Komoróczy György: A SOKSZÍNŰ ÉLET – Apor Mária emlékei Nagy Imre festőművészről by KAPTÁR

Komoróczy György A sokszínű élet Apor Mária emlékei Nagy Imre festőművészről

Komoróczy György

A SOKSZÍNŰ ÉLET Apor Mária emlékei Nagy Imre festőművészről

LITERA-VERES KÖNYVKIADÓ SZÉKELYUDVARHELY 2011 3

Jelen kiadvány Petroczki Géza és Porsche László székelyudvarhelyi polgárok támogatásával készült. Olvasószerkesztő: P. Buzogány Árpád Szerkesztette: Veres Péter Címoldalon: Nagy Imre: Apor Mária, olaj, rétegeltlemez, 66,3x56,5 cm, j.j.l.: „Kolozsv. 1963. Nagy Imre”, a Csíki Székely Múzeum tulajdona. L. sz.: 1051 Hátsó borítón: Nagy Imre: Múlt és jelen, olaj, vászon, 100x86,5 cm, j.n., ? 1957, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtárának tulajdona. L. sz.: A740

ERDÉLYI MŰVÉSZET® könyvek

Felelős kiadó: Veres Péter Nyomdai előkészítés: Litera-Veres, Székelyudvarhely Nyomás: INFOPRESS GROUP Székelyudvarhely ISBN 978-973-8913-43-1 4

AZ OLVASÓHOZ Sok mindent leírtak és elmondtak az utóbbi évtizedekben Nagy Imre festőről egykori pályatársak, tanítványok, publicisták és – természetesen – művészettörténészek is. Most újabb róla szóló könyvet tarthat kezében az olvasó, a szerzőnek azzal a megjegyzésével, hogy ez az emlékezés eltér az eddig megjelent szakszerű kiadványoktól. Olyan információkat tartalmaz, amelyek megvilágítják a néhai művész hétköznapjait, emberi kapcsolatait, népéhez/nemzetéhez fűződő viszonyát, más szóval: emberközelbe próbálja hozni őt. Mindez Nagy Imre egykori élettársának és modelljének, Apor Máriának közreműködésével vált lehetővé, aki készséggel válaszolt a szerző kérdéseire. A szokásostól eltérően, a beszélgetés tegező formában készült rokoni és sorstársi indokoknál fogva. Reméljük, sikerült néhány fontosabb adattal gazdagítanunk a Mesterről szóló irodalmat, de az igazi öröm az volna interjúalanynak és szerzőnek egyaránt, ha az olvasó a nagybetűs Embert látná a sorok között. Székelyudvarhely, 2011 tavaszán Komoróczy György

NAGY IMRE ÉS TAMÁSI ÁRON – Írók, újságírók, művészek közt eléggé elterjedt nálunk az a – talán mendemondának nevezhető – szóbeszéd, mely szerint Imre bácsi Zsögödön egy nő miatt az ’50-es években összeszólalkozott Tamási Áronnal. A szóváltás azt eredményezte, hogy az igazi jó barát gyalog indult haza éjnek idején Farkaslakára. Mit tudsz Te erről, mint Nagy Imre élettársa és modellje? – Épp Zsögödön voltam Imre bácsinál, amikor, nem sokkal a forradalom után, azt hiszem, ’57-ben, először hazajött Budapestről Tamási Áron. Levelezőlapon értesítette Imre bácsit, hogy itthon van Erdélyben és szeretne vele találkozni. A zsögödi Mestert egy kicsit gondolkodóba ejtette Áron bejelentése, mert tudta, ﬁgyeli őket a Securitate, mint bármelyik más nevesebb művészt vagy írót. De úgy döntött: Áron jöjjön Zsögödre! Szívesen látja. Néhány nap múlva meg is érkezett a vendég harmadik feleségével. Alizzal három napot tartózkodott Zsögödön. A vendégek nagyon meleg baráti fogadtatásban részesültek, én magam is közeli barátságba kerültem velük. Programot állítottunk össze. Úgy terveztük, hogy mi ketten: Aliz és én lemegyünk néhány napra a román tengerpartra, azalatt Imre bácsi nekikezd megfesteni Áron arcképét olajban. Amikor hazajöttünk a tengerről, akkor tudtuk meg, hogy Áron hazament Farkaslakára, Imre bácsi üzente Aliztól Áronnak, hogy a képfestés elmarad. Nem tudtuk, mi történt, viszont amikor komolyabbat akartunk beszélni, lementünk az Olt partjára, remélve, hogy oda a „poloska” nem jön utánunk. Veszekedés nem volt köztük, Imre bácsi azt mondta Áronnak, rövidesen kimegy Pestre, ott majd elkészíti a rajzot és az olajfestményt. Nem tudom, honnan ered a mendemonda, hogy összeszólalkoztak volna, mert tudomásom szerint soha nem veszekedtek ők ketten. Hogy honnan ered az a bizonyos „haragos tejtestvérek” elnevezés, nem tudom. – Onnan, hogy Sütő András egyik írásának ez a címe. Csak a lényegét mondom. Arról van szó, hogy amikor egyszer Áron megérkezett 6

Zsögödre, Imre bácsi épp aktot festett. Az érkező vendég betoppanása után mindjárt az ölébe kapta a széken ülő meztelen modellt és megcsókolta. Ez Imre bácsinak nem tetszett, ebből keletkezett – állítólag – a perpatvar. Hát ennyi… – Nagyon nem kívánom ezt kommentálni, de nem zárom ki, hogy Sütő Andráshoz kósza hírek juthattak el. Hisz barátságuk továbbra is élt, aztán, sajnos, Áron meghalt az olajportré elkészülte előtt. S hogy a barátságuk a sírig tartott, bizonyítják Imre bácsi itt következő gondolatai, amelyeket a Tamási Áron temetésére vetett papírra. „Mit is írhatnék Tamási Áronról, hogyan emlékszem – csak fájóan? –, most másképp nem tudok. Hargita volt az anyánk, én a túlsó felén kaptam az emlőjét, ő meg a másik bimbajába kapaszkodott. Valahányszor az ő – a Hargita nyugati – felébe utazom, még a nyomokat is látom, ahol eljárt. Még a rohanó fejlődés sem kopasztotta meg az erdőket annyira, mint az északi felét a Hargitának. Elzárkózok a két eperfa mellett, egy kis időre megáll bennem a lélegzet – elszakad a ﬁlm, lelke egy kis időre reám telepszik. Szalad a kocsink, a történelem vágtat velünk…” 1 – Nem a mi dolgunk kideríteni, mi történt pontosan kettőjük közt, azonban nem árt, ha most ideírom, mi olvasható erről például a Havi Magyar Fórum 2009. májusi számában. „Tamási Áronhoz gyermekkori barátság fűzte Nagy Imrét, amíg egy eset folytán ez a kapcsolat megromlott. Az történt, hogy Tamási hívatlanul lépett be a festőhöz, aki éppen aktot festett. A jóképű, ﬁatal írónak megtetszett a csinos hajadon és azonnal ölbe kapta. Nagy Imre ezt az incidenst nem bocsátotta meg, felháborította… összevesztek és többé nem békültek ki, de távolról mindig tisztelettel szóltak egymásról…”2 Ha már szóba került a román kommunista titkosszolgálat ügyködése: a Tamási Áron holttestének hazaszállításakor a koporsó a Zsil-völgyi Lupény felé tartott, mert Farkaslaka román nevét, Lupeni-t a román vasutasok – 1

Szabó András: Repertoriul de documente privind biograﬁa maestrului emerit NAGY IMRE érdemes művész életrajzi vonatkozású dokumentumainak repertóriuma. Csíkszereda, Csíki Székely Múzeum, 1993, 226 – 181-77 SK9, p. 108.

Tertinszky Edit: Omló hegyek alatt – Sütő András esszéi és naplója

állítólag – Lupénynak értelmezték. Persze Lupénynak is Lupeni a román neve. Mások szerint a koporsót szállító vagont a szekusok utasítására a segesvári rendezőpályaudvarra tolták rejtekhelyre, hogy megzavarják a temetés előkészületeit és megszimatolt programját, ugyanis az volt a célja az udvarhelyi pártvezetésnek – bukaresti sugallatra –, ne legyen tömeg az Áron temetésén. Erről mit tudsz? – Ágotától, a Tamási utolsó feleségétől tudom, hogy a koporsó tényleg lekerült a Zsil-völgyébe, Ágota le is utazott Lupényba. Emiatt késett a temetés három napot.

A MODELLKEDÉS KEZDETEI – Imre bácsival hogy kezdődött a kapcsolatod, hogyan lettél a modellje? – Ismeretségünk az én gyermekkoromba nyúlik vissza, úgy 10-12 éves koromig. Apámnak barátja volt, tehát gyakori vendég volt nálunk, s rólam már akkor több rajzot készített. Ők a vonaton ismerkedtek meg, együtt utaztak Pestre a II. világháború idején. Hamar összebarátkoztak, nem a művészet közvetítése által, hanem a székelyföldi paraszti életmód megváltoztatásának óhaja játszotta a katalizátor szerepét. Mindketten a paraszti élet modernizálásán, könnyítésén gondolkoztak. Most úgy mondjuk, hogy a mezőgazdaság gépesítéséről álmodoztak, hisz látták, tudták: nem könnyű az eke szarvát tartani, nem könnyű kapálni sem, hát még kaszálni, aratni. A gépesítés természetesen mindkettejük elgondolása szerint növelné a hektárhozamot, ami magától értetődően a gazda bevételét is növelné. Imre bácsi – amint az köztudott – Zsögödön jó tíz évet gazdálkodott, azalatt nem is festett. Népművészeti kört alakított, megszervezte, hogy az asszonyok varrni, hímezni, szőni tanuljanak. A téli hónapokban eredményesen működtek. Imre bácsi is megtanulta még a kalotaszegi mintákat is. Apámmal, Apor Lászlóval a gazdákat tanították, elméleti ismereteket adtak át (vetésforgó meg ilyesmik). A jól tejelő 8

szimmentáli teheneket először apám hozta be Svájcból. Tudta, hogy itt is jó havasi legelők vannak, megélnek az állatok. A perzsabundának való karakül juhval is kísérletezett apám, sajnos a nagy világégés megsemmisítette munkáját. Utána következett a kommunizmus terjeszkedése, a mi osztályunkat, a földbirtokos nemességet a vörös uralom megfosztotta minden vagyonától, deportáltak bennünket, akárcsak titeket és más birtokosokat, embertelen körülmények között éltünk kényszerlakhelyen, munkatáborban 1964-ig. Ez viszont már más téma. A kommunizmus szorítása következtében Nagy Imre is felszámolta Zsögödön a gazdaságot, utána őt meghívták tanítani Kolozsvárra a képzőművészeti főiskolára. Elvállalta, de nem tartott sokáig tanárkodása, mert nem fogadta el a pártutasításokat. Egy évig tanított csupán. Tanítványa volt például Soó-Zöld Margit, Pallos Jutta (most Németországban él) és még sokan mások. Emlékszem, Juttát nagyon tehetségesnek tartotta.

A FŐISKOLAI TANÁR – Azt hallottam, menesztésének az volt az ürügye, hogy expresszionista művészeti irányt követ. – Ez a művészeti irányzat Németországból indult el és a két világháború közti magyar festészetre, általában a képzőművészetre nagy hatással volt. Annak ellenére, hogy a kifejezés Németországban született, a művészeti mozgalom gyökerei Van Gogh és Gauguin korára vezethetők vissza, úgy az 1880–1885 körüli időkre. A 20. század elejétől élte fénykorát Németországban, mindaddig, amíg Hitler be nem tiltatta. Például a franciáknál nem volt követője az expresszionizmusnak, de a magyaroknál jeles képviselői akadtak, például: Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre, Egri Viktor és mások. A nagybányai festőiskolára is hatással volt. Európai viszonylatban leginkább a magyar festők vették át. Persze – amint már szó volt róla – nem ezért rúgták ki Nagy Imrét az egyetemről, hanem más okok miatt: nem fogadott el kritikát a 9

pártfejesektől (azok szerettek mindenbe beleszólni), fütyült Imre bácsi a pártutasításokra és a párt által babusgatott, tehetségtelen tanárokkal nem talált a szó… Különben nem volt jó pedagógus. Ezt ő maga is beismerte. Egyszer Pallos Juttával tereferéltem, ő mesélte: Imre bácsi rajzot és kompozíciótervet tanított. Bejött órára, nem magyarázott… kivette a ceruzát a kezünkből, húzott vagy három-négy vonalat… igen ám, de azzal a rajz kész is volt. Mondtuk neki: most már alá is írhatja, mert kész egy Nagy Imre-rajz. Ettől függetlenül nagyon szerették a hallgatók, mert közvetlen volt és kollégaként kezelte tanítványait. Persze lehetett tőle tanulni annak ellenére, hogy nem szeretett sokat beszélni órán.

