A VERS 15 by KAPTÁR

A VERS

2015. VI. évfolyam 1. szám (15.), Székelyudvarhely A tizenötödik szám szerzői: Albert Lőrincz Márton, Ambrus Lajos, Bágyi Bencze Jakab, Beke Sándor, Ana Blandiana, Bodor Ferenc Krisztián, Bölöni Domokos, Burján Emil, Czirmay Szabó Sándor, Doszlop Lídia, Elekes Ferenc, Főcze Kornélia, Fülöp D. Dénes, Fülöp Kálmán, G. Szabó Ferenc, George Peagu, Hadnagy József, Hornyik Anna, Jánosi András, Juhos-Kiss János, Kajcsa Jenő, Kamenitzky Antal, Kedei Zoltán, Kiss Székely Zoltán, Korondi Kovács András, Kozma László, Laczkó Vass Róbert, László György, László Zita, Federico Garcia Lorca, Lőrincz József, Mészely József, Molnár Zsolt, Nagy József Levente, Nagy Székely Ildikó, Nyírfalvi Károly, P. Buzogány Árpád, Péter Éva Erika, Pethő László Árpád, Provaznik Géza, Ráduly János, Seres László, Sipos Domokos, Szente B. Levente Főszerkesztő: P. Buzogány Árpád; Munkatárs: Bölöni Domokos; Kiadja: Litera-Veres Könyvkiadó, Székelyudvarhely; Felelős kiadó: Veres Péter; ISSN 2068 - 5904 A lap megvásárolható: Bagolyvár Könyvesbolt, Székelyudvarhely (tel.: 0266-210-077); Phoenix Könyvesbolt, Kolozsvár (tel.: 0266-594-126); Postai utánvéttel megrendelhető: Szőcs Klára 00-40-741-033783; szocs.klara@freemail.hu Kéziratokat az avers.kapcsolat@gmail.com címen fogadunk.

BÁGYI BENCZE JAKAB

ALSZOL zárt ajtód mögött egy leopárd szemében – zárt térdeid közt egy gazella testében – …gyűrt lepedődön fehér mezőben egyszarvú lépdel…

ALBERT LŐRINCZ MÁRTON

(egy Áprily-vers margójára egy narancssárga versfüzetbe) a narancssárga versfüzetbe összejött kicsije nagyja együtt van tanult és inas a dédapa és az unoka lámpásfaragó s lánglopó tűzcsiholó s lámpagyújtó a volt félelmek bajnoka s az új egók hordozója hervadhatatlan tűzrakók kifosztottak és gazdagok összegyűlt itt s együtt poroszkál sziporka fényben s fénytelen keresztet hordott s cipelő rímkergető és kerülő munkán éhező s nélküli zenebolond és botfülű tájban ébredő s révedő bontjuk megkötött szárnyaink mint az elődök s arctalan átöleljük az árva fenyvest és ágyainkban a drága kedvest koldus dédapák láthatjátok kik ott ültök a nagy hegyen a látó üvegfal mögött együtt s múlhatlan kedvesen nyomotokról a port lefújjuk fogadjatok majd szívesen

AMBRUS LAJOS

BAGATELL Szépen kiosztottuk a hallgatás aranyat érő lapjait, s két koccintás között a kesernyés szivarvégek heveskedtek, mint kakaskodó indulatok – Másnap a sütőház oldalát akartad megvakolni… Az ablakok siratták a nyarat –

BEKE SÁNDOR

ÓDON FEJFA a halál felkiáltó jel életünk romjain az idő nem letörli csak zárójelbe teszi életünket

CZIRMAY SZABÓ SÁNDOR

ŐSZ lágy napsütésben a csillogó ezüstszál száll az ökörnyál

BODOR FERENC KRISZTIÁN

rövidzárlat mint egy tányér üres tér mint egy kis tálca semmi csüngött asztalom fölött az októberi hold gondoltam néha rád is bár az inkább csak egy gondolat árnyéka volt ok nélkül és spontán vérzek a mindenség bontogat azóta is szeretnék véled közölni valami nagyon fontosat

BURJÁN EMIL

LAVINA testem pihen – a szellemem ima de összenőtt labirintusaik elérik sorsom hóhatárait mint gleccsert a dinamit-lavina

