Kalejdoszkóp 5/3 2007

MAGYAR-ANGOL KULTURÁLIS FOLYÓIRAT 2007. 7 - 8. 2007. HUNGARIAN-ENGLISH CULTURAL MAGAZINE V. ÉVFOLYAM 4. VOLUME V. ISSUE 4

ALEJDOSZKÓP ALEIDOSCOPE

DOMJÁN JÓZSEF, FAMETSZET - WOODCUT

delta

OPTICAL

A uniquely irresistible optical shoppe, which will facilitate the latest in fashionable eyewear and also provide impeccable functionality with maximal comfort. Collections like: Theo, Zenka, Face & Face, Alain Mikli, Starck, Lindberg, Gold & Wood, ic! Berlin and more SQUARE ONE MALL - 100 City Centre Drive, Mississauga, ON, L5B 2C9 Tel.: 905-896-4030; Fax: 905-896-4031

FAIRVIEW MALL - 1800 Sheppard Ave. East, Toronto, ON, M2J 5A7 Tel.: 416-491-1115; Fax: 416-491-1146

HILLCREST MALL - 9350 Yonge Str., Richomond Hill, ON, L4C 5G2 Tel.: 905-883-1144; Fax: 905-883-1148

Kilyén Ilka a jelenkori erdélyi magyar színjátszás egyik legjelesebb képviselõje. CD-je megvásárolható. Érdeklõdni: www.hccc.org. Tel.: 416-654-4927

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS Vol. V, Issue 3.

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

This publication is financially assisted by THE WAPPEL BRECKNER FOUNDATION

NYÁRELEJI GONDOLATOK Sokszor találkozom sajnálkozó pillantással, amikor a folyóiratomra terelõdik a szó. A tapasztaltabb kollégák tudják, hogy egy idõszaki kiadvány életben tartása nem kis elszántságot igényel, különösen akkor, ha nem színes bulvárlapról van szó. Mindenki kap “grant”-et, mondják a jobbindulatú emberek, de megtapasztaltuk már: ahhoz, hogy pénzt kapjál, kell hogy legyen pénzed. Ma azonban nagyon szép, lelkesítõ közleményt olvastam a Sepsiszentgyörgyön megjelenõ Háromszék c. lapban, amely még az én lapszerkesztõ konokságomat is igazolja. “A haza mindig több és tágasabb, mint egy ország, amelyet a történelemben változó politikai határok zárnak körül... A haza: maga az anyanyelv, a magyar nyelv, amely emberi személyiségünk, közösségi elhelyezkedésünk és történelmi identitásunk legfontosabb tényezõje.” Ezt fogalmazta meg a Csíkszentdomokoson 2007. május 25-én rendezett, A Mi Hazánk a magyar nyelv konferencia, amelyen még elhangzott Kodály Zoltán

idevágó gondolata is: ,,Magyarország csak akkor maradhat fenn, ha minden egyes magyar lélekben határõr, s ha egymással megbonthatatlan kapcsolatot tart fenn, tudja egymást, a legészakibb õr megérzi a legdélibb minden mozdulatát.” Vállaljuk fel mi is az egymást érzõ-féltõ határõr szerepét!

Dancs Rózsa

HIRDESSEN A FOLYÓIRATUNKBAN! A HIRDETÉS MAGÁBAN FOGLALJA AZ ÉVI ELÕFIZETÉST Kéziratokat és más, közlésre szánt anyagot csak elektronikus postán fogadunk el. A folyóiratban megjelenõ írások tartalmáért kizárólag a szerzõk felelõsek. We accept manuscripts, pictures, etc. by e-mail only. The opinion expressed in this publication are not necessarily those of the publisher.

A TARTALOMBÓL - CONTENTS Dsida Jenõ: Hálaadás 2 Csoóri Sándor: Keserû pünkösd elõtti ének 2 Ibi Kaslik: Skinny 3 Kaslik Ibi: Csont és bõr 8 Sárvári Éva: Egy tál arany a szivárvány végén 12 Csoóri Sándor: Márciusi levél 14 Sándor Csoóri: March Letter 15 Ferenczes István: Szent Erzsébet a Gyímesekben 17 Sík Sándor: Szent Erzsébet - nõi eszmény 17 St. Elizabeth of Hungary 20 From Dr. Eva Maria Barki’s Proclamations 21 Dr. Eva Maria Barki magyar politikusokhoz intézett felhívása 21 Vendégünk lesz Kilyén Ilka 22 Gróf Apponyi Albert beszéde a trianoni békekonferencián 1920. január 16-án 23 Count Albert Apponyi’s Speech in Trianon 25 Pintér László: Trianon 26 Juhász Gyula: Trianon 26 A kilyénfalvi templom újraalapítása 27 Csaba András Magyari: Life Magyari Csaba András: Élet 28 Rúzsa Magdi Helsinkiben 29 Magdi Rúzsa’s International Success 29 Noéh Anna, az eszkimók krónikása 30 Sophie Fekete:... Anna Noéh’s Art 31 Kati Rekai: Bones... 34 Kati Rekai: In Search of a Soul... 35 Kati Rekai: A “Century” Adventure 35 *KALEJDOSZKÓP szó a Pallas Nagy Lexikona helyesírását követi KALEJDOSZKÓP - KALEIDOSCOPE ISSN 1480-5499 Megjelenik kéthavonta - Published bimonthly Elõfizetés - Subscription in Canada: CA$39.95/ year Foreign: US$50.00/ year Publisher: Kaleidoscope Publishing Telch György, Elnök - George Telch, President Telch-Dancs Rózsa, Fõszerkesztõ - Editor-in-Chief Nik Networks, Technikai Tanácsadó Ali Kalbali, Technical Support Révész Kató - Kató Révész, Terjesztés - Subscription Elérhetõség - Address: 122 Silas Hill Drive Toronto, On, M2J 2X9, Canada Tel.: 416-491-4631; Fax: 416-491-9661 E-mail: rosacae@hotmail.com Copyright © Kaleidoscope Publishing No part of this publication may be reproduced by electronic means, photocopying or otherwise, without written permission from the publisher, excepting brief quotes for the purpose of review.

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007

V. évfolyam 3. szám

Vol. V. Issue 3.

ISTEN ÁLDJA MEG AZ ÉDESANYÁKAT! GOD BLESS ALL MOTHERS!

Csoóri Sándor

KESERÛ, PÜNKÖSD ELÕTTI ÉNEK Ha kimartak maguk közül, hát kimartak; nem sír utánam horpadt vasvödör, se rövid szoknyás múzsa. Magam kipróbált társként nézek az égre újra. Pünkösd jön: szép, borzas ünnep. A legyõzõim sorban fönt, a hegyeken járnak, s várják a suhanó, tüzes lángnyelveket fejük fölé: a szentlélek-orchideákat.

Dsida Jenõ1

Plugor Sándor: Ex libris

HÁLAADÁS Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amíg õ véd engem, nem ér semmi bánat. Körülvesz virrasztó áldó szeretettel, Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell. Áldott teste, lelke csak érettem fárad, Köszönöm Istenem az édesanyámat! Köszönöm a lelkét, melybõl reggel, este imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban itt e földön senki sem szerethet jobban! – Köszönöm a szemét, melybõl jóság árad, Istenem köszönöm az édesanyámat! Te tudod, Istenem – milyen sok az árva, Aki oltalmadat, vigaszodat várja. Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk, Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk! Vigasztald meg õket áldó kegyelmeddel, Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el! Áldd meg édesanyám járását-kelését, Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését! Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad, Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat! Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat: Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!! 100 éve született a Psalmus Hungaricus költõje, az erdélyi magyar irodalom fiatalon elhunyt nagy alakja, Dsida Jenõ. 1

Várják, hogy a hatalom után övék legyen a dicsõség is… Legyen! legyen! visszhangozza bennem a szív: e riadóztató, tihanyi sziklafal. Hisz úgyse kell nekem semmi, ami nem a magam csodája már. Rámosolygok egy döglött kõ alól kinõtt fûre, mint ahogy boldog összeesküvõk szeme villan össze, s a mosolytól máris az vagyok újra, aki régen egy csillagról zuhant alá, át a felhõkön, madarak hullámzó, sötét kárpitján át, s úgy ért földet, mint az esõk, mint éjjel is sugárzó napdarab. Járok, õdöngök kimartan közöttetek. Hazátlanul hazámban és csak Isten zöld sétaterein hallom megszólalni bátorítón a tücsköket. A legázolt fûbõl zengik el nekem pünkösd zsoltárait. Már-már a föld alól: az Örök Por országából. A tüzes nyelvek helyett a holtakén. Halljátok, micsoda zsibongás ébred, s micsoda dohogások erõsödnek?

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS Vol. V, Issue 3.

Ibi Kaslik

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

SKINNY - CHAPTER 3

The speed of a marathon runner is directly proportional to the heightened cardiac output. When she’s not running in my dreams, she’s swimming, and Holly’s body is always a small vessel I cannot save. We are at steam baths, standing barefoot on a clean, tiled floor. Holly keeps hopping from foot to foot and yipping like a puppy till I yank on her hand to get her to stop. We are wearing only towels. Holly is much younger, maybe five. In the dream it is always the same: an old woman with pendulous breasts weaves her way towards us. She grabs me by the hand and points to the red mark on my palm and asks me, in a foreign language, if I am menstruating. Annoyed, I tell her, in English, that I am not. I explain that the cashier stamped our hands when we paid to get in. In vain, I search for the word “ticket” in a language I do not know. “Where’s her mark?” the woman demands as she snatches my hand away from Holly’s. “Leave us alone,” I growl, trying to wrench myself from the woman’s grasp. Suddenly Holly leaps away from me and dives into the shallow bath. The woman and I watch her swim the length of the pool underwater. As the pressure of the old woman’s dry hand intensifies I remember that Holly cannot swim. Do you ever think about how your sickness affects your family? I can see them. They sit like a family of bronzed dolls facing the lake, their backs tight and wiry, deep brown from the sun. Mom sits on the beach below, looking up from her magazine every once in a while to pull her hat down over her eyes. I am sitting under a tree, away from them, in the background, a pair of Mom’s big Jackie O sunglasses resting on my cheeks. Holly is three; she and Dad are playing catch with a large plastic blue-andgreen ball. Dad is careful not to throw it too close to the water, lest she be hauled into the lake that she fears with the passionate irrationality of a toddler. I have my sticks, an array of interesting bugs, a caterpillar or two, and, my most prized possession, a tiny fat tadpole stolen from the minnow trap in the stream nearby, caught early that same morning before any-one is up to tell me not to.

I am taping them all to pieces of cardboard and labelling them with their Latin names, which I locate in the heavy encyclopedia I have hauled down to the down the shore for this purpose. I am still not sure what to do with the fish, however. “Oh, Giselle,” my mother says before we go down, trying to stuff a snorkel into my bulging beach bag. “Leave the big book at the cottage.” I offer her a fern stem in response. “It’s so perfect, Mama. Look, look at the back, they’re called spores, they come from outer space.” She smiles and tucks the fern behind her ear, and takes a handle of the bag so that the encyclopedia can come, too. It’s so hot the tape is barely sticking to the cardboard. I shove my heels deep into the sand, seeking out the cool, dark earth beneath the white layers. I tug off the tape: it has pieces of bark and sand stuck to it. Messy, messy. I take a break, watching Holly and Dad instead. Every time she catches the ball - which is a lot for a little kid - she yells and kicks up her heel. Dad signs at her to throw it back to him, which she does, hard and off course. Laughing, he dives for her throw, falling into the lake, hamming it up so that she laughs even louder. Holly shrieks, kicking sand into the water. She walks to the shore to watch him swim out. I get up, brushing the sand from my bathing suit, and dive in after him. In an instant, all the buggy-grub and sweat is washed from my hands and body. I start to swim out to him, eager to show him all the new tricks I’ve learned throughout the school year at my weekly swimming classes. As I paddle, weaving towards him unsteadily, he sees me coming and starts swimming back to shore. “What you doing?” he asks, splashing me, then spitting water out the side of his mouth, his voice thick and gurgled. “Look, Daddy, I’m a mermaid.” I dive under and twirl my legs in the air but I forget to cover my nose, so I come up coughing. Then I feel his hands on my ribs, lifting me out of the water, lifting me high, high, till I am floating above him looking down on the lake. Thinking this is a game, I screech like Holly and leap from his hands, but he clutches at my bathing-suit straps and smacks his other hand square in my face to break my dive. There’s water in my lungs, burning. My face is burning as hot-red as my tiny aching lungs, though nothing can burn underwater. “What are you doing?! I was jumping, Papa, jumping, like a dive, you know, stupid?” I start to smack him back on his head. His black hair is pasted to his skull, his angular jaw set, the bones in it clicking. 3

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

V. évfolyam 3. szám

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 Vol. V. Issue 3.

Hysterical, I scream bloody murder until his big hand closes down on my mouth, clamping my protests. Then he tucks me under his side while I kick and scream. My mother catches me as he pushes me in the water like a too-big fish he doesn’t want. I slide into her arms. He begins yelling in Hungarian, waving his hands, smacking at the water. My mother says nothing except, “It’s OK, Gizzy, I got you now.” Then another barrage of sound back at my father that ends with English words: “swimming lessons.” He turns his back on us and crosses his arms, his chin falling to his dark brown chest. Holly steps on his feet, pokes him in the stomach playfully, her sign language for: “You OK?” He pulls her up by the arms, comforting her. A quick look of terror, of guilt, passes between my parents. Then Mom wraps me in a big orange towel and asks me if I want something to eat. I shake my head, cough extraloud so that he can hear it. But he doesn’t, because he’s halfway down the beach, clucking nonsense softly into Holly’s bad ear. Do you ever think about how your family affects your sickness? That same night Holly’s hip is glued to mine while I’m reading about crickets under the covers with my flashlight and worrying about the tadpole that I haven’t had the guts to take out of the yogourt container yet, who is still under my bed growing fatter. Holly’s sleeping with her mouth open, emitting baby-sighs every now and then. Her hand is tucked into the small of my back, sweaty and hot, but necessary; Holly can only fall asleep when someone is touching her. I hear him get up to use the bathroom and snap off the flash-light. He hasn’t said a word to me all day except, “Gizella, take out your wet towels. Hang up them.” I strain my neck to hear his footsteps as he comes back down the hallway towards my room. He pauses, then opens the door gently and comes to the edge of the bed. I cinch my eyes shut and feel his arm brush mine as his hand reaches out to stroke her sleeping baby face, her hair, then my shoulder. I murmur. I feel his ice-blue eyes on me. They evaluate, they judge, these feline aqua eyes. They can see me even in the darkest room in the cottage. He eases the flashlight out of my hand. I grip it for a second, then give it up, pushing my head deeper into the pillow, still feeling those clear-water eyes on me. I pout my lips, like Holly does when she wants a kiss from him, but this trick never works with me. Instead, I feel

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS Vol. V, Issue 3.

her hands push against the base of my skull. She lets out another baby-sigh into my neck and her warm sweet breath swarms around me, forming a ring that guards me from whatever score he has come to settle. He retreats, but not before my own eyes fly open and meet his. He blinks twice, his judgment, for once, suspended. He is curious about something. What? I can see every eyelash, as if under a microscope, thick and teeming with life. Like mine, his eyes appear blue but are transparent. He blinks again, in amazement, seeing them, twin blue circles staring back at him, now, for once, without malevolence, without coquettishness. Could it be a truce? He stands there for a while, his eyes glowing with so many questions. Where didyou come from? his eyes telegraph through the darkness. And when, when are you going to leave? It is natural to wonder, at some juncture of your medical studies, whether medicine is really the human profession for which you had hoped. It may seem as if I’m indifferent to my family. Holly makes the case with her huffing and puffing and fighting, she makes the point that I virtually destroyed us with my breakdown. I’m not indifferent. I know I hurt Mom with it, I see it tugging at her eyes when I leave a half-eaten plate of eggs on the counter, when she collects my clothes from the laundry basket and sees I’m still wearing the same holey T-shirts I had when I was fifteen. She would like it if I were bigger, stronger, less prone to colds and hacking coughs. She would like it if I were like other girls and bought new clothes all the time, gained a few extra pounds, for padding, for when I might need another layer between myself and the world. I feel bad for Mom, but I can never tell her, or Holly, that he started it. He started the whole mess with those ice-blue eyes that kept me begging for my right to exist. Holly doesn’t know what it’s like to love someone who doesn’t care whether you live or die. She doesn’t yet realize that love unreturned eventually transforms into a fierce tangled mess, nerves and entrails exposed like split animal innards. She doesn’t understand that sometimes the unrequited must demand reparations, that love can be a mean and spiteful process, that sometimes one loses patience with love. So, when the nerves and guts have seemingly been packed away, sewn in and cleaned up so as not to make all the innocent bystanders uncomfortable, the carrier

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

of this love becomes heavy with a toxic lump that grows, slowly and steadily, into a fierce ball of scarred tissue. Located two ribs below the heart, it is called hate.