A KITELEPÍTÉS – Kanyarodjunk vissza a korábbi kérdéshez. Hogy kerültél vele kapcsolatba? – 1945 után sokat járt hozzánk, apámat szerette, jól megértették egymást. Akkor Bodokon laktunk, a Matild borvízforrás is a mi tulajdonunk volt, a környéken jártak horgászni, sok-sok közös beszédtémájuk akadt. Négyen voltunk testvérek, én voltam Imre bácsi kiválasztottja, engem is vitt/vittek horgászni. Már abban az időben, tehát kisgyermek koromban, sokat rajzolt engem. Például játszottunk az udvaron, ﬁgyelt bennünket, majd odakiáltott: most állj meg, most futkoss, ﬁcánkolj… s közben a ceruzája ment a rajzlapon. Nagyon élveztük, amikor megmutatta a rajzait s mondta: ez te vagy, ezek ti vagytok. 12-13 éves lehettem. 1949. március 2-án éjjel apámékat mint földbirtokosokat kitelepítették, minden vagyonukat, értéktárgyaikat elkobozták a kommunisták, bevitték őket Sepsiszentgyörgyre, majd Dobrudzsába kényszerlakhelyes munkatáborba, iszonyatos körülmények között éltek, mi gyermekek pedig hányódtunk össze-vissza. A kitelepítés éjszakáján a gyermekek közül csak Márta húgunk volt otthon, őt vitték szüleinkkel, a többiek nem kerültek listára. Szóval a család bekerült Sepsiszentgyörgyre, természetesen a többi há10

romszéki földbirtokos családdal együtt, és elkezdődött keserves életük. Csak ﬁzikai munkára, annak is csak az aljára alkalmazták őket, olyan esetről is tudok, hogy három egyetemi diplomával és két doktorátussal ládát szegezett nyolc órában az illető. Volt köztük disznóhizlaldai munkás, kőművessegéd, mészégető meg ilyesmi. Hallottam egy harangozóról is, az még szerencsés volt, mert tiszta munka. Ez azért is érdekes, mert a szájhagyomány szerint a marosvásárhelyi vártemplom több évszázados történetében egyszer fordult elő, hogy a pap tegező, baráti viszonyban volt a harangozóval… Egy évnyi szentgyörgyi kényszerlakhely után még szörnyűbb fordulat következett szüleink és sorstársaink életében. 1950-et mutatott a naptár, amikor nagyobb lendületet követelt a kommunista párt a kollektivizálás terjedésének. Csakhogy az egyik háromszéki faluban, Gidófalván, a lakosság nemtetszését váltotta ki a kollektivizálás híre, zendülés lett a vége, erre a pártvezetők, az a néhány országvezető, akiknek a képe ki volt rakva minden iskolai osztályban a falra, köztük a lemhényi (!) származású Luka László alias Vasile Luca is, szóval ezek azt találták ki, hogy a Szentgyörgyre hurcolt háromszéki földbirtokosok felbiztatták a falusi gazdákat, a parasztságot, hogy ne álljanak be a kollektív gazdaságba s azért volt a zendülés. Persze ez nem volt igaz, mégis következett a hatalom bosszúja: irány Dobrudzsa, szigorított kényszerlakhely és munkatábor. Micsoda nyomor és megaláztatás volt ott: barakkokban, ólakban laktak, rizsföldeken, piócák közt dolgoztak, ehhez képest a legelőtisztítás – mert az is volt – előkelő munkakörnek számított. Apám is dolgozott disznóhizlaldában munkásként, még mielőtt Dobrudzsába kerültek volna. Azt sem szabad most elfelejteni, hogy Luka mellett Pauker Anna is megérte a pénzét. A népi humor ki is kezdte őt a következőképpen. A kommunisták közt volt egy Veres nevezetű is a Székelyföldön, a tréfacsinálók működésbe léptek: Pauker Anna, Veres, Luka – leírva. De csak mondva: Pauker Anna veres luka (lyuka). A ’89-es rendszerváltás után írták a román lapok, hogy 1948-ban Sinaián a kommunisták által elüldözött Mihály király államosított kastélyában tartották Pauker Anna neve napját szovjet vezetőkkel. Akkor ott határozták el, hogy maradék 11

vagyonától is megfosztják a földbirtokosságot, és deportálni fogják őket. Eredetileg szibériai munkatábort (haláltábort?) szántak nekik, állítólag amerikai közbelépésre változott romániai kényszerlakhelyre, kitelepítésre. Erről szól a hírhedt 83/1949-es törvényrendelet, amely tulajdonképpen a 187/1945-ösnek a folytatása. – Miután szüleidet és húgodat elvitték, veletek mi lett? – Velünk nem törődtek, mert nem voltunk a listán, ezért nem hagyták, hogy szüleink vigyenek magukkal. A lakást lepecsételték, nem mehettünk be, egy eperfa alatt töltöttük az éjszakát. Reggelre híre ment a szülők elhurcolásának, kijött értünk Szentgyörgyről Vajda Gáspár református lelkipásztor felesége, Cuci néni és magukhoz vettek. Szüleink helyett szüleink lettek. Érettségiig ők iskoláztattak bennünket és – természetesen – gondoskodtak rólunk, szóval ők neveltek bennünket, ami teljes ellátást jelentett. Tudtuk, hogy azután jön a még nehezebb, mert ki volt adva: az ilyen származásúak nem tanulhatnak tovább főiskolán vagy egyetemen, sőt, még gimnáziumba sem volt szabad járnunk, csak szakiskolába vagy szakközépiskolába, de néhányunknak ilyen-olyan trükkel sikerült gimnáziumi érettségit tennünk s majd tovább tanulnunk. Az úgynevezett osztályharc 1964-ig tartott, akkor nyitott Románia Amerika felé és enyhén elfordult – legalábbis látszólag – a Szovjetuniótól. A ’64-es enyhülés előtt érettségiztető vizsgabizottságokban, sajnos, megfordultak olyan szemellenzős egyetemi oktatók (vizsgaelnökök), akik könyörtelenül megbuktatták a szó szoros értelmében az osztályellenségnek tartott diákot.

ÉRETTSÉGI UTÁN – Hogy alakult a sorsod érettségi után? – Felsőbb iskolai tanulásomban Nagy Imre vállalt segítséget. Fogászati technikumot végeztem Kolozsváron, de előtte nagy kerülő utat kellett megtennem. Úgy kezdődött, hogy miután leérettségiztem Szentgyörgyön, levelet kaptam Imre bácsitól, azt írta: legyek ekkor s ekkor itt és itt a csíkszeredai vasútállomáson, visz Kolozsvárra, ha akarom. Éltem a lehetőséggel. Tizenhét éves voltam. Szentgyörgyön munkalehetőség nem volt, beláttam, muszáj továbbtanulnom. Egy kis ideig Imre bácsinál laktam, majd albérletbe kerültem egy magyar tanárcsaládhoz. Állást is szerzett Imre bácsi, igaz, csak fizikai munkára vettek fel, s a végén még onnan is kirúgtak a nevem miatt. Aztán került más munkahely, igaz, ott is fizikai munka, de nem volt nehéz. Imre bácsival a kapcsolatot tartottam, hetente meglátogattam Vörösmarty utcai lakásán. Gondoskodott rólam, aztán egyszer csak elkezdett engem rajzolgatni. Portrékkal kezdődött. Egyebekbe akkor még nem akart belevinni, túl fiatal voltam. De gátlástalanul mozogtam a műteremben, és ragaszkodtam Imre bácsihoz. Apám helyett apám volt. Mindig vitt magával az ő társaságába Kolozsváron, írók, művészek közé. Persze a pletyka hamar elindult, hogy Nagy Imrének fiatal szeretője van. Nyilván akkor még nem volt ez igaz, csak kölcsönösen ragaszkodtunk egymáshoz. Közben ilyen-olyan állásokba kerültem, de amikor Imre bácsi megtudta, hogy kasszás lettem egy kocsmában, azt mondta: az nem lehet, hogy ki legyek téve a sok részeg hülyeségének, visz magával Zsögödre. Igent mondtam. Döntésemnek örült. Abban egyeztünk meg, Zsögödön kigondoljuk, mihez lehet kezdeni. Ez 1959-ben történt, nyáron, ő csak a nyarat töltötte Zsögödön, télen Kolozsváron lakott, persze, Zsögödön is volt műterme. Akkor én már húszéves meglett nő voltam, s bizony ott Zsögödön szerelmi kapcsolat alakult ki kettőnk közt. Nagy vonzódást éreztem iránta, de egy húszéves szerelme nem hasonlítható a 16-17 éves csitriéhez. Különös tulajdonságaiért, vonásaiért ragaszkodtam nagyon hozzá. Megtanított 13

tisztán látni bizonyos dolgokat. Sokat tanultam tőle, lehetőségem nyílt betekinteni a képzőművészetbe, mely művészeti ág középiskolás korom óta érdekelt. Megtanultam, hogy az élet nem csupán eszem-iszomból áll. Kezdtem látni az élet értelmét. Közel kerültem az irodalomhoz és a zenéhez is. Annak is kulcsszerepe volt számomra abban az időben, hogy mint modellnek minden mozdulatát lerajzolta Imre bácsi. Ezeket a rajzokat felhasználta a nagy kompozícióiban.

AZ EMBERBARÁT MŰVÉSZ – Arra kérlek, Nagy Imrének azt az emberi arcát is igyekezz megvilágítani, amit nem igen ismer sem a művészvilág, sem a művészetkedvelő nagyközönség. – Itt most abból kell kiindulnom, illetve azzal ajánlatos folytatnom, kérésedhez igazodva, hogy Imre bácsi engem nagyon szeretett mint nőt s mint embert is. Szeszélyes és ﬁatal voltam, 22 éves. A korkülönbség nagy volt köztünk, ő már jóval túl volt akkor az 50-en, 60 még nem volt. Dolgainkat bonyolította, hogy ő engem a magántulajdonának akart elkönyvelni, cselekedeteimet/lépéseimet szerette volna irányítani s személyemet művészete eszközeként kezelni. Ebbe nem mentem bele. De voltak rokonszenves, vonzó dolgok is kettőnk életében. Például szép kirándulások sátorozással, csodálhattam a gyönyörű Székelyföldet, azon belül Háromszéket. Vagy a szentimrei Büdösben varázslatos környezetben engem festett, emellett jártuk a hegyeket, pisztrángásztunk a Kormos-patakban. Sokat mesélt Imre bácsi a ﬁatalságáról, elmondta, hol, merre járt, beleavatott az egész életébe. Mindez számomra nagyon érdekesnek tűnt, tátott szájjal hallgattam beszédét, és az sem mellékes most, hogy megjegyezzem: volt tehetsége az elbeszéléshez. Ennek dacára az emberek úgy ismerték, hogy merev, elzárkózó, visszautasító természetű. Az igazság pedig az, hogy Imre bácsi nagyon szerette az embereket. Főként az egyszerű embereket, a népet. A csángókat különösen 14