BÖLÖNI DOMOKOS

JÉGTÜKÖR Ó hogy szerettelek jaj hogy elhagytalak hej szépen élhettünk volna haj szépen halhattunk volna te voltál a legpaprikább csaj s én a sztár futballista lerúgtak feldagadt térddel nyomtam az ágyat két hétig jártál hozzám borogatni délelőtt és délután is mosolyoddal mosdatgattál szerelmeddel simogattál teljes gyönyör volt az mintha folyvást szeretkeztünk volna hát pedig csak néztük egymást sóhajtva ökörnagyokat rózsahimlőt jelentettél s ott háltál velem az ágyban tartogattuk egymást (lesz nagy teljesülés) csóré szűzen lelohadt a dagadt térdem nehezen de lábra álltunk és elmúlt a rózsahimlőd és megint suliba jártunk s hiába boronált össze a kedves-poros kisváros elsodorta szerelmünket a hetvenkettes nagyárvíz

a Kis-Küküllő zavaros bosszúálló áradása s nem maradt a szerelmünkből csak az emlék szentáldása ó hogy szerettelek ó hogy elhagytalak mennyire élhettünk volna mennyire halhattunk volna jég borítja a Küküllőt az ég is korcsolyapálya nem csuklom ha fölemlegetsz nem rezzensz a félhomályra te voltál a legszebb kiscsaj én a legjobb futballista elillantunk virradóra: én s te szabó minodóra

DOSZLOP LÍDIA

PILLANAT MŰVE Forgószélként felkaptál Magaddal vittél Lelkünk összefonódott Göncölszekérre ültünk.

ELEKES FERENC

EGY KONZERVDOBOZ OLDALÁRA Eldobjam-e, vagy írjak rá előbb egy pár sort? Verset ne írj, nincs kinek – így biztatom magam –, őrizgesd még azt a kicsi lázat, ne lelkesedj, nincs híved, eladták rég a hazádat, hiába mondják, ez a föld, mely ápol s eltakar, ne szokd meg, milyen az alázat. Akár e konzervdoboz, a demokrácia rég kiment a garanciából, valaki majd eltakar, hogy ne lásson, csak az nincs, ki bajodban ápol.

FŐCZE KORNÉLIA

FEHÉR VERS „Mi voltál egykor ott?” (Füst Milán: Egy magános lovas) Valahol éltem még – tudom, s hogy volt-e kezem, már nem emlékezem. Most egy lépéssel a világ előtt járok: elérhető, könnyű dolgokba ütközöm. Valakit szerettem ott – nevét ismerem, s hogy nem jön értem, ez az életem. Álmomban hatalmas röptéren járok, mert elvágyódom. Van már gyermekem.

FÜLÖP D. DÉNES

FÉNYKÉPED ELŐTT Szélben lebegő hajad nézem, hogyan merevül most a képen, keserűség kígyója szorítja a torkom, fognám kezed, de erőtlen a markom. Tartanálak, mint ég a holdat, mint ígéret a haldoklókat, de hol lehet most fejed, az illatos pamutpárna, amelyen a csók körbejárna? Őriznélek, mint hegy a völgyet, de csak remegni tudok nélküled, őriznélek, míg éber vagyok s mint a gyertya, el nem fogyok. De arcod már csak papírdarab, a kegyetlen idő ködében marad, szemed fénye örök vakság, lassan öl e keserves szabadság. FÜLÖP KÁLMÁN

HAZUDNI ÁLMOT SEM MEREK Az évek elszáradt gerezdnyelén voltam én titkos szeretőd. Gyulladt sebek havaztak éjbe szerelmet, verset, temetőt. Emlékeimbe varjak kaparnak – fakuló képet, éjszakát.

S egy árva pók boldogan, némán fonja a pillanat haját. Éveim olcsó lámpafényén ellobbanok s már nem leszek. Becsapni senkit nem fogok – hazudni álmot sem merek.

G. SZABÓ FERENC

MEGKERESLEK, MAJD... Megszökött Apám is, kedvenc nótáját nem volt ideje befejezni. Mohás ingei s elkoptatott bakancsai, a maradék, a törlesztés rám maradt. Csönd van. Bénító csönd, döbbent pillanat. Mészkőfehér arcomon vibrál megbékélt, meglékelt utolsó sóhajod, Apám, de fűben, fában, virágban – majd megkereslek –, egy őzmosolyban, tudom, hogy ott leszel, egy világot kóstoló csecsemő első mosolyában.

