket lőni, ha nem adják meg magukat – így szólt az általános harci ismertetés.

A környéken csend volt, előzőleg az Üllői útnál voltak harcok, kíváncsiságból odamentem. Még nem értem el az Üllői utat, kiabálták, hogy jönnek a szovjet tankok. A legközelebbi kapualjba szaladtam be, ahol több fiatal fegyveres volt, készültek tüzelőállást foglalni. Én felmentem az első emeletre, ott is fegyveresek voltak az utcai ablakoknál.

Mondtam nekik, hogy jöjjenek beljebb, messziről a tank odalőhet. Csak akkor menjenek az ablakhoz, ha hallják, hogy alattuk van a tank, akkor már az ágyúval nem tud az ablakba lőni. Beljebb jöttek, lefeküdtek a padlóra.

Benzines üvegünk kanóccal bőven volt. (Ezt eredetileg a spanyolok találták ki a tankok ellen, majd az oroszok kisajátították, és Molotov-koktélnak nevezték el.) A tankok ágyúval, gépfegyverrel lőttek mindent, nagy robbanás, füst, por keletkezett a becsapódások nyomán. Alig lehetett látni a szemben lévő házakat a portól, füsttől. A tankok motorzúgása közeledett, szinte rezgett a ház.

József körúti látkép a harcok után

A pesti srácok munkája

A lövések becsapódása távolodott, most már alattunk vannak, kiáltotta valaki. Felugráltak a padlón fekvő fiatalok, és dobálták a benzines üvegeket a tankra a lövöldözések és robbanások közepette. Én gyorsan kidobtam az előkészített két kézigránátot a

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

55

vélt tankra, és beszaladtam a lépcsőházba. Nagy robbanás rázta meg a házat, nem tudtam, hogy a ház kapott belövést vagy a tank robbant fel. Kívülről kiabálás hallatszott, több fegyveres ment ki a kapun, gondoltam, ők tudják, hogy mi történt. Én is kimerészkedtem. Borzalmas látvány fogadott: égő tank, lángoló orosz katona, por, füst, kiabálás. Úgy látszott, elszabadul a pokol.

Senki se tudott semmit, nem tudtuk, mi történt. Nem tudtuk, hogy mi fog történni a következő percekben. Visszajön-e a többi tank, vagy örülnek, hogy ők most megúszták? A ruszkiknak több tankjuk van, mint nekünk benzines üvegünk. Meddig tart ez így? Gondoltam, jobb, ha elhagyom ezt a környéket. Kora délután volt, a Rákóczi út felé mentem a mellékutcákon. A Körúton még mindig ropogtak a fegyverek. Az emberek csoportokban hallgatták az ablakokba tett rádiót. A Miskolci Szabad Rádió bejelentette, hogy: Két napja Miskolc a Munkástanács és a Diákparlament vezetése alatt van, és átvették a rendőrség parancsnokságát. Huszonegy pontban foglalták össze követelésüket, és sztrájkot hirdettek azok betartására. Kedves harcoló magyar testvérek, támogatjuk a követeléseiteket.

Harcolunk a szovjet csapatok azonnali kivonulásáért. Felvettük a kapcsolatot a csapatok parancsnokaival ez ügyben, hogy beszéljék meg a feletteseikkel Moszkvában, és hagyják el az országot minél előbb. Jelenleg a szovjet csapatok semleges álláspontra helyezkedtek.

Borsod Megyei Munkástanács tagjai A Kossuth rádió még mindig nem változott. A Belügyminiszter bejelentette, hogy: mindenki, akinél fegyvert találnak, azt a tisztogató alakulat kivégzi. Délután 2 óra után senki sem tartózkodhat az utcákon. Átkelés a hidakon minden időben tilos. Ez nevetségesnek hatott, mivel tömegek jártak az utcákon és a hidakon. Ez a bejelentés nem félelmet, de elszántságot eredményezett.

– Na, lássuk, jöjjenek a tisztogatók, hozzák magukkal a csaszikat (órákat), amit a ruszkik elraboltak 45-ben, nekem nincs órám, nem tudom, mikor lesz 2 óra – mondta az egyik forradalmár, amin a többiek hangosan nevettek.

A déli hírekben a rádió felhívásokat közölt, hogy: Látható, hogy óriási változás ment végbe Magyarországon. A legfontosabb eredmény az, hogy tegnap megalakult egy új kormány, Nagy Imre vezetésével.

Kérjük azokat, akiknek fegyver van a kezében, ártatlan személyek életét veszélyeztetik, tegyék le a fegyvert, a pisztolyt, akkor semmi bántódásuk nem lesz. Kérjük a tisztességes szándékú tüntetőket, a honvédség tagjait, fegyverezzék le a bajkeverőket. Fegyverezzék le azokat, akik veszélyeztetik a mostanáig elért eredményeket. Egyetemi diákok, ti határozottan kifejeztétek a magyar nép véleményét, a budapesti munkások nagy része csatlakozott a jogos követeléseitekhez. Most legyetek a rend helyreállításának bajnokai. A ti követeléseitek beteljesültek.

Szépen hangzó szavak. De ki mondja? Örüljünk, hogy a Rákosi-féle kommunisták maguk között alakítottak egy új kormányt, és Nagy Imrét tették az élére. Őt akarta a nép, tehát jól van minden, a nép elhallgathat. Kérik a tisztességes szándékú tüntetőket, kato-

56

Jönnek az oroszok

nákat, fegyverezzék le a bajkeverőket. Ebből kiderült, hogy az új kormány tagjai nem tudják, mi folyik az utcán és az egész országban. A felkelők mind tisztességes szándékú tüntetők voltak. 10 év után az elért eredmények nem biztosították a munkások napi megélhetését. A hónap utolsó hetében kölcsönt kellett kérni, hogy legyen mit enni a családnak.

Ugyanakkor az elvtársak munka nélkül jólétben éltek. Az egyik követelés az volt, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki az országból. Az új kormány pedig azon dolgozott éjjel-nappal, hogy a szovjet csapatoknak küldjenek erősítést, hogy biztosítsák a kommunista uralmat. Nem ezt akarta a magyar nép, sem a felkelők, sem a honvédség tagjai.

Majd a Katonai Parancsnokság felhívását közvetítette a rádió.

Fegyveres fiatalok, hozzátok fordulunk, akik még harcoltok. Budapest utcáin folyik a drága magyar vér. Kerüljétek el az értelmetlen vérontást! Az új kormány teljesíteni fogja a követeléseiteket. Fiatal hazafiak, elég a vérontásból! Mi magyarok oly kevesen vagyunk. Ne hulljon a hazafiak vére! Tegyétek le a fegyvert, és a Népi kormány nem fog bíróság elé állítani. Ne féljetek megadni magatokat a katonáknak, akik fenntartják a rendet. Fiatal hazafiak, jöjjetek, mi várunk titeket. – A Központi Katonai Parancsnokság.

Hát ez ki lehet? – tűnődtem –, talán csak nem a buta Bata István? Miért nem az ÁVHsokhoz szólt ez a felhívás, ők kezdték a hazafiak vérontását. Hol van az új kormány, miért nem ők adják ki a felhívásokat? Ők megakadályozhatnák, hogy ne folyjon a drága magyar vér. Talán csak nem fogják azt mondani, hogy az egyetemi diákság ontja ki az ártatlan magyarok vérét? A kommunisták megfordítanak mindent. Ha rajtuk múlna, kivágnák a zöld színt a zászlókból, nekik a zöld „vörös posztó”. Miért nem tudja megszüntetni a kormány a vérengzést? Volt más országokban is tüntetés, de nem lőtték tankokkal a felvonuló embereket. Miért van ez másképp Magyarországon? A magyar nem ember? Van egy törvény, mely szerint a magyar katona nem foghat fegyvert a magyar nép ellen. Miért nincs az betartva? Vagy az ÁVH-sok nem magyar katonák? Van itt törvény, de azt nem tartják be. Akiknek kötelessége a törvények betartása, azok a törvényszegőket pártolják, tehát folyik a drága magyar vér Budapest utcáin. A kormány tárgyal a Parlamentben, azt sem tudja, hogy milyen ellenforradalmi rendeletet hozzon a tisztességes szándékú tüntetők ellen. Ágyúdörgés és robbanások hallatára ilyen és hasonló gondolatok voltak a fejemben.

Nincs törvény, nincs kormány, nincs rend, folyik a magyar és az orosz vér Budapest utcáin, talán az ENSZ megállítja a vérengzést, küld rendfenntartó katonákat.

Az Emke és a New York kávéház környékén különböző fegyveres csoportok tartózkodtak. Főleg munkásoverallokba voltak öltözve. Egy másik csoport tagjai 14-17 éveseknek látszottak. Jöttek még újabbak teherautókkal, ők kérdezték, hogy mi a helyzet, de nem volt parancsnok, aki összefoglalta volna a történteket. Ki hol volt, mit látott, aszerint mondta el az újonnan érkezetteknek a történteket. Ott különösebb dolog nem történt, közeledett a kijárási tilalom, a Dohány utcán mentem hazafelé.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

57

A Klauzál utcához érve géppisztolylövés-sorozatokat hallottam a tér felől, egy leponyvázott teherautó nagy sebességgel rohant felém, majd balra fordult a Rákóczi úton.

Többen voltunk a járdán, de nem volt idő a kapualjba menekülni. A tér felől kiabálásokat hallottam, s odamentem. Sebesülteket, halottakat vittek be a kapuk alá. Az ott tartózkodók mondták, hogy gyerekek körülvették 4 fegyveres barátjukat és azokkal beszélgettek, amikor a teherautóról lőni kezdték őket. 5 halott volt, több sebesült. Biztos, hogy nem oroszok voltak, Csakis ÁVH-sok lehettek, ellenforradalmárok, akiket a magyar Pártközpontból irányítanak az elvtársak. Felháborodva a történteken, bosszankodva mentem haza.

Október huszonhetedikén korán keltem, bekapcsoltam a rádiót. A hallottakból tudtam, hogy még mindig a kommunisták kezében van a rádió, mivel az elvtársak híreit közvetítette: Kedves hallgatóink, a Belügyminisztérium felhívása: Az amnesztia után sokan letették a fegyvert, de több helyen – annak ellenére, hogy a kormány és a párt amnesztiát adott – a provokátorok újrakezdték a harcot. Ezeknek a megsemmisítése folyamatban van. Kérik Budapest lakosságát, hogy maradjanak lakásaikban.

Később a Katonai Parancsnokság felhívását közvetítette a rádió: Figyelem! Figyelem! A kijárási tilalom vonatkozik az egész Budapestre mindaddig, amíg azt vissza nem vonják. Senki ne hagyja el a lakását 9 óra előtt. A csoportosulási tilalom érvényes.

A katonáknak parancsuk van, hogy használják a fegyverüket 3 vagy több személyes csoportok ellen.

Hihetetlenek voltak a hírek, de tisztán hallhatók. Úgy gondoltam, nagyobb baj van, mint előző nap, de nem tudtam, vajon mi történhetett. Nem sokat gondolkoztam, jóval 9 előtt kimentem az utcára, hogy az Ipartervbe menjek. Ott állandó ügyelet volt, akik ös�szeköttetésben voltak az ország fontosabb helyein lévő felkelőkkel. Mellékutcákon mentem a Deák Ferenc utca felé. Közel húzódtam az épületekhez, ha valami gyanús volt, behúzódtam a kapu alá. Sok kapu zárva volt, de szerencsésen célba értem.

Ott is megváltozott minden, a rajzasztalok leterítve, fiatal építészek le-fel járkáltak, csöngtek a telefonok, adták-vették a híreket. Úgy nézett ki, hogy senki sem alszik. Mi jó hír van? – kérdeztem. – Több mint sok – felelte V. Károly. A határőrség az osztrák határ teljes szélességében elhagyta a posztját. A katonaságnak a szovjet csapatokkal kellett volna leverni a felkelőket, de a katonák a felkelők oldalára álltak. A Komárom és Győr térségében állomásozó szovjet páncélos hadosztály parancsnoka kijelentette, hogy ők nem avatkoznak be a magyarok ügyébe. A szovjet katonák megértették, hogy miért harcolnak a magyarok, és ők örömmel mennek haza. Nincs ÁVH ellenállás, a katonaság teljesen a felkelők oldalán van. Hasonló hírek érkeztek Dorogról, Kaposvárról, Vácról és Hatvanból.

58

Jönnek az oroszok

Megnyugtatóak voltak a hírek, így gondoltuk, hogy hamarább megegyezés történik és helyreáll a rend.

A Miskolci rádió bemondta: A magyar nép nem bízik a Nagy Imre-kormány tagjaiban. Nagy Imrének lehetne annyi bátorsága, hogy eltávolítsa azokat a politikusokat, akik a fegyverekre támaszkodnak, amivel elnyomja a magyar népet. Követelik, hogy a szovjet csapatok szüntessék meg a harcot Budapesten. Ne folyjon több vér az országban. Szovjet csapatok kezdjék el a kivonulást az országból minél előbb. Szabadság, rend és függetlenség kell az országnak.

Az új kormány tákolgatta magát, ha Rajk László élt volna, őt jelölték volna elnöknek az elvtársak, hogy uralmukat megtarthassák. A Minisztertanács elnöke egy új szervezetet, közellátási kormánybizottságot alakított az élelmiszer-ellátás biztosítására, melynek elnökévé Vas Zoltánt nevezték ki. Ismeretes, hogy Vas Zoltán vérbeli kommunista, a Vörös Hadsereg tisztje volt. A Szovjetunióból Rákosival, Nagy Imrével jött Magyarországra 1944-ben, és magas pozíciókat töltött be a kommunista kormányban. Tehát még mindig a párt uralkodik, az elvtársak segítik egymást.

Nagy Imre bejelentette, hogy átalakította a kormányt, ahol csak a jól bevált kommunisták voltak, kivéve Kovács Bélát, aki 1945-ben a Kisgazdapárt főtitkára volt, és kitartóan védte pártja érdekeit, kritizálta a kommunistákat. Hamis vádak alapján 25 évre börtönbe zárták, abból 9 évet a Szovjetunióban töltött. 1955-ben átadták a magyar hatóságnak, majd Dobi István kérésére 1956 szeptemberében szabadon engedték, és Pécsett ápolták betegen, amikor Nagy Imre földművelési miniszternek nevezte ki.

Ezután bejelentette a rádió, hogy az Elnöki Tanács Bata Istvánt leváltotta, és Janza Károly elvtársat jelölte ki honvédelmi miniszternek. Janza kiadott egy parancsot, mely szerint elvárja, hogy minden katona kövesse az ő parancsát. A katonaság folytassa a tűzfészkek megsemmisítését. Fokozott készültség, minden előző rendelet érvényben van. Felháborító volt a rádió jelentése.

Rövidesen Janza is megy Bata után – mondta K. Béla. Köztudott volt, hogy Budapesten a katonaság egy része átállt a felkelőkhöz és fegyverrel harcolt, a másik része a laktanyában maradt, de szimpatizált a felkelőkkel, a harmadik része pedig szabadságoltatta magát és hazament. A felkelők ellen harcolók átöltözött ÁVH-sok voltak, akik nem mertek hazamenni. Ekkor már Dunántúlon s Felvidéken a katonaság a felkelők oldalán állt, tehát Janza az ÁVH-sokkal rendelkezett, s mint az dokumentálva van, később parancsot adott, hogy ne szálljanak szembe a szovjet csapatokkal. Világos volt, hogy ez az újabb Nagy Imre-kormány összeállítás nem a magyar nép, hanem a kommunisták és a szovjetek érdekeit védik. Ez ellen tiltakoztak a vidéki munkástanácsok és diákszervezetek a szabad rádiókon keresztül. Senki sem volt megelégedve a Nagy Imre-kormány összeállításával.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

59

Újabb hírek Jöttek Dunántúlról: Mosonmagyaróváron és Győrben már szabad a rádió, és az egész Dunántúlon hirdették a forradalom győzelmét. Biztosak voltunk, hogy Budapesten is győzelem lesz. Forradalmi bizottságok, munkástanácsok alakulnak, és átveszik a vezetést a kommunistáktól. Egyik legfontosabb napi esemény, hogy a szovjetek elismerték a szabadságharcunkat, és nem avatkoznak bele – közölte a Kossuth rádió. Majd a szabad Győr rádió bejelentette, hogy megalakult az Ideiglenes Nemzeti Kormány, Szigethy Attila vezetésével. Szigethy közismert parasztpárti képviselő volt 1947 óta, és támogatta Nagy Imre előző politikáját. Szigethynek köszönhető, hogy megállította a mosonmagyaróvári vérengzést. Szigethy Attila ultimátumot küldött Nagy Imrének, hogy azonnal szüntesse be a harcokat, ellenkező esetben a dunántúliak azonnal mennek a budapesti szabadságharcosok segítségére. Követelte az ÁVH azonnali lefegyverzését és feloszlatását, és hogy a szovjet csapatok szüntessék meg a harcot és vonuljanak ki az országból. Óriási lelkesedés fogadta ezt a bejelentést. – Éljen Szigethy, éljenek a Dunántúliak, hallatszott sokfelől. Úgy látszott, hogy a Nagy Imre-kormány a Sztálint, Rákosit követő kommunista tagok miatt megbukott. Három kormányalakítás három nap alatt világrekordnak számított. Az emberek Magyar Nemzeti Kormányról és Budapest Kommunista Kormányról beszéltek.

Október 27-én egy fontos esemény történt, ami a mai napig tisztázatlan. Nem tudni, ki volt a tolmács, aki a jelentést adta a Budapesten tartózkodó Mikojánnak és Szuszlovnak, amely nagyban befolyásolta a forradalom kimenetét. A jelentés (APRF, F. 3, Op. 64, D. 484, Ll. 131–134) dokumentum szerint plakátok jelentek meg Budapest utcáin, melyen az szerepelt hogy Nagy Imre áruló és Kovács Béla, a volt Kisgazdapárt főtitkára lett a miniszterelnök. Mikoján jelentésére Hruscsov elrendelte, hogy utasítsák Arkagyij Szoboljevet, aki az ENSZ Biztonsági Tanácsában tárgyalt a magyar eseményekkel kapcsolatban, hogy vegye figyelembe a legújabb budapesti fordulatokat. Hruscsov és elvtársai elvesztették a bizalmukat Nagy Imrében. Ugyanakkor attól tartottak, hogy Kovács Béla nem rubellel fog fizetni nekik a 9 évi nem kívánt vendéglátásért, amit börtönben töltött.

A Kreml urai érezték, hogy baj van. Összehívták az illetékes elvtársakat egy tárgyalásra. Az ún. Bandung-konferencián napirenden volt a XX. Kongresszus határozata és a Varsói Szerződés. Az első szerint a Szovjetunió békében és barátságban kíván élni minden nemzettel. Ez vonatkozik a szocialista országokra, is, akikkel közösen építjük a nemzetközi proletár szocializmust. A szocialista országok nagy tábora csak úgy kapcsolódhat egymáshoz, ha teljes az egyenlőség, függetlenek politikailag, szuverének, az országhatárokat elismerik, és nem avatkoznak egymás belügyeibe. Ez a követelmény nem gátolja, hanem erősíti a testvéri összefogást a nemzetek között, elősegíti a gazdasági, politikai és kulturális fejlődést a szocialista államok között – volt olvasható a határozat. A Varsói Szerződéssel kapcsolatban a Szovjetunió betartja az eredeti megállapodást.

60

Jönnek az oroszok

Nem tudni, hogy a Nagy Imre-kormány mennyire ismerte s tartotta be a jól hangzó szerződést. Az, hogy Gerő vagy más valaki telefonál a szovjet katonai parancsnoknak, hogy „jöjjetek, mert bajban vagyunk”, nem volt a szerződésben. Úgy tűnt, hogy a szovjet vezetők megoldást kerestek, hogy megakadályozzák a magyarországi helyzet terjedését más csatlós államokban.

Ha a „minden csoda három napig tart” elméletét vesszük alapul, 3 nap után a lövöldözések nem mentek csodaszámba. A fiatalok nagy része félve ment haza a barikádokról, hogy otthon megkérdezik, hol voltál. Az lehetett a válasz, hogy Pistáéknál vagy Sanyiéknál voltam, nem tudtam hazajönni a lövöldözéstől. Így minden rendben volt. A 12-15 éves gyerekek játéknak vélték dobálni a tankokat azzal, ami a kezükbe került. Később benzinnel töltött üveg került a kezükbe, amit a tankra dobtak, az pedig nem az ő bajuk volt, hogy a tank felrobbant. Jó játéknak bizonyult a tankokat dobálni, ők nem ismerték a halált. Ilyen játékra ritkán adódott alkalom a béketáborban. Ha a szovjet tankok nem támadtak volna, nem lett volna mit dobálni vagy lőni.

Az idősebbek azon vitatkoztak, hogy a több mint húsz fegyveres csoportnak ki legyen a parancsnoka, majd ez is unalmas lett. Arra várt mindenki, hogy a kormány elismeri a követeléseket, és megszünteti a szovjet csapatok támadását és az ÁVH-sok lövöldözéseit. Nagy Imre kormányának más volt a célja, ők a változást, követelést kérő fegyvereseknek a teljes megszüntetést tűzték ki célul. Elhatározták tehát, hogy a Kilián laktanya felkelői és a Corvin közben lévő forradalmárok ellen szovjet–magyar támadást indítanak. A sűrűn lakott területen az ágyú és repülő bombázás nem volt célszerű, azok az épületek felső részét teszik tönkre, de az alsó emeleteken, földszinten és pincékben nem hatásos. Az volt a terv, hogy a szovjet tankok támadnak, s majd a magyar gyalogság végzi a fegyveresek felszámolását. Ha minden sikerül, megnyugszanak a Kreml urai és a Nagy Imre-kormány elvtársai, a többit majd közösen elintézik a marxizmus–leninizmus elvei szerint.

A fent közöltek akkor ismeretlenek voltak előttem. Október 28-án reggel hat órára volt kitűzve a támadás. Akkor már újra Maléter Pál volt a Kilián laktanya parancsnoka.

Tudtuk, hogy a laktanyában munkaszolgálatos katonák vannak, akik eredetileg kommunistaellenesek voltak, és már 24-én fellázadtak és szembeszálltak a szovjet tankokkal. Akkor Maléter Pál nem volt a laktanyában, a Honvédelmi Minisztériumban teljesített szolgálatot. Később Bata István honvédelmi miniszter küldte Malétert 5 tankkal, hogy foglalja vissza a laktanyát a felkelőktől. Az 5 tankból csak a Maléter tankja érkezett el a Kilián laktanyához, az is beszorult a laktanya kapualjába.

Maléter látta, hogy nem tudja Bata parancsát teljesíteni, átállt a felkelők oldalára, de mindig megmaradt Nagy Imre mellett, aki Janza Károly leváltása után kinevezte honvédelmi miniszternek. A Corvin közben lévő forradalmárokkal hadilábon álló Maléter belátta, hogy a laktanya-parancsnokságot csak akkor kaphatja vissza, ha egyetért a bent

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

61

lévő felkelőkkel. A Corvin közben lévőknek ő nem parancsolt, bár követelte, hogy tegyék le a fegyvert. Azt természetesen megtagadták, s többször éles viták voltak Maléter és a Corvin közben lévő fegyveres csoportok vezetői között.

Maléter tankja a laktanya bejáratánál

Harcképtelen szovjet tank a Corvin köz előtt

A tervezett időben megindult a szovjet tankok támadása a Kilián laktanya és a Corvin köz ellen. A laktanya előtt kilőtték a vezér- és az azt követő tankokat. A többi azt gondolta, hogy nagy felkészültség van ellenük, megfordultak, és otthagyták a tank-temetőt. A magyar katonák látták, hogy nincs tüzérségi támadás, visszamentek a laktanyába, mintha semmi se történt volna. Ez a támadás kellett volna hogy véget vessen a forradalomnak. Ezt a nagy jelentőségű csatát úgy könyvelik el az elvtársak, hogy Nagy Imre fél órával a támadás előtt telefonon felhívta a katonák parancsnokait, és azt mondta, hogy lemond, ha megindítják a támadást. „Hiszi a piszi” – mondja a közmondás.

Méltán tehetjük fel a kérdést: mi az igazság? Miért várt Nagy Imre fél óráig a támadás előtt, hogy bejelentse tiltakozását? Miért nem hívta a szovjet tank parancsnokait, hiszen jól beszélt oroszul, hogy ne támadjanak, mert elmarad a támadás? Azok biztosan örömmel vették volna a jó hírt. Miért nem hívta fel a magyar katonák parancsnokát, Márton András ezredest, aki már felvonult a felkelők mészárlására, hogy ne vonuljanak fel, mert lemond, ha támadást indítanak a főleg gyerekekből álló felkelők ellen? Miért egyezett bele előzőleg a támadásba? Miért nem vonta felelősségre azt vagy azokat, akik a Kilián laktanyában és a Corvin közben lévő forradalmárok legyilkolására adtak parancsot? Ha Nagy Imre a forradalmároknak akart segíteni, miért nem mondta meg nekik, hogy ne idegeskedjenek, nem lesz támadás? Talán félt attól, hogy a felbőszült forradalmárok a szovjetek helyett az Országházat támadják meg. A forradalmárok nem érdemeltek meg egy megnyugtató telefonhívást attól az embertől, akit őt kormányfőnek akarták. A sok miértre még ötvenöt év elteltével sincs válasz Magyarországon.

A remélt „döntő csata” után Nagy Imre kormánya tűzszünetet rendelt el, megszüntette a kijárási tilalmat, amnesztiát ígért a fegyvereseknek. Mindaz, ami történt, nem forradalom volt, hanem nemzeti felkelés a szabad, független Magyarországért, és az nem ellenforradalom. Dobi István feleskette az új kormány tagjait. Nagy Imre bejelentette, hogy a szovjet csapatok azonnal kivonulnak Budapestről, és elkezdik a tárgyalást

62

Jönnek az oroszok

az ország elhagyásáról. Az ÁVH megszűnik, helyettük új biztonsági alakulatot szerveznek. Mint később kiderült, rendőr egyenruhába öltöztek át az ÁVH-sok, és folytatták ott, ahol abba se hagyták.

Délután elmentem a Corvin közbe, mivel tudtam, hogy ott tartózkodik a fegyveresek több csoportja. Azzal a szándékkal mentem, hogy megmondom nekik, ne maradjanak egy csoportban. Egy olyan összesített támadást, amit terveztek ellenük, valószínű, hogy nem tudnának elhárítani. A tankágyú lövései elől nem csoportosulni, hanem szétszóródni kell, hogy minél kevesebb kárt okozzon az emberekben. A Boráros tértől kezdve 50-100 méter távolságra helyezkedjenek el a csoportok egymástól. Lehetőleg a háztetőkön, oda nem nagyon tud a tank lőni közelről. Benzines üvegekkel, használt ruhákkal, papírral felszerelve. Mikor alattuk vannak a tankok, meg kell gyújtani a benzines anyagokat és rádobni a tankokra. Ha nem is esik a tankra, az égő anyagtól a tankban lévők füstöt vagy lángot kapnak levegő helyett, és kijönnek a tankokból. Így nagyobb lehetőség van a győzelemre és az életben maradásra is.

Fegyveresek, civilek vegyesen jártak-keltek a Corvin közben, beszélgettek egymással, mindenkinek volt mondanivalója. Megszólítottam az egyik fegyverest, hogy a parancsnokkal szeretnék beszélni.

– Melyikkel? – kérdezi mosolyogva –, van itt vagy húsz.

– Azzal, aki irányítja a harcokat.

– Akkor legjobb, ha Ivánnal beszél – mondta. Azt gondoltam, viccel, hogy a ruszkikkal beszéljek. Látta, hogy meglepődtem. – Iván Kovács Lászlóval beszéljen – nyugtatott meg – várjon itt, majd szólok neki, hogy valaki keresi.

Nem sokat kellett várni. Bemutatkozás után elmondtam, miért jöttem. Láttam rajta, hogy fáradt; elgondolkozott, majd megszólalt: – Jó az ötlet, de nem valószínű, hogy szükség lesz rá.

– Mi a tervük? – kérdeztem.

– Az nincs, nem is volt. Fiatal gyerekek jöttek, azoknak mondtuk, hogy mit kell csinálni, és megtették. Most a TSZCS-ből idejött egy traktoros, aki még sohasem kezelt tankot vagy ágyút, és az akar parancsolni. Ez nem tetszik senkinek, sok fiatal hazament, az újak nem sokat értenek a harchoz. Nem tudunk ellenállni, ha egy újabb támadást kapunk.

– Mi abban bízunk, hogy a Corvin köz és a Kilián visszaveri a szovjet támadást. Reméljük, hogy az ENSZ rendfenntartó csapatot küld, és vége lesz a vérontásnak. Ki kellene még egy pár napot tartani – mondtam.

– Ki kellene, de kivel? Amit mi Pongrátz Ödönnel elértünk, azt a testvére most lerombolja. Ödön katonaviselt ember volt, végigharcolta a II. világháborút, ismerte a fegyvereket. Az idejött fiataloknak azelőtt nem volt fegyver a kezükben, megtanította őket azok kezelésére. Talán ő volt a legidősebb közöttünk. A fiatalok úgy néztek rá, mint az apjuk-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

63

ra, szót fogadtak, hallgattak rá. A Corvin közben egység volt, most azonban már nincs.

Ezelőtt több mint 12 csoport volt, megbeszéltük, mi a teendő, és azt tette mindenki. Most az újonnan jöttek parancsnokok akarnak lenni, egymás ellen harcolnak, nem a szovjet tankok ellen. Rossz példát mutatnak a gyerekeknek, azok nem sírnak, de az újonnan jött hősök sírnak és remegnek, ha lőni kell. A fiataloknak parancsolják, hogy menjenek a tűzbe, ők meg elbújnak.

– Mit lehetne tenni? – kérdeztem.

– Semmit – válaszolt Kovács –, amit lehetett, megtettük a fiatalokkal. Most a traktorosokon van a sor, majd ők elintéznek mindent. – Már előzőleg hívták Kovácsot, most újra hívták. – Ne haragudj, mennem kell – azzal kezet fogtunk, és elsietett.

Lehangoltan hagytam el a Corvin közt, mentem haza a harctérnek számított Nagykörúton, elgondolkoztam az Iván Kovács Lászlótól hallottakon. Szomorú, hogy amikor össze kellene fogni, mindig akad valaki, aki azt megakadályozza azért, hogy rangot szerezzen magának mások tetteiből. Még vége sincs a harcoknak, már azon van a vita, hogy ki a parancsnok. Akik felrobbantották a tankokat s meghaltak, többet adtak a hazáért, mint az összes parancsnokok a fővárosban. Milyen rangot fognak azok kapni, megemlékeznek-e róluk, vagy elfelejtik őket?

A Kossuth rádió bemondta, hogy az új Nemzeti Kormány délután először összeült Nagy Imre elnökletével. A Minisztertanács meghallgatta a jelentést: baj van a közellátásban, s utasították a közellátási szerveket, hogy a gyerekeknek és iskoláknak biztosítsák a tejellátást.

Megdöbbentő, hogy ez Magyarországon megtörténhetett, egy mezőgazdasági országban, amit valamikor Európa élelmiszerkosarának neveztek. Úgy tűnt, hogy senki sem hisz és bízik senkiben. Sztrájk volt mindenütt, az emberek várták, hogy az új kormány elfogadható megoldást talál, és rend lesz. Még túl közel voltak a háború borzalmai, a nép nem akart vérontást, de azt sem akarta eltűrni, amit a kommunisták vittek végbe az országban. Moszkvában sem akartak visszatérni a sztálini terrorra, a Kreml urai engedményeket kezdtek tenni. Nekik sem tetszett Rákosi, aki Sztálin terrorját követte.

Reméltük, hogy nem fog jobban elfajulni a helyzet, belátják a kommunisták, hogy az ő elveiket nem tűri a nép, és az lesz, amit ők hamisan hirdetnek: egyenlőség és béke.

Mindenki tudta, hogy amíg a kommunisták vannak uralmon, csak nyomor lehet az országban. Nincs itt remény, nincs itt józan ész. A fáradtságtól elaludtam.

Reggel későn ébredtem, csend volt, esett az eső. A rádió bemondta, hogy a XI. kerületben megalakult a munkásőrség, azok mentek ki Albertfalvára megállítani a lövöldözést. Az Ipartervbe szándékoztam bemenni, de előbb kimentem a Duna-partra. A Vigadó téri kikötőnél rendkívül sok ember volt, ahogy odaértem, láttam, hogy civilek mennek a hajóra nagy bőröndökkel, szatyrokkal. A tömegből kiabálták, ruszki domoj, s inte-

64

Jönnek az oroszok

gettek búcsúzóul. Volt, aki segített nekik, hogy hamarabb menjenek. A civil utasok a Budapesten tartózkodó szovjet tisztek hozzátartozói voltak. Érthető volt tehát, hogy az ott lévők örömmel látták a távozásukat.

Az Ipartervbe menet a Vigadó téren kellett keresztülmennem, szembetűnt a szovjet repülős emlékmű a tér közepén. Visszaemlékeztem a régi békebeli időkre, amikor a Hangli Kioszk volt az emlékmű helyén és az emberek vígan énekelték, hogy Egy kis kíváncsi kacsa Egy este nem ment haza.

Elvitte őt egy kis liba a Hangliba, És ebből lett a nagy tragédia.

A Hangli kioszk egy híres kerthelyiség-vendéglő volt, nagy fákkal, lampion megvilágítással, lámpaoszlopokon függő, virágtartókban nyíló virágokkal. Olyan volt, mint egy virágerdő, fehér abroszokkal terített asztalok várták a vendégeket, akiknek a híres cigányprímás húzta a búfelejtőket. Nyugalom, rend volt, s békében élt mindenki. A Duna-korzón még éjfél után is tömeg sétált. Abban az időben Budapest Párizzsal, Béccsel vetekedett. Megvoltak a tervek az Erzsébet híd és a Lánchíd között a szállodák építésére. Tetőterasz mindegyiken, amit hidak kötöttek össze. Talán pontosan ott, ahol a rossz időkre emlékeztető szovjet repülő oszlopa állt, ott volt a halastó. A vendégek kiválaszthatták, melyik hal lesz ízletesebb vacsorára.

A harcok nyomai

Ki tudja hány életet oltott ki ez az ágyú

Megálltam s körülnéztem, visszagondoltam a régi, békés időkre. Akkor is voltak bankárok, szegények, zsidók, cigányok Magyarországon, és mindenki békében és sokkal jobban élt, mint ma. Mi ennek az oka? – tűnődtem. Nem sokáig, mert megvolt a válasz. A szovjet uralom, ez a szovjet emlékmű és a magyar kommunisták az okai, hogy nyomorba süllyedt az ország. Ezek nem építenek, hanem rombolnak. Az elvtársak nem dolgoznak, a dolgozó nép tartja el az ingyenélőket. A háborúnak már régen vége volt, mit keresnek itt a szovjet csapatok? Természetesen ezt mindenki tudta: nélkülük nem lenne kommunista kormányunk. Volt választás, a nép a Kisgazdapártot választotta, ha azok vezetnék a kormányt, nem élnénk a szovjet, kommunista elnyomás alatt. Ha nem vinnék ki a magyar terményeket az országból, mindenki jobban élne. Ez nem mehet to-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

65

vább, ezen változtatni kell. Ezeket el kell távolítani a közéletből, s akkor béke, nyugalom és jobb élete lesz mindenkinek Magyarországon. Elhatároztam, hogy a szovjet repülőt el kell távolítani a Vigadó térről.

Meggyorsítottam lépteimet, pár perc alatt az Ipartervben voltam. Ott azzal fogadtak, hogy a párttitkár főbe lőtte magát. Írt egypár sort, belátta, félrevezették, sok embernek ártott, és nem akar tovább élni. Meglepett a hír, mert nem úgy nézett ki, mint egy párttitkár. Az lenne jó, ha a Pártközpontban lennének ilyen öntudatos kommunisták, és ők is önkritikát gyakorolnának, és eltűnnének a Szovjetunióba.

Kevés dolgozó jelent meg, akiknek gyűlést tartottak. Arról tárgyaltak, hogy mikor kezdődik a munka, és mikor kapják a fizetést. Felszólaltam: ezzel kár időt tölteni, az majd elintéződik. Sokkal fontosabbakat kell intézni, most jöttem a Vigadó térről, ott még mindig a szovjet repülő díszeleg. Sztálin szobrát lebontották, a vörös csillagokat leverték mindenhol. Nem tűrhetjük, hogy a szomszédunkban álljon egy szovjet emlékmű, aki akar segíteni, jöjjön utánam. Nem vártam válaszra, indultam kifelé a teremből.

Nem néztem hátra, hallottam a széklábak hangját, amint tologatták, abbamaradt a gyűlés. Az utcára érve láttam, hogy még mindig jönnek ki az irodából munkatársaim.

Menet közben megbeszéltük a teendőket, mi szükséges a repülő eltávolításához. Voltak statikusok köztünk, akiknek az volt a véleménye, hogy valószínűleg a repülő csavarral van odaerősítve az obeliszk tetejére. A Sztálin csizmája is csavarokkal volt lefogva a beton alapzatba, akik lebontották, azt nem tudták. Kell tehát olyan szerszám, amivel a csavarokat le lehet csavarni. Kell hosszú létra és hosszú kötél. Szerencsére rövid időn belül megvoltak a szükséges szerszámok, a létra pedig a Duna szálló oldalán volt, kettőt ös�sze kellett kötni, hogy elérje a repülőt. Aránylag kevés járókelő volt az utcákon, minden baj nélkül elcipeltük a nagy létrát, és az obeliszknek döntöttük.

El kell távolítani a szovjet repülőt

66

Jönnek az oroszok

Több önkéntes vállalkozó akadt, valószínűleg arra nem gondoltak, hogy az elvtársak életfogytiglani börtönnel vagy bitófával fizetik meg a fáradalmukat. Akkor arra nem gondolt senki. Az egyik jelentkező túlsúlyos volt, mondtam, hogy „téged nem bír el a létra, majd a hosszú felmegy”, mutattam a magas termetű jelentkezőre. A létra aljára többen ráálltak, hogy el ne csússzon. A létra közepe meghajlott, mikor kúszott az önkéntes felfelé. Közben megállt egy autó, amerikai riporter szállt ki belőle kíséretével, látták, hogy mit próbálunk tenni és fényképeztek. A közel lévőknek rágógumit és cigarettát osztogattak. Volt, aki tudott angolul s beszéltek velük. Valaki odakiáltott: „mondd nekik, hogy ne rágógumit adjanak, hanem fegyvert, páncéltörőt”! A tolmács továbbította a kérést. A riporter szabadkozott, hogy nem tudnak segíteni, Magyarországnak nincs tengere, más országokon nem jöhetnek keresztül, nem akarnak háborút, majd más módon segítik a magyarokat. „Mondd neki, hogy menjenek Fiumébe, onnan gyalog is eljöhetnek.” Tudomásul vettük, hogy nem várható fegyveres segítség az amerikaiaktól.

Közben csörgés, kalapálás hallatszott. A repülőtől nagy darab vas esett le a talapzatra, s onnan a létrához verődött. A létra megbillent, de szerencsére sokan fogták, nem csúszott el. Aki látta, összerezzent, mily tragédia lenne, ha eldőlt volna a létra. Az önkéntes kötelet kötött a repülőre s ledobta a végét, hogy húzzuk le. Ráncigáltuk jobbra-balra. Megmozdult a repülő, és szépen a kötél irányában, hátsójával esett lefelé. Nagyot ugrott a betontalapzaton és megállt az aszfalton. Éljen, éljen, tapsolt a közönség. Ez kényszerleszállás volt. Mi a jól végzett munka után gyorsan elhagytuk a helyszínt, mielőtt az elvtársak megtudják, hogy a szovjet repülő leszállt a Vigadó téren. Tudom, hogy akik segítettek, nem azért tették, hogy köszönetet kapjanak, mindnyájan a kötelességünket teljesítettük azáltal, hogy a magyarságot rabságba döntő szovjetek emlékművét eltávolítottuk a Vigadó térről.

Kényszer leszállás

Segítjük a leszállást a szovjet repülőnek

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

67

Harc a Köztársaság téren Október 30-án a Kossuth rádió közölte a kormány közlését: A szovjet csapatok kivonulnak Budapestről. A rendfenntartást a magyar katonaság, rendőrség, a fegyveres dolgozók és a fiatal forradalmárok veszik át. A harcoló csoportok szüntessék meg a lövöldözést és vegyenek részt a rend-fenntartásban.

Elgondolkoztatott a bejelentés. Mostanáig a szovjet csapatok tartották fenn a rendet? Fegyveres dolgozók és fiatal forradalmárok fogják a rendet fenn tartani? Azok a fasiszták, akik ellen szovjet csapatokat hívtak be? Nem lenne hatásosabb, ha a parlamenti képviselők állnának ki az utcasarkokra irányítani a rendet? – tűnődtem magamban.

Majd újabb bejelentés a rádióban: A Magyar Dolgozók Pártja Budapesti Bizottsága felhívja az összes kommunistát, hogy csatlakozzanak a Nemzetőrséghez, és teremtsenek rendet.

Ez biztos az új kormány ötlete, azzal a szándékkal, hogy az elvtársak lesznek a kecskék és a fegyveresek a káposzták. Az előbbi megeszi az utóbbit és rend lesz. Már csak ez hiányzott, gondoltam. Magyarország megvolt kommunisták nélkül több mint ezer évig. A kommunista elv nem a magyaroknak való. Az elvtársak menjenek a hőn szeretett Szovjetunióba. Tehát olyan kormány kellene, amely elintézi a Kreml uraival, hogy egyirányú vasútjegyet adjanak Moszkváig minden kommunistának. Ekkor elkezdődne az országban a munka, mindenki a legjobbat, a legszebbet akarná, és felépülne egy gyönyörű Magyarország, ahol az emberek békében, boldogságban élnének addig, amíg meg nem halnak. Ilyet még álmodni sem volt szabad Magyarországon, pedig ez lenne a megoldás.

Korán bementem az Ipartervbe, tájékozódni az eseményekről. A vidék, főleg Dunántúl előbbre volt a forradalomban, mint Budapest. Ott már megalakultak a Forradalmi és Munkástanácsok, valamint a Nemzetőrség, amit a szabad rádiók és a szabad sajtók is segítettek. A Kossuth rádió akkor még mindig a kormány szócsöve volt. Úgy hírlett, hogy új kormány alakul Győrben, vagy a Dunántúliak kényszerítik a budapesti kormányt, hogy szüntessék meg a harcot Budapesten, és vonuljanak ki a szovjet csapatok az országból. Többpártrendszer bevezetését, majd szabad választást követeltek. Külföldi jelentéseket hallgatva, az volt az általános vélemény, hogy a kommunisták nem adják fel a hatalmat, Nagy Imre körülvette magát Molotov fiúkkal, és mindent a kommunisták érdekében tesznek. A szovjet tankok, az ÁVH és a kommunista párt segíti őket. Beszélgettünk a lehetőségekről, és az volt a vélemény, hogy amíg a jelenlegi kormány van uralmon, addig nincs változás. Csakis egy kommunistamentes kormány tud változásokat és semlegességet elérni.

Csöngött a telefon, D. Tibor hangosan továbbította a hírt: Dudás József, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottság elnöke, fegyveres csoportjával elfoglalta a Szabad Nép

68

Harc a Köztársaság téren

székházát. Kiadta a Függetlenség című újságot, abban írja: „Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt”. 25 pontban ismertette a követeléseit. Nagy feltűnést keltett a hír.

Dudás székely származású, agilis, igazságot követelő ember volt. 1944-ben a német megszállás elleni csoport szervezője volt, majd tagja annak a küldöttségnek, amely Horthy Miklós kormányzó megbízásából létrehozta az első összeköttetést Budapest és Moszkva között. Moszkvából visszatérve megsebesült, felgyógyulása után szervezője és vezetője volt a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségnek. Összeköttetésbe került Rajk Lászlóval, Kállai Gyulával és Tildy Zoltánnal. A háború után Budapesten belépett a Kisgazdapártba, és nyert a fővárosi törvényhatósági választáson, majd a végrehajtó testület tagja lett. Kapcsolatba lépett a Magyar Testvéri Közösséggel, amely szovjet- és kommunistaellenes politikát folytatott, ezért az ÁVO 1947 januárjában letartóztatta és internálták. 1948 májusában volt harcostársa, Rajk László, az akkori belügyminiszter intézkedésére szabadon engedték. Rajk bukása után Kistarcsára, majd Recskre internálták, de ott is veszélyt jelentett a kommunistákra. Azok meg akartak szabadulni Dudástól, és kiadták a román Securitaténak, egy állítólagos 1931-ben politikai tevékenysége miatt. A román hatóságok nem találták bűnösnek, és 1954-ben visszaadták Magyarországnak. Úgy tűnt, hogy végre vezetője akadt a forradalomnak, Dudásba nem tudott belekötni se jobb-, se baloldali érzésű ember. Dudás József székely létére többet próbált tenni a független, szabad Magyarországért, mint bármely kormánytag 1945 óta. Október 28-án, a Széna téren nagy tömeg előtt megrázó beszédet tartott. Felszólította az ünneplő tömeget, hogy válasszon ki sorai közül száz főt, akik másnap összegyűlnek a kerületi tanács épületében, ahol szabad választás szerint létrehozzák a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt.

Október 29-én a tanácsház nagytermében több mint 500 résztvevő előtt Dudás ismertette a 25 pont programot. Legfontosabb követelései: Az ENSZ Biztonsági Tanács küldjön fegyverszüneti bizottságot Magyarországra.

Ideiglenes kormány felállítása Nagy Imre, Kádár János, Kovács Béla, valamint a szabadságharcosok és a Bizottmány tagjaiból.

A Varsói Szerződés felmondása, semlegesség Ausztria mintájára, a szovjet csapatok kivonulása, az ÁVH azonnali leszerelése, diákparlament, munkás-, paraszt- és katonatanácsok létrehozása, szabad kiutazás, teljes lelkiismereti, vallás-, sajtó- és gyülekezési szabadság, többpártrendszer.

Ezért a Bizottmány november 1-jén a Sportcsarnokban a forradalmi küldöttek országos kongresszusának összehívását kezdeményezte, tiszta múltú delegáltak részvételével. A Bizottmány elnökének Dudás Józsefet választották, majd harmincegy bizottmá-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

69

nyi tagot, akik között papok, munkások, kisiparosok és értelmiségiek voltak. Dudás a tömeget rövid időn belül maga mögé állította, mivel megjelenítette az energikus, rátermett vezető típust. A forradalom idején egyedül ő foglalta össze az utca követeléseit, és az egész társadalom számára programot kínált.

Dudás a gyűlés után azonnal a Parlamenthez ment, hogy Nagy Imrével tárgyaljon, de Nagy Imre nem fogadta. Ezután fegyvereseivel megszállta a Szabad Nép székházat, és ott rendezte be a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány központját. A Szabad Nép munkásai támogatták őt, majd a kivezényelt katonaságot maguk mellé állították. Dudás kiadta a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány hivatalos lapját, a Függetlenséget, melynek fő címe, „Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt”, óriási feltűnést keltett. Idáig sokan kritizálták a Nagy Imre-kormányt, a Sztálint követő kommunisták miatt, de nem volt, aki azt újságban hozta volna nyilvánosságra. Ezután Dudás Nagy Imre vetélytársa lett. Új hírt hozott egyik munkatársunk. Nincs fegyverszünet, a Keleti felől tűzharc hallatszik. Kimentem az utcára, s megállapítottam, hogy nem a Keletitől, de nem is a Kilián laktanyától hallatszik a lövöldözés. Útközben volt a házunk pincéje, ahol a fegyvert rejtettem el, azt magamhoz vettem, s mentem a lövöldözés irányába. A Köztársaság téren levő pártháznál voltak a harcok, mondták a közelben lévők, hogy az ÁVH-sok lövik a civileket a pártházból. Mikor odaértem, láttam, hogy a tér egyik sarkán egy tank áll szembe a pártházzal, onnan sorozatosan lőttek kifelé. Valószínű váratlanul kezdődött a lövöldözés, mert sokan próbáltak menedéket keresni a fák és bokrok mögött. A tank személyzete tétlenül ült a tankon. Kérdeztem, miért nem akadályozzák meg a vérontást, egy-két ágyúlövés elegendő lenne, hogy az épületben lévők ne lőjenek.

– Nincs lövegünk, majd hoznak s akkor elhallgattatjuk őket – válaszolt az egyik katona.

Az épületben lévők védve voltak, s lőttek megállás nélkül.

A mentősöket is lövik az ÁVH-sok

Készül az ellentámadás

Mentőautó érkezett a sebesültek segítségére. Nem volt kivétel: az ÁVH-sok a mentősöket is lőtték. Úgy látszik, ők nem tudják, vagyis megszegik a nemzetközi törvényt. A bent lévőket lőni géppisztollyal nem volt érdemes, a karabélyok sem voltak elég hatásosak a vastag falak miatt. Viszont a bentről leadott lövések sok sebesülést okoztak a téren lévő civilekben. Nem sok fegyveres lehetett akkor a téren, amire a lövésekből lehe-

70

Harc a Köztársaság téren

tett következtetni. Nem tudom, meddig tartott ez az állapot, a harc közben megáll az idő, egy óra egy napnak tűnik.

A bokrok alatt, fák mögött sebesültek vártak segítségre. Egy középkorú férfi comblövést kapott, nem tudott lábra állni. Nadrágszíjjal elszorítottuk a vérzést, és ketten felemeltük, vittük kifelé a térről.

– A testvéremhez tartottam a Fiumei útra – mondta szitkozódva a sebesült. – Ezek az állatok lőnek mindenkit. Mikor lesz itt olyan kormány, amelyik ezeket a gyilkos ÁVHsokat a börtönbe rakja?

Nem tudtuk őt megnyugtatni. Teherautók voltak a közelben, arra rakták fel a sebesülteket, és az OTI kórházba vitték őket. Mi is felsegítettük a káromkodó sebesültet az egyik teherautóra, majd gyors felgyógyulást kívánva elköszöntünk tőle.

A pártház körül már nagy tömeg gyűlt össze és még többen, asszonyok s gyerekek jöttek kíváncsiskodni, megtudni, mi történt. Ez a tűzszünet, amit Nagy Imre mondott! Az ÁVH-sok lőhetik a népet? Ki parancsol az ÁVH-soknak? Azt mondta Nagy Imre, hogy feloszlatták őket! – hallatszott a felháborodott emberek beszéde.

A pártházhoz érve borzalmas látvány fogadott. A járdán, az úttesten szanaszét egyenruhás halottak, ÁVH-sok voltak. A tér szélén fára akasztva a parancsnokuk. Erre nem számított senki. Kissé odébb egy ember hangosan mesélte a történteket. Ő az egyik ház házmestere, napok óta látta a kiköltözködést, s úgy tudták, hogy a pártház már üres. Tegnap újabb ÁVH-csoport jött a pártházba, ahonnan időnként kijöttek, és a téren sétáló fegyvereseket elfogták és bevitték az épületbe. Majd hajnalban teherautóról nagydarab húsokat és élelmiszert vittek a pártházba, ő ezt jelentette a közelben lévő fegyveres csoportnak, majd a Keleti pályaudvarnál lévő fegyveresek jöttek megtudni, mi van ott. Vagy hat fegyveres bement a pártházba, majd kézigránát-robbanás, ezt követően lövöldözés volt, a fegyveresek és több rendőrruhába öltözött személyek kiszaladtak az épületből. A lövöldözés hallatára több fegyveres érkezett a helyszínre. Akkor a bent lévők az emeleti ablakokból lőttek mindenkit, aki a téren volt. A kis létszámú fegyveres csoport védelmet keresett a téren, és viszonozták a lövést, de nem volt hatásos, mivel az épületben lévőket vastag fal védte.

Forradalmárok hozzák a lövedéket a tanknak

Keresik az alagutat a Köztársaság téren

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

71

A forradalmároknak nem volt elég lőszerük és megfelelő nehézfegyverük a bent lévők ellen, és segítséget kértek más fegyveres csoporttól. Az ÁVH-sok parancsnoka a belügyminisztertől kért segítséget. Az küldött 5 tankot, de csak kettő érkezett a térre, a többi eltévedt, vagy nem akarta az ÁVH-sokat segíteni. Közben a felkelők tankjának hoztak lövedéket. A tank parancsnoka hangszórón keresztül felszólította az ÁVH-sokat, hogy szüntessék be a lövöldözést, s tegyék le a fegyvert. A bent lévők nem hallgattak a felhívásra, és tovább folytatták a lövöldözést. A tank elkezdte lőni a pártházat. Az ÁVH-sok védelmére küldött tankokban nem volt rádió, így nem tudtak egymással értekezni. Mikor a pártházhoz érkeztek, ők is lőtték a pártházat. A bent lévők látták, hogy a tankok a felkelők oldalán vannak, s azokkal nem tudják folytatni a harcot. A pártházból megszűnt a lövöldözés, majd kint is elnémultak a fegyverek.

Az ÁVH-sok megadták magukat, de egy részük a pincében keresett menedéket, a többiek pedig a szomszédos házakon keresztül elmenekültek. A pincében lévőket a fegyveresek elfogták és átadták a rendőrségnek. Senki nem vonta később felelősségre őket, nyugodtan éltek, s kapták a „jól megérdemelt” nyugdíjat. Kiderült, hogy az ÁVHsok parancsnoka a hírhedt kommunista vezér, Mező Imre volt, aki fehér abrosszal jött ki a pártházból vagy húsz egyenruhás ÁVH-ssal, akik el akartak szaladni. Sohasem derült ki, hogy bentről vagy kintről lőttek Mezőre, akit megsebesülve vittek el a mentők, majd a kórházban meghalt. A sok civil halott és sebesült miatt felbőszült tömeg ütötte-verte a 16 menekülni próbáló ÁVH-st, akik a falhoz szorultak, majd a fegyveresek kivégezték őket (azzal a kifogással, hogy a civilek a fákra akasztották volna őket). Ezeket a mentők elszállították, és többeket közülük újraélesztettek, amint a későbbiek folyamán ez nyilvánosságra került.

Később arra is fény derült, hogy a pártházat több mint 200 ÁVH-s védte, akik Nagy Imre bejelentése alapján már nem létezhettek. Az ÁVH-sok többször kimentek a térre és elfogtak fegyvereseket. Az ÁVH-sok kezdték a lövöldözést, és nemcsak a fegyvereseket, hanem a járókelőket is lőtték, sok sebesülést és halált okoztak. Ezért volt a tömeg felháborodva, és vadul támadt az ÁVH-sok ellen. Ez a sajnálatos eset megváltoztatta a forradalom kimenetelét. A LIFE magazin képeket készített a kivégzett ÁVH-sokról, azokat a magyar és szovjet kommunisták világgá terjesztették azzal a megjegyzéssel, hogy így gyilkolják a forradalmárok a kommunistákat.

Az emberek csoportba verődve hangosan tárgyalták a véres eseményt.

– Ezek nem nyughatnak, ezeket ki kell irtani, ezek nem emberek. Nem bántotta őket a pártházban senki, ők kezdték a gyilkolást – hallatszott a felháborodott szemtanú véleménye. – De hol van a kormány, hol van Nagy Imre, aki azt mondta, hogy megszűnt az ÁVH? Miért nem jött ő ide a tankok helyett?

– Tankokat küldenek a fasiszták ellen, ide a Köztársaság térre? Hol élnek ők? Ha valaha voltak itt fasiszták, már régen nyugaton élnek, sokkal jobban, mint mi, bolon-

72

Harc a Köztársaság téren

dok lennének visszajönni, nyomorogni – mondta egy másik ember felháborodva. – Az ÁVH-sok támadnak, gyilkolják az ártatlan népet, nem a felkelők. Ezt nem tudja megérteni a kormány? Ha nem, menjen a fenébe, megleszünk mi nélkülük is.

Az egybegyűltek a kormányt okolták a történtekért.

A Köztársaság téren történteket a LIFE riporterei fényképezték, nem kétséges, hogy aki látta, elszörnyülködött, és megváltoztatta véleményét a magyarokról. Itt nem volt különbség, magyarok voltak, akik azt a szörnyű dolgot elkövették. Természetesen a világ népei nem látták, nem tudták, hogy az ÁVH-sok a fegyvertelen tömeget lövik, nem látták, hogy a gyerekével sétáló anyát lelőtték. A világ népei nem érezték azt a sok kínt, szenvedést, amit az ÁVH-sok követtek el a magyar népen évek hosszú során. A világ népei nem tudtak az internáló táborokról, kínzó-vallató pincékről, a kitelepítésekről, a kommunista terrorról. Nem tudták, hogy ez az elvetemült banda október 30-án már nem lehetett fegyverben. Ezeket az elvtársak eltakarták, mutogatták a díszes május 1-jei felvonulásokat, „éljen Rákosi, éljen a párt” szlogen kiabálására kényszerített felvonulókkal, aki pedig nem mondta, elvesztette munkáját. Volt itt nyomor, vörös csillaggal, sarló-kalapáccsal eltakarva. Azt sem vették figyelembe a jószívű, békeszerető világ népei, hogy a szovjet tankok kíméletlenül lőtték a lakóházakat, kórházakat, templomokat, és sok ártatlan embernek, asszonyoknak, gyerekeknek oltották ki az életét. Pedig azok nem voltak közel sem a fegyverhez, nemhogy lőttek volna.

Ezekről a házakról nem küldték világgá a LIFE riporterei képeket, hogy mit tettek a szovjet katonák Budapesten

Nem kellett magyarázat, a képek tükrözték a valóságot, de az nem volt rajta, hogy miért történt. A Nyugat népei meghökkentek a képek láttán, ezt mégsem lehet. Megoldást kell keresni, hogy ilyen ne forduljon elő. Viszont a Kreml urai örömmel látták a képeket, ez megoldotta számukra a problémát. Első dolguk volt, hogy a Moszkvában tartózkodó kínai vezetőknek megmutassák. – Ezt csinálják a magyarok a kommunistákkal – mutatták a LIFE magazint, ami sokkal hatásosabb volt, mintha a Pravda közölte volna. Ezt nem lehet tűrni, ezért a kínai delegátusok jóváhagyták, hogy a szovjet küldjön megfelelő csapatokat, és szüntessék meg a magyar kommunisták, ÁVO-sok kivégzését. Hruscsov értesítette a lengyel és a jugoszláv kommunista párt vezetőségét az elha-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

73

tározásról, akik azt jónak vélték. Három napot adott a csapatok felvonulására. A forradalom kimenetele el volt döntve.

Letörten, elszomorodva mentem haza a történtek láttán. Erre nem volt semmi szükség. Arra is gondoltam, hogy az akasztás előre eltervezett dolog volt, hogy megváltoztassák a szimpatizáló emberek véleményét. Este 9 órakor bejelentette a Kossuth rádió, hogy egy páncélos kiszabadította Mindszenty József hercegprímást a fogságból. Ez is milyen másképpen hangzott volna, ha nem is az első, de a második Nagy Imre-kormány jelenti be, bocsánatkérés közben, hogy szabadon engedték Mindszenty hercegprímást, akit hamis vádak alapján ítéltek el a kommunisták.

Nem, erre még nem volt idejük az elvtársaknak. Szerintük jobb, ha Mindszenty a börtönben van, mert ha szabad választásra kerül a sor, a nép biztos Mindszentyre szavaz, amint később Nagy Imre meg is mondta. Itt feltehető a kérdés, mi a fontosabb, a magyar nép érdeke-e, vagy Nagy Imre és kormánya hatalmon maradása? Természetes az első a fontosabb, kár, hogy az utóbbiak nem így döntöttek. Nem volt az új kormánynak eszében sem a Rákosi és társai által börtönben lévő ártatlan embereket szabadon engedni. Nem az lett volna-e az új kormány első feladata, hogy a politikai foglyokat, akik ártatlanul vannak évek óta börtönben vagy munkatáborokban, azokat szabadon engedje?

Nem, erre ők nem is gondoltak. Nekik is ellenség volt mindenki, aki ki merte mondani az igazságot. Ez is bizonyította, hogy az új kormány nem jobb, mint a régi.

A világ népei látták a képeket az egypár ÁVH-s felakasztásáról, de nem látták a több ezer magyar felakasztását, amit a kommunisták végeztek 1946 óta azért, mert ellenezték a kommunista uralmat. S amint a történelem bizonyítja, a kivégzetteknek volt igazuk, mert megszűnt az ateista kommunizmus uralma. Kár, hogy a több száz romos épületet nem tárta senki a világ népeinek szeme elé, hogy lássák, mire képes egy szocialista nép háború nélkül egy másik szocialista népet legyilkolni, tönkretenni a városát.