kedvelte. Amikor a Kormos mellett sátoroztunk, egy csángó családtól vettük a tejet. Lerajzolta őket, sokat beszélgetett velük. Olyan eset is volt, amikor a csángó fiú hozta a tejet. 17 év körüli lehetett. A patakban egy kövön ültem meztelen, Imre bácsi engem festett, ebből lett a híres Akt pisztránggal című festmény, s hát jön a fiú a kutyájával, s amikor engem úgy, ahogy voltam, meglátott, köszönni sem tudott zavarában, de Imre bácsi segített neki: – Tedd le a tejed s menjél… Nem is volt semmi baj. Igen ám, de másnap reggel, mielőtt nekikezdtünk volna a munka folytatásának, Imre bácsi messze felment a patakon, hogy fogjon néhány pisztrángot reggelire. Egy szál bugyiban mosdottam a patakban s látom, jön a legény a tejjel. Amint megpillantott, elvörösödött, a szeme zavaros lett, gondoltam, lerohan s lenyom. Forrhatott is valami az agyában, hisz 17 évesen abban az időben ilyesmit látni – ritkaságszámba ment. Szerencsére váltott az eszem pillanatok alatt, elkiáltottam: – Imre bácsi! A fiú hozta a tejet, leteszem arra a nagy kőre, jó lesz úgy? Erre a fiú rögtön sarkon fordult s ment hazafelé. Az igazság az, hogy egy kicsit féltem, mert nem voltam hozzászokva a hegyvidéki élethez, az egyedülléthez, a vadjáráshoz, éjszakai kijáráshoz. Sok időbe telt az például, amíg megszoktam, hogy éjszaka jár a mókushoz hasonló kis állat is, a pele. Egy éjjel belerágta magát a kenyérbe. Nagyon féltem, amíg ki nem derült, mi okozza a zajt. Közben Imre bácsi mindig mondta, magyarázta, nem kell félni, nincs mitől félni. – Ő a természet törvényeit is igen jól ismerte, olyannyira, hogy a maga egyszerűségében tudta szemlélni és kezelni azokat. Nemcsak az egyszerű embereket szerette, hanem magát az egyszerűséget is általában. Példa rá egyebek mellett, hogy II. Erzsébet angol királynő koronázási ünnepségén Imre bácsi sehogy sem tudott megbarátkozni a frakkal és csokornyakkendővel, ezért meglépett onnan, felvette csíki öltözetét és úgy ment vissza a királyi palotába. Erről te mit hallottál? – A frakkot fel sem vette. A csíki fenyőágas ruhájában jelent meg. De hadd mondjak el előbb egy másik sztorit. Gömbös Gyula miniszterelnök jó barátja volt Imre bácsinak. Valamilyen nagyobb eseményre meghívta az öreget Budapestre, utána persze előkelő vendéglőbe mentek. Imre 15

bácsi csíki posztóból készült térdnadrágban akart ott megjelenni – ilyen nadrágot abban az időben viseltek úriemberek is –, de a portás útját állta. – Uram, kezdte a portás, nekem ki van adva, különben is ki van írva, hogy ide csak frakkban vagy sötét öltönyben jöhetnek a férﬁak. Erre Imre bácsi: – Na legyen szíves, mondja meg vagy üzenje meg Gömbös miniszterelnök úrnak, hogy Nagy Imre keresi Csíkzsögödről… Erre a határozott fellépésére a portás minden további teketóriázás nélkül beengedte Imre bácsit, nem üzengetett a miniszterelnöknek. Művész körökben elterjedt Pesten az Imre bácsi-féle székely posztóviselet, maga a miniszterelnök is csináltatott magának. Imre bácsi biztatta a csíki asszonyokat, hogy szőjék a fenyőágast, emlékszem, anyámék is csináltattak ilyen anyagot. Imre bácsi is tudott szőni, őt nagyon érdekelte a népi varrás-szövés-hímzés. Nemcsak lakás, de hivatalok díszítésére is alkalmasnak találta a varrottasokat. Nem lepődtem meg, csak csodálkoztam Imre bácsi bátorságán, amikor azt mondta egy pártfejesnek állami kitüntetés átvételekor, hogy elkelne az irodájában néhány szőttes és varrottas, sőt, mutatott a Csau-képre: ahelyett pedig jobban nézne ki egy szép korondi tányér két bokállyal.

KIÁLLÍTÁS LONDONBAN Kanyarodjunk vissza a koronázási ünnepélyhez. Messziről kezdem. Miután Imre bácsi elvégezte Budapesten a főiskolát, 1924-ben, hazajött Zsögödre s festett jó öt-hat évig. Közben brassói szászokkal ismerkedett meg, ők elég sok képet vásároltak tőle. Azok közül kitűnt egy bankár, nem jut eszembe a neve, az a lényeg, hogy az illető kiállítást szervezett Imre bácsinak Brassóban. Azzal az anyaggal meghívták Londonba is, s a kiállítást megnézte a királyi házaspár is. Vásároltak is tőle és meghívták egy állófogadásra a királyi palotába. Londonban szép összegre tett szert, mert a királyi családot követve, a londoni arisztokrácia is szépen a zsebébe nyúlt képvásárláskor, így Imre bácsi nyugodtan el tudott menni egy féléves olaszországi tanulmányútra. Amikor hazajött, azt mondta: lebénultam a látottaktól. Elkápráztatónak nevezte az olasz reneszánsz művészetét, különösen Leonardo da Vinci és Michelangelo alkotásai bűvölték el. Nincs ebben túlzás, hisz én magam is, amikor megláttam a Vatikánban Michelangelo rózsaszínű márványszobrait, nem tudtam megszólalni, elkezdtem sírni. Szóval miután Imre bácsi hazajött Olaszországból, Zsögödön nekifogott gazdálkodni, közben meghalt az édesapja, és csak gondolkozott, nem festett, csak kisebb rajzokat készített. Összegezve: az olaszországi útjával neki lezárult művészetének egy fejezete. Az öt-hat évig tartó gazdálkodása után művészeti irányt váltott.

A BARÁTI KÖR – Beszélj, kérlek, szűkebb baráti köréről. – Kezdjük Kolozsvárral! Művészbarátaival szemben nagyon kritikus volt. Pártolta ugyan a ﬁatal tehetségeket, de szigorú volt. Gyakran hangoztatta, hogy legeslegelőször meg kell tanulni jól rajzolni. Addig nem lehet tovább lépni. És megmondta a magáét barátainak is. Például a jeles-neves Bene Józsefnek megmondta szemtől szembe: Jóska, te nem tudsz rajzolni, tanulj meg! Ezt persze az ismerősök nagyon kacagták. Bene Jóska is járt a szentimrei Büdösbe, ott is nagy viták zajlottak kettőjük közt. De barátok voltak. Jó viszonyt ápolt Mohi Sándorral, Nagy Alberttel, Fülöp Antal Andorral. Miklóssyval viszont sokat vitatkozott, és úgy tűnt nekem, nem volt valami jó a viszony közöttük. Említettem az imént a ﬁatal tehetségek pártolását, segítését. Imre bácsinak volt egy olyan elképzelése, hogy Zsögödön művésztelepet létesít. Nem jött ez neki össze, sajnálta is mindig. Puskás Sándor szobrászművészt és korosztályát szemelte ki. Úgy képzelte el Imre bácsi, hogy nála az udvaron lett volna a tulajdonképpeni művésztelep, valahol a fürdő körül pedig az otthon (szállás, étkezés). A nagybányaihoz hasonlót szeretett volna. Állami segítséget nem kapott, márpedig akkor másképp nem lehetett. Nem voltak akkor mecénások, támogatók, ahogy most mondják: szponzorok. Nagyon örült, amikor meghallotta, hogy az udvarára új épületet húznak fel állandó képtár létrehozása céljából. Legalább ez az óhaja teljesült. A másik viszont még most sem: azt szerette volna, ha a régi házban klasszikuszene-hallgatást rendeznének, és bizonyos alkalmakkor akár hangversenyeket is lehetne tartani nyáron az udvaron. Ez utóbbival még adósa neki Csíkszereda. Remélhetőleg idővel ez is meg fog valósulni. Biztató jelnek számít, hogy felújítási jegyek észlelhetők a házon, látszik, hogy Szabó András képtárvezető gondját viseli a hagyatéknak s minden bizonnyal a végakaratnak is. Amikor Zsögödön jártam 2006-ban, majd 2009-ben, az volt a benyomásom, hogy a képtárvezetőnek segít a városi önkormányzat, s maga a polgármester is. 18

– 2006-ban milyen volt Csíkszeredában a Nagy Imre halálának 30. évfordulójára szervezett emlékezés? – A Csíkszeredai Városnapok keretében volt egy Nagy Imre-nap is. A műsor Zsögödön kezdődött az emlékháznál, illetőleg a képtárban. Ott Banner Zoltán művészettörténész méltatta a festő pályafutását, emberekhez fűződő viszonyát, kötődését a szülőföldhöz. A városi művelődési házban előre felkért személyek emlékeztek Imre bácsira: János Pál muzeológus, Márton Árpád festőművész, Banner Zoltán, Kozma Mária író, Gazda József művelődéstörténész, író és jómagam. – Úgy hallottuk és az újságok is írták, hogy botrány is volt ezen az eseményen. – Ez igaz. X költő is meghívott volt, de őt nem ültették fel a beszélők közé a színpadra. Neki nem szántak ilyen szerepet. Az egyik szónok túl hosszúra nyújtotta mondanivalóját, már beszélt vagy tíz percet s még mindig az I. világháború lövészárkainál tartott, s akkor a nézőtérről rámordult a költő, hogy legyen már elég ebből a hülyeségből, nem azért gyűltünk össze, hogy azt hallgassuk, Nagy Imre mit csinált a lövészárokban…(Elhangzott ugyanis, hogy ott megsajnált egy kis egeret, azt dédelgette, melegítette, s ettől a szövegtől az illető költő kiakadt, ahogy mondani szokás.) – Pedig tudhatta volna a költő, hogy Imre bácsi nagy állatbarát volt… – Hát persze, tudta is az illető, csak – most utólag úgy tűnik nekem – hiányzott neki a balhézás valami miatt. Szóval Imre bácsi mint állatbarát mókust, varjút, medvebocsot is vitt haza. A mókust és a varjút simán be tudta csempészni a házba, igaz, nagy csetepaté lett belőle, amikor az apja meglátta először ugrálni a mókust, röpködni a varjút. A medvebocsot csak az udvarra tudta belopni, de abból is nagy-nagy kalamájka lett… Na de visszatérve a szeredai művelődési házba: a goromba, durva hangnemben beszélő költő felkérés nélkül a színpadon termett és épp olyan lényegtelen dolgokról kezdett beszélni, mint akit lehurrogott. – Te miről beszéltél a színpadon? 19

– Nem számítottam arra, hogy beszélnem kell, de hamar feltaláltam magam. Mint Nagy Imre modellje elmondtam, milyen komoly mondanivalója van egyik legnagyobb kompozíciójának, a Forrás című festménynek. Sok figura van rajta, közülük a legtöbbet rólam mintázta a művész. Soha nem volt fárasztó számomra a modellkedés, mert mindig megbeszéltük a szerepet előre. Imre bácsi is elmondta, amit akart, én is, ezért ment gördülékenyen a munka. Nem untuk. Egy-egy fizetett modell – meg kell jól figyelni – majdnem alszik a képeken. Én sosem unatkoztam és nem untam az ülést vagy állást. Szóval, amire kértek, azt elmondtam az emlékünnepélyen. A végén volt egy jó svédasztalos állófogadás a művelődési házban. Kitett magáért Csíkszereda. Jó volt találkozni az Imre bácsi barátaival, ismerőseivel, akik nekem is barátaim, jó ismerőseim. Mint például Takács Pistáék Csíkszerdából, a Pista lánya, Évike, az újságíró a Hargita Népénél, Gazda Jóska Kovásznáról és mások. Jóska írt is egy jó monográfiát Imre bácsiról, akkor még Jóska elég fiatal volt. Szerintem még ma sincs egy igazán jó kiadós könyv Nagy Imre pályafutásáról és művészetéről. Mondom ezt annak tudatában, hogy a László Gyula munkája (a Kétszáz rajz) sem lebecsülendő, de én másra gondolok. Remélem, Banner Zoltán majd meg fogja írni. – Mit tudsz a jeles elődhöz, a Nagy Istvánhoz fűződő rokoni szálairól? – Azt, hogy Imre bácsinak nagybátyja volt Nagy István, az édesanyjának testvére, szóval az Imre bácsi anyja is Nagy lány volt, csíkmindszenti, István ott született. Az Imre bácsi szülei azt szerették volna, ha gyermekük jogot tanul Pesten. Erre ő – a szülők tudta nélkül – a képzőművészetire ment. Ebbéli igyekezetében Nagy István segített neki, anyagilag is. A tanév megkezdése után nem sokkal, késő ősszel már gyönyörű télikabátot vett neki Pesten. Évtizedek múlva abból csináltattam én magamnak szép rövid kabátot. Kiváló szövetből volt.