HADNAGY JÓZSEF

SZÉKELYEK A változás angyalai azt hirdetik, meneküljetek, só íze, kristályforrások, köveken nyargalászó csikó-patakok édes íze nem vált meg az elemésztő tűztől, hátra ne nézzetek! De ők hátranéznek – erősebb ösztön ez, mint a bűnös férfivágy, erősebb, mint az asszonyi természet… Az idegen esők, havak kopár lejtőin arcukat vesztve, önmaguk fölismerhetetlen árnyékává dermedve lassan beleolvadnak az idő gyors vályúiba… És mégis megmaradtak, és mégis megmaradnak, mert sokan maradnak, mert sokan visszatérnek, csillagúton térnek vissza, aminek sónál erősebb pora és fénye víznél üdítőbb…

HORNYIK ANNA

REINKARNÁCIÓ Mi voltam, mi lettem, lelkemben remegve, nézegetem múltam mélyen a szemedben. Mi lettem, mi vagyok, valóságom ragyog, gyűrött megnyugvásom karjaid közt hagyom. Mi vagyok, mi leszek, homokszemet szedek, fogom saját kezem, így már el nem veszek. Mi leszek, mi voltam, kőszívemen koppan, egyirányú utam múlt jövőmbe rohan.

KEDEI ZOLTÁN

SZABADSÁGON A MÚZSA Lepel a műterem ablakán: javítják a várat, gyűl a rom – lehorgonyzok a kazánház tövéhez, festeném a hallgatás üres feketéjét, nem keresem a boldogságot, mégsem jön magától.

JUHOS-KISS JÁNOS

GYŐZELEMRE ÁLLUNK Virágzik a piros pünkösdirózsa: Lányarcban, asszonyarcban kitelve. VESZTÉSRE ÁLL a bús élet hada: Szerelemben, vérben haldokolva. KÉSZ CSODA MI GYŐZELEMRE ÁLLUNK!

KAJCSA JENŐ

ANYANYELVÜNK, TE MINDENÜNK Anyanyelvünk, te mindenünk, érted kell élnünk, küzdenünk: zászlóként az élre tűzünk, véled felhőt, bajt elűzünk, meghódítjuk a világot, szurokéjre gyújtunk lángot. Mindenünk vagy! Mindenünk! Apánk, Anyánk, Istenünk! Hoztunk ködös őshazából véres csaták által, élet-halálharcot vívtunk sok vicsorgó árnnyal, nyirkos este, ha daloltunk, lángod gyújtón égett, megedzettél, hogy átmenjük a kardfogú rétet, a dögszagú mocsárpoklot, a vaslándzsás erdőt, hogy kivédjük pajzsunkkal a nyílzáporú felhőt. Mindenünk vagy! Mindenünk! Apánk! Anyánk! Istenünk! Te vagy lényünk szólalása, elménk égre ragyogása, szívünk hangos dobogása, lelkünk zengő lobogása, turulmadár vijjogása, fegyvervihar zord zúgása, gerlemadár bús búgása, harci mének szilajsága, hiterőnknek dús virága, érett kalász zizzenése, termésünknek jégverése,

tüzes táncdal, lágy altató, kurjongató és hallgató, zörej, mely épp csak hallható, terefere, mese, móka, sirató, gúny, tréfa, nóta, imádság és káromkodás, győzelem és összeomlás, nyögés, sóhaj, jajgatás, erdőmélyi hallgatás, áldás, átok, szerelem... mindezt benned meglelem. Mindenünk vagy! Mindenünk! Apánk! Anyánk! Istenünk!

JÁNOSI ANDRÁS

NÉGYSOROS félelmem most csak egy szálon csüngeni póráz? kötőfék? lehet ez is az is pedig de béklyó hamarabb az elengedés és így sivár lelkem is csúnyán istentelenkedik

KAMENITZKY ANTAL

SZERETLEK Irigység: száll sötét madár az égen, de nem hagy foltot fényes fellegen. A férges föld is szép szirmot terem, virágom vagy, add kelyhedet fehéren! Több szenvedést ne hozz, álomvilág! Nekem nagyon fáj minden pletyka rólad, halálom a neked szánt méregoldat. Suttogj vigaszt, ha kétely ordibál! Rángat a bizalmatlanság s hitem, szeretném el nem hinni, ami fáj, vélt bűneid miért sápasztják színem, ha már szeretni ennyire muszáj. Szeretlek, mint az édes bűnt a test, mint lélek, mely a bűnt megbánni rest.