A Miskolci rádió bejelentette, hogy a Szovjetunió megszegte a Varsói Szerződést.

A szovjet tankok nem rendet teremtenek, hanem gyilkolják Budapest lakosait, és lövik szét a lakásaikat. A Varsói Szerződés előírja, hogy a tagállamok nem avatkozhatnak más állam belügyébe, ha valamelyik tagállamot támadás érte, a többinek kötelessége a megtámadott állam segítségére menni. Nem igaz, hogy a forradalmat az imperialisták kezdték el. A rádió felhívást közölt az ENSZ-hez, hogy ne fogadja, s ne hallgasson Kós Péterre, akit Rákosi jelölt ki az ENSZ-be Magyarország képviselőjének. Kiderült, hogy Kós szovjet állampolgár, igazi neve Lev Konduktorov, és mint ilyen, nem képviselheti Magyarországot. Az ország minden részéről jöttek a hírek, követelték a fegyverszünetet és a szovjet csapatok kivonulását. Meddig tart a kormánynak kiadni egy rendeletet? – kérdezi a Szombathelyi rádió bemondója. – Amíg a kérést a kormány nem teljesíti, addig sztrájkol a munkásság.

Október 30-án végre beismerte a Kossuth rádió, hogy parancsra hazudott.

74

Harc a Köztársaság téren

Kedves hallgatóink – kezdte a bemondó –, egy új fejezet kezdődik a Magyar Rádió történelmében. A rádió évek óta a hazugság terjesztője volt, amit parancsra teljesített.

Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, a nap minden órájában. Akkor is hazudtunk, amikor a forradalom kivívta a szabadságot. A forradalmárok kivívták a rádió szabadságát is. Akik hazudtak, nincsenek többé a rádiónál. A mikrofonnál új emberek vannak, akik megmondják az igazságot, a teljes igazságot.

Na végre, hogy ide is eljutottunk – hallgattam a rádió bevallását. Később kiderült, hogy a mikrofonnál az új emberek szintén kommunisták voltak, és azt mondták, amit a kormányban lévő elvtársak parancsoltak nekik.

Nem tudtam elaludni, az elmúlt hét több évnek tűnt. Mi is történt? – az eseményeket raktam össze gondolataimban. A felvonulással kezdődött, azzal nem volt baj. Változást követeltünk, amit meg lehetett volna beszélni az illetékeseknek és lett volna megegyezés. Az elvtársazást lenyeltük volna, tudtuk, hogy Imre bácsi gyerekkorától kommunista érzelmű volt. 14 évi Szovjetunióban tartózkodása alatt csak elvtársakkal beszélt, s azt gondolta, mindenki az. Gerő rádióbeszéde olaj volt a tűzre, szidtuk volna egypár hétig, de nem lett volna forradalom miatta. A forradalom az ÁVH-sok tömegbe lövése miatt tört ki. Tehát itt keressük a felelősöket. Ki adott parancsot az ÁVH-soknak a lövésre?

Nem tudni. Ki felelős a civil tömegbe lövöldözésért? Valószínűleg a Honvédelmi vagy a Belügyminiszter. Ki felelős a Belügy- vagy a Honvédelmi miniszter tettei miatt? Valószínűleg a Népköztársaság elnöke, a Miniszterelnök vagy a Pártelnök.

Próbáltam összerakni a felelős személyeket, de nem tudtam dűlőre jutni, hogy ki felelős a kommunista uralom alatt lévő országban a civil lakosságba lövések miatt. Talán azért kellett a szovjet csapatokat behívni, mert azok a felelősek az országban a rend fenntartásáért? Ha így van, minek a magyar rendőrség, katonaság, államvédelmi hatóság, a felcsillagozott, vállszíjas tábornokok? Talán csak nem dísznek? Minek a képviselők, minek az elnökök? – Tűnődtem a megfejthetetlenen.

Ha az első három órában nem tudták megakadályozni a lövöldözést, mert azzal voltak az elvtársak elfoglalva, hogy ki milyen pozíciót töltsön be a kormányban, amikor az új kormány megalakult Nagy Imre vezetésével, nem az lett volna-e a legelső és legfontosabb, hogy parancsot adjanak az ÁVH-soknak, hogy ne lőjenek a tüntető tömegbe?

Nem gondolták az új kormány tagjai, hogy az nekik lenne a kötelességük, s nem a szovjet csapatoknak vagy a nyugati imperialistáknak? Nem, erre nem volt eszük. Nagy Imre is a szovjet tankokra bízta a rendfenntartást. Nem tudtam megfejteni a dolgokat, elnyomott az álom – azt legalább még nem tiltották be Magyarországon.

Október 31-én korán reggel a rádió bemondta, hogy visszavonják az előző bejelentést, miszerint a szovjet tankok elhagyták Budapestet. A szovjet tankok még mindig a Honvédelmi és a Belügyminisztérium valamint a Szovjet Nagykövetség előtt állnak. Tehát még mindig nincs rend. A rádiót is félrevezetik, az azt közvetíti, amit parancsolnak a bemondónak. Kinek lehet hinni? Bementem a hírközpontba frissebb tájékozódás vé-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

75

gett, ahol átbeszéltük a Köztársaság téri vérengzést. Mindenki az ÁVH-t és a kormányt okolta a történtekért. Ha az ÁVH-sokat feloszlatták, hogy lehettek azok a pártházban?

Miért engedte a kormány ezt a vérontást? Az ÁVH-sok lőttek először a téren járkáló fegyveresekre, de ki parancsol nekik? Nem tudja a kormány biztosítani a tűzszünetet.

Mi lenne, ha a románok vagy a szerbek támadnák meg az országot? Akkor is cserélgetnék a kormányt minden harmadik nap? Nem lenne, aki parancsot adna, hogy ki és mit csináljon? – tette fel a cinikus kérdést H. Jóska.

Majd a föld alatti folyosókról beszéltünk. Sz. Imre bácsi mondta, hogy ő háború előtt dolgozott a pártház átalakítási tervein. Úgy emlékszik, hogy óvóhelyeknek erősítették meg a pincét. Két kijárat van a pincéből, de mivel a kijárati rész titkos volt, azt más építész tervezte. Megkérdeztem Imre bát, hogy eljönne-e felkutatni a rejtélyt. Beleegyezett, hogy délután elmegyünk. Eközben nagy jelentőségű hír érkezett keletről.

A szovjet kormány az egész szovjet néppel együtt mélységesen sajnálja, hogy a magyarországi események vérontáshoz vezettek.

A szovjet kormány a magyar kormány kérésére hozzájárult ahhoz, hogy szovjet katonai alakulatok vonuljanak be Budapestre, de szem előtt tartva, hogy azok további magyarországi tartózkodása ürügyül szolgálhat a helyzet fokozottabb kiélesedésére. Utasítást adott katonai parancsnokságának, hogy vonja ki a szovjet katonai alakulatokat Budapestről, mihelyt ezt a magyar kormány jónak látja. Ugyanakkor a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi visszavonásáról. A nyilatkozatban a szovjet kormány utal arra, hogy Magyarország területéről kivonja a szovjet gazdasági és más vonatkozású tanácsadókat is. A szovjet kormány a továbbiakban kijelenti, hogy hajlandó tárgyalásokat kezdeni a Romániában és Lengyelországban állomásozó szovjet csapatok ügyében. Óriási siker volt, erre nem számított senki. Nem akartuk elhinni a hírt. Nem kell ide ENSZ, se nyugati segítség, Eisenhower nyugodtan mehet golfozni. A nyugatiaknak megmondjuk, hogy köszönet a semmiért. Megoldottuk mi a jaltai és a Varsói Szerződést egy kalap alatt. Ruszkik haza, s nem lesz lövöldözés. Megnyertük a békét, érdemes volt a békekölcsönt fizetni. Most már csak azt kellene tudni, hogy ki lesz az elnök.

Nagy Imre, Szigethy Attila, Dudás József vagy hívjuk Habsburg Ottót, de semmi esetre se a börtöntöltelék Kádár Jánost. Valószínű nem lenne megegyezés, hogy ki legyen az elnök. Meglenne a magyar nép egy pár évig elnök nélkül is. Ha mást nem is, de az elnöki fizetést jobb helyre lehetne költeni. Látszik, hogy az egész kormány nem ér egy fabatkát sem.

Imre bával elmentünk a Köztársaság térre. Rengeteg ember volt a tér minden részén, gödröket ástak, keresték az alagutakat. A pártházat a nemzetőrök őrizték. A bejáratnál őrség állt, igazoltuk magunkat, s mondtuk, hogy mi járatban vagyunk. Készségesen megmutattak mindent, amit meg akartunk nézni. A lift nem működött, a liftaknát kutattuk és a lépcsőházakat, csak onnan lehet továbbjutni. A titkos folyosókra azért

76

Harc a Köztársaság téren

gondoltak az emberek, mert már köztudott lett, hogy a pártházat több mint 200 fegyveres védte, és többször fogtak el fegyveres fiatalokat a téren. A pártház előtt 15-16 ÁVH-st végeztek ki, a pincében elbújva 26 ÁVH-st találtak, tehát a foglyokat és a többi ÁVH-st keresték az alagutakban.

Amit lehetett, átkutattunk a pincében. A gyér világítás nem volt előnyös a kutatásra, a mérőszalag és a zsebkés sem volt elegendő szerszám, hogy a kétes falakat megvizsgáljuk. Ma már lézerrel gyorsan és biztosan meg lehetne találni az elrejtett ajtókat. De kit érdekel ez ma? Ami feltűnt, az a liftakna mérete volt, vagyis úgy tűnt, hogy a liftakna mögött egy lépcsőháznak megfelelő hely van. Méregettük mindenképpen a pincében és a földszinten. Nem találtunk megfelelő választ a méretekre, eljárt az idő, s abban állapodtunk meg, hogy másnap visszajövünk jobb szerszámokkal.

A kormánytagok látták, hogy most egy vezetővel és sajtóval rendelkező fegyveres csoporttal állnak szemben, és kényszerítették Nagy Imrét, hogy hívja meg Dudás Józsefet tárgyalásra. A tárgyaláson Dudás a volt kisgazda minisztereket, Bognárt és Tildyt elítélte gerinctelen, elvtelen rangkórságuk miatt, akiknek nincs helyük a kormányban.

Nagy Imre távozását nem követelte, őt átmeneti percembernek tartotta, aki a szabad választás után egy bukott párt vezetője lesz. Nagy Imre kifogásolta, hogy Dudás mindent közöl a néppel. Dudás József fontosnak tartotta, hogy a nép tájékozódva legyen mindenről, kifogásolta a kormány összetételét, mivel ott Sztálint, Rákosit kiszolgálók vannak. Sürgette a semlegesség kinyilvánítását és a Varsói Szerződés felbontását. A tárgyalás nagy jelentőségűnek számított, s arról az újságokban és a rádióban a következő közleményt adtak ki: „A mai napon, 1956. október 30-án délután hat órakor tárgyalások indultak meg Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és a felkelő szabadságharcos erők képviselői, továbbá a forradalmi értelmiség és a diákság képviselői között. A fegyveres felkelő szabadságharcos erők nevében Dudás József, a Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke előterjesztése alapján a tárgyalások kedvező légkörben folynak, és a felkelők javaslatait Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke a kormány elé terjeszti.”

Ezután Dudás Józsefre nemcsak országszerte, de külföldön is felfigyeltek, aki talán meg tudja valósítani a magyar nép követeléseit és helyreáll a rend.

November 1-jén bementem a hírközpontba, röplapokat vettem fel, falra ragasztottam, vagy kézbe osztogattam. Jó hírrel fogadtak az ügyeletesek: Gerő Ernő, Hegedüs András és Piros László a Szovjetunióba szöktek. Na, végre 3 akasztófára valóval kevesebb van a magyar kormányban, volt a megjegyzés. Majd egy érdekes jelentést közölt a Rajk rádió: A Kommunista Pártot kényszerítették, hogy elfogadjon egy súlyos koncessziót. Kényszerítették, hogy hozzájáruljon a burzsuj pártok újraalakulásához, azonban nem adjuk fel a célunkat és a programunkat.

Ha Moszkva vissza akarja állítani a bizalmat a magyar kommunistákban, akkor a legszigo-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

77

rúbb büntetést kell kiszabni minden szovjet vezetőre, parancsnokra, akik bűnösök a mészárlásért.

Mi, magyar kommunisták meg fogjuk találni azt, aki kérte a szovjet csapatok beavatkozását, és a bűnös megkapja, amit érdemel – az akasztófát.

Ez a mi belügyünk, amit a magyar kommunisták fenntartanak vezetőik erejével, a koalíciós kormánnyal. A szovjeteknek a belügye, hogy megfelelően elintézzék a bűnös szovjet parancsnokokat, és ezzel erősítsék a magyar kommunisták érdekeit. Mindkét fél törődjön a saját országa belügyeivel.

Vajon kik ezek? Mit fognak ezek kapni az ÁVH-tól és a kormánytól? Vagy ezek nem félnek egyiktől sem? Még a szovjeteket is rendre utasítják – peregtek a kérdések az agyamban. November 1-jén már úgy hallatszott, hogy a nagyon felelős kommunistákat a Szovjetunióba vitték az elvtársaik, a kisebb felelősök pedig nyugatra menekültek, mint szabadságharcosok. Aki itthon maradt, az pedig naponta kétszer templomba fog menni bűnbocsánatért. Tehát megszabadulunk a kommunistáktól. Kik ezek, talán feltámadt Rajk, ő akar rendet teremteni elvtársaival? Kik lehetnek azok, akik akasztófát ígérnek a szovjet csapatok behívóinak és büntetést a szovjet vezetőknek a mészárlásért?

Nem tudtunk választ kapni a kérdésekre. Abban egyetértettünk, hogy a követelések, a felvonulások Magyarország belügye volt, s nem kellett volna a szovjet csapatokat behívni. A Magyarországon állomásozó szovjet katonák nem akartak beavatkozni, de nekik azt hazudták, hogy fasiszták támadtak Budapestre. Nem kétséges, hogy az, aki hazugsággal hívta be a szovjet csapatokat, kötelet érdemel. Az október 23-i esemény óta Nagy Imre kétszer alakított kormányt. Miért nem adott parancsot, hogy a szovjet csapatok ne avatkozzanak be Magyarország belügyeibe? Most, ha a kommunisták elérik, hogy kivonulnak a ruszkik, annak ára lesz, ők lesznek újra uralmon. Hiába lesz Kisgazdapárt, Munkás-Paraszt Párt és Nagy Imre a kormányban, az elvtársak fogják alkalmazni a jól bevált szalámi taktikát, és 1958-ban visszaesünk 1948-ba. A kommunista uralommal alatt nem lesz jobb élet Magyarországon. Volt nekik lehetőségük 10 éven át megmutatni a jobb, szebb életet a magyar népnek. Nyomort, börtönvilágot teremtettek az elvtársak, ahol ők nagyon jól éltek, a nép pedig nyomorban, terror alatt élt.

A Kossuth rádió bejelenti: Nagy Imre átveszi a külügyminiszterséget.

– Úgy látszik, baj van, majd úgy járunk vele, mint Nagy Ferenccel, elmegy külföldre és sohasem jön vissza – jegyzi meg cinikusan H. Laci –, a magyarországi ügyeket sem tudja intézni, miért akarja a külügyet is magára venni? Úgy tűnt, hogy a rádiót már nem cenzúrázzák, és azt hallgattuk. Majd az Egészségügyi Minisztérium közleményét közvetítette a rádió: Az elmúlt hetek eseményei kihatottak az emberek egészségére is. A köz és egyéni tisztálkodás fontos. A sok szemét eltakarítása az utcákról problémákat okoz a Budapesti Szemétszállító Vállalatnak, kérik a közönség segítségét a hulladék eltakarítására. A tej felforralása fogyasztás előtt szükséges.

78

Harc a Köztársaság téren

– Kellett nekünk forradalmat csinálni? Csak bajok vannak belőle – mondta B. Tibor –, most mehetünk szemetet hordani. Ha így folytatódik, a Dunát is forralni kell, hogy ihassunk belőle.

Majd az Antifasiszta Szövetség felhívását közölte a rádió: (Ezt a Szövetséget 1949ben betiltották a kommunisták.)

Az Antifasiszta Szövetség felhívást intézett a forradalmi ifjúsághoz, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Ők készek megvédeni, amit az ifjúság a forradalomban elért, ha szükséges, fegyverrel. Felszólítottuk a kormányt, hogy tegye meg a szükséges lépéseket azok ellen, akik a szabadságunkat veszélyeztetik, és biztosítsa, hogy a szovjet csapatok azonnal hagyják el az országot.

Ez a felhívás igazolta, hogy nem fasiszta felkelés volt. Ellenkező esetben az antifasiszták nem hívnák a forradalmi ifjúságot, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Vajon kik is lehetnek ezek az újdonsült antifasiszták? Van fegyverük, tankjuk, vagy sarlóval és kalapáccsal akarnak rendet teremteni? Ők „felhívták a kormányt, hogy tegye meg a szükséges lépéseket azok ellen, akik a szabadságunkat veszélyeztetik és biztosítsa, hogy a szovjet csapatok azonnal hagyják el az országot.” Micsoda szerencse, hogy van az országban egy olyan erős szövetség, amely megmondja a kormánynak, hogy mit csináljon. Hol voltak ezek, amikor az ágyú dörgött? A baj az volt, hogy az antifasisztáknak nagyon kommunistaszaguk volt, senki nem vette őket komolyan.

A Győri rádió közölte, hogy tegnap Nagy Imre fogadta a Dunántúli Nemzeti Tanácsot és a Csepeli Vasgyár küldöttségét. Meggyőzte a küldötteket, hogy hagyják abba a sztrájkot, ugyanakkor elismerte, hogy a dolgozóknak joguk van sztrájkolni, ha nem teljesítik a követeléseiket. Azt mondta a küldötteknek, hogy Hegedüs hívta be a szovjet csapatokat. (Tehát nem Gerő? Majd a kommunisták kikutatják, hogy kinek jár az akasztófa.) Az egyik küldött megmondta Nagy Imrének, hogy a nép egy része nem bízik benne, és mondjon le Kovács Béla javára. Nagy Imre azt válaszolta, hogy úgy érzi, a nép bízik benne, ha nem fogja tudni elérni a szabad választást, lemond.

Majd jött az örömhír, amit a rádiók többször ismételtek: Mindszentyt kiszabadították az újpesti forradalmárok a fogságból. Amilyen örömmel fogadta a hírt a nép, attól nagyobb gyűlölettel fordult azok ellen, akik eddig is fogságban tartották. Ott volt Rajk és mások példája, hogy ártatlan embereket tettek börtönbe azért, mert ellent szóltak a kommunisták által elkövetett embertelenségeknek. Miért nem engedte ki az új Nagy Imre-kormány Mindszenty hercegprímást, hiszen tudták, hogy ártatlanul van börtönben?

Erre Nagy Imre adta meg a választ, mondván, hogy ha szabad választás lesz, a nép Mindszentyt fogja megválasztani az ország élére.

Kora este a rádió bemondta, hogy Nagy Imre magához rendelte a Szovjetunió követét, Andropovot. Mondta neki, hogy jelentést kapott a kormány, hogy új szovjet csapatok jöttek az országba. Nagy Imre követelte, hogy azonnal vonuljanak vissza. Közölte a szovjet követtel, hogy a magyar kormány azonnali hatállyal felmondja a Varsói Szerző-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

79

dést, és kijelenti Magyarország függetlenségét. Andropov tudomásul vette a mondottakat, és ígérte, hogy majd megkéri a kormányát, hogy azonnal válaszoljanak.

Másnap, amikor bementem a hírközpontba, már ezen ment a vita. Miért kellett először a szovjet vezetőknek megmondani, hogy kilépünk a Varsói Szerződésből? Hruscsov előre megmondta, hogy új csapatokat küldenek az országba? Természetes, hogy nem. Micsoda analfabéta politizálást csinál Nagy Imre! – Ez volt az általános vélemény.

Csak egy pár nappal előbb ismertette a szovjet kormány, hogy a Varsói Szerződés szerint más nemzet katonái csak abban az esetben tartózkodhatnak egy tagállam területén, ha abba minden tagállam beleegyezik, és csak akkor, ha azt az illető tagállam jóváhagyja. Ugyancsak a szovjet kormány jelentette ki, hogy kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő államok kormányával a szovjet csapatok magyarországi kivonulásáról.

Tehát az lett volna a helyes politika, hogy Nagy Imre a Varsói Szerződésben lévő államok vezetőit azonnal összehívja, és elmondja nekik, hogy az a sztálinista, fránya Gerő, miután megtudta, hogy a magyarok ledöntötték a Sztálin szobrát, úgy megijedt, hogy a szovjet csapatokat hívta Budapestre a nép ellen, azt hazudta Zsukovnak, hogy fasiszták támadták meg a dolgozó magyar népet. Magyarország védekezik a félrevezetett lövöldöző szovjet katonák ellen, s kéri a Varsói Szerződés államait, tegyék meg a szükséges lépéseket, hogy a hazugsággal félrevezetett szovjet csapatok szüntessék meg a lövöldözést, és vonuljanak ki Magyarországról. Ennek lett volna értelme, és rend lett volna az országban, és csak azután bejelenteni be a függetlenséget.

Sajnos nem így történt, Magyarországon a kommunisták kiirtották a jó magyar politikusokat. Sztálin alatt az elvtársak nem tanultak politikát, bár terrorral a kormányban voltak, de a politikához annyit értettek, mint a tyúk az abc-hez. Ezt tapasztaltuk a forradalom kitörése óta. Nagy Imre nem volt igazi politikus, ő is úszott a kommunista árral. Szomorú képet mutatott a magyar kormány, látszott, hogy a szovjet tankok nélkül nem tudják uralmukat fenntartani. Hiába cserélgették az elvtársak egymást majdnem naponta, nem akadt köztük egy sem, aki megoldást talált volna a békés rend helyreállítására.

Ugyanakkor Dudás József politikai tapasztalata és bátor kiállása miatt népszerűsége folyamatosan nőtt. Ő tudta, hogy a kommunisták okolhatók a magyarság alacsony életszínvonaláért, a terrorért, a nyomorért. Megvetette a gerinctelen, a rangért kommunistákat, a szovjetek kiszolgálóit. Az ő kormányában nem lehettek volna Sztálint kiszolgáló hazaáruló partizánok. Dudás veszélyes volt a kormány minden tagjára. Ahogy Dudás népszerűsége nőtt, úgy nőtt ellenségeinek száma is, még azokból a fegyveresekből is, akik a pesti srácok hőstetteiből saját maguknak akartak rangokat szerezni. Október 31-én a Kilián laktanyában lezajlott értekezleten a Corvin köziek egyik része – közösen az eddig ellenséges Maléter Pállal – elítélte Dudás tevékenységét. A kormány tagjai ha-

80

Harc a Köztársaság téren

talmuk elvesztését érezték Dudás miatt, ezért a Minisztertanács határozatot hozott Dudás és csapata felszámolására. Tehát a Nagy Imre-kormány ebben a fontos időben nem azon dolgozott, hogy kivonuljanak a ruszkik, a magyar nép elnyerje a függetlenségét, hanem azon, hogy megsemmisítse azokat a magyarokat, akik a független Magyarországért, a nép szabadságáért és jólétéért harcolnak.

Az volt a csel, hogy Nagy Imre meghívja Dudást tárgyalni, s ha nem úgy lesz, ahogy Nagy Imre akarja, Maléter Pál, az újdonsült honvédelmi miniszterhelyettes letartóztatja Dudást. Ideillik a közmondás, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. A történelem bizonyítja, hogy Malétert, majd Nagy Imrét letartóztatták a szovjetek. Nem volt hírközlés a tárgyalásról, de úgy néz ki, hogy Dudás kioktatta Nagy Imrét, hogy rossz oldalon áll, és nem került sor a letartóztatására. Aki tudomást szerzett az aljas trükkről, mélyen elítélte Nagy Imrét és elvtársait.

November 1-jén Mindszenty József hercegprímás sajtótájékoztatót adott a külföldi és a hazai újságíróknak, amit a rádióállomások is közöltek. „Hosszú fogságom után köszöntöm a magyar nép összes fiát. Nincs gyűlölet szívemben senki ellen. Küzdelem folyik a magyar szabadságért, példátlanul a világ történelmében. A fiatalság érdemel meg minden dicsőséget. Ők megérdemlik a hálánkat és imádságunkat. Az ország helyzete rendkívül súlyos, napok óta hiányzik az élet folytatásának minden közös feltétele. A legsürgősebben meg kell találni a kibontakozást.”

Ezek a szavak a kommunistáktól tönkretett országban mint égő sebre a gyógyír hatottak. Az emberek fellélegeztek, nincs gyűlölet, de a küzdelem tovább folyik a magyar szabadságért. A beszédre még a kommunisták is felfigyeltek, de még jobban az Országházban uralkodó elvtársak. Ők mindjárt arra gondoltak, hogy ha szabad választás lesz az országban, a nép Mindszentyt és a hozzá hasonló gondolkodásúakat fogja választani, akikben nincs gyűlölet, és tudják, hogy a magyar nép a szabadságáért küzd. Nem statárium, fasisztázás, csőcselék, ellenforradalmár, csúfolódás kellett volna a kormánytagok szájából október 23-án, hanem ilyen szavak, amit az ártatlanul börtönbe zárt hercegprímás mondott. Erre talán még az ÁVH-sok is abbahagyták volna a lövöldözést – gondoltam magamban. Újra kimentünk a Köztársaság térre Imre bával, többet akartunk tudni a hírhedt titkos folyosókról. A téren már nagy földkotró gépek dolgoztak. Mondtuk a gép kezelőjének, hogy fúrógép jobb lenne, azzal közvetlen a pártházhoz mélyebben le lehetne fúrni, s könnyebben meg lehetne találni a folyosókat. Nekik nincs fúrógépük, mondta dühösen, s dolgozott tovább. A kapuőrnek megmondtuk, miért jöttünk, igazoltuk magunkat, és beengedett, majd egy kísérővel kutattunk a pincében. A kísérőnk mondta, hogy a szomszéd ház lakói mondták, hogy az ÁVH-sok, valószínű több mint százan, eldobálták a fegyvert, és kimenekültek az utcára. Ha ezt összegezzük a pincében elfogottak és a kivégzettek számával, akkor nincs titkos folyosó, ahol az ÁVH-sok bujkálnak.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

81

A liftakna még mindig gyanús volt. Az extra befalazott hely a pincében, a földszinten és az első emeleten volt. Lehetséges, hogy az első emeleten a liftaknából volt bejárat a zárt lépcsőházba, amely a pince alatt lévő óvóhelybe, folyosókra vezetett. Imre bá szerint volt folyosó a Nemzeti irányába, ott az úttest miatt nem volt földásás, kutatás.

Az összekötő folyosót a Szabad Nép székházához gondoltuk, visszafelé oda is bementünk. Fegyveres őrség, bemutatkozás, majd le a homályos pincébe. Szétszórt iratok, újságok a földön, kis helyiségekben, polcon, valamikor rendezett iratok voltak. A déli oldala érdekelt minket, ott is hasonló látvány fogadott a gyéren világított pincében. Majd egy nagyméretű vasajtót találtunk. Imre bá megkopogtatja s mondja, hogy ez betonajtó lehet. Kérdeztük a kísérőt, hogyan lehetne azt kinyitni. Ő nem tudja, hogy kinél lehet a kulcs – volt a válasz. Az ajtó nem a külső falon volt, tehát nem lehetett biztosra kikövetkeztetni, hogy hova nyílik. Kutatásunk eredménytelenül végződött.

November 2-án a feleségemmel mentem ki a Köztársaság térre. Több helyen mély gödröket ástak, de nem találtak alagutakra. Este 9 órakor Kádár János beszédét közvetítette a rádió: „Magyar dolgozók, parasztok és értelmiségiek!

Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nem lehet szocializmus. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok, áthatva igaz hazaszeretettől, a szocializmus iránti hűségtől.”

Tehát Kádár szerint sem fasiszták voltak a forradalmárok, a forradalom dicsőséges volt, szabad lett a nép és független az ország. Ma már tudjuk, hogy Kádár János hová süllyedt. Elárulta a dicsőséges forradalmat, a magyar nép elvesztette szabadságát, az ország újra a szovjeturalom alatt sínylődött tovább. A dicsőséges forradalmárokat százával küldte halálba, ezrével a börtönbe. Voltak a magyar történelemben hazaárulók, de Kádár túltett mindegyiken. Terroruralmát külföldi tőkével tudta fenntartani, amit évtizedekig nyögött a nép. Végén megbolondult és meghalt. Nem érdemelte meg, hogy magyar földbe temessék el. A dicső forradalmárok kiásták sírjából, csontjait porrá zúzták és úgy küldték utána a pokolba. Kádár János neve, becstelen tettei örök szégyenfolt lesz a magyar történelemben.

A szovjet követség bejelentette, hogy a repülőtereket körülzárták a szovjet tankok.

Ezt azzal indokolták meg, hogy a Magyarországon tartózkodó szovjet katonák hozzátartozóinak a szállítása végett volt erre szükség. Ugyanakkor a Magyar Légierő parancsnoksága kijelentette, hogy a túlerővel szemben is kész megvédeni magát, de a kormány, amely tisztában van a felelősségével, megtiltotta a lövést. Így a Magyar Légierő megtartja a fegyelmet, és várja a szovjet tankok elvonulását. Ez azt is jelentette, hogy a magyar kormány a Magyar Légierőt a szovjetek fogságába rendelte. Az, hogy a szovjet tankok megszállták a repülőtereket, azt is jelentette, hogy a szovjetek meg tudták aka-

82

Harc a Köztársaság téren

dályozni, hogy a magyar repülők felszálljanak. Tehát a Nagy Imre-kormány hazaárulást követett el. Érthető volt, hogy ezek után minden magyar embernek megvolt az oka, hogy nem bízott Nagy Imre kormányában. Úgy is értékelhetjük, hogy Magyarországnak nem volt magyar kormánya, amely a magyar nép érdekeit védte, nemcsak az országban, de az ENSZ-ben sem. Nem tetszett a felkelőknek, hogy az orosz állampolgár KGB-ügynök, Kós Péter képviselje a magyarságot az ENSZ-ben és ezt az új kormány engedte. Ennek a szégyenletes állapotnak megváltoztatása végett a Széna téri felkelők bementek a Külügyminisztériumba, és felelősségre vonták az ott lévő tisztviselőket. Azok megígérték, hogy lecserélik az ENSZ-küldötteket, ezután a felkelők elhagyták az épületet. Közben katonaságot vezényeltek ki a Külügyminisztérium védésére, de semmi változás nem történt.

A Dudás József által szerkesztett újság, a Magyar Függetlenség országszerte nagy elismerést keltett. Az volt az egyedüli újság, amelyik ostorozta a Nagy Imre-kormányt a Sztálint, Rákosit kiszolgáló kommunista tagjai miatt. Őket okolta a statáriumért és az ÁVH-sok vérengzéseiért.

A Kossuth rádió bejelentette, hogy az olimpiára készülő atléták bizonytalanok voltak, hogy elutazzanak-e az olimpiára. Őket is jobban érdekelte, hogy mi történik az országban, mint Ausztráliában az olimpia. A vasutasok sztrájkoltak, megtagadták, hogy vonatot indítanak addig, amíg a szovjet csapatok az országban vannak. Az Olimpiai Bizottság és az olimpikonok többsége úgy döntött, hogy mégis elmennek az olimpiára, autóbusszal mentek Prágába a repülőtérre.

Az egyik fontos hírközlő Iharos Sándor volt. Ő közellátó volt, nehezen tudott bármilyen munkát végezni a látása miatt. Kényszerből lett futó, a nevelőapjával nem jött ki, és hozzám jött lakni. Utálta a politikát és a kommunista rendszert. A Honvéd Sportegyesületben volt, ahol hadnagyi rangot kapott, kizárólag a fizetés miatt. Iharos többször volt külföldön, s beszélgettünk a különbségekről. A lengyelországi felkeléskor beszéltem vele. Nem tudtuk, hogy mi lesz annak a következménye, ő mindig bizakodott.

Az atléták a tatai edzőtáborban készültek az olimpiára. Október 27-én beszéltem vele, kérdeztem, hogy miért nem ment Tatára az edzőtáborba. Nekem itthon lesz az olimpia, válaszolta. Őt mindenhol ismerték, és nagyon sok értékes hírt tudott meg, amit továbbadott az illetékeseknek. A Tiszti Házban naponta tárgyalták az eseményeket. A katonaság nem bízott a hadügyben, sem a kormányban. Ott már tudták, hogy Október 30-án, 31-én új szovjet csapatok jöttek be a határon, a Romániában tartózkodók is útban vannak a határ felé. Ez nem volt titok, de a kormány titokban tartotta a nép előtt. A Tiszti Házban tudták, hogy semmi előkészület nincs az ellenállásra. Nagy Imre csak biztatja a népet, megígér mindent, amit a forradalmárok akarnak, csak tegyék le a fegyvert, hogy minél kevesebb ellenállás legyen a szovjetek ellen. A kommunista rendszernek meg

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

83

kell maradni, mert ha nem, akkor a csatlósállamok követni fogják a magyar példát. Ezt a Kreml urai nem engedhetik meg, mert akkor szétesik a Szovjetunió.

Iharos Sándor és a vele együtt dolgozók nem tettek semmi olyat, ami a magyar nép érdekei ellen volt. Amit tettek, az minden magyarnak kötelessége volt, egy szebb, boldogabb jövő érdekében. Tudom, mert mondta, hogy felettesei és sporttársai mindent elkövettek, hogy menjen az olimpiára. Iharos október 31-én bejelentette, hogy nem vesz részt az olimpián, s kérte, hogy azt az összeget, amit az ő olimpiai részvételére költenének, adják a sebesültek gyógyítására.

Iharos mondta, hogy a magyar katonatisztek nem bíznak, s nem is hallgatnak a kommunista kormány által kinevezett hadügyminiszterre. De nem bíznak senkiben sem, aki a Szovjetunióban volt kiképezve. Sokan elhagyták a laktanyákat. Tudták, hogy nem számíthatunk külföldi fegyveres segítségre. A legtöbb, amire számíthatunk, az, hogy az ENSZ rendőrséget küld a rendfenntartásra. Magyarország csak 1955-ben lett tagja az ENSZ-nek. A küldötteket Rákosi Mátyás jelölte ki. Azok tiltakoztak, hogy az ENSZ Magyarország belügyeibe avatkozzon. A szovjet vezetők minél előbb véget akartak vetni a magyar forradalomnak, mivel a világ minden részén elítélték a szovjet csapatok beavatkozását a magyar belügyekbe.

A nemzeti érzésű katonatisztek tudták, hogy a kormány és a Honvédelmi Minisztérium nem fog tenni semmit az újabb szovjet támadás ellen. A tisztek abból indultak ki, hogy a szovjet tankok megszállták a fontos középületeket és közlekedési gócpontokat.

Az volt a terv, hogy három nap múlva, miután a szovjet csapatok és bérencei biztosak a győzelemben, 3-4 civilbe öltözött önkéntes megközelíti a szovjet tankokat, s alkalmas pillanatban benzines üvegeket és kézigránátot dobnak a tankokra, és eltűnnek a környékről. Ugyanígy, ha közel áll a tank az épületekhez, a ház tetejéről vagy ablakokból lehet a benzines üveget és a gránátot rádobni a tankra. Mindkét eset aránylag biztonsággal végrehajtható, melynek fő célja pánik a szovjet katonák között, és oka, hogy az ENSZ rendfenntartó csapatokat küldjön Budapestre. Mikor elkezdődött volna Budapesten a szovjet támadás, a megalakult Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke, Szigethy Attila vezetésével a nemzetőrök, katonák és önkéntesek indultak volna segíteni rendet tartani Budapesten, és kérte volna az ENSZ-csapatok azonnali segítségét. Így másképp dőlt volna el a forradalom sorsa.

Este a Kossuth rádió közölte az Egyetemi Forradalmi Bizottság felhívását: Mi a jelenlegi kormányt csupán ideiglenesként ismerjük el. Támogatjuk Nagy Imrét addig, amíg ő és kormánya teljesíti a követelésünket. Ennek elérése érdekében mindent elkövetünk, hogy a sztálini befolyás megszűnjön körülötte. Többek között tehát követeljük, hogy a régi sztálinistákat, Apró Antalt, Molnár Eriket, Nezvál Ferencet, Csengő Jánost és Nagy Józsefnét távolítsák el a kor-mányból. Helyettük Kéthly Annát, Lukács Györgyöt és Illyés Gyulát akarjuk látni a kormányban. Ugyanakkor ifjúsági megbízottakat is szeretnénk látni a Parlamentben. Követeljük, hogy a kormány azonnal tegye meg a megfelelő lépést, hogy a szovjet

84

Harc a Köztársaság téren

csapatok legkésőbb november 30-án vonuljanak ki az országból.

Ha három napon belül egy nyílt, határozott választ kapunk a kormánytól, elkövetünk mindent, hogy vége legyen a sztrájknak, meginduljon a munka, hogy a nép ne szenvedjen további nélkülözéseket. Mi nem akarunk Sztálinizmust, sem kapitalizmust. Egy igazi demokratikus és szociális Magyarországot akarunk, teljesen függetlenül minden más országtól. Végül határozottan követeljük, hogy a talpnyaló Rákosi-banda, akik Sztálint kiszolgálták és még ma is kigúnyolják a szabadságharcunkat, hagyja el a rádiót.

Nem hiszem, hogy erre választ adott a Nagy Imre kormánya.

Iharos Sándorral New Yorkban az Empire State Building kilátóján

Iharos Sándorral 1962-ben New Yorkban találkoztam újra. Akkor versenyre jött oda, és nagy öröm volt a baráti találkozás. Bár akkor is volt ÁVH-s kísérője, de találtunk lehetőséget, hogy azt mellőzve tölthessünk el néhány szabad órát városnézéssel. Volt bőven mondanivalónk egymásnak, hogyan úsztuk meg a megtorlást, hogyan kerültünk Amerikába. Majd ő mondta el az olimpia után vele történt eseményeket. Az otthoni hírek hallatára ő is, mint sok más atléta, nem ment vissza Magyarországra. Hollandiában kért menedéket, ahol szívesen fogadták. Ott azonban hiányzott neki Iglói Mihály, az edzője és a sporttársak. Az edzéshez nem talált megfelelő társakat. Más munkára a szeme miatt nem is gondolhatott. Otthonról megkörnyékezték, és biztosították, hogy nem lesz semmi bántalma, ha hazamegy, folytatja az életét, mintha semmi sem történt volna.

Nem volt sok választása. 1957-ben hazament, mondta, hogy be akarták szervezni kémelhárításra, de ő nem volt hajlandó vállalni semmit. Otthon kényszerből még versenyzett, de nem a régi akarattal. Nem tudta megbocsátani a hazug rendszernek a forradalom elfojtását.

Iharos Sándor példaképe lehetne a magyarságnak. Származása révén jó káder lehetett volna a kommunistáknak. Magas pozícióba tették volna, hogy félrevezesse a népet, hogy azok dicsőítsék a kommunistákat. Ő ezt nem vállalta. Jóformán nem volt semmije, még egy rendes tornacipője sem. Elkezdett sportolni, majd versenyt futni. 12-szer dön-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

85

tötte meg a világrekordot. A világtörténelemben nem volt olyan, aki ezt elérte volna.

Nem volt könnyű, sokszor úgyszólván beesett az ágyba, olyan kimerült volt. Ő megtapsoltatta a kommunistákat, mikor versenyeket nyert. Dicsőséget szerzett a magyar népnek. Nem volt s valószínű sokáig nem lesz még egy magyar ember, aki ezt az eredményt el fogja érni. Mégis, saját hazájában az ifjúság előtt jóformán ismeretlen Iharos Sándor neve. Sajnálatos, hogy a demokratikusnak nevezett Magyar Köztársaságban szobrot állítanak a kommunistáknak, akik pusztulásba vitték a magyar népet, de a sportolókat, akik dicsőséget szereztek a magyar népnek, nem méltányolják, elfelejtik. Ezért nincs az ifjúságnak példaképe, nincs, akikre felnézzenek s kövessék példájukat.

November 3-án vidéken már mindenki tudta (mivel a Szovjet Követség bejelentette, hogy az orosz tankok megszállták a repülőtereket), hogy a Magyar Légierő tehetetlen. A rádió bejelentette, hogy a szovjet csapatok állandóan mozgásban voltak az ország minden területén. Záhonyból jelentették, hogy újabb szovjet csapatok jöttek be az országba, és a határ keleti oldalán sok tank van készenlétben. A Tiszán 200 tank kelt át s haladnak nyugat irányába. Szovjet tankok százai Budapest köré összpontosultak. Az osztrák–magyar határt a szovjet tankok lezárták. Nyírbátorból jelentették, hogy több mint 5 órán keresztül állandóan jöttek a szovjet tankok az országba. Debrecent körülvették a szovjet tankok, a vasútállomást a szovjet vasutasok irányítják. A Gábor Áron laktanyából a magyar katonákat kivonultatták, oda a szovjet katonákat költöztették be. Miskolcra, Hatvanba, Gödöllőre rohamlövegek és gépkocsizó katonaság érkezett szovjet tankok kíséretében. Majd Szolnok, Békéscsaba, Szarvas, Dunapentele környékét szállták meg. Kecskemétre november 3-án délután érkeztek meg a szovjet tankok, majd este újabb csapatok érkeztek és körülzárták a várost. A Dunántúlon Győrből, Székesfehérvárról, Pécsről, Pápáról, Komáromból, Szombathelyről, Kaposvárról, Tatabányáról, Sopronból és Hegyeshalomról jelentették, hogy szovjet tankok tömege, gyalogság kíséretében bevonult, és elfoglalta a közlekedési gócpontokat, középületeket és hidakat.

A jelentések szerint tehát már november 3-án megszállták a szovjet csapatok Magyarországot a magyar kormány tudtával és beleegyezésével. Szomorú, hogy ezt a magyar kormány elhallgatta, s még arra se méltatta a magyar népet, hogy figyelmeztesse őket, hogy vigyázzanak, mert jönnek a szovjet tankok. Nem, erre nem volt idejük az elvtársaknak, mert azon vitatkoztak, hogy ki milyen pozícióba kerüljön. Nem törődtek azzal, hogy mi lesz a magyar néppel. A Kossuth rádió bejelentette, hogy a Népköztársaság Elnöki Tanácsa kiegészíti és megerősíti a nemzeti kormányt.

A nemzeti kormány összetétele a következő: Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és külügyminiszter, Tildy Zoltán államminiszter, Kovács Béla államminiszter, B. Szabó István államminiszter, Kéthly Anna államminiszter,

86

Harc a Köztársaság téren

Kelemen Gyula államminiszter, Fischer József államminiszter, Bibó István államminiszter, Farkas Ferenc államminiszter, Losonczy Géza államminiszter, Kádár János államminiszter, Maléter Pál honvédelmi miniszter.

Na, végre nincs itt semmi baj, van annyi államminiszterünk, hogy Dunát lehet rekeszteni velük. Igaz, akkor Kádár János már Moszkvában volt, de ez nem zavarta az elvtársakat. Majd meglátjuk, mit fognak tenni ezek az akasztófára valók. Remélhetőleg az államminiszterek le fognak feküdni a földre az orosz tankok elé (mint mi tettük a Szabadság téren), és a szovjet tankok megállnak, s nem jönnek Budapestre. Szerencse, hogy a forradalmárok közül senki sem szerepel a névsorban, s így nem lehet majd rájuk fogni, hogy ők a felelősek az elvtársak intézkedései miatt. Az is szerencse, hogy nem a nép választotta meg a kormánytagokat, tehát nem lehet a népet sem okolni. Meg volt az jól rendezve, nem kellett, hogy a nép beleszóljon. Közben jöttek a szovjet tankok ezrével, gyalogsággal megerősítve, mintha háború lenne.

A lakosság sok helyen érintkezett a szovjet katonákkal, máshol a forradalmi bizottságok vették fel az összeköttetést a szovjet csapatok parancsnokaival, és tiltakoztak a szovjet csapatok bevonulása ellen. A szovjet katonák elmondták, hogy őket a magyar kormány hívta ide azzal, hogy a fasiszták megtámadták Magyarországot, és ők a fasiszták ellen harcolnak.

Tény: több mint ezer éve létezik Magyarország a Kárpát-medencében. Annak ellenére, hogy az ellenség elpusztította a magyar nép nagy százalékét, még mindig létezünk, s ennek oka van. Az ok az, hogy a magyarságnak olyan vezetői voltak, akiknek a magyar nép előbbre való volt, mint a saját életük, és személyesen vettek részt a harcokban. Csak egypárat említve, Zrinyi Miklós, II. Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás, Dobó István, Katica, Bocskai, Bethlen, I. és II. Rákóczi Ferenc, Kossuth, Petőfi, Széchenyi és sokan mások. Legutóbb Horthy Miklós, aki az első világháború romjaiból, a szétdarabolt országban pár év alatt rendet, jólétet teremtett. Nem építtetett palotát Kenderesen, nem vett gyárakat, szőlőföldet, nem növelte családi birtokát. Uralkodása alatt cigányok, zsidók, tótok, svábok békében éltek a magyarsággal. Horthy Miklós országvezetése példa lehetne a mai politikusoknak.

A II. világháború történetét a győztesek elferdítették, azt megtetézték a kommunisták, és még ma sem tudja a magyarság, hogy mi volt a háború valós története. A németek és a magyarok nem a csatmezőn vesztették el a háborút. Az I. világháború után a két országra kényszerített, igazságtalan békeszerződést nem lehetett elfogadni. Németországban a nemzeti érzésűek összefogtak, megalakult a Nemzetiszocialista Párt. Tudták, mint mi is, hogy az elvesztett területet szép szóval nem adják vissza. Új fegyverek

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

87

kísérletezésébe kezdtek. A világ történelmében egyedülálló az a haditechnikai fejlesztés, amit 10 év alatt értek el a németek.

Az I. világháború óta a kapitalista és a kommunista rendszer tartotta elnyomás vagy kizsákmányolás alatt a világot. A német nemzetiszocializmus fejlődése veszélyt jelentett mindkét rendszerre. Meg kellett tehát semmisíteni. Valószínűleg Magyarországon nem ismertették azt a tervet, melyet Henry Morgenthau készített el a német faj kiirtására. A terv az volt, hogy kétfelé osztják Németországot, megszüntetnek mindenféle ipart, és csak mezőgazdaság lehet az országban. A tervet Churchill és Roosevelt jóváhagyta.

A titkosnak szánt hírt az amerikai újságok leközölték, s nagy botrányt lett belőle. Illetékes politikusok a tervet úgy nevezték, hogy ajándék Göbbelsnek, aki felhasználta propagandának. Napok alatt közel félmillió önkéntes fegyverben állt, és 900 ezer várt a felfegyverkezésre. 12 éves fiúk, 60 év feletti emberek, nők önként jelentkeztek harcolni.

A terv valódiságát megerősítették az ún. szőnyegbombázások. Heilbronra 2200 tonna foszforos bombát dobtak, percek alatt 7147 halott volt. Ehhez hasonló bombázások napirenden voltak. Ismeretes a háború utolsó napjaiban történt Drezda bombázása foszforos bombákkal, ahol több mint negyedmillió civil halott égett el. Ugyanakkor több mint 10 millió német menekült az oroszok elől, melynek a fele sem maradt életben, mert bombázták és alacsonyan szállva gépfegyverrel lőtték a német civil menekülő tömeget a repülők. Nem volt titok, hogy Morgenthau izraelita származású, s ez még jobban felélesztette a németekben a gyűlöletet a zsidók ellen. Sokan Magyarországra is menekültek, ahol befogadták őket és biztonságban éltek addig, amíg a németek meg nem szállták hazánkat.

A sok bombázás dacára a német hadiipar éjjel-nappal dolgozott. 1944 nyarán eltervezték, hogy a tankok havi gyártását 1680-ról 3200-ra, a V-2 repülőbombákat 3000-ről 9000-re, a vadászrepülők számát 2927-ről 4800-ra emelik. A V-2 nemcsak nagy pusztítást, de pánikot keltett Londonban és több angliai városban. Eisenhower nem volt biztos benne, hogy az amerikai csapatok partra tudnak szállni a D-napon, megírta a jelentést a sikertelen partraszállásról. Közben a németek készítették az atombombát.

Egyik alkalommal Dr. Teller Ede, a hidrogénbomba feltalálója, beszéd közben, bizalmasan mondta, hogy a véletlenen múlott, hogy nem a németek készítették el az atombombát először. (A szerzőnek ugyanaz a security clearance (biztonsági engedélye) volt, mint Dr. Tellernek, s egyike az ún. Star War teóriának.)1 DOE letter A láthatatlan repülő modelljét, amit a németek már 1944-ben elkezdtek gyártani, csak 2010-ben hozták nyilvánosságra Amerikában.

Hitler abban bízott, hogy a németek elkészítik az atombombát, és megnyeri a háborút. 1943-ban Mussolini megbuktatása után nem számíthatott az olaszokra, ekkor határozta el, hogy a Balkánra megy az olaj miatt, s megszállta az útban lévő országokat.

88

Harc a Köztársaság téren

A szerző beszélget Dr. Teller Edével

Ismeretes, hogy az amerikai és a szovjet titkosszolgálat mily harcot vívott, hogy minél több német rakétakutatót szerezzenek, s azokkal folytatták a kísérletezéseket. Ha a németek 1944-ben ledobják az atombombát Londonra és Moszkvára, vége lett volna a háborúnak. Sajnos a magyar népnek még ma sem szabad megtudni az igazságot nemcsak a II. világháborúról, de az 1956-os forradalomról sem. Így nincs miből tanulni, hogy a jövőben elkerüljük a hibákat.

Ha 1944. április 19-én szembeszálltunk volna a németekkel, úgy jártunk volna, mint a többi kis ország, a németek azt tették volna velünk, amit akarnak. Nem számíthattunk a nyugati nagyhatalmak segítségére. Tény, ha az USA nem avatkozik bele, akkor szétesett volna a Szovjetunió, nem lett volna istentelen kommunista uralom Európában.

Nagy-Britannia félt, hogy elveszti uralmát, és Churchill rábeszélte Rooseveltet, hogy az USA lépjen be a háborúba. Ebben a káoszban kellett a magyar vezetőknek őrködni és úgy politizálni, hogy visszakapjuk az elvesztett területeket.

A magyar kormány tagjai, élükön Horthy Miklóssal, mindent elkövettek, hogy a magyarság minél kevesebbet veszítsen, de a legtöbbet nyerjen a II. világháborúban. Nos, nézzük meg a különbséget az akkori és a későbbi magyar vezetők között. Horthy nemcsak a magyar népet védte, hanem a lengyel és zsidó menekülteket is, akiknek más európai népek nem adtak megélhetést és biztonságot. Horthy nem akasztgatta fel a kommunistákat, még Rákosit sem. Horthy fia az orosz fronton harcolt az istentelen kommunizmus ellen és életét adta a hazáért. Horthy menye mint ápolónő ápolta a sebesült katonákat. Horthy mikor látta, hogy nem úgy dől el a háború, amint gondolták, meg akarta menteni az élő katonákat, a magyar népet és az országot a további pusztulástól, és kiegyezést akart az ellenséggel.

Ezzel szemben a kommunista kormány 1945 óta nem a magyar nép érdekeit, hanem a szovjetét szolgálta. Kezdetben Tildy Zoltán köztársasági elnök biztosította Sztálint, hogy semmit sem fog tenni, amíg a Szovjetunió jóvá nem hagyja az esetleges intézke-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

89

déseket. Tudjuk, hogy jött a földosztás, ami arra volt jó, hogy a földművesek szántsanak, vessenek lovak és traktorok nélkül. Mikor azt megtették, jött a kényszer kolhoz, TSZCS, beszolgáltatás, majd padlássöprés. Kellett a magyar mezőgazdasági termés a Szovjetunióba és a szocialista országokba az elvtársaknak. A magyar paraszt nem ehetett tojásrántottát, mert be kellett szolgáltatni a tojást. A kenyeret a péktől vette meg, mert a búzát be kellett szolgáltatni az államnak. A gyári, de még a szellemi dolgozók is normában dolgoztak. Ha valaki nem teljesítette a normát, szabotáló, reakciós, a nép ellensége lett, amiért bőven szabták ki a börtönt, a kényszermunkát. A magyar kormány a lenini–sztálini úton haladt, mindegy, hogy ki volt felül, nekik a magyar ember csak munkára volt jó, de csak akkor, ha nem szólt vissza. Ez volt az élet még az 1953-as évben is, Nagy Imre miniszterelnöksége alatt.

De gondoljuk el, mi lett volna, ha a magyar kormánytagok között akadt volna egy, aki a magyar érdekeket védte volna. Mily másképp lett volna, ha Nagy Imre, mint Horthy, mindent elkövet, hogy ne lőjék a szovjet csapatok a magyarokat és ne tegyék tönkre az épületeket. Az első, amit elrendelt volna: azonnali tűzszünet a rádiónál. Ha kell, személyesen odamegy. Neki kellett volna tudni, hogy a felkelést nem fasiszták kezdték. Ha másképp nem, a kedves lánya, követve Horthy Miklós neje példáját, elment volna a János Kórházba ápolni a sebesülteket. Ott meggyőződhetett volna arról, hogy a sebesültek nem fasiszták, és hívhatta volna az apját, vagy atyuskáját, hogy a sebesültek nem fasiszták, azok magyar munkások tehát ne lőjék őket a ruszkik. A magyar népet védő Nagy Imre ezzel a bizonyítékkal tárgyalt volna Mikojánnal, és megmondta volna, hogy „ez az akasztófáravaló Gerő hazudott nektek, itt nincsenek fasiszták, és azonnal vonuljanak ki a szovjet csapatok Budapestről”. Így a magyar nép érdekeit védte volna.

Sajnos, hogy nem azt tette, neki előbbre valók voltak a szovjetek és a kommunisták érdekei. Nagy Imre szerint is fasiszták, ellenforradalmárok voltunk október 28-ig. Nincs a magyar nemzet történelmében hasonló eset, hogy egy vezető magyar ember békeidőben behív idegen csapatokat a felkelés leverésére, és engedi, hogy ártatlan magyarok ezreit halomra gyilkolják és a fővárosunkat rommá lőjék.

Ebből arra lehet következtetni, hogy 1956-ban nem volt magyar ember a kormányban, aki úgy védte volna a magyar népet, mint ezer éven át a magyar vezetők. 1945-ben Sztálin és elvtársai a magyar népre kényszerítették a Szovjetunióba menekült kommunistákat, akik mint a hiénák jöttek vissza és élősködtek a rabszolgasorsra jutott népen.

Ezeknek a magyarságukból kivetkőzött kommunistáknak nem kellett a magyar alkotmány, ők nem a magyar népet, hanem a nemzetközi kommunistákat szolgálták. A magyar nép dolgozott, mindenkinek munkaigazolványa volt. A rendőröknek joguk volt igazoltatni az embereket, akinek nem volt érvényes munkaigazolványa, azokat letartóztatták és kényszermunkára ítélték. Erről nem beszéltek az elvtársak, de a KISZ-elvtársak sem. Ezen akartunk 1956-ban változtatni.

90

Harc a Köztársaság téren

Nagy Imre és a kormánya tagjai értesülve voltak, hogy a szovjet tankok, gyalogsággal megerősítve, elözönlötték az országot és minden fontos gócpontot megszálltak. A Budapestről kivonult szovjet tankok Budapest határán csoportosultak, támadásra készen. Nagy Imre hírközlési tilalmat rendelt el, a rádióban és újságokban nem lehetett közölni a szovjet csapatok mozgását. Mi a vidéki hírközlőktől kaptuk az igaz híreket.

Ugyanakkor Nagy Imre a szovjet csapatok kivonulásáról való tárgyalásokkal vezette félre a magyar népet. Nagy Imre az alakuló Nemzetőrség parancsnokának a hírhedt, gerinctelen, hazaáruló Király Bélát nevezte ki, aki lakáj módra kiszolgálta Szálasit és Rákosit. Ugyancsak honvédelmi miniszternek nevezte ki a szintén hazaáruló Maléter Pált, aki mint partizán harcolt a magyar hadsereg ellen a második világháborúban.

Ezekre a szélkakasokra bízta Nagy Imre az ország védelmét. Elképzelhető, hogy előre megfontolt szándékkal tette, hogy a szovjet vezetőket megnyugtassa, hogy ha a szovjet tankok elkezdenek lőni, Király Béla és Maléter Pál átáll a szovjetek oldalára. Ezeket a rossz múltú személyeket a forradalmárok nem fogadták el vezetőiknek. Be is bizonyosodott, hogy egyikük sem tett semmit a magyar nép érdekében, hogy elkerüljék a november 4-i szovjet támadást.

Természetesen a kommunisták másképp értékelik az őket szolgáló elvtársakat.

Malétert mint hős mártírt könyvelik el. Maléter Pál az elemi iskoláit felvidéken cseh tanárok alatt, középiskoláit Prágában végezte. Mindkét helyen biztos, hogy nem tanítottak semmi jót, sőt a legnagyobb hazugságokat, gyűlöletet tanítottak az ifjúsággal a magyarokról. Osztálytársa, S. József szerint a csehek számítottak arra, hogy a magyarok vissza fogják követelni Felvidéket. Az ifjúságot szabotázsra, partizántámadásokra nevelték. A Bata Cipőgyár magyarul tudó fiatalokat toborozott, jutalmat adott azoknak, akik hajlandók voltak Magyarországra menni partizántámadásokat végezni. Maléter egy ilyen csoport vezetője lett, 1938-ban. A Ludovikára került, majd az orosz frontra vezényelték. Egy alkalmas időben átszökött az oroszokhoz. Ott természetesen örömmel fogadták, és tetteiért kapitányi rangot kapott a KGB-ben. Malétert egy román partizánalakulat parancsnokának nevezték ki. Ezután Erdélybe küldték a magyar harcvonal mögé. Nem tudni, hány székelynek és magyarnak okozta halálát Maléter Pál és partizáncsapata. 1944 októberben Érmihályfalva közelében megtámadtak egy magyar századot, akik hosszú tűzharc után megsemmisítették a partizánegységet. Maléter Sass Kálmán református paphoz menekült, aki megmentette életét. Maléter partizánmunkáját nagyra becsülték a Moszkvából hazajött elvtársak, akik a szovjetek segítségével átvették a hatalmat Magyarországon. Maléter Nyíregyházán a málenkij robotra összeszedett ártatlan embereket, kitelepített svábokat irányította a Szovjetunióba, ahonnan kevesen tértek haza. Maléter, mivel jól tudott oroszul, valamint a partizán tettei miatt, kedvence volt a szovjet vezetőknek, ahogy Rákosinak és elvtársainak is. Kitüntetéseket és magas rangot adtak neki.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

91

A szovjet vezetőket is meglepte a magyar forradalom alakulása. Ők bíztak a Szovjetunióban kiképzett magyar válogatott kommunista káder katonatisztekben, akiknek meg kellett volna védeni a kommunista uralmat. Ezek nem voltak olyan bátrak, hogy szembeszálljanak a fiatal felkelőkkel, a pesti srácokkal. A lengyel felkelés után a Kreml urai nem szívesen vállalták a vérengzést Budapesten. Azt a magyarokkal akarták elvégeztetni. Az egyik tanácskozáson részt vett Nagy Imre, Gerő Ernő, Marosán György, Hegedüs András, Vásárhelyi Miklós és Aczél György, szovjet részről Mikoján, Szuszlov és Andropov. Mikoján kijelentette, hogy magyarok fogják leverni a felkelőket.

Erre Malétert, a KGB magyarországi megbízottját és Tömpe Andrást, a magyarországi partizánparancsnokot jelölték ki. Október 30-án a forradalommal kapcsolatban Zsukov kijelentette Bohlen amerikai szovjet követnek: „Hadd intézzék el maguk között.”1 Dept, of State C file 761.13/10-3256

Maléter a forradalom kitörésekor a Kilián laktanya parancsnoka volt, ahol kényszermunkára ítélt katonák voltak elhelyezve. Kevés írás jelent meg a kistarcsai, recski és a többi munkatábor borzalmairól, valamint a Kilián laktanya kényszermunkásairól. Magyarországon még ma sem illik megírni az igazságot, és felelősségre vonni a munkatáborok parancsnokait. Más nemzetek megbüntetik a munkatáborok, gettók parancsnokait évtizedek elteltével is. Magyarországon viszont kitüntetik őket, és nyugodtan élnek a magas nyugdíjból.