ALKU GRÓF BÁNFFY MIKLÓSSAL – Folytassuk a barátokkal! – A kolozsvári, illetve erdélyi írók, költők közül leginkább Kányádit, Bajor Andort és Sütő Andrást kedvelte. Tamási Áront azért nem sorolom most ide, mert őt a budapestiek közt szokás említeni ilyenkor, persze ő örök hű lelki barátja volt és maradt utolsó leheletéig. Jó viszonyban volt még Bánffy Miklóssal, vele beszélte meg a Helikon-tagok portréinak megrajzolását. Elég muris ez a történet is. Leültek ketten. Kérdezi Bánffy: – Mennyi lesz darabja? Elég borsos árat mondott Imre bácsi – sosem dolgozott olcsón –, amit Bánffy Miklós sokallott. Erre Imre bácsi: – Gróf úr, én ebből egy vasat sem engedek, ha nem tetszik az ár, rajzolja le őket maga – és felállt az asztaltól és indult kifelé… Bánffy Miklós visszahívta: – Na jó, na, legyen úgy. – Akkor legelőször magát rajzolom le – mondta Imre bácsi és megszületett az egyezség, annak nyomán a Helikon-sorozat. Jó ideig a Magyar Nemzeti Galériában voltak a portrék, most – úgy tudom – a csíkszeredai múzeum tulajdona. A Helikonosokkal is jó barátságban volt Imre bácsi, és fontos most megemlítenem a Márton Áron, Vámszer Géza, Venczel József, Domokos Pál Péter nevét is. A néhai jeles püspök többször felkereste őt Zsögödön is, képeket is vásárolt tőle. Szóval sokan szerették, még ha volt is különlegesség természetében, szokásaiban. – Úgy hallottam, a nők is szerették. – Ez igaz. Akik közelebb kerültek hozzá lelkiekben is, Imre bának szólították. Én is. – Kihasználta a lehetőségeket? – Volt időszak, amikor igen. De volt olyan szakasza is életének, amelyből teljesen kikapcsolta a nőt. Akkor csak az alkotásnak, a munkának élt. Egyszer azt mondta: – Rájöttem, hogy nekem a nő csak teher. Még ilyesmiket is mondott: – A szerelem a legnagyobb betegség. Megmondta kerek perec: – Muszáj volt rendet szabjak magamnak, mert nem haladt a munka, mindig a p…n járt az eszem, az után mászkáltam örökké… 21

A CSÁNGÓKNÁL – Imre bácsi nemcsak írókkal töltötte szívesen az időt, kedvelte a zeneszerzőket, zenészeket, tudományos kutatókat, egyetemi tanárokat is. – Egyik legjobb barátja a jeles népzenekutató, folklorista kolozsvári egyetemi tanár, Jagamas János volt. Többször mentem én is velük kirándulni. Zsögödről átmentünk a moldvai csángókhoz, természetesen Jagamas János gyűjtőúton volt. Velünk volt Márkos Albert is és útközben csatlakozott hozzánk Domokos Pál Péter. Falusi házban laktunk. Jagamast megviccelte Imre bácsi. Az történt, hogy János bácsi nekikezdett jógázni bent a házban, Imre bácsi látva ezt, kiosont s az udvar egyik eldugott sarkában eredeti csángó népdalokat kezdett fütyülni. Jagamas kezdte hegyezni a fülét, a jógát is abbahagyta, de mire kiment, a fütytyös elhallgatott. Kezdődött minden elölről, aztán nevetés lett a vége a János bácsi nagy bosszúságára és bánatára, ugyanis a legelején nagy reményeket fűzött a füttyöshöz, hisz elhangzott az a kijelentése is, hogy „Mióta keresem én ezt az ősi dallamot!” Imre bácsinak nagyon jó hallása volt, pályaválasztásakor a zeneakadémia is szóba került. Középiskolás korában nem csak jól rajzolt, de jól is hegedült. Ezeket nagyon tudta, de tanulni nem szeretett.

AZ ISKOLÁBAN – Csíksomlyón járta az általános iskolát, a középiskolát a mai Márton Áron Gimnáziumban végezte el Csíkszeredában. De nehezen. – Nem akarták érettségire engedni rossz jegyei miatt, de szerencséje volt gróf Majláth Gusztáv püspökkel, aki látta rajzait, majd azt mondta: – Ilyen tehetséges diáknak nem szabad elvágni az útját a továbbtanulástól. A nagy tekintélyű egyházfőre hallgatott a tanári kar. Bekerült Imre bácsi Budapestre, a főiskolára, de nem oda járt, ahova szülei szerették volna, erről már volt szó, a képzőművészetire járt a jogi kar helyett, ebben támogatta Nagy István is, ezért szünidőre a nagybácsival érkezett haza az esetleges perpatvarok, dorgálások elkerülése végett. Nehezen törődött bele az apja, hogy fiából „csak holmi képíró” lesz. Abban az időben a diákélethez hozzátartozott a nélkülözés, ő sem volt kivétel, idővel aztán ösztöndíjat kapott a szegedi művészteleptől. Járt a nagybányai művésztelepre is, kezdeti képein látszik annak hatása. Abból az időből van néhány képe a csíkszeredai múzeumban, és kettő udvarhelyi rokonainál, még abban az időben ajándékozta nekik. Most jut eszembe: nem említettem, hogy a Jagamas-féle baráti körébe tartozott Szabó T. Attila nyelvtudós is. Ezekkel az egyetemi tanárokkal sokat beszélgetett arról, hogy oda kell nagyon figyelni a fiatalokra, nehogy elkallódjon egyetlen tehetséges sem. Ebben a kérdésben az volt az elve, hogy a fiatal ne vegye észre, honnan jön az iránta tanúsított megbecsülés, hogy ne kelljen ezért köszönetet mondania. Imre bácsiban jó adag emberszeretet lakozott. Szeretetének, törődésének a megbízhatóság volt a feltétele. Nem bízott meg akárkiben, mert a kása megégette a száját neki is. Ebből a megégetésből született a marosvásárhelyi képtár.

A NAGY IMRE KÉPTÁR – Na erről a születésről jó volna egy kicsit többet megtudni. – Valakik a II. világháború utáni nehéz időkben arannyal ﬁzettek a festményekért, aztán a kommunista világban következett az aranyösszeszedés, aranyelkobzás időszaka, erről különben minden felnőtt hallott, sokan, sajnos, bőrükön is tapasztalták. Szóval Imre bácsit is valami jóakarója feljelentette, hogy aranya van. Házkutatást tartottak a szekusok, megtalálták az aranypénzeket, volt vagy 10-12 darab. Nagy cirkuszok, zaklatások következtek, mert azoknak az volt a módszerük, ha megtaláltak egyet, sokáig gyötörtek, hogy mondd meg, hol a többi. Erről most eszembe jut a vicc is: Hogy gombászik a rendőr? Úgy, hogy ha talál egyet, azt kezdi ütni, hogy mondja meg, hol a többi. Szóval cirkuszoltak a szekusok az aranyért, s a nagy felhajtásnak bizony híre ment a városban ilyen-olyan csatornákon. Meghallotta a balhét a cukorgyár igazgatója, kapcsolatait a pártfejesekkel felhasználva, az Imre bácsi védelmére kelt. Azért is, mert nagyon tetszett neki a cukorgyárról festett kép. Ő egyszerű ember létére művészetértékelő és művészetpártoló volt. Tudjuk, ugye, hogy a párt mindenbe beleütötte az orrát, mindent irányított, nem csak a művészetet, még a tudományt is (nem akarom most elvenni senkinek a kedvét az olvasásától), így hát arról az időszakról beszélek, amikor kiadta a párt, hogy követnie kell a művészeteknek a szocialista-realista (szocreál) irányt. Akkor festette Imre bácsi a Békási vízierőművet is, mondogatta közben – persze ironikusan –, hogy keresi a szocialista realizmust, de nem találja… Igen ám, de az arany-ügy komolyra fordult, nem tartóztatták le Imre bácsit, viszont a politikai rendőrség nem zárta le az ügyet, ezért a cukorgyár igazgatója és még egy-két – a pártnál befutott mérnök – a Mester megmentésére sietett. Az elsődleges cél a letartóztatás megakadályozása volt. Hosszas tárgyalások után ezt sikerült elérniük az igazgatóéknak, de nagy árat kértek érte a fejesek. Az úgynevezett vásárhelyi anyagot teljesen ingyen 24

kellett a városnak adományoznia Imre bácsinak. Utána vásároltak tőle néhány nagy olajfestményt, de az már más történet.

KÉPTÁR CSÍKZSÖGÖDÖN – Hogyan született a zsögödi Nagy Imre Képtár? – Úgy, hogy Hargita megye megalakulása után mindjárt a pártfejeseknek – tanácsadóik nyomán – megfordult a fejükben, hogy jó volna kapni néhány képet Nagy Imrétől. Az első titkárnál tárgyalták az ügyet, Imre bácsit oda se hívták, de valaki megsúgta neki, hogy ekkor s ekkor itt és itt a képtár lesz a téma. Beállított az elvtársak ámulatára, nos, ott akkor született a határozat, illetve Imre bácsi feltételének elfogadása: – Ha önök építenek egy, a festmények kiállítására és tárolására alkalmas épületet, akkor a Csíkszereda városának szánt hagyatékomat végrendeletbe foglalom. Röviden ennyi volt. Jelen volt ott egy magas beosztású magyar pártember is Bukarestből, ő kezet adott rá Imre bácsinak, hogy megépítik a képtárat. Fel is építették még Imre bácsi életében a képtárat, be is rendezték, raktár is épült, a képanyagot megkapta a város. De sajnos – ez az én magánvéleményem – még a házat, udvart is mindenestül a városnak adományozta. A raktározást illetően jómagam is tapasztaltam mulasztásokat. Észrevételeimet közöltem Csíkszereda akkori polgármesterével, Csedő Csabával annál is inkább, mert az ő édesapja jó barátságban volt Imre bácsival, ezért gondoltam, jó helyen szólok s nem hiába. – Milyen volt Imre bácsi kapcsolata a helybeliekkel? – Jó. A falusiak is nagyon szerették. Volt egy zsögödi ember, Hitler Jóskának hívták, természetesen a gúnyneve volt, a rendes nevére nem emlékszem már, ő naponta bejárt Imre bácsihoz, segített neki a portán ezt-azt. Egyszer nagy bolhainvázió volt Zsögödön is a ’60-as években, érkezett Hitler Jóska, kérdezte tőle Imre bácsi: hogy lehetne megszabadulni a bolhákról? – Sehogy, Nagy úr, mert a bolha az emberrel 25

egyszerre született s vele együtt pusztul ki. Ez csak egy példa volt, amiből lehet következtetni a jó viszonyokra. De szívesen mentek be más szomszédok is, velük is közvetlen, barátságos volt a beszédmód. Több festményt is készített Imre bácsi a falusi öregasszonyokról. Másképp is megnyilvánult szeretete az egyszerű székely emberek iránt. Például hozzájárult szegényebb sorsú falusi gyermekek taníttatási költségeihez, horgászfelszereléseket ajándékozott azoknak a gyermekeknek, akik kedvelték a horgászást. – Ezek igen tiszteletre méltó vonásai közé tartoznak a Mesternek, de azt is látnunk kell, mert így hű a kép, hogy a bukott rezsim vonalasait nem szerette. – Mondjuk ki kerek-perec: a kommunistákat nem állhatta, a rendszerüket pedig hazugságra épülő tákolmánynak nevezte. Azt is mondta többször bizalmas baráti körben, hogy Leninnek sok köze nem lehetett az ideológiához, mert ahhoz ő nem volt elég okos. Ravasz, huncut szélhámosok olyan népszédítő mesét találtak ki, amit nem lehetett megvalósítani és nem is lehet soha. Igazságtalan, embertelen elnyomó rendszernek tartotta a levitézlett szocializmust, kommunizmust. A politikát csak távolról ﬁgyelte, nem volt soha tagja egyetlen pártnak sem, csak a művészeteket, tudományokat, kulturális dolgokat tisztelte. Az volt a felfogása, a művész legyen független, más szóval: a házasság nem művészembernek való, mert vagy a hivatás, vagy a család, a kettő együtt nem megy, nem működhet jól egyidőben. Többször mondta hol komolyan, hol tréfásan: a művész ne házasodjon meg, az asszony csak egy szükséges rossz.