CHAPTER 4 Giselle doesn’t talk to me for days after our fight but that’s OK because I’ve been mostly at the track after school and don’t see her much anyway. Our stupid fight becomes buried under silence, and the clacking of morning-coffee spoons in cups. But yesterday, after a week of moping around in her pyjamas and lying on the couch staring at the TV, Giselle ate breakfast with us. She’s even started talking about going back to school and volunteering at the hospital with Mom. She also got dressed and drove herself to her group meeting. And maybe, just maybe, the old Giselle is coming back. Today she was considering her hair in the mirror, trying to tame it. I saw a change in the corners of her hot-pink cat-mouth, which has been drawn and grim since she got back from the clinic. “What?” she demands, all grouchy, when I stick my head into her room. “I’m sorry.” I stand in her doorway as she sorts our laundry. Giselle looks up, a stray blond braid falling over her face. She’s flushed, a little tanned, almost healthy-looking. She licks her lips and hands me a pair of shiny red shorts. “You’ll need these to win.” My lucky red shorts, worn only for races. “Thanks.” I step over the basket and pull her to me. “Wha ... ?” Giselle stumbles as I pull her into a hug. Her hips pierce my side. I put my hand on the small of her back and feel the knobs of her spine coming through her shirt. “I’m sorry,” I say. “Why? What have you done?” “Nothing.” I hold on to her for a second too long, till she pulls away from me and I smell something like summer in her hair. Ever since she was little, Giselle always wanted to be a doctor, like Dad. She’s got the science gene. The one that’s missing in me. Giselle used to give the neighbourhood boys a dollar for squirrels. Fifty cents for birds. She made them promise not to hurt them and told them only to bring her roadkill, but I know they used to shoot them with BBguns, because Giselle spent a lot of time taking bullets out of sparrows’ chests. She used old scissors, tweezers, pliers, and salad tongs especially for this task. 5

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

V. évfolyam 3. szám

- MAY - JUNE, 2007 Vol. V. Issue 3.

One time, she stole some of our dad’s special scissors from his travelling medical kit, and when he found out, his face went all red and he yelled at her. “I told you not to touch my stuff!” he snarled, crossing his eyebrows, as he often did at Giselle, and yanking a stethoscope out of her hand. I’d crouch over the animal as she operated, and to this day the smell of latex and hospitals reminds me of Giselle because she made me scrub and wear plastic gloves. I’d pick flowers for the grave and we’d bury the animals in the back of the garden and have a little ceremony. She took her time stitching up the wounds in neat little grids that reminded me of the scars on Frankenstein’s neck. “Come here, come closer,” she’d say when she finished pinning the folds of the skin back. “Look, see it? See the heart?” When our father had a heart attack, I sat, for what felt like a very long time, on the stairs, listening to my mother speak into the phone. She said our address in a quiet voice. She spelled out our last name slowly, as if she were reading the letters for the first time. “Vasco,” she’d said. “V-A-S-C—like cat—O.” Then she put the phone down gently and stood there, her whole body trembling. I ran up the stairs and into Giselle’s room and found her under the covers. She was shaking and sweating and crying on her pillow. “Giselle,” I said. “Giselle, he is dead.” Then she grabbed me up into her arms and there was nothing inside me. She was holding me so tight, as if I were him, and not yet dead. As if all her life and tears could fill me up and I could become him again. So I said he was dead over and over in her ear until it sounded like a scream while she held me like that. So that she would know that it was me and that he was allofa-sudden dead.

“A magyar lélek 12-ik kapuja a dal.” (Kodály Zoltán)

A Torontói Magyar Kultúrközpont

Barsi Ernõ Népdalköre szeretettel várja a jelentkezõket. Énekeljünk közösen minden vasárnap délután! 6

ALEIDOSCOPE

IBI KASLIK AND HER BOOK SKINNY THAT HAS ITS OWN LIFE NOW

“Ibi Kaslik is a novelist and freelance writer whose work appears in North American magazines and newspapers. Her debut novel, Skinny, published by HarperCollins/Canada Ltd., (May 2004), was shortlisted for the Best First Novel Award (Amazon.ca/ Books in Canada, 2004), Best Young Adult Novel (Canadian Library Association, May 2005), and the Borders Original Voice award (U.S) in 2006. Skinny has been published in Australia, U.S. and forthcoming in Israel and the Netherlands. Ibi is currently at work on her second novel, The Angel Riots, which will be published in the Spring 2008.” “Kaslik is a gifted storyteller who draws readers into the hearts and mind of both Giselle and Holly in this multilayered and well-written novel. She doesn’t hesitate to deal with private and painful feelings and circumstances which our society normally endeavours to hide. Symbolically, Giselle often ‘hides’ in her university residence room or library, in her bedroom and eventually in a hospital room...

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS Vol. V, Issue 3.

Kaslik’s writing is so vivid that the reader feels rather like a peeping tom who is watching something intensely private and personal yet cannot bear to turn away. There is no particular setting in the book, underlying the idea that this could happen anywhere, to anyone. Some of the writing involves very sensual descriptions while in other places it is clinical and factual, even including quotes from medical texts. There are funny bits as well, although it is a dark humour that suits the themes and characters of the novel. This book deals with difficult subjects. It is not an ‘easy read,’ but one is compelled to continue from chapter to chapter. It is confusing, exhilarating, magnetic and repulsive all at the same time...rather like the main character herself.” (Ann Ketcheson) Why did you choose anorexia as the topic of your book? Because I grew up with it, I was anorexic, my friend and my social group was anorexic as well, and. I never saw it represented in world. I wanted to write something that was true. This is a first hand experience. Also, I went to a girls’ school and a lot of girls had eating disorders. It’s casual in a way. In another way, as I got older, I realized that it isn’t a casual thing. So, I wanted to represent a world that I never saw anywhere in literature. This means, that you knew the inside of the problem. Have you known somebody who died because of it? I know very well the whole problem, fortunately, nobody died among may friends because of eating disorders. Anorexia is a deadly serious disease, it affects many families, doesn’t it? Oh, yes, it does, too many people. How did you get through those medical terms, let’s say ‘terminus technicus’ you are using in your book? It looks like you made a serious research during your writing. Did you have any professional guidance during that time? I had a medical doctor friend in Montreal with whom I had long discussions over coffee or so. Mostly, I did research, I read a lot, just research. It was a lot of work, you can burn out. This was my thesis topic, thesis project. I graduated in 2000 and I worked on Skinny in two years. Holly represents another kind of fighting. She is a survivor. Who was the prototype of Holly? I am Holly, too. I am a very athletic type of person. I think that the only way of surviving is being athletic. I think of myself as a certain kind of Holly, she came from me.

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

How did your family, your parents support you during your writing? My family is very literate, I grew up in a literary, artistic, cultural family environment, surrounded by books. That way, they were very helpful, influential on my work. Specifically the book, however, we did not write it together. The Skinny just came out in Australia. I find it very interesting that the book has had so many lives, and I am very proud of it, it is not what I really am, this book is now very far from me, it has its own life now. It is so bizarre to me, that I am receiving a lot of letters, reports, having so many interviews, telephone calls and I found it weird that those people are reading my book. I think that the reason my book is such success because it is accessible to people who are curious and do not know the problem. Those people whose mothers, sisters or somebody among them are anorexic. People came to me and said, “this is what happened to me and you wrote about it,” so I do not feel so alone anymore. People grasp onto my character’s inner voice and believe that the representation is true, and take some comfort from it. It’s a wonderful thing to enter into people’s lives that way. Some people who’ve had disorders have said that they can’t read it, that it’s too personal, too touching. These messages tell me that I have done my job.” Others, like a nutritionist friend of mine, said that it is stimulating, it helps understand this disease and find a way of dealing with it. For me, writing this book burnt me out; I became depressed, because you scarify a lot to be a writer. How did your Hungarian background affect your writing process, in choosing your characters for example? This is a good question; nobody asked me this so far. One, when I was working on the book, I know, I thought of it. Second, they like the colour of the ethnic family, they wanted it to be funny. Actually, I switched the original Polish background to Hungarian, but nobody, not even my publisher has ever noticed this major change. It is a heavy part of being Magyar in Canada, we have a national personality, and it can be very dramatic and melancholic. Basically, they wanted more, so I gave more in my book. Despite the Hungarian background, the story is all fiction, it has nothing autobiographical.

THERE IS ALWAYS SOMETHING HAPPENING AT THE HUNGARIAN COMMUNITY CENTRE. COME, JOIN US! 840 St. Clair Ave West, Toronto, ON. Tel.: 416-654-4926. www.hccc.org

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

V. évfolyam 3. szám

Kaslik Ibi

CSONT ÉS BÕR - 3. FEJEZET Álmomban Holly rendszerint fut, ha pedig nem, akkor úszik, a teste ilyenkor mint egy kicsi hajó, amit én nem tudok megmenteni. Gõzfürdõben állunk mezítláb, a padló tiszta és csempézett. Holly egyik lábáról a másikra ugrál, vakkantgat, mint egy kölyökkutya, amíg a kezére nem csapok, hogy hagyja abba. Csak törülközõ van rajtunk. Holly sokkal fiatalabb, talán csak öt éves. Ez a kép álmomban soha nem változik: mindig ugyanaz a rengõ mellû öregasszony úszik felénk. Elkapja a karomat és a tenyeremen látható vörös jelre mutatva valami idegen nyelven megkérdezi, hogy menstruáloke. Zavarba jövök, és angolul válaszolom, hogy nem. Aztán kezdem magyarázni, hogy a bejáratnál pecsételtek bele, amikor fizettem a jegyért, azért piros. Próbálom kitalálni, hogy mi az idegen megfelelõje a jegy szónak, de hiába. “Öt miért nem pecsételték le?”, akadékoskodik az asszony, miközben kirántja kezemet a Hollyéból. “Hagyjon minket békén,” dühöngök, miközben próbálom kiszabadítani magamat a szorításából. Holly hirtelen tovasiklik és alámerül a sekély vízû fürdõben. Mi az öregasszonnyal bámuljuk, ahogy a víz alatt hosszában végigússza a medencét. S miközben egyre jobban fáj a vénasszony száraz kezének szorítása, rádöbbenek, hogy Holly nem tud úszni. Egyáltalán jut eszedbe, hogy mit jelenthet a családodnak a betegséged? Látom õket. Úgy ülnek, mint egy bronzból öntött babacsalád, szemben a tóval, merev háttal, lebarnulva. Anya lent üldögél a parton, mindegyre felpillantva a lapból, hogy a szemére csúszó kalapot megigazítsa. Én hátul az udvarban egy fa alatt ülök, távol tõlük, az orromon anya óriási, Jackie O stílusú napszemüvegével. Holly három éves; apával játszik, egy hatalmas kék-zöld gumilabdát kell kifognia. Apa óvatos, nem dobja a labdát túl közel a vízhez, nehogy Hollyt besodorja a tóba, amitõl õ a totyogókra jellemzõ kétségbeeséssel fél. Nekem megvan a magam elfoglaltsága, egy csomó érdekes bogár, egy vagy két százlábú, és a kedvencem, egy picike kövér ebihal, amit a közeli öbölben a hálóba rekedt csalihalból loptam ki titokban kora reggel, még mielõtt valaki észre vehette volna. Egy darab kartonra ragasztom õket, alájuk írom a latin nevüket, amit a partra magammal cipelt súlyos enciklopédiából keresek ki. Viszont tanácstalan vagyok, mert még mindig nem 8

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 Vol. V. Issue 3.

tudom, hogy mi legyen a hal sorsa. “Ó, Gizella, hagyd ezt a nehéz könyvet a nyaralóban”, mondja anya mielõtt leindulunk a strandra, és közben meg próbál begyömöszölni egy légzõcsövet az én hatalmas strandstáskámba. Anélkül, hogy válaszolnék, egy páfránylevelet nyújtok felé. “Anya, nézd, milyen tökéletes. Nézd csak a visszáját, ezeket spóráknak hívják, és az ûrbõl kerültek ide.” Õ mosolyog, a füle mögé szúrja a páfrányt, megragadja a szatyor egyik fülét, s így az enciklopédia is jöhet velünk. Olyan hõség van, hogy a ragasztószalag alig tapad a kartonhoz. A sarkamat belemélyesztem a homokba, hátha kissé hûvösebb a felszíni fehér homokréteg alatt a fekete föld. Kibontom a ragasztószalagot: fakéregdarabkák és homok ült be alája. Koszos, piszkos. Bámulom Hollyt és apát, mialatt kissé megszusszanok. Ahányszor Holly elkapja a labdát - ami korához képest meglepõen sokszor sikerül neki -, visít és egyet rúg. Apa jelzi neki, hogy vissza kell dobnia a labdát, amit õ természetesen jó erõsen meg is tesz. Apa kacagva veti magát a tóba, a víz alá merül, és fellöki az oda esett labdát, amitõl Holly még hangosabban visong. Hancúrozva homokot rugdos a vízbe, majd a parton mendegélve nézi, hogyan úszik ki apa a tóból. Felállok, leveregetem a homokot a fürdõruhámról és apa után úszom. Egy pillanat alatt megtisztul kezem-lábam, az egész testem felfrissül. Miközben szelem feléje a vizet, mindent trükköt be akarok neki mutatni, amit évközben az úszótanfolyamon megtanultam. Ahogy lubickolok feléje, bizonytalanul kapálózva, észre vesz és hirtelen visszakanyarodik a part irányába. “Mit mûvelsz?” kérdi vastag, gurgulázó hangon, közben rámspriccol, és foghegyrõl kiköpi a vizet. “Nézd, apa, sellõ vagyok.” A víz alá bukom, a lábamat a levegõben magasra emelem, de elfelejtem befogni az orromat, és el kezdek köhögni. Hirtelen a bordáimon érzem a kezét, kiemel a vízbõl, magasra tart, még magasabbra, a feje fölé, ahol lebegek, onnan fentrõl nézek le a tóra. Azt hiszem, hogy ez játék, sikítok, mint Holly, és kiugrom a kezébõl, de õ elkapja a fürdõruhám pántját, a másik kezével arcul csap, hogy nehogy eszembe jusson ismét lemerülni. A tüdõm megtelt vízzel, és nagyon ég. Az arcom ugyanolyan égõ parázs, mint a fájós kicsi tüdõm, noha tudom, hogy a vízben semmi sem képes égni. “Mit tudsz elmûvelni?” “Ugrottam, apa, ugrottam, tudod, mint a búvárok, hülye?” Visszaadom a pofont, és kezdem püfölni a fejét. A fekete haja a koponyájára tapad, szögletes álla merev, a csontok hallhatóan kocognak benne. Hisztérikusan ordítozom, amíg a nagy kezével be nem tapasztja a

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS Vol. V, Issue 3.

számat, véget vetve a dührohamomnak. Aztán a hóna alá szorít, miközben én rugdalózom és visítozom. Ahogy éppen vissza akar hajítani a vízbe, mint egy túlságosan nagy halat, amit nem kíván megtartani, anya elkap. A karjába csúszom. Apa magyarul kiabál, hadonászik, dühödten csapkodja a vizet. Anya nem mond semmit, csak csitítgat, hogy “Nincsen semmi baj, Gizi, most már nálam vagy.” Majd egy szóözön zúdul apára, aminek elkapom a végszavát: “úszóleckék.” Apa karba tett kézzel, barna mellére szegett fejjel hátat fordít nekünk. Holly hozzá lép és játékosan megböki a hasát, ami az õ jelbeszédében azt jelenti, hogy “Jól vagy?” Apa gyöngéden felemeli Hollyt a karjánál fogva. Szüleim riadtan, bûntudatosan pillantanak egymásra, miközben anya egy hatalmas narancssárga törülközõbe bugyolál és megkérdezi, nem vagyok-e éhes. Megrázom a fejem, és nagyon hangosan köhögök, hogy hallja apa is. De õ már eltávolodott, tõlünk messzire ballag miközben hihetetlen gyöngédséggel pöcögteti Holly balfülét. Egyáltalán jut eszedbe, hogy mit jelenthet a családodnak a betegséged? Akkor éjjel Holly egészen rámtapad, miközben én a takaró alatt, zseblámpával titokban a tücskökrõl olvasok és aggódva gondolok az ebihalra, amit nem mertem még kivenni a joghurtos dobozból, amelyikben hízik tovább az ágyam alatt. Holly nyitott szájjal alszik, olyan, mint egy kisbaba. Izzadt, forró kezecskéje a hátamon nyugszik, mert õ csak úgy tud elaludni, ha valakit érinthet. Meghallom, hogy apa a vécébe megy, és gyorsan eloltom a zseblámpát. Egész nap nem szólt hozzám azonkívül, hogy “Gizella, szedd le magadról a vizes törülközõket és akaszd ki õket száradni.” Fülelek, hallgatom a lépteit, amint a folyosón a szobám felé közeledik. Pillanatig habozik, majd óvatosan benyit és bejön, egészen az ágyig. Behunyom a szemem és érzem a kezemen a simogatását, azután Holly babaarcát és haját érinti meg gyöngéden, s aytán megint a vállamat. Felnyögök. Érzem magamon jéghideg tekintetét. Az a tengerszínû ragadozószem értékel és ítél. Képes belémlátni a nyaraló legsötétebb zugában is. Kiveszi a kezembõl a zseblámpát. Utánakapok egy pillanatig, de abba is hagyom, és mélyebbre dugom a fejemet a párnámba, ám kristálytiszta pillantása így is éget. Összecsücsörítem a szájam, ahogy Holly szokta, amikor azt akarja, hogy megcsókolják, de ez a fortély nálam soha nem válik be. Ehelyett a Holly kezét érzem a tarkómon, aki megint egy babasóhajt fúj bele a nyakamba. Meleg, édes lehelete szinte gyûrûként leng körül, hogy megvédjen apa bármilyen büntetésétõl.