Maléter október 24-én nem volt a Kilián laktanyában. Október 23-án a rádiónál elkezdődött lövöldözés után a laktanyában lévő munkaszolgálatos katonák egy része fellázad és ők voltak az elsők, akik kora reggel szembeszálltak a szovjet tankokkal. Akkor még a Corvin közben nem volt senki. Október 25-én a vezérkari főnök parancsot adott Maléternek, hogy öt tankkal menjen a Kilián laktanyához, és foglalja vissza azt a felkelőktől. Ekkor a munkaszolgálatos katonák már elvegyültek a civil felkelőkkel, és a Corvin közben kialakult egy védelmi központ, ahol több szovjet tankot tettek harcképtelenné. Útközben az öt tankból négy átállt a forradalmárokhoz, Maléter egy tankkal ért a Kilián laktanyához. Maléter tudta, hogy egy tankkal nem tudja a laktanyát elfoglalni, színleg megegyezett a felkelőkkel, hogy együtt fog velük dolgozni. A katonák nagy része nem ismerte el Malétert parancsnokának. Ellentéteket szított a felkelők között, több alkalommal a Corvin közben lévő forradalmárokat lövette, azokat kényszeríteni akarta, hogy tegyék le a fegyvert. A kommunista krónika úgy könyveli el a hőstetteit, hogy: Maléter október 27 és 28-án katonáival ellenőrzése alá vonta a laktanyát közrefogó épületszárnyakat, majd értesülve a kormány által elrendelt tűzszünetről, beszüntette a felkelők elleni harcot.

Arról nem szól a kommunista krónika, hogy hány fiatal felkelő haláláért felelős Maléter. Ezen nagy hőstetteiért Nagy Imre október 31-én kinevezte honvédelmi miniszter első helyettesévé, de ez nem volt elég, november 3-án kinevezte honvédelmi minisz-

92

Harc a Köztársaság téren

terré, vezérőrnagyi ranggal. Nesze neked, Magyarország, ha olyan a honvédelmi minisztered, mint Maléter Pál, akkor nincs szükséged ellenségre – jegyezte meg P. Zoltán hírmagyarázás közben. A Kilián laktanyában lévő felkelők ismerték Malétert és tudták, hogy a szovjetekkel való tárgyalása nem vezethet jóra. A felkelők meg akarták akadályozni, hogy Maléter eljusson a tárgyalásra. A laktanya kijáratával szemben helyezkedtek el. Maléter egy személy- és két teherkocsival indult el a laktanyából. Az egyik teherkocsi eltakarta Malétert a kijáratnál, és amiatt meghiúsult a merénylet, amely megakadályozta volna, hogy Maléter elmenjen Tökölre tárgyalni a szovjetekkel.

Ezek után következett, hogy november 3-án késő este Maléter Pál honvédelmi miniszter a Tökölön lévő szovjet parancsnokságra ment, állítólag tárgyalni a szovjet csapatok kivonulásáról. A tárgyalásról ellentétes a hivatalos közlés. Maléter mint jó, megbízható kommunista, partizánvezér a magyar honvédség ellen. Ő úgy gondolta, hogy a KGB elvtársaival közösen megegyeznek a forradalom leverésére. A világ történelmében egyedülálló, hogy egy hadvezér személyesen elmegy tárgyalni az ellenséggel, anélkül, hogy megfelelő biztonságról gondoskodjon, hogy foglyul ne ejtsék. Azok, akik Malétert küldték a tárgyalásra, nem voltak a szovjeteknek ellenségei. Ők arra számítottak, hogy Maléter elfogadja a szovjet vezetők parancsát arról, hogy a forradalmat el kell fojtani, és minden marad úgy, ahogy azt az elvtársak akarják. Tököl Csepel szigetén van, ha már Maléter odament, tankkal kellett volna menni és a hidakat lezáratni, hogy biztos legyen, hogy nem ejtik foglyul. Nem, erre Maléternek nem volt partizánképzése. Ő az elvtársaihoz ment, valószínűleg azzal a tervvel, hogy bejelentse, ő a magyar honvédelmi miniszter, és elintézi, hogy az egész honvédség átáll a szovjet oldalra. Azt a fasiszta csőcselék bandát, akik benzines üvegeket dobáltak a tankokra, majd partizán módra elintézi, és az egész országot a szovjetek kezébe adja. A KGB főnöke, tovaris Szerov, nem bízott az újdonsült Maléter Pálban és letartóztatta kíséretével együtt. Ugyanakkor az a szándéka volt Maléterrel, hogy szovjet kísérettel bemennek a Honvédelmi Minisztériumba, és Maléter Pál, mint a honvédelmi miniszter, leteteti a fegyvert a hadsereggel és a nemzetőrökkel. Több tankból, csapatszállító és személygépkocsiból állt a titkos konvoj, mely a Soroksári úton haladt a Honvédelmi Minisztérium felé. Malétert egy KGB-s őrnagy egy ÁVH-s tiszttel kísérte egy személygépkocsiban. A Jutadombnál a készültségben lévő légvédelmi tüzérség Szabó Pál őrnagy vezetésével tüzet nyitott a szovjet konvojra. Majd a lövöldözések hallatára a környéken lévők szintén lőni kezdték a szovjeteket. Sok szovjet katona és ÁVH-s meghalt vagy megsebesült, az életben maradtak egy része a közeli nádasba menekült. Kilőttek egy szovjet tankot, személygépkocsit és egy sorozatvetőt. A kilőtt személygépkocsiban csak Maléter maradt életben. Ez a magyar támadás meghiúsította, hogy Maléter egy újabb partizántaktikát kövessen el a magyar nép ellen.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

93

Az Országházban megállt az idő és az ész Talán sohasem lesz olyan alkalom, mint 1956-ban volt, hogy a magyar nép elnyerje szabadságát, függetlenségét. Ezt kezdetben az egész világ támogatta. Tragédia, hogy Nagy Imre nem tudta vagy nem akarta kihasználni ezt az alkalmat. Ő a kommunista rendszerért küzdött, áldozta fel ártatlanok életét. Neki tudni kellett volna, hogy mi történik az országban és a Szovjetunióban. Nagy Imre és a kormánya elvesztette a tekintélyét az átlag magyar nép, külföld, valamint a kommunista rendszert kiszolgáló személyek előtt is, a meggondolatlan tettei miatt. – ez volt az általános megállapítás a hírközpontban.

Sztálin halála után elkezdődött a terror bomlása. A 20. kongresszuson elhangzott Hruscsov-beszéd után megfordult a szovjet vezetés. Nemcsak a csatlós országokban, de a Szovjetunióban is változást, jobb életet követelt a nép. A világ felé is változást ígért a szovjet vezetőség, el akart szakadni a sztálini kommunizmustól. A lengyel felkelésbe nem akart sztálini módon beavatkozni. A Kreml urai megtalálták az elfogadható utat a lengyel kommunistákhoz, ami az akkori körülményeknek megfelelően elfogadható volt. Ne felejtsük el, nem volt háború, a változást józan ésszel kellett elérni. A lengyeleknél a történtek szerint ez megvolt.

Szomorú, hogy ezt nem mondhatjuk a magyar vezetőkre, akik még mindig a sztálini időben éltek és gondolkoztak. Ez feltűnt a szovjet vezetőknek, és Mikojánt küldték Budapestre, hogy tudja meg, mi történik ott. Mikoján inkognitóban 1956. július 13. és 21. között beszélt a magyar kommunista vezetőkkel, és egy szigorúan titkos jelentést (DOKUMENTUM No.3)1 küldött a szovjet vezetőknek. Akikkel csak beszélt, mindan�nyian Rákosit okolták mindenért. Kérdőre vonta Rákosit, hogy miért nem tartóztatják le s büntetik meg azokat, akik a párt ellen szólnak. Rákosi azt válaszolta, hogy a helyzet mindig rosszabb, a letartóztatás már nem megoldás, ha letartóztatunk egyet, más jön a helyébe, ha azt letartóztatjuk, jön a harmadik, és nincs vége. Mikoján nyugdíjba küldte Rákosit, és hangsúlyozta, hogy azokat a magyar kommunista vezetőket, akik nem tartják be a szabályokat, azonnal el kell távolítani a helyükről.

Tárgyalták a mezőgazdaság kollektivizálását is. Arra Vas Zoltán adta meg a választ – jelentette Mikoján. Vas azt mondta, hogy a kollektivizálást el kellett volna halasztani 10 évig, a traktorokat el kellett volna adni a gazdálkodóknak. Volt más hozzászólás is, hogy engedjék a gazdákat dolgozni, hogy a termelést elősegítsék, ne legyen megszabva, hogyan és mit termeljenek. Engedjék, hogy fejlesszék a mezőgazdaságot, de ne a szovjet, hanem a jugoszláv minta szerint. Nagy Imrével kapcsolatban Mikoján jelentette, hogy hiba volt kitenni a pártból, bár megérdemelte a tettei miatt. (1953-ban külföldi kölcsönt vett fel az ország terhére, 1953 nyarán jelentette be, hogy aki akar, kiléphet a tszcs-ből.

Ez idézte elő, hogy a krumplit, kukoricát a katonák a hó alól próbálták megmenteni, s nagy kárt okozott a rossz időben bejelentett változással.) Ha Nagy Imre a pártban marad, akkor köteles betartani a párt utasításait. Nagy Imrének nyíltan meg kell mondani, hogy nem tud

94

Az Országházban megállt az idő és az ész

visszajönni a pártba, ha harcol ellene. A párt elleni harcban az út őt a börtönbe vezeti.

Vagy ha megváltoztatja a viselkedését, biztos lehet, hogy visszaveszik a pártba. Kovács István megjegyezte, fontos lenne, hogy a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága mondja meg ezt Nagy Imrének. Nagy Imre javára írták, hogy 1954-ben, mikor miniszterelnök volt, a futballtüntetéskor a tüntetők százait rabomobilba terelték és elfojtották a tüntetést. Ezt várták az elvtársak Nagy Imrétől most is.

Mikoján jelentéséből, azon kívül, hogy hűen leírja a Magyar Kommunista Párt vezetőinek fejetlenségét és az ország népének az elégedetlenségét a forradalommal kapcsolatban, két fontos tényt említek meg. Egyik az, hogy Rákosit nyugdíjba küldte, a másik, hogy Nagy Imrét visszavették a kommunista pártba. Úgy nézett ki, hogy a kommunista párt teljesít mindent, amit rájuk bíznak a szovjet elvtársak.

A Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága 1956 október 24-re meghívta a csatlós országok vezetőit tárgyalásra (Dokumentum No.5) a lengyel eseményekkel kapcsolatban. Gomulka próbálta megértetni a szovjet vezetőkkel, hogy a bajok okozói a szovjet tanácsadók, akik mind szovjet állampolgárok, és akik magas pozíciót töltenek be a hadseregnél és lengyel minisztériumokban. Azt a válasz kapta, hogy a lengyeleknek a joga, hogy mikor küldik a szovjet állampolgár tanácsadókat és a generálisokat vis�sza a Szovjetunióba. A lengyel küldött ismertette a katasztrofális gazdasági helyzetet: 900 000 tonna búzahiány, a bányászat is rossz állapotban van, s kölcsönt kért a Szovjetuniótól a helyzet javítására. Hruscsov azt válaszolta, hogy talán az USA ad nekik kölcsönt.

Közben kitört a forradalom Budapesten, és az is tárgyalásra került. Hruscsov felszólalt: nem érti, hogy Gerő, Hegedüs elvtársak és mások mit csinálnak. Látható, hogy Magyarországon rendkívüli az állapot. Ez nem tartotta vissza Gerő és Hegedüs elvtársakat, hogy folytassák a tengerparti nyaralásukat. És amikor hazajöttek, azonnal mentek Jugoszláviába. Hruscsov október 23-án beszélt Gerővel. Zsukov marsall értesítette hruscsovot, hogy Gerő kérte a szovjet követségen lévő katonai attasét, küldjenek szovjet csapatokat a felvonulók elnyomására, ami állandóan gyarapszik, s kiszámíthatatlan a tömeg. Az SZKP KB elnöksége nem adta meg az engedélyt az ilyen fajta beavatkozásra, mert nem a legmagasabb magyar hivatalos tisztviselő kérte. Később a szovjet követségről telefonon jelentették, hogy a helyzet Budapesten veszélyes, és szükséges a szovjet csapatok beavatkozása. A Központi Bizottság elnöksége megbízta Hruscsovot, hogy beszélje meg Gerővel. Hruscsov telefonon beszélt Gerővel, és megmondta neki, hogy a kérését akkor teljesítik, ha azt a Magyar Népköztársaság kormánya írásban fogja kérni.

Ez sohasem történt meg, ennek ellenére Zsukov marsall parancsot adott a Magyarországon és Ungváron tartózkodó szovjet csapatoknak, hogy szállják meg Budapestet.

Az nem került nyilvánosságra, hogy ki kérte erre Zsukovot és ő mily jogon kerülte meg Hruscsovot, akit az SZKP KB elnöksége bízott meg az ügy intézésével. Az első szov-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

95

jet páncélosok október 24-én hajnali 4:00-kor érkeztek Pestre minden ellenállás nélkül.

Zsukov nem adott nekik parancsot a lövésre, és a tények szerint tanácstalanul közlekedtek a tömeg között. Később Zsukov kijelentette az amerikai követnek, hogy a Budapesten lévő szovjet csapatok nem az ő fennhatósága, hanem a magyar honvédelmi miniszter fennhatósága alatt van. Ez a tény, ez az igazság.

Ezt a tényt kellett volna kihasználni Nagy Imrének, felhívni Hruscsovot és megmondani neki, hogy szovjet páncélosok vannak Budapesten. Hruscsov valószínűleg a cipőjével verte volna az asztalt dühében, hogy ő megmondta Gerőnek, csak a kormányfő írásos kérelmére mehetnek a szovjet csapatok Budapestre. Visszarendelte volna a tétlenül lézengő csapatokat a laktanyákba. Ismeretes, hogy október 24-én csak a rádiónál voltak lövöldözések, tehát nem volt ok, hogy az egész várost lőjék a tankok. A szovjet katonák biztosan szívesen vették volna a visszavonulást és nem lett volna vérengzés, pusztítás. Sajnos a magyar vezetőknek erre nem jutott eszük.

Visszatérve a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának gyűlésére, Budapestről jelentették a következőket: Megalakult az új magyar kormány, Nagy Imrével az élen. Nincs sehol felvonulás Budapesten október 24-én este, a Duna közelében van egypár 15-20 személyes banda pisztollyal és fegyverrel, amit elvettek a katonáktól. A magyar ÁVH nagyon jól ellenállt, de közülük van a legtöbb veszteség, 25 halott és 50 sebesült. Egy szovjet parancsnok meghalt, 12 szovjet katona megsebesült. Zavargások idáig csak Budapesten vannak. Vidéken a városokban, falvakban csönd van. A csepeli gyár munkásai üres kézzel megvédték magukat a fegyveres banditákkal szemben.

Ezzel a hamis jelentéssel vezették félre a szovjet vezetőket. A SZKP KB elnöksége egy delegációt küldött Budapestre Mikoján, Szuszlov és Szerov személyében. Mikoján jelentette, hogy nem olyan szörnyű a helyzet, mint azt a magyar elvtársak és a szovjet követ jelentették. Budapest többé-kevésbé csendes. Az ellenállás korlátozott. Háztetőkről és erkélyekről lőnek a forradalmárok. Az ÁVH hatásosan válaszol a lövésekre, ami tűzharcnak tűnik. Valószínűleg reggelre csönd lesz. A Szovjet Nagykövetséget 30 tank őrzi. A magyar vezetők között úgy az állami, mint a pártvonalon abszolút megegyezés van. Nem kétséges, hogy Nagy Imre bátran cselekszik, kihangsúlyozza minden alkalommal, hogy Gerővel a nézeteik azonosak.

Ulbricht, a kelet-német küldött hangsúlyozta, hogy az ő meglátása szerint a helyzet Lengyel- és Magyarországon azért romlott el, mert nem fojtották el időben az ellenvéleményeket.

Hruscsov felszólalt, s ajánlotta, hogy mélyebben gondolkozzanak a problémákról. „Meg kell értenünk, hogy mi ma nem élünk úgy, mint a nemzetközi kommunizmus alatt éltünk, amikor az egy párt uralkodott. Ha ma parancsolással akarunk működni, elkerülhetetlenül káoszt idézünk elő. Szükséges minden pártnak propagandát indítani, de nem vita formájában. A Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága decemberben

96

Az Országházban megállt az idő és az ész

meg fog vitatni egy ideológiai kérdést, majd később másikat, hogy hogyan lehet emelni az életszínvonalat, konkrétan a lakóházak gyorsított építését, ami nélkülözhetetlen az életszínvonal emeléséhez. Az ideológiai kérdés magában nem lesz eredményes, ha nem biztosítjuk az életszínvonal emelését.

Nem véletlen, hogy a nyugtalanság Magyarországon és Lengyelországban történt és Csehországban nem. Ez azért van, mert az életszínvonal Csehországban magasabb.

A Szovjetunióban több mint 10 000 kommunista párttagot rehabilitáltunk, és több mint egymillió embert kiengedtünk a börtönből. Azok az emberek nem haragszanak ránk, mert látják, hogy sokat tettünk azért, hogy az életszínvonal emelkedjen az országunkban. A mi országunkban is hallgatják a BBC és a Szabad Európa Rádiót. De amikor az emberek hasa tele van, a hallgatás nem olyan rossz” – mondta a bölcs szavakat Hruscsov. Kár, hogy a magyar elvtársak nem hallgattak a jó szóra.

A baj az volt, hogy a magyar elvtársak azon veszekedtek egymással, hogy ki kapjon nagyobb koncot, nagyobb rangot. Nekik még mindig Sztálin volt a bölcs tanítójuk, őket nem érdekelte, hogy Magyarországon milyen az életszínvonal, hogyan nyomorog a dolgozó nép. Azzal sem törődtek, hogy mi történik a Szovjetunióban. Pedig érdemes lett volna odafigyelni s követni a példát, szabadon engedni az ártatlan, börtönbe juttatott embereket. Képzeljük el, mily másképp lett volna minden, ha a szovjet csapatok behívása helyett szabadon engedték volna a börtönbe zárt ártatlan embereket. Lakóházakat építettek volna a társbérletben élő családoknak, akik közös konyhát és fürdőszobát voltak kénytelenek használni több mint tíz éven át. Az új lakóépületek nagyban elősegítették volna az életszínvonal emelését Magyarországon.

Sajnos nem így történt. Nagy Imrét körülvették a sztálinista vezetők, akiknek nem a magyar nép volt a fontos, hanem a kommunista rendszer fenntartása. Nagy Imrét úgyszólván az orránál fogva vezették félre. A szovjet vezetők a forradalom kitörése első napján belátták, hogy változásra van szükség Magyarországon. Az országban tartózkodó szovjet katonák jelentették a helyzetet a Kreml urainak, akik jobban voltak tájékoztatva, mint Nagy Imre és kormánya arról, hogy mi történik Magyarországon. Ők a lengyel megoldást várták Nagy Imrétől. Nem szívesen avatkoztak a forradalomba. Látták, hogy nem fasiszta, náci felkelés van, és bíztak abban, hogy a magyar kormány józan ésszel megoldja a problémákat. Sajnos akkor a józan ész ki volt tiltva az Országházból.

A szovjet vezetők hajlandók voltak a szovjet csapatok kivonulásról tárgyalni. A diákok 16 követelési pontjai elfogadhatók voltak számukra, ha azokat a magyar kormány elfogadja, nincs lövöldözés, nincs forradalom. Négy-öt évig eldöcögött volna a kommunista szekér, az elvtársak várták volna a Szovjetunióban és Lengyelországban a változásokat, s azt kihasználva jobb életet biztosított volna a magyar népnek.

Nem, erre nem volt józan esze Nagy Imre kormányának, akik úgyszólván 3 naponta váltották egymást. Nekik a rang, a pozíció volt a fontos, nem a józan megoldás a magyar

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

97

nép életszínvonalának emelésére. Okoljuk Eisenhowert, a Szuez megszállását, nyugati, keleti államok vezetőit a forradalom kimeneteléért, de nem okoljuk azokat, akik valójában felelősek a forradalom vérbe fojtásáért. Méltán tehetjük fel a kérdést: miért? A válasz egyszerű: azért, mert a kommunisták maradtak hatalmon Magyarországon, és ők írták a történelmet úgy, ahogy nekik megfelelt, hazudtak, félrevezették a népet. Az igazi forradalmárok elestek a harcokban, akik életben maradtak, azokat a Kádár-kormány kivégezte, börtönbe vetette, elhallgattatta, aki tehette, elhagyta az országot. Helyettük találtak háryjánosokat, akik hajlandók voltak követni a kommunista áruló Kádár és elvtársai hazugságait a forradalomról. Nekik a forradalom ellenforradalom volt, amit a fasiszták kezdtek a magyar munkásosztály ellen. Ez a hamis történelem van ma is Magyarországon, az igazságot eltitkolják a magyar nép elől.

Tüntetés a szabadságért

Megsemmisített szovjet tank

98

Győzött a forradalom

Győzött a forradalom Október 27-én a Corvin köz és környékének fegyveres csoportjai voltak a leghatásosabb ellenállók az orosz tankokkal szemben. Ezt a csoportokat akarták megsemmisíteni a magyar katonaság segítségével az oroszok. Nem kétséges, hogy a terv az akkori kormány tudtával és beleegyezésével készült, amely statáriumot hirdetett a fegyveres forradalmárokra. Sajnos akadtak emberi mivoltukból kivetkőzött magyar katonák, akik hajlandók voltak több mint 10 ezer ártatlan magyar ember, asszony és gyerek kivégzésére és egy városnegyed lerombolására. Ezt a pusztítást a szovjetek nem vállalták a magyar katonák segítsége nélkül.

Győzött a forradalom

Márton András ezredes, a Zrínyi Miklós Akadémia parancsnoka Janza Károly honvédelmi minisztertől kapta a parancsot a Corvin közben és környékén lévő forradalmárok megsemmisítésére. Márton András ezt szó nélkül elvállalta. A terv az volt, hogy tüzérségi előkészítés után a szovjet tankok támadnak, s majd utánuk a Márton András által kiválogatott tisztek és a kecskeméti 12. gépesített lövészezred megsemmisíti az ellenállókat. Október 28-án reggel 6 órára volt kitűzve a támadás. Márton András ezredes időben felvonultatta a rohamosztagot a támadásra. Szerencsére a tüzérekben akadt annyi magyar vér és józan ész, hogy megtagadták a parancsot, és nem lőtték halomra a Corvin közben és környékén lévő ártatlan magyarokat.

A szovjet tankok Budáról indultak el az összehangolt támadásra. A Széna téri forradalmárok a Moszkva téren megtámadták őket, és azok a nagy veszteség után visszafordultak. Márton ezredes testvérgyilkosságra elszánt csapatával a Margit hídnál kellett volna csatlakozni a szovjet tankokhoz. Szerencsére voltak magyar fiatalok, akik ezt megakadályozták.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

99

A krónika úgy könyveli el a történteket, hogy Nagy Imre egy fél órával a támadás előtt telefonon felhívta Janza honvédelmi minisztert, hogy ha a Corvin közt megtámadják, azonnal lemond. Kérdés, miért egyezett bele a támadási tervbe. Miért nem mondta ezt meg a szovjet parancsnokoknak? Úgy néz ki, ez egy kommunista fogás, hogy bebizonyítsák, egy kommunista nem engedi meg, hogy egy városnegyedet és több mint 10 ezer magyart elpusztítsanak a magyar katonák segítségével az oroszok.

Erről Márton András így vallott: – Felvonultunk, készen voltunk a támadásra. Valaki mondta, hogy elmarad a tüzérségi előkészítés. Hát hogyhogy? Énbennem valami felszabadult, hogy ezt megúsztuk. Akkor, utána jött egy küldönc, hogy elmarad a Corvin köz ostroma. Bevonulás az akadémiába. Hát én azt hiszem, a tisztjeim úgy néztek ki, mintha egy győzelmes ütközet után lettünk volna, és valami csodálatos hangulatban fölpattantak pillanatok alatt a gépkocsikra, és anélkül, hogy én adtam volna parancsot, nótába fogtak, és nótával vonultunk be az akadémiába. Jó, hogy ők daloltak, de mi lesz énvelem, mert tulajdonképpen én egy parancsot nem hajtottam végre.

Oh, szegény Márton András, valószínű, hogy nem tud nyugodtan aludni, hogy nem hajtotta végre a parancsot. Nem annak örül, hogy életben maradt több mint 10 ezer ártatlan magyar és a Ferenc- és Józsefváros nagy része nem hever romokban, hanem az bántja, hogy tulajdonképpen nem hajtotta végre a fiatal fegyveresek legyilkolását. Mily másképp lenne minden, ő megkapta volna a Sztálin- és a Rákosi-díjat, és szobrot állítottak volna neki az elvtárak a Corvin közben.

Erről Pongrátz Gergely így nyilatkozott Orbán Éva Üzenet a barikádokról című könyvében 1996, 71. oldal: – A támadás két irányból indult. Szovjet és magyar csapatok támadtak a Corvin közre. Az egyik csoport a Nagyvárad tér, a másik az Egyetem tér felől indított támadást. Az Egyetem tér felől támadó egység parancsnoka Márton András, a Zrínyi Akadémia katonai parancsnoka volt. A támadás nem ért el a Corvin közig, mert szétverték őket. Azok a corvinisták semmisítették meg, verték szét őket, akik az Üllői úton helyezkedtek el, és az ablakokból kilőtték a tankokat, páncélautókat. Olyan veszteségeket szenvedtek, hogy kénytelenek voltak leállítani a támadást, mert tudták, hogy a Corvin közt páncélosokkal és gyalogsággal elfoglalni nem lehet.”

Sajnálatos Pongrátz Gergelynek ez az 1996-ban tett vallomása arról a nem létező támadásról, ami sohasem történt meg. Egy ilyen valótlan állítás nem-csak történelemhamisítás, de elveszti hitelét a többi kijelentéseinek is.

A szovjet vezetők felháborodtak a balul sikerült ütközet hallatára. Ők azt várták, hogy a Corvin közi és környékbeli forradalmárok megsemmisítése után az összes forradalmi csoportok lerakják a fegyvert. Elvesztették bizalmukat Nagy Imrében, és szóba került Magyarország teljes megszállása. A Kreml urai tudták, hogy ha Magyarországot

100

Győzött a forradalom

engedik leszakadni a Szovjetuniótól, a többi csatlós állam is követni fogja a magyarok példáját. Hruscsov ismertette az SZKP Központi Bizottságának a magyarországi helyzetet, azok elhatározták, hogy erősítést küldenek a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok megsegítésére. Elrendelték a szovjet csapatok kivonulását Budapestről, és új csapatokat indítottak Magyarország felé.

A sikertelen döntő csata után Nagy Imre is belátta, hogy a forradalmat a szovjet tankok segítségével sem tudják leverni. Nagy Imre október 28-án délután 1 óra 20 perckor beszédet mondott a magyar néphez. Többek között ezeket mondta: „A kormány a további vérontás megszüntetése és a békés kibontakozás biztosítása érdekében elrendelte az általános, azonnali tűzszünetet. Utasította a fegyveres erőket, hogy akkor tüzeljenek, ha megtámadják őket. Ugyancsak felhívja mindazokat, akik fegyvert fogtak, hogy tartózkodjanak minden harci cselekménytől, és fegyverüket haladéktalanul szolgáltassák be.

A rend védelmére és a közbiztonság helyreállítására haladéktalanul megalakul az új karhatalom a honvédség és rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett osztagaiból.

A magyar kormány megállapodott a szovjet kormánnyal, hogy a szovjet csapatok azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestről, s az új karhatalom megalakulásával egyidejűleg elhagyják a város területét. A magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról a magyar–szovjet barátság szellemében a szocialista országok közötti egyenjogúság és a nemzeti függetlenség alapján. A rend helyreállítása után egységes, új államrendőrséget szervezünk, s az államvédelmi hatóságot megszüntetjük. Senkinek sem lesz bántódása amiatt, hogy a fegyveres harcokban részt vett.”

Szépen hangzottak a szavak, de senki sem hitt benne. Október 23-a óta senki sem követte a kormány utasításait. Sokan nem bíztak Nagy Imrében sem. Békéscsabáról jelentették, hogy az Aradon és Temesváron állomásozó szovjet csapatok átjöttek a határon, és Budapest felé vonulnak. Ugyancsak Debrecenből jelentették, hogy Zágonnál sok szovjet tank, gyalogsággal megerősítve átjött a határon. A szovjet követ azzal nyugtatta meg Nagy Imrét, hogy azok a Magyarországon lévő csapatok kivonulásának biztosítására jöttek be. Ezt Nagy Imre elhitte, mivel nem mozgósította a meglévő katonaságot, hogy ne engedjék a szovjet katonákat szabadon randalírozni az országban. A nép viszont nem hitt a szovjet követnek, jól emlékeztek még a málenkij robotra, ami sok tízezer embernek az élete végéig tartott, a szovjet felszabadításra, ami elnyomást jelentett.

Ezeket Nagy Imre a szovjet oldalról nézte, érthető tehát, hogy a nép nem hitt Nagy Imre szavaiban.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

101

Győzött a forradalom

Budapesten és vidéken újabb forradalmi csoportok alakultak, akik hajlandók voltak életüket feláldozni a szabad, kommunistamentes Magyarországért. A forradalom terjedt vidékre, a nép követelte a szovjet csapatok kivonulását és szabad választást. Ha ezt a két követelést teljesítik, vége a kommunista uralomnak Magyarországon. Ezt az elvtársak semmiképpen nem akarták, hogy megtörténjen.

A Széna téren kialakult egy erős fegyveres központ Dudás József és Szabó bácsi vezetésével. A Bem laktanyából kaptak fegyvereket és egy rádió adó-vevőt. A rádión keresztül félrevezették a szovjet tank parancsnokait, majd megsemmisítették őket. Ez a csoport veszélyeztette a Margit hídon való utánpótlást a Pesten lévő szovjet csapatoknak. A honvédelmi miniszter parancsot adott a Bem laktanya parancsnokának, hogy egyezzen meg a Széna téri fegyveresekkel egy tűzszünetről. A fegyveresek visszautasították a kísérletet, mondták, hogy nem ismerik el a Nagy Imre-kormány egyik tagját sem. Majd ők választanak megfelelőbb személyeket a kormányba.

Győrben megalakult a Nemzeti Forradalmi Bizottság, melynek elnökéül Szigethy Attilát választották. Az egybegyűlt tömeg kiabálta, hogy Nagy Imre csak keveri a kormánytagokat, elegünk van a kommunistákból, új kormányt akarunk Budapesten. Szigethy Attila Parasztpárti képviselő volt 10 éven át. Október 28-án ultimátumot küldött Nagy Imrének.

Követelte a harcok azonnali megszüntetését, az ÁVH feloszlatását. Tárgyalások megkezdését a szovjet csapatok kivonulására az országból. Szabad választás napjának kihirdetését, melyet két-három hónapon belül meg kell tartani.

– Ezekre tiszta választ akarunk hallani még ma este, legkésőbb 8 óráig. Több mint 10 ezer ember kész felmenni Budapestre – kiáltotta a telefonba Szigethy.

Nagy Imre tudta, hogy csak úgy maradhat uralmon, ha rövidesen rend lesz az országban. A forradalmároknak megígért mindent, amit kértek, ugyanakkor a szovjetek ellen sem tett semmit, akik megszállták az országot. Nem volt, aki megállásra kötelezte volna a bejövő szovjet csapatokat, hogy ne foglalják el a repülőtereket, fontos közlekedési gócpontokat.

A Szovjetunióban kiképzett magyar katonatisztek tétlenül engedték, hogy az újonnan bejött szovjet csapatok megszállják a laktanyákat, lefegyverezik az ott tartózkodó

102

Győzött a forradalom

katonákat és szétkergetik őket. Így a szovjet csapatok uralták az országot, és ez lehetőséget adott a Kreml urainak, hogy olyan megállapodást köthessenek a magyar kormán�nyal, amilyet ők akarnak. Akkor már világos volt, hogy a magyar hadsereg nem tesz semmit a hazánkat megszálló szovjet csapatok ellen. A központi vezetőség nélküli felkelőknek nem volt semmi esélyük, hogy szembeszálljanak a sokszoros szovjet túlerővel. Amit tettek, az is csodálatra méltó hősiességnek számít. A Molotov-koktél hatásos volt a szűk pesti utcákon, de vidéki városokban nem volt ajánlatos használni.

Nagy Imre rádióbeszédeiben biztatta a népet, hogy minden jól megy, a szovjet csapatok kivonulnak Budapestről, és megkezdik a tárgyalást az országból való kivonulásra is. A forradalmárok tegyék le a fegyvert, és álljanak munkába. A nép nem hitt Nagy Imrének miután látták, hogy új szovjet csapatok jönnek az országba. Érezhető volt, hogy az országban megszűnt a vezetés, se kormány, se katonaság, se rendőrség nem teljesítette a kötelességét a magyar nép védelmében. Szerencse, hogy a szovjeteken kívül nem románok, csehek és a szerbek szállták meg az országot. Ők megoldották volna a magyar problémát marxi és lenini alapon. A románok kitolták volna az országhatárt a Dunáig, a szerbek szintén az Észak-Dunáig, a megmaradt Felvidéket a csehek örömmel vették volna magukhoz. Olyan ország, melynek nincs a nép által elismert vezetője, nem ország. A „hírközpontban” felvetődtek ilyen és hasonló kérdések. Félelmetes volt az a fejetlenség, ami a kormányon belül uralkodott.

Magyar zászlók a szovjet tankon

Győztünk a szovjet tankok felett

Itt látszanak Nagy Imre és elvtársai tettei a forradalom ellen. Ők nem akarták, hogy a kommunista rendszer megváltozzon. A kormány tagjainak tudniuk kellett, hogy ki az a Kós Péter. Nem jutott eszébe senkinek, hogy leváltsák, s ne képviselje Magyarországot az ENSZ-ben egy KGB-ügynök. A nyugati államok szimpatizáltak a forradalommal, de látták, hogy Nagy Imre körül van véve Molotov fiúkkal, s nem akarja megtagadni a kommunizmust. Ígérget a forradalmároknak addig, amíg a fegyver a kezükben van, de ha leteszik, a régi rend fog visszaállni. Nem bízott Nagy Imrében a nyugati világ, de a magyar dolgozó nép sem.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

103

A baj az volt, hogy Nagy Imre nem tudott megszabadulni a kommunista elvtársaitól, és emiatt a nép nem bízott benne. Nagy Imrét a nép akarta a kormány élére, és neki a nép akaratát kellett volna teljesíteni, nem az elvtársaiét. Nagy Imre tudta, hogy Mindszenty és sok más politikai fogoly ártatlanul vannak börtönbe zárva. Ha azokat az első napon szabadon engedi, és összeállít egy ideiglenes kormányt, akik nem a kommunista pártot védik, hanem a magyar nép érdekeit, akkor nem lett volna forradalom, nem lett volna vérontás. A Kreml urai készen voltak a sztálini kommunizmus megváltoztatására, a lengyel változás után engedtek volna Magyarországon is változást. Ha nem hívják a szovjet csapatokat, a Rádió elfoglalása után megszűnt volna a lövöldözés, megalakult volna egy Ideiglenes Nemzeti Kormány, valóban győzött volna a forradalom.

104

A forradalom első bukása

A forradalom első bukása A kommunista olyan lelketlen ember, mint rókával egyesített patkány, ravasz, nem ismer határt, saját érdekében mindenre képes. Szovjetunióban kiképzett katonatisztek a forradalom kitörésekor, mint patkányok a süllyedő hajón, készek voltak menekülésre. Ők tudták, hogy mily nyomorban él a nép, de ők jól meg voltak fizetve, s nem törődtek azzal, mi történik az országban. Ha egy rendes magyar ember lett volna 1956-ban a hadügyminiszter, nem engedte volna, hogy ÁVH-sok lőjék a fegyvertelen tüntetőket a Rádiónál, de azt sem, hogy szovjet tankok menjenek a felkelők ellen. Budapesten volt elég magyar rendőr és katona, akik rendet tudtak volna tenni anélkül, hogy gyilkolják a felvonulókat. A kommunista katonatisztek nem bírták elviselni, hogy elvesztik hatalmukat. A helyezkedők gyáva, róka-énjüket használták s megközelítették a győzelem mámorába lévő harcosokat, hogy azokat tőrbe csalják. A tűzszünetet ők úgy akarták alkalmazni, hogy a felkelők leteszik a fegyvert, és a fegyvertelen csoportokkal ők majd könnyen elbánnak.

A Corvin közi történtekkel kapcsolatban sok hamis, valótlan írás jelent meg, melyek rontják a történtek valódi jelentőségét. Ennek tisztázása érdekében részleteket közlök az érintett személyek saját írásaiból.

A forradalom legerősebb bázisa a Kilián laktanya, a Corvin köz és környéke volt, ahol a legtöbb veszteséget okoztak a szovjet csapatoknak. Ezt kellett először megsemmisíteni. Mivel a szovjet–magyar egyesített támadás kudarcot vallott, most Márton András trükkel próbálta szétverni a felkelők bázisát. Személyesen ment a Corvin közbe, rábeszélni a forradalmárokat, hogy tegyék le a fegyvert. Márton András ezredes paraszt származású, jó kommunista káder volt. Katonai kiképzését Szovjetunióban szerezte, s jól beszélt oroszul. Azt remélte, hogy ha sikerül a Corvin közt és környékét semlegesíteni, Janza Károly helyett ő lesz a honvédelmi miniszter, a szovjet és magyar elvtársak megelégedésére. Az első próbálkozása Iván Kovács Lászlóval volt. Erről Márton András ezredes a következőképpen nyilatkozott: „– Bemutatkoztam Iván Kovács Lászlónak, és elmondtam, hogy a kis öreggel milyen afférunk volt. Te Laci – mondom –, ez felelőtlenség, hogy ilyen kisgyerekeket küldtök ki! Mit szóltál volna, ha most engem lelő ez a kis gyerek? Ekkora gyereknek nem szabad fegyvert adni! Az volt az elképzelésem, hogy a Corvin közben katonás rendet csinálok, és csak az őrszolgálatban lévőknél lesz fegyver. A többiek beteszik az őrszobába a fegyvereiket. Azt gondoltam, hogy a corvinisták lesznek a rendnek és a fegyelemnek a mintaképei. Nem ez az eszeveszett dolog! Ez nem forradalom, ez semmi se! Akkor mondta nekem Iván Kovács László, hogy kommunista katonától se tanácsot, se segítséget nem fogad el. Hát, mondanom sem kell, hogy ezzel engem önérzetemben men�nyire megsértett.”

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

105

Hát, nekem sem kell mondanom, de ez esetben Iván Kovács Lászlónak igaza volt.

Mint ahogy a kutyából nem lesz szalonna, a Szovjetunióban képzett kommunista katonából sem lett becsületes magyar katona soha. A kisgyerekeknek sokkal több esze volt, mint annak a sok ÁVH-snak, akik ártatlan civileket lőttek le. Márton ezredes elgondolása az volt, hogy elveszik a fegyvereket a pesti srácoktól, az őrszobába teszik, majd egy adandó időben az elvtársai elszállítják az ÁVH-központba. Nem marad más hátra a felkelőknek, csak a benzines üveg. Ismeretes, hogy Márton ezredes október 28-ig az ÁVHsokkal és az oroszokkal együtt lövette a forradalmárokat. Felvonult válogatott csapatával, hogy megsemmisítse a szovjet tankok segítségével a Corvin közben és környékén lévő forradalmárokat. Ezek után, ha nem is kötelet, de 12-15 évi kényszermunkát érdemel egy bányában, még akkor is, ha önérzetében megsértődik. De megúszta, nyugodtan él még ma is, a magas nyugdíjából.

Iván Kovács László október 24-én hajnalban egy csoporttal a Rádiótól ment a Kilián laktanyába segítségért. A csoport egyik tagja Nagy Gábor volt, aki Kramolin Gyula főorvos lakására felügyelt a Kisfaludi utcában. Ide tért a csoport megpihenni, majd a Corvin közben lévők irodának használták. A csoporthoz mások is csatlakoztak, és kialakult egy erős ellenálló központ. A csoportparancsnokuknak ismerték el Kovács Lászlót.

A csoportba főleg fiatalok tartoztak, de ők okozták a legnagyobb veszteséget a támadó szovjet csapatoknak. Kovács elutasította a rókalelkű ezredest, mondván, hogy kommunista ezredessel nem akar tárgyalni.

Márton András nem olyan kommunista volt, aki a kudarc után lemondott volna nagy jelentőségű tervéről. Másodszor Pongrátz Gergellyel próbálkozott. Gergely saját írása szerint Bácsalmáson, október 24-én reggel a rádiót hallgatta. „A háttérben egy-egy rövidebb géppisztolysorozatot is lehetett hallani. Tehát igaz! Budapesten harcok vannak.” Corvin köz 1956, 50. oldal. (Megjegyzendő, hogy a stúdió hangszigetelt, nem lehetett külső lövéseket hallani.) Vonattal ment Gödöllőig, mivel a Budapesti harcok miatt az nem ment tovább. Teherautóval érkezett a Keletibe, majd gyalog Erzsébetre, Ernő testvére lakására ment, ahol Ödönnel és Bandival találkozott. Gergely testvérei, Ödön és Bandi október 24-én délelőtt 10 óra után csatlakoztak a Corvin közi fegyveresekhez, de késő délután hazamentek, amit Gergely könyvében igazol. Másnap mentek mindhárman a Corvin közben, ahol főleg 18 éven aluli fegyveresek voltak. (Ezek közül S. Jóska azt vallotta, hogy Pongrátz Gergely október 25-én csatlakozott hozzájuk, s rövidesen parancsolgatni akart a tűzkereszten átesett srácoknak.)

Márton András ezredes Pongrátz Gergelynek is elmondta, hogy megtagadta a szovjet–magyar támadást a Corvin köz ellen (ez nem volt igaz). Fegyvert, lőszert, élelmet, teherautót és oktató tiszteket ígért, ha elfogadja ajánlatait. Gergely örömmel elfogadta az ajánlatot. Márton András valószínűleg tapsikolt örömében, hogy minden úgy történik,

106

A forradalom első bukása

ahogy elgondolta. Most már csak Iván Kovács Lászlót kell eltenni az útból, nehogy megakadályozza a tervet.

Márton András ezredes betartotta ígéretét, fegyvereket, pufajkákat, lőszert és több magas rangú tisztet küldött a Corvin közi fegyveresek oktatására. (Ez volt a Trójai faló).

Pongrátz Gergely Corvin köz 1956. című könyvében, a 105. oldalon így ír a történtekről: „Most azonban már tudtuk, hogy ezt az ezredest a Magyarok Istene küldte hozzánk.

6 teherautó érkezett megpakolva fegyverekkel, lőszerrel, pufajkákkal és vadonatúj tiszti csizmákkal. A Práter utcai iskolába hordtuk az utánpótlást, ahol a parancsnokok mind ott voltak, segédkezni a lerakodásnál. Ez már, ha nem is hivatalosan, de a győzelmünket jelentette. Még be sem fejeztük a lerakodást, amikor a bajtársak azzal a hírrel jöttek, hogy az oroszok nem fogadták el a követeléseinket. Attila a rádión keresztül üzent, és kért bennünket, hogy tegyük le a fegyvert.”

Sajnos, Pongrátz Gergely nem tudta, hogy Márton ezredest nem a Magyarok Istene, hanem Sztálin tanítója, maga a sátán küldte a Corvin közbe. Márton ezredes tettei nem a forradalom gőzelmét, hanem a bukását idézték elő. Ekkor a tűzszünet már ki volt hirdetve. Óránként közölte a rádió, hogy a fegyveresek a rendőrségen vagy katonai alakulatoknál tegyék le a fegyvert, nem lesz semmi bántódásuk a harcokban részvételükért.

A Corvin közben is le lehetett adni a fegyvert az odavezényelt tiszteknek. Az volt a terv, hogy a 18 éven aluli forradalmárok nem viselhetnek fegyvert, az idősebbek jelentkezhetnek nemzetőrnek. Ez óriási felháborodást idézett elő, sok fiatal elhagyta a Corvin közt, aki ottmaradt, megtagadta, hogy leteszi a fegyvert.

Márton ezredesnek új ötlete támadt. Ezeknek a fiatal gyerekeknek parancsolni kell.

Kell tehát egy parancsnok, akit megválasztanak és hallgatnak rá. Pongrátz Ödön tettei miatt népszerű volt a fiatalok között, de az ezredes elvtárs nem bízott benne, hogy vele eléri a célját. Ekkor már feltűnt Király Béla elvtárs, aki közeli kapcsolatot tartott Nagy Imrével, vején, Jánosi Ferenc vezérőrnagyon keresztül. Király ajánlkozott, hogy megszervezi a nemzetőrséget, majd elvtársaival alakított egy Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, s annak Operatív Bizottságába bevették Pongrátz Ödönt is. Ez nem került pénzbe, de elérték azt, hogy ha parancsnokválasztás lesz, a Corvin közben Pongrátz Ödön már nem jöhet számításba.

A „hírközpontban” megbeszéltük a fejleményeket. Általános vélemény volt, hogy a Szovjetunióba képzett honvédség parancsnokai nem tudták követni a kormány vacillálását, tétovázását. A felkelőkhöz nem volt merszük átállni, a katonaság nem tartotta volna be a parancsaikat. Tulajdonképpen nem tudták, mit kell tenni, tétlenül nézték a fejleményeket. Most, hogy fegyverszünet volt, próbáltak helyezkedni, a jövőjük érdekében. Tudtunk Márton András tervéről, s felmerült a kérdés, hogy értesítsük a Corvin közieket a veszélyről. H. Béla ajánlkozott, hogy elmegy, s megmondja a veszélyt az érdekelteknek. Másnap beszámolt a próbálkozásról.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

107

A Corvin köz olyan, mint a hangyaboly, mindenki ügyködik, mindenki mindent tud, s nem bíznak senkiben. Szabó Lászlóval beszélt, ő már unja az egészet. Iván Kovács ismeri Márton András ezredest, és nem bízik benne. Márton András vérbeli kommunista, paraszt káder, a Szovjetunióban szerezte kiképzését, s ezredesi rangot kapott, nem tudni, miért, a Zrínyi Katonai Akadémia parancsnokának nevezik ki. Október 23tól 28-ig a felkelők ellen harcolt az ÁVH-val és a szovjet csapatokkal együtt. A foglyokat átadták az ÁVH-nak. Ezek után nem csoda, hogy Iván Kovács nem bízik benne. A baj Pongrátz Gergellyel van, aki október 26-án jött ide és Ödön testvére tetteivel akar hősködni, most épp Mártonnal paktál össze. A fegyveresek várják, hogy mit fog tenni a kormány, kivonulnak-e a szovjet csapatok Budapestről, ők nem teszik le a fegyvert, amíg rend nem lesz.

Márton ezredes többször megjelent a Corvin közben, főleg Pongrátz Gergellyel tárgyalt, aki rábeszélte fegyvertársait, hogy Márton ezredest jelöljék Janza helyébe honvédelmi miniszternek. Ez nagy ellentétet váltott ki a fegyveresek körében. Iván Kovács tiltakozott ellene, mivel Márton felvonult katonáival, hogy a szovjet tankok segítségével megsemmisítsék a Corvin közben és környékén harcoló forradalmárokat. Ő Malétert megfelelőbbnek találta Janza helyébe. Ez ellen Pongrátz Gergely tiltakozott. Később kiderült, hogy Márton ezredes magas pozíciót ígért Pongrátz Gergelynek, ha ő lesz a honvédelmi miniszter. Pongrátz a fegyvereseket Iván Kovács László ellen uszította. Márton András ezredes Pongrátz Gergely parancsnokká választása mellett korteskedett. Aki ismerte Gergely fodrászüzleti harcát, tiltakozott ellene, mondván, hogy Gergely nem alkalmas vezető szerepre. Pongrátz Gergely a Corvin köz 1956 című könyvben a 78–79. oldalon leírja a fodrászüzleti történteket, íme:

Tűzszünet

A Körútról jött egy felkelő és a szaladástól lélekszakadva mondta: – Ketten bementek egy női fodrászüzletbe, hogy ott ülve megtöltsék géppisztolyaik tárját. Én is velük

108

A forradalom első bukása

voltam, de nem mentem be. Az üzletben két lövés hallatszott, és most ott van két bajtársunk megsebesülve. Segítség kell sürgősen, mert elvéreznek. ÁVO-sok vagy oroszok lehetnek az üzletben.

Heten indultunk el a fodrászüzlethez, hogy kihozzuk a két sebesült bajtársat. Én voltam elöl. Kézigránátot nem dobhattunk a sebesültek miatt, tehát valakinek be kellett menni, hogy kihozza őket. Amikor az ajtóhoz értünk, megálltam és hátraszóltam a mögöttem lévőnek: – Bemész te, s fedezlek én, vagy menjek én s te fedezel? – Bemegyek én, Bajusz. Te fedezz engem – válaszolt a társam. Átléptem az ajtó előtt, tele tárral és kibiztosított puskával, amit a kilőtt ablakú kirakatba helyezve letérdeltem és vártam. Amikor a fiú belépett az ajtón, vagy három méterre tőlem egy rövid géppisztolysorozatot adott le valaki. A srác elvágódott, s én a torkolattűz irányába lőttem. Amikor a következő ment be, a másik irányból jött egy lövés.

Megint a torkolattűz irányába tüzeltem. A harmadik is kapott egy rövid sorozatot, amire megint lövéssel válaszoltam. A negyedik, ötödik és hatodik bajtársam is elvágódott.

Egyedül maradtam, és a fegyverem is kiürült. Elmondhatatlan, borzalmas félelem lett úrrá rajtam. Olyan érzés, amit sohasem fogok elfelejteni. Féltem én máskor is, de ez más volt. Reszkettem és a hideg rázott. Halálfélelem? Lehet! Ezt azonban érezni kell, hogy valaki megértse. Azt az érzést leírni egyszerűen lehetetlen.

Gondolataim összezavarodtak a fejemben, csak azt tudtam, hogy menekülnöm kell.

Feljebb szaladtam a Körúton, s a harmadik vagy a negyedik kapualjba húzódtam be, ahol néhány méterre tőlem egy villanykörte égett. Bántott a világosság, és mintha fokozta volna félelmemet. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy Mauser puskám tárát megtöltsem, s csak a 4-ik lövésre találtam el a villanykörtét, hogy sötétben maradhassak, de a sötétben is reszkettem. Három géppisztolyos jött hozzám, akik megismertek, és látták rajtam, hogy reszketek.

– Bajusz, mi van veled? Megsebesültél? Alig állsz a lábadon! – néztek csodálkozva.

Gyűjtöttem a nyálat a számba és nyeltem, hogy beszélni tudjak. A srácok közrefogtak, és támogatva vittek a fodrászüzlet felé. Azt mondták, hogy ott nagy lövöldözés volt, és azért jönnek, hogy megnézzék: mi történt? Amikor odaértünk, már több mentőautó volt ott, és fegyveres felkelők jöttek minden irányból. A sebesülteket és a halottakat már kihozták az üzletből, és a hordágyakon vitték őket a mentőkbe. Oroszok, egyenruhába öltözött ÁVO-sok voltak és társaink összesen tizennégyen. Az idegeim teljesen felmondták a szolgálatot. A feszültséget az egész nap eseményei után a fodrászüzletnél történtek csak betetőzték. Zokogtam. Bajtársaim bevittek a Corvinba, ahol négy orvos úgy határozott, hogy beküldenek a kórházba. Nem tudták a sírásomat elállítani. Hiába tiltakoztam, Ödön, Attila és még valaki betuszkolt a mentőbe, és a Károly Róbert körúti 1-es számú Honvédkórházban kötöttünk ki.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

109

Nem kell Ludovikát végezni, hogy valaki megállapítsa, igaza volt azoknak, akik ezek után nem tartották alkalmasnak Pongrátz Gergelyt parancsnoknak. Egy helyiségbe, ahol fegyveresek vannak és lőnek, nem szabad beküldeni senkit. Rendes körülmények között Pongrátzot hadbíróság elé állították volna. Így még jobban megfelelt Márton ezredesnek Gergely, gondolván, hogy a legközelebbi lövöldözésnél újra sírógörcsöt kap, akkor majd ő átveszi a parancsnokságot, tehát mindenáron parancsnoknak kell tenni Gergelyt.

Október 31-én elmentem Lovászékat meglátogatni, akik a József körút 83-ban laktak, szemben a Corvin közzel. Lovász néni sírt, panaszkodott, nem tud aludni, fél kimenni az utcára, remeg a ház a robbantásoktól. Próbáltam vigasztalni, de nem tudtam megnyugtatni. Nem tudtuk, mi lesz a következő napokban. Visszafele bementem a Corvin közbe. Sok fiatal gyerek lézengett tétlenül. Úgy látszott, biztosak benne, hogy ma nem lesz támadás. Egy középkorú férfit szólítottam meg.

– Hogy vannak, mi a terv, mire készülnek?

– Megvagyunk, nincs terv, minden a feje tetején, a ruszkik csinálják a tervet. Jön, ami jön, már unjuk a fejetlenséget – válaszolta lehangoltan.

– Ki a parancsnok?

– Senki, vagy mindenki. Holnap akarnak parancsnokot választani, mert idejött egy ezredes és azt mondta, hogy parancsnok nélkül nem lehetnek a fegyveresek. Idehozott vagy 15 katonatisztet, azok fognak parancsolni, tanítanak fegyvert kezelni. Emiatt a fiatalok, akik visszaverték a ruszkikat, itt hagyják a Corvint, mennek máshova, félnek a katonáktól, nem bíznak bennük.

Kora délután bementem az Ipartervbe, elmondtam a látottakat, hallottakat a „hírközpontnak”, ahol megjegyezték, hogy úgy látszik, a forradalmat nem a szovjet csapatok fogják megsemmisíteni, hanem a magyar nép árulói, a kommunisták kiszolgálói, a rangért mindenre képes elvtársak, a magyar katonatisztek.

November 1-re lett kitűzve a parancsnokválasztás a Corvin közben. Márton ezredes vitt magával egypár magas rangú tisztet, akik majd segítségére lesznek, hogy az legyen, amit ő akar. Márton András a Szovjetunióban szerezte katonai kiképzését, október 23. és 28. között a szovjet csapatokkal és az ÁVH-val együtt harcolt a forradalmárok ellen. A gyűlést, melyről különböző vélemények vannak, Márton András ezredes vezette le. Az ott lévő katonatisztek szerint a gyűlésen óriási marakodás, vita folyt.

Pongrátz Gergely szerint nem volt gyűlés. Márton ezredes azt vallotta, hogy a gyűlésre berohant egy felkelő, hogy az ÁVH-sok Budán lövöldöznek, mire mindenki oda akart menni. Kovács László szerint egy előre elkészített röpgyűlést hívtak össze ellenfelei, hogy Pongrátz Gergelyt válasszák helyette, ő jogtalannak, szabálytalannak nevezte a választást. Márton ezredesnek megmondta, hogy a beavatkozása jogtalan a Corvin közi ügyekbe. Pongrátzék szemébe mondta, hogy karrieristák, gazemberek. Parancs-

110

A forradalom első bukása

nokhelyetteseknek Iván Kovács Lászlót, Szabó Lászlót és Erdős Imrét választották. Szabó László szerint a választás komoly problémákat okozott a Corvin közi és a Práter utcai forradalmárok között. A választás nem volt megszervezve, több csoport nem képviseltette magát, és nem ismerték el Pongrátz Gergelyt parancsnokuknak. Iván Kovács átment a Tompa utcai fegyveresekhez, és onnan képviselte a Corvin közi felkelőket a következő tárgyalásokon. November 3-án 9 órakor a főkapitányságon kezdődött az Ideiglenes Karhatalmi Bizottság gyűlése, azon az összes jelentősebb fegyveres és nemzetőrcsoport vezetője ott volt. A Corvin közi csoportot Antalóczi Sándor, Iván Kovács László és Bornemissza Tibor képviselte. A gyűlésen napirendre kerültek a Corvin közi forradalmároknál fennálló személyi ellentétek, olyan formában, hogy egyesek túlzott hatalmi vágyai a forradalom ügyének is jelentősen ártanak.

Pongrátz Gergely Corvin köz 1956. 127–132. oldalon írja le a történteket. Ő október 30-ra teszi a választást, de akkor volt a Köztársaság téren a pártház ostroma, és ő a könyvében részletesen leírja, hogy ő is ott volt. Tehát a november 1-jei dátumot fogadhatjuk el valódinak. Idézet a fent jelzett könyvből: „A Corvin köz összes 20 év feletti parancsnoka elment a Rákóczi téri pártházba, amely csak néhány perces gyaloglásra volt a Corvintól. Könnyekkel a szememben gondoltam Kócosra, amikor Márton ezredes levezetett bennünket az alagsorba, ahol a tárgyalóterem nagy asztala köré ült le a társaság. Lehettünk vagy 20-an. Taps riasztott fel ábrándozásomból, és láttam, hogy mindenki rám néz. Kértem a bajtársaimat, ne haragudjanak, de elszundítottam, és nem tudom, miről van szó. Márton ezredes azt mondta, hogy a Corvin köz parancsnokai megegyeztek abban, hogy a főparancsnok én leszek, és ez a taps a főparancsnoknak szól. Megköszöntem bajtársaim bizalmát, de azt mondtam, hogy nem vállalom. Ez a beosztás olyan felelősséggel jár, amit én nem vagyok képes betölteni. Sok száz és ezer forradalmár életéről van szó, ami felett rendelkezni nem akarok, mert lelkileg nem vagyok elég erős ehhez. Különben sem vagyok sem politikailag, sem katonailag képes ennek a beosztásnak a betöltésére, és ezért olyan valakinek kell közülünk vállalni ezt a beosztást, aki rendelkezik ezzel a három tulajdonsággal.”

Ez az őszinte vallomás nem térítette el Márton András ezredest a tervétől, sőt megerősítette abban, hogy Pongrátz Gergellyel kézbe tudja venni a Corvin közi fegyvereseket és így eléri, hogy Janza Károly helyett ő lesz a honvédelmi miniszter. Egy józan és�szel rendelkező ezredes megköszönte volna Gergely őszinteségét, s belátta volna, hogy egy lelkileg erős és katonailag képzett egyént kell választani a civil fegyveresek vezetésére. Nem, erre Márton Andrásnak nem volt esze, ő mindent elkövetett, hogy célját elérje.

Iván Kovácsnak jelentették, hogy egy örmény csoport szervezkedik Maléter Pál ezredes likvidálására. Ezt Kovács közölte Maléterrel, aki azt mondta neki, hogy tartóztassa le a szervezkedőket. Kovács erre nem volt hajlandó. Megállapodtak abban, hogy Iván Kovács hat megbízható fegyverest küld a Kiliánba, akik Maléter katonáival közösen

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

111

fognak őrködni Maléter biztonságára. Ez meg is történt, de Pongrátz Gergely emiatt ellenségesen viselkedett Iván Kovács Lászlóval szemben.

A rókalelkű ezredest, Márton Andrást lehűtötte a hír, hogy közben Nagy Imre Maléter Pált nevezte ki honvédelmi miniszterhelyettesnek, Király Bélát pedig a Nemzetőrség parancsnokának. Az idáig bujkáló katonatisztek előjöttek, és az újonnan alakult Nemzetőrségben szervezkedtek. Most már biztonságban érezték magukat, tűzszünet volt, és a szovjet tankok kivonultak Budapestről. Természetesen az elsők között voltak a leszerelt ÁVH-sok és a jól bevált kommunisták.

Október 31-én megjelent a Budapesti Pártbizottság felhívása: Elvtársak, kommunisták!

Alakulnak a nemzetőrségek. A kommunisták kötelessége minden erővel részt venni a nyugalom biztosításában, a munkáshatalom megvédésében. Ezért a fegyverforgatásra alkalmas kommunisták azonnal jelentkezzenek a nemzetőrségek szervezési központjaiban.

Köböl József, a Budapesti Pártbizottság első titkára Ezt követően Király Béla bejelentette: Csak 18 évet betöltöttek lehetnek nemzetőrök. A nemzetőröket laktanyában helyezik el. Csak a nemzetőr igazolvánnyal rendelkezők viselhetnek fegyvert, azt, ami az igazolványukon fel van tüntetve. A nemzetőrökre és fegyverhasználatra a jelenlegi katonatörvény vonatkozik.