A SZENVEDÉLYEK – Voltak-e Imre bácsinak szenvedélyei? – Igen. Például a méhészkedés, horgászás, kertészkedés. A méhekkel nagyon el tudott szórakozni. Tanulmányozta az életüket, csodálta szervezettségüket. Azt mondta: ha nem lennének emberek, a méhek kellene uralják a világot. Gyönyörű tulipánjai és málnabokrai voltak zsögödi udvarán. A környékbeli hegyeket alaposan ismerte, de a patakokat, fákat, virágokat is. A madarak és hangyák életét is sokat ﬁgyelte. Sokszor azért kelt fel hajnalban, hogy az ablakon át meglesse egy-egy énekes madár viselkedését, szokásait. De volt neki medvebocsa is. Valakitől kapta, felnevelte, szelídnek tűnt, de sose lehet tudni, mi lakozik a vadállatban… amint az be is bizonyosodott. Román gyümölcsárus parasztok érkeztek kóboros szekéren Zsögödre. Kiabálták – amint az szokás volt –, hogy mit vegyenek. Amíg a kapun belül beszélgetett a román Imre bácsival a portékáról, az árról, alkudoztak, mennyiség, ez-az, azalatt a medve is kisurrant az udvarról úgy, hogy észre sem vették és a szekéren a gyümölcskészletet teljesen megpocsékolta. Nagy kár keletkezett, Imre bácsi kiﬁzette a kárt, a medvén pedig túladott édesanyja biztatására. Az apja akkor már nem élt.

MÓRICZ ZSIGMOND ZSÖGÖDÖN – Imre bácsi saját szüleit is lerajzolta, lefestette, jó volt a kapcsolatuk. – Igen, különösen az édesanyjával. Kettőjük közt kölcsönös volt a szeretet, ragaszkodás, megbecsülés, tisztelet érzete. Az apjával egy icipicit másabb volt a kapcsolata, mert az öreg nem tartotta komoly dolognak a festészetet, általában a művészetet, s ez elég volt ahhoz, hogy hűvösebb legyen a viszony. Abban az időben nem csak az apja gondolkozott így. Sőt, ma is akad még diplomás emberben is olyan, aki azt mondja, ha művészi pályára akar menni gyermeke: abból nem élsz meg, ﬁam, válassz magadnak rendes (pénzes) szakmát. Szóval Imre bácsiéknál is így volt, de az édesanyja próbálta meggyőzni az urát, hogy nem baj az, ha festőművész lesz a ﬁukból. Mondogatta szegény anyja: Hagyjad no, hadd menjen, meglátod, Emréből ember lesz, bízzál benne. Ma már tudjuk, az édesanyjának igaza lett. A szellemi élet nagyjai is szerették, barátkoztak vele. – Ha már ide értünk, beszélj Móricz Zsigmond zsögödi látogatásáról, vendégeskedéséről. – 1941 tavaszán Móricz Zsigmond Bözödi György íróval járta be a Székelyföldet, úgy jutott el Zsögödre is, és természetesen találkozott Imre bácsival is. A nagy írót – Zsiga bácsit – érdekelte a székelyek és csángók élete. Nem kellett átmennie Moldvába, mert Csíkszeredában találkozott csángó emberekkel, elbeszélgetett velük. Pontosabban a somlyói templomot és zárdát kereste fel, Zsögödön pedig a gazdakört, annak a vezetője nem más volt, mint Nagy Imre festőművész. Hamar kiderült, hogy rokon lelkek ők ketten. Szerettek elbeszélgetni az egyszerű emberekkel, kikérdezni őket mindennapi életükről, családjukról, általában mindenről. Zsögödről lovas szekérrel juhnyírásra indultak a havasra, a szentimrei Büdösbe, s a döcögős hegyi úton felborult a szekér. Zsiga bácsi jót nevetett, igaz, ő a lovaknak vitt szénára esett, hamar összeszedték magukat s mentek tovább. Nagyon tetszett neki 28

a juhnyírás s az ottani emberek vidámsága. Imre bácsi szerint Móricz Zsigmond megjegyezte, hogy a székely ember jókedve az életet s a jövőt is jelenti egyben. Csíkból Háromszékre utazott a vendég, ott is a népéletet búvárkodta. Kettőjük – az Imre bácsi és a Móricz Zsigmond – kapcsolatának előzménye a magyarországi népi írókhoz vezethető vissza, azokkal Nagy Imre baráti viszonyban volt. Zsiga bá levélben jelezte Imre bának, hogy jönni fog Erdélybe, Zsögödre s a hírnek nagyon örült a vendéglátó. Ápolták barátságukat Móricz Zsigmond 1942-ben bekövetkezett haláláig.

MÁS KAPCSOLATOK – A jeles emberek közül kik jártak még Zsögödre Imre bácsihoz? – Elsőként Aba-Novák Vilmost említem, kebelbarátok voltak ketten, évfolyamtársak Pesten a képzőművészeti főiskolán. Szőnyi István is megfordult Zsögödön s általában a két világháború közötti fiatal(abb) magyar festők mind felkeresték 1940–1944 között Imre bácsit. – Számos nagylélegzetű alkotásán sok létező, zsögödi ember felismerhető – mondják a szakértők. Azt is mondják, azokat Imre bácsi mind ismerte személyesen. – Ez igaz. Az egész falu népét ismerte és szerette, persze őt is szerették, nem csoda, ha lefestette őket. – De lefestette, lerajzolta az erdélyi szellemi és művészi élet jeleseinek egy jelentős részét is. – A Helikonosok és más jelesek mellett szívesen festette, rajzolta a fiatal tehetségeket is. – Holnap gyere be hozzám, lerajzollak – mondta olykor egyiknek-másiknak. Az akkori fiatalok ma már öregek, sajnos, vannak köztük olyanok is, akik már fentről figyelnek bennünket. Sütő Andrásra, Deák Tamásra, Bajor Andorra gondolok most hirtelen. Visszatérek a falusiakhoz. Sokkal jobban szeretett velük beszélgetni, mint például egy festőművésszel. Az is megtörtént például, hogy Párizsból hazatérő 29

elég ismert magyar festőt nem volt hajlandó fogadni. – Most épp festek, nem hagyom félbe – üzente vissza az illetőnek. – Többször előfordult, hogy az újságírókat sem fogadta. Jómagam a ’70-es években megkérdeztem tőle, miért zárkózik el a Román Televízió magyar adása elől? – Azért, mert megnyirbálják, amit mondok. Ha esetleg nem hagynak ki belőle semmit, akkor meg kirúgják őket az állásukból a fejesek. – Ez így volt, tudok ezekről a dolgokról. Mindezek mellett akadt egy-két magas beosztású magyar politikus, akikkel ha nem is volt jó viszonyban, de rosszban sem. Elviselte őket, s ha bejelentkeztek Zsögödre, szóba állt velük.

MÁRTON ÁRON – Márton Áron is többször megfordult Zsögödön Imre bácsinál. – Félreértés ne essék: a boldog emlékű püspök nem volt sem politikus, sem kommunista! Ő barátja volt. Erről érdemes egy kicsit bővebben. Élt Kolozsváron egy Dávid Gyula nevű római katolikus kanonok, nem kell összetéveszteni az azonos nevű református püspökhelyettessel, sem az irodalomtörténésszel. Szóval a kanonok által került kapcsolatba Márton Áronnal. Portréfestéssel kezdődött a barátság: Márton Áront autóval vitték az Imre bácsi kolozsvári műtermébe. Vagy öt alkalommal volt a püspök a műteremben, amíg elkészült a portré. Mindig nagyon ﬁnom misebort vitt magával, én is ittam belőle. Tartalmas, hosszú beszélgetések zajlottak kettejük közt. Mindketten csíki székelyek voltak, szerették népüket, annak hagyományait, művészetét, zenéjét, szóval mindent, ami népi. Ezért is talált a szó köztük. Imre bácsi a fejében őrizte a beszélgetéseket, nem akart semmit papírra vetni, mert számolt azzal, hogy rácsaphat a szekuritáté. Tudta, ﬁgyelik mindkettőjüket. Imre bácsit nem zaklatták, mert a pártfőnökök közt akadtak tisztelői is, állami kitüntetéseket is kapott, ezért a vidéki kisebb fazonok nem merték őt macerálni. Nem volt 30

még öreg, amikor megkapta a Nép érdemes művésze kitüntetést, akkor ez nagy dolognak számított a vidéki hatóságok szemében. Kapott még Munkaérdemrend kitüntetést is. Az is megtörtént vele, hogy egyszerűen nem ment el átvenni a kitüntetést. Olyankor telefonáltak neki, hogy menjen be a városi – kolozsvári, csíkszeredai – pártszékházba átvenni a díszoklevelet meg egyebet. Azt válaszolta: ha akarják, vigyék neki haza, mert nincs ideje ilyesmi után mászkálni… Csíkszeredában például elég érdekes eset történt. – Udvarhelyi unokaöccse, Nagy Sanyi (jogász) beszélt nekem erről az esetről. – Ráadásul az undok Csau-időben történt. Javában tombolt a diktátor személyi kultusza, amikor a megyei első titkár hivatalában kellett átvennie Imre bácsinak az állami kitüntetést. Be is ment az öreg, szétnézett az irodában, persze a falon mi más lehetett egyéb, mint a zsarnok bekeretezett képmása. Tekintetével a képre irányította a ﬁgyelmet Imre bá’, s azt mondta az első titkárnak: oda például jó volna a falra egy-két csíki szőttes korondi tányérokkal, bokályokkal…Szóval kitelt tőle az ilyesmi. Nem ijedt meg a saját árnyékától. Nem tette ki a falra vagy a vitrinbe kitüntetéseit, mint mások. Arra is volt példa, hogy a pártfőnököktől kapott érdemérmeket odaadta vendégei kisgyerekeinek játszani. – Ha már a kitüntetéseiről esett szó, meg tudnál-e említeni azok közül néhány értékesebbet? – Csak azokat említem, amelyek szerintem értékesebbek: Zichy Mihály graﬁkai díj (1939), Kolozsvári Művészeti Hetek nagydíja (1942), a Magyar Képzőművészek Országos Szövetsége tiszteletbeli tagsága (1969), Magyar Örökség Díj (posztumusz, 2005). – Festményeit, rajzait elég drágán adta el. – Csak ritka esetben adott el képeiből, akkor is jó drágán, ez így igaz. Öreg korában visszavásárolta több alkotását. Sajnos nekem is keveset ajándékozott, akárcsak udvarhelyi unokaöccsének, vagyis a te sógorodnak. Az volt az elképzelése, hogy az életmű lehetőleg egyben maradjon. Különösen a csíki tájképeit féltette, ilyenkor mindig mondta: jobb, ha múzeumba kerülnek, ott gondját viselik, szakszerűen kezelik 31

őket, nem hagyják, hogy a por egye a vásznat s a rámát, mint például egy-egy magánlakásban. Azon is sokat morfondírozott, hogy hozzá nem értő emberek lakását miért díszítsék az ő festményei? Mert akik igazán tudták volna értékelni az alkotásokat, azoknak nem volt pénzük rá, mert ilyen világ jött a második világháború után. Az egyházaknak viszont szívesen adott el képeiből, mert tudta, ott rendes körülmények közt tudják tartani, konzerválni, ha kell. Jó volt a viszonya mind a katolikus, mind a protestáns főpapokkal. Imre bácsi azt is tudta például, hogy a Vatikánban milyen csodálatos körülmények közt lehetnek a nagy klasszikus festők művei.