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

Mielõtt elmenne, kinyitom a szemem és a tekintetünk találkozik. Kettõt pislant, ami azt jelenti, hogy most az egyszer a büntetés elmarad. Apa valamire kíváncsi. De vajon mire? Meg tudom számolni még a szempilláit is, mintha mikroszkóp alatt lennének, vastagok és dúsak. A szemünk egyformán kék, de az övé átlátszó. Ahogy észre veszi, hogy két égszínkék karika bámul rá, ezúttal nem ellenségesen és nem is incselkedve, inkább ámulva még egyszer pislant. Talán ez a fegyverszünet közöttünk? Még álldogál egy kis ideig, de érzem, hogy az agyában ezer kérdés cikázik. Honnan jöttél? röppen felém a távirati kérdés a sötétben. És mikor, ó, mikor távozol? Tanulmányaid során természetesen merül fel benned a kérdés, hogy valóban orvos akarsz lenni? Úgy tûnhet, hogy a család velem nem foglalkozik. Holly az örökös cirkuszaival és harcaival kivívta magának azt a helyet, amit én a betegségemmel tulajdonképpen tökre tettem. De én tudom, hogy nem vagyok közömbös számukra. Látom, hogy anya szenved, észre veszem, hogy törülgeti a szemét, amikor látja a konyhapulton a féladag tojással otthagyott tányért, vagy amikor a mosókonyhában ugyanazt a polót kell összehajtogatnia, amit tizenöt éves koromban is hordtam. Nagyon szeretné, ha nagyobb és erõsebb lennék, ellenállóbb a megfázásokra és köhögésekre. Szeretne olyannak látni, amilyen a többi lány, állandóan új ruhákat vásárolni, szeretné, ha néhány pluszkilót felszednék, hogy kiteljek, hogy a világ és magam között legyen egyfajta réteg szigetelés. Sajnálom anyát, de soha nem leszek képes bevallani sem neki, sem Hollynak, hogy mindez apa miatt van. Õ kezdte el ezt az egész rohadtságot azzal a fagykemény kék tekintetével, ami egyfolytában arra kényszerített, hogy rimánkodjam a létezéshez való jogomért. Holly nem tudja, mit jelent szeretni valakit, akit egyáltalán nem érdekel, hogy élsz-e vagy halsz. Õ még nem érti, hogy a viszonzatlan szeretet tulajdonképpen egy gusztustalanul összegubancolódott szemétteleppé alakítja az embert, az idegektõl a belekig minden olyan nyitott összevisszaság lesz, mint egy felmetszett állat belseje. Õ nem tudja felfogni, hogy néha a viszonzatlan szerelmet gyógyítani is muszáj, nem tudhatja, hogy a szeretet hitvány és gyûlöletes folyamat is lehet, hogy olykor az ember türelmetlenné válik a szeretettel szemben is. Amikor pedig ezt a mocskot elcsomagolod a külvilág szeme elõl, hogy senkit ne bántson a látvány, akkor ennek a szeretetnek a cipelése olyan nehéz lesz, mint egy mérgezõ góc, amely rémületes, mindent befolyó daganattá terebélyesedik. 9

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007

V. évfolyam 3. szám

Vol. V. Issue 3.

4. FEJEZET Gizella a veszekedésünk után napokig nem szól hozzám , de ez nem zavar nagyon, mert legtöbbször iskola után a pályán vagyok és különben sem szoktuk gyakran látni egymást. Süket sértõdöttségünket lassan teljes hallgatásba fojtjuk, s már csak a reggeli kávéskanál és csésze összekoccanása töri meg a csendet közöttünk. Tegnap azonban, egy heti pizsamáskodás és a TV elõtti heverés után, Gizella velünk reggelizett. Sõt, még mesélni is kezdett a terveirõl, hogy visszamegy az iskolába és önkéntes munkát vállal az anya kórházában. Még fel is öltözött és elkocsizott a csoportterápiára. És lehet, de csak lehet, hogy visszakapjuk a régi Gizellát. Ma a tükörben a haját is megigazította, kicsit lesimította. A régi helyett egy új vonást is felfedeztem sötétrózsaszínû, a macskáéra emlékeztetõ szája körül, ma elõször, amióta a kórházból hazajött. “Mi van?” förmed rám, amikor bedúgom a fejem az ajtaján. “Bocsánat.” Nem mozdulok, álldogálok a bejáratnál, amíg õ szétválogatja a szennyeseinket. Gizella felnéz, szalmasárga copfja az arcába hull. Kipirult, kissé lebarnult, szinte egészségesnek látszik. Megnyalja az ajkát, és felém nyújt egy piros, fényes rövidnadrágot. “Erre szükséged lesz ahhoz, hogy nyerjél.” Az én szerencsét hozó piros sortom! Csak versenyeken viselem. “Kösz.” Közelebb lépek és átkarolom. “Mi...?” Gizella megbotlik, ahogy megölelem. A csipõcsontjai az oldalamba szúrnak. Megtapogatom a hátát, és a blúzán keresztül érzem hátgerincének hegyes csigolyáit. “Bocs”, mondom. “Miért? Mit csináltál?” “Semmit.” Egy kicsit a kelleténél tovább szorítom magamhoz , s miközben õ eltól magától, mintha a hajából a nyár illatát szippantanám be. Gizella egész kicsi korától mindig orvos akart lenni, mint apa. A génjében van a tudomány. Belõlem éppen ez hiányzik. Gizella a szomszédfiúknak annak idején minden mókusért adott egy dollárt. Ötven centet egy madárért. Megígértette velük, hogy nem bántják az állatokat, és csak azokat hozzák el neki, amelyiket az úton elgázolt valami. Én viszont tudom, hogy légpuskával lõhették le azokat, mert Gizella mindig sokat bibelõdött, hogy kiszedje a verebekbõl a sörétet. Ehhez a mûvelethez régi ollót, csipeszt, fogót használt. Egy alkalommal kilopott néhány speciális ollót apa orvosi utazótáskájából, és amikor ez kiderült, apa elvörösödve ordítozott neki. 10

“Megmondtam, hogy ne nyúlj a holmimhoz!” és kitépett egy stethoscopot Gizella kezébõl, szokása szerint csúnyán összeráncolva a szemöldökét. Én mindig ott guggoltam az állatkák fölött a mûtét alatt. A latex- és a kórházszag a mai napig Gizellára emlékeztet, mert odatett engem felmosni az operáció után, és ilyenkor mûanyag kesztyût kellett viselnem. Aztán rendszerint virágot szedtem a sírra, és egy kicsi ceremóniával a kert végében eltemettük az állatokat. Gizella mindig szakított idõt arra is, hogy a sebeket apró, finom öltésekkel bevarrja, amik engem Frankenstein forradásos nyakára emlékeztettek. “Gyere ide, gyere közelebb,” mondta, amikor lerögzítette a felmetszett bõrt. “Nézd, látod? Látod a szívet?” Amikor apánk szívinfarktust kapott, ott ültem a lépcsõn, és hallgattam anya telefonálását. Szinte örökkévalóságnak tûnt, amíg nagyon halkan bemondta a címünket a készülékbe. A családnevünket olyan lassan szótagolta, mintha akkor olvasta volna legelõször azokat a betûket. “Vasco,”, mondta, “V-A-S-C-mint cica-O.” Majd óvatosan lerakta a kagylót, és állt ott összetörve. Én felrohantam a lépcsõkön, be a Gizella szobájába, akit takarók alatt találtam. Verejtékében úszva reszketett és párnájába temetkezve zokogott. “Gizella,” mondtam, “Gizella, meghalt.” Akkor Gizi a karjába kapott és én teljesen üresnek éreztem magam. Úgy szorított magához, mintha én lettem volna a még élõ apa. Mintha belém folyó egész életével és minden könnyével képes lett volan engem apánkká változtatni. Én egyfolytában ismételtem a fülébe, hogy apa már halott, s ezt addig mondtam, amíg már sikoltás lett belõle. Amíg végre felfogta, hogy engem szorít és apa egyszer s mindenkorra halott.

(

)

FRAMEWORK

new

media

website

design

416.425.6384 www.iframework.net

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

Vol. V, Issue 3.

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

KASLIK IBI ÖNÁLLÓ ÉLETRE KELT KÖNYVÉRÕL ÉS AZ ALKOTÁS GYÖTRELMEIRÕL Kegyetlenül jó könyv a Kaslik Ibi Csont és bõr (Skinny) c. munkája. Jó, mert nem tudja letenni az ember, ha egyszer beleolvas, és pillanatról pillanatra összeszorul a torka. Mert olyan élethûek Ibi szereplõi, olyan valós a probléma, amivel küszködnek, és mégis olyan idegen, hogy az olvasó is részévé válik az élethalál harcnak. Kaslik úgy tárja fel a fiatalok körében dívó anorexiát, hogy összekoccan a fogunk a hirtelen felismeréstõl: nem itt-ott elõforduló, Hollywood- vagy divathullámok ihlette jelenségrõl, hanem tömegbetegségrõl van szó, aminek a megelõzésére épp olyan közös fellépés szükséges, mint mondjuk az Aids vagy a cukorbaj esetében. Az elsõkönyves Kaslik íráskészsége rendkívül kiforrott. Egyszerû, tárgyilagos stílusa erõteljes, észrevétlenül vezeti be az olvasót egy olyan világba, amelyet eddig nagyon felületesen vagy egyáltalán nem ismert. Gizella és Holly párhuzamos megrajzolásában két életforma harcát tárja elénk: az önmagát gyûlölõ, önpusztító, önfeladó típusét és a túlélõ, atlétikus életigenlõét. Miért is választotta Kaslik Ibi ezt a társadalmilag eléggé rejtegetett, illetõleg mellõzött témát, az öngyilkolásnak ezt a hátborzongató formáját? “Azért, mert ezzel nõttem fel. Magam is anorexiás voltam, a barátnõm szintén, a közvetlen környezetemben sokan. Mindeddig azonban nem láttam, hogy valaki foglalkozott volna ezzel a kérdéssel. Elsõ kézbõl szerzett tapasztalataimról akartam írni valamit, ami igaz, ami nem ferdítés. Egy leányiskolába jártam, ahol nagyon sok ember küzdött táplálkozási zavarokkal. Akkor ez elhanyagolható, megszokott problémának tûnt. Ahogy felnõtté váltam, rádöbbentem, hogy az anorexia egyáltalán nem lehet közömbös dolog, erre oda kell figyelni. Tehát egy olyan világot akartam bemutatni, amilyenrõl még nem írtak, legalábbis én még nem olvastam róla, de amelyiket én belülrõl ismertem. A valóságban szerencsére egyetlen közeli ismerõsöm sem halt meg anorexiában.” A lélektani ismereteken túl alapos kutatásokat kellett végeznie Ibinek az orvostudomány területén is, hiszen az orvosi mûszavakkal olyan szakavatottan bánik, mintha nem író, hanem legalábbis medika lenne. Errõl a következõket mondja: “Van egy montreali orvos barátom, akivel rengeteget beszélgettünk kávézás közben vagy más alkalmakkor, azonkívül rengeteg szakkönyvet áttalnulmányoztam.”

És Holly? Õt kirõl mintázta az író? “Holly is én vagyok. Kiskoromtól meggyõzõdésem, hogy csak a sport segíthet a túlélésben, Holly ennek a hitemnek a megtestesítõje. Atlétikus alkat vagyok én is.” A fõszereplõk magyar emigráns szülõk gyerekei. Mennyiben befolyásolta a könyv megszületését a család, a nemzeti hovatartozás?

Cover Design: G. Tabor

“A családom nagyon mûvelt, ennél fogva irodalmi légkörben, mûvészetekkel gazdagon beoltott családi környezetben nõttem fel. Ez mindenképpen serkentõleg hatott rám. A könyv azonban a családi hagyományoktól függetlenül született meg, ezért lehet az, hogy rövid idõ alatt önálló életre kelt, és most már függetlenül éli tovább az életet Ausztráliában, de nemsokára kinyomtatják ÚjZélandban is. Ezt nagyon érdekesnek találom. Rengeteg bátorító visszajelzést kaptam az évek folyamán, ami azt jelenti, hogy sok embert megérintett az, amirõl írtam. Akik átélték az anorexia borzalmait, nem érzik többé magányosnak magukat, erõt merítenek a könyvembõl, ezért válhatott olyan népszerûvé. Be kell ismernem, hogy jól esõ érzés ilyen módon részesévé válni mások életének, ez sarkall további írásra, noha egy ilyen mû megírása teljesen ki tudja égetni az embert.” Dancs Rózsa 11

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

V. évfolyam 3. szám

Sárvári Éva

EGY TÁL ARANY A SZIVÁRVÁNY VÉGÉN (Részlet a regénybõl) Demény István szombaton is, vasárnap is mindig a szokásos idõben ébredt fel, hat óra tizenöt perckor, csakúgy, mint hétköznap. Soha nem aludt ennél tovább. Hosszasan nyújtózkodott, ásított egy nagyot, aztán felkelt. Elsõ útja minden reggel a kis hálószobához vezetett. Benézett a nyitott ajtón, aztán az üres ágy felé intett: - Szervusz, Irma! Csak azután ment be a fürdõszobába. Persze tudta, hogy senki se fog felelni, mert a virágok nem tudnak beszélni, aki pedig a virágok mellett feküdt ott öt hónapig, az már legfeljebb csak az angyalokkal társaloghat az égben. Hogy oda jutott, abban Demény István egészen biztos volt. Kevés olyan jólelkû, békés teremtés élt a földön, mint Irma, halála után tehát a mennyországban van a helye. Öt teljes hónapig folyt a küzdelem az életéért. Méhrák, petefészek és bélrák... Be a kórházba, haza a kórházból, aztán megint vissza. Operálták kétszer, kezelték százszor - hiába. Akinek az van megírva, hogy mennie kell, annak mennie kell. István hûsegésen ápolta a feleségét és mindent megtett, hogy megmentse, de a kegyetlen halál nem hallgat a szeretõ férjek könyörgésére vagy fenyegetõzésére. Lecsap és visz, elragad kegyetlenül. Nem törõdik az ûrrel, ami az áldozat után marad. Édes jó Istenem, imádkozott István nem egyszer, vedd el mindenemet, csak Irmát ne! Egész életem munkáját, a házamat, minden vagyonomat odaadom, csak õ megmaradjon! Vagy pedig vigyél el engem helyette...! Azonban a jó Istennel nem lehet alkudozni. És a fájdalomba aztán senki se hal bele. Valahogy mindenki átvészeli szeretteinek elvesztését. Az csak a regényben fordul elõ, hogy a fõhõs vagy fõhõsnõ meghal bánatában, az elvesztett társ után. A valóságban nem nagyon történik meg ilyesmi. Demény István is csak eleinte hitte azt, hogy nem éli túl Irma elvesztését. Aztán meg, hogy megbolondul. Ugyanis, sokszor tudtán kívül furcsa dolgokat cselekedett. A pirítós kenyeret megöntözte fekete kávéval, vagy lement a szupermarketba kenyérért és szódavizzel tért vissza, háromszor is egymás után. Máskor meg fekete ünneplõ nadrágot vett magára, és hozzá pizsamakabátot, és úgy akart a templomba menni. Aztán észbe kapott, leült egy székre és maga elé meredt a semmibe. Sokszor hosszasan beszélt a feleségéhez, aki azt már termé-szetesen nem hallotta. Aztán 12

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 Vol. V. Issue 3.

világosság gyúlt a fejében, rájött, hogy a szeretett élettárs nincs többé vele, és elsírta magát. Egy idõ elteltével már csak gondolatban beszélgetett a feleségével. Biztos volt benne, hogy Irma ezt is hallja, hiszen angyal lett, földöntúli lény, aki belelát a gondolataiba is. Elmondta neki, hogy nagyon szereti, még most is, a síron túl is, ahogy az ének mondja. Mindig szerette, csak sose mondogatta, mert úgy gondolta, hogy Irma ezt úgyis tudja. Szerette kedves, szép arcát, a mosolyát, amellyel reggelenként köszöntötte. Szerette sötét haját, amely fiatal kora óta mindig ugyanúgy volt fésülve, oldalt elválasztva, kifelé kunkorítva. A fõztjét is szerette, nem bánta, hogy a rizst Irma mindig odaégette. Telt alakját is szerette, pedig sokszor tréfált vele emiatt. ... Mindent szeretett rajta, és ezt tulajdonképpen mindig el akarta mondani neki, de valahogy sose került rá sor. És most már kesõ - de azért legalább gondolatban mégis elmondja. Demény István már nem dolgozott. Kis gépjavító üzemét évekkel ezelõtt eladta, még akkor, mikor Irma súlyos beteg lett. Õ maga akarta ápolni a feleségét, vele akart lenni állandóan. Aztán magára maradt és szerencsétlennek, elhagyatottnak érezte magát. Természetesen Kató nagyon aggódott az apjáért, s egy idõre oda is költözött hozzá. Gondját viselte, amennyire tudta, de a munkahelyérõl nem maradhatott el sokáig; egyéni problémái is voltak, és a két gyerekét se akarta magára hagyni hosszabb idõre. Lassan-lassan aztán magához tért István, és a magányosságot valahogy mégiscsak megszokta. Egy kis idõ elteltével felvette a kapcsolatot a barátaival is. Ismét elkezdett érdeklõdni mindenféle iránt. Többé már nem beszélgetett elhunyt feleségével, egyedül az a szokása maradt, hogy reggelenként beköszönt az elhagyott kis halószobába: - Szervusz, Irma! Foglalkozására nézve eredetileg szerszámkészítõ volt István, de értett mindenféle gépezethez, motorhoz, rádióhoz és általában mindent meg tudott javítani, ami a házában vagy a kocsiján elromlott. Szakkönyveket vásárolt és kitartó alapossággal képezte magát. Erõs, keskeny kezével, vékony ujjaival úgy dolgozott, mint egy fogorvos a mûszereivel, lassan, aprólékosan, igen gondosan. Biztosra lehetett venni, hogy amihez hozzáfog, meg is javítja elõbb-utóbb, legyen az kopogó motor vagy recsegõ rádió. Volt azonban egy gyenge oldala: nem szeretett takarítani. Fõzni még csak megtanult valamelyest, de a porszívót csak szétszedni, tisztogatni szerette, használni nem. Kató probálkozott takarítónõkkel, több ízben is