A fegyveres felkelők felháborodtak a két hír hallatára. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a forradalmárok 70 százaléka 18 éven aluli volt. Ezek a fiatal gyerekek magyarok voltak, nem törődtek az életükkel. Ők nem vették jó néven, hogy villamosok helyett szovjet tankok közlekednek Budapest utcáin. Budapest utcái az övék voltak, nem az oroszoké. Kövek helyett benzinnel töltött üvegeket dobáltak a tankokra. Hogy az felrobbant, az nem az ő bajuk volt. Játszottak a tankokkal s életükkel, hírnevet, becsületet szereztek a rabságban szenvedő magyar népnek. Akkor életükben először szabadnak érezték magukat a pesti srácok, nem parancsolt nekik se apjuk, se anyjuk, se a kormány, se a párt, se az ÁVH. Ők nem akartak szovjet tankok elnyomása alatt élni. Tudták, hogy ha minden épkézláb ember azt cselekszi, amit ők, nem fog a magyar nép szovjet elnyomás alatt élni. Érthető tehát a felháborodásuk a két hír hallatára, és sokan csalódottan elhagyták harci állásukat.

A Corvin közben Márton András ezredes révén az elvtársai parancsolgattak. Emiatt a fiatalok nagy része otthagyta a Corvin közt, többen a Práter utcába és a Kilián laktanyába mentek. Előfordult, hogy csak 45-50 felkelő tartózkodott a Corvin közben november 1-je és 4-e között, nem volt kiknek parancsolni. A tűzszünet érvényben volt, a fiataloktól a magyar katonák elvették a fegyvert. A nép várta Nagy Imre kormánya ígéretét, semleges országot, a szovjet csapatok kivonulását az országból. Ezzel szemben a szovjet csapatok az egész ország területén minden fontos gócpontot megszálltak.

112

A forradalom első bukása

Október 31-én újabb szovjet csapatok érkeztek Magyarországra. A már az országban lévő megszálló csapatok jelentős növelésével a november 4-i újabb támadás előkészítése kezdetét vette. Románia területéről a 38. és a 8. hadsereget is Magyarországra irányították. A Szovjetunió területéről érkezett különleges légierőegységek megkezdték a magyar repülőterek elfoglalását.

November 1-jén reggel a Kossuth rádió közölte, hogy Gerő Ernő, Hegedüs András és Piros László külföldre, a Szovjetunióba szökött. Több más kormánytagról nem tudnak, de feltehető, hogy külföldre távoztak. A főgyilkosok tehát megszöktek a büntetés elől, de remélhető, hogy az új kormány kikéri és bíróság elé állítja őket bűnös tetteikért.

Győrben megalakult a Dunántúli Nemzeti Bizottmány. A Bizottmány azonosítja magát a hős szabadságharcosokkal. Minden megye és székhelye 2-2 delegátusa képviseli magát a Bizottmányban. A következő 24 órában a Dunnántúli Nemzeti Bizottmány tárgyalást kezd a kormánnyal, hogy a nép követelését tartsa be. A Bizottmány garanciát követel, hogy a kormány betartja ígéretét, miszerint a szovjet csapatok rövid időn belül elhagyják az országot. A Bizottság köszönettel vette a Pápán, Győrben, Tatán és Zalaegerszegen állomásozó katonaság csatlakozását, és tisztelegtek a fogadalmukért, hogy a népet megvédik minden idegen támadás ellen, még akkor is, ha a felsőbb parancs másképp szól. A Bizottmány követelte, hogy a kormány jelentse az ENSZ-nek: Magyarország független állam.

Este 9 órakor Kádár János beszédét közvetítette a Kossuth rádió.

Magyar munkások, parasztok és értelmiségiek! A dicsőséges felkelésben népünk lerázta a Rákosi rezsimet. Kivívták a szabadságot nemzetünknek és függetlenséget az országnak, mely nélkül nem lehet szocializmus.

Majd Kádár bejelentette, hogy megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt, melynek szervezőbizottsági tagjai: Donáth Ferenc, Kopácsi Sándor, Kádár János, Losonczi Géza, Nagy Imre, Lukács György és Szántó Zoltán. Úgy látszott, az elvtársak alakítottak egy másik kommunista pártot, pedig nekünk még egy is sok volt. Ezért nem volt érdemes harcolni. Azt gondoltuk, hogy a kormányba legalább egy rendes magyar ember is bekerül. Sajnos tévedtünk.

November 2. jelentések: Újabb szovjet csapatmozgásokat jelentettek a keleti határról. Pénteken délelőtt Záhonynál két páncélvonat jött át a határon. Az egyik szerelvény katonasága szétszéledt, a másik csoport az állomást tartja megszállva. A MÁV igazgatósága jelentette, hogy a szovjet vasutasok átvették a záhonyi vasútállomást. Kisvárdára sok új szovjet páncélos egység jött be a határról. Debrecenből jelentik, szovjet tankok gyalogsággal együtt állandóan jönnek a főúton és Budapest felé tartanak. Szolnokról jelentik, sok harckocsi és páncélkocsi érkezett gyalogsággal a Tiszántúlról. Gyöngyösről jelentik, Halmajugra

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

113

községnél nagyobb szovjet páncélos osztag állomásozik, a csapatok egyes részei beásták magukat. Nagyréde környékén szovjet tankok táboroznak.

November 3. jelentések: Szolnokon több mint száz újabb szovjet tank vonul Budapest felé. Pécsre több szovjet páncélos érkezett. A megyei munkások nemzeti tanácsának megbízásából parlamenterek mentek Pécsről a szovjet csapatok elé, tiltakozva a szovjet csapatok ellen. A szovjet páncélosok parancsnoka kijelentette, hogy békés szándékkal jönnek Pécsre, és nem avatkoznak be a város ügyeibe. Debrecen város körül van véve szovjet csapatokkal, tankokkal. A Gábor Áron laktanyát elfoglalták az oroszok, az ott lévő magyar katonákat szélnek eresztették. Beregsuránynál reggel nagyobb szovjet csapat állomásozott, majd megindultak a határról, és egész nap sötétedésig jöttek befelé. Egy részük Nyíregyházán keresztül Debrecen felé, másik részük Miskolc felé vonult. A Magyar Honvédség nagy része szétzüllve szabadságolta magát, elhagyta a laktanyát, mielőtt a szovjet katonák odaértek. A civil fegyveres ellenállóközpontokat a kommunista katonatisztek züllesztettek szét. Nem kellett, hogy szovjet csapatok semmisítsék meg a forradalmat, megtették azt helyettük a Szovjetunióban kiképzett katonatisztek, a magyarságukból kivetkőzött kommunisták, Márton András ezredes és elvtársai. Nem volt szükség a második szovjet támadásra. Kár volt a halottakért, sebesültekért, a benzinért, a lövedékért.

A pesti srácok megmutatták, hogy lehet győzni. Megtették azt, amit nagy haderők nem mertek megtenni, szembeszálltak a szovjet tankokkal. Tudtuk, hogy Magyarországot elözönlötték a szovjet csapatok, minden fontos gócpontot megszálltak. Egyik bajtársunk levelet írt egy szovjet őrnagyhoz, amit érdemes idézni:

Levél egy szovjet őrnagyhoz Nem tudom, hogyan szólítsalak. Szeretnélek barátomnak mondani, de nem tehetem: kegyetlen, gyilkos hazugságok ellenfelekké tettek minket. S míg ezekkel a hazugságokkal végleg le nem számolunk, ellenfelek is maradunk.

Emlékszel talán rám, hiszen többször is találkoztál gépkocsinkkal. Sebesülteket kerestünk és mindig odarohantunk, ahonnan ágyúszót (a ti ágyúitok szavát) hallottunk, hogy összeszedjük azokat a honfitársainkat, akiket a ti fegyvereitek tettek nyomorékká, s hogy kórházba vigyük a ti sebesültjeiteket is, katonákat, akiket azért küldtek ellenünk, hogy hernyótalpas szörnyetegek hátán újra letiporják annyiszor megtaposott reményünket, szabadságvágyunkat.

Emlékszel, akkor azt mondtam neked, hogy menjetek haza Moszkvába, s éljetek békén ott, minket pedig hagyjatok békén, szabadon élni a mi városunkban, a mi Budapestünkön. Te azt válaszoltad, hogy ha ti nem vagytok itt, akkor jön helyettetek Horthy, jönnek a gyárosok, a földesurak, a fasiszták. Hát nem vetted észre, hogy ebben a városban egyedül vagytok? Hogy maroknyi gazemberen és érdemtelenül szerzett pozícióját féltő, tehetségtelen szélkakasokon

114

A forradalom első bukása

kívül senki sincs mellettetek? Nem vetted észre, hogy katonáid reszketnek a félelemtől, és talán éppen ezért ágyúzzák szét egyetlen puskalövésre is házainkat? Nem láttad, hogy ez is hiábavaló? Hogy hiába pusztítják el otthonainkat tankjaitok, ágyúitok nem bírnak a géppisztollyal, puskával, benzinpalackkal felfegyverzett gyerekekkel?

Téged arra tanítottak, hogy a nép ügye, az életéért, igazságért, szabadságért felkelt nép ügye szent. Hiszen nektek is volt októberetek, ti is védtetek hazátokat az idegen hódítók ellen.

Miféle hazugságok tudták elhitetni veled, hogy a felkelt proli gyerekek és diákok tőkésekért és földbirtokosokért áldozzák életüket? Azt hiszed, hogy azok a hősök, akik ilyen halálmegvetően harcoltak, megtűrnék azt, hogy valaki – akárki – ismét a nyakukba üljön?

Mi most nemcsak az ÁVH-sok és a ti fegyvereseitek igáját rázzuk le magunkról, de lerázzuk azt az igát is, amely szellemünket, gondolkodásunkat bénította meg. Nem tűrjük, hogy bárki is szabadságot prédikálva kösse ismét gúzsba testünket, lelkünket. Tőled, tőletek csak azt kérjük, követeljük, most menjetek haza. És gondolkozzatok! Hiszen ha az erőszak és a hazugságok köztünk meredő falát eltakarítjuk, még lehetünk barátok. Nemcsak szavakban, de őszintén, becsületesen. Most ellenfelek vagyunk – tőletek függ, hogy meddig. Nágai Gyula.

Nem valószínű, hogy a szovjet őrnagy megkapta a levelet. A Kreml urai döntöttek, nekik nem számított az ártatlanok élete, nekik a kommunizmus megmentése volt fontos. Ezért jöttek ezrével a szovjet tankok és százezrével a katonák. Akkor még nem tudták, hogy 25 év múlva megszűnik a kommunizmus, ami magyar forradalmárok véráldozata nélkül nem történt volna meg. Ezt kellene megértetni a világ népével.

Harcképtelen szovjet tank

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

115

A forradalom második bukása Jönnek a szovjet tankok

Beláthatatlan a szovjet tankok vége

Eltapossuk a szabadságért küzdő embereket

Október 30-án a Kremlben nagy vita után a Szovjetunió Kommunista Párt Központi Bizottsága (SZKP KB) elfogadta a magyar kormány egyezségét a forradalmárokkal, azzal a feltétellel, hogy Nagy Imre egy stabil kormányt alakít és rendet teremt az országban. Ez csak akkor érvényes, ha további forradalmi követelést nem fogadnak el.

Hruscsov kijelentette, hogy a szovjet csapatok kivonulását követelés ellenséges akciót jelent. Hruscsov kérte a Presidiumot, hogy ideiglenesen vessék el a katonai beavatkozást. Ajánlotta, hogy adjanak ki egy nyilatkozatot, hogy radikális változás lesz a Szovjetunió és a népi demokrácia országai között.

A Nagy Imre-kormány elvesztette uralmát a katonaság fölött, melynek egy része csatlakozott a felkelőkhöz. Ugyancsak elvesztette uralmát a sajtó és a rádió fölött, melyek a forradalmárok szócsövei lettek és szabad választást, többpártrendszert követeltek. A Kreml urai a hű magyar elvtársaik által voltak informálva, akik jelentették, hogy az elfogott szovjet katonákat brutálisan agyonverik a felkelők, kommunistákat pedig fákra akasztanak. Mutogatták a külföldi újságokban közölt Köztársaság téren felakasztott ÁVH-sok képeit. Majd elmondták, hogy a Nagy Imre-kormány tehetetlen, a fasiszták átveszik az uralmat, és ezt a Szovjetuniónak kötelessége megakadályozni.

A Budapesten tartózkodó Mikoján jelentette, hogy békés úton lehetetlen véget vetni a forradalomnak, és ajánlotta, hogy Konyev elvtárs, a Varsói Szerződés katonai parancsnoka azonnal menjen Magyarországra. Ilyen híreket kapott a SZKP KB Presidium, majd azt tetézte a felderítő jelentés, hogy Bécs környékén teherszállító repülők állomásoznak. Ezt a Kreml urai úgy vették, hogy a Nyugat beavatkozásra készül. Ezt bebizonyították Szueznél, hogy egyik napról a másikra harcolnak az érdekükért. Eisenhower kijelentése, hogy az USA nem úgy tekint a csatlós államok függetlenségére, hogy jövőbeli katonai szövetségesek lehetnek, nem volt biztosíték a nem beavatkozásra. Tehát minél előbb megoldást kellett találni.

116

A forradalom második bukása

Október 31-én újra összeült a SZKP KB. Az előző napi események után biztosra vették, hogy a kommunista uralom Magyarországon megszűnik, ha a szovjet nem ad azonnali segítséget. Magyarország elszakadása a szovjet tömbtől elfogadhatatlan volt a Kreml urai részére több okból kifolyólag. 1) A Sztálin-ellenesség megszűnne, a nép a jelenlegi diktátorok ellen küzdene. 2) A Sztálin-ellenesek, akik ma magas pozíciókban vannak, elvesztették volna állásukat. 3) Vádolnák a Kreml urait, hogy engedték az imperialistákat terjeszkedni a Szovjetunió határáig. 4) Ha Magyarország független lesz, a többi csatlós államok is követni fogják példájukat. Hruscsov félt, hogy Berija sorsára jut gyengesége miatt, tehát bejelentette az újabb katonai támadást. Új kormányt kell alakítani és egy bizottságot, amely leírja a kormány programját. Ezt elfogadta a Presidium. Ezután Hruscsov Gomulkával tárgyalt, aki beleegyezett a tervbe. Majd Bukarestbe ment Ceausescuhoz, aki segítséget is ajánlott a támadásra. Ezután Brioni szigeten tárgyalt Titóval. Tito nem ellenezte az újabb tervet, mivel félt, hogy hasonló helyzet alakulhat Jugoszláviában is. Megegyeztek, hogy Kádár lesz az új kormányfő, Nagy Imrének és társainak menedékjogot biztosítanak a Jugoszláv Követségen. A kínai delegáció is helyeselte és támogatta a támadást. Moszkvában eldőlt Magyarország sorsa.

November 3-án az újabb politikai pártok követelésére újabb kormányváltozás volt.

Bibó István a Parasztpárt, Szabó István a Kisgazdapárt, Farkas Ferenc a Petőfi Párt, Kelemen Gyula és Fisher József a Szociáldemokrata Párt képviseletében került a kormányba. Ez nem sokat változtatott az ország helyzetén. Nem valószínű, hogy volt Magyarországon olyan ember, aki meg tudta volna nevezni az utóbbi tíz napon, hogy kik vannak a kormányban. Érezhető volt, hogy a Parlamentben nagy a fejetlenség, nem várhattunk onnan gyors és megfelelő megoldást.

A „hírközpontban” latolgattuk a helyzetet. A nép már unta az álmatlan éjszakákat, a nappali durrogást, otthon tartózkodást, az élelembeszerzéssel is bajok voltak. Hideg, esős idők voltak. Valami megoldást kellene találni. B. János megszólalt, hogy most úgy kellene tenni, mintha nem történt volna semmi. Tegnap több Munkástanács bejelentette, hogy megszüntetik a sztrájkot. Menjen mindenki vissza a munkahelyére, a fegyveresek tartsák be a tűzszünetet, így nem lesz ok, hogy a szovjetek támadást indítsanak a békésen dolgozó lakosság ellen. Éljen Jancsi, igaza van, H. Laci a fülét húzgálta. Ne vicceljetek, szólt újra János, vegyétek a telefont és lázítsatok fel az illetékeseket, hogy ezt szervezzék meg. Nem kellett kétszer mondani, minden telefon el lett foglalva. Sokan helyeselték a tervet, és úgy volt, hogy hétfőn mindenütt megkezdik a munkát. Késő volt, ígértem, hogy kimegyek a családhoz, jó munkát kívántam, otthagytam a fáradhatatlan csoportot, és kimentem Zuglóba.

November 4. Még sötét volt, jól megrázhatott az apósom, mert felébredtem. Itt vannak az oroszok – mondta elcsukló hangon. Már mindenki lábon volt, készültek a szomszéd emeletes házak pincéjébe. A Kerepesi útról lehetett hallani a sok tank dübörgését,

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

117

majd a közeli 3 emeletes ház tetején robbant a tank ágyúlövedéke. A repeszszilánkok súlyosan megsebesítettek egy gyereket, véresen vitték a kórházba, nem tudom, életben maradt-e. A tankok után jöttek a csapatszállító páncélosok, utánpótlást szállító teherkocsik. A II. világháborúban nem volt ily számos szovjet tankfelvonulás Budapest ostrománál. Ezzel a túlerővel nem érdemes szembeszállni – jegyezte meg apósom. Fél hat körül a Kossuth rádió közvetítette Nagy Imre közlését: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

A közlemény meglepett mindenkit. Azt tudtuk, hogy a szovjet csapatok megszállták az országot. A laktanyákat elfoglalták, a katonaságot lefegyverezték. Nem voltak csapataink, akik harcban álltak volna. Nehéz eldönteni, hogy mi lett volna a jobb megoldás. Később erről beszélgettünk a hírközpontban, és az volt az általános vélemény, hogy Nagy Imre megakadályozhatta volna a további vérontást, rombolást, ha ismerteti a néppel a valós helyzetet, hogy a szovjet túlerővel ne szálljon szembe senki. Ismeretes, hogy Moszkvában szóba került, Nagy Imre is benne lesz az új kormányban. Sajnos a magyar kormány nem talált megoldást a szovjet támadás ellen, akik lőtték Budapestet, hatásosabb tankokkal, ágyúkkal, mint 1945-ben. Nem volt kímélet, gyerek, asszony, fiatal, idős ember, lakóház, kórház, templom, iskola.

Nagy Imre és közeli elvtársai ekkor már a Jugoszláv Követségen voltak. Az ártatlan nép nem tudott hova menekülni. A népi demokratikus testvéri népek nem adtak segítséget, a kapitalistáktól nem is várhattunk. Egyedül az Istentől reméltünk kegyelmet, de mivel az ateista kommunisták uralták az országot, az Isten is elfordult tőlünk. Reménytelen volt a helyzetünk, ki voltunk szolgáltatva a „dicső vörös” hadseregnek és a Moszkvából küldött kommunista vezetőknek.

Hat óra körül Ungvárról közvetítette a rádió Kádár János üzenetét, hogy megalakult a Magyar Forradalmi Munkás és Parasztkormány. Az október 23-iki felkelés fasiszta forradalommá változott, szükséges volt az új szovjet csapatokat hívni a leverésükre. Kádár amnesztiát ígért azoknak, akik a nemzeti érdekekért harcoltak. Ha helyreáll a rend, megkezdik a tárgyalást a szovjet csapatok kivonulásáról. Ezek után világos volt, hogy a kommunisták nem törődnek azzal, mennyi véráldozatot, rombolást, pusztítást okoznak a szovjet csapatok.

118

A forradalom második bukása

Nem tankokra, autóbuszra vártak az emberek

Elhagyott harctér

Az október 24-én hazánkban riadóztatott 5 szovjet hadosztály létszáma 31 500 katona volt. Felszereltségük 1130 harckocsi és önjáró löveg, 615 tüzérségi löveg és aknavető, 185 légvédelmi löveg, 380 páncélozott jármű és 3930 gépkocsi volt. Ezenkívül 159 vadászrepülő és 122 bombázó várt bevetési parancsra. Október 28. után folyamatosan özönlött be hazánkba a szovjet haderő, és 17 hadosztály érkezett. A jelentések szerint közel 200 ezer szovjet katona, 4600 tank, és több száz harci gép és szállítójármű vett részt a forradalom leverésében. Ezzel szemben a magyar légierő nem vett részt a forradalomban. A tankoknak száma, melyek ideig-óráig beavatkozott a forradalomban, nem valószínű, hogy elérte a százat. A hivatásos magyar katonáknak megparancsolták, hogy ne lőjenek a szovjetekre. Nem is volt katonai ellenállás a szovjet csapatok ellen. A történelem folyamán egyedülálló, hogy minden előkészület nélkül, megfelelő fegyverek nélkül, fiatal gyerekek szembeszálltak a fent említett túlerővel és nehéz páncélosokat tettek harcképtelenné. Nem rajtuk múlott, hogy nem tudták kivívni nemzetünk függetlenségét.

Nem sok idő volt a gondolkozásra, leköltöztettük a családot a pincébe. Én a mellékutcákon próbáltam hazamenni a Rákóczi útra. Sokfelől tehetett hallani az ágyúdörgéseket. Legközelebb a Keleti pályaudvar felől, ezt próbáltam kikerülni. Az Aréna út és a Thököly út kereszteződésénél egy orosz tankot láttam az utcai WC-nél a járdán. Csak civileket láttam a környéken, gondoltam, biztonságos arra menni. Odaérve láttam, hogy az első emeleti ablakban egy golyószóró van irányítva a Baross tér felé. Kérdeztem az egyik fegyverest, mi történt a tankkal. – Az Aréna útról jött – mondta a fiatal fegyveres –, sorozatokat lőtt vaktában géppuskájával. Integettünk nekik, s egyik bajtársunk mondta nekik oroszul, hogy tűzszünet van, ne lőjenek. A katonák leugráltak a tankról, majd kijött a parancsnokuk és kiabálta, hogy lőjenek minket. Ezt mi nem vártuk meg, gyorsabbak voltunk lelőttük őket. Most itt van a tank, keresünk vezetőt bele, jó állapotban van.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

119

Nem sokat időztem, mondtam a fiatal fegyvereseknek, hogy vigyázzanak, mert sok tank jön a Fehér út felől és lőnek, mint a bolondok. – Majd elkapjuk a hátsó felüket, csak jöjjenek ide – mondta nevetve az egyik fiatal harcos.

A Péterfy Sándor utcán folytattam utamat. Kevesen jártak az utcákon, az emberek a kapualjakba húzódtak. Közelből, távolból ágyúlövéseket, robbanásokat lehetett hallani, majd azokat kiegészítette a gépfegyver- és géppisztolysorozat, ami félelmetessé tette a környéket. A környéken szovjet tankok cirkáltak, időnként vaktában lőttek, megfélemlítették a környék lakóit. A fegyveresek a kapualjakban voltak, de nem lőttek vissza.

Sokszor 20-30 percig kellett várnom a lövöldözés miatt, hogy 2-3 utcáig tovább jussak.

Az egyik utcasarok felé közeledve túl csendesnek tűnt fel a környék. Na, végre – gondoltam, haladhatok tovább. Kilépve az épület mögül, láttam, hogy egy szovjet tank áll az utca közepén, nyitott tetővel, lövésre készen. Már késő volt visszafordulni. Megállni sem mertem, láttam, hogy a lövész megmozdul, elfordítottam a fejemet, gondoltam, itt a vég, de lassan folytattam az utamat. Átértem a másik oldalra, fellélegeztem, hogy ezt is megúsztam. A közeli kapualjakban lévő fegyveresek kérdezték, hogy mertem átjönni. Nem tudtam, hogy ott tank van, válaszoltam most már nyugodtan. Lassan elértem a Körútra. Borzalmas látvány fogadott. Eszembe jutott 1945 januárja. Akkor hideg és hó volt. A Körút magyar civilek, katonák, német és orosz katonák temetője volt. Most a szovjet tankok temetője lett. 1945-ben azt mondták, hogy felszabadítani jött a dicső szovjet hadsereg a náci és fasiszta elnyomóktól. De most mit akarnak azzal a sok tankkal, béke van, miért lövik a házakat s embereket?

Vajon kinek s minek az érdeke ez a rombolás? Miért nem tudunk mi úgy élni, mint más nemzetek, szabadon, békében? – tűnődtem magamban. A Körút környékén felerősödtek a lövések, süvítettek a kisebb-nagyobb golyók, ártatlan embereknek oltották ki életét. Itt jobb volt átszaladni a másik oldalra. Sikerült. A Dohány utcában folytattam utamat. A Klauzál utcán kimentem a Rákóczi útra. Az is hasonlított a Körútra, harckocsironcsok, tető, üvegcserepek mindenhol. A Keleti felől sötét füst borította el a házakat.

Robbanásokat lehetett hallani mindenfelől. Itt már ismerős fegyveresekkel találkoztam. Kérdeztem, mi történt itt.

– Nem látod, nézz széjjel, a szovjet csapatok kivonulnak Budapestről, de úgy látszik, hogy előbb lerombolnak mindent. – A másik közbeszólt: – Ez a Nagy Imre-kormány bemutatkozása, a szovjet tankokban ÁVH-sok is vannak, ők mondják meg, hogy hová kell lőni. Ők otthon vannak, mi pedig mehetünk világgá. Itt mi csak rabok lehetünk, ha ezt élve megússzuk. Kár a benzinért, a Nagy Imre-kormány elintézte, hogy marad minden úgy, ahogy volt. A tankok addig lőnek, míg egy ellenálló van. Vége a forradalomnak, vége mindennek.

Nem tudtam, mit szóljak hozzá, lehangoltan mentem haza.

120

A forradalom második bukása

A kapualjban fegyveresek voltak, szidtak, káromoltak mindenkit. Becsaptak minket, Nagy Imre tűzszünetet hirdetett. Ez a tűzszünet? A forradalmárok tegyék le a fegyvert, majd a Nemzetőrség és a magyar katonaság rendet teremt. Ez a rend? Hol vannak a Nemzetőrök, hol vannak a katonák, de hol van Nagy Imre, hogy megnézze, hogyan vonulnak ki a szovjet csapatok Budapestről. Nagy Imre addig bolondította a népet, hogy a szovjet csapatok kivonulnak az országból, amíg azok minden fontos gócpontot meg nem szálltak, és a kaszárnyákból kikergették a magyar katonákat. Most már nyugodtan jöhettek a szovjetek Budapestre, ha kedvük van, a Parlamentbe is. Jöttek is, mint a hangyák, dörögtek az ágyúk, jöttek a tankok ezerszámra. Lőtték a Rókus-kápolnát, a Rókus Kórházat, a Divatcsarnokot és a házakat, mintha azok lennének a fasiszták.

Ezt a látványt meg kellett volna tartani a turistáknak

Lerombolt Rókus-kápolna

A fegyveresek nem a szovjet katonákat okolták, hanem a Nagy Imre-kormányt az új támadásért. Ezek nem magyarok, ezeknek nem számít a magyar vér, az ártatlan halottak, mondta az egyik fegyveres. Hol van a világon egy olyan ország, amelynek vezetői idegen katonákat hívnak be, hogy megsemmisítsék a szabadságot, jobb életet követelőket? Nagy volt az elkeseredés, de nagyobb volt a felháborodás Nagy Imre bejelentése miatt. „– Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” – ismételte meg az egyik fegyveres Nagy Imre közlését. – Hazugság! – majd egy sorozatot lőtt a levegőbe a davaj-gitárból mérgében.

Nagy Imre közlését különböző véleménnyel értékelték az emberek. Elvtársai szerint nagyon helyes, történelmi jelentőségű volt, és vastapsot érdemel érte. A magyar érzésű emberek úgy véleményezték, hogy az egy újabb szembeköpés volt a magyarságnak, egy pofon a felkelőknek, hazugság, félrevezetése ország-világnak. Hol voltak a csapataink, akik harcban álltak? Sehol. Helyén volt a kormány? Tudjuk, hogy nem, még Nagy Imre sem, mert a kormány helye nem a Jugoszláv Követségen van. Tehát Nagy Imre üzenete egy nagyfokú hazugság volt, ami sok fiatal gyerek életébe került, akik hittek Nagy Imrének és ellenálltak a több százszoros túlerővel szemben, és meghaltak.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

121

Nem az lett volna a jobbik megoldás, hogy Nagy Imre felhívja Hruscsovot, hogy tovaris, az Isten szerelmére, mondd meg Konyev elvtársnak, hogy adja ki a parancsot, ne lőjenek, elvégre tűzszünet van? Hruscsovot valószínű megütötte volna az „Isten” szó és visszakérdezte volna, hogy az ki, hány hadosztálya van. Nincs annak egy sem, bocs az elszólásért, mi kommunisták tudjuk, hogy nincs Isten, de csapataid lövik Budapestet. Nincsenek itt fasiszták, nácik, még Isten sincs, nem kell félni tőle, erős alapokon áll itt a népi demokrácia.

A fasisztáknak, náciknak kiirtottuk a magvát is, az Istent pedig a békepapok intézik el, s hátat fordított az országnak. Marxot és Lenint fogják tanítani a szószékről, tehát nincs szükség a lövöldözésekre. Én is megmondtam a csapatainknak, hogy álljanak harcba, de ne lőjenek. Ha valamit ellenetek tettem, azért vállalom a felelősséget, intézzetek el úgy, mint Rajk Lacit, majd szobrot emelnek nekünk, de ne rombolják le a várost és gyilkolják le az ártatlanokat.

Valószínű, hogy ezek után Hruscsovnak meglágyult volna a szíve, és parancsot adott volna Konyevnek, hogy tüzet szüntess. Kár, hogy ez nem jutott Nagy Imre eszébe, sok ártatlan életet megmentett volna, s a várost sem rombolták volna le a fasiszták elnyomása alól a testvér szovjet katonák.

Iharossal sikerült beszélni, mondta, hogy a történtek után nincs itthon maradása, mégis elmegy az olimpiára. Busszal megy Domján Árpáddal Prágába az olimpikonok után. Mondtam, hogy én is mennék, vigyen magával. Ha beférsz a hátizsákomba, elviszlek – mondta, majd „vigyázz magadra”, jó sikert kívánva elbúcsúztunk. Elkeseredve mentem fel a 4-ik emeleten lévő lakásba. Ágyúk dörgését, lövedékek robbanását lehetett hallani a környéken. Tudtam, hogy a negyedik emelet nem biztonságos. 1945-ben a bombákat megúsztuk a közelben lévő gettó miatt, de ágyúbelövést nem. Túl fáradt voltam, nem volt kedvem lemenni a pincébe, ott nem volt alvóhely, és nagy szükségem volt az alvásra. Villanás, dörgés, robbanás közelből, távolból, de nem törődtem vele, elaludtam.

November 5. Korán ébredtem, de álmosan. Nem tudtam visszafeküdni az ágyúdörgés és robbanások miatt. Gondoltam, elmegyek Lovászékhoz, ők biztosan a pincében várják a csaták végét. Közben reméltem, hogy a Corvin köz és a Kilián laktanya újra visszaverte a szovjet támadást. Biztonság miatt fegyvert, kézigránátot nem vittem magammal. Akkor már sokan eldobálták fegyvereiket, látszott, hogy most már az nem használ. A Szentkirályi utcán mentem a Baross utca felé. Civilek, főleg fiatalok jártak az utcákon főleg kíváncsiságból, vagy fontos dolguk miatt. Talán a haza nem térő pesti srácokat keresték. Egy közeli lövedék becsapódására kapuk aljába húzódtak, nem gondolták, hogy már késő, ők már azt megúszták. A Baross utcához érve már látszottak a harcok nyomai. Autóroncsok, tetőcserepek, ablaküvegdarabok borították a járdát. A Mária utcán folytattam utamat az Üllői út felé. Ott már láttam ruszki gyalogosokat, amint libasorban, közel egymáshoz a húzódva mentek az Üllői út felé. Az utcán civilek is vol-

122

A forradalom második bukása

tak, tehát nem tartottam veszélyesnek a továbbhaladást. Meglepett a ruszki gyalogság.

Vajon tudták előre, hogy nem fogják lőni őket, vagy nem kaptak katonai kiképzést egy háborúra? Ugyanis a kapuk zárva voltak, tank nem volt a közelben, semmi védettségük nem volt. A szemben lévő házak ablakából az egész csapatot könnyen le lehetett volna lőni. De a magyar ember erre nem is lett volna hajlandó. Nekünk nagyobb ellenségeink voltak a magyar kommunista vezetők és az őket védelmező ÁVH-sok, mint a szerencsétlen szovjet katonák, akik kényszer hatására jöttek ellenünk. Szánalomra méltók voltak, ahogy görnyedve haladtak előre az ismeretlen cél felé.

Az Üllői úthoz érve borzalmas látvány fogadott. Por, füst, kiabálás: jönnek megint a tankok! Már nem is kellett kiabálni, a Kálvin tér felől jöttek és gépágyú lövésekkel és gépfegyver sorozatokkal mutatkoztak be. Aki tudott, a kapuk alá bújt a lövések elől.

Majd az Üllői útról egy 12-14 éves fiút hoztak a Mária utcába, hogy védve legyen a lövésektől. Mindkét lábából és jobb karjából folyt a vér. Valahonnan előkerült egy nyugágy, ráfektettük, és négyen szaladtunk vele a Vas utcai rendelőbe. Ott azonnal körülvették az orvosok, remélem, életben maradt. Lehangoltan és fáradtan hagytam el a rendelőt. Nem hiszem, hogy a fiú fegyveres volt. Az Üllői úton akkor nem lőtte senki a tankokat. Nem volt kedvünk a kérdezősködésekre, rohantunk, hogy minél előbb segítsenek a sebesültön.

Nem volt kedvem hazamenni a 4. emeletre, gondoltam, bemegyek az Ipartervbe, ott megtudom a híreket, hogy mi történt máshol. A Rákóczi úton, Múzeum körúton szovjet tankok rohangáltak fel s le, időnként megálltak és lőttek messze vaktában. Úgy tűnt, mintha mutatni akarnák, hogy lőni is tudnak. Sajnos sok ház volt a lövés útjában és sok ártatlan ember halálát okozta az esztelen lövöldözés.

Az Ipartervben letört volt a hangulat. Kérdezték, honnan jövök, mit láttam-hallottam. Röviden elmondtam az eseményeket. A ruszkik túlerőben vannak, rengeteg a tank, lőnek mindent, a gyalogság jön utánuk, nincs ellenük védekezés, reménytelen a helyzet.

– De mi van máshol? – kérdeztem.

– Ugyanaz van mindenhol, sok a ruszki tank és gyalogsággal megerősítve. Nincs sehol szervezett magyar katonai ellenállás, Imre bácsi most is becsapta a népet – mondta dühösen K. Laci.

– Látszik, hogy nincs s nem is volt kormányunk, ami volt, azt ruszkik irányították – jegyezte meg H. Béla.

A jelentéseket összegezve megállapítottuk, hogy a Nagy Imre-kormány és a katonaság megbízhatatlan, félrevezeti a népet. A tény: a szovjet csapatok már november 3-án este teljesen körülzárták Budapestet. November 4-én hajnali 3 órakor elindultak a Soroksári és a Váci úton, két részre osztották a várost, minden hidat lezártak lövés nélkül. Ezt nem közölték a lakossággal. A tankok átmentek Budára, és a Budaörsi úton lévő laktanyát foglalták el fél 5 körül. Ott dördült el az első lövés, majd elkezdődött a város ágyúzása és a tankok támadása. Lőttek vaktában, nem számított, hogy kit vagy mit ér a lövedék.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

A szétlőtt Divatcsarnok romjai

123

Harcképtelen szovjet tank

Ezt az új szovjet támadást úgy a magyar kormánynak, mint a magyar katonai vezetőknek tudniuk kellett. Legalább annyi becsületük lehetett volna, hogy értesítsék a lakosságot, hogy keressenek védelmet az óvóhelyeken. Példa volt erre az átkozott Horthy-rendszer, amikor szirénák jelezték, hogy idegen repülő átjött a határon és mindenki menjen az óvóhelyre. Sajnos a magyar kommunista vezetőknek nem volt fontos a magyar ember élete, hogy figyelmeztessék őket a veszélyre.

A telefonok foglaltak voltak, jöttek a hírek: Soroksáron civil fegyveresek egy ideig feltartóztatták a szovjet támadást, de a túlerő és a nagy veszteség miatt kénytelenek voltak elhagyni harci állásaikat. A Keleti pályaudvar környékén, a VIII. és a IX. kerületben folytatódik az ellenállás, de ott is sok a sebesülés, nincs megfelelő fegyver az új T-54 szovjet tankok ellen, amit követnek a gyalogosok, mint a hangyák. Heves harcok folytak a Boráros térnél, a Móricz Zsigmond körtéren, a Corvin mozi környékén, Csepelen, Kőbányán, a Széna térnél, a Moszkva térnél és a Dob utcában. Vidéken Dunapenteléről, Pécsről, Keszthelyről, Tatabányáról, Szekszárdról, Miskolcról, Hatvanból, Sátoraljaújhelyről és Debrecenből jelentettek ellenállást. Ugyanakkor a honvédség Szovjetunióban képzett vezetői mindent megtettek, hogy a laktanyákban lévő katonaság ne lője a szovjet csapatokat. Eldőlt minden, ezt a forradalmat is elvesztettük, nem a szovjet túlerő miatt, hanem a magyar kommunista kormány és katonai vezetők miatt. Késő délután volt, a kijárási tilalom előtt igyekeztem Zuglóba a családhoz.

Másnap Lovászékhoz mentem, mint előzőleg írtam, ők a Corvin mozival szemben laktak, meg akartam tudni, mi történt velük. A lövöldözés már megszokott volt, az emberek csak akkor mentek a kapuk alá, ha a közelben volt a becsapódás vagy a lövöldözés. A József körút borzalmas látványt nyújtott. Nagyobb rombolás volt ott, mint a II. világháborúban.

Akkor főleg repülők dobták le gyilkos bombáikat a városra, majd továbbszálltak.

Most tankok, páncélautók lőtték a házakat, s úgy tűnt, hogy a pusztításba ők is belepusztultak. Kiégett roncsaik borították a körutat, halott szovjet katonák mésszel leöntve, volt, akin átment a páncélos, még a csontjai is laposra voltak zúzva. Nem maguktól robbantak, égtek ki a tankok, sok magyar életét áldozta, hogy ne igázza le újra a Szovjetunió

124

A forradalom második bukása

Magyarországot. Sokan benzines üveggel rontottak a tankokra, gyújtották és robbantották fel életük feláldozásával. A magyar halottakat már elvitték a Körútról, sohasem tudjuk meg, hogy mennyien áldozták életüket egy jobb, független Magyarországért.

Szerencsésen elértem a József körút 83-ba. Három fiatal fegyveres állt a kapuban.

Mondom, hogy Lovászékhoz megyek, engedjenek be. Nincs itt senki, Lovászné elment a rokonaihoz. A konyhájukat érte egy ágyúlövedék. Ő lent volt a pincében, nem történt baja, mondta az egyik fegyveres. Megköszöntem a felvilágosítást, s kérdeztem, mi történt itt, azt gondoltuk, hogy a Corvin köz és a Kilián újra visszaveri a szovjet támadást.

Erre ők kérdeztek, ki vagyok, miért akarom tudni, hogy mi történt. Megmutattam a nemzetőr igazolványt, amit a győriek adtak, a Puskin utcában részt vettem a diákfelvonuláson, majd a Rádiónál voltam addig, míg el nem foglaltuk. Jól van, akkor majd Jancsi elmondja. Beljebb mentünk, s leültünk a lépcsőre.

– Én itt lakom, el sem tudtam volna kerülni a harcokat, de örömmel tettem, amit kellett – kezdte mondókáját Jancsi. – Nem volt itt semmi baj addig, amíg nem jöttek ide a csillagosok, mármint a katonatisztek – parancsolni. 24-e óta jöttek ide kisebb-nagyobb fegyveres csoportok, volt egy vezetőjük, de nem parancsolt senkinek. Mindenki tudta, hogy mit kell tenni. Mikor már elment a tank előttünk, megdobáltuk benzines üveggel, majd elkezdett égni, a benne lévők jöttek ki, de nem tudtak messzire menni, mert mindenhonnan lőtték őket. Amíg jöttek a szovjet tankok, azokkal voltunk elfoglalva, 28-án jöttek a csillagosok, és kezdődött a baj. Ők akarták megmondani, hogy mit s hogyan csináljuk. A főokos Márton András ezredes volt, akit Kovács Laci elküldött a francba. Az annyira pofátlan volt, hogy másnap újra visszajött, és Pongrátz Gergelyt ámította el, ígért neki mindent. Gergely később jött hozzánk, a bátyja, Ödön már itt volt a kezdetnél, ő sokat segített, tudta, hogy mit kell tenni. Gergely is akart hősködni, de minden ros�szul sült el, amihez kezdett. Elment ÁVH-sokat fogni vagy hét fegyveressel, beküldte őket a fodrászüzletbe, s mindegyiket lelőtték az ÁVH-sok. Gergely úgy megijedt, hogy sírógörccsel kórházba kellett vinni.

– Mi történt negyedikén, amikor jöttek az oroszok? – vetettem közbe.

– Akkor már nem volt meg a régi egység, nem volt, aki folytassa a jól bevált taktikát.

A srácok nagy része elhagyta a Corvint.

– Miért volt ez? – kérdeztem.

A csillagosok miatt – válaszolt Jancsi. – Márton András idehozott vagy 12-15 tisztet.

Azok azt mondták, hogy csak 18 éven felülieknek lehet fegyverük. Ez a fegyveresek több mint felére vonatkozott. Sok srác otthagyta a Corvint. Márton ezredes azt mondta, hogy ő nem akar parancsolni, de kell egy parancsnok, fegyverszünet van, és a fegyvereket raktárba kell tartani. Emiatt is sokan elhagyták a Corvint.

Márton mindenáron Pongrátz Gergelyt akarta parancsnoknak. Pongrátz Ödön kezdettől köztünk volt és nagyra becsültük, de Gergellyel sok baj volt. Márton ezredes

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

125

mondta, hogy Pongrátzot válasszák parancsnoknak. Sokan Pongrátz Ödönt értették a név alatt. Márton ezredes november elsején csinált egy röpgyűléshez hasonló választást, és Pongrátz Gergelyt kiáltották ki parancsnoknak. Sokan nem tudták, hogy mi különbség van Pongrátz Ödön és Gergely között. A régi fegyveresek Kovács Ivánnal átköltöztek a Práter utcai iskolába.

– Tudtátok, hogy a ruszkik újra támadni fognak, készültetek rá? – kérdeztem.

Fegyverszünet volt, nem volt szó a ruszkik támadásáról. A csillagosok miatt sokan hazamentek. Márton ezredes tisztjei adták a parancsokat, de nem volt kinek. A fegyveresek tudták, hogy a katonatisztek nem azt akarják, amit mi, és továbbálltak. Harmadikán már Pongrátz Ödön nem volt köztünk. Gergely mondta, hogy hazamegy Pesterzsébetre, én is hazajöttem. Csend volt mindenütt, fáradt voltam, végre aludhattam az ágyamban.

– Tehát nem volt semmi előkészület?

– Nem. Nem volt mire. Úgy volt, hogy hétfőn mindenki megy dolgozni. Ha egy kis eszük van a ruszkiknak, nem lövöldöznek, hanem csendben jönnek, a fegyveresek fáradtak voltak, és mindenki aludt. A robbanásokra ébredtek fel az emberek. Engem felébresztett a mutti, hogy menjünk le a pincébe. Én átszaladtam a mozihoz, akkor már egy pár ember ide-oda futkosott. Jönnek az oroszok – kiabáltuk. Felkelt mindenki, de kevesen voltunk. A csillagosok eltűntek, még mutatóba sem maradt egy se belőlük. De az új parancsnokot, Pongrátzot sem láttam sehol, gondoltam, hogy úgy tett, mint én, elaludt. Nemsokára megjelentek a szovjet tankok. Úgy éreztük, hogy a csillagosok elárultak minket, mert egy szovjet tank az Üllői út és a Kisfaludy utca sarkára állt, és tűz alatt tartotta azt a Práter utcáig, majd egy másik az Üllői út és a Körút kereszteződésénél állt, és belőttek a Corvin közbe. Ez váratlanul történt, mi el voltunk szigetelve. Kilátástalan volt a helyzet, a kézifegyverek, benzines palackok nem értek semmit a messzire álló tankok ellen. Behúzódtunk az épület védett helyeire és a pincébe a tankágyúk lövöldözése miatt. Volt egy 55-ös páncéltörő, ami azelőtt jól bevált, azzal akarta a falábú százados két társával elhallgattatni a Kisfaludy utcánál lévő tankot.

Sebesült orosz katonát visznek a segélyhelyre

Harcképtelen szovjet tankok

126

A forradalom második bukása

Sajnos nem volt szerencséjük, a tankból meglátták a mozgást, és odalőttek a sarokra. Mindhármukat a repeszek találták el. A falábú századost és egyik társát oly sok repesz érte, hogy elvéreztek. Ez mindenkit megviselt, a százados volt a Corvin köziek legaktívabb harcosa, aki több páncélost semmisített meg. Mi nem értünk el semmit, a Körúton lévő fegyveresek tudták a ruszkikat visszaverni, akik 10 óra után elhagyták a környéket.

– A corvinisták nem értek el semmit? – vetettem közbe.

– Nem lehetett kimenni. A ruszkik állandóan lőttek. Így is volt 18 halott és több mint 30 sebesült. A Corvin közieket szétverték a csillagosok és a rangért harcoló parancsnok.

Negyedikén nem olyan volt a corvinisták ellenállása, mint azelőtt.

– Hát mégis mi történt? – kérdeztem.

– Szerencsére a Práter utcaiak kilőtték a tankot, ami az Üllői út sarkán volt. A tankok tűz alatt tartották a Corvin közt a Körútról és az Üllői útról. A gyalogság akkor még nem támadt. Mi védett helyekre és a pincében kerestünk menedéket a lövések elől. Nekünk nem volt mivel visszalőni. Majd a tankok elmentek. Akkor láttuk, hogy mily kárt okoztak a környéken. A nagy támadást vasárnap késő délután kaptuk, akkor a Körúti házakban helyezkedtünk el, onnan lehetett használni a benzines palackokat, attól erősebb fegyverünk már nem volt. Égett az aszfalt is a benzintől, a tankok próbálták kikerülni a lángokat, három ott maradt, a menekülő katonáknak nem volt kegyelem. Minek jöttek ide? Besötétedéskor elmentek a tankok, jöttek a teherautók a halottakat felszedni. Megjelentek a tiszti járőrök, majd elcsendesedett minden. Kijárási tilalom volt, veszélyes volt az utcán maradni.

– Mi történt ötödikén? – kérdeztem.

– Délután több mint két órát ágyúzták a környéket. Ki sem lehetett menni, behúzódtunk a házak belső részébe. Nagy robbanások voltak a közelben, a környező házak nagy kárt szenvedtek, majd kigyulladt a mozi is. Akkor nem volt sok választás. Volt, aki a pincébe menekült, de a többiek szétszéledtek, otthagyták a helyet. Én egy közeli házban kerestem menedéket, majd sötétedéskor hazajöttem. Reggelre már csak azok maradtak, akik a pincében voltak. Több sebesült volt közöttük, nem volt ellenállás, elfogták őket az ÁVH-sok meg a ruszkik. Nem sokat lehetett megtudni felőlük, mert jött a gyalogság és lezárták a környéket.

– Mi azt gondoltuk, hogy a Kilián és a Corvin közi fegyveresek vissza tudják verni a második támadást is. Majd reméltük, hogy az ENSZ nyomására tűzszünet lesz, és ENSZ-rendőröket küldenek rendfenntartásra – mondtam Jancsinak.

– Ha úgy maradunk, mint 28-a előtt, akkor visszavertük volna a ruszkikat. De jött az ezredes, akivel Pongrátz Gergely lepaktált, és jöttek az ezredes tisztjei is. Akkor megváltozott minden. Akkor azért harcoltak egymással az újonnan jöttek, hogy ki kapjon magasabb rangot a hazugságukért. Akkor már ők voltak a hősök, nem a meghalt srácok. Folytonos viták voltak, hogy ki a nagyobb hős, ki a parancsnok. Aki még csak Pes-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

127

ten sem volt október 24-én, azt mondta, hogy a forradalmat ő kezdte el, ő a fő harcos és a főparancsnok. Ettől elment a harci kedvük a srácoknak. Az új parancsnoknak nagyobb ellensége volt Iván Kovács és Maléter, mint a ruszkik. Az élve maradt ruszkikat őrizetbe vették, de Kovácsot és Malétert ki akarták végezni. A ruszkikkal el tudtunk volna bánni, de ezekkel a rangkórosokkal nehezen.

– Jól mondja Jancsi – szólt közbe a társa –, ezek miatt veszett el a forradalom. A katonatisztek szétzüllesztették a fegyvereseket, élükön az ezredessel. Igaza volt Iván Kovácsnak, aki elküldte a p…-ba, nem tárgyalt vele. Most ez lett az eredménye a magyar katonatisztek segítségének. Biztos megkapják az elvtársaktól a kitüntetést a jól végzett árulásért.

Halott szovjet katonák a Körúton

A második szovjet támadás áldozatai

A tűzszünet is egy csalétek volt. Azt azért rendelte el a kormány, hogy a ruszkik nyugodtan felvonulhassanak a második támadásra. A magyar katonatisztek pontosan felmérték a forradalmárok állásait, milyen fegyverek vannak a birtokukban. Feltérképezték az egész várost, és a szovjet tankokban ők adták az utasításokat. Ha nem a magyar katonatisztek lettek volna, a szovjet meggondolta volna, hogy jöjjenek-e tankokkal a városba, mert látták, hogy az első menetben csak veszteni tudtak. Szomorúan hallgattam a történteket, nem tudtam, mit szóljak hozzá. Itt már nem segít semmi. Érezhető volt szavaikban az elkeseredés, s arra nem volt vigasz. Kértem őket, hogy mondják meg Lovásznénak, ha hazajön, hogy itt voltam, s ha tudok, holnapután újra eljövök. Kezet fogtunk, s lelkileg letörve mentem hazafelé.

A környék borzalmas látvány volt. Átszenvedtem Budapest ostromát, de sehol nem volt olyan rombolás, mint a Corvin köz környékén. Hihetetlen, hogy azokat a nagy páncél szörnyetegeket gyerekek benzinesüvegekkel tették harcképtelenné. Szovjet tankok jártak a Körúton, mintha mutatnák, hogy ők parancsolnak. Civilek már közlekedtek, bukdácsoltak a tankok roncsai és az épülettörmelékek között. Távolról lehetett hallani robbanásokat, de a Körúton már elhallgattak a fegyverek. Újra rabságba kerültünk, nem volt remény, hogy megszabaduljunk a kommunista diktatúrától.

128

A forradalom második bukása

Az egész országban nagy csalódást okozott a szovjetek második támadása. Naponta ezrével menekültek asszonyok, gyerekek s emberek Ausztriába. A sztrájk még tartott, nem volt miért dolgozni, elvesztettük szabadságunkat, hazánkat.

Sohasem fogjuk megtudni, hogy hány emberéletbe került a Nagy Imre-kormány fejetlensége. Ami 1956. október végén és november elején történt Magyarországon, azt egy józan ésszel rendelkező kormány nem engedte volna meg. Volt sokszor és több lehetőség, hogy békés úton megoldják a problémákat. Kezdetben a szovjet vezetők is békés megoldást kerestek. Ők tudták, hogy a fegyveres elnyomás nem hoz megoldást a bajokra. Az ifjúság azért fogott fegyvert, hogy megszüntesse az ÁVH-sok lövöldözését, mivel a kormány nem teljesítette a kötelességét: megvédeni a népet mindenféle támadás ellen.

A szovjeteknek nem volt érdekük nyilvánosságra hozni a halottak számát. Legszívesebben azt mondták volna, hogy ők nem lőttek, a németek gyilkolták le a forradalmárokat úgy, mint a lengyeleket a Katyn erdőben. Vagy ha ez nem hihető, a fasisztákra lehet fogni a gyilkolást, mivel szerintük a szovjet csapatok a magyar népet védték. Ugyanakkor a Kádár-kormánynak sem volt érdeke nyilvánosságra hozni a halottak számát. Mivel ők hívták be másodszor a szovjet csapatokat és nekik köszönhetik, hogy hatalomra jutottak, jobb, ha hallgatnak. A mártírok hozzátartozói féltek megemlíteni is, hogy családtagjuk a forradalomban részt vett és meghalt, mert ők is börtönbüntetést kaptak volna, s rájuk fogták volna, hogy fasisztának, a nép ellenségének nevelték a gyereküket. Tehát nem merték keresni sem az eltűnt fiaikat, testvéreiket. Szomorú, hogy egy nemzet így viselkedik a népük szabadságáért életüket áldozó fiaival.

A szovjet katonai vezetők nem számítottak olyan nagy veszteségre, mint amit a budapesti harcokban szenvedtek el. Először vetették be a modern T-55-ös tankokat, a BTR–40, a BTR–152 csapatszállító teherautókat és a páncélozott utánpótlást szállító járműveket, melyeket a következő háborúra készítettek. Azt gondolták, hogy azokat nem tudják a felkelők Molotov-koktéllal harcképtelenné tenni.

A csapatszállító járművek tető nélküliek voltak s az abban lévőket az emeletekről könnyen lehetett lőni. Ha szervezett ellenállás lett volna, modern páncéltörőkkel felszerelve, meg tudtuk volna akadályozni, hogy a T-55-ös tankok garázdálkodjanak Budapest utcáin. A forradalom vesztese volt a Szovjetunió, mely sohasem tudta kiheverni a magyar forradalomban kapott sebeket, elvesztette hatalmát, megszűnt a kommunizmus, és darabokra szakadt. Sajnos, hogy nem akadt a magyar kormány tagjai között egy ember, aki ki tudta volna használni a ritkán adódó helyzetet és elérte volna, hogy a szovjet csapatok kivonulnak az országból és szabad választás legyen, több pártra lehessen szavazni. A forradalmárok két hét alatt megváltoztatták a világtörténelem menetét. Szomorú, hogy ezt a magyarság nem tudta/tudja kihasználni a saját céljai elérésére.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

129

A forradalom vívmánya A harmadik rendszer: A MAGYARIZMUS Még dörögtek az ágyúk, ropogtak a fegyverek, a pesti utcákon folyt a fiatal felkelők vére, akik jobb életért, több szabadságért harcoltak a szovjet túlerő ellen. Harcszünet közben felmerült a kérdés: ha megnyerjük a forradalmat, hogyan tovább? Hallottunk eleget az elvtársaktól a kizsákmányoló kapitalizmusról, tehát az nem kell. Nyögtük a kommunista uralmat, azt mondták, hogy tiéd a gyár, magadnak dolgozol. Tanulva a két rendszerből, alakított a nép egy harmadikat. Már október 28-án alakultak a Munkástanácsok, akik vezették a gyárakat, üzemeket, ahol a munkások lettek a tulajdonosok, nem a pénzes emberek s nem a kommunista állam.

Ha ez megvalósul, elképzelhetetlen fejlődés lett volna az országban. Mc Donald’s helyett Ludas Matyi étkezők lettek volna, ahol nyereg alatt puhított húsból készítették volna a hamburgert. Hawaii mintára minden turistának virágból készült nyakláncot tettek volna a nyakába. Ha elfogyott volna a virág, tölgyfalevélből készítették volna a nyakláncot, így a falevél sem került volna kárba. Minden talpalatnyi földet beültettek volna a helyhez megfelelő növényekkel, fákkal. A Balaton környékét pálmafákkal. A Dunán bevezették volna a kétirányú közlekedést a sok csónak, s kajak miatt. Modern szállodákat építettek volna a turistáknak, akiket pálinkás jó reggelttel lehetett volna felkelteni. Forrásvizeket, a Bükk, a Mátra hegyek levegőit palackozták volna, amit jó pénzért elvitt volna a turista emlékül. Ugyancsak eredeti magyar öltönyöket, mellényeket, széles ujjú inget, csipkés bugyogót készítettek volna a turistáknak. Lehetett volna eredeti színjátszásokat rendezni, lejátszani a mohácsi csatát, Egervár ostromát, mind a jelentős harcokat, amivel a nyugati kereszténységet védte a magyar nép. Majd a 1848-as és az 1956-os szabadságharcunkat. Lett volna sok munka. Turisták zúdultak volna az országba hetedhét országból, hozták volna a jó valutát. Aki nem lett volna alkalmas a munkára, megtanította volna az idegeneket kesztyűbe dudálni, a cigányok pedig megtanították volna a turistákat cigánykereket hányni.

Az új rendszerben mindenki dolgozhatott volna, a haszon a dolgozóé lett volna. A felesleges keresetből mindenki adakozott volna a templomi perselybe úgy, mint a régi időben, belátása szerint szociális célokra, ez helyettesítette volna az adót. Természetesen a békepapokat, besúgó püspököket eltávolították volna az egyháztól. Állami intézményekre nem lett volna szükség, a katonaság a régi harcok színjátszásával lett volna elfoglalva, rendőrség, csendőrség biztosította volna a rendet, csendet. Magyarországon megalakult volna a tejjel-mézzel folyó dús Kánaán. Öt hónap alatt túlszárnyaltuk volna a Szovjetuniót csatlósaival együtt, öt év alatt pedig a nyugat-európai kapitalistákat. Ezt nem engedhette meg a kommunista és a kapitalista rendszer, mert ha a magyar rendszer megalakul, az az ő végüket jelenti. El kellett tehát fojtani a forradalmat mindenáron, nem számít, hány halott s mennyi vér folyik a pesti utcákon. Vesztettünk, nincs új rendszer, folytatja az elnyomott nép a kommunisták által kitaposott göröngyös utat.

130

Megtorlás

Megtorlás Azt gondoltuk, hogy az elvtársak tanultak a leckéből, belátják, hogy ha a nép felkel ellenük, nincs az a hadsereg, amely megvédi őket. A forradalomnak nem az volt a célja, hogy a kommunistákat kivégezzék. Azt megtehették volna 11 nap alatt, amíg a szovjet csapatok megszállták az országot. A forradalom az ÁVH-sok vérengzése miatt tört ki.

Az, hogy a kommunista kormány behívta a szovjet csapatokat a forradalom leverésére, megbocsáthatatlan cselekedet volt. Ők tudhatták, hogy ártatlan emberek fognak áldozatul esni a harcokban. A szovjet csapatoknak nem volt joguk Budapestre jönni, természetesen a forradalmárok ellenük fordultak, s el is érték, hogy nagy veszteséggel kivonuljanak a fővárosból. A forradalmakat rendszerint előkészítik, és van vezetője. Ezt nem mondhatjuk a mi forradalmunkra. A Rádió elfoglalása után, ha nem lettek volna Budapesten a szovjet csapatok, és ha a Nagy Imre-kormány elfogadta volna a 14 pontban foglalt követelést (amit a kormány magától is megtehetett volna), nem folytatódott volna a forradalom. De a szovjet csapatok behívása és a statárium kihirdetése fellázította az egész nemzetet. A kormánynak lett volna kötelessége, hogy fegyvertelen felvonulókra ne lőjenek az ÁVH-sok. Ők ezt nem tették, féltek a néptől, s azt akarták, hogy a szovjet tankok tapossák el a felvonuló tömeget.

Az volt a remény, hogy a többször változott, de mégis kommunista kormány amit ígért, azt betartja. November 4-e után úgy hírlett, hogy Nagy Imre az orosz követségre menekült. Ismeretes, hogy szó volt arról, Nagy Imre is tagja lesz a Kádár által alakított kormánynak. Nagy Imre végleg elvesztette nemcsak a forradalmárok és a nép bizalmát, hanem a kommunistákét is. Ennek ellenére a szovjet elvtársak még egyezkedni akartak vele.

November 4-e után gyorsan peregtek az események. Mindenki tudta, hogy elveszett a forradalom. A szovjet túlerővel nem lehetett érdemlegesen felvenni a harcot. A Corvin köz és környéke egységét szétverte Márton András ezredes tiszt elvtársaival. A második szovjet támadáskor már kevés fiatal gyerek volt, akik szembeszálltak volna a szovjet tankokkal. Nem fedi a valóságot az, hogy a Corvin közt tartották a forradalmárok november 10-ig. 7-én a Corvin közzel szemben lévő József körút 83. házból, ahol Lovászné lakott, talicskán hordták az épségben maradt bútorokat, edényeket, mivel azt belövés érte. Ugyanaznap korán reggel a Tűzoltó utcában a sarló-kalapácsos vörös lobogókat tűzték ki az elvtársak a házakra, akik örömmel fogadták a szovjet katonákat és az ÁVH-sokat. Ezek után már kár volt minden csepp vérért. A szovjet tankok még cirkáltak a környéken, de lövöldözés ott már nem volt. Ezt bizonyíthatják a még ott élő lakók.