KORONDI KOVÁCS ANDRÁS

A SZEMED… A szemed tüzelő vulkán, Lávája szívemre folyik. Az igaz szeretet útján Érzem, sosem alkonyodik.

KISS SZÉKELY ZOLTÁN

TAMÁSKODÁS Igét keresni epedőn temető mélyén, hegytetőn. Élet-mező ez, szent alak! Szél dúdol a lábam alatt, de monoton saját utamat járom én s nincs ember e földtekén, ki oltalmazna ellened. Mert hiszen én csakis veled, de vitatkozom. Téged tudlak s nem értelek. Hiszem, hogy hitem érted lett. Tamásként mégis kérdezem: természetem a végzetem s elkárhozom?

LÁSZLÓ ZITA

A VERS OLYAN... ...olyan, mintha zengne, pedig nem mindig zengő dolgok rejlenek meg benne

KOZMA LÁSZLÓ

MULTIVILÁG Ilyen egyszerű ez a világ Multivitamin és multiplex Minden megsokszorozódik A légypiszokból milliónyi lesz. Csupán a mennyiség, mi számít Ha egy löket nem volt elég A tízszerese biztosan bekábít Még mielőtt megértenéd Meg sem indul, hát meg sem áll az ész – Hogy mire jó Mire jó ez az egész. S hogy te mi vagy: főtengely Vagy alkatrész? Egy aprócska szelep a motorban Amely ha robban Fölösleges lesz a kérdezés Hogy mire jó Mire jó ez az egész. Az út mellett, hol gépkocsik suhannak Valaki turkál a szemétben. Örül, ha üveget talál Vagy maradékot, mely nem romlott egészen. Keresete így nem is kevés. Egy üveg bor kotyog a kezében. Megissza, hogy ne legyen ébredés És a kérdést eltemesse mélyen Hogy mire jó Mire jó ez az egész? De ki kérdezze meg Ha én sem?

LACZKÓ VASS RÓBERT

KEDVESNŐVÉR SMS-vers picifaxon, avagy Pacifika Koronavárosba készül konyhatündérnek hej én édes jóistenem hálát remeg lelke fohászkodik reggel korán mintha este lenne akárhány új horizontja sűrűsödne köddé ha felkötnék puttonyának azt is megköszönné hétmérföldes csizma híján hogyne vinné lába mint zarándok úgy vonul be brassó városába kenyerében ott a szíve bárki hogyne venné gazdag úgy lett hogy a kincse tette nincstelenné

LÁSZLÓ GYÖRGY

HAJTÁSOK

(József Attila emlékére)

Eljött a „Semmi ága” a nagy semmi világa, nemcsak valódi-fránya, minden egymásra hányva, nemcsak hasított fahalom – lelkek a ravatalon, kilyukadt nylonzacskók, kétnemű nőstény-bakok, kik állva, ülve, élve szellemük kiherélve tengik-lengik a pászmát, elvesztették a játszmát, s csüngnek a „semmi ágán”, fetrengenek a járdán, sárt, port egyformán nyalnak, mást már nem is akarnak. Éhhalálban lesz dicsőségem, nincs asztal, ágy, és hűs tenyér, tán önmagam utol is érem, s elhagyom, mint forrást az ér. Fegyelmezett szép magyar lettem, de erre csiszlikes a tét, embertelen riszál köröttem, s tölti be lyukas végzetét. Kár volt a perselybe beesni, ez a kor nem érdemli meg, érette kín-dallamokba veszni, nincs füle, butaság-beteg.

Zsúfolt nyomor, üres boldogság, cím-jólét, vesszőparipa, beígért sunyi megtoldottság, fogd meg jól: se sors, se haza. Az Óceán sem üzenet már, nem kell, számomra rusnya tér, táncom új titkok mezsgyéin jár, s minden határon túlra ér. Így leszek boldog önmagamban, ki önmagától messze ment, Isten titkát keltve agyamban, mely újra s újra megteremt.

LŐRINCZ JÓZSEF

EMLÉK-KARÁCSONY Zúgott az orgona a dályi templomban, Gyerekek karában Istennel ott voltam… Lennél ma is hívő, tiszta szívű gyermek. Örülnél szívedből: a padok mind teltek. Mormolnád az apád rád testálta imát, Hinnéd, az ég Ura áldón tekint reád. Igazgatnád magad, hogy az Isten lásson, Legyen számodra is áldott a karácsony… Most üres templomban égre csap a zsoltár: Nem lehetsz még egyszer, aki akkor voltál.