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS Vol. V, Issue 3.

küldött hozzá egyet-egyet, de István mindegyiket elküldte azzal, hogy összekeverik a szerszámait, elrakják a könyveit úgy, hogy nem találja õket többé, nem mossák el rendesen a lábasokat, szellõztetni pedig õ maga is tud, tehát Kató ne küldjön senkit, kár kidobni a pénzt feleslegesen. Mielõtt leült volna a reggeli kávéjához, bekapcsolta a rádiót. De nem a híreket hallgatta, unokahúgára, Verára gondolt, egyetlen bátyja egyetlen leányára. Majdnem olyan szeretettel gondolt rá, mint a saját lányára. De csak majdnem. Milyen csinos, milyen fiatal még mindig! Mennyire hasonlít Bélára! Milyen jó volt látni õt tegnap, és milyen jó lesz vele elbeszélgetni mindenrõl, mikor majd kettesben kimennek a trailerbe... Bárcsak már holnap lenne, hogy mehetnének, de még várni kell pár napot. Addig azonban még találkoznak. Holnap, vasárnap is, például. És telefon is van a világon! Fel is hívja azonnal. De inkább mégsem hívom még fel, gondolta. Nem zavarom õket, lehet, hogy még alszanak. Ha nem alszanak, akkor még beszélgetnek. Sok mondanivalójuk van egymásnak, hát hadd beszélgessenek. Csevegjenek csak, hiszen asszonyok! Egy fehér macska dörgölõzött a lábához. Tomi hozta a nagypapának, mikor egyedül maradt, hogy mégis legyen mellette valaki, legalább egy kis állat. Abban az idõben István annyira depressziós volt, annyira nem törõdött semmivel, hogy még nevet sem adott a kis fehér cicának. Aztán persze megszerette, de addigra a kis állat annyira megszokta azt, hogy ,,Gyere, Macska”, hogy más névre nem is hallgatott. Megvakarta a Macska fületövõt, aztán adott neki enni. Utána kiment a kertbe, a hátsó kijáraton. A rádiót elfelejtette kikapcsolni. Nem volt nagy kert és nem is volt túlságosan szépen rendben tartva. Lila, sárga és rózsaszínû õszirózsák integettek feléje az õszi napfényben, Irmuska évelõ virágai. Irmuska már nem élt, de a virágai éltek. A bokrok meg zöldelltek, a fû is olyan volt még, mint nyáron, de már színes falevelek is hevertek a zöld gyepen. - Ezt össze kellene szedni - gondolta István -, rövidesen jönnek a falevelekért. Egy fekete mókus cikázott el mellette magasra emelt farokkal, s egy elkésett méhecske is õdöngött céltalanul a kerítésnél. Valaki szalonnát sütött reggelire, az enyhe szél ingerlõen lebegtette a finom illatot István orra alatt. Kihozta a gereblyét a szerszámos bódéból és nekifogott a falevelek összeszedésének, de akkor meghallotta, hogy a szomszédos kertben George a fûnyírójával kínlódik. Sehogy se akart beindulni, hiába rángatta az indítót. A motor felkacagott, újra és újra, kinevette a gazdáját, aztán el is hallgatott, újra és újra.

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

- ‘Morning, George - kiáltott át István a sövényen. - Hi, Steve - válaszolta a szomszéd. - Nem akar beindulni a fûnyíróm, nem tudom miért. Mikor utoljára használtam, még nem volt vele semmi baj. - Várj, megnézem - mondta István. Átlépett az alacsony sövényen és amint a fûnyíró fölé hajolt, azonnal elfelejtette a gereblyét, a faleveleket, a macskát, Verát és minden más egyebet, s minden figyelmét a makacs fûnyírónak szentelte. - Nem akarlak feltartani - mondta George, aki szintén nyugdíjas volt, akárcsak István -, de ha van idõd, megköszönném, ha megnéznéd... Egy óra múlva a fûnyíró részekre szedve feküdt a fûben, fél tizenkettõkor pedig úgy dolgozott, mint új korában. István közben még a Canadian Tire-hoz is elszaladt egy alkatrészért. Családtagoktól, barátoktól, jó szomszédoktól soha semmit nem fogadott el István a hibás szerkezetek megjavításáért. Nem volt szüksége pénzre, mindene megvolt, amit akart, és nem voltak elérhetetlen igényei. A nyugdíjából élt és abból, amit nyugdíjas koráig félrerakott. Végül mégis eszébe jutott az unokahúga. A karórájára nézett: fél egy. Kicsit várok még, gondolta, biztosan most esznek. Ezzel a gondolattal egyidejûleg az õ gyomra is megkordult. Kávét készített, aztán lassú, szabályos mozdulatokkal vajat kent egy szelet kenyérre, mindenütt egyforma vékonyra. Rátett egy szelet edami sajtot és két szelet zöldpaprikát, aztán bekapcsolta a televíziót. A mosóporhirdetésnél nyelte le az utolsó korty kávét és az idõjárásjelentésnél csukódtak le a szemei. Sárvári Éva (1931-) Torontóban él. 1956-ban hagyta el Magyarországot. Magyar nyelven írt családi és társadalmi problémákról, honvágyról, az emigráció nehézségeirõl.

Noéh Anna: Asszonyok Pangnirtungban, 1990

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

V. évfolyam 3. szám

Csoóri Sándor

MÁRCIUSI LEVÉL Akárhova lépünk, kõ csikorog a lábunk alatt. Akárhova nézünk, korhadozik az ég fölöttünk, mint az üresen maradt istállók mennyezete. Meg szeretnénk határozni a helyzetünket, szélben és napsütésben, de nem tudjuk, mert a nyelv elmenekül elõlünk. Úgy vagyunk foglyok és tehetetlenek ebben a szerencsétlen, kis hazában, ahogy természetesek szeretnénk lenni benne. Õrület! - mondhatnánk halálos lelki nyugalommal magunknak is, de zavarodottan már önmagunkkal sem tudnánk szóba állni.

Ezt szokták egy országban válságnak vagy csõdnek nevezni. Csõdnek - lábunk fejétõl a koponyánk magaslatáig. A kórházi ágyak ilyenkor szoktak parancsszóra útra kelni, menni egyik városból a másikba, a hegyek tetejérõl kiszellõztethetetlen házak sûrûjébe, és fejetlen rohangálásukat befejezni a roncstelepen. Az iskolák, a kis posták, a vidéki vasútállomások ajtaját ilyenkor szögezik be kalapácsos lidércek, hogy a peremlakók minél elõbb megtudják: semmi szükség sincs rájuk. És egy Gyurcsány Ferenc nevezetû miniszterelnöknek is ilyenkor támad kedve hanyagul rákönyökölni a Mûvészetek Palotájában magányosan ácsorgó, mikrofonos asztalra és kioktatni a magyarságot arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én. Tudomásunk szerint a Márciusi Ifjak nem a bécsi parlament és nem a pozsonyi országgyûlés magasztos termeiben töröltették el a cenzúrát, amely forradalmi tett volt, hanem az utcán. És Petõfi sem a Felsõházban szavalta el, napirendi pont elõtti felszólalásaként a Nemzeti dalt. Meg a Tizenkét Pontot sem a képviselõk terjesztették elõ az uralkodónak. Nem, nem - sem az Uniót Erdéllyel! A miniszterelnök szerint még az is elképzelhetõ, hogy Március Tizenötödike csak a mi beteges képzeletünk volt! Barátaim! Történészek, írók, tudósok, tanárok, filmesek, filozófusok, egyházi emberek, feltalálók, Bartók 14

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 Vol. V. Issue 3.

és Kodály tanítványai - hova jutottunk? Valaha voltunk valakik és most csak bámuljuk az eseményeket, mint egy nevetséges panoptikum élethû másolatai. Tizenhét év óta jámboran dödögünk és lázadozunk, ahelyett hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk föl magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amellyel segíthettünk volna népünknek. Sõt mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerezõ demokrácia minden züllöttségét és képmutatását. Sorsfordító könyvekben kellett volna már megírnunk, hogy a demokrácia épp úgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat. 1956 tizenkét napját kivéve, a kétségbeesés lett a mi hagyományunk! Ma bárhol járunk az országban, mindenki panaszkodik, hogy a Politika holtversenyében kell leélnünk az életünket. Az eldöntetlenség sorvasztó léthelyzetében. A döntetlen jelzõ helyett használjuk inkább a rosszul, sõt a bûnösen döntõ helyzetek fogalomkörét. A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el. De nem az jött el! Az elsõ szabad választáson a vérbírók éppen úgy szavazhattak, mint az agyonlõtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói. Akik 1956. október 25-én, az Országház téren tömeggyilkosságot rendeztek, szabadon járulhattak az urnákhoz. Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapadt a kezükhöz. Az õ bõrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetõségét s ott hagytuk õket meghasonlásukban: és így növelték, s növelik a tegnapi bûnösök szavazótáborát. A diktatúra minden szennye és szörnyûsége így ömlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerõsödve az utóbbi öt esztendõben. Mindenféle válság és tudathasadás ennek a következménye. A magyar értelmiségiek nagyobbik része ugyanis pontosan tudja, hogy ez az eredendõ bûn, ez a válság mára elérte az élet minden területét. Ott csikorog az ország gazdasági teljesítményében, az államháztartás hiányában, az államigazgatás és a közösségi szolgáltatások állapotában, a romló nemzetközi kapcsolatokban, a közösségi és az egyéni züllésekben, a kormány által gerjesztett és megtûrt korrupcióban, az idegrendszert sújtó betegségek egyre növekvõ számában. A hatalmat gyakorló kormány már nem is nagyon rejtegeti azt a szándékát, hogy a magyar lakosság becsapásával elért választási gyõzelmét legönzõbb módon saját anyagi gyarapodására használja föl. Eközben

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

Vol. V, Issue 3.

parlamenti többségét kérkedve és kéjjel mozgósítja kiszolgáltatott népe ellen. Az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak elõre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tûnik a mai dúlásokhoz képest. Ennek a pusztításnak a mértékét nemcsak az egészségügy szétverése adja, hanem a mai kormány minden intézkedése, amelynek nyomán romlik a nemzet többségének életminõsége. A felemelkedés helyett milliók kerülnek a lecsúszás pályájára és sok ezren pedig, inkább az önpusztítást választják. Mit tudunk hazánk megmentésére kiverítékezni magunkból? Csak olyasmit, ami nekünk van. Bátorságot, konok hajthatatlanságot, félresöpörhetetlen érveket. Ehhez azonban kellene egy a Prágai Chartásokra emlékeztetõ értelmiségi csapat, amely Németh László gondolatát követi szigorúan: A szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne... A szellem: rendezõ nyugtalanság, amely nem tud beletörõdni az elszórt tények halmazába, mindig az összefüggéseket keresi. Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi és nem vakítja el a félelem, önzõ érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal. Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem megtesz mindent annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszemûek, akik még e kormányban hisznek, hasonló következtetésre juthassanak, hisz valójában, az õ kezükben van a döntés. Ehhez pedig közgazdászok, tudósok, írók, filmesek, filozófusok, jogászok, tanárok, szociográfusok, tisztességes pénzemberek szükségesek, valamint hitben és képzeletben nagyra nõtt emberek. Ne feledjük: 1848 Március Tizenötödike azért lehetett máig is legnagyobb erõt sugárzó ünnepünk, mert történelmünkben ez volt az elsõ -, de úgy is mondhatnám, hogy az egyetlen olyan esemény, az egyedüli csoda - amelyben népünk elsõsorban a szellem embereire hallgatott. A létrehozandó értelmiségi testületnek úgy kellene majd mûködnie, mint egy morális felsõháznak, amelyben rangot az erkölcs, az értelem, a rokonszenv, a nemzeti érdekek egységes védelme ad. Természetes, hogy a tagjai között épp úgy helyük van a környezõ országokban s a világ bármely táján élõ magyaroknak, mint az itthoniaknak. A természetvédõk mintájára legyenek a politikai élet védelmezõi; amikor pedig ez kezelhetetlenné válik számukra, akkor magát a politikai életet kell megreformálniuk.

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

Az alapító csoporthoz csakis az elért eredmények alapján lehet csatlakozni. Minden esetben nyilvánosan. Tagjaink akár havonta is megszólalhatnak tájékoztatva a hazai és külföldi közvéleményt. Azért gondolkodunk ilyen fegyelmezett és újfajta formák szerint, mert azt tapasztaljuk, hogy az újságokban megjelent komoly tiltakozások is másnapra a szemétkosárba kerülnek. Jelmondatunk szerény, de irányt mutató: Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétõl, mint a kormányzás formájától. Sándor Csoóri

MARCH LETTER Wherever we tread, gravel screeches under our feet. Wherever we look, the sky is rotting away above us, just as the ceilings of abandoned stables. We hunger to define our position in wind and sunshine, but we can not, as language escapes us. We are prisoners and paralytics in this unfortunate little homeland, just as we would like to feel naturally belonging to it. Madness! we could tell ourselves with a deadly inner calm, but then we could not talk - bewildered - even to ourselves. This is what is called a crisis or bankruptcy in certain countries. Bankruptcy - from our toes to the top of our skulls. This is when the hospital beds take off on command, go from one town to the other, from the top of the hills to the mass of unventillated houses and to finish their headless rush in the junkyard. This is the time when the doors of the schools, the little post offices, the rural railroad stops are nailed shut by hammer wielding goblins, so that the marginal souls can learn real fast that they are needless. And this is when the idea occurs to a prime minister named Ferenc Gyurcsány to idly elbow on a lonely table in the Palace of Arts with a microphone and sermonize to the Hungarians on what really happened on March 15, 1948. As far as we know the Youth of March did not force the abolishment of censorship - a revolutionary deed - in the august halls of the parliament of Vienna, or of the national assembly of Pozsony, but on the streets. And Petõfi did not recite his Nemzeti Dal (National Song) in the Upper House as a speech before the business of the day. And the demands of the Twelve Points were not presented to the royalty by the representatives either. No, no, not even the Union with Transylvania. According to the prime minister, even March 15th itself may have been just a figment of our sick delusions! My Friends! Historians, writers, scholars, teachers, moviemakers, philosophers, men of the cloth, inventors, students of Bartók and Kodály, how did we get here? 15

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

V. évfolyam 3. szám

Once we were somebodies, and now we just gawk at events like the lifelike replicas of some ludicrous waxmuseum. For seventeen years we have just grumbled and rebelled but we could not discover in ourselves a defiant and barbaric joy to help our people instead. And by now it is obvious that we accepted all the depravity and mendacity of democracy that is rooted in dictatorship. We should already have recorded in historical volumes that democracy liberated us just as much as the Soviet army did, and ransack and desecrate us just the same. With the exception of the twelve days of 1956, desperation became our tradition! Wherever we appear in the country, everyone is complaining that we have to live our life out in the deadlock of Politics. In the withering existential status of the undecided. The word undecided should rather be replaced by the concept of badly decided or even the sinfully decided. At the moment of the regime change we believed that the apotheosis, the redemption of liberty arrived. But what did arrive was something else! At the first free elections the hanging judges could vote just as much as the relatives of the martyrs shot to death or hanged. Those who committed a massacre on Parliament Square on October 25, 1956, could freely go to the ballot boxes. The legal, judicial reckoning with those who murdered souls by blackmail, who had blood on their hands, also failed to occur. By saving their skins, we excluded the opportunity for the redemption of hundreds of thousands of the misguided, leaving them in their discord, and so they added to and are still adding to the number of the voters for the sinners of yesterday. Thus did all the filth and terror of the dictatorship spill over into the democracy unhindered, a process that strengthened considerably in the past five years. All our crises and schizophrenias derive from this. The majority of the Hungarian intelligentsia know exactly that this original sin, this crisis by now reached every field of life. It creaks in the economic performance of the country, in the budget deficit, in the condition of the public administration and public services, in the decaying international relations, in the communal and individual depravity, in the corruption, generated and tolarated by the government, in the spreading illnesses of the nervous systems. The government in power is not even hiding any more its determination to use its electoral victory, reached trough the duping of the population, for increasing the personal wealth of its members in the most brazen fashion. In the meantime it mobilizes its parliamentary majority against its hapless people with vainglory and 16

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 Vol. V. Issue 3.

pleasure. The barbaric destruction of the health service, the hospital system, reminds today‘s man of the evildoing of the 1919 proletarian dictatorship. If we compare the number of victims under that reign of terror to the number of victims foreseeably resulting from today‘s hard-headed cynical measures, the proletarian dictatorship may even appear like a more benevolent era, compared to this devastation. The measure of this depredation results not only from the destruction of the health service, but from every step of today‘s government that undermines the quality of life for the majority of the nation. Instead of advancement, millions suffer existential backsliding, and hundreds of thousands rather choose self-destruction. What can we sweat out to save our homeland? Only what we already possess. Courage, stubborn determination, irrefutable arguments. But to this we need a team of a hundred/two hundred intellectuals, like the Prague Charta had, who strictly follow the thought of László Németh: The spiritual man is one in whom we find strained the eternal instinct of spirituality... Spirituality is an organizing restlessness, that cannot be reconciled to the piles of scattered facts, but always seeks out the coherences. In Hungary today the most evident truth is that one, who is an intellectual, who is not blinded by fear, selfish interest, or some kind of delusion, must break with this government. In other words, one who regards himself an intellectual, can not identify with this government. Rather he takes every effort so that those who are still naively misled, arrive to the same conclusion. In fact, the decision is in their hand. What is needed is economists, scholars, writers, moviemakers, philosophers, lawyers, sociographers, honest financiers, teachers, and people raised in faith and imagination. Let us not forget, that March 15, 1848 could only become our most powerful holiday to date because in our history this was the first in fact I could say the only event, the singular miracle in which our people listened only to the men of the spirit. This body of intellectuals, to be formed, must operate like a moral upper house, where ranks are based on morality, sensibility, sympathy, and the uniform protection of the national interests. Naturally it shall include Hungarians living in the neighboring countries or anywhere around the world, as those living here at home. Just as the protectors of the environment, they will have to protect the political life, and once that becomes impossible, they will have to reform political life itself. Our guiding priciple is modest but normative: The well-being of a nation depends more on the character of the people than on the mode of the governance.