De nincs, akit ma ez érdekelne, még kell várni vagy 50 esztendeig, hogy a magyar nép a valóságnak megfelelően ismerje a forradalom történetét. Addig lesznek háryjánosok, akik hősöknek adják ki magukat a Corvin közi harcokért, amiben ők részt sem vettek.

Főleg az ország keleti részén lévő kommunisták várták Kádártól a megváltást. Őt az elvtársak gerincesebbnek vélték, mint Nagy Imrét, mivel megjárta az ÁVH-börtönt. A

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

131

magyar nép keservesen csalódott, nem bízott már senkiben. Budapesten és Dunántúlon a Munkástanácsoktól remélte a nép, hogy nem jön vissza a normarendszer és jobbra változik a kommunista rendszer. Sajnos rövid időn belül rájöttek, hogy nincs remény.

Megkezdődött a hajtóvadászat a forradalomban és a Munkástanácsokban részt vevők ellen. Kádár János elfelejtette, hogy pár nappal előbb menyire dicsőítette a forradalmat.

Most már a forradalom szerinte fasiszta felkelés volt, melynek célja a munkás-paraszt hatalom megdöntése volt.

A szovjet tankok segítségével alakult Kádár-kormány megváltoztatta még a magyar szótár értelmességét is. Ami magyar s nemzeti volt, az ellenség, népellenes lett. Elbújtak a kommunisták, és leírhatatlan megtorlást hajtottak végbe a már fegyvertelen felkelők ellen. A kommunisták állati nívó alá süllyedtek, mert az állatok nem követnek el fajtársaikon olyan kínzást, mint amit ők követtek el a nemzet szabadságáért harcoló felkelőkön.

A rádió, sajtó a Munkás-Paraszt kormány kezében volt, s találtak mindig bértollnokokat, akik megírták a hazugságot. Ismertetésül alant közlök egypár újságcikket a Népszabadság november 8-i számából: Október 28-án Hevesen fegyveres ellenforradalmi csoportok törtek be több kommunista lakására, elhurcolták, megkínozták és bebörtönözték őket. A csoport egyik vezetője, egy volt nyilas fogtechnikus injekciós tűvel mérget fecskendezett be Nemes István, köztiszteletben álló munkásmozgalmi veterán karjába. Egyes helyeken volt horthysta főjegyzők kerültek vezető posztokra, munkástanácsi vagy paraszttanácsi elnökké. Füzesabonyban is a régi horthysta főjegyző került az élre. A megyében a munkás és paraszt származású funkcionáriusok többségét elzavarták. Többeket bántalmaztak, családjaikat kirakták az utcára, s az elhagyott lakásokat kifosztották. A járási pártbizottság berendezését kihordták az utcára, és felgyújtották. A párt funkcionáriusait életre-halálra üldöztek, ki akarták őket végezni. Budapesten, a Fő utcai Pest vidéki katonai ügyészségen nyilas bandák háromszáz odahurcolt becsü-letes állampolgárt tartottak fogva. Gacsályban előbújtak a volt csendőrök, és megalakították a csendőrőrsöt, mint karhatalmi alakulatot. Rakamazon a munkástanács elnöke Pózer Mihály, volt horthysta jegyző lett.

Óh, mily hazugság, október 28-án nem volt a fegyvereseknek börtöne, ahová a kommunistákat bezárták volna. A börtönöket még mindig a kommunisták uralták, még Mindszentyt sem engedték szabadon. A nyilas fogtechnikus injekciótűvel mérget fecskendezett a köztiszteletben álló munkásmozgalmi veterán karjába. Mekkora hazugság, vajon miért fecskendezett volna mérget a nyilas fogtechnikus a munkásmozgalmi veterán karjába? Szemenszedett hazugságok, s ezt tanították a fiataloknak, akikből KISZ-tagok lettek, akik hűen követik a kommunista hazugságokat és befészkelődtek vezető pozícióba a demokratikusnak nevezett diktatúrában. Ezért nem volt és nincs rendszerváltás, felelősségre vonás, az elvtársak és ügynökeik nyugodtan élnek a nép által fizetett nyugdíjból.

132

Megtorlás Majd a Parlamentben történteket hamisítja meg a bértollnok. Íme:

Mi történt a Parlamentben az elmúlt hétvégén?

Eleinte munkásküldöttségek jöttek, és parasztok, akik élelmet hoztak a fővárosnak, továbbá értelmiségiek; sorra elmondták a kormány tagjainak, melyek a munkások és parasztok, az értelmiség és az ifjúság jogos kívánságai. Az elmúlt hét utolsó napjaiban azonban egyre csökkent ezeknek a küldöttségeknek a száma, mesélte egy őrnagy bajtárs a Zrínyi Akadémiáról. Annál inkább megnőtt egyéb küldöttségek száma, pontosabban: nem is küldöttségeké – mert hiszen senki nem küldte őket, hanem maguktól jöttek, egyre növekvő számban. Munkásruhák helyett naftalinból nemrég kivett régi katonatiszti egyenruhák, városi bundák és bekecsek jelentek meg a Parlament kapuinál. A Parlament folyosói bokacsattogtató, volt földbirtokosokkal, részvénytulajdonosokkal, horthysta tisztekkel teltek meg. Ezek lepték el a miniszterek előszobáit, s nyomultak be a dolgozószobákba. Azután jelentkeztek azok a politikusok, akik magukat kisgazdáknak nevezték, ámbár annak idején már a Kisgazdapárt is megtisztította sorait tőlük; arról kezdtek vitatkozni, hogy 100 vagy 200 hold földet adjanak vissza azoknak a birtokosoknak, akiknek földjét a nép a fasizmussal való együttműködés miatt kobozta el. Jelentkeztek magukat most szociáldemokratáknak nevező régi üzem- és részvénytulajdonosok, akik arról tanácskoztak, hogy 100 vagy 150 munkásig kell az üzemek államosítását megsemmisíteni, tulajdonosuknak visszaadni. Azt hisszük, hogy ezt kezdetnek gondolták. Később már a horthysta katonatisztek uralták el a folyosókat és egyikük-másikuk már olyannyira nyeregben érezte magát, hogy a Parlament épületében géppisztollyal akarta letartóztatni Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét és Rónai Sándort, az országgyűlés elnökét. Csak úgy röpködtek a folyosókon a „kegyelmes uram” és a „méltóságos uram” megszólítások. A reakciós elemeknek a kabinetbe mind nagyobb számban bejutott képviselői nem a rend helyreállítását, hanem saját pártjuk pozícióiba helyezését tartották fő feladatuknak. Vajon mit várhatott a magyar munkás, paraszt, a nép hatalmához hű értelmiség és ifjúság egy olyan kabinettől, amely egyre jobban a nemzeti mozgalom demokratikus vívmányait visszacsinálni akaró erők befolyása alá került, amelynek tevékenységét a pozíciókért folyó pártharc ásta alá, miközben a folyosókon ehhez a harchoz a zenét a rehabilitációért sorakozó, már egyenruhába öltözött horthysta katonatisztek sarkantyúcsattogása szolgáltatta.

A fenti újságcikket tanulság céljából közöltem, mert egy új korszak kezdetét jelentette. Kádár János, a hazug gyilkos, hazaáruló és elvtársai megváltoztatták még a szavak jelentőségét is. Ők elérték, hogy a magyar kormány az oláh cigányok nívója alá sül�lyedt. A Kádár-kormány hazugságon alapult és a hazugságokat tanították az ifjúságnak, melynek csúcsszerve a KISZ lett. Ők így ismerik a szabadságharcunkat. November 1-jén a Kossuth rádió közölte Kádár beszédét, aki akkor a következőket mondta: „A dicsőséges felkelésben népünk lerázta a Rákosi-rezsimet. Kivívták a szabadságot nemzetünknek és függetlenséget az országnak, mely nélkül nem lehet szocializmus.”

Pár nap múlva Kádár meghazudtolta magát. A felvonuló diákokból, akik fegyvert fogtak, hogy megszüntessék az ÁVH-sok lövöldözését a Rádiónál, majd szembeszálltak a szovjet tankokkal, földbirtokosok, részvénytulajdonosok, horthysta tisztek, reak-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

133

ciós elemek lettek. A Parlamentet a forradalom alatt ÁVH-sok, vagy az átöltözött ÁVHsok őrizték. Oda volt földbirtokosok, részvénytulajdonosok, horthysta tisztek naftalinos egyenruhákban, bundákban, bekecsekben nem mehettek be. De nem is volt ilyen.

A Parlamentben kommunista kormánytagok tartózkodtak, nem valószínű, hogy akkor valaki kegyelmes uramnak és méltóságos uramnak szólította volna az elvtársakat. Szégyenletes hazugság, amely folytatódott, és ezen alapult a Kádár-kormány politikája. Majd közölte a Népszabadság, hogy üzenetváltás történt Bulganyin és Eisenhower között.

Bulganyin válasza a következő volt: Elnök úr!

November 5-i üzenete alkalmából szükségesnek tartom megmondani, hogy az a kérdés, amelyet felvet – a szovjet csapatok Magyarországról való visz-szavonására vonatkozólag – teljes mértékben a magyar és a szovjet kormány illetékességéhez tartozik. Ezenkívül meg kívánom mondani, hogy valószínűleg Önnek már volt lehetősége arra, hogy megismerje a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány programját, amelyet a magyar néphez intézett felhívásában fejtett ki. Nem kétlem, Ön felfigyelt arra, hogy ez a program teljes információt tartalmaz azzal a kérdéssel kapcsolatban, amely iránt érdeklődik. Ami a szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozatát illeti, a Szovjetunió és a többi szocialista ország közötti együttműködés és barátság fejlődésének és további megszilárdításának jó elveiről, a nyilatkozat, amelyre Ön emlékeztet üzenetében – nem hagy kétséget az iránt, hogy a szovjet kormány törekszik és törekedni fog az abban kifejtett elvek érvényesítésére.

Ny. A. Bulganyin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke.

Ezt a hazugságot ismertették a néppel. Nem átallja a bértollnok még Bulganyint is meghazudtolni. Bulganyin nem volt olyan bugris, mint a bértollnok és elvtársai, hogy így írt volna. A hazugság bizonyítására az említett távirat, ami 30 évig szigorúan titkos dokumentumok közé tartozott, megtalálható a US Department of State, Central Files, 764.00/11-456 sz. alatt. A bértollnok nem tudhatta a titkos távirat tartalmát. Hazugságot ír. Eisenhower nem volt kíváncsi megismerni a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány programját. Valószínűleg Bulganyin se vett annyi fáradságot, hogy azt megismerje és felfigyelt volna rá. Eisenhower nem érdeklődött semmilyen kérdéssel kapcsolatban. Ellenben megüzente, hogy (részlet fordítás): Mélységes aggodalommal hallottam a riportot Magyarországról, amely ma hozzám érkezett.

A szovjet kormány deklarációja 1956. október 30-án, melyben kijelentette, hogy nem avatkozik más országok belügyeibe, úgy volt érthető és biztató, hogy rövidesen kivonják a szovjet csapatok Magyarországról. Valóban abban a deklarációban a Szovjetunió figyelembe vette, hogy a szovjet csapatok további magyarországi tartózkodása rosszabbítja a helyzetet.

Ezt a kijelentést az Egyesült Államok kormánya és én úgy tekintettük, mint egy államférfihez illő cselekmény. Tehát minket kimondhatatlanul megbotránkoztat ennek a deklarációnak visszafordítása. Következésképpen mi kimondhatatlanul fel vagyunk háborodva a deklaráció visszafordítása miatt. Az különösen felháborító, hogy a szovjet haderők megújított támadása

134

Megtorlás

a magyar kormány és a nép ellen akkor történt, amikor tárgyalások folytak a ti küldöttetek és a magyar kormány küldöttei között a szovjet csapatok kivonulásáról. Én ösztönözlek, sürgetlek az emberiség nevében és a béke érdekében, hogy a Szovjetunió lépjen akcióba, vonja ki csapatait Magyarországról azonnal, és engedje meg a magyar népnek, hogy élvezze és gyakorolja az emberi jogokat és az alapvető szabadságot, melyet az ENSZ okmánya biztosít minden népnek.

Dwight D. Eisenhower.

Ide tartozik, hogy Bohlen az amerikai követ 1956. október 30-án este 22.05-kor küldött táviratot1 (For. Relat. of the US 1955-1957 pg. 346.) Washingtonba, hogy Zsukov szó szerint azt mondta, „a parancs ki van adva a szovjet csapatoknak, hogy hagyják el a fővárost.”

Zsukov hozzátette: „Hadd intézzék el saját maguk.” A továbbiakból arra lehet következtetni, hogy a szovjetek nem avatkoznak bele a forradalom menetébe.

Eisenhower és Bohlen távirata, sőt Bulganyin válasza is a titkos iratok közé tartozott, amit 30 évig nem hoztak nyilvánosságra. Ezekhez tartozik a Bohlen által átadott jegyzék, a Titónak küldött, nem létező távirat, mely szerint Eisenhower szabad kezet, zöld lámpát adott a szovjeteknek, hogy verjék le a forradalmat.

Kezdődött, vagyis folytatódott a hazugság. Jó, hogy a bértollnokok nem találták ki, hogy az USA-nak Hortobágy és a tihanyi visszhang kellett, mert mi más lett volna a németek és a ruszkik által kifosztott országban. A kizsákmányoló kapitalisták, fasiszták összefogtak a magyar népi demokrácia megdöntésére, céljaik elérésére felhasználták a tájékozatlan ifjúságot, akik fegyvert fogtak a magyar népet védő ÁVH-sokra. Több ártatlan ÁVH-st kivégeztek. Ezért kellett a testvér szovjet katonákat behívni, hogy megmentsék a munkás-paraszt hatalmat, amely biztosítja a magyar nép helyét a nemzetközi kommunisták táborában. Folytathatnám szatirikusan a kommunista propagandát.

Ilyen hazugságokkal vezették félre a tájékozatlan ifjúságot.

De képzeljük el, mi lett volna, ha az USA beavatkozik a forradalomba. Az USA haditechnikája a II. világháborúban az volt, hogy addig bombázták a kijelölt célpontokat, amíg ott mozgást láttak. Azután jöttek a tankok, ha azokat lőtték a németek, visszafordultak, és jött újra a bombázás. A gyalogság csak azután jött, mikor a repülők és a tankok nagy részben megsemmisítették az ellenállást. A ruszkik küldtek volna utánpótlást – volt miből. Képzeljük el, mi maradt volna Magyarországból.

Azt sem ismertették az elvtársak a néppel, hogy a két atomhatalom Sztálin halála után, mikor Tito már kilépett a szovjet paradicsomból, egy semleges zónáról tárgyalt, Jugoszlávia, Magyar-, Cseh- s Lengyelország. A szovjetek ezekből az országokból nem sok hasznot láttak. Okolhatják az elvtársak saját magukat a forradalom pusztításáért, de ne másokat. Abban a helyzetben, melyet Nagy Imre kormánya teremtett, józan ésszel rendelkező kormányfő nem avatkozott volna bele.

A magyar forradalom egy reménysugár volt a csatlós államok lakosságának is, és ezt meg kellett semmisíteni. A magyar nép belátta, hogy nem számíthat senkire, de ugyan-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

135

akkor látta, hogy ha összefog, le tudja rázni magáról a kommunista elnyomást. Nem hittük el, hogy a forradalomnak vége. Tüntetéseket szerveztünk a követségek előtt. Kértük, hogy az ENSZ küldjön rendfenntartó csapatokat Magyarországra. November 15-e körül az Angol Követséghez mentünk, a környező utcák megteltek a tüntetőkkel. Rövidesen megjelentek a szovjet tankok. Voltak, akik felmásztak a tankra, a tank az ágyúcsővel próbálta szétoszlatni a tömeget, de sikertelenül. Onnan az Amerikai Követség elé mentünk. Megtelt a Szabadság tér tüntetőkkel. A bejárati ajtó zárva volt, de később valaki kijött, s mondta, hogy az Egyesült Államok egyedül nem tehet semmit. Az Egyesült Nemzetek tárgyalják a magyarországi helyzetet és a szovjet csapatok kivonulását. Közben a Sas utcából jöttek a szovjet tankok, egyik nagy sebességgel rohant a térre, hogy szétkergesse a tüntetőket. Felszaladtunk a járdára előle, a tank megismételte a körbefutást vagy háromszor. Akkor sokan elhatároztuk, hogy lefekszünk az utcára a tank elé.

A követségtől a Sas utcáig emberek, asszonyok lefeküdtek az utcára, mozdulatlanul vártuk a tankot. Szerencsére a tank vezetője meggondolta magát, megállt az első fekvő sornál, megfordult, és elhagyta a teret. A szovjet katonákban több emberi érzés volt, mint az ÁVH-sokban, akik a fegyvertelen civileket lőtték.

A hírközpont továbbra is működött. Nem volt titok, akkor még szabadon lehetett beszélni. Az irodavezető, Takács Miklós velük jött tüntetni az Angol Követség elé. Telefonon kaptuk a híreket az ország minden részéből. Azt vártuk, hogy az ENSZ rendfenntartó csapatokat küld Magyarországra. Akkor még azt gondoltuk, hogy az ENSZ világi hatalom, féken tudja tartani a nemzeteket. A szovjet csapatok második támadása világszerte nagy felháborodást keltett. Nyugaton szétestek a kommunista pártok, Ázsiában, Afrikában rájöttek a kommunista-szimpatizálók, hogy nem lehet megszabadulni a szovjet elnyomás alól. November 4-én délután 4 órára az ENSZ rendkívüli ülést hívott össze, ahol 50 szavazattal 8 ellen (15 nem szavazott) határozatot hozott, 8 pontba foglalva.1 UN doc. A/PV.564.

1. A szovjet kormány szüntesse meg a katonai támadást a magyar nép ellen, ne avatkozzon a magyar belügyekbe.

2. A szovjet kormány szüntesse meg több haderő bemenetelét Ma-gyarországra, és vonja ki csapatait Magyarországról minden késedelem nélkül.

3. Adja meg a jogot a magyar népnek és kormányának, hogy nemzeti törekvését és függetlenségét megvalósítsa a jobb élet érdekében.

A szovjet ENSZ-küldött, Szoboljev és a magyar Szabó János ellenezték, hogy az ENSZ tárgyalja a magyarországi helyzetet, mert az ENSZ alapszabálya szerint nem avatkozik a tagállamok belügyeibe. Sajnálatos, hogy ugyanakkor Nagy Imre elkövette azt a hibát, hogy lemondott, így a Kádár-kormány lett hivatalos képviselője az országnak. Ezt azonnal ki is használta, tiltakozott, hogy az ENSZ foglalkozzon a magyar üg�gyel, s kijelentette, hogy Nagy Imre kérése vagy kijelentése érvénytelen. Ez megpecsé-

136

Megtorlás

telte a forradalom további menetét. Az ázsiai, afrikai államok, Olaszország, Kuba elítélték a forradalmat. Kádárék nem engedtek be senkit az országba, hogy kivizsgálják a helyzetet. A szovjet és a magyar propaganda a Times magazinban megjelent akasztásokra, halott civilekről készült képeire hivatkoztak, hogy azt a fasiszta felkelők követték el. Nehrunak és a kínai vezetőknek megváltozott a véleménye a forradalomról. Ezek nem támogatták az ENSZ gyűléseit és határozatait. Megszűnt minden remény, hogy a forradalom elérje követeléseit. Most is magára maradt a magyar nép.

Nem tudtuk elfogadni Kádár árulását, hogy ő legyen a kormányfő. Valaki kitalálta, hogy legyen szabad választás. Aki Kádárra szavaz, november 23-án 1 és 2 óra között tartózkodjon az utcákon. Többen rossz gondolatnak tartották, mert villamos- és autóbusz-közlekedés még nem volt mindenütt. 5 órától kezdődött a kijárási tilalom, sokaknak messzire volt a lakásuk, gyalog mentek az emberek haza. De mégis, nyomtattuk, terjesztettük a röplapokat a szabad választásra. Falra ragasztani veszélyes volt, tilos volt a csoportosulás, katonatiszti járőrök, szovjet tankok figyelték az embereket. A Rókus Kórház falára ragasztottam egy felhívást, a járókelők olvasták, de jött egy tank, ágyúcsövével szinte leseperte az embereket a járdáról, majd egy ruszki katona káromkodás közben leszakította a röplapot. Sok volt a járókelő, s kézbe adtuk a röplapokat, amikor nem látták a ruszkik és a pufajkás járőrök.

November 22-én újabb hihetetlen hír járt szájról szájra: Nagy Imre elhagyta a Jugoszláv Követséget, az autóbuszt, melyben tartózkodott, szovjet katonák szállták meg, és ismeretlen helyre vitték. A hír újabb felháborodást idézett elő. Volt, aki Titót okolta, hogy miért engedték a ruszkiknak elfoglalni. Mások Nagy Imrét okolták, hogy miért nem ment semleges vagy nyugati államok követségére, azok nem adták volna ki az oroszoknak. Később derült ki, hogy Hruscsovék rá akarták beszélni Nagy Imrét, hogy lépjen be az új MKP-ba, ott földművelési miniszter lesz. Tudjuk, hogy ezt Nagy Imre nem fogadta el. 1973-ban dolgoztam M. C. román építésszel, ő mondta, hogy átalakítást végzett azon az épületen, melyben Nagy Imrét tartották fogva. Látta, hogy magas rangú oroszok látogatják Nagy Imrét. Ő is tudott oroszul, és többször beszélt Nagy Imrével, aki elmondta, hogy mit akarnak tőle. Nagy Imre mondta, hogy nem ül fel az oroszoknak, ismeri őket, hogy pár hónapra rá, hogy elfogadná az ajánlatukat, biztosan eltennék láb alól, megmérgeznék a kémeknél használt méreggel.

Eljött a szabad választás napja, november 23-a, már elmúlt dél, még mindig nagy tömeg közlekedett az utcákon, mindenki ment valahová, úgy látszott, hogy nem fog szavazni senki. V. Endre sporttársamhoz mentem a Király utcába. A Nemzetinél, az Emke előtt utcai árusok árultak különböző dolgokat a rögtönzött sátrak alatt. Az egyiket megkérdeztem, hallott-e a szabad választásról. Hogyne – válaszolta –, pakolok, és mindjárt eltűnök. Még mindig tömeg járt a Körúton, majd megkondultak a harangok. 5 percen belül elnéptelenedett az utca. Rendőrök tisztelegve álltak a kapuk alatt, sokfelől a Him-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

137

nusz éneklését lehetett hallani. A Nyugati felől egy szovjet tank közeledett, nem tudták, hogy szabad választás van, és csak ők szavaztak Kádár Jánosra. Megeredt az eső, mintha a magyar népet siratná, akit a saját kormánya idegen katonákkal újra elnyomás alatt tart. Sajnos a hazaáruló Kádár Jánost nem érdekelte a nép szabad választása. Következett a letartóztatás, börtön, kivégzés járt azoknak, akik a magyar nép szabadságáért harcoltak. A volt ÁVH-sok, kommunista vezetők túltettek az ellenségen, naponta voltak a kivégzések, olyanokat is kivégeztek, akik nem okoztak halálos áldozatokat, csak részt vettek a küzdelemben, hogy a magyar nép elnyerje szabadságát és függetlenségét.

Bebizonyosodott, hogy a nép nem akarja Kádár Jánost. Kezdődtek az aktuális viccek: 20 forintér meleg lángos, le van sz…va Kádár János. Kádár, árulásáért, elnyerte a nép utálatát. A sztrájkok tovább folytatódtak, a Munkástanácsok vezették a fontosabb gyárakat, üzemeket. Az volt a remény, hogy ha így folytatódik, Kádár nem kerül uralomra, a szovjet vezetők is belátják, hogy a nép szabadságot akar, és engedik, hogy változás legyen Magyarországon. A baj az volt, hogy nem akadt az országban egy magyar vezető, aki ki tudta volna használni a helyzetet. A fegyveres csoportok vezetői, Dudás József, Szabó János, Szigethy Attila, Iván Kovács László és sokan mások már börtönben voltak. Vonatok szállították az elfogott gyanús fiatalokat Ungvárra. Ha 5-6 férfi egy csoportban volt, minden további nélkül letartóztatták a volt ÁVH-sok.

Nyilvánosságra került az a 8-as számú szigorúan titkos dokumentum1 (APRF, F.5, Op, 64 D.486), melyet M. Holodkov szovjet belügyminiszter-helyettes küldött N. P. Dudoros belügyminiszternek, és bizonyítja az akkori helyzetet. Részletet fordítok a jelentésből: November 7-én beszéltem Szerov elvtárssal, aki elmondta, hogy a magyar letartóztatottak száma 4-5 ezer. Az ukrán belügyminiszterrel megegyeztünk, hogy az ungvári börtönt kiegészítjük a sztriji, drogobicsi, Csernovici és sztanyiszlavi börtönöket a foglyok részére.

A foglyokat 8-án Miskolcról és Debrecenből hozták Ungvárra. November 15-ig 846 foglyot hoztak, 22 nő van közöttük, 463-at Sztrij börtönébe szállítottak. A következő transzport Sztanyiszlav, Csernovic és Drogobicsba lesz elosztva. Budapestről 548, Veszprémből 90, Kaposvárról 45, Szombathelyről 55, Miskolcról 20 foglyot hoztak. A foglyok között van sok kommunista párttag, katonák, fiatal diákok, 68 kiskorú, akik 1939 és 1942 között születtek, ezek között van 9 lány.

Fontos megjegyezni, hogy sok fogoly letartóztatásáról nincs hivatalos dokumentum, legfeljebb egy rövid jegyzet, amit a kémelhárítók adtak; vannak olyanok, akikről az írták, hogy „nem kívánatos személyek.” Többen kérdezték, hogy mint magyar állampolgárok miért kerültek a Szovjetunió területére. Azt mondják, ők sohasem beszéltek a Magyar Kommunista Párt, sem a Szovjetunió és a szovjet katonák ellen.

Két katona, Szepesi Mihály és Szőllősi László átadott egy levelet (másolat csatolva), melyben írják, ők valódi kommunisták, és fel vannak háborodva, hogy nem tudnak aktívan harcolni a Kádár-kormány érdekében ebben a nehéz időben Magyarországon. Víg György hadnagyot Miskolcról hozták ide, kijelentette, hogy nem vett részt a forradalomban, ő tolmács volt és a szovjet csapatok mozgását irányította Miskolc környékén. Ő mondta, hogy a cellában van egy

138

Megtorlás

másik fogoly, Földvári Rudolf, aki tagja a Munkáspárt Központi Bizottságának, első titkára a Borsod megyei Munkás-Paraszt Párt Bizottmányának, segítője Kádár Jánosnak, barátja a Szovjetuniónak, s az ő letartóztatása tévedés volt. A szovjet elvtársak figyelmesen átvizsgálják az ügyét, és majd rehabilitálják. (I. A. Szerov elvtárs utasítására Földvári Rudolfot Debrecenbe szállították.) Az Ungvárra hozott foglyok között volt Sebők András főorvos a Szolnoki Klinikáról, akit a jegyzőkönyv szerint azért tartóztattak le, mert a tüntetőknek arról beszélt, hogy kérjék az Egyesült Államok és az Egyesült Nemzetek segítségét. A kihallgatáson Sebők elismerte, hogy beszélt a téren összegyűlteknek, de azért, hogy a felbőszült tömeg ne támadja meg a szovjet katonákat, akik lefegyverezték a magyar katonákat. November 13-án Sebők Andrást szabadon engedték és visszatért Magyarországra.

Több fogoly is kijelentette, hogy nem bűnös, és követelte az ügy gyors elintézését. A foglyokkal való beszédből világosan kitűnik, és tény, hogy nincs megfelelő dokumentum a letartóztatásról, némelyiken még a név sem szerepel, a szovjet katonáknak nehéz volt a bonyolult helyzetben letartóztatni a forradalomban részt vevőket. Erre bizonyíték a szovjet katonatisztek elbeszélései, akik Ungvárra hozták a foglyokat. Zligosztev kapitány, aki a miskolci és debreceni foglyokat hozta Ungvárra, mondta nekünk, hogy ő személyesen részt vett a letartóztatásokban, és több helyen nem volt hivatalos hatóság, nem volt senki, aki megmondta volna, hogy ki vett részt a forradalomban a lakosság közül.

A fentieket figyelembe véve, valamint azt, hogy a letartóztatott foglyok egy része 14 és 17 éves kiskorú, köztük lányok is, megalapozza a feltételezést, hogy voltak jogtalan letartóztatások.

Mindenképpen szükséges megbízható, hivatalos embereket odaküldeni (lehetséges, hogy magyart), aki képes lesz gyorsan kivizsgálni a bebörtönzöttek ügyét, és akit alaptalanul tartóztattak le, szabadon engedni s elszállítani a lakóhelyére. Ez azért is szükséges, mert világos az ukrán belügyminiszter, Brovkin elvtárs november 15-én neked küldött táviratából, hogy a foglyok követelik ügyük azonnali kivizsgálását, s fel vannak háborodva a bebörtönzésük miatt.

Jelenleg csak nyolc KGB-nyomozó és bíró vizsgálja az ügyüket.

Holodkov.

Holodkov jelentése hűen tükrözi az akkori zűrzavaros helyzetet. Még a hű kommunistákból is egyik percről a másikra fasiszta, ellenforradalmár lett. Kár, hogy Kádár János elvtársat nem fogták el a tankon ülő továrisok, és nem végezték ki, mint ellenforradalmárt. Sok bajtól, kíntól szabadult volna meg a magyar nép, amit még ma is nyög. Úgy tűnik, a józan gondolkozású szovjet vezetők belátták, hogy jobb lett volna, ha nem avatkoznak be a magyarok ügyeibe. Akkor még nem gondolták, hogy az a kommunista hatalom bukását eredményezi majd. Sajnos ezt még ma sem tudják kihasználni a magyar vezetők, követelni kell a jussunkat, amiért megszabadítottuk a világot a kommunista uralomtól s egy borzalmas háborútól. Ez részben azért van, mert az elvtársak s leszármazottjai ülnek a parlamentben és a besúgó ügynökök az egyházak vezetésében.

Alant közlöm a közelmúltban nyilvánosságra hozott magyar vezetők hiányos névsorát.

Az ifjú kommunisták felnőttek, elfoglalták kivénült elvtársaik helyét, s folytatják ott, ahol abba se hagyták a kommunisták, övék a hatalom, a népé a nyomor. Valahogy úgy

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

139

lehetni jellemezni ezeket, mint lelketlen állatokat, nem érdekli őket semmi más, csak a saját érdekük. Aki elfogadja a kommunista elveket, ateista lesz, nem hisz Istenben, elveszti a lelkét. Nincs lelkiismeretük, nincs felebaráti szeretet bennük, tetteik is hasonlók az állatokéhoz, nem várhatunk jót tőlük.

Nincs elavult bűn, tanulhatna a magyarság a zsidóktól és követelhetné a jóvátételt mindenkitől, aki a magyarságnak kárt okozott. A baj az, hogy ha a magyar vezetők követelnének kártérítést a magyarságnak, ők is a vádlottak padjára kerülnének, tehát nincs jóvátétel, a munkás, paraszt nép nyomorban él. Nincs mire várni, a halott áldozatok szelleme az országban van, de testük nem fog a sírból feljönni, segíteni a nyomorgó népnek. A cselekedet a magyar nép és a vezetőik kötelessége.

Kádár és elvtársai nem vették figyelembe a szabad választást. Még nagyobb erővel folytatódott a megtorlás, letartóztatás. Fiatal fiúknak veszélyes volt lakásukat elhagyni, mert akárcsak 1945-46-ban, az oroszok és az ÁVH-sok szedték össze az embereket az utcákon. Az Iparterv igazolványt adott nekem magyar és orosz nyelven, hogy a sérült épületek ellenőrzését végzem, így biztonságosan közlekedtem. November utolsó hetében határozták el az édesanyák, hogy nem engedik, hogy a fiaik élete, vére hiábavalóvá váljon. A gyülekezési tilalom ellenére tüntető felvonulást hirdettek a Hősök terére december 4-re. Röplapokat készítettünk és osztogattuk, ahol lehetett. Nem számítottunk nagy tömegre, mert villamosok helyett szovjet tankok dübörögtek a főutcákon, tudtuk, azok könnyen szétoszlathatják a felvonulást.

Vonatok már közlekedtek, de a posta még nem volt megbízható. Szüleim, testvéreim Selyeben, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében laktak, nem tudtunk egymás felől. Tudták, hogy a Rádió közelében lakunk, és aggódtak, hogy mi történt velünk. Nagy meglepetés és öröm volt december 3-án, amikor János testvérem kopogtatott az ajtón. Látszott rajta a megrendülés. Mondta, hogy a Keletitől gyalog jött, s látta a Rákóczi úton a kilőtt házakat, Rókus-kápolnát, a kiégett Divatcsarnok romjait, így el volt rá készülve, hogy a negyedik emeleten lévő lakásunk is megsérült.

Másnap elvittem városnézőbe, de a nők tüntetése a szovjet csapatok és Kádár ellen fontosabb volt. 10 órára volt hirdetve a gyülekezés a Petőfi téren, közeledett az idő, de elég gyéren voltak a nők. Gondoltam, mindenki fél, nem lesz felvonulás. Magyar szokás szerint késve jöttek a nők a mellékutcákból zászlókkal. Már több ezren lehettek, mikor elindult a sok feketébe öltözött magyar nő, hogy tüntessen a szabadságharcunkat elárulók és elnyomók ellen. Rákóczi út, Erzsébet körút, majd az Andrássy út volt a felvonulás iránya. Közben majdnem minden utcából csatlakoztak a nők a felvonulókhoz. A nők az úttestet teljes szélességében betöltötték, s a Himnuszt, Szózatot énekelték, majd szabadságot akarunk, le az árulókkal szólamokat kiabálták.

140

Megtorlás

Nők tiltakozó felvonulása december 4-én

Örökre kivágtuk az idegen szimbólumot

János bátyámmal az Oktogonig kísértük a felvonulókat. Ott magyar rendőrök lezárták a járdát. Tudtam, hogy a földalatti nem közlekedik, mondtam Jánosnak, hogy menjünk be az alagútba, s ki a Hősök terére. A sötétben lassan haladtunk a sínek között, de elértük a célunkat. Gyorsan szaladtam fel a lépcsőkön, de megtorpantam a látottaktól.

Nem tudtam, hogy a téren katonai díszszemle van Kádár, Mikoján és a szovjet küldöttség tiszteletére. A parádé már lezajlott, Mikoján és Kádár az autóra várt a tér Andrássy úti sarkán. Két katonatiszt jött felém. Egyik sziszegve kérdezte: mit akar itt? A csepeli grófnők tüntetni jönnek ide, nem tudtam, mi van itt, válaszoltan gondolkozás nélkül.

A két tiszt közeledett hozzám, a bátyám visszahúzott a földalattiba, örültem, hogy baj nélkül megúsztam a Kádárral és Mikojánnal való találkozást. Később beszélgettünk, hogy mily felelőtlen volt a biztonság, oly közel lehetett kerülni a magas rangú személyekhez, akiket könnyen le lehetett volna lőni. Valószínűleg másképp alakult volna a szabadságharcunk kimenetele. Nem akadt volna egy második Kádár, aki visszahozta volna a kommunista elnyomást a magyar népre.

Az ENSZ próbálta a magyar ügyet ébren tartani, reméltük, hogy a világ népei segítenek függetlenségünk elnyerésében. Ezután keletkezett a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) azzal a gondolattal, hogy ha összefog a nép, elérjük követelésünk megvalósulását.

A tervezőirodák a kerületi Tanácsokhoz küldték a megfelelő építészeket, hogy segítsék a romba dőlt épületek felmérését. Én a VIII. kerületi Tanácshoz kerültem. A MUK-nak nem volt vezetője, központja, de az volt a terv, hogy egyszerre kell támadni a szovjet tankok ellen, melyek tereken, utcakereszteződéseknél tartózkodtak. Ezeket térképeztük fel, hogy melyik részről lehet őket megtámadni. Az egész terv nem sokat haladt előre, mert az előző összeköttetések lassan megszűntek.

Napról napra erősödött a terror, letartóztatások voltak éjjel-nappal. December 11-én tárgyalásra hívták a Parlamentbe Rácz Sándort, a Budapesti Munkástanács elnökét és Bali Sándort, ahol letartóztatták őket. December 11-12-re általános sztrájk volt hirdetve, tiltakozásul a Kádár-kormány és a szovjet csapatok ellen. Csak bányászok, villany-gáz, vízellátók, mentők, tűzoltók, kórházi dolgozók voltak kivételesek. A 48 órás sztrájkot nem tudták megakadályozni, de az utcai tüntetéseket brutálisan elnyomták a szovjet csapatok és

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

141

a pufajkások. December 13-án megerősítették a Rögtönítélő Bizottság hatáskörét a halálbüntetés azonnali végrehajtására. Megszüntettek mindenféle gyülekezést. Ez jogot adott arra, hogy a gyülekezés, felvonulás szervezőit 5 évi börtönre, aki azon részt vesz, egyévi börtönbe ítéljék. Megteltek a börtönök, a Kistarcsai Munkatábort újra kinyitották, folytatódott a börtönvilág Magyarországon a kommunisták és kiszolgáló ügynökök örömére.

Aki tudott, menekült az országból, főleg Ausztriába, ahova naponta több ezren menekültek. A menekültek száma december közepén túlhaladta a 150 ezres létszámot. December 10-én újra lezárták a nyugati határt, szovjet tankokkal megerősítették a határőrséget. Én nem szándékoztam menekülni. Társbérletben laktunk egy 3 éves gyerekkel. A lakás helyén régen állítólag a Műegyetem rajztermei voltak. A nagy lakásból én két lakást csináltam OTP-kölcsönnel, ami öröklakásnak számított. Ez akkorában nagy jelentőségű volt, s csak 27 forintot kellett visszafizetni 30 évig.

Országszerte oly sokan részt vettek a forradalomban s bíztam, hogy jobbra fog fordulni a helyzet. Sajnos tévedtem, napról napra hallottam, hogy az ismert barátaimat, akik részt vettek a forradalomban, letartóztatták. Majd telefonáltak, hogy ne menjek haza, mert kerestek a pufajkások. Közeledett a karácsony, gondoltam, hazamegyek a szüleimhez s ott maradok, amíg elcsitul a helyzet.

Meglepetést, örömöt, majd aggodalmat váltott ki a találkozás. Nem mondtam, de tudták, hogy én nem állom meg, hogy ne vegyek részt a forradalomban. Édesanyám sírva mondta, hogy Imre öcsém se mer itthon tartózkodni. Ő Miskolcon volt a felkelőkkel, most szedik össze őket az ÁVH-sok. Jaj, Istenem, mi lesz veletek, zokogott tovább. Édesapám tapasztalatból beszélt: ha az oroszok elfognak, szökj meg, mert épen, egészségesen nem szabadulsz meg tőlük. Kassán van rokon, de a határt megerősítették, akit ott elfognak, börtönbe teszik és visszaadják a határőröknek. Nem volt sok megoldás. Azt határoztuk el, hogy Imre öcsémmel megpróbálunk Ausztriába menni. Nem akartuk, hogy a család szeme láttára tartóztassanak le a kommunista pribékek.

Győrig vonattal mentünk. A vonaton igazoltattak, nálam csak egy aktatáska volt rajzszerekkel tele. Öltözék: félcipő, városi öltöny, nem néztem ki disszidálónak, s az orosz-magyar igazolvány is segített, amit tisztelegve adott vissza a Kádár katonája.

Győrtől gyalog három napig tartott, hogy a határ közelébe értünk. E három napról külön könyvet lehetne írni. Hó volt, hideg volt, nappal félő volt menni, főleg éjjel mentünk, erdők közelébe, kukoricások között. Eszembe jutott az 1946. februári gyalogutam Budapestről Miskolcra. Nem értettem, hogy miért kell ez a menekülés, én csak azt tettem, ami kötelességem volt a haza és a magyar nép érdekében. A terep fagyott, göröngyös volt, nagyon eltért a pesti járdáktól, s hamar rájöttem, hogy nem jó cipőben járok. A hó elolvadt a cipőben, hideg, állandóan nedves volt. Késő este bemerészkedtünk házakba, amelyek a falu közepén voltak, mert hallottuk, hogy az első házakban határőrök várják a menekülteket. A ház lakói beengedtek, segítettek, rongyokat adtak, amiből bocskort készítettem a lábamra. Élelmet is adtak, s mondták, hogy merre van a határ. Alud-

142

Megtorlás

ni nem nagyon volt lehetőség, ily körülmények között az alvás nem számít, izgultunk, hogy mi történik a következő órában s mikor érjük el a határt. Az utakat elkerültük, láttuk, hogy tankok, katonai teherautók közlekednek rajta.

Karácsony este volt, mikor a határhoz közeli faluhoz értünk. Tájékozódás és élelem miatt be kellett menni valahová. Kertek alatt közeledtünk a házakhoz, egyik házból karácsonyi éneklés hallatszott ki. Oda bátorkodva kopogtattunk be, boldog karácsonyt köszöntéssel. Tudták, hogy menekültek vagyunk, behívtak és elláttak élelemmel, rongyokkal a lábamra. Magyarázták, hogy merre van a határ, mikor van ott őrségváltás, de veszélyes most már átmenni, sok a határőrség, és ott vannak az oroszok is. Mi el akartuk kerülni őket, és sokszor visszakérdeztük a tanácsokat. A házigazda látta a félelmünket, mondta, hogy van a faluban egy ember, aki pénzért átviszi a menekülteket a határon. Az ismeri az oroszokat és a határőröket, akiket ő lefizet, és akkor azok átengedik a menekülteket. Kértem, hogy szóljon annak az embernek, hogy segítsen. Úgy tűnt, hogy az jóindulatú s megbízható. Megegyeztünk, hogy 11 órakor találkozzunk az erdő szélén. Megköszöntem a jóindulatú háziaknak a segítségét, akik az istállóban adtak szállást az elindulásig.

Mintha megállt volna az idő, ugyanakkor felgyorsult a gondolat, hol vagyok, miért vagyok itt, mi van a családommal, szüleimmel, nem tudunk egymásról. Karácsonyeste van, van-e karácsonyfájuk, van-e ajándék. Mit gondolnak, hol vagyok, s hová megyek.

Azt én sem tudtam. Érthetetlennek tűnt, hogy el kell hagyni a hazámat. Újra és újra emlékeztem az utcai harcokra 1945-ben, lőttük a ruszkikat, ők lőttek minket, ők győztek, majd most a Rádiónál, lőttek az ÁVH-sok, mi lőttük őket, majd jöttek a ruszkik, lőttek minket, mi lőttük őket, ők győztek. Nekem már többször meg kellett volna halni, az a sok bomba, ágyúgolyó, gépfegyver, géppisztolygolyó hogy tudott kikerülni, nehéz megérteni. Az vigasztal, hogy nem én kezdtem, én a hazámat védtem az istentelen kommunizmus ellen. Most, hogy az a rohadt Kádár visszahozta őket, nem érdemes itt élni.

Meg kell szabadulni tőlük, el kell mennem egy szigetre, ahova nem ér el a kezük, hatalmuk, nincs többé lövöldözés, nyugodtan élhetek. Nem Magyarországgal van a baj, hanem azokkal, akik azt uralják, én megpróbáltam ellenük harcolni, de nem leszek a szolgájuk. Ily gondolatokkal mentem az erdőszéli találkozóhelyre, hogy onnan elinduljak egy jobb, ismeretlen világ felé.

Nagyon lassan telt az idő. A háziak karácsonyi énekeket énekeltek. Talán otthon is most énekelnek, próbáltam gondolatban velük énekelni a „csendes éjt”. Kívülről beszédeket hallottam, talán csak nem a határőrök, riadtam fel. Nem azok, menekültek voltak, akik már mentek az erdő felé. Sötét volt, hó mindenütt, nem lehetett tájékozódni, követtük az előttünk menőket, bízva, hogy ők tudják az utat. Valóban árkon, bokron mentünk a hóval borított szántóföldeken. Lassan elértük az erdőt, vártuk a vezetőt, aki elkísér a határig. Közben mások is jöttek a találkozóhelyre, szintén menekültek. Nem beszéltünk egymáshoz, izgulva vártuk a vezetőt. Már azt hittük, hogy cserbenhagyott,

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

143

majd egyedül jött egy ember felénk. Ő volt, akkor nekünk ő volt a megváltó. Suttogva beszélt, megvárjuk az őrségváltást s a két őrház között megyünk át a határon. Személyenként kellett fizetni, ki mit tudott, majd mondta, hogy csöndben kövessük őt. Van, amikor a határőrök elbújva várják a menekülteket. Ha ez megtörténik, a csoport szaladjon szét. Ő megpróbálja lefizetni őket. A határőrök nem tudnak mindenki után szaladni, ha elfognak egypár embert, a többi menjen a határ felé. Nem volt kérdezgetés, szó nélkül mentünk utána. Úgy tűnt, hogy nem haladunk, a göröngyös utat a hó egyenlítette ki, de nem segítette a botorkálókat. Ha nem lett volna hó, levetettem volna a cipőt, mert éreztem, hogy véresre törte a lábamat. Nem volt választás, menni kellett. Vagy egy órát gyalogoltunk, mikor megállt a vezető. Köréje tömörültünk, mondta, hogy most van az őrségváltás, menjünk a kezével mutatott irányba, messziről halvány fényt lehetett látni, az az ausztriai őrház, mondta. Ő visszafordult, mi mentünk a fény irányába. Pár száz méter gyaloglás után zseblámpákkal integettek az osztrák oldalról. Volt, aki szaladt, hogy biztos legyen a menekülés. Én alig tudtam lépni a kérges, átázott félcipőben. Holland diákok várták és segítették az elfáradt menekülteket. Engem két diák a vállán vitt be a közeli menedékhelyre. Ott azonnal lekerült a félcipő a lábamról, lemosták a vérző sebet és bekötötték, majd kényelmes új cipőt adtak.

Karácsony volt, szomorú karácsonya a magyar népnek. 1956-ban sem jött el a Megváltó. Istentelen kommunisták uralták újra az országot, szovjet tankok segítségével.

Nem jött oda segítség se földről, sem az égből. Abban az országban, ahol azt tanítják, hogy nincs Isten, békepapok és besúgó ügynökök prédikálnak a templomokban, nincs karácsony, csak fenyőfa ünnepe, oda nem megy el a Megváltó, szomorú sors vár rá a magyar népre. Isten megsegített, hogy el tudtam menekülni, most már a családomat kell kiszabadítani abból az országból, ahol két ízben is az életemet kockáztattam, hogy jobb és szabadabb élete legyen a magyar népnek, amely megbűnhődte már a múltat, más népek bűnét is és a jövendőt. Éreztem, hogy az életben maradásom, megmenekülésem a börtöntől nem az én érdemem. Isten segített, s biztos, hogy tervei vannak velem.

Isten áldd meg a magyart, És szabadíts meg a gonosztól.

Hozz rá víg esztendőt, Küldd el a Megváltót, aki korbáccsal űzi ki a Parlamentből, a templomokból az üzérkedőket, az ügynököket, a kommunistákat, akik miatt még ma is szenved a jobb sorsra érdemelt magyar nép.

A forradalmunk emlékére írtam egy verset, melyet alant közlök:

144

Megtorlás

FORRADALMUNK EMLÉKÉRE Nagydolog volt, mikor lőtték a tankokat, Olyan harcot nem látni sokat.

A Magyar Teremtő Akkor teremtett magyar angyalokat, Nagyon, nagyon sokat.

Megérdemeljük, mert nem tanultunk, Hogy szívünknél messzebb nem látunk.

Ha vérünk nem válik pénzzé, Senkinek nem fáj a mi halálunk.

Mást soha, senkitől ne várjunk.

Megszoktuk már ezer év után, Nincs mostohább, mint a Magyar Isten.

Meddő harcba indít, De sose jön el, hogy segítsen, Ha odaveszett minden.

Menjünk már a múltnál messzebb, Támasszuk fel Őt, aki még halott, Legyen új Magyar Megváltónk, Aki elkiáltja: Elég volt a harcból, Elnyomásból, vérontásból, bajból!

Megírják majd üzleti riportnak: Ismét lángolt a magyar haza.

Békén hagyják a romokat, Égben, földön nem lehet hallani, Hogy hazánkban történt valami.

Legyen szebb, boldogabb az élet, Hős halálunknak sohase volt ára.

Menjenek már végre egyszer a bátor bankárok a Golgotára!

Világmegváltásra.

A forradalmunkat Isten áldja, Adjon szebb jövőt a magyarnak.

Ne haljanak többé hősök Éljenek, szabadon, akik akarnak!

Másokért ne csinálj soha forradalmat!

Jön a halál sarlóval, kalapáccsal. Vörös csillagra feszítették a szabadságharcost

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

145

II. FEJEZET Idegenben, más világban 1956. karácsony virradatja volt, a kimerültségtől elaludtam. Késő ébredtem, körülnéztem, idegen volt minden körülöttem. Egyelőre nem tudtam elbírálni, hogy ez jó-e, vagy rossz. A családra gondoltam, vajon mit gondolnak felőlem, sikerült-e átjutni a határon, vagy elfogtak a határőrök. Éreztem, hogy a megmenekülést Istennek köszönhetem, aki megóvott a II. világháború borzalmaitól, majd most újra megsegített, hogy a szabad világba érjek. De a feleségem a 3 éves kislányommal otthon maradt. Visszagondoltam a feleségemmel való első találkozásunkra. 1944 tavaszán a nagyszüleinél voltunk vendégségben Budakalászon. A pesti aszfalt után felüdülést jelentett a szépen gondozott kert, ahol rózsák nyíltak. Majd a rózsák között megláttam egy 11 éves szép lányt, akit Rózsának hívtak. Azóta imámba foglaltam, hogy adja Isten, hogy a feleségem legyen.

A háború vihara közeledett hazánkhoz. Önként jelentkeztem katonának, hogy azok a rossz emberek, akikről édesapám beszélt, ne tudjanak bejönni hazánkba. Isten segített átküzdeni Budapest ostromát, ötször kiszabadított a orosz fogságból. Bíztam, hogy most sem fog elhagyni. Évekig nem tudtunk egymásról, majd újra találkoztunk. 1952-ben teljesült az imádságom, augusztusban megtartottuk az esküvőt. Most újra Istenhez fordultam, s imádkoztam, hogy segítsen együtt élni a családommal egy szabad országban.

Harangszó hallatszott be a zsúfolt terembe. Ismerősnek tűnt, hiszen a harangok egyforma hangon szólnak, hívják az embereket a templomba. A falu lakói hívták a menekülteket, hogy együtt fogyasszák el a karácsonyi ebédet. Ez idegen volt számunkra, mivel Magyarországon a kommunisták eltörölték a híres magyar vendéglátást, s nem is volt miből vendégeskedni. Hárman mentünk egy magyar családhoz. Itt éltek őseink a határokat nem mi csináltuk, magyarnak születtünk és annak is maradunk – mondta a házigazda. Külön könyvet lehetne írni e vendégségről. Megnyugvás töltött el, hogy idegenben igaz magyarok élnek. Megköszöntük a vendéglátást, és visszatértünk az iskolába.

A vérző lábamat újra be kellett kötni, s mondta a nővér, hogy menjek kórházba, mert nagyobb baj lehet belőle. Az autóbusz ingyen vitt el Bécsbe, így többen elhagytuk a határ menti községet. Éjfél körül kerültünk a belvárosba. A busz vezetője mondta, hogy menjünk a közeli rendőrségre, azok majd segítenek. Megfogadtam a tanácsot. A rendőrök barátságosan fogadtak, meleg kávéval, vajas zsemlyével kínáltak, majd a cellában extra párnával, takaróval adtak szállást. A fáradtságtól hamar elaludtam. Dél felé volt, hogy felébredtem. Reggeli után a rendőrök elvittek a menekültügyi hivatalba. Sokat kellett várni, míg rám került a sor.

Osztrák tolmács volt a közvetítő. Miért hagytam el Magyarországot, kérdezte. Gondolkoztam, nehéz volt a kérdés, furcsa érzés fogott el. Ez volt az első alkalom, hogy előjött: elhagytam a hazámat. Akartam mondani, hogy visszamegyek, mert otthon van

146

Idegenben, más világban

a feleségem a hároméves lányommal. A tolmács jóindulatúan segíteni akart. Mondja, hogy szabadságharcos volt, mindenki azt mondja. (Akkor már több mint 171 ezer személy hagyta el az országot.) Ha azok mind szabadságharcosok voltak, akkor én nem voltam az, feleltem. Majd mondtam, hogy az ÁVH-sok kerestek a lakásomon, s nem akartam, hogy a család előtt fogjanak el.

Kérdezték, hogy jöttem át a határon. (Akkor már le volt zárva, és az oroszok őrizték.)

Mondtam, hogy Győrtől gyalog, főleg éjjel a kukoricás között közelítettük meg a határt.

A helybeli lakosok megmondták, hogy mikor és hol van az őrségváltás, azokat elkerülve jutottunk Ausztriába. Az igazolványaim között volt egy orosz nyelvű is. Arról kérdeztek, hogy mi az. Mondtam, hogy azt életveszélyes épületek felmérésére adták ki, így az oroszok nem tartóztattak fel. Az volt a terv, hogy felmérjük, melyik házból, háztetőről lehet megsemmisíteni az ott állomásozó tankokat. A kihallgató nem kérdezett részleteket, megkaptam a menekültigazolványt s megadták a címet, hogy hova menjek ellátás végett.

Délután 5 óra után értem el a megadott címre. Ki volt írva, hogy mely vallásúak melyik szobába menjenek. Református lévén a második emeletre kellett mennem. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, egy fiatalember jött ki – mondta, hogy már késő van, 5-kor bezártak. Mondtam, hogy fáj a lábam, nem tudtam előbb ideérni. Miért hagyta el az országot? – kérdezte flegmán. Ez másképp hangzott, mint az osztrák kihallgató, úgy éreztem, rossz helyre jöttem. Én kérdeztem vissza: ön minek jött ki? Én útlevéllel jöttem, és akkor megyek vissza, amikor akarok, válaszolta, s lement a lépcsőn. Csalódottan álltam a református segítség előtt, majd diákok jöttek s mondták, hogy menjek velük, mint egyetemista, a Franciskánusok kolostorában kaphatok szállást. Ott Végváry Vazul atya, aki aktívan vett részt a forradalomban, tartotta fenn a rendet.

Később megtudtam, hogy a fiatalember, akivel a református segélyhelyen találkoztam, Trombitás Dezső református pap volt. Erkölcstelenség miatt eltiltották a papi teendők végzésétől. Győrben a Vörös Csillag Szállóban mint portás és tolmács dolgozott, s jelentéseket adott az ÁVH-nak az idegenekről. Bécsből rövidesen Londonba távozott.

Nem ő volt az egyedüli kétes személy, aki félt, hogy a forradalom győzelme után felelősségre vonják tetteiért. ÁVH-sok, kommunisták szabadságharcosoknak adták ki magukat, és elvegyültek a menekültek között. Élelmezésre jegyeket kaptunk, amit vendéglőkben lehetett felhasználni. A nővérek szakszerűen bekötözték a lábam, és hamarosan meggyógyult. Sikerült telefonon beszélni az apósommal, virágnyelven elmondtam, hogy jól vagyok, s a család jöjjön utánam.

Az időt annak intézésével töltöttem, hogy a család minél előbb utánam jöhessen. A nagy hóesés és a lezárt határ miatt volt olyan nap, amikor csak 15-20 menekült tudott átjutni a határon. Megismerkedtem egy menekülttel, aki azt mondta, visszamegy, hogy a családja többi tagjait is áthozza a határon. Megegyeztem vele, hogy az én családomat is kihozza. Megmondta, hogy melyik részen és melyik nap fog visszajönni. Kimentem a határra várni a családomat. Hideg szél fújt, esett a hó, ilyen időben még a kutyát sem

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

147

küldik ki a házból a szólásmondás szerint. De bíztam, hogy ők jönnek. Már elmúlt éjfél, semmi mozgás a környéken, ha tudtam volna, melyik irányból jönnek, átmentem volna a határon, hogy segítsek nekik. Lassan telt az idő. Ki s be jártam az őrszobába, ott mondták, hogy nem jött senki át a határon. Nappal az iskolában aludtam, este kimentem a határhoz várni a családomat. Három zord, hideg éjjel megismétlődött a csalódás.

Visszamentem Bécsbe. Tudtam, hogy lehallgatják a telefonbeszédeket, de felhívtam az apósomat, hogy mi van a családommal. Ő körülfontan mondta, hogy elindultak, s várjam őket a megállónál. Újra kimentem a határra, gondoltam, hogy arra jönnek, amerre megegyeztünk azzal az emberrel, aki a családjáért ment vissza.

Két éjjel megismétlődött az előző 3 éjjeli csalódás. Fáradtan, letörve hagytam ott a határt. Biztosan elfogták őket a határőrök, nem tudtam másra gondolni. Leírhatatlan lelkiállapotban mentem vissza Bécsbe. Újabb telefon, az apósom mondta, hogy dél felé mentek, de nem tudnak róluk semmit. Csalódottan hallottam a szomorú hírt. Mentem a Vöröskereszthez, az ENSZ Menekültügyi Osztályára, hogy keressék meg a családomat, akik Jugoszláviába menekültek. Természetesen, próbáltak nyugtatni, s megígérték, hogy megkeresik a családomat és értesítenek.

Lassan teltek a napok a bizonytalanságban. Január vége felé volt, mikor megtudtam, hogy egy rövid levelet írt a feleségem a szüleinek, Macedóniában vannak rossz körülmények között. A hírrel mentem az illetékes hatóságokhoz, hogy segítsenek a családomnak Bécsbe jönni. Ígéret volt bőven. Majd kaptam a hírt, hogy a kislányom beteg lett és nem tudják, hová vitték. A rádió bemondta, hogy Jugoszláviából a rossz ellátás miatt több mint ötezer menekült visszatért Magyarországra. Aggódtam, hogy a családom is köztük van. Írtunk egymásnak leveleket, de csak 3 hónap múlva adták át egyszerre.

Naponta mentem az illetékes hatósághoz a hírek miatt. Volt telefon-összeköttetés a Jugoszláviában lévő menekülteket segítő szervezetekkel, megtudták, hogy hol van a családom, és azt ígérték, elintézik, hogy Bécsbe jöhessenek.

Hónapoknak tűnő hetek következtek. Nem tudtunk egymásról, úgy látszott, hogy csak az Isten segíthet. A menekültek nagy részét már elszállították Ausztriából a világ különböző országaiba. A Franciskánus kolostorból is elmentek a menekültek, az Evangélikus Egyháznál kaptam szállást. Múltak a hetek, de nem kaptam értesítést a családom felől. Majd egyik hajnalban ébresztgetnek: – kelj fel, menj a vasútállomásra, ott van a feleséged a gyerekkel. Nem mozdultam, azt hittem, álmodom. Jobban megráztak, kinyitottam a szemem, égett a lámpa, vagy hárman voltak körülöttem. Végre magamhoz tértem, de nem tudtam elképzelni, hogy amit mondtak, igaz. Siessek öltözni, az autó már vár. Még mindig kételkedtem, talán valakivel összetévesztenek – gondoltam útközben. Szerencsére tévedtem. Nem lehet leírni a találkozás örömét.

Nem akartam időt veszteni, másnap mentünk az Amerikai Követségre beutazási kérelmet kitölteni. Azelőtt hosszú sor állt a bejárat előtt, most nem volt ott senki. Azt gondoltam, hogy zárva van, de nem volt. Felmentünk az emeletre. Barátságosan fogad-

148

Idegenben, más világban

tak, de mondták, hogy a megengedett létszám betelt, és április 10-én leállt a menekültek szállítása az USA-ba. Kitölthetjük a kérelmet, de ne számítsunk arra, hogy elfogadják. Be kellett írni az adatokat, hogy mikor s hol hagytuk el az országot. A tolmács elolvasta a kérdőívet, s mikor látta, hogy a feleségem a gyerekkel Jugoszlávián keresztül jött Ausztriába, mondta, hogy ők nem mehetnek az USA-ba, mert a törvény szerint csak a második országból lehet az USA-ba menni. Lehangoltan hagytuk el az USA Követséget. Venezuelába és Svédországba kerestek építészeket, oda adtuk be a kérvényt a beutazásra. Közben beköltöztünk a menekülttáborba. Hetek múltak el, tétlenül vártuk, hogy hova visz a sors. Már közeledett a május, a tavasz. Sétáltunk a bécsi utcákon, a pesti utcákra gondolva. Bécsben nem voltak szovjet tankok és katonák, nyugalom, béke volt mindenhol, az emberek vidámak, segítőkészek. Miért nem lehet ez meg Magyarországon? – tűnődtem magamban.