VATIKÁNBAN A PÁPÁNÁL – Mari, te jártál a Vatikánban? – Igen. Jó néhány éve voltam, 15 euró volt akkor a belépti díj, óriási sorok kígyóztak a pénztár előtt, sokkal nagyobb volt a tömeg, mint például a párizsi Louvre-ban, pedig az sem kismiska. Mindkettőre érdemes rászánni az időt. Érdekes a színes tömeg. Amikor én ott jártam, japán volt a legtöbb. Van pénzük, utaznak, látnak, tanulnak. – Úgy tudom, Imre bácsi is járt a Vatikánban, sőt a pápa is fogadta és megáldotta egyik festményét. – Így történt. A két világháború közt, pontosabban a ’30-as években, XI. Pius idejében magyar küldöttséggel ő is elutazhatott a Vatikánba. Vele külön is elbeszélgetett a pápa, érdeklődött művészete felől. Imre bácsi akkor ﬁatal művészként céljául a székely nép szolgálatát jelölte meg. Ezt a pápa nagyra értékelte és akkor ott meg is áldotta egyik festményét, melynek az a lényege, hogy a Mindenható segítse a művészt céljai elérésében. Ez jólesett Imre bácsinak, hisz vallásos ember volt. Most az is az igazsághoz tartozik, hogy elmondjam: akkoriban élt Rómában egy magyar származású festőművész, ő egyengette Imre bácsi útját a pápa felé. Ő volt a tolmács is. Történt ott akkor muris do32

log is. A kedves hangulatú beszélgetés és áldás után a pápa nyújtotta a szokásos módon Imre bácsi felé a kezét. Erre ő ahelyett, hogy a pápa gyűrűjét megérintette volna ajkával, megfordította a szentatya kezét és tenyerének szemügyre vétele után kezdte sorolni az egyházfő fontosabb jellemvonásait. Ledöbbent a pápa, nem szólt semmit, csupán megjegyezte mosolyogva, hogy ilyen keményfejű emberrel még nem találkozott. A dolog hátterében csak az van, hogy Imre bácsi ugyan vallásos, istenhívő ember volt, de a papimádat távol állt tőle, ugyanis őket is egyszerű halandóknak tekintette és úgy is kezelte mindegyiket a legkisebbtől a legnagyobbig. A nagybetűs Természetnek vagy Mindenhatónak gondolatban alárendelte a főpapokat is. – Mennyi időt töltött Olaszországban Imre bácsi? – Festő barátaival volt, Aba-Novákékkal, és a római utat régóta tervezték már. Azt tartották, meg kell ismerni a kultúra fontos részeit, így például a reneszánsz festészetet is. Három hónapig tartózkodtak Olaszországban. Albérletben laktak, elég sokat dolgoztak, mindegyikük készített egy-egy olaszországi sorozatot. Szépek. Rómán és környékén kívül felkeresték Firenzét is, annak híres képtárát is. Imre bácsi azt mondta, olyan gyönyörű dolgokat látott, hogy azok mellett simán meg lehetett élni narancson és kenyéren. Látták a Vezúvot is, és borozókba is jártak. Olaszországból egyenesen Zsögödre jött haza. Egy darabig semmit sem csinált, az apja meg volt ijedve, mi lesz a ﬁából.

AZ EGYETEMEN – Nem beszéltünk még Imre bácsi egyetemi éveiről. – Ő Budapesten végezte a képzőművészeti akadémiát (így nevezték akkor a tanintézetet). Szeretettel emlékezett vissza egyetemista éveire, különösen sokat beszélt az Aba-Novák Vilmoshoz, Ferenczy Bénihez, Ferenczy Noémihoz, Szőnyi Istvánhoz, Varga Nándorhoz fűződő barátságáról. Csók István tanára volt ugyan, mégis barátság szövődött köztük. Szerette Budapestet, sokszor megfordult ott, a képzőművészeken kívül más barátai is voltak. Például László Gyulával is jó barátságban volt. Ő könyvet is írt róla: Nagy Imre: Kétszáz rajz címmel.

A CSÍKI SZÉKELY MÚZEUM – Tudok barátságukról. Gyula is erdélyi származású, a kolozsvári egyetemen tanított, a második világháború után távozott. Ő is azok közé a tanárok közé tartozott, akik figyelték és segítették a fiatalokat a kibontakozásban. Pesten a fiatal Nagy Imréről is írt könyvet, Nagy Imre-kiállítást is nyitott meg a Nemzeti Galériában a ’70-es években. Igazi barátság fűzte Imre bácsit Domokos Pál Péterhez is. Sokat foglalkoztak a csángó kérdéssel. Ezért mentünk a Gyimesekbe Péter bácsihoz. Méghozzá motorkerékpárral, mert Imre bácsi nagyon szeretett motorozni. Ez valamikor az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején történt. Péter bácsit sem szerette a hatalom, a szekusok őt is figyelték állandóan. Amikor Jagamas Jánosékkal mentek Moldvába népzenét gyűjteni, különösképpen rajtuk volt a szekusok szeme. Tudták a titkos ügynökök, hogy fő témájuk a csángó-magyar ügy, az erdélyi magyarság helyzete, jövője – mind olyan téma, amit a hatalom a „kényes” jelzővel látott el. Péter bácsi könyvet is írt a csángókról, Imre bácsinak is adott tiszteletpéldányt. De ott volt a másik jó barát, Vámszer Géza, ők hárman 34

a csíkszeredai múzeum megalapítói. De itt kell megemlítenem Venczel József egyetemi tanárt is mint barátjukat. – Mit tudnál mondani röviden a múzeumalapító két társról? – A Csíki Székely Múzeumot ők hárman: Domokos Pál Péter, Nagy Imre és Vámszer Géza alapították 1930-ban. Domokos Pál Péter Csíkvárdotfalván született az 1900-as évek legelején. Tanár lett belőle, idővel igen elmélyült a magyar történelemben, néprajzban és a csángók életében, persze kutatóként. Fia, Domokos Péter is tudós lett, a finnugrisztika professzora Budapesten. Ő Gyergyóalfaluban született, mert az apját amikor kirúgták tanári állásából, Alfaluban lett kántor. Üldözte a hatalom itt is, Magyarországon is szegény Domokos Pál Pétert. Képzeld el, hogy 1944-ben, tele reményekkel átmegy Magyarországra s már ’48-tól kezdik macerálni vélt amerikai kapcsolatai miatt, 1951-ben már el is viszi az ÁVÓ (az ottani szeku) és éveken át csak fizikai munkát végezhet. Most egy gazdag bécsi ékszerész szavai jutnak eszembe: – Ne menjenek Budapestre, ott is kommunizmus van! Egy szó, mint száz: Péter bácsi jobb sorsot érdemelt volna az úgynevezett anyaországtól. Kevesen tudják, hogy ő találta ki és szervezte meg először Csíksomlyón az Ezer Székely Leány Napja folklórünnepélyt. Ezt minden évben megrendezik. Vámszer Gézáról annyit mondok most csupán, hogy Szebenben született épp a honfoglalás 1000 éves évfordulójának évében, 1896-ban. Néprajzkutató és középiskolai tanár volt. Szebenben érettségizett és Budapesten a képzőművészeti főiskolára járt, ott 1920-ban rajztanári oklevelet szerzett. Évfolyamtársa volt Imre bácsi. 1926-tól az udvarhelyi tanítóképzőben rajztanár volt. Tehát Csíkszeredában már mint Nagy Imre régi ismerőse vett részt a múzeumalapításban. – Úgy tűnik, Domokos Pál Péter nagyon rászolgált a csíksomlyói kegytemplom melletti szobrára. – Megérdemelte, de az utókor is figyelmes volt. Sajnos, ő sokat szenvedett a kommunista diktatúra börtöneiben. Az imént említett barátok munkájában a világháború is sok kárt tett. 1944-ben nekik is menekülniük kellett, az ostromot Imre bácsi például 35

Pesten élte át. Ott került kapcsolatba Bajor Gizivel és férjével. Giziék Budán laktak – a férje orvos volt –, a lakásukat feldúlták az oroszok, úgyhogy amikor Imre bácsi menni akart újból hozzájuk, nem akart hinni a szemének, mert a Giziék házának betört ablakaiból lovak bámultak ki. A család falura menekült. Szörnyű volt látni a lebombázott, azelőtt gyönyörű, Budapestet – mesélte Imre bácsi. Ő ott akkor – mihelyt a körülmények megengedték – férjhez adta Zsuzsika unokahúgát, akit ő nevelt, egy Kurucz István nevű katonatiszthez. Aztán hazajött Zsögödre 1945-ben. A gazdaságuk még megvolt, mert az édesapja itthon maradt, de az állatokat elhajtották az oroszok. Apám segített az Imre bácsi apjának újraindítani a gazdaságot. Nem volt könnyű, mert mi is nehéz időket éltünk a háború miatt is. Imre bácsi hamar rájött, hogy nincs értelme a gazdálkodásnak, hisz látta az 1945-ös földreformot, a kisajátításokat, az óriási beszolgáltatásokat, jöttek a vagyonelkobzással járó kitelepítések, a kulákosítások, majd a padlásseprések… 1949-ben meghívták Kolozsvárra a képzőművészeti főiskolára tanárnak. A földeket bérbe adta Zsögödön, felment Kolozsvárra. Tanárkodása nem tartott sokáig, mert összekülönbözött az egyik pártfejessel, nem vetette alá magát a párttól jövő ostobaságoknak. Utána csak a festészetnek élt, néhány év múlva állami díjjal tüntették ki. Kapóra jött neki ez a kitüntetés, mert a képeit így nem kellett eladnia, ugyanis pénzt is adtak a díszoklevél mellé. Az állami megrendelésekért is ﬁzettek. Szóval volt, amiből megéljen. A kulturális intézményeken kívül például az egyházak is rendeltek tőle képeket. Emlékszem, az egyik püspökségről igen-igen ﬁnom borral tért haza.

A BORÁSZ NAGY IMRE – Ő maga is borászkodott, kiváló gyümölcsborai voltak. – Zsögödön a kertben elég sok fehér és piros ribizlije volt az öregnek. Én különösen az aszúsított fehér ribizliborát szerettem. Volt abból óbor is, néhány éves. Kiváló az íze és aromája. Termett fekete ribizlije is, abból is bort készített, és volt egresbora is. Megtanultam én is tőle a borcsinálást. Egy alkalommal sógorod is kapott 50 litert a ﬁnomabb fajtából. Viszont a rajzokból, festményekből nem igen adott Sanyinak, csaknem az egész életművet Csíkszeredának adományozta. Több ezer tétel van a leltárban. Úgy tudom, hogy Csíkszeredának körülbelül 6500 alkotást hagyott, Marosvásárhelynek – azt is csak körülbelül tudom – 130-at, aztán több tucatnyi alkotása van Magyarországon és Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron talán vagy 10 festménye található. Azt viszont most fontos megemlítenem, hogy a híres Bruckenthal Múzeumban van négy festménye, ugyancsak négy darab a londoni Királyi Képtárban. Noha ontotta magából a rajzokat és akvarelleket Imre bácsi, igazi nagy kompozíciót évente csak egyet-kettőt festett. Olyanokra gondolok, mint például a Krumpliszedők, Forrás, Vihar, Madárijesztők stb. Ezek közül a Viharnak és a Madárijesztőknek köze van az 1956-os forradalomhoz. Azokat a borzalmas napokat Imre bácsi Pesten töltötte és nagy lelki sebeket okoztak neki a látványok. Sokat foglalkoztatta a levert forradalom kérdésköre, bánkódott Magyarország ismételt leigázása miatt is. Lehet, akkori félelmei, aggodalmai váltották ki későbbi megbetegedését. Nem ivott, nem dohányzott, mégis súlyos, halálos májbeteg lett. 1976-ban el is vitte.

A VÉGRENDELET – Azt hallottam elhunytakor, hogy végrendeletének román fordításába bekerültek némi csúsztatások, ugyanis Imre bácsi nem tudott románul, így aláírta, amit eléje tettek kórházi ágyán. – Az biztos, hogy nem tudott románul. De semmilyen idegen nyelvet nem tudott megtanulni. Katonatiszt volt az osztrák-magyar hadseregben, németül nem tudott. Apám – noha semmi genetikai kapcsolat nem volt köztük – szintén nem volt képes megtanulni még románul sem, noha 13 évet Dobrudzsában élt kitelepítettként. Azt hallottam, a székelyek nagyon nehezen tanulnak idegen nyelveket. Imre bácsi nem tudott levizsgázni autóvezetésből sem, mert akkor nem lehetett magyarul vizsgázni. Így aztán, amikor vett egy Moszkvics autót, sofőrt kellett alkalmaznia. Nekem is ajánlotta, tegyem le a vizsgát, de nem vállaltam, tudom, nem vagyok alkalmas autóvezetésre. – Szóval volt egy sofőrje Imre bácsinak. – Igen, volt. Ő hordozta, ahova csak kellett. Én akkor már ritkábban tartózkodtam Zsögödön, mert Kolozsváron dolgoztam fogtechnikusként. Azért le-leruccantam látogatóba Zsögödre. Nagy kirándulásokra mentünk a hegyekbe. Többször velünk jött Málnási Géza Marosvásárhelyről, Imre bácsi barátja, ő az orvosin volt egyetemi tanár. Jópofa ember volt, lassúságáról volt ismert baráti körben, emiatt sokat heccelte őt Imre bácsi.