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

Vol. V, Issue 3.

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

SZENT ERZSÉBET-ÉV - A SZENT ASSZONY SZÜLETÉSÉNEK 800. ÉVFORDULÓJA

Sik Sándor

SZENT ERZSÉBET: NÕI ESZMÉNY

“A mai válság megoldásának útja: visszatalálni Istenhez azon az evangéliumi módon, ahogy Árpád-házi Szent Erzsébet tette. Minden munkánk és pihenésünk, örömünk és bánatunk között keressük Istent, hogy egymásra is rátaláljunk. Így mi is megtapasztaljuk, hogy a szeretet nem magánügy, a szeretet nem tud meglenni jótettek nélkül. Engedjünk az isteni szeretet vonzásának, gyõzzük le kényelmességünket, hogy Szent Erzsébet példájára mi is Európa szíve lehessünk.” A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele

Ferenczes István

SZENT ERZSÉBET A GYÍMESEKBEN Magyar királylány lángol kötényében a kenyér tékozló fényét ontja Árpád honából szakadt otthonából számûzött sorsára hagyva õ lett a fájdalmak adventje Jézus árnyéka járja ostorzúgásban viszi a pártosan szaggatott hol a gõg orgiázik gyalázzák a szüzeket amott a pogány halál „Kívül fehér piros zöld de bévül semmire vár hiába dalol tavaszt magyar hercegnõre hull mocskot kiáltoz reá önmagát kisemmizi istálló hazában él christiana mystica égi körökig repül leprások árvája õ bánatból sóhajokból havazások zsoltára látnak a vakok szólnak a mindenséggé leszel fehér reszketés rázza kápolnavirág vagy te gyolcs mezõkön harmat alamizsna rónaság csillagokból lehullott ködök szállanak alá elsápad ha ránk tekint õsz lesz õ is Istenem

omlik a szûz hóba mint pannoni rózsa jég-Thüringiára anyátalan árva glóriában ázó a legelsõ csángó a tündöklõ bánat a wartburgi várat angyalok karáig magyari hazáig bordalba fulladók és meráni rablók emitt vér a sár a világ s dalra vár” Germánia szentje Walther Vogelweide a daróc himnusza megváltott koldusa pazarlón szétosztja Isten menyasszonya eldobott korona szívbõl az orgona földre tört liliom felépült égi dóm madonnás fájdalom a némák irgalom a semmi fölszakad a májuságakat homályom bársonya gyöngy kláris áfonya kék tengerek árnya magyar király lánya teérted Gyímesen nyírfaágas hitvesem

Feszty Masa (1895 - 1979) Magyarországi Szent Erzsébet

Az elsõ árpádházi szentek hatalmas királyi alakjai után: Szent Erzsébet új világ, új szépség, új mélység. István, Imre, László: országintézõ, nemzetalkotó nagyok, Erzsébetet legszívesebben úgy emlegeti a keresztény világ, mint a kedves Erzsébetet. István, Imre, László: a magyarság nagy célkitûzõi, a magyar lélek nagy útmutatói, - Szent Erzsébetrõl a legenda szerint születésekor megjövendöli az erdélyi varázsló, Klingsor, hogy ,,Vigasztalására lesz a föld minden népének.’’ Szent László a férfiúi eszmény legszebb példája: Erzsébet a nõi eszmény megtestesülése... A férfiúi eszmény az erõbõl indul ki, és az erõ tisztul, finomodik addig, amíg odaadássá, szolgálattá nem szellemül át. A nõi eszmény lényege az odaadás, amelyben úgy kifejlõdik a lélek ereje, hogy végül hõsiességgé nõ... A keleti bölcs arra a kérdésre, hogy mi a legerõsebb a világon, azt felelte: ,,A legerõsebb nem a harcos, nem az oroszlán, nem a vihar, hanem az édesanya.’’ ... Szent Erzsébet elsõsorban az igazi nõiesség: a személyes, a kiskörû szeretet hõse. Ha magunk elé állítjuk a róla fennmaradt rengeteg legenda és történelmi feljegyzés világánál, az elsõ tekintetre egy kedves, szép, fiatal, szerelmes, boldog hitvest látunk magunk elõtt. A hitves eszményét. Már menyasszony korában megkapja az embert bájos, szemérmesen, de tudatosan odaadó, jegyesének, leendõ hitvesének mindent alárendelõ hûsége és kitartása. Hiába akarják megfélemlíteni, senki sem képes lemondásra bírni arról, akit szeret. Házassága a boldog, szép, mindenki számára épülésül, gyönyörqségül, erõforrásul szolgáló családi életnek csodaszép képét tárja elénk. Erzsébet és Lajos, - az ideális lovag, - az õ férje, az õ ,,testvére’’ (mint szólítani szokták egymást), a maguk három gyermekével, boldog családjuk körében: 17

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

V. évfolyam 3. szám

szívmelegítõ jelenség. Milyen megható, kedves vonásokkal mutatja meg hitvese iránti szeretetét, amikor (Erzsébet - ha ösztönét követi: maga az igénytelenség!) ékes ruhákat ölt magára, csak azért, hogy férjének tessék. Amikor az udvari lakomáknál, minden hagyományos szokás ellenére, férje mellé ül, mert nem akar elmozdulni mellõle. Amikor a templomban rajtakapja magát egyszer - a legenda egyik legkedvesebb, legemberibb mozzanata! -, hogy nem a szent cselekményre gondol, hanem férjén felejtette szemét. Amikor következetesen elkíséri mindenhova, ünnepekre, utazásokra, vadászatokon mellette lovagol; ha elválik tõle, gyászruhát ölt mindaddig, amíg viszont nem látja. De leghatalmasabban mutatja az ideális hitves képét az a rettentõ szerencsétlenség, a nagy végsõ válás, amikor férje elindult a kereszteshadjáratba, ahonnan sohasem tért vissza. Sokáig nem meri megmondani Erzsébetnek, hogy letette a kereszteshadra elkötelezõ fogadalmat. Erzsébet úgy találja meg a tarsolyában véletlenül a keresztes-jelvényt; megdöbben, megnémul, majd egyetlen kiáltásban tör ki: ,,Testvérem, ha nincs az Isten akarata ellen, maradj velem!’’ Amikor pedig látja, hogy nem lehet megváltoztatni a fogadalmat, lóra ül és elkíséri az ország határáig. Ott elbúcsúzik tõle, de aztán még egy napig lovagol vele. Ott újból elbúcsúzik, aztán még egy második nap is vele lovagol. Már egészen vele akarna menni, de nem hagyhatja el gyermekeit, kénytelen visszafordulni. Úgy viszik haza, félig holtan. Ettõl kezdve gyász az élete. Végre megjön a még súlyosabb gyászhír, férjének halálhíre. Erzsébet felsikolt: ,,Mindennek vége! Meghalt az egész világ!’’ Nyolc napig nem tér magához a sírástól. Aztán fogadalmat tesz, hogy többé nem megy férjhez; állja is ezt a fogadalmat, akkor is, amikor II. Frigyes császár kéri feleségül... De ez az ideális hitves ép olyan ideális anya is. Férjének halála után egész tevékenysége rászoruló három gyermekéé. Innen kezdve egész élete az üldözések, megpróbáltatások, megalázások szakadatlan sorozata. Kiûzik várából, megfosztják méltóságától, mindenétõl. Mindez nyilvánvalóan azért történt, mert nem hajlandó lemondani sógora javára fiának fejedelmi jogairól. Amikor menekülni látjuk várából, télnek idején, éjnek éjszakáján, kis gyermekeivel, - a legkisebb majdnem csecsemõ még, - nem a szenvedõ anyai szeretet és csodálatos nõiség képét látjuk-e magunk elõtt? - De a hitves és anya mellett felismerhetjük benne a háziasszonyt is. Megható adatokat olvasunk róla, hogy mint iparkodik megállni úrasszonyi helyét, vezetni nagy házát, ott lenni férje mellett, amikor mint a vár asszonyának és tartományi fejedelemnõnek, ott kell lennie. Bizonyos, hogy kedve ellenére, de megtesz mindent, ami telik tõle, csakhogy betöltse az ideális 18

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 Vol. V. Issue 3.

asszony hivatását. De... Erzsébet hitvesi szeretetét, nõi odaadását mindenki számára szóló egyetemes szeretetté tudja tágítani. Mindenekelõtt nagyszabású jótékonysággal. Nemcsak férje, gyermekei, házanépe számára van gondja; mindenkinek jut nála anyagi és erkölcsi segítség, aki rászorul... Már gyermekkorában, II. Endre apai udvarában: a szegények közt, a betegek közt, az éhezõk közt érzi magát legjobban. Fel van jegyezve, hogy amikor tehette, a kis Erzsébet beosont a konyhára és kosárszámra cipelte az ételt a szegényeknek. A magyar legenda ebbe az idõbe, négyéves korába helyezi az ismert rózsacsodát is. Thüringiai fejedelemnõ korában pedig az egész környéknek angyala. Ismeretes a poklos története, kit a legenda szerint férje ágyába fektetett, és drága kincsként õrizzük a rózsacsodát: a szent, kötényében a kenyérbõl vált rózsával, talán legköltõibb példája, de a legendán túl egyszersmind történelmi jellemzõje is annak a nagyszerû jótékonyságnak, mely egész életét betöltötte... Már maga az is, ahogyan adakozik, mutatja, hogy nem pillanatnyi felhevülésrõl, nem a lelkiismeret megnyugtatásáról van itt szó, hanem egy Istenbõl élõ, nagy szeretet tervszerû, kötelességszerû tudatos odáadásáról. Legjobban szereti személyesen keresni fel a szegényeket és házukhoz vinni el adományait, hogy megbizonyosodjék, kinek, mit, hogyan kell adnia. Fontosabbnak tartja az erkölcsi beavatkozást az anyaginál. Egy kedves adatot hoz a legenda erre: Egy lusta öregasszonyt, aki nem akart dolgozni, csak koldulni, saját kezével megvesszõzött. Milyen mai az az adat is, hogy akárhányszor nem adott sem ételt, sem pénzt a szegényeknek, hanem szerszámot a kezükbe, és aratni küldte õket. Munkát, nem alamizsnát, nem megalázó adományt; önérzetet adó munkát, és annak jogos, kijáró jutalmát. Hogy megnõ az értéke, jelentõsége a nagy jótékonyságnak, mikor ilyen mélységes, szociális kötelességérzésbõl származik! Egyszer egy nagy udvari lakomán az a gyanúja támadt, hogy igaztalan elkobzásokból eredt a feltálalt ételek és italok egy része; nem nyúl hozzá semmihez. Ettõl kezdve óvatossá vált az étellel-itallal szemben. Meggondolta, hogy a gazdagok lakomája a szegények keresetébõl kerül ki, ezért, ha csak feltûnés nélkül tehette, csak a legegyszerûbb ételekkel élt. Nagypénteken és egyházi körmeneteken levetette úrnõi ruháját, úgy öltözködött, mint a legszegényebbek és közéjük állt; éreztette, hogy Isten elõtt egyenlõnek érzi magát velük... Megalapítja Wartburg várában az elsõ szegényházat; árvaházakat, kórházakat emel. Az 1229-i éhínség idején intézményesen szervezi meg a szegények táplálását: 900 szegény étkezik asztalánál...

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS Vol. V, Issue 3.

Szent Erzsébet... Már gyermekéveirõl, amikor még Endre király udvarában tartózkodott, feljegyzi a legenda, mint legkedvesebb mulatságát, hogy játék közben is elelszökött kisleánytársaitól, besurrant a templomba, imádni a rejtõzõ Jézust. Ez az áhítat elkíséri haláláig. Nehéz lenne megmondani, hogy mivel telt idejének nagyobb része, hitvesi, családi foglalatosságaival, szegények gondozásával, vagy ájtatossági gyakorlatokkal. Ebbõl a természetfölötti odaadásból fakad az az összehasonlíthatatlan nõiesség, az a földöntúli szépség, amely messze sugárzik róla. Megkapó képet nyújt errõl a legenda. Követség érkezett Wartburg várába a magyar királytól. Erzsébet zavarba jött, mert éppen akkor minden díszes ruháját elajándékozta a szegényeknek..., kénytelen hétköznapi ruhájában megjelenni. És íme, amint belép a terembe, csodálat fog el mindenkit: szebb mindenkinél, földöntúli fényben ragyog az arca, alig tudnak ránézni. Ez az a szépség, amelyhez talán nem is kell csoda, nem is külön isteni beavatkozás: ez annak a szépségnek a visszasugárzása, amelyet szívében rejt és amely azért állandóan leragyog róla, mint a Sínai hegyrõl leszálló Mózes arcáról az Isten látásának visszfénye. Az Isteni szeretetbõl meríti lelkének állandó szenvedések közt is fénylõ édes derûjét. Hogy mennyire szereti a lelki derût, kedves mondások is elárulják, melyeket olvasunk tõle. Például az olyan emberekrõl, akiknél a jámborság a savanyúságban nyilvánul meg, azt mondja egyszer, hogy ,,olyanok ezek az emberek, hogy még az Úristen is megijedne a képüktõl!’’ E mögött a derû mögött persze az erõnek, az önfegyelemnek, a keresztény aszkézisnek biztos fegyverei õrködnek. Õ, aki férje jelenlétében ragyogó ruhákban jár és sugárzik az örömtõl: amikor férje nincs otthon, kenyéren és vizen él, puszta földön hál, ostorozza magát. Állandóan és következetesen él az aszkézisnek, mégpedig egy kemény, szinte kegyetlen - a mi puhább természetünkhöz szabott érzésünk szerint egyenesen túlzottnak tetszõ - aszkézisnek elszánt eszközeivel, és hõsies engedelmességgel veti magát alá azoknak a súlyos, sokszor gyötrelmes próbáknak, melyeket szigorú, keménykezû lelkiatyja, Marburgi Konrád szab rá. Hogy ez az isteni szeretet milyen mélyen lakott lelkében, mennyire ez volt igazi erõ forrása, a legnagyobb csapás idején mutatkozott meg. Amikor egész családja ellene esküszik, mikor kiûzik várából a téli éjszakába, mikor a tartomány fejedelemnõje gyermekeivel menekülni kénytelen férje várából, országa székvárosában senki sem meri befogadni, hiába kopogtat a házak kapuján, a megfélemlített polgárok nem mernek szembeszállni a hatalmas õrgrófi-családdal. Erzsébet végre egy korcsmának disznóóljában kénytelen meghúzni

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

magát éjszakára. Másnap boldogságtól sugározva megy el a ferences atyákhoz és megkéri õket, hogy Te-Deumot mondjanak nevében, amiért az Isten így meglátogatta. Ime, a gyõzelmes erõ, férfiúinál erõsebb erõ, amely ennek a gyenge nõnek a lelkébõl sugárzik! Sugárzik hitvesére, családjára, környezetére, sugárzik szegényekre, betegekre, árvákra, szétsugárzik az egész keresztény emberiségre, felsugárzik a legmagasabb régiókig: - végül már nem egy család, nem egy tartomány, hanem az egész világ számára melegítõ fényesség lesz, hegyen épült város, ,,világ világossága.’’ ... Mikor meghal, fiatalon, huszonnégyéves korában: káprázatos gyorsan, már hét év mulva szentté avatják. És II. Frigyes, akitõl nem fogadta el a koronát életében, most odateszi azt a koporsójára. Ime a világ hódolata a nõi eszmény elõtt, a tiszta, igaz nõiség elõtt, amely a kicsibõl nõ naggyá, családból világít ki az egész világra, a szeretetet emeli világhódító erõvé...Van szépség, amely mulandó: Erzsébet szépsége örökkévaló. Van szépség, amely hideg és meddõ: Erzsébet szépsége melegít, termékenyít, boldogít. Van szépség, amely nem mindenkinek adatott: a külsõ szépség. Erzsébet szépségét mindenki megnyerheti, aki igazán akarja és Isten kegyelmét hívja segítségül. A belsõ szépség ez, a lélek szépsége. Van egy szépség - és ez az igazi, - amely legmagasabb fokon egy a jósággal. A szeretet szépsége, amelynek legnagyszerûbb szimbóluma a rózsa-csoda: a rózsa, amelyet kenyérbõl változtatott rózsává a szeretet. A kenyér a jóság képe, a rózsa a szépségé. Kenyérbõl rózsa: jóságból szépség, diadalmas szépség, - ez az örök nõi eszmény, amely ,,magasba von.’’

Petry Béla grafikája

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

V. évfolyam 3. szám

Vol. V. Issue 3.