Egyik délután megszólalt a tábori hangszóró, kérték, hogy jelentkezzek az irodában. Útközben azon gondolkoztam, hogy vajon északra, Svédországba, vagy délre, Venezuelába fognak beengedni. A táborparancsnok átadott egy levelet, s mondta, hogy másnap 9 órára menjünk be az Amerikai Követségre. Nem tudtam elképzelni, hogy miért. Időben ott voltunk. A tolmácsnő előzékenyen fogadott, máris kísért be egy szobába. A feleségemet egy másik szobában hallgatták ki. A kihallgatást egy katonatiszt végezte tolmács útján, majd mondta, hogy speciális alapon megadják a letelepedési engedélyt az USA-ban az egész családnak. Nem tudtam, hogy jól értettem-e a kijelentést. Nem akartam elhinni, hogy a tolmács jól fordította a kijelentést. Kérdeztem tőle, hogy mit jelent ez. Az mosolyogva válaszolt, hogy azt, amit mondott: mehetek a családdal az USA-ba.

Nem tudtam elképzelni, hogy ez igaz. A tolmács valamit mondott a kihallgatótisztnek, amin mindketten nevettek. A tiszt felállt, átadott egy fehér igazolványt, hogy azzal igazoljuk magunkat, majd kezet fogott, megveregette a vállam, és sok szerencsét kívánva elköszönt. A tolmács mondta, hogy orvosi vizsgálatra kell menni, s utána jöjjünk vissza.

Orvosi vizsgálat után visszamentünk a tolmácshoz. Mondta, hogy visszavisznek a táborba, vegyünk fel mindent, ami hozzánk tartozik, s elvisznek egy kis faluba, ahol amerikai katonai segély táborozik. Ott három napig tartózkodtunk. Megismerkedtünk az amerikai ételekkel, amely igencsak különbözött a tábori konyhától. Onnan Münchenbe vittek, majd egy katonai repülőtéren kötöttünk ki. Ott nem sokat időztünk, beszálltunk egy 3 motoros katonai repülőbe, amely dübörögve szállt fel a felhők fölé. Fáradtak voltunk, a motorok monoton zúgása hamar álomba merített.

Hihetetlen volt minden, nem tudtam követni az eseményeket. Megváltozott az idő, éjszaka volt, majd nappal is mire Newfoundlandon leszállt a gép. Nem tudtam, hol vagyunk, mi lesz a sorsunk. Istenre bíztam a jövőmet. Még egy rövid repülőút a tenger felett, majd Amerika földjén leszállt a gép, megszűnt a motorok zúgása, csend lett. A repülőtérről egy katonai autóbusszal New Yorkba, az Astoria szállóba vittek. Nem volt

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

149

kitől kérdezni, nem tudtuk, hova s miért megyünk. A kísérőink angolul beszéltek, nekünk az értelmetlen volt. Mentünk a kísérővel, azt tettük, amit mutogatott. Az Astoriában egy rövid kihallgatás volt, majd kikísértek a vasútállomásra. A vonattal Trenton városba, New Jersey államba mentünk.

Ekkor az ottani magyar menekültek már saját autójukkal közlekedtek. Nekem a munkakeresés volt a fontos. Szerencsére Béky Zoltán püspök segített, nagy fekete Cadillacjével vitt egyik építészirodától a másikba. Mivel nem tudtam angolul, nem alkalmaztak. Egy festővállalatnál kaptam munkát, ahol ukrán, kelet-német és magyar menekültek dolgoztak. Az első heti 60 dollár fizetésből 10-et költöttünk egyheti élelemre, a többit megspóroltuk, és 1959-ben készpénzért vettünk egy 1958-as Chevrolet autót.

Nagy volt a különbség az otthoni és az itteni élet között. Otthon talán sohasem érhettük volna el azt, amit az USA-ban két év alatt elértünk.

Az otthonról hallott hírek elszomorítóak volt, börtön, kivégzés olyanoknak is, akik nem sokat tettek a forradalomban. Hálát adtam Istennek, hogy segített kiszabadulni abból az országból, ahol újra az ateista kommunisták vették át az uralmat. Az 1957-es május 1-jei felvonulás Budapesten szégyenletes volt. Tudtuk, hogy nagy a terror, félnek az emberek, de a több százezer felvonuló meggyalázta a szabadságharcunkat. A kommunisták kiölték az emberekből a nemzeti érzést, újra dicsőíteni kellett a gyilkos, hazaáruló kommunistákat. Ezekben nincs nemzeti érzés, a szovjetek bábjai, nem számíthat rájuk a magyar nép. Úgy látszott, hogy – magyarán mondva – Magyarországon minden befellegzett. Kár volt a forradalomért, kár volt minden csepp vérért. Hiába akar a magyar nép szabadságot, jobb életet. Mindig akadtak elkorcsosult magyarok, akik csak magukkal törődnek, rangért, jobb falatért kiszolgálják az istentelen kommunistákat.

A vasárnapokon New Yorkba mentünk tüntetni az ENSZ székháza és a Szovjet Követség elé. Követeltük, hogy vonuljanak ki a szovjet csapatok az országból, küldjenek ENSZ rendfenntartó csapatokat Magyarországra, legyen független szabad Magyarország. Azzal a jogokkal, ami az ENSZ alapokmányában van.

Trentoni tüntetők az ENSZ székháza előtt

150

Idegenben, más világban

A november 4-e előtt menekült kommunistákból és ÁVH-sokból a tengerentúlon már szabadságharcosok lettek. Befurakodtak a valódi szabadságharcosok közé. Ők közvetítették az otthoni kommunista kormány hazugságait a forradalomról.

Ismeretes Mikófalvi Lajos, Lovas Gyurka, Pogány András, Szeredás Jenő, Cseh Lajos, Király Béla és társaik szégyenletes romboló munkája. Az álszabadságharcosok a forradalom elárulóit, a pesti srácok gyilkosait hősöknek vallották. Átvették s továbbították a kommunisták hazugságát a forradalomról. Ezek a szélhámosok különböző városokban Szabadságharcos Szövetséget alakítottak, hogy akadályozzák az igazi szabadságharcosok munkáját. Az egyiknek Pogány András volt az elnöke, aki azzal dicsekedett, hogy a II. világháborúban ellenálló volt. Mint utánpótlást szállító, ahova lőszert kértek, oda szénát küldött, s összekutyulta az iratokat, hogy a közvetítést megakadályozza. A főtitkár pedig Mikófalvy Lajos volt, aki beépített ÁVH-s ügynök volt és fontos iratokkal visszament Magyarországra a megbízóihoz.

A II. világháború magyar menekültjei segítették az új menekülteket. De hamarosan rájöttek, hogy sok közöttük a kommunista párttag. Emiatt sok helyen ellentétek alakultak ki az egyházaknál és egyesületekben.

A New York-i tüntetésekre a környező államokból családostul mentek az emberek.

Egyik alkalommal Kennedy Béla bekötötte a Szabadság-szobor szemét, tiltakozásul, hogy a szabad világ szemet huny a vérbe fojtott szabadságharcunk felett, és engedi, hogy a szovjetek újra leigázzák a magyar népet.

Magyarok tüntetése New Yorkban

Sajnos a tüntetések nem sok változást eredményeztek, azon kívül, hogy a TV és az újságok beszámoltak róla. Az álszabadságharcosok és a kommunista párt tagjai befurakodtak a Szabadságharcos Szövetségekbe, és elkövettek mindent, hogy akadályozzák az igazi szabadságharcosok munkáját.

New Yorkban Hóka Ernőt és Mihályt választották meg az eredeti, 1957-ben elsőként megalakult Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség vezetőjének. Ők fogadalmat tettek, hogy a harcot a magyar nép szabadságának visszaállításáért tovább folytatják. Fogadalmukat be is tartották. Könyvek ezreit lehetne írni önzetlen, fáradhatatlan munkájukról, amit a forradalom és a magyar nép szabadságáért és függetlenségéért

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

151

tettek. Nem engedték kialudni a forradalom lángját, tudták, hogy a forradalom követelése belátható időn belül bekövetkezik, a felkelők kiontott vére nem lehet hiábavaló. Ők képviselték az elesett hősöket. Szenátorokhoz, az USA elnökeihez százszámra mentek a segítségkérő levelek, beadványok a magyar nép szabadsága, függetlensége érdekében.

Kongresszusokat, nagygyűléseket tartottak Amerika nagyobb városaiban, felhívták az emberek figyelmét Kádár vérbosszúja megakadályozására. Sok éven keresztül kiadták a Magyar Holnap című újságot. Megalakították az Október 23-a Mozgalmat, majd kiadták a Fáklyaláng című folyóiratot és számos angol nyelvű kiadványt, melyekben ébren tartották az 1956-os forradalom és szabadságharc szellemét. Elhatározták, hogy az igazi szabadságharcosok emlékére az egyik nagyvárosban emlékművet állítanak fel. Ismertetésül alant közlöm Hóka Mihály rövid írását, melyet a forradalom 10. évfordulójának alkalmával adtak ki.

1956 nemzedéke Otthon a nemzethalál végzetes dermedtségének, a szabad világban pedig a koegzisztencia hatalmi fényének jegyében közeledik az 1956-os dicsőséges magyar forradalom és szabadságharc 10 éves évfordulója. A világraszóló esemény évfordulóján már csak mi ünneplünk: azok, akik a magyar nép szabadságának „utolsó hívei valánk”.

Tíz évvel a forradalom és szabadságharc kitörése után sok tekintetben megváltozott világképet találunk, de Magyarország tekintetében a lényeg nem változott az elmúlt évtized során. Ma is szovjet hadosztályok tartják meg hatalmában azt a rendszert, amelyet ők hoztak a magyar nép nyakára azon a végzetes vasárnapi hajnalon, 1956 november 4-én.

Az elmúlt tíz év során a történelem megadta értékelését az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak, s azt a nemzedéket, amely a forradalmat és szabadságharcot megvívta, a világtörténelem legkülönb nemzedékének tekinti. A tízéves évfordulón nézzük meg, mivel érdemelte ki 1956 nemzedéke ezt a kitüntető rangsorolást jelentő értékítéletet.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc nemzedéke azért váltotta ki ezt a kimagasló értékítéletet, mert az emberiség történelme során 1956 szelleme jelentette a legmagasabb csúcsot minden vonatkozásban. Elsősorban azért, mert példa nélkül álló teljesítményekre képesített egy egész egységes nemzetet. Ez a példa nélküli teljesítmény kiterjedt az élet minden területére a legnemesebb emberi tulajdonságok felszínre hozásával: A Haza és az Ember szeretete. Az egyéni érdeknek a közösségi érdek alá rendelése: az önzetlenség és áldozatkészség. A hősi halál és a hősi élet vállalása. Az emberi értékek és javak megbecsülése, akkor is, ha azok mások tulajdonát képezik. A segítségre szoruló megsegítése. A jó megbecsülése és aktív támogatása, és ami a legfontosabb: a magyar nemzeti öntudat kiteljesedése. Szembehelyezkedés a nemzet ellenségeivel még akkor is, ha azok fölényes fegyverekkel

152

Idegenben, más világban

rendelkeznek is, és a velük való szembeszállás az azonnali halált jelenti is.

A demokrácia a szó igazi értelmében először mutatkozott meg az emberiség történelmében 1956 október-novemberében, ahol nem egyes csoportok, klikkek váltak a hatalom birtokosaivá, hanem az egész nemzet. Ez a demokrácia nem ismert előjogokat, csak egyet ismert: a nemzet érdekeihez való töretlen hűséget. Valami új, időtállóbb értékrendszer született meg azokban a vérzivataros és mégis olyan feledhetetlenül szép napokban: néppel a népért legtisztább népuralma. Az ember lázadása volt a szabadságért és függetlenségért. A magyar városok és falvak lakói népszavazás útjain a magyar nemzeti ideálokhoz, az ezeréves magyar nemzethez minden körülmények között hű, becsületes társaikat választották a demokrácia bizottságaiba: a Nemzeti Bizottságokba, a Forradalmi és Munkás Tanácsokba és a Nemzetőrségbe. Mindebből kifolyólag a minőség: a legértékesebb egyedek kerültek vezetői szintre.

A szabadságharcos magyar nemzet célkitűzéseiben hű maradt a magyar történelem legnemesebb erényeihez. Csak azt tartotta meg a múltból, ami a nemzet javát szolgálta, s mellőzte mindazt, ami elavult vagy gátja lehetne egy boldogabb magyar jövendő kifejlődésének. Ebből következik, hogy a múlt egyetlen társadalmi rendszerét sem kívánta vissza maradéktalanul, hanem olyan új társadalmi szintézist teremtett, amely nem ismer kizsákmányolót és rabszolgát, csak egymás mellé rendelt egyedeket, akik ebből a helyzetükből eredően képesek megteremteni a keresztény morálon nyugvó szociális, szabad, független Magyarországot.

A magyar forradalom és szabadságharc elutasította a marxizmus minden formáját, mint a magyar néplélektől teljesen idegen életformát, de nem ítélt meg senkit vallási meggyőződése, pártállása vagy faji hovatartozása szerint, és tiszta lapot adott mindenkinek, aki nem vétett az alapvető isteni és emberi törvények ellen. A szabadságharc eredeti értelemben állította vissza az emberi jogokat és a fogalmak jelentését. Az 1956-os forradalommal és szabadságharccal új kor vette kezdetét: az emberiség megtisztulásának kora. A magyar október hitet és reményt adott, és a felszabadult ember boldog társadalmát hordozta magában.

Nehéz sors vértanúnak lenni, de különösen nehéz vértanú nemzetnek lenni. A magyar nép mindig a legértékesebb devizát, a vért fizette be szabadságáért. Amikor a hősi halottak, a mártírok és a fehér halál – az abortusz – áldozatainak jeltelen sírhalmaira letesszük az emlékezés kegyeletes virágait a tízéves évfordulón, tudjuk, hogy ők nem haltak meg hiába, az eszme, amelyért 1956-ban harcoltunk, tovább él és hamarosan el fog jönni a nap, amikor győzelemre jut. Az eszme, amelyért együtt menetelnek hősi halottak, mártírok, az életben maradt szabadságharcosok, a dicsőséges forradalom és szabadságharc halhatatlan nemzedéke!

Hóka Mihály Figyelemreméltó Hóka Mihály írása. 1966-ban írta egy olyan magyar ember, akinek menekülni kellett a hazájából, mert népe szabadságáért és függetlenségéért harcolt. 1966-ban írta, amikor otthon Kádár gulyáskommunizmusát ette a szovjet által el-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

153

nyomott magyar nép, a KISZ-ifjaknak azt tanították, hogy a testvér szovjet megmentette a népi demokráciát, amit a fasiszta ifjúság 1956-ban meg akart dönteni. Mily nagy különbség, otthon elhazudták, lebecsülték az 1956 forradalom jelentőségét. Hóka Mihály tovább küzdött a forradalom és szabadságharc eszményéért, tudta, hogy a pesti srácok nem haltak meg hiába, s eljön a nap, amikor 56 szelleme győzelemre jut.

A Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség a Hóka testvérek vezetésével megalakította a Magyar Szabadságharcos Parlamentet. Az alapszabályt tíz pontban foglalták össze, melyek a következők: 1 Magyarország szabadsága, függetlensége és semlegessége, a megszálló szovjet hadsereg azonnali kivonása Magyarország területéről.

2 A Varsói Szerződés felbontása.

3 Általános, egyenlő titkos választások megtartása az összes demokratikus párt részvételével.

4 Az alapvető emberi szabadságjogok biztosítása, teljes vélemény-, szólás-, vallás- és sajtószabadság.

5 Igazságos, az egész nemzet érdekeit kielégítő földreform megvalósítása.

6 Az igazság és tisztes jövedelemelosztás figyelembevételével a nagyüzemeknek, bányáknak, bankoknak köztulajdonban való tartása oly mértékben, ahogy az a közjónak megfelel.

7 Az egész magyar gazdasági élet részletes felülvizsgálata, a szovjet hódítással és törvénytelenségekkel okozott kárösszeg megállapítása.

8 A Szovjetunióba hurcolt magyar hadifoglyok és deportáltak, valamint a magyarországi börtönökben lévő politikai elítéltek azonnali szabadon bocsátása és rehabilitálása.

9 Az igazságtalan trianoni és az azt követő békeszerződések azonnali felülvizsgálása és korrigálása.

10 A magyarországi népirtás azonnali megszüntetése.

A másik fáradhatatlan személy, aki küzdött az 1956-os eszméért, Dr. Béky Zoltán református püspök volt. Ő 1928-ban jött az USA-ba teológiai tanulmányai elvégzésére.

Mindkét veje magas rangú tengerésztiszt volt, jó összeköttetése volt több szenátorral.

Ravasz László után ő volt, aki megérdemelte a református püspök elnevezést. Béky Zoltánt a New Jersey állam kormányzója menekültügyi megbízottnak nevezte ki 1956-ban.

Sok ezer menekültet segített, hogy elkezdhessék az életet az új hazában. Trentonban közel laktunk egymáshoz, sokszor éjfél után is égett a villany az irodájában, kopogtak az írógép billentyűi, írt, kért, követelt. Ismertetésül részleteket közlök a forradalommal kapcsolatos beszédéből:

154

Idegenben, más világban

Testvér! Nyújts segítő kezet!

Az Amerikai Magyar Szövetség a múltban mindig kiállt, és felemelte tiltakozó szavát a magyar ügyért, a magyar igazságért, a szégyenletes békék, az elnyomás alatt szenvedő magyar népért. Erre az elszánt harcra ma még fokozottabb szükség van. A vasfüggöny mögött, Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken pusztul és halálra van ítélve a fajtánk. Az Egyesült Nemzetek Alapokmányában biztosított jogainkra hivatkozva eljárunk, követeljük a magyar nép részére az osztatlanul kijáró emberi szabadságjogokat. Nem szűnünk meg követelni egy független és szabad Magyarországot, ahol a magyar nép a saját történelmi és kulturális hagyományai szerint, saját maga választotta formák között szabadon élhet.

Naponta kiáltjuk, írjuk a sajtóban, rádióban, kihallgatásokon és beadványokban, azok előtt, akiknek kezében a döntés és a kis népek sorsa van: a szabadság nem egyes népek kiváltsága, hanem az egyetemes emberiség elvitathatatlan joga. Mint az imádság az egeket, szakadatlanul ostromoljuk a népek vezetőit, kormányokat és államférfiakat. Mert az Amerika szabad földjén élő magyarság a jólétben sem feledkezhet meg arról, hogy túl a tengeren nemcsak testvérek, rokonok, barátok, hanem egy egész nemzet rabságban, pusztulásra ítélve vergődik.

A testvérsegítő kéz minden mesterséges akadályon keresztüljut. Nem szűnünk meg és nem fáradunk el a magyar ügyért síkraszállni soha. Nem szégyen, hanem nemes, lélekemelő feladat, melyet a gondviselő Isten reánk bízott teljesíteni.

A magyar szabadságharc 10. évfordulóján (részlet) A magyar történelem egyik legfényesebb, legdicsőségesebb s egyben legtragikusabb napjának 10 éves évfordulóját ünnepli a szabad világ ma-gyarsága. Mi, idegenbe szakadt, vagy otthonaikból világgá vert magyarok ezt a napot elfelejteni sohasem fogjuk. Ezen a napon egy kicsiny, hősies nép az egész világ bámulatát és csodálatát magára vonta. Ezen a napon egy leigázott, kirabolt, meggyötört nép szembeszállt a világ legnagyobb és legkegyetlenebb zsarnokával, hogy elrabolt szabadságát visszaszerezze. A világ bámulta és csodálta, de nem segítette. Mi a szabadság fáklyahordozói és védelmezői is elnéztük, hogy Budapest utcáin folyik a vér, hogy ártatlan gyerekek, ifjak, öregek tízezreit gyilkolják le. Mi csodáltuk, dicsértük, kötszereket, használt ruhákat küldtünk, Hruscsov tankokat küldött, és a magyar nép eme legszentebb szabadságharcát vérbe tiporta.

A nyugati világ vezetői ma már látják, hogy milyen irtózatos hibát követtek el, amikor engedték a magyar szabadságharcot vérbe fojtani. Ha akkor cselekszenek, az istentelenségre és zsarnokságra épített világhatalom ezer darabra hullott volna, s nem lenne a szomszédunkban a kommunista Kuba, Vietnamban nem hullanának fiaink ezrei, és nem fenyegetne a harmadik világháború veszedelme.

Az 1956-os magyar szabadságharcnak van egy nagy tanítása 10 év múlva is, hogy amikor a világesemények naponként változnak, amikor a diktátorok jönnek és mennek, a szabadságharc vérbefojtója, Hruscsov nincs többé, ugyanakkor a szabadság eszménye él. A vérükkel, mártíromságukkal bizonyságtevő magyar szabadságharcosok élnek. 1956 októberi szabadságharc dicső napjai az emberiség történelmének legnagyszerűbb valóságos eposzaként élnek

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

155

tovább.

A szabad világ magyarságának össze kell fognunk, vallási és politikai nézetre való tekintet nélkül, dolgoznunk, szólnunk és cselekednünk kell. Ébren kell tartanunk a világ közvéleménye ellőtt azokat a követeléseket, melyeket elhallgatni akar a közönyös világ. Erre kötelez minket a mártírok vére.

A kép sötét, a jövő bizonytalan, de én szent hittel és meggyőződéssel vallom, hogy az a nép, amelynek ilyen hősei, mártírjai, szabadságharcosai vannak, nem veszhet el. A magyar nép szabad lesz.

Elgondolkoztatóak Béky Zoltán püspök beszédei, írásai. Ő 25 éves korában hagyta el Magyarországot, elkerülte a II. világháború borzalmait, nyugodtan élhetett békében, az új hazájában. Mégis, óriási szeretet lakozott benne a magyar néppel szemben. Fáradhatatlanul küzdött a kommunizmusban sínylődő nép szabadságáért és függetlenségéért úgy az elszakított területen, mint a csonka országban. Biztos vagyok benne, hogy ha Béky Zoltán püspök és Mindszenty József hercegprímás élt volna a kommunizmus bukásakor Magyarországon, nem engedték volna, hogy a népet elnyomó kommunisták és utódjai vegyék át az uralmat.

Béky Zoltán részt vett 9 világkongresszuson és felszólalt a magyarság érdekében.

Több alkalommal ő nyitotta meg a kongresszus mindkét házának gyűlését. Nixon és Ford elnökök az elnöki tanácsadó bizottságba nevezték ki. Úrvacsorát osztott Johnson, Nixon és Ford elnököknek. Elismerést szerzett a magyar névnek. Sajnálatos, hogy most helyét egy kommunista, bérgyilkos szándékú, papi diplomával nem rendelkező hazug, csaló személy tölti be, s teszi tönkre az Ontariói Egyházat.

Hóka Mihály és Béky Zoltán püspök megerősítették bennem az édesapámtól és az elemi iskolai tanítómtól tanult haza- és nemzetszeretetet. Voltak idők, amikor arra gondoltam, hogy kár minden próbálkozás, jobb lenne elfelejteni a háborút, a forradalmat, elmenni egy szigetre, ahová nem tudnak eljutni a kommunisták, ahol nincsenek hazug országvezetők, hamis papok.

Jött a Magyar Holnap, melyben Hóka Mihály írta az előzőleg közölt cikkeket. Az otthoniak nem szólhatnak, nekünk kell ébren tartani a forradalom szellemét. A magyaroknak is meg kell adni az alapvető emberi jogokat, az országból ki kell vonulni a szovjet csapatoknak. A küzdelmet folytatni kell addig, amíg az otthon maradt testvéreink elnyerik szabadságukat. Majd láttam, hallottam és olvastam Béky püspök bátor kiállását, bárhol volt, felhívta az illetékesek figyelmét a rabságban élő magyar népre, követelte, hogy adják meg a magyaroknak is az emberi jogokat, amit az ENSZ alapszabálya előír. Ezek után lemondtam a szigetről, majd elmegyek, ha kimennek a ruszkik Magyarországról – gondoltam –, és segítettem, amit tudtam a cél érdekében. Béky püspök szerette volna, ha átveszem az Amerikai Magyar Református Egyesület titkárságát Washingtonban.

156

Idegenben, más világban

Én az építészeti vonalon akartam tovább haladni. Szerencsére egy német származású építész, Alfred Clauss felvett dolgozni. Nehéz volt a kezdet angoltudás hiányában, de megértéssel kezelt a többi dolgozó. Amerika nem vette át a méterrendszert, yardban, foot-ban és inch-ben kellett számolni. Idővel belejöttem, és mivel a rajz nemzetközi, az beszélt helyettem, munkatársaim pedig megértették, és dicsértek érte. Mr. Clauss felesége is építész volt, aki a Penn Egyetemen (Pennsylvaniában) tanított. A Princeton Egyetemen szemináriumok, építészi továbbképző tanfolyamok voltak, és Mr. Clauss jóvoltából még munkaidő alatt is részt tudtam azokon venni. Sok új dolgot kellett megtanulni az amerikai építészeti rendszerről. Ott ismerkedtem meg a híres japán építésszel, Minoru Yamasakival, aki később a World Trade Centert tervezte, melyet a terroristák repülővel beleszállva földig romboltak 2001-ben.

A sztratoszférába lőtt Szputnyik nem hagyott nyugodni. A magyar ügy tárgyalását is befolyásolta. A ruszkik atombombát tudnak szállítani vele, ez ellen tenni kellene valamit. A Princeton Egyetem könyvtárában sok információ volt a rakétákról, és ott kezdtem tanulmányozni azokat.

Az American Institute of Architect különböző pályázatokat hirdetett, kettőre én is beadtam a szükséges terveket. Ez nagyban elősegítette az amerikai építészeti ismereteimet. Nagyon meglepett, amikor megkaptam az értesítést, hogy az egyik pályázaton nyertem, melyről alant közlök fényképet és újságcikket.

Átvettem a kitüntetést

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

157

Az American Institute of Architect AWARD OF MERIT oklevél nagy jelentőségűnek számított, belépőt jelentett az amerikai tervező építészek táborába.

Erre nem számítottam. Az AWARD OF MERIT oklevél forduló pontot jelentett az életemben. Lovász Ferenc sporttársam már Los Angelesben lakott és hívott, hogy költözzünk oda, ott nincs tél, fejlődik a város, nagyobb lehetőségek vannak, mint a keleti városokban. Akkor határoztam el, hogy Los Angelesbe költözünk. Munkatársaim le akartak beszélni, Los Angelesben olyan szmog van, hogy nem látni az eget. Mr. Clauss azt mondta, hogy ha ő olyan idős lenne, mint én, ő is Nyugatra költözne. Írt egy ajánlólevelet építész barátjának, Henry Wright-nak, akinek Los Angelesben volt irodája, hogy alkalmazzon. Egyik munkatársam, Ray Conti pilóta volt, ő ismerte egész Amerikát. Egy térképet készített, hogy merre menjünk, milyen nevezetes, szép helyeket nézzünk meg.

Kicseréltem az autót egy újra, és elindultunk egy új, ismeretlen világ felé. Tizenkét felejthetetlen nap után, hegyen-völgyön, sivatagon keresztül, szeptember végén egy késő délután közeledtünk Los Angeles felé. Úgy nézett ki, hogy a várost köd takarja, de az szmog volt. Eszembe jutott trentoni munkatársaim figyelmeztetése, de ha több mint hárommillió ember kibírja, majdcsak kibírjuk mi is. A térképről tudtam, hogy az új lakásunk közel van a tengerhez, tehát keresztül kell menni a városon, ami késő este a Los Angeles-i forgalomban nem volt egyszerű. Akkor még nem volt freeway, több mint 50 km az esti forgalomban, idegen városban, autót vezetni… Úgy tűnt, hogy oly sok idő és távolság után már a tengerben vagyunk, s felhívtam Lovászékat, hogy tájékoztasson, merre kell továbbmenni. Rövid idő múlva sikeresen célba értünk. Nagy öröm volt a találkozás, vacsora után átmentünk az új lakásunkba, amit ő előre kibérelt. Az üres lakásba Mikó József barátom (szintén menekült) hozott matracokat, s kipihentük a hosszú út fáradalmait. A következő napokat a lakás berendezésével töltöttük, majd felvettem a munkát Mr. Wright irodájában. Minden jól sikerült, a szmog is elszállt, hamar megszoktuk az új életet. Úgy tűnt, hogy a pálmafákkal díszített utcákon és a Csendes-óceán partján lévő városban békében, csendesen élhetjük le hátralévő éveinket.

Kaliforniában Az amerikai magyarság nem törődött bele a forradalom vérbe fojtásába. A menekültek összefogtak a II. világháború menekültjeivel, és mint Béky püspök mondta, nem szűntek meg tiltakozni a szovjet és a kommunista terror ellen. Egyesületek, egyházak tüntetéseket szerveztek, megkörnyékezték a pártok vezetőit, beadványokat küldtek illetékes helyekre, hogy hassanak oda, hogy megszűnjön a terror Magyarországon, és vonuljanak ki a szovjet csapatok az országból.

158

Idegenben, más világban

Tüntetés Los Angelesben a forradalom 10. évfordulóján

Felhúzzák a magyar zászlót Los Angeles városházára

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

159

Az emlékmű építésének története A Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség vezetősége elhatározta, hogy egy emlékművet állítanak az elesett hősök emlékére az USA-ban. Nem volt könnyű az elhatározás. Egy idegen államban kérdés volt, hogy megengedik-e, majd jött a költség, a menekülteknek még nem volt felesleges pénzük, akinek volt, az már elfelejtett magyarul beszélni. Az ötletet a magyarság többsége jónak látta, és elindult az adakozás az emlékmű felállítási költségeire.

Los Angelesben volt egy Szabadságharcos Szövetség, melyet Szörényi Éva művésznő irányított. Ez sok ellentétet gerjesztett a magyarság körében, mivel ő Kossuth-díjat kapott Rákositól. Majd kiderült, hogy a hírhedt kutyuló Pogány András a sógora, aki azzal dicsekedett, hogy ellenálló volt a II. világháborúban. Ez felháborodást keltett a magyarság körében. A Los Angeles-i szövetség is megkezdte a gyűjtést az emlékműre, és megbízták Domján Árpádot a dombormű elkészítésére. Én fenntartottam a kapcsolatot Hókáékkal, el voltam foglalva az új élet kezdésével, s a hallottak után nem akartam bekapcsolódni a helyi Szabadságharcos Szövetségbe.

Sajnos a feleségem beteg lett, én nem tudok főzni, nem voltam hozzászokva az amerikai ételekhez, elmentem a Magyar Házba vacsorázni. Akkor, ott a szabadságharcos emlékműre gyűjtöttek. Mondták, hogy a szobrásznak adtak 5 ezer dollárt, az építészi tervekért három és fél ezret kérnek, nem tudják, hogy a statikai, elektromos tervek, valamint a talajvizsgálat és az engedélyek mibe fognak kerülni, ezekre nincs pénz.

Elgondolkoztam a hír hallatára. Ez nem lehet üzlet, a forradalmárok az életüket adták, most csak munkát kell adni, de nem pénzért. Felálltam s mondtam, hogy én elvállalom a szükséges tervek elkészítését, az engedélyek és az építés kivitelezését fizetés nélkül. Csönd lett a teremben, kíváncsian fordultak felém a jelenlévők. Vajon ki lehet ez a bolond, aki ilyet mond – gondolták, majd elfogadták az ajánlatot.

Czene Ferenc jött hozzám, bemutatkozott s mondta, hogy majd összehoz a „Szobor Bizottsággal”. Ő, a 10-ik évfordulón mondta, hogy „kérem szépen, én nem voltam szabadságharcos, de mindenben segítek”. Volt mit tenni, és ő valóban segített is. Bemutatott a Szobor Bizottság elnökének, Boros Józsefnek, Domján Árpádnak, aki a szobrászati részt készítette, Szörényi Éva művésznőnek, aki a gyűjtést intézte, Soós Istvánnak, akinek jó összeköttetése volt az amerikai hatósággal. Meghívtak egyik gyűlésükre, akkor még nem volt határozat az emlékműről. Az otthoni szobrokról beszéltek, hogy melyikhez hasonlót kellene felépíteni. Én mondtam, hogy nem lesz utánzat, olyat tervezek, ami felülmúlja az otthoni elvtársak szobrait. Akkor még nem tudtam, hogy milyen nehézségek állnak előttem.

A mindennapi munkám eléggé lekötött. Többször Seattle-be, Hustonba és San Diegóba kellett repülni a kórháztervezéssel kapcsolatban. Az emlékműről csak esténként, éjjelenként volt időm gondolkozni. Az volt az elképzelés, hogy egy diák magasra

160

Az emlékmű építésének története

tartja a lyukas zászlót, melyből kivágták a gyűlölt kommunista szimbólumot, s másik kezében egy sebesült leányt tart, akit egy munkás segít egyik kezével, a másik kezében pedig fegyvert tart – ez lesz a domborművön. Ezt Domján Árpád szobrász 3 méter magas bronz reliefen művésziesen elkészítette a turullal együtt. A forradalom a munkásságot, parasztságot és az értelmiséget volt hivatva jelképezni a domborművön. Ezeket kellett összefogni egy tömbbe, amely az összmagyarságot hivatott jelképezni. A domborművel nem volt probléma, a témáját mindenki elfogadta. Azon az alakok nagyobbak, mint az embermagasság, mert ők sokkal nagyobbak, bátrabbak voltak az átlagembernél. A nemzeti jelkép, a turul része volt az emlékműnek. A turult Mexikóban tömör bronzból öntötték ki, így közel 500 kg súlya volt, kiterjesztett szárnnyal 2 méter 85 cm méretű. Ez nagyban befolyásolta a statisztikai számításokat.

Az emlékmű perspektivikus rajza

Az emlékmű domborművének része

A problémák az obeliszkkel voltak. A több mint 8 méter magas domborművet és a nagy, súlyos turult valahova el kellett helyezni. Volt, aki azt javasolta, hogy rács mögé kell tenni a domborművet – mondván, hogy az egész ország a börtönben van. De mi lesz a turullal, azt nem lehet börtönbe zárni, volt a kérdés. Nem vettem részt a vitákban, azon gondolkoztam, hogy olyat tervezzek, amibe nem fognak belekötni. Álmatlan éjszakák után meggondoltam, mi lesz a terv.

Az obeliszk 60 fokos háromszögből kiinduló (56 feet), 17 méter magas szimmetrikus trapéz alakban végződő oszlop. Anyaga zúzott georgiai fehér kvarc, fehér cementtel ke-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

161

vert beton, a háromszög a munkást, parasztot és értelmiséget, a trapéz pedig az egész nemzetet s a magyar összefogást jelképezi. Az obeliszk tetejére nemzetünk ezeréves jelképét, a kiterjesztett szárnyú turult terveztem. Az obeliszk egy 60 fokos lépcsős fekete színű beton alapzaton nyugszik, melynek tengelymérete ugyancsak 17 méter (56 feet) méretű. Az 56 nevezetes számot használtam fel. Tudomásom szerint nincs a világon hasonló létesítmény. A tervrajzok nyilvánosságra hozatala után elhallgattak azok, akik az emlékmű felépítését ellenezték.

Az emlékmű elméletben elkészült, a problémák ezután következtek. Az építési költségekre a pénzgyűjtés lassan haladt. Az erre a célra rendezett különböző rendezvények sokszor ráfizetéssel zárultak. Számozott gyűjtőíveket küldtek szét országszerte, melyeknek egy része eltűnt, nem került a szoboralapra. Egyes újdonsült szabadságharcosok felhasználták az emlékmű építését saját céljaikra. Czene Ferenc és Szörényi Éva művésznő felesleges repülőútjai, egyéni költségei, amit a szoboralapból vettek ki, rossz befolyással volt az adakozókra. Az 1968. október 15-i kimutatás szerint a 24 662,21 dolláros bevételből 8 503,92 dollár került a szoboralapra. Én nem kerültem kapcsolatba a pénzgyűjtéssel való problémákkal. A tervrajzok elkészítésével voltam elfoglalva, melyre főleg esténként és a hétvégeken került sor. Szerencsém volt, munkatársra találtam Lukács Béla (Frank Lucas) statikus mérnök személyében, aki szintén 56-os szabadságharcos. Ő az emlékmű statikai számításait és statikai terveit Németh Ágnessel együtt minden ellenszolgáltatás nélkül elkészítette. A Mexikóban öntött tömör turul súlya nagyban befolyásolta a statikai számításokat. Nagyobb, mélyebb alapozásra és vastagabb vasalásra volt szükség, a turul súlya miatt.

Az emlékmű helyszín-, alap- és metszetrajza

Az emlékmű első, oldalsó és hátsó nézetrajza

Ugyancsak nagy segítség volt Novák Ervin elektromos mérnök az elektromos tervezésben, amit szintén ellenszolgáltatás nélkül végzett. Sajnos gerincoperáció miatt nem tudta elkészíteni a terveket, így az elektromos tervek elkészítése is reám hárult. Hétről hétre, lassan haladtam a tervrajzokkal. Szerencsére a munkahelyemen egy modern kórház tervezésén dolgoztam, s mivel határidő nem volt megszabva a tervezésre, így napközben az emlékművel kapcsolatos dolgokat is tudtam intézni.

162

Az emlékmű építésének története

Végre kész voltam a tervekkel. Pár hónappal előbb már engedélyezték, hogy Los Angeles egyik leghíresebb parkjában, a MacArthur parkban állíthatunk fel egy szobrot. Elérkezett az idő, hogy bemutassam az 5 különböző engedélyező hatóságnak a terveket.

Izgatottan raktam fel a terveket az állványra, s vártam, hogy rám kerüljön a sor. Nyolcadik voltam a sorban. Ismertettem az emlékmű jelentőségét, láttam s éreztem, hogy a bírálók megértik a tervet. Egymás után megmondták véleményüket a különböző hatóság emberei, hogy nincs kifogás, s jóváhagyják a tervet.

Majd a Park és Recreation Commission küldötte következett. Ő sajnálkozását fejezte ki, de a törvény szerint a MacArthur parkban csak 18 feet (5,48 méter) magas létesítményt lehet építeni, és a emlékmű jóval magasabb. Nem tudtam szóhoz jutni. Erre nem lehet a 2,85 m turult feltenni. A jelenlévők látták rajtam a csalódást, de segíteni nem tudtak. Tervezzek egy olyat, ami a törvény előírásának megfelel, és 3 hónap múlva menjek vissza a zsűri elé – volt a végleges válasz. Ők nem tudták, hogy a dombormű és a turul már kész van, de nem hiszem, hogy ha tudták volna, változott volna a határozatuk.

Lelkileg letörve, tanácstalanul hagytam el a városházát. Erre nem számított senki. Úgy nézett ki, hogy a törvény és a csökkenő adakozás miatt a Magyar Szabadságharcos Emlékmű felállítása a MacArthur parkban egy füstbe ment terv. Fülöpp Pista bácsinak, a Szabadságharcos Szövetség akkori elnökének mondtam el a rossz hírt. Ő is letört a hír hallatára. Abban állapodtunk meg, hogy nem hozzuk nyilvánosságra az elutasítást, majd találunk valahol egy helyet, ahol felépíthetjük az emlékművet. Sajnos közben az álszabadságharcosok mindent elkövettek, hogy ne épüljön fel az emlékmű. Lebeszélték az embereket arról, hogy adakozzanak. Felhozták a felesleges repülőutak, a személyes dolgok kifizetését az emlékműalapból, és a hiányos elszámolást a begyűjtött pénzről. Fülöpp István, a Los Angeles-i Szabadságharcos Szövetség elnöke a következő felhívást intézte az emigráció magyarságához: „Itt nem arról van szó, hogy magunkat ünnepeljük mások dicsőségének ürügyén, hanem arról, hogy némán tisztelegjen az egész világ minden népe a magyar nemzet hősi halottjai előtt, akik életüket áldozva harcoltak nemcsak hazánk, de a nagyvilág szabadságáért is. Amikor már minden feledésbe ment, mint ahogy azt az Egyesült Nemzetek már most is szeretnék, az emlékmű ott, a MacArthur parkban hirdetni fogja, hogy a magyar nép nem feledte el azokat, akik hősiesen harcolva vérükkel és életükkel pecsételték az emberi jogok védelmét a világra törő szovjet és a kommunista terrorral szemben.

Lehetnek különböző vélemények e kérdés felől, de az a tény, amellyel Los Angeles magyarsága az emlékműre adott több ezer dollárjával és Kanada, Toronto magyarsága nagylelkű adományaival a szobor felállítása mellé állott, bizonyítja, hogy szükségességét látták annak, hogy nemcsak mint emlékmű, hanem mint egy MEMENTÓ álljon ott a MacArthur parkban, figyelmeztetve a Nyugatot, hogy 1956-ban a magyar és most 1968-ban a csehszlovák népet elnyomó szovjetek brutalitását tűrve tétlenül és közömbösen állottak az emberi jogok és a humanitás követelményeivel a szabadságért küzdő kis nemzetekkel szemben. Pedig ki tudja, mit hoz még a jövő?

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

163

Közel laktam Fülöpp Pista bácsihoz, többször elmentem hozzá beszélgetni a lehetőségekről. A hollywoodi hegyekben kerestünk megfelelő helyet az emlékműnek. Sajnos, nem volt szerencsénk. A területek nagy része magánterület volt, alig lehetett megközelíteni. Nem találtunk megfelelő helyet az emlékműnek, ahol több száz személlyel lehetett volna ünnepséget rendezni. Tanácstalanok voltunk. A dombormű és a turul már bronzba ki volt öntve, azokat nem lehetett megváltoztatni. Én a keleti parton lévő szabadságharcos bajtársakkal, Hóka Mihállyal és Ernővel, Pásztor Lászlóval és másokkal közeli kapcsolatban voltam. Érthetően, ők is sürgették az emlékmű építését. Ők neves politikusokat szereztek szponzoroknak az emlékmű felépítésére. Érthetetlen módon Pogány András, aki az álszabadságharcosokkal új Szabadságharcos Szövetséget alapított, újabb problémát okozott. Kiadott egy könyvet, s abban azzal dicsekedett, hogy a II. világháborúban ő ellenálló volt. Mint utánpótlás-elosztó tiszt, ahova szénát kértek a lovaknak, oda lőszert szállíttatott, s ahova lőszert kértek, oda szénát küldött. Összekutyulta az iratokat, hogy káosz legyen a magyar hadseregben.

Ez, érthetően, nagy felháborodást idézett elő nemcsak az igazi szabadságharcosok, de az emigráció magyarsága körében is. A bajt tetézte az is, hogy Pogány András Szörényi Éva művésznő sógora volt. Ez kihatott az emlékműre való adakozásra. Közben kiszivárgott, hogy nem engedélyezik felépíteni az emlékművet a MacArthur parkban. Abban az időben Bálint György, angol szakos tanár, egy magyar iskola létrehozásán dolgozott.

Sokan támogatták a kezdeményezést. Állítólag Kalifornia állam San Francisco környékén adott területet az iskola részére, a létesítményt közadakozásból tervezték felépíteni, és elkezdték arra a pénzgyűjtést. Ez sajnos rosszul volt időzítve az emlékmű felépítésével. Többen az iskola építését szorgalmazták, és azok azt mondták, hogy az emlékműre gyűjtött összeget, ami akkor kb. 7 ezer dollárt volt, adják át a magyar iskola építésére. Én ezt elleneztem, mert az emlékműre adott adományokat jogilag csak arra lehet felhasználni, amire azt adták. Ha nem építjük fel az emlékművet, akkor az arra adott pénzt vissza kell adni az adakozóknak – mondtam a Szobor Bizottság tagjainak. Közeledett a három hónapos határidő vége, amikor vissza kellett vinni a terveket jóváhagyásra a bírák elé. Én nem csináltam semmi változást a tervrajzokon. Mivel nem találtunk megfelelő helyet, ahol felépíthetjük az emlékművet, nem tudtam, mi lesz a megoldás. Azt terveztem, hogy halasztást kérek a tervek bemutatására.

Közben kaptam egy névsort azokról, akik szponzorálják az emlékművet. Olvasva a neveket, mentő ötletem támadt. Ezeknek a segítő, nagynevű politikusoknak, embereknek illik megörökíteni a nevét. Gondoltam, hogy ráteszem a neveket a perspektivikus rajzra. Mire kész lettem a nevek írásával, már eldöntöttem, hogy nem kérek halasztást. Visszamegyek a zsűri elé, s megmondom, hogy nem lehet a terven változtatni, azt Nixon elnök és sok politikus szponzorálja. A terveket lekicsinyítettem, s több példányban kinyomtattam, hogy legyen minden bíráló személynek belőle. A táblára

164

Az emlékmű építésének története

csak a perspektivikus rajzot tettem fel, s izgatottan vártam, hogy rám kerüljön a sor. A percek óráknak tűntek, amíg végre hallottam, hogy „next: Hungarian freedomfighters monument”. Felálltam, s izgatottan indultam a perspektivikus rajz felé, hátha az segít rajtam – gondoltam.

– Nem látok változást, milyen változást csinált a terveken? – volt az első kérdés.

– A szponzorok neveit írtam fel az első lapra, akik szponzorálják az emlékmű felépítését – mondtam kissé megnyugodva. Nixon fogadta a menekülteket az osztrák határnál. Láttam, mindenki olvassa a neveket. Elhallgattam, talán nem is tudtam volna mást mondani. Csönd volt, olvasták a neveket. – A szponzorok engedélye nélkül nem változtathatok rajta – próbáltam meggyőzni a bírákat. – A szovjet tankok segítségével vérbe fojtották a kommunisták a szabadságharcunkat. Magyarországon a kommunisták építenek szobrokat azoknak, akik legyilkoltatták a pesti gyerekeket, akik a szabadságért harcoltak – mondtam, ami eszembe jutott az emlékműről.

Láttam, hogy többen úgy tesznek, mintha még a neveket olvasnák. Egypáran felfigyeltek s rám néztek. Ez megzavart, gondoltam, azt fogják mondani, hogy az nem ide tartozik. Elhallgattam, nem tudtam, mit mondhatok. A bírák egymás között beszéltek, nem értettem, hogy mit. Azon gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék még, de nem jutott eszembe semmi. Szerencsére nem is kérdeztek. A terveket lapozva egymás között beszéltek a bírák. Nehéz és hosszú percek következtek. Végre az elnök felém fordult és azt mondta: – Mr. Bogár, megértjük, és nagyra becsüljük az itt élő magyarok szándékát, megengedjük, hogy az emlékmű a MacArthur parkban a tervek szerint felépüljön.

Nem tudom leírni az akkori érzésemet: álom vagy valóság? Ezt még álmodni sem mertem. Nem gondolkoztam, csak mondtam, hogy köszönöm azok nevében, akik életüket adták a szabadságért. Összeszedtem a tervrajzokat s megkönnyebbülve mentem az engedélyért. Nem lehet leírni azt az érzést, amit az engedély megszerzése okozott. Telefonon hívtam Fülöpp Pista bácsit, mondtam, hogy megvan az engedély. Hitetlenkedve fogadta a hírt.

– Kit fizettél le? – kérdezte viccesen.

– Ezeket nem lehet lefizetni – feleltem –, azt hiszem, a szponzorok miatt adták meg az engedélyt. – Mondtam Pista bácsinak, hogy hirdesse ki a jó hírt, hogy engedélyezték az emlékmű felépítését a MacArthur parkban. Most már csak a pénz hiányzik, hogy elkezdhessük az emlékmű építését.

Fülöpp István rendkívüli gyűlést hívott össze, ahol ismertette a helyzetet, majd az építési költségek fedezésére és a pénzgyűjtés fontosságára kérte a tagokat.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

165

A győztes rajz a szponzorok névsorával

Az emlékmű szponzorainak névsora Elnök: Richard M. Nixon, Az egyesült Államok elnöke Tiszteletbeli elnök: Sam M. Cavner Elnökhelyettes: Sen. George Murphy Mayor Samuel Yorty Ronald W. Reagan Rep. Michael Feighan Szponzorok: Rep. John Buchanan

Prof. Sidney Hook

Rep. Ken W. Dyal

Sen. Clifford P. Case

Charles O. Jennings

Sen. James O. Estland

Leo Cherne

Dr. Walter Judd

Seymour Freioin

DeWitt Copp

Rep. Edna F. Kelly

Patrick J. Frawley

Prof. Lev Dobriansky

Frank Kovács

William Gill

Se. Thomas J. Dodd

John LaFollette

R. Normam Gerstenfeld

Sen. Peter H. Dominick

Sen. Frank J. Lausche

Rep. Seymour Halpern

John Dos Passos

Edgar F. Luckenbach Jr.

Archbish. Philip Hannan

Sen. Paul H. Douglas

Walter Knott

Patrick Healy

Rep. Ken W. Dyal

Rev. John C. Murray S. J.

Rep. Frank Horton

László Pásztor

Rep. Roman C. Pucinsk

Dr. Francis S. Wagner

Rep. Edward Patten

Sen. Abraham Ribicoff

Sen. Harrison Williams

Dr. Daniel Poling

Sen. Milward L. Simpson

Rep. Bob Wilson

166

Az emlékmű építésének története

Az emlékmű építése Minden építkezéshez szokás szerint pénz kell. Az emlékmű sem volt kivétel e rossz szokás alól. Az idő és a politika is ellenünk dolgozott. Otthon már megfőzték a gulyáskommunizmust s a nép meg is ette. Rákosi helyett Kádár lett a bölcs vezér. Az 56-os forradalmat a kommunisták átfordították a saját javukra. A tizenéves pesti srácokból, akik szembeszálltak az orosz tankokkal, fasisztákat, nácikat, Horthysta ellenforradalmárokat csináltak az elvtársak. Akik részt vettek a harcokban, mikor 18 évüket betöltötték, kivégezték, hogy ne tudják megcáfolni a kommunisták hazugságait.

Az emlékmű tervei kész voltak, kiadtam öt építési vállalkozónak árajánlatra. Az öt közül csak egy, a Pozzo Construction Co. adott ajánlatot az emlékmű felépítésére. A többi elutasította azzal, hogy nyilvános parkban nem vállalnak építkezést. Pozzo ajánlata 51 200 dollár volt. Az emlékműre gyűjtött összeg akkor 12 000 körül volt. Próbáltam alkudni Pozzóval, de mondták, hogy a nyilvános park miatt több a biztosítás, és a létesítmény különlegessége miatt nem tudnak lejjebb menni a megadott árral. Az emlékmű helye állítólag feltöltés, ezért mindenképpen szükséges volt talajvizsgálatra. Erre is sor került, a jelenlévők izgatottan figyelték a fúrógép munkáját, hogy vajon milyen titkot tár fel a felszínre hozott földanyag. Ettől a talajvizsgálattól függött, hogy milyen mélyen kell az alapzatot lerakni, mennyi betont kell elhasználni az alaphoz, hogy elbírja a 8,0-ás földrengést az 56 láb magas emlékmű.

Három láb mélységben a talaj homokos. Hat láb mélységben szilárdabb, tizenöt láb mélységben tömörebb, 22 láb mélységben sziklás, tömör a talaj, majd talajvizet találtak.

Lukács Béla eszerint számította ki s készítette el a statikai terveket.

Egy gyűlést hívtak össze az építési költségek összegyűjtése érdekében. A gyűlésen különböző tanácsok hangzottak el. Jakob Béla bajtárs mondta, hogy az USA-ban másfél millió magyar van, ha csak minden tizedik ad egy dollárt, akkor is bőven lenne pénz az emlékműre. De nem tudja minden magyar, hogy mit akarunk építeni – volt a válasz. Újságokban, rádiókban kell ismertetni, hogy mit akarunk.

Be kell tenni minden újságba, hogy mit akarunk. Azok pénzt kérnek minden cikkért – volt a válasz. Akkor kiderült, hogy Czene Ferenc már ezreket fizetett ki a Californiai Magyarságnak a leközölt hírekért, s azt az újságot még helyben is kevesen olvassák.

A szövetség rendezvényeinek hirdetését meg kellett fizetni. Emiatt volt olyan hónap, amikor több volt a kiadás, mint a bevétel. Többen tiltakoztak, hogy Czene nem kezelheti a pénzt, s Szabó Gyulát bízták meg az emlékműre adott pénz kezelésével. Pár órás vita után abban egyeztek meg a jelenlévők, hogy minden újság kiadóját meg kell kérni, hogy ingyen közöljék az emlékmű felépítésével kapcsolatos híreket, és kérjék olvasóikat adakozásra. Számozott gyűjtőíveken, templomoknál, rendezvényeken kérjenek adakozást, majd egy hónap múlva az erre megbízottak beszámolnak az eredményről. Hála Istennek, küldtek adományt nemcsak az Egyesült Államokból, de Kanada, Európa ál-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

167

lamaiból is. Ecsedi Antalnak volt egy vastelepe, és elsők között segítette a magyar célokat, most felajánlotta, hogy a vastelepén díjmentesen elkészítik az Emlékűhöz szükséges vasvázat.

A Szabadságharcos Szövetség úgynevezett Széchenyi-teadélutánokat rendezett, melynek bevételét az emlékműalapnak szánták. Sajnos ez sem jelentett nagy változást az összeg emelkedésében, sőt problémát okozott. Egyik alkalommal Jávorszky János, a szövetség akkori alelnöke árulta a belépőjegyeket a terem bejáratánál. Oláh Mihály a pár hónappal előbb érkezett feleségével jegyet váltott, majd felesége sikoltozva kiabálta, hogy „ő volt, ő volt az, aki visszadobta a kérvényemet, hogy ne lakoltassanak ki a gyerekemmel”, – és Jávorszkyra mutatott. Elájult és összeesett. Többen segítettek rajta, s magához tért. Elmondta, hogy mivel a férje elmenekült, őt a kislányával kilakoltatták a lakásukból. Ő kérvényezte, hogy ne lakoltassák ki, de Jávorszky, aki mint kilakoltatási tiszt dolgozott, visszadobta a kérvényt. Jelentették az esetet az FBI-nak, de azok nem tettek semmit, mondván, hogy nem rájuk tartozik az ügy.

Készül a forma az obeliszk vasváznak az Ecsediék vastelepén

Jávorszky János feleségével, Margóval a cserkészeknél szorgoskodott, s Szörényi Éva szervezte be a Szabadságharcos Szövetségbe őket. Az eset érthetően nagy felháborodást keltett a Los Angelesben és környékén élő magyarság körében, és egy újabb gondot okozott az emlékmű felépítésében, mivel lecsökkentek az adományok. Ez az eset is bizonyította, hogy kommunista funkcionáriusok jöttek ki az országból a forradalom alatt, és az emigrációban szabadságharcosoknak adták ki magukat. Én gyerekkorából ismertem Jávorszky Jánost. A második fia volt Jávorszky Feri bácsinak, aki édesapám katonatársa volt. Hosszú téli estéken sokat meséltek az első világháborúban átélt tapasztalataikról. 5-6 éves gyerekként nem tudtam elképzelni az eseményeket. Mi az az Oroszország, milyenek az oroszok? Édesapám mesélte, hogy minden házban az Atyuska képe volt, s az oroszok letérdeltek előtte imádkozni. Ez nekem úgy tűnt fel, hogy az oroszoknak ő az Istenük, majd Finnországba menekülése maradt emlékezetemben, amikor a farkasok megtámadták. Jávorszky Feri bácsi beszéde még érthetetlenebb volt. Ő mesélte, hogy sokan támadtak az oroszok, elfogyott a lőszer, szu-

168

Az emlékmű építésének története

ronnyal védekezett, majd megadta magát. A foglyokat bányákban, gyárakban dolgoztatták. Ő Szibériába került, nagyon hideg volt mindig. Mikor kitört a forradalom, nem volt mit enni, sokan éhen haltak. Egy napon magyar katonatisztekkel jöttek a bolsevikok, akik azt ígérték, hogy ha belépnek a Vörös Hadseregbe, 6 hónap múlva hazamehetnek. Ők elfogadták az ajánlatot. A magyarok vezetője Nagy Imre elvtárs volt, de a bolsevikok parancsoltak. Ő látta Atyuskát a családjával, ők vigyáztak rájuk, majd kivégezték az egész családot. Mint gyerek nem értettem, mesének tűnt az elbeszélés. Miért ölték meg Atyuskát, az Istent? Akkortájt már hallottam, hogy Jézust megfeszítették, az elbeszélés közben a boszorkányra és a vasorrú bábára gondoltam, azok a rosszak. Feri bácsinak jelentkezni kellett 10 naponként a csendőrségen, nem tudtam, miért. Évekkel később mondták, hogy a bolsevikok nem merték a cárt és családját kivégezni: Nagy Imre volt az egyik parancsnok, aki magyar önkéntesekkel végeztette el a cár és családja kivégzését. Jávorszky Jánost, mint jó kádert, a Kilakoltatási Hivatalban alkalmazták az elvtársak.

A Széchenyi-teadélutánon történt eset nagyban befolyásolta az emlékmű építését, az adományok lecsökkenése miatt. Szörényi Éva művésznővel tartottam a kapcsolatot, s abban egyeztünk meg, hogy nagyobb vállalatokhoz személyesen elmegyünk a tervekkel, s kérjük, hogy adakozzanak az emlékmű felépítésére. Hónapokig a hétvégéket ezzel töltöttük, s jó eredménnyel. Az amerikaiak megértették tervünket, és adakoztak rá.

Közben Cserháti Szabó Istvánnal találkoztam Heffty Frigyesék lakásán. Őt az ÁVHsok úgy elverték, hogy mindkét lábát le kellett amputálni. Ő közeli kapcsolatban volt George Putmannal, aki egyik közismert rádióbemondó volt, és sokat segített a magyaroknak. Cserháti aktív tagja volt a Szabadságharcos Szövetségnek, és sokat segített minden magyar ügyben. Kértem, hogy jöjjön és segítsen úgy, mint azelőtt tette. Ő elutasította a kérésem azzal, hogy amíg Czene Feri a Szövetségben van, addig ő oda bizony nem jön. Őt lakása közelében megtámadták, elvették a műlábait, megverték, és megfenyegették a politizálásai miatt. (Szerinte Czene volt a tettes.)

Nekem se időm, se lehetőségem nem volt, hogy megtudjam a valóságot. Egyik alkalommal a hollywoodi freeway forgatagában Szörényi művésznővel beszéltem az emlékművel kapcsolatos problémákról. Megoldás van, mondta, a szabadkőművesek ajánlották, hogy felépítik az emlékművet, ha azon rajta lesz, hogy ők építették az 56-os forradalom emlékére. Jó, hogy ő vezette az autót, máskülönben én karambolt csináltam volna.

Szó se lehet róla, feleltem, ebbe nem avatunk be idegeneket. Fábián Egon volt a Szövetség levelezőtitkára, tudott angolul, és ő intézte a levelezéseket, s nyíltan vallotta, hogy ő a szabadkőműves páholy tagja. A székházuk a Wilshire Boulevardon van, nem mes�sze az emlékműtől. Fábián Egon jóindulatú ember volt, apját, aki szintén építész, a Hollywoodi egyházból ismertem.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

169

Láttam, Szörényi művésznőt meglepte a felháborodásom. Azt nem lehet, hogy mások építsék fel az emlékművet, ha a Szövetség nem tudja, majd én felépítem, mondtam határozottan. Ezután nem sokat beszéltünk, kétes gondolatokkal váltam el tőle. Hazafelé menet gondolkoztam a lehetőségek felől. Önkénteseket kell toborozni. Akkor már ismertem 8-10 embert, akire számíthatok, majd beszéltem Tárnok Lászlóval, akkor ő volt a cserkészparancsnok. Mondtam neki, hogy a nagyobb cserkészek segíthetnének az emlékmű építésénél. Ezt ő is jónak látta, s úgy is történt. Közben a munkámmal kapcsolatban többször Seattle, Washington államba kellett repülni. Emiatt a Szobor Bizottság megbízta Fábián Istvánt, Egon apját az emlékmű kivitelezésére az építési költségek 10 százalékának megfelelő fizetéssel.