HORGÁSZÁS ÉS SZARVASBŐGÉS – Kérlek, beszélj egy kicsit a horgászásokról is, hisz köztudottan szenvedélyes horgász volt Imre bácsi. – Sokszor mentünk többen, néhányszor az Imre bácsi unokahúgáékkal, Zsuzsikáékkal, a Gyilkos-tóhoz. Akkortájt minden tavasszal felmentünk oda. Az egyik alkalommal Kőműves Nagy Lajos és felesége, Tessitori Nóra is velünk volt. Ők évente három hónapot is töltöttek Zsögödön, onnan nemcsak a Gyilkos-tóhoz jártak, hanem a szentimrei Büdösbe is. Minden augusztusban nagy társaság gyűlt össze, én is mentem Imre bácsival. Szekéren indultunk a Gyilkos-tóra. Nóra még bilit is tett. Már elég idős volt ő akkor, a ’60-as évek elejéről beszélek, persze a művész az művész öregen is, szokásait nem hagyja el. Ez azt jelenti most, hogy öreg korában is festette magát. Mivel nem látott jól, megtörtént, az arca bal felét kifestette, a jobbot nem. Rövidnadrágban egyet sétált a faluban indulás előtt, jövet bekiáltott Imre bácsi ablakán: – Imre! Imre! Az öreg az ablakhoz sietett, kihajolt, s Nórát jól leteremtette: – Há’ maga nem szégyelli magát, vénasszony létére rövidnadrágban mászkál itt a faluban? Mit gondolnak magáról az emberek? Jöjjön be, öltözzön fel rendesen! A rövidnadrág a húszéveseknek való, maga 1848 előtt született – mordult rá Nórára. Jött még velünk mások közt Bene József festőművész feleségével, Gizikével. Ott volt még Imre bácsinak néhány egyetemi tanár barátja Kolozsvárról és Marosvásárhelyről. A Gyilkos-tón is, a Büdösben is villában laktunk, persze, már államosítva volt mind egytől egyig. Szentimrén külön szám volt a gödörben való találkozás. Vagyis a mofettában. Nagyon muris volt ott általában, mert voltak ott falusi székelyek is, a beszéd szövege csodás volt. Ugratták egymást. Például: – Maga azért van itt, mert nem tud eleget tenni az asszonynak… A gödör egyik felén ültek az atyaﬁak, a másikon mi. Imre bácsi is, Bene Jóska is beszéltette őket. A rádiókabaré elbújhat a falusi székely mellett. Olyan kacagás fogott el sokszor, attól féltem, beleesek a kénes gödörbe. Délutánonként Nóra meg-meghívott a lakásába. Idősebb volt, mint az 39

ura, de ez nem számított, remekül éltek. Nóra roppant jó hangulatot tudott teremteni, s azt sem kell elfelejteni, hogy ő kiváló előadóművész volt. Benéékhez is be-bementünk délutánonként, a férfiak külön beszélgettek általában, a fehérnépek is. Ezalatt Imre bácsi mindig rajzolt, na meg le-lement horgászni is a patakra. Ősszel is felmentünk a Büdösbe, szarvasbőgésre. Hárman laktunk egy szobában, mi ketten Imre bácsival s neki még egy rokonával, Erőss Borival. Bori is fiatal volt, s Imre bát irigyelték a vadászok s más férfiak, hogy két fiatal nővel érkezett s még ráadásul velük is lakik. Képesek voltak hallgatózni, hogy vajon mi történik, történhet nálunk bent a szobában. Imre bácsi nagyon jól tudta utánozni a szarvasbőgést, leadta a jelt, s mi lestük, vártuk a bika jövetelét. Érkezett is. Mások nem tudták, hogy Imre bácsi bőgött, aztán nagy sztorik születtek ebből. Majd aztán egyszer vacsora közben elmondta a valóságot, vette a lámpacsövet, abba beleordította a szarvast utánzó hangot. A vadászok nem akartak hinni a szemüknek, fülüknek. Hajnali órákban is mentünk szarvasbőgésre, csendben kellett lennünk, Imre bácsi is megkövetelte a hallgatást, de ez a szabály is különben. Jártunk úgy is, hogy hirtelen előttünk ugrott fel ijedtében egy, a szerelmi párbajban alulmaradt, elvert bika, de mi is megijedtünk rettenetesen. Különösen a nők. Nagy természetimádó volt Imre bácsi, a baráti társasága is az volt. Jómagam is nagyon szerettem járni az erdőt, a hegyeket, a patakmedreket. Lehet, furcsa a megfogalmazásom, de amikor éjszakánként kimentünk a szabadba a csillagos eget kémlelni, az volt az érzésem, hogy kezet fogtam az Istennel. Esztenán is aludtunk. Az esti beszélgetések a pásztorokkal azóta is felejthetetlen élmény maradt számomra. Volt Imre bácsinak egy csángó major (számadó juhász) barátja. Eszes ember volt, sok mindenről lehetett vele beszélgetni. Nagyon finom túrós puliszkát tudott készíteni, együtt vacsoráztunk a pásztorokkal, a szénában aludtunk éjjel. Nagyszerű volt! A legváltozatosabb életet élhettem Imre bácsi mellett, a legtöbbet tőle tanultam. Nélküle talán sosem lettek volna ilyen lehetőségeim. A sokszínű élet mellett lehetőségem adódott a pásztortól a professzorig megismerni sok-sok embert. 40

– Az imént csak említettem a horgászást. Hát bizony sokat mentem vele horgászni a hegyi patakokra (Aszó, Fitód, Kormos, Somlyó, Úz) és az Oltra is. Korán reggel indultunk mindig, indulás előtt Imre bácsi mindig jógázott. Idős korában is jó karban volt. A jóga mellett a sísportot kedvelte nagyon, azzal kapcsolatban írta Följegyzések című könyvében: Elrendelném már az iskolában a sízést. Ragaszkodunk a lelki neveléshez, viszont az alapot, a testi nevelést elhanyagoljuk. Egy jól vezetett kirándulás többet ér egy félévi magolásnál. A testet kell kifejleszteni, hogy a szellem a helyét elfoglalhassa benne… – Ő valóban az Ép testben ép lélek törvénye szerint élt. Táplálkozása, egész életvitele igazolta ezt. A mértékletesség volt legfőbb követendő irányvonala. Ennek ellenére a gyomor- és májrák végzett vele. Az orvosok is csodálkoztak ezen. Inkább azon csodálkoztak, hogy egészséges életmódja ellenére kapta meg a rút betegséget. Mert olyasmiről hallottak, illetve találkoztak számos esettel, hogy az illető nem ivott, nem dohányzott, mégis májrákban halt meg. A másik furcsa dolog, hogy 75 évesen volt egy preinfarktusa, de aztán még jó néhány évig vidáman élt. Az infarktusnak mondta: ne hülyéskedj, öregem, mert még nagyon sok dolgom van, festeni-, rajzolni- és írnivalóm egyaránt. Itt kell megemlítenem, hogy évtizedeken át vegetáriánus étrend szerint táplálkozott, orvosi ajánlatra kezdett állati fehérjéket is fogyasztani. Nehezen ment neki, mert a húst sosem szerette. Volt egy időszak, amikor a kolozsvári Magyar Opera kantinjában (a Schilling-házban) ebédelt. A ﬁatal művészek mindig Imre bácsi mellé akartak ülni, mert tudták, a húst nem eszi meg… Mondok egy idevágó érdekes sztorit. Csíkszeredában jó barátja volt neki Csedő János ügyvéd. Az egyik nyáron sokat jártak együtt kirándulni. Ment az ügyvéd felesége is, Gabika, a gyermekek is: Csaba és Jancsika. Természetesen jómagam is jelen voltam, 22-23 éves voltam akkor. Abban az időben még nem nagyon hangoztattam, hogy Imre bácsi s köztem szerelmi kapcsolat van. A barátok, a közeli ismerősök csak sejtették, de senki sem tudta. Szóval Csedő János megszervezett egy kirándulást Csíkszereda környéki pisztrángtenyészethez. Volt ott egy kis vadászház is. Azt János 41

kibérelte. Az egész társaság egy szobában lakott/aludt. Emeletes ágyak voltak. János a feleségével feküdt le, de én nem feküdtem Imre bácsi mellé, mert abban az adott helyzetben gátlásaim voltak. Rá is ﬁzettem. Mert Imre bácsi megsértődött és hazament Zsögödre. Úgy történt, hogy reggel korán előrement egyedül horgászni a hegyi patakra, mi később indultunk s amire a megbeszélt helyre érkeztünk, ott faágból ki volt rakva: HAZAMENTEM. Másnap mi is utána mentünk Zsögödre. Aztán tisztáztuk a dolgot. Egy szó mint száz: Imre bácsi féltékeny volt. Adódott olyan eset is, hogy a Zsögödre meghívott ﬁatal(abb) szobrászművész hamar kellett onnan távozzon, mert amíg Imre bácsi festett a kertben, mi elmentünk fürödni a strandra. De nem volt semmi oka jeleneteket rendezni. Most már tudom, így volt, így van ez mással is, ha nagy a korkülönbség. Ő szeretett volna engem a saját tulajdonának tudni, de erre nem voltam kapható, távol állt az ilyesmi a felfogásomtól. Ezért nem mentem hozzá feleségül. Pedig ő nagyon szerette volna, hogy a felesége legyek. Persze azt is tudtam, hogy ő az égvilágon mindent, de mindent a művészetnek, művészetének rendelt alá. Télen is legalább napi nyolc órán át festett a műteremben. Közben írni kezdte a naplóját is, szóval nagyon pontosan beosztotta az időt és attól nem nagyon tért el. – Mit szólt ahhoz, hogy nem akartál a felesége lenni? – Nem tetszett neki, mert magához szeretett volna láncolni. Ez a csupasz igazság.

A MŰVÉSZ – Ha mindent és mindenkit a művészetnek rendelt alá, beszéljünk Nagy Imréről, a festő- és graﬁkusművészről. – Azt tartotta, a képzőművész legeslegelőször tanuljon meg rajzolni. Ebbe beleértette az anatómiai ismereteket is. Mesterfokon kell ismerni a csontvázat, hogy azt kellőképpen lehessen feldíszíteni hússal, izommal – mondogatta többször. Nagyon gyorsan rajzolt, percek alatt elkészített bonyolultabb dolgokat is. Festményein különös szerepet kapott a kéz. Mert – amint mondta – a kéz sokat elárul az egyéniségről. Emellett arra is törekedett, hogy az ábrázolt személy lelkisége, jelleme is tükröződjön a képen. Sokat küszködött – emlékszem – például Asztalos István portréjával. Mert nem ismerte elég jól, elég közelről. Viszont barátait, jó ismerőseit játszva festette, rajzolta. Ilyen volt például Aba-Novák Vilmos, Benczédi Sándor, Dávid Gyula, Jagamas János, Jakó Zsigmond, Kelemen Lajos, Kós Károly, László Gyula, Páskándi Géza, Sütő András, Szabó T. Attila, Tamási Áron, Vita Zsigmond és még sokan mások. Azt is el kell itt mondanom, hogy nem szerette a túl modern irányzatokat, az absztrakt vagy nonﬁguratív technikákat. Csodálta például Picasso rajztudását, óriási tehetségnek tartotta, de kubista alkotásait nem állhatta, akárcsak Braque alkotásait. Az igazsághoz tartozik, hogy Picassónak a „kék és rózsaszín korszak”-át kedvelte, mert abban a szegények nyomoráról és a cirkuszi életről mond el sok mindent. Nem szerette a szürrealistákat vagy más moderneket sem. De kivétel itt is volt, mert például Chagallt igencsak kedvelte, igaz, megjegyezte róla, hogy nem tudott rajzolni. Ami tetszett neki Chagall alkotásaiban, azt zsidó pszichológiának lehet nevezni. Szóval ő – Imre bácsi – a 20. század nagy művészeti hullámverésében is megmaradt úgynevezett epikus festőnek. Úgy volt naturalista-realista, hogy nem volt a természet másolója. Nagyon szerette az impresszionista festőket. Azért ment Párizsba, hogy lásson néhány remekművet eredetiben. Nem csoda, ha kedvelte őket, hisz leginkább a szabadban szerettek festeni, például fát, mezőt, hegyet, szép lányokat. 43