ST. ELIZABETH OF HUNGARY

It is related by Dietrich of Apolda in his life of this saint that on an evening in the summer of the year 1207 the minnesinger Klingsohr from Transylvania announced to the Landgrave Herman of Thuringia that that night a daughter had been born to the king of Hungary, who should be exalted in holiness and become the wife of Herman’s son; and that in fact at that time the child Elizabeth was born, in Pressburg (Bratislava) or SarosPatak, to Andrew II of Hungary and his wife, Gertrude of Andechs-Meran. Such an alliance as that “foretold” by Klingsohr had substantial political advantages to recommend it, and the baby Elizabeth was promised to Herman’s eldest son. At about four years of age she was brought to the Thuringian court at the castle of the Wartburg, near Eisenach, there to be brought up with her future husband. As she grew up she underwent much unkindness from some members of the court, who did not appreciate her goodness, but on the other hand the young man Louis (Ludwig) became more and more enamoured of her... In 1221, Louis being now twenty-one and landgrave in his father’s place, and Elizabeth fourteen, their marriage was solemnized, in spite of attempts to persuade him to send her back to Hungary as an unsuitable bride; he declared he would rather cast away a mountain of gold than give her up... Their wedded life lasted only six years and has been called by an English writer “an idyll of enthralling fondness, of mystic ardour, of almost childish happiness, the like of which I do not remember in all I have read of romance or of human experience”. They had three children, Herman, who was born in 1222 and died when he was nineteen, Sophia, who became duchess of Brabant, and Bd Gertrude of Aldenburg. Louis, unlike some husbands of saints, put no obstacles in the way of his wife’s charity, her simple and mortified life, and her long prayers. “My lady”, says one of her ladies-in-waiting, “would get up at night to pray, and my lord would implore her to spare herself and come back to rest, all the while holding her hand in his for fear she should come to some harm... Elizabeth’s material benefactions were so great that they sometimes provoked adverse criticism. In 1225 that part of Germany was severely visited by a famine and she exhausted her own treasury and distributed her whole store of corn amongst those who felt the calamity heaviest. The landgrave was then away, and at his return the officers of his household complained to him of her profusion to the poor. But Louis, without examining into the matter, 20

- MAY - JUNE, 2007

asked if she had alienated any of his dominions. They answered, “No”. “As for her charities”, said he, “they will bring upon us the divine blessings. We shall not want so long as we let her relieve the poor as she does.” The castle of the Wartburg was built on a steep rock, which the infirm and weak were not able to climb (the path was called “the kneesmasher”). St Elizabeth therefore built a hospital at the foot of the rock for their reception, where she often fed them with her own hands, made their beds, and attended them even in the heat of summer when the place seemed insupportable. Helpless children, especially orphans, were provided for at her expense. She was the foundress of another hospital in which twenty-eight persons were constantly relieved, and she fed nine hundred daily at her gate, besides numbers in different parts of the dominions, so that the revenue in her hands was truly the patrimony of the distressed... Everyone is familiar with the beautiful incident in the life of St Elizabeth of Hungary when, in the very bed she shared with her husband, she laid a miserable leper... The indignant landgrave rushed into the room and dragged off the bedclothes. “But”, in the noble words of the historian, “at that instant Almighty God opened the eyes of his soul, and instead of a leper he saw the figure of Christ crucified stretched upon the bed.” This admirable account by Dietrich of Apolda was considered too simple by later biographers, who consequently transformed the sublime vision of faith into a material apparition. Tunc aperuit Deus interiores principis oculos, wrote the historian. On the spot where the leper had slept, say the modern hagiographers, “there lay a bleeding crucifix with out-stretched arms” (The Legends of the Saints, p. 90). ... She lived with great austerity and worked continually, in her hospice, in the homes of the poor, fishing in the streams to earn a little more money to help sufferers; even when she was sick herself she would try to spin or card wool... At midnight before the day of her death she stirred from her quietness and said, “It is near the hour when the Lord was born and lay in the manger and by His all-mighty power made a new star. He came to redeem the world, and He will redeem me.” And at cock-crow, “It is now the time when He rose from the grave and broke the doors of hell, and he will release me.” St Elizabeth died in the evening of November 17, 1231, being then not yet twenty-four years old... Butler’s Lives of the Saints, Complete Edition, Edited, Revised and Supplemented by Herbert Thurston, S.J. and Donald Attwater, Christian Classics, 1995 1

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

Vol. V, Issue 3.

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

FFROM DR. EVA MARIA BARKI’S

PROCLAMATIONS

DR. EVA MARIA BARKI MAGYAR POLITIKUSOKHOZ INTÉZETT FELHÍVÁSA Dr. Eva Maria Barki nemzetközi ügyvéd, a Nemzetközi Erdély Bizottság elnöke: “Az autonómiát nem adják, azt ki kell harcolni. Jó lenne, ha a magyarság nem késné le a második, Európában épp most érlelõdõ önrendelkezési hullámot, mikor is Koszovó, Írország, Skócia, Montenegró követeli önállóságát. Egy nép, ha nagyon akar valamit, eléri! Ha több tízezer ember következetesen követeli az önrendelkezést, az önállóságot, a csatlakozást vagy az autonómiát - nem egyszer, nem is kétszer, hanem mondjuk, havonta vagy hetente -, akkor az sikerülni fog.”

Some 30 years ago, on 1 August 1975, with the signing of the Helsinki Final Act, a process was started which led to a breakthrough in the area of human rights and fundamental freedoms in Europe and forged the signatory countries together in a community of values. Some 15 years ago (Copenhagen, 1990), the OSCE was the first to react to the minority problem and to draft standards in the field of minority protection. The development trends of the past 15 years have shown that, being an indispensable and essential part (ius cogens) of international law, the peoples’ right to selfdetermination has a growing significance. We hereby appeal to the OSCE’s organization and member states to react to the challenge as a “community of responsibility” and take the first steps for the protection of Hungarian people living in the Carpathian basin who are in need of this in the interest of preserving their historical, national and cultural identity. The mechanisms that are to support the assertion of the notion of “the right of peoples to self-determination”, which is defined in Article 1. of International Covenant of Civil and Political Rights and in the International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights, would also be helpful throughout the world in preventing conflicts. Therefore, for the Hungarian people living beyond the border, who have been separated from the mother country for 85 years by a state border whose dividing role cannot be eliminated even within the framework of the European Union, we the signatories of this letter demand: Freedom and the right to self-determination and human dignity on the basis of democracy, rule of law and equality of peoples and nations. Vienna, 4. june 2005

A szerb miniszterelnök Vojiszlav Kostunica az ENSZ Biztonsági Tanács küldöttsége elött jogosan vetette fel azt a kérdést, amivel a magyar politikának már 1990 óta foglalkoznia kellett volna. Az utolsó 17 év tapasztalatai az önrendelkezési jog területén és most a koszovói példa fájdalmasan mutatják a mindenkori magyar kormány mulasztását. Remélem, hogy az illetékes magyar politikusok végre a kármentési politika és a kisebbségi jogok nem kielégítö követelése után, egy konstruktív politikára térnek át, mert a magyarság súlyos problémáit nem a szomszédos vagy más kormány tetszése szerint szabad kezelni, hanem a magyarság jogos érdekeit és követeléseit szem elött tartva, a nemzetközi jog alapján meg kell oldani. Ha nem elöbb, akkor most a koszovói példa mutatja, hogy az önrendelkezési jog, amely számtalan ENSZ határozatban és más nemzetközi okmányokban mint alapvetö jog szerepel, és amely az ENSZ két emberi jogi Nemzetközi Egyezményokmány óta kodifikált, írásos normává vált, nem csak üres elv, hanem elérhetö cél. Az önrendelkezés minden népnek jár. A magyarság a Kárpát-medencében is nép, és nem kisebbség – söt államalkotó nép ezeréves közös történelemmel és kulturával. Egy számszerüleg kisebbségbe került nép sem veszítheti el a jogi kvalifikációt mint nép. Tehát a magyarságnak is jár az önrendelkezéshez való jog, mint a déltiroli népnek, vagy az észt, litván, lett, horvát, szlovén, szlovák, koszovóalbán - sorolhatnám tovább - népnek. Csak kérni és követelni kell. A magyar politikában radikális irányváltozásra van szükség. A magyarok is megérdemlik, hogy a saját hazájukban méltó körülmények között, szabadságban és jogbiztonságban éljenek. Ez nem csak magyar, hanem európai ügy is. 1 Bécs, 2007 április 28. Forrás: erdély.ma 21

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

V. évfolyam 3. szám

VENDÉGÜNK LESZ KILYÉN ILKA A mûvésznõt saját vallomásával mutatjuk be, amelyet a fényképekkel együtt a honlapjáról vettünk át. “Színésznõ vagyok a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál.

Amikor megszülettem, a naptár már november 6át mutatott, és mégis meleg volt. Szüreteltek az erdélyi Mezõségen. Gyönyörû gyermekkorom volt. Anyám szavaival és szebbnél szebb dalokkal borított be. Apám jó könyveket és szép verseket adott a kezembe. Szeretek énekelni még házi munka közben is. A híres neves-nevezetes Bolyai Farkas Líceumban érettségiztem Marosvásárhelyen. Hálával gondolok tanáraimra. Lázongó természetem elnézõ megértéssel fogadták s így abban az idõben sok bajom nem akadt a kommunista párt-diktatúra cerberusaival. (Nem úgy késõbb.) A Szentgyörgyi István Színmûvészeti Akadémián tanáraim Tompa Miklós, Erdõs Irma, Éghy Ghyssa, Tarr László, Kovács Levente, Szabó Csaba voltak. Köszönet nekik.

Vol. V. Issue 3.

A Temesvári Állami Magyar Színház tagja egy kis kitérõvel lettem. Abban az esztendõben, amikor végeztem a fõiskolát, Bukarestben kitalálták a “zárt város” fogalmát, ahova frissen végzett nem kerülhetett. Az összes erdélyi város, ahol magyar színház is mûködött, “zárt várossá” vált s így önkényesen és erõszakosan a tordai román nyelvû munkás-színházhoz kerültem, bár a fõiskolát magyar nyelven végeztem és magyarul játszó színésznõ szerettem volna lenni. Hat hónap fenyegetõzés, utánajárás, a bukaresti minisztérium és más hivatalokban való kilincselgetés után sikerült Temesvárra kerülnöm. Négy csodás évadot töltöttem ott. Sokat játszottam, sokat tanultam, nagyszerû kollegáim voltak.

Férjhez mentem és Marosvásárhelyre kerültem. Férjem Ion Riciu színmûvész. Gyermekeink Dániel és Krisztina. A színházi munkám mellett mint a versek szerelmese, egyéni mûsorokat is készítek és számtalan közéleti szerepet vállalok. 1998-ban az EMKE Kemény János díjjal és 2006-ban A Magyar Mûvészetért Kuratóriuma Bartók Béla Emlékdíjjal tüntetett ki. Szép volt és izgalmas kipróbálni az erõim idegenben, de Marosvásárhelyhez köt az elsõ iskolai nap, a sikeres felvételim emléke, az elsõ siker, az elsõ csók, az elsõ szerelem, itt születtek a gyermekeim és most már halottaim is itt nyugszanak.

Itt vagyok itthon.”

- MAY - JUNE, 2007

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS Vol. V, Issue 3.

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

GRÓF APPONYI ALBERT BESZÉDE A TRIANONI BÉKEKONFERENCIÁN 1920. JANUÁR 16-ÁN (Részletek) Magyarország legnagyobb szónoka, nagy államférfiú, nagy jellem és nagy szív, tiszteletreméltó alakja a külföld hódolatát is kivívta, mikor mint hazájának képviselõje, a szellemi fensõség erejével ismételten síkraszállott Magyarország igazságáért. Nagyhatású beszédében, amelyet felváltva franciául, angolul és olasz nyelven tartott, ötnegyed órán át fejtette ki rendkívül nagy ékesszólással a magyarság álláspontját a békeföltételekkel szemben.

Engedjék még egyszer megköszönnöm, hogy alkalmat adtak álláspontunk kifejtésére. Tulajdonképpen szóbeli tárgyalást kívántam, mert nézetem szerint ez az egyedüli eszköz, amely bennünket a megértéshez és az elõttünk fekvõ szövevényes kérdések helyes megismeréséhez vezethet. A Legfelsõbb Tanács azonban akaratát más irányban már megállapította, így meg kell ez elõtt hajolnom. Elfogadom tehát az elém állított helyzetet, és hogy idejüket túlságosan igénybe ne vegyem, egyenesen a tárgyra térek. A mi szemünkben a tegnapot a mai naptól a békefeltételek hivatalos megismerése választja el. Érzem a felelõsség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részérõl a békefeltételeket illetõleg az elsõ szót ejtettem. Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása, vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék. Szerencsére még nem tartunk ott. Önök felszólítottak bennünket, hogy tegyünk meg észrevételeinket... A legjobb akarattal iparkodunk keresni oly álláspontot, amely a kölcsönös megértést lehetõvé teszi. És, Uraim, ezt az álláspontot már megtaláltuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly

fennen hirdettek, továbbá a béke közös nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója biztosítékainak keresése. Ezen elvek és érdekek szempontjából vizsgáljuk meg a nekünk felajánlott béke feltételeit. Nem titkolhatjuk el mindenekelõtt megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett... Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad és népességének majdnem hétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlõdés majdnem összes feltétele megvonassék. Mert az ország e szerencsétlen középsõ része, elszakítva határaitól, meg lenne fosztva szén, érc és sóbányáinak legnagyobb részétõl, épületfájától, olajától, földgázforrásaitól, alpesi legelõitõl, amelyek marhaállományát táplálták; ez a szerencsétlen középsõ rész, mint mondottam, meg lenne fosztva a gazdasági fejlõdés minden forrásától és eszközétõl ugyanakkor, amikor azt kívánják tõle, hogy többet termeljen. Ily nehéz és különös helyzet elõtt állva kérdezzük, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben? Talán az ítélkezés ténye lenne ez? Önök, Uraim, akiket a gyõzelem bírói székhez juttatott, kimondták egykori ellenségeik, a Központi Hatalmak bûnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelõsökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bûnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztetõ feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen õ az, aki összes nemzetek közül a legbûnösebb. Uraim! A nélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet felett, amely abban a pillanatban, amidõn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire, és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyek Nem hiszem továbbá, hogy ítélettel állunk szemben, mert hiszen az ítélet oly eljárást tételez fel, amelyben a felek egyforma körülmények között hallgattatnak meg és egyformán tudják érveiket érvényre juttatni. Magyarországot azonban mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak. Vagy talán a nemzetközi igazságosság elvének oly alkalmazásáról van szó, amelynek célja a többnyelvû 23

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

V. évfolyam 3. szám

államalakulatok helyett (amelyek közé Magyarország is tartozik) oly új alakulatokat létrehozni, amelyek igazságosan oldják meg a területi kérdést a különbözõ nemzetiségek között, és amelyek hatásosabban biztosítják azok szabadságát? Ha a tényeket tekintem, úgy kénytelen vagyok kételkedni, hogy ez a törekvés eredményezte a kérdés ily módon való megoldását. Mindenekelõtt, a Magyarországtól elszakítandó 11 millió léleknek 35%-a magyar, amely három és fél milliót jelent akkor is, ha a mi érdekeinkre legkedvezõtlenebb számítást vesszük alapul. Elszakítanak még a békefeltételek körülbelül egy és egynegyed-millió németet, ami a magyarság százalékszámával együtt az egésznek 45%-át jelenti. Ezekre nézve a nemzetiségi elv ilyen alkalmazása nem elõnyt, hanem szenvedések sorát jelentené. Feltesszük tehát - amitõl távol állok -, hogy a nemzetiségi elv alkalmazása a fennmaradó 55%ra nézve nem vonatkozhat, vagy ha vonatkozik, úgy fordított értelemben. Nézetem szerint pedig, ha elvekrõl van szó, úgy azokat egyenlõ módon kell alkalmazni mindazokra, akiket a szerzõdés rendelkezései érintenek. Menjünk azonban tovább és tekintsük a Magyarország romjain megnövekedett államokat. Megállapíthatjuk, hogy nemzetiségi szempontból ezek is éppen úgy, vagy talán még jobban részekre lesznek darabolva, mint Magyarország. Nem célom Önöket, Uraim, kifárasztani azoknak az adatoknak felsorolásával, amelyeket az e kérdésben benyújtandó okmányaink különben is tartalmazni fognak. Addig is azonban, amíg ezeket megismerhetik, kérem Önöket, fogadják el állításaimat, hogy követhessék következtetéseimet, amelyeket levezetni bátor leszek. Nem látom be, hogy nemzetiségi elv, a nemzeti egység elve nyerne ez által a feldarabolás által. Egyetlen következménye volna ennek, amelyet bátor leszek megemlíteni, anélkül, hogy bárkivel szemben is támadó szándékom lenne. Csak egyszerûen megállapítani kívánom azt a tényt, hogy e következmény a nemzeti hegemóniának átruházása volna oly népekre, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állnak. (Hogy ennek megvalósulása az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából mennyire káros lenne, azt a fegyverszünet óta tartó megszállás is bizonyítja, a kulturális értékeknek egész sora omlott máris össze: megszûnt két egyetem, nagy területeken elnémult a népoktatás.)... Talán akkor oly szándékkal állunk szemben, amely a népek szabadságának eszméjét követi? Úgy látszik, hogy ennek a szándéknak kiinduló pontja az a feltevés, amely szerint Magyarország idegen nyelvû lakosai szívesebben tartoznának oly államhoz, amelyben 24

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 Vol. V. Issue 3.