Az egyik repülőút alkalmával Dr. David Brotman, a Southern Memorial Kórház tulajdonosa is velünk jött. Ő a II. világháborúban a tengerészek egyik magas rangú egészségügyi tisztje volt. A japánokkal folytatott harcokról beszélt Vernon Welborn építésznek. Mikor visszajöttünk, Vernon kérdezte, hogy tetszett-e nekem Amerika nyugati része.

– Olyan magasan szálltunk, hogy nem sokat láttam, és az első osztályon túl sokat kínált italok miatt sem sokat figyeltem az alattunk lévő tájakra – válaszoltam.

– Okay – mondta –, legközelebb az én gépemmel megyünk, hogy lásd a nyugati tájakat. Ő a II. világháborúban vadászpilóta volt. A Santa Monica-i repülőtéren tartotta az egymotoros repülőjét. Október első hetében újra el kellett menni Seattle-be. Az idő már Kaliforniában is őszies volt, de azt Vernon nem vette figyelembe. Korán reggel kimentem a repülőtérre. Vernon már ott volt. Kivezette a gépet a hangárból, ami a jet repülőhöz képest játékgéphez hasonlított. Kissé félve kapaszkodtam fel az ülésre, majd rövid várakozás után az őrtorony jelezte, hogy indulhatunk.

Dübörögve hagytuk el a földet, s máris a tenger felett voltunk. Vernon látta, hogy görcsösen kapaszkodok az ülésbe.

– Ne félj – próbált megnyugtatni –, én már négyszer estem le ezzel a géppel, s itt vagyok.

– Jobb, ha nem próbáljuk meg – mondtam, de máris csinált egy fél kanyart. Mutatta, hogy mily könnyű vezetni, s átadta a kormánybotot, hogy vezessem a gépet. Félve fogtam meg a kormányt. Ha nem mozdítottam, simán ment, de a mozdulatra túlérzékeny volt, le s fel majd oldalra ment, visszaadtam a vezetést. Sacramento után már ködbe értünk, le kellett ereszkedni, hogy a műút legyen a tájékoztató.

– Így ma már nem érünk oda, kell keresni egy repülőteret, ahol leszállunk – nyugtatott meg Vernon. Késő este volt, amikor Eugenbe, Oregonba értünk. Sűrű köd borította a várost, nem találtuk a repülőteret. A földről kaptuk az irányítást.

– Már túlszálltak a repülőtéren, forduljon vissza – mondta a földről a rádiós. Lejjebb ereszkedtünk, egy fordulat után feltűnt a gyertyafénynek látszó kifutópálya világítás.

170

Az emlékmű építésének története

– Most már helyben vagyunk – nyugtatott meg Vernon. Én még mindig idegeskedtem, hogyan érünk földet. Egy nagy huppanás, kerekek csikorgása, még egy huppanás, hosszabb csikorgás, majd egy nagy zökkenő, s megállt a gép. Végre földet értünk, csönd lett, megállt a játékgép motorja. Vernon úgy tett, mintha nem lett volna semmi probléma. Az irányító meg volt lepődve, hogy Los Angelesből jöttünk. Mondta, hogy le vannak zárva a repülőterek északra. Ők sem engedélyezik a felszállást, ha az idő nem változik. Másnap reggel szakadozott a köd, 11 óra után megengedték a felszállást. Külön regényt lehetne írni a további útról. A köd nem sokat változott, azt még kiegészítette a sok erdőtűz és az eső, ami befolyásolta a látást.

Volt, amikor az utat sem lehetett látni. A műutak feletti repülés miatt nagy kerülővel Spokane-ben szálltunk le. Onnan a folyók felett, hidak alatt, kacskaringós utak felett 3 nap múlva leszálltunk Seattle-ben.

A visszarepülés sem volt különb, az idő nem változott, négyszer le kellett szállni s várni a jobb időjárásra. Ugyancsak 3 napig tartott az egynapos repülőút, míg végre pénteken, késő este leszálltunk a Santa Monica-i repülőtéren. Vernon kérdezte, hogy tetszett az út.

– Azt gondoltam, hogy sohasem érünk haza – feleltem.

– Én is izgultam, de nem magamért, hanem teérted, neked családod van – mondta.

Abban állapodtunk meg, hogy másnap, szombaton bemegyünk az irodába dolgozni, míg frissek a felvett adatok. Jól aludtam, nem zúgott a motor, nem repült velem az ágy.

Másnap korán mentem az irodába. A földszinten egy patika volt, s a patikus már dolgozott, meglepődött, hogy dolgozni mentem. Mondtam neki, hogy sok időt vesztettünk az utazással, s azt be kell hozni.

– Nem csak időt vesztettél – mondta –, Vernon meghalt az éjjel.

– Az nem lehet, este 10 órakor váltam el tőle.

– Az lehet, de éjfél után rosszul lett, hívták az orvost, de nem tudott rajta segíteni, megviselte a repülőút.

Nem tudtam szóhoz jutni. Vernon 52 éves texasi, majdnem 2 méter magas ember volt, sohasem volt beteg. Úgy bánt velem, mintha a fia lennék. Azt mondta, hogy még 5 évet akar dolgozni, s akkor átadja az irodát nekem. Mi csak terveztünk, a munkatervek elkészítését kiadtuk másoknak. Én főleg a magyaroknak: Molnár Tóni, Babits Jenő építészeknek és Lukács Béla statikus mérnöknek adtam át munkát. Dr. Brotman kért, hogy folytassam tovább a tervezést, s menjen minden úgy, mint ezelőtt. Az irodát lezárták leltározás végett.

Ezt az időt használtam ki az emlékmű építésére. Elkezdtük az földmunkát. Körülkerítettük a területet 2,4 méter magas préselt falapokkal, nem lehetett belátni az építkezésre. Volt olyan nap, amikor éjfél után is dolgoztunk. Erről a Californiai Magyarság 1969. október 3-i számában a Szoborbizottság a következőképpen számol be: Örömmel jelentjük, hogy szeptember 27-én, szombaton de. 11 órakor megtörtént a szo-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

171

bor alapzatának kapavágása a MacArthur parkban. Az első kapavágást főtiszteletű Dr. Horváth Benedek, a Szent István R. K. Egyház plébánosa tette a Szoborbizottság jelenlétében. Los Angeles város képviseletében Arthur K. Sneyder városi tanácsos volt jelen. A Szoborbizottság részéről jelen voltak: Szörényi Éva, Czobor Erzsi, Örmény István, Bogár Gyula építészmérnök, Fábián István építészmérnök, Boros József, Czene Ferenc, Jakob Béla, Kakas Zoltán, Pákozdi László, Soos István, Szabó Gyula, Molnár Gusztáv Mohos Piroska, Dr. Nánási Lajos – azután néhány magyar és angol vendég s még San Diegóból is. Mindenki nevét nem sikerült feljegyezni. Dacára annak, hogy az utolsó és a legfontosabb engedélyt csak a napokban sikerült megszerezni az építésre, a munka azonnal megindult! A Szoborbizottság minden tagja ásóval a kezében keményen dolgozott szombaton és vasárnap. Az Ecsedi H.A.D. Steel Co. éjszaka is szakadatlanul dolgozik a vasszerkezeti munkákon. Vasárnap éjjel és hétfőn még néhány önzetlen magyar állt be a földmunkálatok dolgozói közé. Így Bognár Jenő, Dr. Sumér Tóth József, Makua András és Szemerédi Kornél.

A munka serényen folyik, s ha minden jól megy, a szobor október 23-án készen áll! Bár anyagiakban még nagy a hiány, ennek dacára a szoboravatást november elsején óhajtanánk megtartani. Kérünk mindenkit, aki teheti, önkéntes segítséget ajánljon fel!

Jött a segítség, az igazi ép-egészséges szabadságharcosok beteget jelentettek, hozták a csákányt, ásót, lapátot minden szerszámot, amire szükség volt. A cserkészek közül is voltak, akik nemcsak a hétvégeken, hanem más napokon is jöttek dolgozni. A 3-as utcán volt a Helen’s Delicatessen, a Vermont utcán a Hortobágy vendéglő, ezek tulajdonosai élelemmel látták el a dolgozókat. Természetesen ingyen. A lelkesedés elnyomta a fáradalmat, lassan, de szépen haladt a munka, napról napra.

Készül az emlékmű alapja

1969 szeptembere volt, de a MacArthur parkban az 1956-os októberi hangulat uralkodott a munkások körében. Sokszor több volt az önkéntes, mint a szerszám, s kivették a gyengébbek kezéből a lapátot, hogy menjen pihenni, majd ők folytatják az munkát. Az obeliszkhez szükséges vasvázat és a faformát már félig elkészítették az Ecsediék H.A.D. Steel Co. vastelepén. Ott valóban szombaton és vasárnap is dolgoztak a vasszerkezeten és az obeliszk formáján. Túl rövidre szabták a határidőt az emlékmű felépítés-

172

Az emlékmű építésének története

hez az építkezéshez nem értő személyek. Sok különböző dolgot kellett elintézni, mivel az emlékmű nyilvános parkban épült. De mivel a leleplezés már meg lett hirdetve az újságokban, rádióban november 1-re, nem akartunk szégyent hozni a magyarságra a késéssel. Elkövettünk mindent, hogy időben minden kész legyen.

Az obeliszk elkészítését egy német származású vállalkozónak, Hellman Karlnak adtam ki. Ő is megkérdőjelezte a rövid határidőt. A betonnak kötni kell 28 napig, s a különleges kvarcot Georgiából kell szállítani, amit ő nem tud kontrollálni. Kértem, hogy hívja fel a kvarctelepet, s tudja meg, hogy ha aznap megrendeljük, mikor szállítják le.

Megnyugtató volt a válasz.

Leállt a munka. A beton alapot védeni kell a tűző naptól

Az alapot készítők egyik csoportja

Fábián István a megbízás szerint mindennap megjelent a helyszínen és részletes naplót írt, de a munka lassan haladt. A naplók olvasása után kételyem támadt, mire jó az, s mire lehet felhasználni. Eszembe jutott a szabadkőműves ajánlat. Én nem sokat hallottam felőlük, de nem akartam, hogy úgy járjunk az emlékművel, mint a forradalommal, amit a kommunisták kisajátították maguknak. Az alapba a vasalást Fábián intézte, de rosszul. Azok nem egyeztek az obeliszk vasvázával. A vasalás kicserélése a megszáradt betonban komoly munkát és költséget jelentett. Mondtam Fábiánnak, hogy a hibát ő követte el, és a kijavítás költségei őt terhelik. Ő ezt nem fogadta el és a Szövetség tagjaihoz fordult panasszal. Én mondtam a tagoknak, hogy ha valaki kifizeti a kijavítás költségeit Fábián István helyett, akkor visszajöhet, de az emlékműalapból arra egy centet sem vehet ki senki. Nem lehet az adakozók pénzét felhasználni valaki hibájának kijavítására. Nem akadt önkéntes, aki kifizette volna az elrontott vasalás kijavítását. Ezután írásban átadtam Fábián Istvánnak a Stop the Work Notice-t. A másolatokat leadtam a Building Departmentnek és a rendőrségnek, kicseréltettem a lakatot, hogy az építkezés színhelyére senki ne mehessen be.

A Stop the Work Notice-t Fábián István nem akarta elfogadni. Én bebizonyítottam, hogy az alapvasalás rossz elhelyezése miatt több kárt csinált, mind hasznot, s ha nem fizeti ki a vasszerkezet kijavítását, nem lehet tovább rábízni a munkát. Fábián végül be-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

173

látta a hibáját, megszüntettük a megbízását, és békésen otthagyta az építkezést. Ezután már nem volt szó arról, hogy a szabadkőművesek felépítik a Szabadságharcos Emlékművet. A munkahelyemen lassan haladt a leltározás. Ha szükség volt rám az irodában, telefonon hívtak, s mivel nem messze volt az építkezés, rövid időn belül ott tudtam lenni.

Szerencsére volt bőven időm az emlékmű építésére, nem volt szükségem más segítségre.

A forma készítése és a vasalási munkák szépen haladtak az Ecsediék vastelepén. Ott szakszerűen folyt a munka. A napokat meghosszabbították egypár órával, és a hétnek sem volt vége. Szombat, vasárnap egybeforrt a hétfővel. A munkát siettette a rövidre szabott határidő. A vastelepen este is lehetett dolgozni, tehát nem volt semmi probléma.

Folyt a munka éjjel, nappal, az önkéntesek nem ismertek a fáradtságot.

Közben megérkezett Georgiából a zúzott kvarc. Mintát készítettek jóváhagyásra. A napsütésben villogott a fehér cementtel kevert kvarckő, jól nézett ki, az illetékeseknek is tetszett, elfogadtam. Elképzeltem a fehér obeliszket, a turullal a tetején, zöld fákkal a háttérben – valóban impozáns látvány lesz.

A MacArthur parkban újra megindult a munka. A meglévő vasalás a megszáradt betonban szerencsére annyira rosszul lett berakva, hogy maradt hely a nagy fúróknak lyukat fúrni az új vasaknak. A betonvasak behelyezése után táguló cementtel körbeöntötték, ami megszáradás után olyan erősen állt meg, mint az eredeti betonban. Ezzel a megoldással nemcsak időt és költséget spóroltunk meg, de megerősítettük a vasalást, nagyobb földrengést fog kibírni, mint az épületek. Ez később be is bizonyult, kibírta a földrengést, ami hidakat és házakat rombolt össze Los Angelesben. A viszonyokhoz képest, szakemberek hiányában aránylag gyorsan haladt a munka. Az önkénteseket sem kellett tanítani, mindenki értett a lapátoláshoz, a betonvasak kötözéséhez, még a hegesztéshez is találtunk gyakorlott embert.

Az alapból több föld került ki, mint amennyire szükség volt a lépcsők alá. A felesleget el kellett szállítani egy szemétlerakó helyre. Az több mint 50 kilométerre volt a MacArthur parktól, fizetni is kellett a lepakolásért. A kis teherautóra nem sok fért fel, túl sok időt vett el a föld szállítása. Közben értesültem, hogy (Julius) Toghia Gyula egy öregotthont épít a Washington Boulevardon, ami 4-5 kilométerre van a McArthur parktól. Felhívtam Gyulát telefonon és mondtam, hogy mi a problémánk, s nem kell-e neki extra föld feltöltésre. Nem tudja, hogy kell-e, válaszolta, de ha nem sok van, odavihetjük, de jobb lenne a hétvégén, amikor az ő munkásai nem dolgoznak. Az nekünk még jobb – köszöntem meg a jóindulatát.

A következő szombaton földszállítás lett beütemezve. Nem kell túlterhelni a teherautót, inkább többször menjenek, mivel nem messze kell vinni a földet, mondtam Orbán Misinek, többen menjenek lelapátolni, hogy hamarabb forduljanak. Majd mivel én tudtam a címet, mentem velük. Odaértünk, a bejárat zárva volt, az őrt sem lehetett látni.

Kiabáltunk, nem volt válasz. Végül Kakash Zoli átmászott a kapun, ment az őrt keres-

174

Az emlékmű építésének története

ni. Rövidesen jön vissza, háta mögött egy jól megtermett fekete emberrel. Zoli mondta az őrnek, hogy Julius, a vállalkozó mondta, hogy idehozhatjuk a földet, az őr írást kért róla. Zoli hozzám vezette az őrt, kezet fogva bemutatkozom – Julius Bogár –, ki kellene nyitni a kaput, hogy lerakhassák a földet – mondom neki. Az őr csak vasárnap volt ott, nem ismerte Julius Thogiát, azt gondolta, hogy én vagyok a vállalkozó, s máris nyitotta a kaput. Indult befelé a teherautó, s az építkezés végén hamar lerakták a földet. Én addig az őrrel beszélgettem, aki úgy nézett ki, mint akit álmából zavartunk fel.

Zoli mondta, hogy alig találtak helyet a földnek, mert rengeteg betonvas van a helyszínen. Ő tudta, hogy nekünk kell betonvas a lépcső és a betonalap vasalásához, amit a következő héten akartunk megvenni. Innen vihetnénk – adta az ötletet. – Azt meg kell beszélni Toghiával – mondtam neki. – Azt én elintézem – válaszolt, és a következő fuvarral már hozták a vasakat. A betonvasak mérete vastagabb volt, a mennyiség is több volt, mint ami nekünk kellett, de elhasználtuk mind, így erősebb lett a beton. Nem tudom, hogyan intézte el Kakash Zoli a vasakat Toghia Gyulával, de köszönetet mondok mindkettőjüknek a pesti srácok nevében. Azon a hétvégén megszabadultunk az útban lévő extra földtől, betonvasat kaptunk cserébe. Úgy tűnt, jó cserét csináltunk.

Az emlékmű építésénél dolgozók névsora Ákosi István

Csaplár András

Fülöpp Győzőné

Bán János

Csaplár Levente

Havas Emil

Bogár Gyula

Egyedi Zoltán

Kakash Zoltán

Bogár Kati

Együd Anna

Jakob Béla

Bodócs László

Ecsedi Árpád

Jámbor Éva

Bakai Gitta

Ecsedi Antal

Kőgel Emőke

Bajczy Ágnes

Both János

Kazimir Gyula

Czene Ferenc

Bakó Sándorné

Kraics Gyula

Kennedy Béla

Soos István

S, Tóth József

Ladányi István

Szörényi Éva

Tóth Ernő

Makula Endre

Szemerédi Kornél

Turányi András

Modrovics Nándor

Szabó József

Varga István

Orbán Mihály

Szabó Gyula

Városi Pál

Örményi Gábor

Sziklai Tibor

Varró József

Pákozdi László

Tárnok László

Wéber László

Pataki György

Telekes Imre

Werner Károly

Spotko Gyöngyi

Tóghia Gyula

Zala András

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

175

Az építkezés elég gyorsan haladt, de a pénzgyűjtés csigalassúsággal emelkedett. Fülöpp István a Bank of Americához fordult 30 ezer dollár kölcsönért. A bank megadta a kért kölcsönt azzal a kikötéssel, hogy 5 aláíró kell, mivel az emlékmű nem magántulajdonon épül. Ő, Ecsedi Árpád és én aláírtuk a kölcsönt, de nem volt még két személy, akik aláírták volna. Emiatt voltak álmatlan éjszakáim. Az egyiken eszembe ötlött, hogy képeslapot kellene készíteni az emlékműről és szétküldeni, hogy adakozzanak az építésére. A következő éjjel rajzoltam, festettem, hajnal felé már elfogadható volt a kép. A nappali világosságban a színek másképpen mutatkoztak, de nem volt időm javítani, átadtam a nyomdának.

Közben peregtek az évek, az ENSZ nem tett semmit a magyar ügyben. Magyarországon nagyobb terror volt, mint Rákosi idejében. A börtönök megteltek, annyi kivégzés nem volt még Haynau idejében sem, mint amennyit Kádár végzett. Voltak itt is, de jöttek Magyarországról kommunista ügynökök, akik próbálták az emigrációban élőket meggyőzni, hogy otthon már minden jól megy, felejtsük el a forradalmat. Nem! Azt nem lehet elfelejteni – volt az általános válasz. Az 1956-os forradalom, szabadságharcunk megtörtént, és az történelem, most és mindörökké.

Az 1956-os forradalom lázadás volt a szovjet megszállás és a nemzetközi kommunista uralom ellen. Ha Kádár János a felkelés táborából nem szökik Moszkvába és fel nem ajánlja szolgálatát a kommunista uralom helyreállítására, nem lett volna könnyű dolga a Kreml urainak. Kezdetben a szovjet csapatok nem szívesen avatkoztak be a forradalmunkba. Kádár felelős azért a szörnyű bosszúállásért is, amit a népbíróságok még a kiskorú forradalmárok ellen elkövettek. Kádár János végzetes árulást követett el a magyar nép ellen, amiért bitófát érdemel, nem érdemli meg, hogy magyar földben nyugodjon, még a csontjait is ki kell szórni az országból.

Jöttek otthonról az ügynökök: Boldizsár Iván, Lőrincze Lajos és mások, a kultúra és az édes anyanyelvünk égisze alatt. Los Angelesben Trombitás Dezső, a Hollywoodi Református Egyháznál lévő pap segítette őket. Az a Trombitás Dezső, akivel én Bécsben találkoztam és azt mondta, hogy ő útlevéllel jött ki és akkor megy vissza, mikor akar. Közel laktunk a Hollywoodi Egyházhoz, oda jártunk a templomba. Ő sohase említette meg, hogy mi találkoztunk. A Szabadságharcos Szövetség testületileg tiltakozott az otthoni küldöttek ellen. Megakadályoztuk, hogy Boldizsár Iván Los Angelesbe jöjjön. Lőrincze esetében Trombitás óvatosabb volt, későn jelentette be, hogy Lőrincze Lajos Los Angelesbe jön előadásokat tartani. Ezt mi meg akartuk akadályozni s tüntetést szerveztünk ellene. Megbeszéltem a rendőrséggel az ügyet s ők minket segítettek. Megtudtam, hol van Lőrince Chicagóban, felhívtam telefonon, s közöltem, hogy Los Angelesben nem tarthat előadást. Ő szabadkozott, de megértette tiltakozásunkat, lemondta az előadásokat.

176

Az emlékmű építésének története

Közben elkészült az obeliszk három részben. A német vállalkozó szép munkát végzett. Neki tartoztunk 24 ezer dollárral. Egyik nap felhívott, hogy szeretne beszélni velem. Mondtam, hogy jöjjön az irodába délután. A titkárnőnek mondtam, hogy egy vállalkozó jön, készítsen jó erős kávét, és abból a texasi whiskyből adjon neki, amit Vernon hozott. Ha látja, hogy bármelyik fogyóban van, töltsön utána. Úgy is volt, Karl arra kért, hogy egyezzek bele, hogy az emlékművet a vállalatuk felhasználhatja hirdetésre. Természetesen, válaszoltam, semmi akadálya, s aláírtam a dokumentumot. Érdeklődött, hogy milyen terveken dolgozunk. Megmutattam neki a kórházterveket. Múlt az idő, fogyott a kávé és a whisky is. Majd rátértünk az emlékmű problémáira. Mondtam neki, hogy el vagyunk maradva a pénzgyűjtéssel. Szeretném, ha havonta fizethetnénk a tartozásunkat. Erre készítettünk egy írásbeli megállapodást.

A Szobor Bizottság még tavasszal határozta el, hogy november 1-jén legyen felavatva az emlékmű. Akkor még nem tudták, hogy milyen problémák lesznek a különböző engedélyek megadása körül. A dátumról értesítették az USA különböző részén lakó szponzorokat, a közönséget újságokon, rádión keresztül. Főleg önkéntes munkásokkal 41 nap alatt felépíteni ezt az emlékművet, lehetetlenség. Szerencsére a 41 naphoz 41 éjjel is hozzátartozott, és dolgoztunk éjjel-nappal. Volt olyan nap, amikor a korán kelők még homályban érkeztek a helyszínre, s mondták az ott dolgozóknak, hogy menjetek már haza aludni, mert már kel a nap.

Egyik éjjel, hajnal felé egy tengerésztiszt kopogott a kapun. Azt gondoltam, hogy valami baj van. Hamarosan kiderült, hogy többet ivott a szokottnál. Érdeklődött, hogy mit csinálunk ilyenkor. Mondtam, hogy emlékművet építünk azok emlékére, akik szembeszálltak a szovjet tankokkal 1956-ban Budapesten. Damn Russian! Átkozott oroszok!

– káromkodott – majd mondta, hogy sajnálja, hogy akkor nem tudott segíteni, de most segíteni akar. Volt egy felesleges lapát, átadtam neki s mondtam, hogy hova kell hányni a földet a gödörből. Egy jó félórai munka után leült pihenni, majd elaludt ültében.

Kis idő múlva felébredt, meglepődve nézett körül, majd feltámogattuk. Mondtam neki, hogy nem az ő részére ássuk a gödröt. Nevetett, s mondta, hogy neki menni kell, kezet fogott mindenkivel és elment.

Bevett szokás szerint ismertető feliratot tesznek a szobrokhoz, hogy az idegen vagy az új nemzedék ismerje meg a szobor jelentőségét. Az emlékmű ismertetésére is terveztünk egy táblát, amely az alapzat első lépcsőjébe lett eltervezve. A szöveg megszerkesztésére pályázatot hirdettünk meg a Szabadságharcos Szövetség tagjai között. Voltak nagyon jó ötletek, de azokat nem lehetett három-négy mondatban leírni. Az obeliszken rajta van: HUNGARY, OKTÓBER 23, 1956. A felirat idegen földön, az idegeneknek részére szól, íme:

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

Az emlékmű táblájának angol felirata

177

Az emlékműfelirat magyarul

Az obeliszket már a helyszínre szállították. Három részből állt és összeillesztés után meghegesztették. A turul is fent volt a tetején, azt is oda kellett csavarozni, hogy el ne repüljön. A szobrot le szokták leplezni, így az emlékműre is rátettük a napokig készült leplet. A közönség kíváncsian nézte, mit takarhat a lepel.

A leleplezetlen emlékmű

Félig lehullt a lepel. Szabad a turul

Elérkezett november 1-je, az emlékmű-leleplezés napja. A deszkakerítést már elszállították, de sok szemetet kellett eltakarítani. Éjfélkor már jól nézett ki a terep. Mondtam a dolgozóknak, kell két önkéntes, akik vigyáznak az emlékműre. Szabó Gyula és Orbán Misi jelentkezett. Megnyugodva hazamentem. Reggel korán mentem megnézni, hogy minden rendben van-e. Az OKTÓBER 23, 1956 felirat nem volt feltéve. Hívtam Bene Mózsit segíteni, s déli 12 órára elkészültünk a munkával.

Két órakor kezdődött az emlékmű-leleplezés ünnepélye. Mire visszaértem, a parkban már nagy tömeg várakozott az emlékműnél. Az utcai forgalmat lezárta a rendőrség. A hivatalos becslések szerint több mint kétezer ember vett részt az ünnepélyen.

178

Az emlékmű építésének története

Templomi csend uralkodott a máskor zajos parkban. A közönség türelmesen, de kíváncsian várta, hogy meglássa, mit takar a lepel. Szép lassan eresztették le a leplet, szabad lett a turul, az amerikai katonazenekar a himnuszt játszotta, miközben lehullott a lepel az emlékműről.

A díszemelvényen Kalifornia kormányzója, Amerikai képviselők, Los Angeles polgármestere, városi tanácsosok, George Puttman, Robert Dorman, rádiókommentátorok, Arthur Sneyder, Los Angeles városi tanácsos, az egyházak és egyesületek vezetői, Dálnoki Veress Lajos és a rabnemzetek vezetői foglaltak helyet.

A közönség ujjongva tapsolt, a tűző napsugárban csillogtak a díszruhák, a szemek szintén csillogtak talán a könnytől, talán a boldogságtól, talán a meghatottságtól, vagy talán a büszkeségtől, hogy mégis áll a világ legmagasabb magyar szabadságharcos emlékműje Amerikában, Los Angelesben a MacArthur parkban, a mai Mindszenty téren, hirdeti az 1956-os szabadságharcunkat az istentelen kommunizmus és a szovjet haderő ellen. Mi hittük, hogy az emlékmű ott lesz a parkban akkor is, amikor már nem lesz Szovjetunió, s nem lesz kommunizmus. Az amerikai katonazenekar lengyel, magyar indulókat játszott.

A zászlóvivőket szólították mikrofonon, elöl az amerikai zászló, azt a magyar angyalcímeres lobogó követte, majd a kaliforniai zászló, a pesti harcok alatt használt lyukas zászló, melyet a közönség tapsorkánnal fogadott, majd a rabnemzetek zászlóikat sorakoztatták fel az emlékmű előtt.

A Kárpátok tánccsoport férfitagjai

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

179

Kárpátok tánccsoport leánytagjai egy része

A Kárpátok tánccsoport tagjai díszes magyar ruhában vonultak az emlékmű lépcsőzetének két oldalára. A katonazenekar eljátszotta az amerikai és a magyar Himnuszt, ezután megkezdődött az ünnepi leleplezés. A műsorvezető egymás után mutatta be a megjelent díszvendégeket. Majd az ünnepséget Főt. Dr. Horváth Benedek Premontrei Kanonok, a Szent István Római Katolikus Egyház plébánosának imája nyitotta meg: „Újra emlékezünk 1956. október végére, azokra a nemes órákra, napokra, amikor olyan könnyű volt meghalni az eszmékért, és olyan nehéz volt nem magyarnak lenni. Mennyei Atyánk, Te láttad akkor, mi lakik a magyar szívekben. Templommá lett akkor az utca és szentté lett a pillanat tüzében még a mélyre zuhant is. Testvér lett az ellenség is, és öröm lett a halál is.

Az erény kocsikon hordta az élelmet, és liturgikus mozdulattá lett az utcasarkon az adományozás. Mennyei Atyánk, Te láttad, hogy Budapest utcája a mennyország bejárata lett. Vértanúk ott születtek a tankok előtt. Nyilvános gyónás tettekben mosta le a múlt gyengéit. Áldj meg minket, és oldozd fel népedet a meghasonlásból, a széthúzásból, az átkos irigységből. Add meg a megértést, az összetartozást és a közös ügyünkért az összedolgozást! Áldd meg azokat, akik életükkel állítanak emléket 1956-nak. Áldj meg minket, hogy tudjunk hivatás ügyünkért úgy élni, ahogy hőseink 56-ban tudtak meghalni.”

A szónoklatok sorát Bodócs László, a helyi Szabadságharcos Szövetség elnöke nyitotta meg. Utána Pásztor László, a Washington DC-ből jött országos Nemzetiségi Osztály igazgatója mondta el ünnepi beszédét. Majd Ecsedi Árpád, a Szobor Bizottság tagja egyszerű szavakkal ismertette az emlékmű jelentőségét. Az Ecsedi család önzetlen segítsége nagyban hozzájárult az emlékmű felépítéséhez. A magyar ifjúság nevében

180

Az emlékmű építésének története

Szemerédi Kornél cserkészparancsnok ismertette az emigrációban lévő fiatalok feladatát, majd fogadalmat fogadott magyarságunk hűsége iránt. Utána Cserháti Szabó István műlábbal lépett a mikrofonhoz, őt az ÁVH-sok úgy megverték, hogy mindkét lábát le kellett amputálni. Rövid beszéd után bejelentette George Putman televízió kommentátort, a magyarok nagy barátját, aki évek hosszú során át hűen ismertette a forradalmat, és felhívta az amerikai nép figyelmét a kommunizmus veszélyére. Igazságot, szabadságot, függetlenséget követelt a magyar népnek. Beszédét többször tapssal szakította meg a közönség. Itt is kimondta, hogy ha nem állítunk gátat a hazugságon alapult kommunista árnak, s ha itt is győz az ateista fertőző kommunizmus, nem lesz a világnak egy szabad sarka sem, ahol elsirathassa Amerika a legnagyobb kincsét, a szabadságát.

Koszorú erdő borítja az emlékművet

Méltóságteljesen folyt a műsor, Ecsedi Árpád, a Szobor Bizottság tagja, egyszerű szavaival köszöntötte az ünneplő közönséget. Szabados Zoltán a kaliforniai magyarság nevében mondott köszönetet mindazoknak, akik az emlékmű felépítését elősegítették. A cserkészcsapatok nevében Szemerédi Kornél mondott fogadalmat a magyarságuk megtartására. Következő szónokként Dálnoki Veress Lajos vezérezredes szólt az ünneplő közönséghez. Ismertette a hazáért elesett hősök emlékére állított emlékmű jelentőségét a Csendes-óceán partján. Azért kellett itt felépíteni, mert a magyar haza véráztatta földjén nem szabad az 1956-os szabadságharcunk hőseiről megemlékezni. Magyarországot idegen hatalom uralja a magyarságukból kivetkőzött istentelen kommunizmust hirdető hazaárulókkal. A rabságban élő magyar nép a saját hazájában nem mondhatja ki az igazságot, nem követelheti az alapvető emberi jogokat, ami az Egyesült Nemzetek alapokmányában van. Nekünk, az emigrációba kényszerült magyaroknak adatott meg az a feladat, hogy képviseljük az otthon elhallgattatott testvéreinket mindaddig, amíg el nem nyerik a nemzeti és egyéni szabadságot.

Ezután Szörényi Éva művésznő lépett a mikrofonhoz. Angol nyelvű beszéde után magyarul szólt: honfitársaim, emeljétek fel a kezetekben lévő nemzeti lobogót, és tegyünk fogadalmat hőseink szellemében. Mondjuk nagy költőnk, Petőfi Sándor szavait: A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Ezrek ajkáról zúgott az eskü: esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.

Majd Háromszéki Kupán János elszavalta az emlékmű leleplezésére írt költeményét, melyet az emlékmű tervezőjének, Bogár Gyulának dedikált:

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

181

EGY KIS MAGYAR SZIGET Legyen ez a park egy kis magyar sziget – a viharos hullámok zajló tengerén, az élethez ez ad erőt és hitet, még akkor is, ha nem pacsirta dalol a térnek közepén…

Hozsánnát kiáltok feléd, óh, Atyám, hogy megengedted ünnepelni e napot, hála rebegjen mindnyájunk ajkán, mert a szabadságharcos emlékmű felállíttatott.

Fel magyar, fel a küzdelemre!

A két szabadságharc a hitre megtanít.

Nem búslakodva, hanem a főt büszkén felemelve mentek csatába a hős anyák hős fiai.

Nincs otthon talpalatnyi föld, melyet ne öntözött volna meg a hősi vér…

Menekülésemben az az egyetlen vigaszom, a testünk nem is, de lelkünk egyszer úgyis hazatér!

Ezután a koszorúk elhelyezése következett. Elsőként a Szabadságharcos Szövetség koszorúját helyezték el. Másodiknak az Amerikai Magyar Szövetségét, utána az Amerikai Magyar Élet (újság), azután a 16 rabnemzet koszorúja következett. Ezek után a San Diegó-i, bloomingtoni, Los Angeles-i Magyar Házak, a Szent István Római Katolikus Egyház és Egyesület, Hollywoodi, San Fernandó Völgyi és az Első Magyar Református Egyházak koszorúit helyezték el.

Azok után a Diákszövetség, Kárpátok Tánccsoport, Magyar Melódiák Rádió Club, a Los Angeles M.H. B.K. a Mérnök Egyesület, a Lövész Egylet, a két cserkészcsapat, a Szent István Nőszövetség koszorúit helyezték el az emlékmű elé. A Los Angeles-i magyar művészek nevében Szörényi Éva, a Los Angeles-i Magyar Zeneakadémia nevében Neszlényi Judit helyezett el virágcsokrot az emlékmű lépcsőzetére. Ezeken kívül sokan az ünneplők közül koszorút és virágcsokrot helyeztek el a hősök tiszteletére. Majd Soós István Magyarországról hozott földet helyezett el az emlékmű lépcsőzetének talpánál, jelképül, hogy a magyar véráztatott földön a hősök emlékére felállított emlékmű hirdeti küzdelmünket az ateista kommunizmus ellen. A közölt képek hűen tükrözik a színes virágerdőt, ami körülvette az emlékművet. Nem valószínű, hogy volt még egy szobor- vagy emlékműavatás, amelyen ily sok koszorút és virágcsokrokat helyeztek volna

182

Az emlékmű építésének története

el, mint a MacArthur parkban felállított 1956-os hősök emlékműve előtt. Nt. Szabó Antal, az Első Magyar Református Egyház lelkésze záró imájával ért véget a ünnepély.

Az ünnepély után a közelben lévő Elks Club dísztermében frissítő itallal várták a rendezők a meghívott vendégeket. Majd este hét órakor folytatódott az ünnepély az International Hotel aranytermében. Az emlékmű leleplezéséről hírt adtak az emigrációban lévő magyar újságok, valamint amerikai újságok. A hírekben bemondták az országos TV- és rádióállomások. Volt, aki megjegyezte, hogy Amerika keleti tengerpartján a franciák által felállított Szabadságszobor hirdeti a szabadságot, a nyugati partján pedig a magyarok állítottak egy Szabadságharcos Emlékművet, hogy figyelmeztessék Amerika népét a brutális szovjet kommunista veszélyre.

Díszruhába öltözött Los Angeles-i magyarok

Soós István huszát mentében

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

183

Közben Los Angelesben folyt a magyar élet. A Szent István Római Katolikus Egyház, Ft. Horváth Benedek vezetésével minden évben megrendezte a Szent István-körmenetet. Asszonyok, gyerekek, emberek díszmagyarba öltöztek, hogy megmutassák a magyar élni akarást. Magyarországon abban az időben a felvonulókat börtönbe zárták volna és a rendőrruhába öltözött ÁVO-sok szétverték volna a felvonulást. Az otthoni kommunista kormány félt Szent István emlékétől is, nekik új alkotmány, új kenyér ünnepe kellett, azt ünnepelje a nép, hogy a kommunisták kenyeret és új alkotmányt adnak a gúzsba kötött népnek. Magyar csak az lehetett, ami jó volt a kommunistáknak. Át kellett írni a történelmet. Kommunista ifjúságot neveltek, akiknek a pesti srácok fasiszták, nácik, ellenforradalmárok voltak. A jellemtelen papokból békepapokat, besúgó ügynököket neveltek. Nem volt nyugta a hívő magyaroknak a templomokban sem.

A következő képek a Szent István-körmenetet örökítik meg, mely nagyban hozzájárult az emlékmű építéséhez. Röplapokon ismertettük az emlékmű építését.

A Szent Korona mása a körmenetben

Nők csoportja a körmenetben

184

Az emlékmű építésének története

Nem kétséges, a Szent István-körmenet ébren tartotta az emberekben a magyar öntudatot. A Los Angelesben élő emberek egy része fegyverrel harcolt a kommunista rendszer ellen, s tudták, hogy az nem emberi, s hitték, hogy pusztulás lesz a vége. Ezt a hitet kellett terjeszteni a magyar templomokban. Hirdetni az igazságot, a valós történelmet, s ezért kell az emlékmű is, hogy emlékeztesse az embereket az 56-os forradalmunkra és szabadságharcunkra, amit a magyarságukból kivetkőzött kommunisták vérbe fojtottak a szovjet csapatokkal.

Cserkészfelvonulás a körmeneten

Los Angeles-i fiú cserkészek

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

185

Abban az időben Dr. Horváth Benedek premontrei kanonok volt a Szent István Római Katolikus Egyház plébánosa. Az egyház volt a magyarság gócpontja. A kultúrteremben különböző rendezvényeket, előadásokat tartottak. A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) és a Mérnökök Szövetsége ott tartották gyűléseiket. Szombatonként a gyerekeknek, cserkészeknek magyar történelmet, magyar nyelvét tanítottak az önkéntes tanítók. Minden évben megtartották a magyar nemzeti ünnepeket, összefogták a magyarságot.

Az emlékmű közelebb hozta a szovjet rabságban élő nemzeteket. Ott voltak minden évben, velünk együtt emlékeztek meg a kommunizmus elleni harcban elesett hősökre.

Sajnos volt nekik is mit gyászolni. Megértettük egymást, nemcsak az angol nyelv miatt, de a fájdalom és a remény miatt. Tudták ők is, hogy az elvesztett harc, a véráldozat nem lehet hiábavaló. Tudták, hogy az istentelen kommunizmus nem tarthat örökké, csak az bántotta őket is, hogy testvéreink a szovjet elnyomás alatt élnek, vagyis inkább nyomorognak. Miért nem élhetnek ők is szabadon, békében, mint mi egy idegen országban. Ez a gondolat ösztökélt, hogy kövessünk el mindent, hogy minél előbb vége legyen a kommunista uralomnak. Sok idegen nemzet fiai többet segítettek e cél elérése érdekében, mint a magyarságból élő hamis papok és az álszabadságharcosok.

Az emlékmű költségeinek összegyűjtésére bált rendeztünk az International Hotelben. Erről az amerikai magyar sajtó a következőképpen számolt be:

Lengyelek, ukránok, észtek, litvánok, horvátok küldöttei az emlékműnél

A Szabadságharcos Szövetség sikeresen együtt dolgozik az összes helyi szervezettel.

Ennek eredménye a szövetség ötödik nagy gála báljának megrendezése, az emigrációs magyarság történelmében először közel száz báli védnökség vállalása, mely biztosíték a nyugati magyarság legnagyobb báljának sikeréhez. Ezen bál egyben politikai tüntetés is, melyen a rabnemzetek több mint száz képviselője; a Bulgarian National Front, Byelorussian Congress, Croatian Guardians of Liberty, Czechoslovak National Council, Estonian Society, Latvian Committee, Lithuanian American Council, Polish American Congress, Ukrainian Cultural Center képviselőinek családjai, első bálozó fiai és lányai vettek részt. Számos képviselő és szenátor ígérte jelenlétét. Los Angeles polgármesterének vezetésével a város és megye képviselői lesznek jelen, akik láthatják majd, hogy

186

Az emlékmű építésének története

igenis van Amerikában egy sokmilliós hallgatag tömeg, melynek fiai önként bármikor hajlandók a kommunizmus ellen harcba szállni. Ez a bál megpecsételése a rabnemzetek közötti összefogásnak. Ahogy nemzeti ünnepeiken a rabnemzetek lerakják a Szabadságharcos Emlékmű előtt koszorúikat, úgy itt a bálon pecsételik meg közös sorsuk és azonos célú harcuk összefogását a már itt burjánzó kommunizmus ellen.

A gálaünnepségről beszámoltak az amerikai újságok is, és elismeréssel illették a magyarság küzdelmét a szovjet haderő és a kommunizmus ellen. Megírták, hogy Los Angelesben sok nemzet fiai élnek, de a magyarok az elsők, akik kitartóan küzdenek a közös ellenség, a kommunizmus ellen. Nem gondoltuk, hogy a Szabadságharcos Emlékmű változást idéz elő a Los Angeles-i magyarság körében. A II. világháború menekültjei kommunistáknak nevezték az 56-os menekülteket. Sajnos részben igazuk volt, mert sok kommunista jött ki a forradalom alatt Amerikába. A második világháború menekültjei Szeleczky Zita színésznőt tartották példaképnek, aki mindenhol felemelte szavát a szovjet elnyomás ellen, és szabadságot követelt a Nagy-Magyarországon élő magyarok részére.

Szeleczky Zita művésznő imát mond az emlékműnél

Emlékezzünk hőseinkre

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

187

A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége nem tudta elfogadni Szörényi Évát, mint Rákosi által kitüntetett Kossuth-díjas színésznőt. Sógora, Pogány András dicsekvése, miszerint ő ellenálló volt a II. világháborúban, megbocsáthatatlan bűn volt. 1969-ben Pogány András New Yorkban egy álszabadságharcos szövetség elnöke lett, és be akarta a Los Angeles-i Szövetséget Szörényi Éván keresztül kebelezni. Ez érthetően nagy felháborodást idézett elő a szabadságharcosok körében. Pogány András nem vett részt az 1956-os forradalomban, de az előnyeit ki akarta használni.

Az emlékmű építésével kapcsolatban közelebb kerültem a II. világháború menekültjeihez: Héjjas Tibor, Szőcs Péter, Marosi Tibor, Nyirádi Szabó Imre, Kupán János, Kővári Sándor, Dr. Tóth József képviselővel és több volt katonatiszttel. Elmondtam nekik, hogy én önként jelentkeztem katonának és hol harcoltam. Volt, aki ugyanott harcolt, s kértek, hogy menjek hozzájuk. Mondtam, hogy egy a cél, kiszabadítani a magyarságot a szovjet elnyomás alól, tehát együtt kell küzdeni. Ők március 15-én tartottak nagy ünnepet.

Arthur Snyder tanácstagon keresztül elértem, hogy az MHBK ünnepélyen március 15én a magyar zászlót tűzzék ki a városházára. Ez még közelebb hozta egymáshoz a régi és új menekült magyarokat, és együtt dolgoztunk a közös ügy érdekében.

Már úgy tűnt, hogy minden rendben van, minden csak felfelé vezethet. A Kaliforniában élő magyarság magára talált, a rabnemzetek csatlakoztak hozzánk, és az amerikai politikusokkal – úgy tűnt – lassan elérjük, hogy találnak megoldást a szovjet elnyomás megszűnésére Magyarországon. De mintha az öreg ördög küldte volna, bejelentették, hogy New Yorkból Lovas Gyurka, az egyik Szabadságharcos Szövetség titkára jön a gálára. A bál nyilvános volt mindenki részére, tehát nem volt feltűnő. Én nem ismertem Lovas Gyurkát, amikor felhívott, hogy velem akar találkozni, meghívtam a házunkhoz, azt gondoltam, hogy az emlékműre hoz valami összeget. Hamarosan tévedtem. Kezdte a mesét: a Bakonyban el vannak ásva a tankok, rengeteg önkéntes van, de nincs fegyver, pénzt kell gyűjteni fegyverekre. Ez titkos, csak nekem mondja el. Majd rátértünk a forradalomra. Te hol voltál? – kérdeztem. A Rádiónál voltam, óriási lövöldözés volt, hajnali 2 órakor elfoglaltuk a Rádiót. Ez elég volt, hogy a nevén kívül semmit sem higgyek el neki. Nemhogy ő nem volt ott, de azzal sem találkozott, aki ott volt. Majd félóránként telefonált, mondta, hogy a parancsnokságot hívja, titkos jelszavakkal érintkeznek, számokat, szavakat kevert össze. Gondoltam, ha ilyen szabadságharcos titkára van a magyaroknak, mint Lovas Gyurka, akkor nincs szükségünk ellenségre. Kennedy Béla felismerte a bálon, és meg akarta verni, mivel Lovasnak bútorüzlete volt és becsapott egy idős asszonyt. Később Lovas Szörényi Éva vendége volt. Ott elintézték, hogy az emlékműre adott pénzből a tagság és vezetőség tudta és beleegyezése nélkül Lovas elvigyen négyezer dollárt Szörényi sógorának, Pogány Andrásnak. Ez érthetően nagy felháborodást keltett a magyarság körében. Én felhívtam Pogányt telefonon, és követeltem, hogy küldje vissza a pénzt. Ő a helyi magyar újságba betett egy fizetett hirdetést, hogy Amb-

188

Az emlékmű építésének története

rus János, a szövetség alelnöke, Kennedy Béla titkár és én ki vagyunk zárva a Szabadságharcos Szövetségből. Pogány azt gondolta, hogy még mindig az elvtársai között él, s mint Sztálin, azt tesz, amit akar. Ez a butasága érthetetlen volt, mert mi nem tartoztunk az úgynevezett kutyuló Pogány szövetségébe.

Közben követeltük az emlékműre adott pénz elszámolását. Czene Ferenc kezelte a postafiókot, ahová a pénzt küldték, s ő nem volt hajlandó a kulcsot átadni. Erre Jakob Béla pénztáros lemondott. Majd rájöttünk, hogy a Szörényi Éva művésznő által vezetett szövetség nincs bejelentve Kaliforniában. Ugyanakkor úgy hirdették, hogy a szövetség „nonprofit szervezet”, az adományok az adóból levonhatók. Sajnos voltak, akiket megbüntettek, mert az adóbevallásnál beírták az adományt, hogy levonják az adójukból. Ezután kitört a botrány. Amit felépítettünk, az most szétesett, újból kialakult az ellentét a magyarság között.

Az igazi szabadságharcosok alakítottak egy hivatalosan engedélyezett nonprofit társaságot Hungarian Freedomfighters Federation of California néven (Kaliforniai Magyar Szabadságharcos Szövetség). 1 iktató szám D-0643334 Szörényi Éva művésznő színielőadásokat rendezett, és természetes volt, hogy a Szabadságharcos Szövetség azokat támogatja. Emiatt próbálta megtartani az engedély nélküli szövetséget. A szabadságharcosok otthagyták, senki sem akart vezető szerepet vállalni. Így Jávorszki Jánosnét, Margót jelölte ki elnöknek, pénztárosnak pedig Jávorszki Jánost, aki a Kitelepítési Osztályon magas beosztásban dolgozott, mint jó kommunista káder. A bál jól sikerült, a bevételből kifizettük a német vállalkozónak a tartozásunkat. Az új szövetség kiadott egy havi értesítőt Szabadságharcos Híradó néven, mivel a magyar sajtó nagy része pénzért leközölt otthonról jött propagandát is, abban közölték az igazságot.

A munkahelyemen szükséges volt, hogy Las Vegasba menjek a Hilton kaszinó tervezése ügyében, amin több mint egy évig dolgoztam. Ez kikapcsolódást jelentett nekem az emlékműre adományozott pénz elszámolásával kapcsolatos vitáktól, ami évek óta megoldatlanul folyt. Nem tudtak elszámolni, mert a rokoni látogatásra, a repülőjegyekre, fodrászra és egyéb személyes dologra elköltött pénzt a szoboralapból kifizetni elfogadhatatlan volt. Közben az árvízkárosultaknak is gyűjtöttek pénzt az egyházakkal közösen. Öt év után a két elszámolást együtt akarták elvégezni. A régi szövetség felkért 8 papot és egyesületi vezetőket, hogy vegyenek részt az úgynevezett Társadalmi Bíróságon, ahol az elszámolást akarták elvégezni. Semmiféle dokumentumot nem mutattak meg, hogy azt a panaszosok átvizsgálhassák. Később kiderült, hogy sok aláírást, s dokumentumot hamisítottak.

Erről A Hídfő az 1976. augusztusi számában a következőképpen tájékoztat: Legnagyobb megdöbbenésre a bíróság tagjait nem jelölték ki. A vádlottak egyben saját maguk bírái is voltak. Bírósági elnöknek felkérték Ft. Hites Kristóf atyát San Franciscóból, aki az eseményeket csak a felkérők egyoldalú tájékoztatása alapján ismeri. Részben ezzel magyarázható, hogy elnöklése első tíz percében kifutott a teremből. Az árvízkárosul-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

189

tak részére gyűjtött pénzt próbálták elszámolni, de hiteles bizonylatot egyet sem mutattak fel. Hol vannak az eredeti hivatalos pénz-, vagy áruátutalási okmányok? Ha vannak ilyenek, miért nem mutatták meg? Ha nincsenek, nem utaltak át semmit! Az emlékműre és az ösztöndíjra gyűjtött pénz elszámolását meg sem kísérelték. Ezzel a bíráskodási paródiával még jobban elmérgesítették az ügyet.

Az emlékmű felépítése változást idézett elő, az amerikai politikusok felfigyeltek a magyarságra. Következtek az amerikai választások. A politikusok minden lehetőséget kihasználtak, hogy rájuk szavazzanak az emberek. A rabnemzetek leszármazottjai több millió szavazatot jelentettek. Jöttek a politikusok az emlékműhöz velünk ünnepelni, megemlékezni a 1956-ban elesett hősökről. Megígérték: mindent elkövetnek, hogy a pesti utcán kifolyt magyar vér ne legyen hiábavaló, a szovjetek vonják ki csapataikat Magyarországról. Jött George Murphy szenátor, Robert Dornan kongresszusi képviselő, Barry Goldwater Jr. és mások.

Arthur Snyder városi tanácsos átadja a deklarációt Október 23-a a magyar szabadság napja

Robert Dole szenátor a magyarok között

190

Az emlékmű építésének története

Jött a magyarok nagy barátja, Robert Dole szenátor, majd elnökjelölt, aki pert indított, hogy ne adják vissza a Szent Koronát a magyar kommunista kormánynak addig, amíg nincs biztosíték arra, hogy a Szovjetunió nem fogja azt elvenni. A Szent Korona a független Magyarország szimbóluma, s ne adják át egy szovjetek által alakított bábkormánynak. Vonuljanak ki a szovjet csapatok Magyarországról s legyen az ország független.

Voltak tisztán látó amerikai politikusok, akik megalakították az „American Conservative Uniont”. Alapító elnöknek Phil Crane-t választották. Tervbe vették, hogy a több mint 30 millió Kelet-Európából származó nemzetiségieket egy erős politikai csoportba tömörítik, Szövetség a Szabadságért néven.

Ennek a csoportnak a vezetői segítenek és tanácsot adnak a választó-kerületeknek. A KeletEurópából jött nemzetiségűek a legerősebb politikai erő a mi nemzetünknek. Ők alakítják társadalmunk nagy részét – becslés szerint 30 millió személyt –, de mi lebecsültük, elhanyagoltuk az ő politikai erejüket – mondta az elnök. Az American Conservative Union egyesíteni fogja ezeket a hazafias antikommunista amerikaiakat egy létfontosságú politikai szervezetbe, amely egy erős, meg nem alkuvó hang lesz nemzetünk bel- és külpolitikai döntéseiben. Remélem, hogy ez a nagy koalíció reményt mutat a leigázott népeknek szabadságuk elnyerésére Kelet-Európában és a Szovjetunióban – fejezte be beszédét az elnök.

Az American Conservative Union, Szövetség a Szabadságért elkezdte egy tanácsadó testület megalakítását a Kelet-Európából származó nemzetek vezetőiből. Ekkor kerültem bele az amerikai politikai életbe, majd később az FBI hat hónapi nyomozása után megkaptam a „Q” fokozatú biztonsági igazolványt. Azzal a Department of Energy egyik telepén kaptam állást, melyről az Atom Energy Act of 1954 és az Internal Security Act of 1950 alapján soha sem beszélhetek.

Az American Conservative Union megalakulása új fordulatot keltett az amerikai politikában. A politikusok meglátogatták a nemzetiségi csoportokat, tájékozódtak a problémákról, és azok szerint változtatták meg az előző véleményeiket. Gerald Ford azért vesztette el az elnökséget, mert azt mondta, őt nem érdekli az, hogy a kelet-európai népek a szovjetek uralma alatt vannak. Ez eldöntötte a választást. Nemcsak a rabnemzetek leszármazottjai szavaztak ellene, de az amerikaiakat is meggyőztük, hogy Ford nem lesz jó elnök.

A politikusok rendszeresen küldtek kérdőíveket a kiválasztott nemzetiségi vezetőknek, hogy válaszolják meg, szerintük mire volna szükség, s mily formában gondolják megoldani a rabnemzetek függetlenségét. A háború nem lehetett megoldás. A csatamező Kelet-Európa lett volna. Tudtuk, hogy a Szovjetunió rakétákat telepített be Magyarországra, óriási pusztítás lett volna egy háború esetén. A gazdasági kapcsolat, kamatmentes segély, az ajándékcsomagokra kiszabott vám eltörlése volt a javaslat, amely segített a nyomorban lévő népen. Ebből lett a gulyáskommunizmus Magyarországon.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

191

A következő nagy esemény Mindszenty József hercegprímás Los Angeles-i útja volt 1974-ben. Ekkor már visszajöttem Las Vegasból, és a Kaliforniai Szabadságharcos Szövetség elnökének választottak meg. Megrendeztük az emlékműnél az ünnepséget, majd az Ontariói Egyháznál fogaduk Mindszenty hercegprímást. Én a Szabadságharcos Híradó 1974. júniusi számában közölt üdvözléssel köszöntöttem. Íme: Tisztelgünk Mindszenty József hercegprímás előtt Az 1956-os magyar szabadságharc barikádjainak harcosai nevében a Kaliforniai Szabadságharcos Szövetség tiszteleg Mindszenty József hercegprímás Magyarország elő zászlósa előtt Kaliforniába érkezése alkalmából.

Szövetségünk az 1956-os történelmi események magaslatán áll, és e történelmi szerep minden dicsőségét és súlyát hordozza. Feladatát, az 1956-os szabadságharc követeléseit és célkitűzéseit önzetlenül folytatja. Az 1956-os szabadságharcban, melynek fegyveres harcosai voltunk, bajtársaink vérüket, életüket áldozták népünk függetlenségéért, szabadságáért. Az áldozat enyhülést, jobb életszínvonalat eredményezett, de szabadságot nem.

Mindszenty hercegprímás felszentelte az emlékművet

Mindszenty az ünneplő nép között

Ma is úgy, mint hercegprímásunk, törhetetlenül követeljük népünk szabadságát. Követeljük a szovjet csapatok kivonulását Magyarországról. Ez hívatásunk és kötelességünk. Mi magunkévá tesszük hercegprímásunk kérését, „Mielőtt szemeim megtörnének, nem ember, nem puszta érzelem, hanem Isten és őseink mondatják velem, és ezt szeretném minden magyar párnája alá tenni, legyen bárhol e széles világon, hogy ne legyen nyugta az ösztökétől halála órájáig: a megmaradt kevésből újra kell építeni a hazát. Teremtsünk keresztény hitre épülő egyházi közösséget.”

Ezek hercegprímásunk kérései. Mi ezekhez tartjuk magunkat, a megmaradt kevésből újraépítünk, magyar nyelvű iskolát, krisztusi hitet, magyar öntudatot, építünk templomot, keresztény hitre épülő egyházi közösséget.

Sajnos vannak magyarul beszélő egyének, békepapok, a kommunista bábkormán�nyal üzletelők, akik szeretnék Mindszenty bíboros amerikai útját minél kisebb keretbe szűkíteni. Pogányok, hitetlenek, akik színházjegyre-aprópénzre váltják be a szabadságharcos eszmét. 17 éve nem az otthon rabságban élő testvéreink szabadságáért, hanem egyéni céljaik elérésére használják fel dicső forradalmunk emlékét.

192

Ontarió, Kalifornia

ONTARIÓ, KALIFORNIA Ígéretünket be is tartottuk. Az öreg amerikások megvettek egy nagy területet az ontariói sivatagban. A területen volt egy kis ház, amit imaháznak alakítottak át, de csak 18 személy fért el benne. Nyáron kibírhatatlan meleg, télen kibírhatatlan hideg volt benne a szigetelés hiánya miatt. Később elhatározták, 32 lakást építenek, hogy nyugdíjba vonulás után ott lakhassanak. Többen kifizették a lakás teljes építési költségét, és mikor már nem dolgoztak, odaköltöztek. Ragep Erzsi néni három házat adott el, kifizette az első lakásnak a teljes építési költségét, hogy ő és unokahúga, Fenyves Józsefné nyugdíjba vonulás után ott lakhasson. Majd odahúzattak egy nagy szállítókocsit, konyhát építettek hozzá és kultúrteremnek használták. Voltak olyan ünnepélyek, melyen több mint háromezer személy vett részt. Nagy szükség volt egy új templomra, de ugyanakkor a magyar összefogásra is.

Az ontariói nyári iskola tanulói

A Kaliforniai Szabadságharcos Szövetség magára vállalta, hogy felépítenek egy templomot Ontarióban. Megpróbáltuk újra összefogni a magyarságot. Az Ontariói Egyház református volt, de más vallásúak is laktak a lakótelepen. Templomba helyszűke és az időjárás miatt nem nagyon jártak az emberek, de Négyessy Bertalan lelkipásztor alacsony színvonalú prédikálása sem vonzotta a hívőket.

Mi a jövőre terveztünk, az itteni ifjúságra, akik megmaradnak magyarnak, és egy jó papra, aki összefogja a magyarságot, hogy az új nagy templomban imádkozzanak a magyar nép szabadságáért, jobb jövőjéért. Bentlakásos nyári iskolát szerveztünk az Ontariói Egyháznál. Hozták az amerikai-svéd, amerikai-olasz anyák gyerekeiket tanulni magyarul, kedveskedni akartak magyar férjüknek. Önként jöttek tanítók San Franciscóból, Phoneixből fizetés nélkül. Asszonyok jelentkeztek főzni az iskolásoknak, felügyelőknek, akik éjjel-nappal vigyáztak a gyerekekre. Hatvanhét gyerek – közülük soknak apja vagy anyja más nemzetiségű volt – ott tanulta a magyar nyelvet, magyar történelmet, földrajzot.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

A torony még a földön van

193

Épül az új történelmi magyar templom

Nemcsak tanulták a gyerekek, de a vizsgán tudták is, hogy ki volt István király, Hunyadi János, mikor és meddig voltak a törökök Magyarországon. Tudták, ki volt Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, a Talpra magyart mindenki szavalta. Tudták, hogy Trianonban szétdarabolták Magyarországot, sehol a világon hasonló eset nem fordult elő. Tudták, hogy ezért mentek a magyar katonák a háborúba, hogy visszaadják az elrabolt területeket. Megtanulták, ki volt és mit tett Horthy Miklós, Rákosi Mátyás, majd a forradalmat eláruló Kádár János. Megtanulták, hogy a magyar nép az istentelen kommunisták uralma alatt szenved, imádkozni kell, hogy ők is szabadok legyenek.