MÉSZELY JÓZSEF

ÚGY INDULJ Úgy indulj, mintha valahol nagy szükség volna rád, mintha már halaszthatatlan volna az indulás. De ha nem várnának, akkor se tétovázz, mintha nem is volna másmilyen választás. Bár számíthatsz számtalan váratlan veszélyre, úgy indulj, mintha indulhatnál véges elől a végtelenbe.

NAGY JÓZSEF LEVENTE

BEKERÍTVE Magamba rejtőznék, ha félek, De nincs ahová menekülnöm. A világ kifordított lélek, S benne a hiány – Isten lakik.

MOLNÁR ZSOLT

KARÁCSONYI ELMÉLKEDÉSEK 1. Én befogadnálak. Akár a földön is aludnék, Az önmegtartóztatásra figyelve. A költségeket elengedném, Hiszen Te majd mindent megfizetsz. Anyácskádat tejjel táplálnám, Hogy a nehézségekre megerősödhess. Homályos lelkemet árnyékolónak tartanám, Csak a mulandó fény szemecskédet ne sértse. Ruháimat falakra akasztanám, Otthonomat enyhébbé téve. 2. De így a tervet áthúznám. Mert Te vagy a teljesség összezsugorodása, Ismeretlen ismerője, Koldulás alázata, Makulátlanság tükre, Csodatevés ereje, Gyógyítás balzsama, Igazság hús-vére, Szeretet fokmérője, Békesség bajnoka, Vigasztalás királya, Szenvedés magasztossága, Rátalálás útja, Meghalás leszámolója, Megváltás egyetlene, Végtelenség kezdete.

3. Te magyarázatra nem szorulsz. Ám az irtózatos, hogy képtelen vagyok magyarázkodni, Se most, sem ezután, csupán őrlődni, őrlődni a bűnmalomban. De tudom hetvennyolcszor is megbocsátani más elkövetett vétkeit. És szólni olykor selymes szavakat. Néha mintatetteket cselekedni, amikor ostorok vájódnak lelkembe. Kiáltani az énnek, ha elaltatja hályogos álom. És lerombolni a malmot, amely teleszórja a világot mérgezett maggal. Megfulladni azért se hagylak, örök Trónfoglaló! Másképpen ki fogja megmenteni az arra érdemes életeket? Ki fogja megmenteni?

NAGY SZÉKELY ILDIKÓ

ILLÚZIÓ II. Ezüstkendő hull a fákra, a csendből nőnek jégcsapok, a magasban tekergő fények, lent sápadt-piros télapók. A csillogásban elmerülnek a fejszehangú hajnalok, s a holt fenyő most újra moccan, azt képzeli – s áll meghatottan –: ráhulltak mind a csillagok.

NYÍRFALVI KÁROLY

VÁZAK ÉS NYOMOK Hornyik Annának Mélyről, nagyon mélyről jönnek, hogy is hihetném, mások szavait kántálom egyre virradattól alkonyatig: mint elhagyott biciklik nyoma egymáson a sárban, felismerem mindet, azt is, ki mit mondott, miket és kinek, rejtvényeimet majd ki fejti meg talán épp nekem, tőlem indul, nálam ér véget, mint elhagyott bicikli nyoma a sárban a talpam alatt elomlón, vagy félig sülten a száradó napon. Mint elhagyott biciklik nyoma egymáson a sárban, mint elhagyott bicikli nyoma a talpam alatt elomlón, magába szív és kidob az éjszaka, a körúton hálnak a lelkek. Korán indulok... Egy nap sárga papírok jönnek, mint elhagyott bicikli nyoma a járdán, a parkban, ott ültünk délután az óarany fényben, glóriát font köréd az elmúlás; motyogtam valamit magam elé, hogy beidéztek... Nem követtem el, amit nem lehet, azt sem, amit lehet. Akár a hangok a testből, kilépek magamból, szavaim tornácán megidézem a

beszédes hallgatást, keskeny ajakkal magamat idézgetve mások nyelvén mindörökké.

PÉTER ÉVA ERIKA

[felöklendezni kéne] felöklendezni kéne a fényt, ha fájna, leverni a házról mindent, mi ablak, s nem venni észre, hogy a felnőtté válás repeszei homlokunkon szétágaznak. jó gyerekből nem maradt semmi. fogak közt elmart csodák csikorognak, szöges imák rozsdáiból nem lehet kirakni, hogy holnap. megszegett álmok kenyere morzsál, – koldul a tél – én ennyit tettem félre. még van erő – felkalapálni a lehetett volnát az ég bádoglemezére.