az államfenntartó elemet fajrokonaik alkotják, mint Magyarországhoz, hol a magyar hegemónia érvényesül. Ez azonban csak feltevés; és ha a feltevések útjára léptünk, úgy bátor vagyok megjegyezni, hogy e feltevés fordított értelemben alkalmazható arra a 45% magyarra és németre, akik most egy új államhoz csatoltatnak és kikrõl feltehetõ, hogy szívesebben maradnának a magyar állam polgárai. Ez az okoskodás nem jelentene mást, mint hogy az elõnyöket a másik oldalra helyezzük. De miért induljunk ki sejtésekbõl, és miért helyezkedjünk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll az eszköz, egyszerû, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás... Sorra vettem, Uraim, az elveket, amelyeket a békefeltételek megállapításánál számbajöhetnek, és megállapíthatom, hogy nem tudtam a nemzetközi igazságosság, a nemzetiségi és a népek szabadsága elvének oly alkalmazását megtalálni, amely a nekünk felajánlott béke indító okait kellõleg megvilágította volna. Talán a fejtegetéseim bevezetésében már említett érdekek, a béke nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója sugallták õket? Uraim!... Ez a terület, amely Magyarországot alkotja, és amely jogilag ma is Magyarország, századokon át rendkívül fontos szerepet játszott Európában, különösen Közép-Európában a béke és a biztonság fenntartása tekintetében. A magyar honfoglalást és a magyaroknak a keresztény hitre való áttérését megelõzõ évszázadokban hiányzott itt a nyugalom és a biztonság. Közép-Európa legkülönbözõbb barbár népek támadásainak volt kitéve. A biztonság csak attól a pillanattól állt fenn, amikor a magyar védõvonal kialakult. Az állandóság és a béke általános szempontjaiból rendkívül fontos, hogy a zavarok kelet-európai fõfészke ne nyerjen tért, és ne terjeszkedjék ki Európa szívéig. A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy államot tartva fenn, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a Keletrõl fenyegetõ közvetlen veszedelmek elõl. Ezt a hivatást tíz századon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége tette alkalmassá. Idézem a nagy francia geográfusnak, Reclus Elisének szavait, melyek szerint ez az ország oly tökéletes földrajzi egység, amely Európában egyedül áll. Folyói és völgyei rendszere, amelyek a határokról kiindulva a középpont felé törekszenek, oly egységet alkotnak, amely csak egységes hatalom által kormányozható. Részeinek gazdasági függése szintén a legteljesebb, miután a közép hatalmas gazdasági üzemet

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS Vol. V, Issue 3.

alkot, a szélek tartalmazzák pedig mindazt az anyagot, amire a gazdasági fejlõdés szempontjából szükség van. Magyarország az organikus egység minden feltételével rendelkezik, egyet kivéve, és ez a nemzeti egység. De azok az államok, amelyeket a békeszerzõdés értelmében Magyarország romjain építenének fel, szintén nem rendelkeznének a nemzeti egységgel. Az anyanyelv egysége hiányzott Magyarországon az egység feltételei közül, és hozzáteszem, hogy az alakítandó új államok átvágnák a földrajz természetes határait, megakadályoznák a hasznos belsõ vándorlást, amely a munkást kedvezõbb munkaalkalmak felé irányítja; megszakítanák a tradíció fonalait, amelyek a századokon át együtt élõket közös mentalitásban egyesítették, akik ugyanazon eseményeket, ugyanazt a dicsõséget, fejlõdést és ugyanazokat a szenvedéseket élték át... ... Ismerjük tartozásunkat a gyõzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erõszak lenne egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erõszak lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, mely összeomlóban van, mielõtt az építés befejezõdött volna? Európa jövõje igen szomorú lesz ebben az esetben... Ismétlem, nem hisszük, hogy ez volna a gyõzelmes nagy nemzetek mentalitása... Bízva az eszmék erejében, a bennünket környezõ minden nehézség, minden rosszakarat és minden akadály dacára, amelyeket utunkon felhalmozni iparkodnak, bizalommal lépünk arra az útra, amely végül megnyílt elõttünk, hogy részt vehessünk a béke munkájában; és tesszük ezt a legteljesebb jóhiszemûséggel. Bízunk azoknak az eszméknek az õszinteségében, amelyeket Önök kijelentettek... bízunk az erkölcsi tényezõk erejében, amelyekkel ügyünket azonosítjuk, és kívánom Önöknek, Uraim, Hogy a gyõztes fegyverek dicsõségét szárnyalja túl a béke megteremtésének dicsõsége, amellyel Önök az egész emberiséget megajándékozzák.

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

COUNT ABLERT APPONYI’S SPEECH IN TRIANON ...When Clemenceau gave Count Albert Apponyi permission to speak and when Apponyi stood up, Clemenceau asked him to remain seated. Apponyi did not sit down, noting that he prefers to speak standing up, for that is what he is used to. He began his speech by saying that “he would have preferred to have a debate, but, as the Supreme Council had already made a decision, he can do nothing but bow to that, accepting the situation as it was, and proceed toward his goal. He did not hesitate to say that he cannot accept the draft peace treaty without making significant alternations.

The negotiations on June 4, 1920. In the middle of the picture, Albert Apponyi

He was aware of what it meant to refuse signing it, and what serious dangers and problems would result. But after all, if he could chose between unconditional acceptance and refusal of the peace treaty, than the country would face only one question: should it rather commit suicide than be murdered? “Fortunately, the situation is so not bad. You called upon us to disclose our comments, which meant that you had not made a final decision, that the documents that we now present to you would be carefully examined and conscientiously weighed in the manner demanded by these grave problems. In this case we hope to convince you. We hope that all the more because we do not intend to boast of our emotions or to take the side of our own interests either in speaking with you today, or in the documents we ask you to weigh. We are in search of a common ground where we can meet, and 90 this ground offers itself. It is the fundamental principle of international justice and the liberty of peoples — principles that the Allies have loudly proclaimed — and the great interests related to permanent peace and the reconstruction of Europe. 25

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007

V. évfolyam 3. szám

Vol. V. Issue 3.

At this point, Clemenceau stopped the orator and noted that everything would be translated into English. Apponyi said that he himself would like to translate his own words, and if they permit him to do so, he shall at the end of his speech. Clemenceau answered that the Supreme Council would certainly allow Apponyi to do the translation, but he suggests that he do it section by section in order to keep the attention of the audience. Apponyi then repeated his words in English with an amazing ease and fluency. During his one-hour speech, he stopped from time to time to translate into English what he had said in French. He explained that the conditions would punish Hungary by partitioning its entire territory and population, and they would deprive the remaining territory of every possibility of economic flourishing. This is the total and deliberate destruction of a nation. How can those great principles and universal interests that must direct the decision of the Allies stand in face of these results. He then asked especially Japan and the United States for help in the repatriation of the Hungarian prisoners of war who were still in Siberia. Pintér László

TRIANON Ott láttam az éjjel Sûrû felhõ képét; Villámok dárdái Szórták szét a békét. Levágott keleten, Északon és délen; Szegény Magyarország Széthullott egészen. Azt mondták a nagyok, Béke ebbõl leszen; Nemzetiségeké A jövõ s a jelen. Azt mondták, végtére Igazságot tesznek; Utódállamoknak Odadobtak minket. Mint hiénák, marták Õk le hazánk testét; Ezeréves lényünk Felfalta a vendég. 26

Kincseinket vitték, Mintha övék lenne; Öt millió magyar Esett kezeikbe. Ilyen szennyes döntés Történt sok-sok éve; A nagyhatalmakat Isten verje érte. Keszthely, 2000 Pintér László Nanaimoban (BC) élõ kanadai magyar költõ

Juhász Gyula

TRIANON Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erõ szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes mûveken föltündökölt, S egész világra árasztott derût. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsõket és sírokat nekünk, Magyar bölcsõket, magyar sírokat, Dicsõség és gyász örök fészkeit. Mert ki feledné, hogy Verecke útján Jött e hazába a honfoglaló nép, És ki feledné, hogy erdélyi síkon Tûnt a dicsúség nem múló egébe Az ifjú és szabad Petõfi Sándor! Õ egymaga a diadalmas élet, Út és igazság csillaga nekünk, Ha õt fogod követni gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar, A pokol kapuin is gyõzni fogsz, S a földön föltalálod már a mennyet! S tudnád feledni a szelíd Szalontát, Hol Arany Jánost ringatá a dajka?

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS Vol. V, Issue 3.

Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcsõ, Bírnád feledni Kassa szent halottját? S lehet feledni az aradi õskert Tizenhárom magasztos álmodóját, Kik mind, mind várnak egy föltámadásra? Trianon gyászos napján, magyarok, Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, Rossz csillagok alatt virrasztva járók, Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan S õszintén, s a nagy, nagy sír fölött Ma fogjatok kezet, s esküdjetek Némán, csupán a szív veréseivel S a jövendõ hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra. Nem kell beszélni róla sohasem? De mindig, mindig gondoljunk reá!

Noéh Anna: Elizabee és Davidee, 1968

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

A KILYÉNFALVI KÖNYVTÁR ÚJRAALAPÍTÁSA Ez itt az õsi balladák világa, Mesél az erdõ, súg a szûzi csend: A székely sors nagy barna szárnyú sasként Hegyek felett s szívekben kereng. Megejt a rét, az illatos kaszáló Ezer virágból szûrt édes szaga, S a naplemente hosszú hamvas árnyán Mintha lidércek fátyla hullámzana. Egy régi dal nõ új szimfóniává, Mesék foszlánya száz húron zenél: Erdély dalol felkavart szívemben, A balladás, vén, örök titkú Erdély. (Dutka Ákos) A székelyföldi Hargita megyében, a Gyergyóimedencében, a két várost, Gyergyószentmiklóst és Székelyudvarhelyt összekötõ országút mentén, Újfalu és Tekerõpatak között terül el egy kicsiny település: Kilyénfalva. Alig kétszázhatvan háza közül ma néhány üresen néz szembe az idõvel. A falu lélekszámát a szocializmus ésszerûtlen gazdaságpolitikája, a lélekölõ kommunista ideológia és a fiatalok elvándorlása jóval ezer alá apasztotta. De az itt élõk ragaszkodnak hagyományaikhoz, nemzetiségükhöz, vallásukhoz. A faluban a század elején mûködött népkönyvtár azonkívül iskolai könyvtár is volt a felekezeti iskolában. A könyvtárban a magyar irodalom klasszikusai mellett a világirodalom jelentõsebb alkotásait is megtalálták. A II. világháború alatt azonban a könyvtár állománya szétszóródott. Az 1948-as oktatási törvény államosította Romániában az egyházi iskolákat. Kilyénfalván erre 1948. július 27-én került sor, s ezzel megszûnt a több mint 200 éven át megszakítás nélkül mûködõ római katolikus egyházi iskola. Az I-IV. osztályos kisdiákokat oktató intézmény 2006-ban került vissza az egyház jogos tulajdonába. Az iskolaépületet Kolumbán Imre polgármester és Szilágyi Lõrinc plébános a helyi tanács és az egyházközség anyagi támogatásával felújíttatta. A régi-új iskola újra nyíltan hordozhatja nagy múltja szellemiségét, azt a világlátást és gondolkodásmódot, amelyet a falu szülötte, dr. Jakab Antal gyulafehérvári püspök képviselt. Az iskola falai közül már csak az a Falusi Könyvtár hiányzik, amely kultúránk õrzésében az itt élõk segítségére sietne, s amely Jakab Antal nevét viselve a hitvalló püspöknek itt, a szeretett szülõfaluban is méltó emléket állíthatna. 27

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007

V. évfolyam 3. szám

Vol. V. Issue 3.

FIATAL TOLLFORGATÓK - NEW GENERATION Csaba Andras Magyari (Chicago, IL, USA)

LIFE

A kilyénfalvi plébánia kapujában

Kilyénfalva a szomszédos Tekerõpatak és Újfalu településekkel egybeépült, s közigazgatási szempontból Újfaluhoz tartozik. Karbantartott, mûködõ könyvtár jelenleg a három falu egyikében sincs, a tervezett kilyénfalvi könyvtár tehát szélesebb közönségrétegnek áll majd a rendelkezésére. Kérjük, hogy könyvek adományozásával legyen segítségünkre a kilyénfalvi Falusi Könyvtár újraalapításában. Felajánlását köszönjük: Varga Gabriella újságíró 1165 Budapest, Újszász u. 45/B. „i” ép. 107. Magyarország, Tel.: 00 36 30 210 76 29 Szilágyi Lõrinc plébános 37306 Chileni, Str. Principala Nr. 81. Hargita megye, Románia, Tel.: 00 40 744 278 267

Life is nice. Life is unpredictable, like throwing a dice. Our planet is our true paradise. Life is confusing and full of mysteries, like one believing to die for God and one to kill for God. I’m thinking, “What’s the odds” that countries will stop fighting for territories, and God. So many believes he or she is right, that they continue to fight, day or night, I’ll be still thinking about life, like the sun forever burning light. I’m young, I’ve only had my birthday twenty times. But I know that I can’t change the world by writing Magyari Csaba András

ÉLET Az élet szép. Az élet kiszámíthatatlan, Akár a sorshúzás. A föld a mi édenünk, de minden oly felemás. Az élet bonyolult, sok az érthetetlen titok: Istenért meghalok és Istenért gyilkolok. Szûnnének meg a harcok Mások-lakta földért vagy éppen Istenért! De omlik a vér Nappal és éjjel, éjjel és nappal. S én írok az életre gondolva, Mintha a nap örökké egyformán ragyogna. Fiatal vagyok, még alig húsz éves, Írok, bár tudom, örök békét hozni versem se képes.

KALEIDOSCOPE PUBLISHING KÖNYVÉT KIADJUK!

Húsvéti határkerülõk Kilyénfalván

Magyarul, angolul vagy két nyelven Kéziratának teljes fordítását vállaljuk Regisztráljuk az ISBN és CIP számokat Elérhetõség: 416-491-4631 E-mail: georgetelch@sympatico.ca

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

Vol. V, Issue 3.

V. évfolyam 3. szám

RÚZSA MAGDI HELSINKIBEN A kishegyesi (Vajdaság) magyar énekesnõ 9. helyezést ért el az 52. Eurovíziós Dalfesztiválon, és õ vehette át a verseny legjobb dalszerzõjének kijáró díjat.

MAGDI RÚZSA’S INTERNATIONAL SUCCESS

“A másik igazi elismerés az, hogy ez a magyar zászló most az én vállamon lehet. Ennél nagyobb dolgot nem is adhattak volna nekem, jó érzés magyarnak lenni”

APRÓCSKA BLUES

- MAY - JUNE, 2007

(Rúzsa Magdi)

Hányszor kértelek, Hogy táncolj nekem Te csak mentél tovább hûtlenül. Még látom az arcod, És hallom a hangod, Mikor a kezed nyomát Otthagytad az autóbusz ablakán, És szemedbõl a könny majd kicsordult. Refrén: Ó, te csak játszol velem, És nem fogod két kezem! Én mennék, de valami visszahúz! Ó, te csak játszol velem, És nem fogod két kezem! Én mennék, de valami visszahúz! Hányszor éreztem, Hogy fázom, de lehet, Már a kezem sem nyúlt feléd! Még egyszer hozzám értél, Megszorítottál! Azt mondtad, nem engedsz el! Mégis itthagytál! Úgy fáj a szívem, Úgy fáj, el kell hogy higgyem! Nem vagy már! Úgy fáj a szívem, úgy fáj! Ó, te csak játszol velem És nem fogod két kezem! Én mennék, de valami visszahúz! Ó, te csak játszol velem, És nem fogod két kezem! Én mennék, de valami visszahúz! Játszol velem, És nem fogod két kezem! Én mennék, de valami visszahúz, Talán egy aprócska régi-régi blues...

Magdi Rúzsa in Helsinki

Magdi Rúzsa was representing Hungary at the 2007 Eurovision Song Contest in Helsinki. She selected her own song Unsubstantial Blues, in order to show her fantastic voice and express her emotions. She also decided to sing her song in English, the reason for that was that the lyric is of central importance in the song and she wanted people to understand what Unsubstantial Blues was all about... At the final on May 12, 2007 she finished 9th with 128 points. She... was also granted the Best Composer Award which is given to the best songwriter among the Eurovision song composers every year.

UNSUBSTANTIAL BLUES How many times have you fooled me and denied that It’s her who you love, and it sure isn’t me? So now that it’s over, I’ll try and take it sober Leave questions unasked, remember us laughing at the broken past God, if I could make it on without you You’re such a casual man, oh, wavin’ an empty hand I’m helpless and I’m lonely without you Yes, you’re a casual man, lendin’ an empty hand Left me breathless with nothing more to lose I used to dream we’d take it nice and easy Get jobs, settle down in Jameson Town If now you could see me, you’d think twice about leaving You said forever is the time you gonna spend around So why did you leave me? And why should I believe it? You say goodbye Oh, why, oh... why you leave me? Said, why? You’re such a casual man, oh, wavin’ an empty hand I’m helpless and I’m lonely without you You’re such a casual man, lendin’ an empty hand Left me breathless with nothing more to lose Casual man, lendin’ an empty hand Left me breathless with nothing more to lose Except an evanescent unsubstantial blues... 29

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

V. évfolyam 3. szám

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 Vol. V. Issue 3.

NOÉH ANNA, AZ ESZKIMÓK KRÓNIKÁSA

Anna Noéh 1926-ban született Magyarországon. 1952-56 között a Budapesti Képzõmûvészeti Akadémia hallgatója volt, majd a következõ évben a Bécsi Mûvészeti Akadémián folytatta tanulmányait. 1957-ben érkezett Kanadába, és Montreálban telepedett le. A gazdag magyar mûvészeti hagyománnyal és csodálatos tehetséggel megáldott Anna a festészet különbözõ területein maradandó mûveket alkotott, nevét azonban az eszkimók életének a megörökítésével írta be véglegesen a kanadai mûvészettörténetbe. Anna Noéh 1968-ban utazott elõször a kanadai sarkvidékre, Baffin Island-be, ahol megismerte a nem mindennapi körülmények között élõ eszkimók világát. Képei ennek a népcsoportnak a festészet nyelvén megfogalmazott csodálatos dokumentumai. Anna Noéh Montreálban él és aktívan részt vesz nemcsak a kanadai francia és angol, hanem a magyar képzõmûvészeti életben is.