A templom belső építészi terve

194

Ontarió, Kalifornia

Várjuk a templom avatást

A nyári iskolának nemcsak nagy sikere, de nagy eredménye is volt. A szülők meg voltak lepődve gyerekük tudásán. A magyarság újra összefogott, most már csak az új templom hiányzott. A tervezés rám hárult, nem volt könnyű feladat. Voltak székelyek, akik székely típusú, a felvidékiek magas tornyú templomot akartak. Hogy mindenki meg legyen elégedve, a tervezéshez felhasználtam Nagy-Magyarország különböző részein lévő műemlékeket. Az alaprajz a koronás címer alakja, a torony a kassai erzsébetvárosi torony mása, a szószék a kolozsvári Farkas utcai templom szószékének mása, mely I. Rákóczi György idejében épült. A templomon húsz ablak van, melyek a történelmünk egy-egy századát jellemezte ólomüvegbe öntve. A Mátyás-templom ablakainak színeit utánozva Péntek András elkészítette a rajzokat. Találtunk embereket, akik megfizették az ólomüveg ablakok költségeit. Ferenc Béla Kolozsvárra utazott a híres magyar reneszánsz szószék felmérésére. Ott volt a 64 vármegye címere, a hadak útja s több nemzeti jelkép. Az volt a terv, hogy a turistabuszok megállnak városnézőben, az utasok megismerik történelmünket, amit füzet formában ismertetünk, és segíteni fognak, hogy a magyar nép szabadon éljen véráztatta szülőföldjén.

Nem volt külön vallás, magyar volt mindenki, segítettek és pénzt adtak a templom felépítésére. A Kaliforniai Szabadságharcos Szövetség bált, pikniket rendezett a templomépítés javára. Szépen haladt a munka, adakozott a magyarság. Az 1978-as BETHLEN NAPTÁR a következő képen ad hírt a templomépítésről: Isten áldását kérjük a munkálkodó művészekre ugyanúgy, mint Bogár Gyula építészmérnökre, kinek nagyszerű, minden elismerést megérdemlő tervei alapján épül templomunk.

Meg kell jegyeznünk, hogy teljes szakmai ismeretet és művészi vénát igénylő munkát Bogár Gyula presbiter testvérünk ingyen végezte és végzi, nagyon nagy kiadástól szabadítva fel ezzel gyülekezetünket.

Volt biztatás bajtársaimtól is, Seres Péter költő az alábbi verset írta biztatásul:

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

195

A TEMPLOMÉRT

(A templomot építő Bogár Gyulának ajánlom. Jel. 3–12.)

Nem a dogmatizmus hűvös műcsarnokáért ahol az arany-mammon, „summum bonum” és Jézus csak kisded, vagy „Super Star” Mea culpa és zsoltár vasárnap délelőtt. …Képmutató álarccal Misézik és prédikál.

Szavakat halmoz, hadar a száj S gondolata máshol jár Vasárnap este…

Las Vegas, sex apeal, fény és árny, pénz és mámor az álma. Neked álmában is prédikál, bűneidért sorsod, pokol és halál: Ne félj tőle! A sátán álszent ügynöke.

Te küzdj, bízz! Ne add fel a harcot a templomért Isten igaz házáért, felebarátodért, nemzetedért ősi magyar népedért…

Hívd segítségül, hívd az Isten Fiát Templomot védő hited korbácsos Krisztusát! Ő az út, az Igazság, az Élet Vele és általa épül újjá Győzelmes hitünk élő temploma.

Seres Péter, Ontario, 1979 Már azt hittük, hogy minden rendben lesz, de most az öreg ördög fordult ellenünk.

Nemhiába mondják, hogy a pénz az ördögtől. Az Ontariói Egyháznál sohasem volt an�nyi pénz, mint a templomépítés idejében. Úgy látszik, ezt a pap, Négyessy Bertalan és Ábrahám Dezső püspök sokallta, mert a püspök úr egyháza ezer dollárt küldött a templomépítésre, de ők azt készpénzre váltották és elfelezték. Ez volt a botrányt kezdte. Majd Négyessy megbeszélte egy mexikói tetőfedővel, hogy tegyen új tetőt az ő házára, s akkor a templomtetőre ő kapja meg a munkát. Fel is rakta a mexikói, de nem azt, ami elő volt írva, és azt is rosszul. Le kellett lapátolni a rossz tetőanyagot. Ezután hat hónapig megállt az építkezés. Majd jött a hír otthonról, hogy Négyessy nagy házat épít

196

Ontarió, Kalifornia

és haza fog költözni. Arra a pénzt a templomalapból vette ki. Az egyháztagok követelték a pénztárkönyvek átvizsgálását. A pénztáros Péter Pál és felesége volt, akik lakásukból öregotthont csináltak. Négyessy segítségével az idős, de pénzes embereket odavitték, megtalálták a módját, hogy a vagyonukat átírják a Péter családra, majd hamarosan meghaltak és gyorsan eltemették őket. A barátok jelentették a rendőrségen, hogy vizsgálják ki a haláleseteket. A válasz az volt, hogy azt csak hozzátartozó rokon követelheti. Nem volt lehetőség a pénztárkönyvek átvizsgálására, aki mégis követelte, attól Négyessy megvonta a tagságot, az illetők a választásoknál tudták meg, hogy nem egyháztagok. Szomorú, szégyenletes dolgok történtek az egyháznál, melyek miatt az emberek otthagyták, s nem tudtuk befejezni a tervek szerint a templomot sem. A sok hihetetlen, törvénytelen dolgok miatt Négyessyt nyugdíjba küldték. Akkor kiderült, hogy az egyháztól Négyessy felvette a nyugdíjalapra befizetendő összeget, de ő azt nem fizette be, tehát nem volt jogosult nyugdíjra.

Az ördög talált megoldást Szabó Sándor személyében. Szabó jó kádere volt a kommunistáknak és a debreceni teológiára helyezték, ahol a besúgó békepapokat nevelték. Őt nagybátya, Szabó Endre Antal lelkipásztor – aki San Diegóban tartott istentiszteletet havonta egypár családnak – hozatta ki Amerikába egy hónapra. Szabó Sándor megismerkedett Négyessyvel és megegyeztek, hogy Négyessy átadja állását Szabónak 35 ezer dollárért. Köztudott, hogy a papokat a gyülekezet tagjai választják az egyház törvényei szerint, és az állás nem eladó. Szabónak természetesen nem volt egy centje sem, de az egyház pénztárában még volt 43 ezer dollár a templomalapra adott adományokból. Szabónak haza kellett menni, de rövidesen Hollandiába szökött családjával. Szabó felesége állítólag a csernobili atomsugárzástól súlyos beteg lett. Nagybátyja nem vállalt felelősséget a családért. Négyessy hamis dokumentumokkal és hazug módon intézte el, hogy speciális engedéllyel 5 évig engedjék be Szabót az USA-ba. Négyessy hazament, Szabó helyettesítette, közben a 43 ezer dollárból 8 ezer maradt az egyház pénztárában.. Szabó felesége a gyógykezelés hiányában meghalt, a kórházi költségekre gyűjtött pénzből Szabó autót vett, amely miatt többen tiltakoztak. Kiderült, hogy Szabó Sándornak nincs lelkészképesítése. Debrecenből bizonyítékokat hoztak, hogy nem tanult, párttitkár szerepet töltött be, az osztályban másodszori vizsgán elégséges osztályzatot kapott. A tagság törvény szerinti lelkészválasztást követelt. Ekkor Négyessy visszajött, és bűntársaival elkezdték az ördögi munkát. A lakótelepet el akarta adni a japánoknak.1. Kovács Tibor levele az esperesnek Az egyháztagok az espereshez és a püspökhöz fordultak, kérve, hogy teljesítsék kötelességüket. Sokszor a püspökök váltották, kinevezték egymást, „Amerikában mindent szabad” alapon. Kiderült, hogy ők is benne vannak az ördögi tervben. Ekkor volt népszerű mondás Ontarióban, hogy a püspök csak addig püspök, míg palást van a vállán, ha leteszi, alábbvaló a kapcabetyárnál.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

197

Ezután 24 egyháztag pert indított Négyessy, Szabó, Demeter Andor esperes és Ábrahám Dezső püspök ellen. Majd a későbbi püspökök ellen is, akik nem tartották be a kötelességüket és engedték, hogy az Ontariói Egyházhoz egy lelkészi oklevéllel nem rendelkező kommunista egyént csalással állásba juttassanak. Így perbt indítottak Harsányi András és Forró Sándor püspökök ellen is. Ekkor a Négyessynek és Péter Pálnak segítő, Bukarestben született sváb ügyvéd felajánlotta, hogy ő ingyen elvállalja a vádlottak védelmét. Az ingyenből több mint 150 ezer dollár lett. Ugyanakkor én ingyen több mint 5 évig intéztem a bíróságon a pert.2 Superior Court, San Bernardino, Case RCV 55558 A bíróság csak a civil ügyekben döntött, pénzbüntetésre ítélte az egyházat Szabó törvénytelen tettei miatt. Lelkészválaszába nem avatkozhatott be az itteni törvény miatt, mondván, hogy az a tagság joga. Ekkorra már elintézték, hogy a tagság csak Négyessy, Péter Ilona, családja és az egyházból élők családja lehet.

A rendőrségi dokumentumok szerint három embert bérelt fel, hogy öljenek meg.

Ezek után az ontariói rendőrség maffia churchnek (maffia templomnak) nevezte az Ontariói Egyházat. Közben Zsóka asszony elvetette magát Szabóval, mire többen megjegyezték, hogy nemcsak a vörös csillagot, de a piros lámpát is ki lehetne tűzni az egyházra. Zsóka asszony maga köré gyűjtötte a fiatal fiúkat, akik megtalálták a módját, hogyan űzzék el az egyházépítő öregeket. Volt idő, amikor Zsóka asszony prédikált, mert Szabó részegre itta magát vasárnap reggel. Emiatt üresek lettek a templompadok, sokszor csak 6-8 személy ment a templomba. Majd Zsóka asszony otthagyta a hamis papot, elment szeretője után a Balatonra. Ez nem tartott soká, Zsóka asszony az utcára került, s szeretett volna visszajönni az USA-ba. A vízuma lejárt, Szabó Sándor Kanadán keresztül csempészte vissza a hűtlen feleségét. Az ezzel kapcsolatos költségeket természetesen az egyház pénztárából vették ki. Futott az egyház pénzéből Bölcskei Gusztáv III/III ügynök püspök elvtársnak is amerikai nyaralására. Eljött Ontarióba, de nem volt hajlandó szóba állni Fenyves Józsefnével, akinek a nagynénje nélkül nem lenne Ontariói Egyház. Ezután világossá vált, hogy Bölcskei, a III/III-as besúgó ügynök segíti a csalással idejött kommunista Szabó Sándort. A magyarok elhagyták az egyházat, vándorszínészek és mexikóiak mulatnak a kultúrteremben. Mindkét templom ki van adva bérbe idegeneknek, tehát van pénz bőven, amiből Szabó Sándor püspökséget, ha lehetne, pápaságot vehetne magának. Az Ontariói Egyháznál történt törvényszegések, csalások dokumentálva vannak a rendőrségen és a bíróságon valamint a Nyugati Magyar Egyház folyóiratban, mely könyv formájában fog megjelenni. Szégyenletes, de szükséges nyilvánosságra hozni a valóságot, hogyan tették tönkre a magyar egyházakat a kommunisták Amerikában, New Yorktól Kaliforniáig.

Béky Zoltán püspök kihasználta az amerikai törvényeket, mely szerint az egyház önálló lehet, s ha lecsökken a gyülekezet létszáma, a tagság a magyarországi egyházakra hagyhatja vagyonát. Ez halála után megváltozott, úgyhogy a papok a maguké-

198

Ontarió, Kalifornia

nak vélték az egyház vagyonát. Az akroni egyházhoz hozzátartozott az öregotthon orvosi rendelővel. Dömötör Tibor békéscsabai szabadságharcosnak adta ki magát, mikor találkoztam vele. Közeli kapcsolatba kerültünk. Evangélikus volt, de mivel kevés volt a református pap, kértem Béky püspököt, hogy helyezze el valami állásba. Ő ideiglenesen segédlelkésznek nevezte ki Dömötört az akroni egyházba. Béky püspök halála után Dömötör kisajátította az öregotthont, a családtagokat pénztárosnak, ellenőrnek nevezte ki, s nem volt hajlandó elszámolni az egyház pénzével. Ezért az Amerikai Magyar Református Egyház 1983. november 5-én megtartott közgyűlésén részletesen megtárgyalta Dömötör Tibor ügyét és a következő határozatot hozta: 1. Jegyzőkönyv másolata A mai nappal törli Dömötör Tibort a lelkészi állományból, minden lelkészi teendő végzésétől eltiltja és kimondja, hogy semmiféle közegyházi tisztség-re nem jelölhető és nem választható.

Felszólítja továbbá az egyházkerületi közgyűlés Dömötör Tibort, hogy a birtokában lévő közegyházi iratokat és okmányokat haladéktalanul adja át a püspöki hivatalnak.

Ezután Dömötör kinevezte magát püspöknek, és a 6 papot hamis dokumentumokkal hozatott ki Erdélyből, akiktől 5 ezer dollárt kért el. A Lorántffy Otthon vagyonát ő kezelte, melyből mellszobrot is készíttetett magáról. Törvényszegéseire felfigyelt az ohiói főállamügyész, letartóztatták egészségbiztosítási csalás miatt, a bíróságon kényszermunkára, két évre felfüggesztett börtönre, majd pénzbírságra büntették. Öt évre eltiltották a Lorántffy Otthontól, melynek vissza kellett fizetni 49 322 dollárt a Medicaidnek. Az újságcikket eredetiben, dokumentumként alant közlöm.

Ezután Magyarországon a családja révén próbálkozott pénzért jó hírnevet szerezni magának. Sajnálatos, hogy Dömötör Tibor törvénytelen viselkedése az Amerikai Magyar Református Egyház lesüllyedését idézte elő. Ma már a különböző rendezvények miatt mennek az emberek az egyházakhoz, nem érdekli őket a kommunista nevelt papok hamis prédikálása.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

199

MEGEMLÉKEZÉSEK AZ EMLÉKMŰNÉL Az emlékműnél évente rendszeresen megemlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharcban elesett hősökre. A kommunizmus megbukása után eljöttek az otthoni kommunista kormány küldöttei is velünk ünnepelni, ők biztosan azt ünneplik, hogy még mindig uralmon vannak.

Gyülekezés az ünnepélyre

Az Emlékmű hátsó nézete

Megemlékezés 2005-ben

200

Megemlékezések az emlékműnél

Az ünneplők egyik csoportja 2004-ben

Ünneplők egyik csoportja az emlékműnél

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

Szörényi Éva művésznő minden évben szerepelt az emlékműnél (itt 2006-ban)

Megemlékezés az 50. évfordulón

201

202

Utolsó próbálkozás

UTOLSÓ PRÓBÁLKOZÁS Tudtuk már 1956-ban, 1988-ban egyre inkább éreztük, hogy közeleg a kommunizmus bomlása. Én közben figyelemmel kísértem a rakétafegyverek fejlesztését. Akkor már voltak sikeres kísérletezések, hogy egy rakéta megsemmisítette a több ezer kilométer távolságról fellőtt másik rakétát. Én 1982. október 23-án írtam egy levelet Reagan elnöknek, csatolva egy műleírást egy tükörreflexes lézerrel irányított antirakétáról.1 Department of Defense levél 22 Nov. 1982.

A rakéta a Szovjetunió felett lenne ráirányítva az atomkilövő helyekre. Ha a Szovjetunió fellőne egy atombombát, a rakéta a fellövés helyén semmisítené meg azt. Tehát egy ilyen próbálkozás egyenlő lett volna az öngyilkossággal.

Megjegyeztem, hogy ha ezek a rakéták készen lesznek a Szovjetunió felett, meg lehet mondani a szovjet vezetőknek, hogy ne próbálkozzanak kilőni atombombát, mert saját magukat pusztítják el. Az úgynevezett csillagháború projektben Dr. Teller Ede vezető szerepet töltött be. Ő meggyőzte Reagan elnököt az elhárító rakéták fontosságáról. Sok ellenzője volt a projektnek, de Reagan elnök nem hátrált meg, tudta, hogy a szovjetek nem képesek ellenfegyverek gyártására. Reagan elnök nyilvánosan ismertette a csillagháború elvét, amelyért sok ledorongolást kapott, hogy elárulta a titkot az ellenségnek.

De a nyilvánosság megtette hatását, Gorbacsov nem követte elődei példáját, belátta, hogy a Szovjetunió képtelen felvenni a versenyt az USA-val. Reagan elnök követelte, hogy bontsa le a berlini falat, adják meg a népeknek az alapvető emberi jogokat.

A kulisszák mögött elkezdődött a Szovjetunió bomlása. New Yorkban a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség Hóka Mihály és Ernő vezetésével készült a változásokra. Most nem fegyverrel, hanem józan ésszel, nem is azért, hogy rangot vagy pozíciót szerezzenek, mert azt, amit itt elértek, otthon nem lehet még ötven év múlva sem elérni. Például, ha akarják, Hawaiiba költözhetnek s szabadon élhetnek, ami nem lehetséges Magyarországon egy pártelnöknek. Tették azt kötelességből, mert magyarnak születtek és segíteni akartak, hogy megszabaduljon az oly sokat szenvedett magyar nép a istentelen kommunizmus uralmától. Megalakították a Szabadságpártot azzal a céllal, hogy a remélt magyarországi szabad választáson a megfelelő képviselőket indítsák minden választási kerületben. A Szabadságpárt 1988 novemberében a Jurta Színházban tartotta első országos kongresszusát. Az igazi szabadságharcosok csatlakoztak a kezdeményezéshez.

1989-ben a Szabadságpárt vezetősége elhatározta, hogy június 6-án zászlót bont a Jurta Színházban. A párt vezetősége megszerezte az ehhez szükséges iratokat, a Washingtoni Magyar Követség azt mondta, hogy Bécsben vehetik át a beutazási vízumot.

A Hóka testvérek Pongrátz Ödönnel, Tar Györggyel készen álltak az indulásra. Ez akkor történt, amikor George Bush elnök Budapestre ment. Az egyik amerikai diplomata felajánlotta, hogy mehetnek az elnököt kísérő riporterek repülőgépén. Megköszönték az ajánlatot, de mondták, hogy őket Bécsben várja egy küldöttség. Mikor fel akarták

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

203

venni a vízumot Bécsben, közölték velük, hogy ott nincs, de Budapestről kérnek utasítást. Onnan visszajött a válasz, hogy Hóka Mihály, Ernő és Tar György 48 órai beutazási engedélyt kapnak Magyarországra, de Pongrátz Ödön nem. Nem volt más megoldás, béreltek egy autót és irány a határ. Ott meglepetéssel fogadták a Szabadságharcosok vezetőit, de az engedély hivatalos volt és kinyílt a sorompó, s az óra elkezdett ketyegni.

Mire Budapestre értek, már csak 44 óra maradt arra, hogy a magyarság jövőjét megbeszéljék az emigrációban szerzett tudásukkal a magyarság jobb jövőjéért küzdő bajtársaink. 1988-ban a Jurta Színház volt a szabadságra vágyó magyarság parlamentje. Ott mutatkoztak be a pártok, ismertették a programjukat. A sorrendben 19-ik volt a Szabadság Párt, melynek bemutatását, programját Hóka Ernő ismertette június 6-án. A színházterem zsúfolásig megtelt, közönsége csendben hallgatta Hóka Ernő elnök beszédét, majd hosszan tartó tapssal fejezte ki elismerését. Magyarul beszélt oly nyelven, amit 1945 óta Magyarországon nem lehetett hallani. Nem volt a programban pártérdek, önérdek, hanem a rabságban sínylődő magyar nép érdeke volt a program. Eltörölni minden idegen „izmust”, kiseperni a Parlamentből, a tanácsokból, a templomokból a kommunisták által behordott szennyet, visszatérni az ezeréves magyar alkotmányhoz és Jézus tanításait követve, most nem másért, de magunkért építsünk egy jobb életet magunk és utódaink javára, ne 30 évre, de 1000 évre. – Ez volt a program lényege. A 48 óra hamar lejárt, a magyar nép jobb jövőjéért küzdőknek el kellett hagyni szülőföldjüket.

A Magyar Televízió 1990. február 2-án közvetítette a Szabadságpárt programját, mely az otthoni szakértők szerint a bejegyzett 52 párt közül a legjobb volt. Ezt az otthoni kommunisták által nevelt elvtársak nem tudták elbírni, s megkezdték a Szabadságpárt lejáratását. A 168 óra rádióműsor és minden kommunista sajtó, melyből volt bőven Magyarországon, valótlan vádaskodást indított a Szabadságpárt vezetői ellen. A Legfelsőbb Ügyészség megállapította, hogy a feljelentések alaptalanok, de a kommunisták és szekértolói elérték azt, hogy a Szabadságpárt nem indulhatott a választáson.

Sajnos ehhez hozzájárult a testvérharc, a rangkórság is. Pongrátz Gergely nem volt egy nagy szónok. Mikor még New Yorkban élt, a Hóka testvérek segítették és betanították rövid beszédekre. Annak elmondása után kijelentette, hogy ő nem egy politikus, szabadságharcos, és nem elegyedett beszélgetésbe. Befolyásolhatósága miatt ellentétbe került a Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség vezetőivel, és megszűnt annak tagja lenni. Arizonába költözött, ott elvett egy mexikói nőt, két gyermeke lett, és egy sertésfarmon dolgozott családjával. Pongrátz Ödön, testvére, Ernő halála után könyvbe akarta foglalni a saját és Ernő forradalmi jegyzeteit. Gergelynél volt egy másolat Ernő kéziratából és abból Mózsi Ferenc és Fekete István készített egy könyvet Corvin Köz 1956 címen, amit 1982-ben nyomtattak ki. Mózsi a 70-es években jött Amerikába, és a forradalmat főleg az otthoni kommunista propaganda szerint ismerte. A könyvben olyan valótlan történetek vannak, ami rontja a forradalom valódiságát. Többek között olvasható a könyv 52-53. oldalán:

204

Utolsó próbálkozás

Október 24-én reggel 4 órakor Ödön és Bandi a Móricz Zsigmond körtéren voltak. A hozzájuk csatlakozott srácok segítségével öt hordót gurítottak vissza a posta garázsába, és megtöltötték benzinnel. Közben találkoztak egy beszkártossal, akinek elmondták, hogy mi a helyzet. Az azt felelte, hogy visszamegy aludni. Itt van az ebédem, mondta a srácoknak, biztosan éhesek vagytok. Egy barna zacskóban néhány szem töpörtyű és kenyér volt, amit bátyáim megettek.

Bandi a zacskóban maradt két szem töpörtyűt zacskóstól zsebre vágta. Az öt hordó benzint kigurították a Fehérvári útra, és vártak. Amikor meghallották a hernyótalpak zörgését, kicsavarták a hordók középső dugóját, és egy 70-80 méteres szakaszon az úton keresztbe gurították a hordókat, hogy a benzin kifolyjon belőlük. A tankok már nagyon közel voltak. Ödön és a srácok eltűntek a Körtéren. Bandi, a benzines útszakasznak a Körtérhez közel eső sarkán, egy fa mögé húzódva a töpörtyűs zacskóval és öngyújtóval a kezében várt. Amikor az első tank rászaladt a benzines útszakaszra, Bandi meggyújtotta a zacskót, és beledobta a benzinbe.

Egy pillanat alatt pokollá vált ez az útszakasz, a tankok megálltak, és az oroszok kiugrálva próbáltak menekülni. Az üres benzines hordók felrobbantak, ami olyan kavarodást okozott az oroszok között, hogy a tűzben azt sem tudták, merre szaladjanak. Nem tudtak messzire szaladni, mert ruhájuk hamar tüzet fogott. Néhányan ott maradtak, elégtek.

Ez a mesébe sem illő szemenszedett hazugság arra irányult, hogy lerombolja Pongrátz Ödön tekintélyét és a forradalmat. Tételezzük fel, hogy volt egy beszkártos, aki visszament aludni és a srácoknak adta az ebédjét. Gergely bátyjai nem vették el a srácoktól és megették volna a töpörtyűt. Öt hordó benzin egy 70-80 méteres útszakaszon szétfolyva nem okoz óriási pokollá válást. A tankok, ha látták a gyér láng terjeszkedését, valószínűleg kikerülik a lángot, vagy visszafordulnak, de a katonák nem ugráltak volna a tűzbe, mert a tank tetején biztonságba voltak és nem lőtte őket senki. Mindenekfelett hogyan, vagy mitől robbant fel az öt üres hordó, ami olyan nagy kavarodást okozott az oroszoknak, hogy nem tudták, merre szaladjanak? A Móricz Zsigmond körtéren voltak harcok, de nem október 24-én hajnalban. Az akkor ott élők bizonyíthatják, hogy a könyvben írottak nem történtek meg. Pongrátz Ödön az Egyesült Nemzetek Speciális Bizottságának 1957. február 8-án a következő vallomást tette, mely olvasható az A/Ac.88/PV.12. 31 oldalon: Az első orosz tankok 24-én hajnali 2 órakor jelentek meg Budapesten a Móricz Zsigmond körtéren, mentek Pest felé. Azokat mi engedtük menni egy lövés nélkül. Így ők nem okolhatnak, hogy beavatkoztunk a mozgásukba.

Ez az igazság. A CORVIN KÖZ 1956 című könyvben megjelent valótlanságokért az igazi szabadságharcosok érthetően fel voltak háborodva, hogy az emigrációban megjelenhetett egy könyv, amelyik a forradalom valódiságát megcsúfolja, s ezért Pongrátz Gergelyt okolták. Ő elzárkózottan élt a sertésfarmján, évek óta.

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

205

Tanácskozás Pongrátz Gergellyel, 1991-ben

Az emlékmű előtt

1991 szeptemberében hívtak Lassan György lakására, hogy itt van Pongrátz Gergely, és fontos dolgokban szeretne tárgyalni. Mi tudtunk egymásról, s végre személyesen is találkozhattunk. Kérdeztem Ödönről, Hókáékról, de mondta, hogy családi elfoglaltsága miatt régen beszélt velük. Egy új nonprofit Szabadságharcos Szövetséget hozott létre Budapesten, és abban akarja egyesíteni a világ különböző tájain élő szabadságharcosokat. Az összefogással egyetértettünk, de ha azzal Kaliforniában akarunk működni, akkor kell engedély a külügyminisztertől. Minden el lesz intézve – volt a válasz. A következő napokban meglátogatta ismert bajtársait, kivittük az emlékműhöz, Ontarióba az új-

206

Utolsó próbálkozás

templomhoz, volt idő bőven beszélni. Gergely mondta, hogy otthon is sok szabadságharcos szövetség van, az 56-os Szövetségnek ő az elnöke, segélyadományokat gyűjtenek a pesti srácoknak. Mátyásföldön a szovjet laktanyákat átadták az 56-os kuratóriumnak, és annak ő is tagja. Miért nem kezditek ezt el New Yorkban? Ott a Világszövetség Ödönnel és Hókáékkal – mondtam. Úgy nézett rám, mintha nem értené; és másra terelte el a szót.

Decemberben egy gyűlést hívtak össze a Magyar Házban, ahol ismertették, hogy megalakult a 1956 Magyar Világ Szövetség Inc. és azon belül lesznek a segélyadományok intézve. Több kérdés felmerült ezzel kapcsolatban, de megfelelő választ nem kaptunk. Majd kiderült, hogy Las Vegasban, Nevada államban kapták meg az engedélyt. Ez sokunkban kételyt keltett, meg akartuk tudni, mit foglal magában. Gergely már elutazott, s azt mondták, hogy nála van az engedély. Las Vegasban megszereztem a másolatát. Nem akartam hinni a szememnek. Az engedély 500 000 példány ún. „penny stock” eladására szól. Las Vegasban van az kezelőügynök és csak három személy tagja hivatalosan a társaságnak. Ez lenne a 1956 Magyar Világ Szövetség Inc. Jó gondolat, Amerikában minden lehetséges. Ha csak 1 dollárért adták volna el a részvénypapírok darabjait, az is egy fél millió dollár lett volna. A három „bizottsági elnök” kastélyt vehetett volna magának Gödöllőn. Tehát nem Budapesten, hanem Las Vegasban van, nem nonprofit, hanem profitorientált vállalkozás. Bővebb információ alant található, eredeti formában.

Ilyen világra szóló szélhámosságra nem volt szüksége a magyaroknak. Történt ez a remélt rendszerváltás után, otthon is csaltak az elvtársak, megvolt az összeköttetés az emigrációval, tehát itt is lehetett csalni, a szabadságharcosok égisze alatt. Nem tudtam elkép-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

207

zelni, hogy mit akar ezzel Pongrátz Gergely elérni. Gyűjtés, adakozás volt a pesti srácoknak, s el lett küldve Pestre Gergelynek. Úgy tűnt, hogy Gergelyt a reform elvtársak vették kézbe, s olyan dolgokba vitték bele, amiért később zsarolni tudják. A Nevada Secretary of State, Alicia Coats szerint az 1956 Hungarian Word Federation Inc. megszűnt, nem létezik.

Ne vegyen tehát senki ezen a néven szereplő értékpapírt, mert az értéktelen.

Szerencsére abban az időben Lassan György és barátai elhatározták, hogy Budapesten felépítenek egy Szabadságharcos Emlékművet, és ez elterelte az emberek figyelmét a Las Vegas-i penny stock, 1956 Hungarian World Federation Inc.-ről. Az emlékmű építésére gyűjtésről már nehezen ment, mert Czene Ferenc és társai soha sem számoltak el az emlékműre adott adományokról. Otthon nem nagy lelkesedéssel fogadták az 1956-os emlékművet. Kopjafákkal akarták elintézni az 56-os szabadságharc emlékét, azok pár év alatt úgyis elenyésznek. Ezenkívül voltak, akik profitot csináltak maguknak a forradalomból. A Magyar Nemzet „Egy dombormű nyomában” címmel a következő cikket közölte a Tabánban lévő emlékműről: A főváros egyik legszebb helyén, a Tabán Dunára néző lejtőjén tavaly fehér süttői mészkőből készült 56-os emlékművet avattak fel, Ócsai Károly szobrászművész alkotását, amely az ’56os Emlékmű és Kegyeleti Alapítvány kezdeményezésére, Kaliforniában élő magyarok által indított közadakozásból készülhetett el, a Los Angeles-i MacArthur parkban álló szabadságharcos emlékmű párjaként. A szobor összköltségének jelentős részét tíz-húsz dollárokból Amerikában és a világ különböző országaiban élő magyar származású kisemberek adták össze. A mű elkészítéséhez jelentős összeggel járult hozzá Lassan György. Ócsai Károly tervét a Budapest Galéria zsűrizte. Arra, hogy a Tabánban állítsák fel, a zsűrizett terv alapján a Fővárosi Közgyűlés adott engedélyt 1996 júniusában, a kulturális bizottság ajánlására. A tavalyi avatásra az emlékmű szerves részét képező 2,20 x 2,80 méteres dombormű pénz híján nem készülhetett el, helyét az ünnepségen a kővel azonos színű vászonlepel borította. Október 16-án felkerül az emlékműre egy dombormű. Nem az, amelyet Ócsai tervezett meg és amelyet a Fővárosi Közgyűlés jóváhagyott, hanem egy másik, amely Amerikából érkezett. (mely az alábbi képen látható)

1956-os Szabadságharcos Emlékmű a Tabánban

208

Utolsó próbálkozás

Ócsai Károlytól megtudtuk, hogy Hornyák Tibor, az emlékművet megrendelő alapítvány elnöke telefonon közölte vele: Amerikában hajóra tettek egy domborművet, és azt fogják felavatni az övé helyett. Hornyák Tibor megerősítette ezt a hírt, és kijelentette: Ócsainak az emlékműhöz „már semmi köze”. Farkas Ádámtól, a Képzőművészeti Főiskola szobrásztanszékének vezetőjétől megtudtuk: az idén nyáron megkereste őt egy Amerikából érkezett férfi, akinek a nevére már nem emlékszik, és arra kérte; ajánljon neki egy végzős szobrászhallgatót, aki kifaragná az ’56-os tabáni emlékműhöz készülő domborművet.

Ferch Magda, a Magyar Nemzet tudósítója A fenti cikkre az Új Világ főszerkesztője, Molnár Viktor válaszolt 1997. november 6-án: A MacArthur parkban 1969-ben Los Angeles magyarsága felavatott egy Szabadságharcos Emlékművet az 56-os magyar szabadságharc emlékére, akkor, amikor otthon az oroszok és bérencei uralkodtak. Akkor, amikor otthon az 56-os Szabadságharcosokra nem volt szabad még emlékezni sem, azokra, akiknek hősi küzdelme olyan sebet ejtett az istentelen kommunizmuson, hogy abban elpusztult és nemzetek szabadultak fel, megszabadult világ az embereket állati sorsra juttatott rendszertől.

A MacArthur parkban a Szabadságharcos Emlékmű azzal a művészet feletti gondolattal készült, hogy ha az oroszok kivonulnak Magyarországról, az emlékmű mását Budapesten felépítjük. Az 56-os hősök véráldozata nem volt hiábavaló, az oroszok elhagyták hazánkat.

Sajnos bérenceiket, lakájaikat nem vitték magukkal, ma is a dolgozó népen élősködnek. Eljött a várt idő, hogy az eredeti terv megvalósuljon. Gyűjtést rendeztek az 56-os szabadságharcosok az emlékműre.

A MacArthur parkban lévő emlékmű tervei át lettek adva az 56-os Emlékmű és Kegyeleti Bizottságának, hogy azt kövessék. Ócsai Károly szobrászművészt Los Angeles-i tartózkodásakor az emlékmű tervezője, Bogár Gyula elvitte a helyszínre, és elmagyarázta a kivitelezés részleteit, megmondta, hogy a domborműnek érthetően ábrázolni kell az 56-os szabadságharcot. A dombormű nem kőből, hanem tartós bronzból, vagy hasonló anyagból legyen. Ócsai Károly nem küldött semmi tervet a domborműre, mivel ő kőszobrász, gondolni lehetett, hogy nem foglalkozik a domborművel. A Los Angeles-i szabadságharcosok megegyeztek a dombormű tervén, amely az 56-os szabadságharc egyik jelenetét ábrázolja. Megbízták Bogár Gyulát, hogy intézze el otthon, hogy a dombormű elkészüljön és a 41-ik évfordulón felavatható legyen.

Igaza van a cikkben szereplő Farkas Ádámnak, hogy felkereste őt egy Amerikából érkező férfi.

De Bogár Gyula arra kérte, hogy a Képzőművészeti Főiskola tanulóival készítsék el a neki átadott rajzon lévő domborművet. Nem volt kőfaragásról szó, csak öntésről, és 10 millió forintot ajánlott fel a diákok részére. Bogár Gyula az 56-os Emlékmű és Kegyeleti Alapítvány elnökével, Hornyák Tiborral tárgyalva arról értesült, hogy Ócsai ki van fizetve a munkájáért, a dombormű nem kőből lesz, s azt Ócsai nem tudja elkészíteni. Ezen az alapon intézte Bogár Gyula, hogy a Los Angeles-i szabadságharcosok által elfogadott dombormű a 41-ik évfordulóra az obeliszken felavatható legyen.

Az emlékművet a domborművel október 23-án felavatták, felszentelték, s méltón hirdeti 56os szabadságharcunkat, az életüket áldozó hősök emlékét, akiknek köszönhető, hogy hazánkban nincsenek orosz katonák. Méltán tesszük fel a kérdést, kiknek fáj vagy van útjában az

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

209

emlékmű? Ócsai úr munkát vagy pénzt akar? Ő is megcsinálhatta volna az emlékművet ingyen úgy, mint Bogár Gyula, építész és Lukács Béla, statikus mérnök a Los Angeles-it. A hazájukért, népünk szabadságáért életüket áldozó hősök emléke nem lehet üzlet.

Kik azok a tabáni lakók, akik tiltakoztak az emlékmű ellen? Nekik talán a vöröscsillag , sarló-kalapács kell a Várra, az Országházra és mindenhová, ahová a kommunisták akarták. A MacArthur parkban lévő Magyar Szabadságharcos Emlékmű ellen nem tiltakoztak az ott lakó amerikaiak. Akiknek nem tetszik a Tabánban lévő Szabadságharcos Emlékmű, most szabad a határ, menjenek Keletre a kiszolgálóik után.

A szerkesztőség részéről Molnár Viktor Elgondolkodtató a Magyar Nemzetben megjelent cikk. Magyar a magyarral nem érti meg egymást. Magyarországon 40 év után nem volt, de még ma sincs méltó emlékműve az 1956-os szabadságharcunknak. Pedig az igaz történelem úgy fog megemlékezni róla, hogy az kezdte el a kommunizmus bomlását. Ezt a világraszóló eseményt éles eszű politikusok nem aprópénzre, hanem dollárra, s aranyra váltották volna. Nemhogy fizetnék vissza a kommunistáknak adott kölcsönt, de jóvátételt követeltek volna minden országtól, melyek óriási összeget spóroltak meg a kommunizmus elleni hidegháború megszűnésével. Ma a magyar nép a jóvátételekből jobban élne, mint az olajjal rendelkező országok lakói. Az emlékművel kapcsolatban érdemes megemlíteni a New York előtt lévő Szabadság-szobrot, melyet a franciák adtak az amerikaiaknak függetlenségük 100 éves évfordulója alkalmából. Az alapra, melyet az amerikaiak építettek, a pénz nehezen gyűlt össze, úgy nézett ki, hogy nem lesz megvalósítva. Akkor a Makón született Pulitzer József, később világhírű újságkiadó pénzgyűjtést szervezett, és rövid időn belül több mint 120 ezer ember adakozott, melyből felépült a talpazat.

Mi, az emigrációban élő magyarok szerettük volna, hogy Budapesten épüljön fel a legnagyobb Magyar Szabadságharcos Emlékmű, amely méltóképpen fejezi ki az 56-os forradalmunkat. Sajnos úgy néz ki, hogy a kommunizmus által megmételyezett személyek és az új pozíciókban lévő elvtársak nem tudták elviselni, hogy a Tabánban játszó gyerekek emlékezzenek a szovjet tankokra. Vésővel, kalapáccsal rontottak a forradalom egyik jelenetét ábrázoló domborműre, majd teljesen eltávolították azt. Most nehéz lesz az apukáknak elmagyarázni fiaiknak, hogy mit ábrázol a meztelen kőoszlop a Tabánban a fák között. Talán a törökök felejtették ott.

1956-os magyar harcosok sírjai Amerikai katonák sírjai Németországban a saját hazájukban Mit érdemel az a nép, amely nem törődik a saját fiaival, akik életüket adták a hazáért?

210

A Parlamentben

A PARLAMENTBEN Közben folyt a politika, vitatkoztak a pártok egymással, az elvtársakból urak lettek és vették vagy adták potom árakon a nép vagyonát. Azt, amit az elvtársak úgy hirdettek, hogy „azé a föld, aki megműveli, tiéd a gyár, magadnak dolgozol”. Dolgoztak is az emberek, mert el kellett tartani a szovjet megszállókon kívül az kommunista párt funkcionáriusait és a nép között megbújt ügynököket.

A Szabadságpárt a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párttal akarta jobb útra vezetni az országot. Hóka Ernőt, a Szabadságpárt elnökét megválasztották a Független Kisgazdapárt alelnökének. Bátyja, Mihály úgyszólván a Parlamentben élt, egyengette a képviselők összefogását a jobb magyar jövő érdekében. Hívott, hogy menjek én is haza, szükség van segítségre. Nem tudtam elhárítani a kérését, 1993-ban hazamentem, s Paál Sándor parlamenti titkár jóvoltából én is napokat töltöttem a Parlamentben.

Nehéz idők voltak. Magyarul beszéltünk, de nem értettük meg egymást. Torgyán nem akart Csurkával egyezkedni, Pongrátz Gergellyel nem akartak beszélni. Felkerestem a Szabadságharcos Szövetségeket, mindenki hős akart lenni. Elmentem a gödöllői volt szovjet laktanyába, ahol Pongrátz Gergely 20 ezer dollárért árulta a remélt öröklakásokat. Kiderült, hogy neki sem adnak. Nagy volt az ellentét a szabadságharcosok között. A Szabadságpárt nyomdát rendezett be, mely újságot, röplapokat nyomtatott volna. Kezdetben úgy nézett ki, hogy sikeresen fognak dolgozni a nemzeti érzésű pártok a választásokon, majd kiütött a féltékenység. Féltek, hogy az emigrációsok túl népszerűek lesznek. Mi nem akartunk hazamenni, csak segíteni akartunk, de ezt magyarul nem lehetett megértetni. Azzal a reménnyel jöttem haza, hogy összefog a magyarság és átveszi a kommunistáktól az ország vezetését. A következő levelet írtam Dr. Torgyán Józsefnek:

Hóka Mihállyal a Parlamentben

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

211

Tisztelt Elnök Úr!

Az emigráció nemzeti érzésű magyarsága nagyrabecsüléssel nyugtázza, hogy Ön és pártja közös erővel dolgozik egy demokratikus Magyarország megvalósításáért a Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség vezetőivel, akik az emigrációban 37 éven keresztül önzetlenül, rendíthetetlenül küzdöttek a kommunizmus bukásáért és egy szabad demokratikus Magyarországért.

Meggyőződésünk, hogy ha hasonló becsületes csoportok, egyesületek és egyének összefognak a közös cél érdekében, át lehet venni a hatalmat a reformkommunistáktól. Ha megtörténik az összefogás, az reményt ad a kiábrándult szavazóknak. 1994-ben a szavazatok fogják eldönteni az ország jövőjét. Szükséges tehát, hogy minden szavazásra jogosult személy szavazzon, mert mégis csak a kommunisták vannak kisebbségben, de azok előzőleg mind szavaztak és ismét el fognak menni mind szavazni.

Mi, itt az emigrációban a lehetőségeket felhasználva mindent elkövetünk, hogy az Ön által vezetett párt győztes legyen a következő választáson, mely úgy néz ki, azt fogja eldönteni, hogy a nemzeti érzésű pártok, csoportok egyesülni tudnak-e a közös cél érdekében. Isten áldását kérve további munkájára, hogy valóra váltsa a régen óhajtott szabad demokratikus Magyarországot, ahol szebb, jobb életkörülmények között élhetnek testvéreink. Isten adja, úgy legyen.

Levelemre a következő választ kaptam: TISZTELT Bogár J. Gyula úr!

Köszönettel vettem szíves levelét és a mellékleteként megküldött röplapot. Teljes mértékben egyetértek abban, hogy összefogásra van szükség a közös cél érdekében, mivel csakis így lehet megvalósítani a valódi rendszerváltást. Az általam vezetett Pártnak, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártnak igen nagy szüksége van a külföldön élő magyarság hathatós támogatására is, hogy választási győzelmünk után megvalósíthassuk a Pártunk programjában rögzített célokat, melyek egyértelműen hazánk felemelkedését, népünk jólétét szolgálják. Engedje meg, hogy személyes találkozásunk emlékére is, megküldjem Önnek mellékelten Pártunk programjának egy általam dedikált példányát. Óriási érdeklődéssel olvastam a megküldött röplap történelmi visszatekintésére vonatkozó részét is, mely teljesen új oldalról közelíti meg az összefogás szükségességét. Előre is megköszönöm azt a támogatást, melyet Ön és a külföldi magyarság más tagjai fognak nyújtani választási harcunkhoz, ahol valóban a mai hatalom minden eszközt be fog vetni Pártunk, az egyetlen valódi rendszerváltozást akaró Párt ellen. Fel a választási győzelemre! Bort, Búzát, Békességet!

Sajnos e levelek után rossz hírű levelek érkeztek. Hóka Ernő alelnöki pozícióját a Független Kisgazdapártban egyik napról a másikra, minden megokolás nélkül Maczó Ágnesnek adták. Megszakadt az összetartásnak minden szála. Hóka Mihály megpróbált mindent, hogy ne legyen ellentét a nemzeti érzelmű emberek között, betegre dolgozta magát. Úgy látszott, hogy otthon előbb volt a zseb, mint a haza. Los Angelesben újságot indítottak Új Világ néven, Molnár Viktor főszerkesztő vezetésével. A szüksé-

212

A Parlamentben

ges anyagiakat Mohácsi Lajos és Dadai Ferenc adta. A FIDESZ és Orbán Viktor győzelme érdekében Miskolcon is nyomtatták az Új Világot, Pesten ingyen osztogatták. Ezenkívül különböző röplapokon ismertettük a szavazatok fontosságát. A cikkekben megokolták, hogy miért kell a Fideszre és Orbán Viktorra szavazni. Kaptuk a választ: akkor szavazunk Orbánra, ha majd eljön kapálni a szőlőföldjét, Tokajba. Nem esik messze az alma a fájától, az apja kommunista párttitkár volt, ő meg KISZ-titkár, mit várunk tőle. Ő a kiválasztott gyerek Soros által. Be van az már tanítva, azt ígér, amire tanítva van.

Mit gondoltok, miért ő mondta elvtársa újratemetésén el a leírt szöveget? Itt kommunista világ van, és az is lesz, amíg az elvtársak fiai mozognak. Kár a papírért, hiába szavazunk, úgyis az lesz, amit az elvtárs urak akarnak, a kommunistáké még most is az ország, most meg osztozkodnak rajta.

Sajnos nem volt megfelelő válaszunk. Tudtuk, hogy milyen megegyezést írt alá Antall József a szovjetekkel. A magyar népet elnyomó gyilkos ÁVH-soknak, kommunistáknak és az őket kiszolgáló ügynököknek a hajuk szála sem görbülhet meg. Ezek az emberi mivoltukból kivetkőzött emberek új beosztást vagy magas nyugdíjat kaptak becstelen dolgaikért. Tudtuk, hogy otthon még az elvtársak az urak. Nem volt hajlandó senki az emigrációból hazamenni rendet teremteni, mert tudták, hogy Magyarországon kommunistául beszélnek, s azokkal nem lehet megérteni egymást. Aki hazament, mint Király Béla, az az elvtársaihoz ment, akik örömmel fogadták, az akaratukat követte, nem a magyar népét.

Az 1994-es választás történelem. Mi is ujjongtunk, hogy a Fidesz nyert és Orbán Viktor lett a miniszterelnök. Sajnos nem tartották be az ígéretüket, 4 év után megbukott a Fidesz-kormány, s újra a kommunisták kerültek uralomra.

Szomorú, hogy oly sok küzdelem után a 2011. évi kimutatás szerint a következő kommunista, vagy őket kiszolgáló személyek lehetnek vezetők Magyarországon.

Stumpf István: MSZMP-tag, Hazafias Népfront alelnök, Járai Zsigmond: MSZMP-tag, kormánytag, III/II ügynök, Matolcsy György: MSZMP-tag, III/II ügynök, Martonyi János: MSZMP-tag, kormánytag, III/II ügynök, Chikán Attila: MSZMP-tag, Pintér Sándor: MSZMP-titkár, Boross Péter: MSZMP-tag, Dél-Buda III/III Ligetvári Ferenc: MSZMP tag, Boros Imre: MSZMP-titkár, III/II együttműködő D-008 Pozsgay Imre: MSZMP PB-tag, Szűrös Mátyás: MSZMP KB-tag, Csintalan Sándor: MSZMP- és MSZP-tag, a Fidesz támasza, Schmitt Pál: NOB-tag, jelenleg a köztársaság elnöke

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

213

Kerényi Imre: MSZMP alapszervezeti titkár, Balogh Gyula: MSZMP-tag, Szita Károly: III/III együttműködő, Mikola István: Hazafias Népfront alelnök Fónagy János: MSZMP-tag, Vonza András: MSZMP-tag, Szabadi Béla: MSZMP-tag, munkásőr, Varga Mihály: KISZ-titkár, Deutsch Tamás: KISZ-titkár, (KISZ=Kommunista Ifjúsági Szövetség) Orbán Viktor: KISZ-titkár, apja kommunista párttitkár, Kövér László: KISZ-titkár.

Ezeknek az embereknek a kommunizmus kilúgozta az Isten- és magyarságtudatot a szervezetükből. Ezek nem tudják, hogy mi a lelkiismeret, a felebaráti szeretet. Addig, amíg a kommunisták és utódjaik vezető szerepet tölthetnek be Magyarországon, ne várja a magyar nép, hogy az Isten segítsen rajtuk.

214

1956-os forradalom dicsősége

1956-os forradalom dicsősége John F. Kennedy USA elnök kijelentette: „1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. Ez a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A törté-nelem kezdete óta nem volt még egy olyan nap, amely világosabban meg-mutatta volna az ember csillapíthatatlan vágyát arra, hogy szabad legyen bármilyen kicsi is az esély arra, hogy ezt kivívja, bármekkora legyen is az áldozat”.

Ronald W. Reagan USA elnöke kijelentette: „az 1956-os magyar forradalom valódi népi, a nép által a népért vívott forradalom volt. Ami ezt motiválta, az az emberiség egyetemes vágya az életre, a hitre, a békés munkára és arra, hogy maga határozza meg a sorsát. A magyar forradalom örökre megcáfolta a kommunizmus azon állítását, hogy az embereket képviseli, és azt üzente a világnak, hogy vannak még bátor szívek, amelyek szembeszállnak az igazságtalansággal.”

Borisz Jelcin Orosz Köztársaság elnöke kijelentette: „A szovjet haderő jogtalanul avatkozott bele az 1956-os magyar forradalomba. Bocsánatot kért a magyar néptől az elszenvedett pusztításért.”

Más nemzetek vezetői is, elismeréssel emlékeztek meg az 1956-os forradalom történelmi jelentőségéről a Magyar Köztársaság elnökei a mai napig nem jelentettek ki érdemleges nyilatkozatot az 1956-os forradalomról, ami meghatározná nemzetünk küzdelmét a szabadságért, amit meg kellene említeni. Pedig ők közelebb vannak a magyar néphez, mint az USA, vagy az Oroszország elnökei, nem tudták a forradalom értékét kihasználni a nép érdekében. Hivatalból megemlékeznek, elmondanak egy sablonos beszédet, de hiányzik belőlük a magyarság. A forradalmat a rendszerváltás után ki kellett volna használni arra, hogy ne kelljen visszafizetni a kommunisták által felvett kölcsönöket. Úgy néz ki, hogy nem volt rendszerváltás, a magyar vezetőkben benn maradt a kommunizmus rákja és fizetetik elődjeik kölcsönét a magyar néppel. Valami nagyon nincs rendben. Valamikor a magyaroknak jó hírük volt. Nem vették el más népek hazáját, sajátjukat életük árán mentették ezer éven keresztül. Bátor, harcos, istenfélő, dolgos, békeszerető népnek ismerték világszerte. Mi történt, hogy elvesztettük ezt a magyar megbecsülést?

Ki a magyar, mi a magyar, tehetjük fel a kérdést. Menjünk vissza a kezdethez, amit minden ember elismer. Isten teremtette az első emberpárt, Ádámot és Évát. Az ő utódaikból népesedett be a világ. A magyarok ősei Afrikából indulva Ázsián keresztül értek el Európába, a Kárpát-medencébe. Útközben a különböző éghajlat, terep, ellenséggel való harcok, a természet megedzette őket, s mások lettek, mint az Afrikában vagy az Európában élők. A vándorlás nem volt könnyű, de megtanulták leküzdeni az akadályokat. Európát ismerték, bizonyítékok vannak, hogy Portugáliába is elportyáztak, Kárpát-medencét választottá ki végleges hazájuknak. Ismerjük történel-münket, tatárjárás,

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

215

150 évig törökdúlás, osztrák, majd szovjet elnyomás. Az elő hármat nagy veszteséggel, hazánk megcsonkításával, de átvészeltük istenbe vetett hittel. A szovjet megszállást azonban még ma is sínyli a magyar nép. Méltán feltehetjük a kérdést: miért, több mint 22 év után?

A feleletet a kommunizmusban kell keresni, amely egyenlőséget, szabadságot, földi paradicsomot ígért a népnek. Sokan elhitték a hamis ígéretet. A papneveldék békepapokat neveltek, akik nem Jézus, hanem Sztá-lin tanításait tanították, kiölték a népből a hitet. Ötvenhat után a kommun-isták még nagyobb erővel nevelték át az embereket, ölték ki a nemzeti érzést. Az ifjúságot nem a Keresztény Ifjúsági Szövetségbe (KISZ), hanem a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe (KISZ) nevelték. Már elfogadott volt a gulyás kommunizmus. Magyarországon megszűnt a magyarság, csak átne-velt materialista emberek éltek ott. Az 1956-os forradalom végre győzött. A szovjet csapatok kivonultak az országból, megszűnt a kommunizmus. A vezető szerepet a kommunisták és neveltjeik kisajátították maguknak. Nem volt Magyarországon valóban magyar, akik átvették volna az ország veze-tését és azt a magyar nép érdeke szerint vezette volna az országot az ezer-éves alkotmány szerint. 1956-ban elfojt a magyar vér. megszűnt a magyar érzés, a magyar gondolkozás. A kommunisták és ügynökei ördögi munkáját, mellyel tönkretették a magyarságot hasonlítani lehet a feketekávéhoz. Ha abba tejet öntenek, megváltozik a színe, íze s nem lehet visszaállítani az eredeti állapotára. Amíg a tejeskávé emberek vannak a Parlamentben nem számíthat a magyar nép arra, hogy azok a magyar nép érdekeit védjék. Nekik fontos a rang, a jól fizetett állás, a nemzetközi elismerés. Változik az idő, a tél után jön a tavasz rügyeznek a fák. Magyarország kezd visszatérni a magyar útra, amely ha jó úton halad megvalósíthatja a földi paradicsomot a Kárpát-medencében az ott élő szabadságért harcoló nemzetiségiekkel együtt. És akkor lesz demokrácia, de magyar demokrácia olyan, mint ahogy azt 1956-ban elképzeltük Isten és az ezeréves alkotmányunk szerint.

Isten adja, úgy legyen.

216

Befejezés

BEFEJEZÉS Magyarnak születtem, annak is halok meg. Megtettem, amit lehetett szülőhazámért, amit az istentelen kommunista pribékek, magyarságukból kivetkőzött személyek idegen hordának kiárusítottak. Tetteimért nem vártam köszönetet, a kötelességemet végeztem, amiért hazámban börtön, halálbüntetés járt. Isten segítségével elkerültem a büntetést. Befogadó hazámban, az USA-ban elnyertem a szabadságot, amit otthon küzdelem árán sem nyerhettem el. Hálából megtettem, amit tudtam, hogy befogadó hazámban is teljesítsem Isten és emberek iránt való kötelességemet. Az elismerést Istentől mindennap érzem az örök nyár szigetén, az USA elnökeitől pedig írva kaptam, amint alant látható. Ezeken kívül szenátorok elismerő leveleit kaptam és a nevem fel van Washingon D. C.-ben a Ronald Reagan Republican Centerben.

Mindenért egyedül Istené a dicsőség!

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

217

218

A szerzőről

A SZERZŐRŐL

1956

2011

1927. január 4-én Abaúj megyében, Selyeben születtem. Másfél éves koromban a sors kegyetlen lett hozzám, elvesztettem bal szemem látását. Isten a természet által segíti a hátrányban lévőket, ledőlt fák újraélednek, embereket különböző tehetséggel látja el.

A baleset nyomai eltűntek, s nem is tudtam, hogy milyen a két szemmel való látás, sőt előnyöm volt céllövészeten, 12 éves koromban mesterlövész lettem. Feltűnően segítőkész, erős akaratú, jó tanuló lettem, sok könyvet olvastam.

13 éves koromban nagynéném jóvoltából Budapestre kerültem továbbtanulás céljából. Akkor már a háború szelei jártak az országban. János bátyám önként jelentkezett a repülősökhöz. Én különböző sportokkal töltöttem szabadidőmet, a legjobb eredményt a 400 méteres gátfutáson értem el, ahol országos viszonylatban 5. helyezést nyertem.

1943-ban bátyámat kivitték az orosz frontra. Azután csatlakoztam egy civilekből alakult védelmi csoporthoz, ahol katonai kiképzésben részesültem. Majd légoltalmi szolgálatra jelentkeztem, 1944 júniusában önként jelentkeztem katonai szolgálatra. Az első frontbevetésre Csepelen került sor, ahol az új fegyverrel, a lidérccel és a röppentyűvel támadtuk meg a ruszkikat, akik három hétig csöndben maradtak.

December első hetében vonattal Dunántúlra vittek, s Szőnynél kaptunk egy légitámadást, mely miatt gyalog folytattuk az utat. Észak-Komáromban megtudtuk, hogy Németországba visznek az új fegyverek kiképzésére. Ez nem tetszett senkinek, a parancsnokunk mondta, hogy aki tud, menjen vissza Budapestre, s jelentkezzen az I. hadtestparancsnokságon. Hamisított nyílt paranccsal leállítottunk Budapest felé menő járműveket, s a már bezárt orosz gyűrűn keresztül sikerült december 25-én a Lánchídhoz érni. Akkor a János Kórházat a ruszkik ideiglenesen elfoglalták.

Jelentkezés után beosztottak egy roham zászlóaljba, melynek tagjai mindenféle fegyvernemtől elszakadt katonák voltak. Rákosfalvától, Zugló, Városliget, Keleti, Nép-

Dicsőség a hazáért elesett hősöknek – 1956

219

színház utca, Sándor utca útvonalán házról házra próbáltuk a hírhedt ruszki csordát visszatartani, hogy ne igázza le az országot. Akkor még reméltük, hogy a kapitalisták nem fogják engedni a kommunistáknak Európát uralni. 1945. január 12-én kaptuk a parancsot, hogy az éjjel át kell vonulni Budára. Akkor már csak a Lánchíd állt, s veszélyes volt átmenni rajta. Lőszer, élelmiszer fogytán volt, a tábori konyhán már csak fekete kávának nevezett vizet adtak. Lőszert a halott bajtársainktól vettük el. A Rákóczi út 17-ben lakott a nagynéném, engedély kaptam, hogy elköszönhessek tőle. Megrémült, mikor meglátott a gránátokkal felszerelve. Látta, hogy ki vagyok merülve, enni adott, és az óvóhelyen adtak egy fekvőhelyet, ahol hamar elaludtam.

Nem sokat alhattam, ráznak, kiabálnak; jönnek, itt vannak az oroszok. Civil ruhát adtak, hogy öltözzek át. A földszinten németek voltak, az oroszok az óvóhelyek vészkijáróján jöttek keresztül. Sok választásom nem volt, átöltöztem, de a ruszkiknak nem a ruha számított, hanem a magasság. A koromhoz képest magas voltam, megfogott egyik ruszki; „davaj, davaj”, és tolt fel a lépcsőn. Mutogatta, hogy törjem be az üvegtégla falat. Rugdostam, de hiába, akartam mutatni, hogy a géppisztolytusával próbálja, ő azt gondolta, hogy el akarom tőle venni. Ha nem lett volna körülöttem több orosz katona, biztosan lelőtt volna, így betolt egy sarokba, s mondta egy másiknak, hogy vigyázzon rám. Kis idő múlva nagy robbanás és gépfegyverkattogás hallatszott, a ruszkik beszaladtak a lakásokba, én lecsúsztam a pincébe. Szerencsére nem jöttek utánam. Ezenkívül négyszer fogtak el, eszemben volt édesapám intése, aki Finnországon keresztül szabadult meg az orosz fogságból, hogy „ha a ruszkik elfognak, menekülj tőlük, mert élve nem engednek el”.

Az ostrom után visszatértem, a sporttal és állandó tanulással sikerült elérni, hogy mentesültem a kommunizmus embert átformáló hazug propagandájától. Az Ipartervben dolgoztam öt évig. Magyarországon soha sem voltam egy pártnak sem tagja, tudtam, hogy nem a nép dönt, hanem a párt funkcionáriusai. Így s ezzel a tudattal értem el 1956. október 23-ra, amikor megpróbáltuk megszüntetni a népet elnyomó kommunista és szovjeturalmat, szabadságot, függetlenséget kivívni a jobb sorsra érdemes magyar népnek. Nem bosszúból fogtunk fegyvert, hanem kötelességből. Szomorú, hogy az a sok küzdelem s a véráldozat nem hozta el a magyar nép szabadságát s jobb jövőjét.

Amit lehetett, mint magyar megtettem a hazáért és hitemért. Az Isten velem volt s megsegített. Ha újrakezdhetném az életet, ugyanazt tenném, mint amit tettem. Ha újraszülethetnék, kérném az Istent, hogy ne szülessek magyarnak, mert nincs nála árvább s elhagyatottabb a föld peremén. De mindezek után, Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel bőséggel, mert megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.

Az Úr 2011. évében, Ewa Beach, Hawaii