PETHŐ LÁSZLÓ ÁRPÁD

MÁLHÁSAN SZAMÁRHÁT Kergekorban víz helyett borban áztasd a telefonkönyvet azt se olvasd ám hisz úgyis dől a lé a libák sírjára ragaszd le szemed ne könnyezz a keresztfán az út ez után jön kövezve eléd – málhásan szamárhát és bevonulsz ím a történelem sárgult lapjaira mint balek – „úttörő” mert kővel dobnak és nincs kenyered visszahajítani már

PROVAZNIK GÉZA

anyámhoz fürödtem vérében legelőször sírva még tudatlan mi fáj más volt minden belülről míg megtanultam sorsom szabály kezéért kiáltok most is álom gondolatban mint gyermek magam ha ismeretlent látott s szorítom el nem engedem kezét a legszebb virágot

P. BUZOGÁNY ÁRPÁD

ELLOBBANÁS Elszunnyadt bennem szeretet, kialudt minden izzás, bolondos medret énbennem zavaros, hűvös víz ás, nem csillog benne napsugár, zúgása tompa, hangos, mert aki belenézhetne, szívemet halkítja most.

RÁDULY JÁNOS

MERRE RÖPTETED? Amikor elmész, megtépi magát a bokor, gőzölög felém az alkohol, az ég elsápad, vértelen, távlattalan a végtelen, agyamban vad szél felsüvölt, a testem szárnyaszegett föld, hazátlan minden gondolat… Ó, merre röpteted magad? SERES LÁSZLÓ

ÁTSZŰRŐDŐ FÉNYBEN Mondd, szégyen, vagy hiányérzet, ahogy átjársz rajtam, mint a röntgensugár, míg védekezem. Kristály-pillantásod metsz, lehullnak titkaim testemről tépett ruhaként, s olyannak látsz, amilyen vagyok. Egyre mélyebb medret vág belém átszűrődő fényed,

hogy el ne veszítselek. Csontboltozatom alatt hordlak, s lelkemig begombollak, mint rám terülő kabátot nyárban, s télben is, hová csak két ember fér… te meg én. Látod. Ilyen egyszerű az élet. Már nem is érzem többé hiányod. ANA BLANDIANA

ÉDES ZŰRZAVAR (Dulce confuzie) A ruháidat viselem, Testem megbámulja A rá szabott ruhadarabokat, A ruhák is csodálkoznak Gyors visszajöveteleden – Édes zűrzavar ez, Megőrzi évszázadtól évszázadig A csonthéjas magot. Ruháidban járok az utcán, ahol te még hittél. Tedd, hogy én is higgyek, Lobbantson lángra a fényed, Önállósultan libegjenek a ruhák, Mikor a varratokban megtalálják Az évszázadtól évszázadig megmaradó Mag csillogását. Fordította Ráduly János

GEORGE PEAGU

ÁLOMBELI ARCKÉP (Portretul din vis) Szemeid mikor rám találnak ha rajtam pihennek egy pillanatra te ne engedd! Ha valamely gondolatod elszabadult és felém szalad te hívd vissza! Mondd hogy csupán árnyék vagyok amelyet nem hallani! De ha néha álmaid képernyőjére tévedek hagyj ott a képernyőn magad mellett hiszen egy arckép senkitől semmit se kér! P. Buzogány Árpád fordítása

SZENTE B. LEVENTE

NYOLCVANKILENC, DECEMBER nagy volt a tömeg vasmarokkal jobban s jobban mind sarokba szorított – körmönfont akarata ideglelést okozott

FEDERICO GARCIA LORCA

SZERENÁD (Serenata )

Lope de Vega emlékére Az éj belemártja magát a folyópart mentébe s Kicsim gömbölyű melleiben szerelemtől halnak az ágak. Szerelemtől halnak az ágak. Meztelenen dalol az éj március hídjai felett. Kicsim testét fürdeti tengervízben és rózsákban. Szerelemtől halnak az ágak. Az ánizs és ezüst éj a tetők fölé csillan. Csermelyek és tükrök ezüstje Ajzza fehér combjaid. Szerelemtől halnak az ágak. Fordította Jánosi András