HIRDESSEN A FOLYÓIRATUNKBAN! A HIRDETÉS MAGÁBAN FOGLALJA AZ ÉVI ELÕFIZETÉST 30

Summerlight in Pagnirtung, Oil, 8" x 10"

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007

Vol. V, Issue 3.

V. évfolyam 3. szám

Sophie Fekete

why my work is so realistic, we learned to work hard, concentrate on anatomy but couldn’t change style or go modern. Picasso wasn’t even allowed’. After that, on recommendation of the Academy, Anna Noéh received a grant from the Rockefeller Foundation to study in Vienna. She stayed there one year. Finally, she arrives in Quebec in the summer of 1957 expecting her daughter as she arrives on the plane. The first fifteen years in Montreal were very hard. ‘Nincs más hátra, mint elõre’ as she said. You just do it. “There is no choice just forward.” She went to Ottawa to paint souvenir spoons of mounted police, worked in a factory making artificial silk flowers, did textile design and went to New York to paint portraits, while supporting a child and parents. She then took time to look around and tried to have an idea of what art was about in Canada. Next she tried different styles and joined Art Associations. The Alex Colville exhibition made a strong impression on her. So did the landscapes of the Group of Seven, all which brought her to the conclusion that ‘Landscape is a real Canadian subject’. Like Alex Colville who does independent contemporary art, Anna Noéh never belonged to the art milieu. After listening to a suggestion from a friend to draw Indians that sell well in auctions, Noéh found a small photo and enlarged it. She sold it. Then she went to the Westmount Library for more subjects and sold 150 works. Unfortunately not much is left after payments for frame and all. When she has the idea to go up North, it’s almost impossible to get. There are no airlines, there no tourist programs. A few years passed after which she borrowed $500 and went up in a World War II plane with a group that organizes fisheries. Once back home she started to paint what she had seen, for the Games Gallery on Sherbrooke Street which is her first exhibition. Curiously, nobody showed because of the FLQ crisis! Suddenly in 1975 Noéh got a fantastic break. She had an exhibition at DominionGallery, the leading gallery at that time. She was nearly 50 years old. It was a sell out. To contemplate the fantastic landscapes of mountains of snow and the pastel skies, Anna Noéh went 10 times to Baffin Islands, experiencing Kantian beauty and meeting with population of places like Pangnirtung, the biggest hamlet. She would travel in the summer when it’s not so cold. We contemplate her tableaux in awe, the icy picks and fjords, the bare earth and sublime skies translated in atmospheric colors, imagining the smoothness of the oil, imagining the far away reality. She depicts an Alaskan mining town or an arrival at the airfield of Frobisher Bay, arrival she describes as a happening for all.

ANNA NOÉH’S ART Anna Noéh was born in Hungary in 1926. She studied at the Academy of Applied Arts, Budapest (1952-56), and the Academy of Fine Arts, Vienna (1956-57). In 1957, she immigrated to Montreal, Quebec. Although her art works are created mainly in acrylic, she also uses oil, color graphite, pencil, silkscreen, photolithography and watercolour. She is best known for her scenes of Inuit daily Life in the Canadian Arctic. She first visited Baffin Island in 1968.

Anna Noéh is a model for all painters. She succeeded in what seems impossible for so many of us: to share one’s own sensitivity and make a decent living while doing it. Her canvases are owned by companies like Bombardier, Nordair, Royal Bank of Canada and Museums of Beaux-Arts in Montreal and Québec. Speaking in English and in Hungarian with her soft voice, she presented images of the Arctic landscape and its people, commenting warmheartedly and sharing impressions and technique.

Summer in artic Bay, Acrylic, 12” x 16”

I had the honor to interview her personally. The name Noéh comes from the Huguenots that flew from France to Transylvania in the 16th century. In 1956 at thirty years old, Anna was in her fifth year at the Academy of Applied Arts in Budapest, mastering drawing, mosaics and the seco fresco murals. She confides that the Revolution put a stop to her designing of a big hotel in Budapest. She also had a special invention of white wood panels in a batik technique. It was hard to start a career in those times. There was a serious problem for practicing artists because everyone wanted the teaching jobs. She remembers one teacher fighting for the students. You couldn’t be part of an exhibition because every art object was sold through a government agency. You had to be part of official artists association. Also you had to paint social realism: ‘that’s

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

V. évfolyam 3. szám

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 Vol. V. Issue 3.

have also changed. There was a time that the indigenous people loved to get in contact with visitors. Today they fear the plane loads of tourists. Although Anna Noéh still paints in acrylic and sells well. Who buys is often a well hidden secret. Even though her inner desire is always to evoke the immensity of the landscape, the buyers often insist she put in an Eskimo. The more the Eskimos, higher the value! This is her clientele. Funny thing the world of art: in Toronto they didn’t even want to organize exhibits because they wanted to raise the price of her pieces. Children at Play, Baffin Island, Acrylic on masonite

Along the way she details her real, lived through experience: the squirrel fur costumes, the customers at the sole village store, the box style houses, the summer tents, the Anglican Church and the minister and so much more. Women are one of her favorite subjects. She finds the mixed blood women so beautiful. We see them working with babies on their backs; a young girl weaves. It is woman from Toronto who went up to teach them the Goblins’ technique. The tapestries are a marvel of traditional technique and Eskimo subjects. It’s a good income for them. Children are Noéh’s best subject. In the Arctic there are little flowers yellow and mauve but there are also the living rocks. It just makes you want to pray before doing your painting, she says. She finds the paintings of Emily Carr and Robert Harris convey a similar feeling. Today ‘I think I am more a Canadian now. I spent 30 years in Hungary, 50 years in Canada, a lifetime almost. I am only nostalgic of the Parliament and the Royal Palace.

Summer Camp on the Tundra, original, acrylic

They are very resourceful, playing with anything they find. They feed gulls with cut off wings that are their chickens; they sit on floor, take off a piece of orange fat from a seal drying on the rock and just eat it. Concern for Noéh’s paintings lies in reality images of what she calls ‘the transition from a nomadic life that was hit by modern civilization’. The word Eskimos given by the Indians means fish eaters. They don’t like the word, consider it degrading. They call themselves Inuit. Times 32

Preparation for Hunting Trip, 12" x 16", Acrylic

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS Vol. V, Issue 3.

bBöszörményi Zoltán könyve megrendelhetõ: www.ulpius.hu www.exileeditions.com www.amazon.ca; www.indigochapters.com

KALEIDOSCOPE PUBLISHING PUBLISH YOUR BOOK WITH US IN ENGLISH, HUNGARIAN OR BILINGUAL WE TRANSLATE MANUSCRIPTS REGISTER ISBN & CIP NUMBERS TEL.: 416-491 4631 E-MAIL: georgetelch@sympatico.ca

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

A Montreáli Magyar Krónika az Ön lapja Megrendelhetõ: 5211 Hingston Ave.Montréal, QC, H3X 3RS Tel.: 514-482 8136 Amerikai Magyar Újság - Hungarian Monthly. Elõfizethet rá a következõ címen: P. O. Box 7416, Baltimore, MD 21227-0416, USA

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007

V. évfolyam 3. szám

Vol. V. Issue 3.

Kati Rekai

BONES: RECIPES, HISTORY AND LORE BY JENNIFER MCLAGAN HarperCollins Publishers

Erdély polgári hetilapja, az Erdélyi Napló fojtogató politikai-gazdasági környezetben jelenik meg, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. A kiadó euroszámláján minden adományt köszönettel fogadunk: SC Kalauz SRL, Banca Transilvania, Cluj, cont: RO70BTRL01304202941257XX, cod SWITT BTRL RO22, Románia. Külföldre (bárhová) három hónapra az elõfizetés díja 15 euró, egy évre 60 euró.

TORONTÓI FÜGGETLEN MAGYAR RÁDIÓ

Minden szombaton, délután 5-tõl 7-ig Németh Ernõ1

TÖBBET ADTÁL Anyám, arcod körvonalát a fény körülfogja, nincs mögötte árnyék. A képzelet most így vetít elém, mosolyogsz rám mintha ötthon járnék. Az elszállt évek romjai alatt, ki belõled szakadtam világra — az emléked örökre megmarad, beleszívódott szívem falába. Megmaradt a tiszták hite benned, az idõ rajtad nyomot nem hagyott, marasztallak élõ-elevennek, s úgy õrízlek mint a rét a harmatot. Te többet adtál, mint adott bárki, hiába volt a sorsod mostoha, panaszod nem volt egy sóhajtásnyi, te vagy életem legszebb záloga. Németh Ernõ 1956 után érkezett Kanadába, Ottawa-ban élt 1987-ben bekövetkezett haláláig.

Australian born, now Toronto resident, Jennifer McLagan, has enjoyed a love affair with food preparation for over 25 years. During this period, she came to the realization that most people, of all nationalities, do not particularly like to eat food in which there are bones. “On the bone” is preferable because when sliced, the bone is not passed on to the consumer of the dish. A few exceptions do exist. Most Hungarians’ nostalgic, Proustian “madelaine” recollection is eagerly waiting by the stove to get a chance to savour the marrow from the marrow bones used to make soup. There are very few greater delights than eating the warm marrow, spread on black bread and sprinkled with salt and paprika! But I digress. Jennifer McLagan was determined to rectify these bone matters. She decided that her experiences with and knowledge of food since childhood in Australia, London, Paris and now Toronto, would enable her to prove to the doubtful the delights of bones in our cuisine. In her book she proceeds not only to express her personal love of bones in theory, but also to include wonderful recipes to demonstrate the advantages of cooking with bones in practice. She explains the structure of the bones of different animals and fowl and their uses, as well as how bones have inspired many artists such as Henry Moore in their painting and sculpture. The book is a fascinating study of bones as history, lore and inspiration and contains many interesting coloured photographs of a variety of them. But best of all are the mouth-watering recipes that should convert all and sundry to loving bones. I recommend this book to historians and trivia buffs alike but most of all to creative cooks who will get set to prepare all the delicious recipes.

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

ALEIDOSCOPE

Vol. V, Issue 3.

IN SEARCH OF A SOUL: DESIGNING AND REALIZING THE NEW CANADIAN WAR MUSEUM1, BY RAYMOND MORIYAMA I have organized many book exhibitions around the world since 1989. Some years ago, when I met Raymond Moriyama at the opening of the Intercontinental Hotel that he had designed in Toronto, he mentioned that he was designing a new Canadian embassy in Tokyo, Japan and would be pleased if I organized a Canadian Book Exhibition at the Embassy, which I did. The son of Japanese parents, Moriyama was born in Canada. Nevertheless, during the Second World War, as a 12 year-old child, he was interned, along with his parents and Japanese friends. It was in the internment camp that Moriyama’s architectural ideas began and where he realized his first design: a treehouse. A few years later, after finishing his architectural studies, he took his talent world-wide, garnering more than a hundred important awards for his many spectacular designs. Moriyama’s recent book, “In Search of a Soul: Designing and Realizing The New Canadian War Museum”1, describes his creation of the recently opened Canadian War Museum in Ottawa. It is his first book regarding his work and it reflects his deep, personal feelings about war as a bold story. It includes many of the blueprints and building sketches of his design and illustrates his ever-present respect for nature in all his buildings. Before starting his work on the Canadian War Museum, Moriyama travelled across the country to meet with people in general and war veterans in particular to gather and absorb their thoughts and feelings about war. The resulting ship-shaped building is magnificent and has become the site of excellent exhibitions and a repository for war memorabilia, equipment and war art, all within Moriyama’s brilliant design. It is a pleasure to read about the innermost feelings of a great architect like Raymond Moriyama and to be introduced to the creative process he undergoes in the design of his splendid works. The Museum recently held a Hungarian exhibition which commemorated the 50th anniversary of the 1956 Hungarian Revolution. The foreword to the book is written by Her Excellency, Adrienne Clarkson, former Governor-General of Canada. 1

Published by Douglas & McIntyre

- MAY - JUNE, 2007 V. évfolyam 3. szám

Kati Rekai

A “CENTURY” ADVENTURE An Incredible Celebrity Cruise in the Western Caribbean To avoid some of the bitter, relentless cold of the northern regions of the north American continent, we chose to warm up on a 5-day cruise vacation in the Western Caribbean and had a wonderful time in the process. We boarded the Celebrity Cruise Lines’ “Century” at the Port of Miami, a short drive from Miami’s International Airport to which we flew on Air Canada from Toronto in a short three hours. Computer print-out of our reservation details in hand, the ship’s boarding process was smooth, efficient and incredibly fast. Following the paperwork we were treated to the magnificent sight of the “Century” gleaming in the dazzling Florida sunshine. The 14-storey beauty welcomed 1700 passengers on board to be pampered by 900 employees, many of whom kept the ship spotlessly clean and shining. The cabins are roomy, extremely well designed and have excellent en suite bathrooms. They are all easily accessible from the many elevators and staircases at the fore and aft of the ship. Two swimming pools, a fullservice spa, fitness centre, basketball court, golf facility, movie theatre, live performers and musicians are among the many highlights that provided non-stop entertainment all day long. The food was amazing! It was available 24 hours a day and was, of course, all included in the original cruise fare with the exception of a specialty restaurant, “Murano” and a specialty coffee bar that served expressos, lattes and cappuccinos. The free dining choices were limitless: delicious, gargantuan buffets, sushi, pizza, pasta, hot dog, hamburger, wings, fries and ice cream stations to choose from. For a more formal setting, we had the option of being served breakfast, lunch, and dinner in the huge but intimate-feeling multistorey dining room. The variety, quality and sheer quantity of the food is astounding and satisfies every possible taste and appetite. Although it is extremely difficult to leave the ship’s amazing surroundings, we took advantage of the stops on our itinerary to make our acquaintance first with Key West, Florida, the southernmost city in the continental United States and a short 90 miles from Cuba. It was the proximity of Cuba that enabled refugees from the Cuban civil war of 1869 to escape to Key West. Among these refugees was Vincente Martinez Ybor, a 35

KALEJDOSZKÓP - 2007. MÁJUS - JÚNIUS

V. évfolyam 3. szám

Cuban cigar manufacturer, who turned Key West into the world’s leading cigar manufacturing centre, home to 166 factories that produced 100 million hand-rolled cigars a year. The town was also famous for its sponge industry until the early 20th century. A 11/2-hour Conch Tour Train, a five-car open trolley driven by an entertaining and informative conductor, introduced us to some of the many fascinating sites of Key West: Hemingway House and Museum, where Ernest Hemingway lived for 10 years with one of his four wives and his beloved 6-toed cat whose descendants still happily roam the lush gradens of the estate; the Little White House Museum, where former US President Harry S Truman and his family spent 13 of their vacations; Sloppy Joe’s, Hemingway’s favorite bar that is still going strong, Audubon House, where the master painter James Audubon painted many of his famous bird paintings; the Key West Aquarium & Shipwreck Historeum. Most of these must-see venues are housed in the wonderful old homes of the past that embrace a delightful variety of Victorian, Colonial and Bahamian architecture. Our 7:00 AM - 5:00 PM Key West stop went by quickly but was filled with new discoveries and ended with a vow to return for a longer stay one day. Back aboard the ship we had delicious martinis in the sophisticated Martini Bar, explored the enticing shops, scanned the books in the cozy library, ate lots of wonderful sushi, and watched a stunning sunset on deck before indulging in a superb multi-course dinner in the dining room. During the following “Day at Sea”, from early morning until the following early morning, the ship provided us all with non-stop activities and programs: art seminars and auctions, acupuncture in theory and practice, spa treatments and massages, bridge, basketball, bingo, and a fully equipped casino. The swimming pools refreshed those of us working on our tans. The bulging buffets and food stations alone kept many of the passengers fully occupied. Among the 90 chefs in the galley (kitchen) there must have been a Hungarian because we caught several Hungarian dishes on the menu such as Eszterhazy Stew, Hungarian Omelette with Paprika Sauce and Crepes which were identical to Palacsinta. Our next stop at Grand Cayman Island brought back memories of Christopher Columbus’s travels. He first visited Grand Cayman in 1503 during his voyage in search of India. Our tour of the island took us to a unique Butterfly Farm and a remarkable Turtle Farm, home to thousands of huge turtles, several of the breeds saved 36

ALEIDOSCOPE

- MAY - JUNE, 2007 Vol. V. Issue 3.

from extinction thanks to the farm’s propagation programs. We could also have chosen to take snorkeling excursions among Grand Cayman’s extraordinary coral reefs, experienced swimming with stingrays in Stingray City, or toured the depths in a submarine. The island’s natural beauty can be enjoyed while hiking along its many nature trails as well as while lounging on its worldrenowned 7 Mile Beach. Many five-star resort hotels line Grand Cayman’s superb beaches and present exquisite dinner shows on the beach or at poolside.

George Town, the capital of the Cayman Islands, is a bustling amalgam of a large local crafts market, an excellent museum, hundreds of duty-free liquor, souvenir and jewellery shops and well over 500 local and international banks, the CIBC and RBC among them. Although off-shore banking regulations have been tightened, the banking business still thrives. Once again we vowed to return to Grand Cayman for a longer period of time in order to fully explore all its treasures. Our final day at sea was once again filled with the limitless activities available to us, interrupted only by those wonderful snacks and meals. The next morning, needless to say, we left our luxurious “home away from home” with great reluctance. We had had a hassle-free, exciting and rewarding five days and looked forward to repeating the experience very soon. Grand Cayman - www.caymanislands.ky

Nik Networks www.niknetworks.com ALI KALBALI (416) 773-1850; (416)312-2227 support@niknetworks.com

LÁTOGASSA A TORONTÓI MAGYAR KULÚRKÖZPONT PROGRAMJAIT! ENJOY THE EVENTS AT THE HUNGARIAN HOUSE! 840 ST. CLAIR AVE. WEST, TORONTO www.hccc.org