Imre bácsi is ezeket kedvelte leginkább. Renoir, Cézanne, Van Gogh, Gauguine voltak mások mellett a kedvencei. – Toulouse-Lautrec alkotásait kedvelte-e? – Igen, Lautrec-et is nagyon szerette. Róla a köztudatban az terjedt el, hogy leesett a lóról, azért volt sánta. Nem forrt össze a csontja, azért maradt sánta, ugyanis az apja első unokatestvérével élt házasságban. – De ha nem esik le a lóról, nem törik el a lába. – Akkor leesett volna a lépcsőről vagy valahonnan. Na ezzel azt akarom mondani, hogy ő a felmenői házassága(i) folytán génhibás volt. Ezért nem forrt meg a csontja. Az erdélyi magyar arisztokraták/nemesek közt is fordultak elő hasonló esetek… Ezért cselekedtek helyesen azok, akik olykor-olykor vérfrissítéshez folyamodtak. – Folytassuk onnan, ahol abbahagytuk: a művészeti irányzatoktól. – Igen, a német expresszionizmus is hatott Nagy Imrére. Persze voltak kedvenc magyar festői is. Ilyen volt például itthonról Mohi Sándor. Kedvelte a nagybányai művésztelep festőit is, valamint a jeles magyar festőket, mint például: Barcsay Jenő, Hollóssy Simon, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál és mások. Imre bácsi a 20. századi magyar festészetet az európai festészet élvonalába sorolta. Minden bizonnyal megérdemelten, hisz nyoma van az ilyesminek a szakirodalomban is. – Nem beszéltünk még Imre bácsi kiállításairól. – Beszélhetünk azokról is, de csak úgy emlékezetből és nagy vonalakban, hisz fejből nem tudhatom pontosan a dátumokat, helyszíneket. Úgy tudom, az első kiállítása 1917-ben volt Mezőtúron, ez csoportos tárlat volt. Az első egyénije 1922-ben volt a svájci Zürichben. Úgy a ’920-as évek elejétől, talán 1923-tól nagyon sok kiállítása nyílt neki Budapesttől kezdve az erdélyi nagyvárosokon át Zsögödig (1929). Utána nyomban meghívták Nürnbergbe csoportos kiállításra. Igen jelentős volt életében az 1938-as londoni egyéni tárlata. Erről már volt szó. Több európai fővárosban, nagyvárosban megfordultak munkái. Néhány példa: Bukarest (1953, 1954 stb.), Szentpétervár (1957), Moszkva (1957), Prága (1959), Párizs (1961), Szóﬁa (1961), Berlin (1974)…

A MUNKANAP ÉS A CSÍKSOMLYÓI BÚCSÚ – Kérlek, mondd el, miből állt egy munkanapja Imre bácsinak? – Pontosan be volt osztva az ideje. Legalább 8-9 órát festett, rajzolt naponta. Általában reggel 7-kor kelt. Arról az időszakról beszélek, amikor vele éltem. Szóval 7-kor kelt, s úgy ½ 10 – 10-ig a naplójegyzeteivel foglalkozott. Utána nekikezdett festeni. – Jó, jó, de nem is reggelizett? – Dehogynem. Hát persze, felkelés után tornászott, mosakodott, reggelizett. Jógázott. Sokáig – perceken át – képes volt fejállásban maradni. Aztán következett a munka. Ahhoz hozzátartozott a modellek fogadása is a délelőtti órákban. – A modelleknek kellett-e fizessen? – Volt olyan is, aki pénz kért. Leginkább egyetemistáknak, főiskolásoknak fizetett, de akadt még más is, például szép, formás cigánylányok. Most eszembe jutott egy sztori az egyik cigányleánykával. Elmondom. Úgy a ’60as évek elején nagyon szép, formás, kimondottan jó alakú, 18 körüli cigánylány ült neki aktot. Ment a munka javában, de amikor a csaj már jól megszokta a környezetet, több napon járt oda, pénzt is kapott, sok mindenről beszélgettek az öreggel, a leányka előállt az ötlettel épp akkor, amikor ült a széken anyaszült meztelen: – Művész úr, magát nem érdekelné a nő egy kicsit másképp, úgy, hogy egy kis etyele-petyele velem az ágyban… Na mit szól? – Menj el te, megbolondultál, há’ nem látod, már öreg vagyok, nem nekem való az olyasmi… – Na figyeljen ide, ne törődjön maga semmivel se, adja ide a százast, a többit én rendezem. Ezen sok ismerős derült aztán, azt hiszem, te is megírtad a Jókedvű udvarhelyiekben. Volt olyan időszak, amikor jobbára csak engem festett, rajzolt. A nagy kompozíciók festésekor reggel 10-től déli 1-2 óráig nem igen állt meg. Aztán következett az ebéd a városban. Kolozsváron ebéd után legtöbbször találkozott művésztársaival az akkor jó nevű Sirály vendéglőben (a kolozsváriak inkább a román nevét, a Pescăruş-t 45

használták). Körülbelül egy órát tartott a csevegés. Mindig voltak ﬁatal, egyetemista lányok is a társaságban, élt-halt értük Imre bácsi. Következett az otthoni olvasás, zenehallgatás. Este színház vagy opera. Értelmes dolgokkal töltötte napjait, az biztos. Közben voltak fontos megbeszélései művészekkel, jeles értelmiségiekkel is. Soha nem unatkozott. Nem járt templomba, de istenhívő volt. Nagyon jó viszonyban volt a papokkal, főként a csíkiakkal, illetve a csíksomlyóiakkal. Bizonyság rá, hogy a temetésén a Gyulafehérvári Főegyházmegye is képviseltette magát. A gyászmisét Csíksomlyón a kegytemplomban tartották. Rengetegen voltak. Az ’50-es években, amikor a kommunista hatalom tiltotta a somlyói búcsút, elmentem Imre bácsival én is. A mai ﬁatalok elcsodálkoznának, ha látnák az akkori fényképfelvételeket, hogy szekerekkel is sokan érkeztek a búcsúra. A szekerek a borvízforrások körül „parkoltak”, a csángók akkor is gyalog érkeztek péntek estére, akárcsak napjainkban. Ültek a padokban, reggelig imádkoztak, énekeltek. A szentmise akkor még a templomban zajlott, nem a Nyeregben. Zsögödről mi is gyalog mentünk, hisz nem nagy dolog azt az utat megtenni. Természetesen Szeredát kikerültük. Amikor Zsögödön voltunk, délutánonként sokat sétáltunk, át-átmentünk Somlyóra beszélgetni a ferences papokkal. Többször velünk volt László Éva operaénekes, baráti viszonyban volt Imre bácsival, tőle hallottuk a szerintem legszebb Ave Maria-t a somlyói kegytemplomban. A csíksomlyói Szűz Mária előtt hallani az Ave Maria-t szép hangú énekesnőtől, felejthetetlen élmény marad. Sajnos, már Éva sem él. Emléke legyen áldott. Sokat segített a családnak – te tudod, mert ott voltál – az Imre bácsi temetésén.

JÖN A MEDVE – Zsögödről nemcsak Somlyóra jártatok, hanem horgászni és málnászni is. Azt hallottam, egyszer medve is volt a málnabokorban. – Igen, jártunk horgászni, málnászni. Általában reggel 5-kor indultunk a Kormos-patakra vagy máshova. Én voltam a gilisztaszedő, szívesen csináltam, tudtam, ez az én dolgom. De horgászbotot is kaptam a kezembe és fogtam is pisztrángot, ami köztudottan nem könnyű dolog. Nagy élmény volt. Sokszor 20 km-t is gyalogoltunk horgászás közben. Természetesen volt állomáshelyünk, ahol tüzet raktunk, megsütöttük a pisztrángot vagy más halat, jól ebédeltünk, egy kicsit pihentünk, aztán Imre bácsi rajzolni kezdett. Ha még volt nőismerős velünk, azzal elmentem málnászni, amíg Imre bácsi rajzolt. Induláskor az öreg mindig ﬁgyelmeztetett bennünket: – Vigyázzatok, mert arra, amerre ti most mentek, jár a medve! Kacagtuk. Hát bizony egyszer nagyon megjártuk Iluska húgommal, mert tényleg jött a medve. Rettenetesen megijedtünk, mert azt mondták, ma is mondják, nem szabad szaladni előtte. Mi legyen? – töprengtünk, tudva, hogy sok idő nincs gondolkozásra. Rémes volt hallani a morgást, a málnabokor zörgését, az ágak ropogását, de az iszonyatos óriási félelmet az keltette bennünk, amikor szét nyílt a málnabokor és…benne a medve Imre bácsi volt. Szóval vicc ide vagy oda, de éreztük, milyen semmivé tud válni az ember ilyen helyzetben. Vagy akkor is, amikor óriási vihar tör ki hirtelen a havasi erdőben. Imre bácsi sosem hagyta, hogy benn maradjunk az erdőben, amikor dörgött vagy villámlott. Ki kellett menni a tisztásra, ha bőrig áztunk is. Számtalanszor láttuk, amint belecsap a villám gyönyörű szál fenyőfákba és a másodperc töredéke alatt megsemmisíti azokat. Szörnyű, felkavaró látvány.

SZERELMI IDILL GRÓF MIKES HANNÁVAL – Most ugorjunk egy nagyot az időben. Beszélj Imre bácsi és Mikes Hanna ismeretségéről, a portré születéséről. – Az 1930-as években, amikor Imre bácsi már itthon volt Erdélyben, Mikes Ármin gróf meghívta őt zabolai kastélyába, hogy fesse le őt és lányait: Évát és Hannát. Éva a Zabolán ’89 után visszakapott kastélyban lakó Mikes Katának az anyja volt. Ezt csupán azért mondom, mert Kata most itthon él, tagja az erdélyi magyar történelmi családok egyesületének, a Castellum Alapítványnak, jár rendszeresen velünk az összejövetelekre. Elég sokan ismerik, mert komoly dologba kezdett ﬁaival Zabolán. Szóval Imre bácsi eleget tett a meghívásnak, megérkezett Zabolára Mikes Árminhoz. Megfestette Ármint. Úgy tudom, több rajzot és festményt is készített róla, de azok az államosításkor mind eltűntek valahova. Ki tudja, mikor és honnan fognak előkerülni. A Mikes Éváról festett képek megvannak. Hanna nagyon szép nő volt. Nem hiába volt szép, mert valami vonzalom hamar kialakult iránta Imre bácsi részéről és bizony az a vonzalom viszonzásra talált. Magyarán: szerelem lett belőle. Amolyan titkos szerelem. Ahhoz kiváló körülményeket nyújtott a zabolai uradalom, ugyanis a hatalmas kiterjedésű kastélyparkban elég félreeső helyen volt egy olyan lakocska, ahol a művész nyugodt körülmények közt találkozhatott a modellel. Szóval Imre bácsi megfestette Mikes Hannát, székely viseletben volt, haja copfba fonva. A szakma expresszionista felfogású képnek nevezi. Ez a kép a Csíki Székely Múzeum tulajdona. Hogy miért? Mert a faluban elindult a susmus a művész és a modell közti szerelmi viszonyról s valaki „jóindulatú” a falusiak közül befújta az ügyet a lány apjának. Az indulatba jött apa a portáról való távozást ajánlotta a festőnek meglehetősen sértő szavak kíséretében. – Maga innen távozik – mondta Mikes Ármin –, a lányomról festett képet pedig kiﬁzetem magának. – A kép nem a maga tulajdona, gróf úr – mondta Imre bácsi –, azzal a festményt a hóna alá vágta és úgy 48

távozott Zaboláról. Tehát a Hanna képe is bekerült abba a hagyatékba, amit Csíkszereda városának adományozott Nagy Imre. – Úgy tudom, Hanna néni Amerikában töltött évei alatt több erdélyi magyarnak is segített ottani élete elkezdésében. – Igen. Mindig segítette az Amerikába került erdélyi magyarokat, ha azoknak szükségük volt a támaszra. Különösen azokat karolta fel, akik a kommunista diktatúra elől menekültek innen. Akik disszidáltak. Akadtak olyanok is, akiknek muszáj volt dobbantani, különben bezárták volna politikai okok miatt. Ilyen volt például egyik ismerősöm, K. Ata, akit az Ellenpontok miatt biztos sittre vágott volna a Securitate. – Nem szándékosan ugyan, de most egy kis politikaféle is vegyült beszélgetésünkbe. Imre bácsit lehet-e gyanúsítani bármiféle politizálással? Természeten csak úgynevezett passzív politizálásról lehet beszélni az ő esetében. – Valóban így van. Ha passzív politizálásnak kell nevezni valamit az ő életében, akkor talán csak a marosvásárhelyi cukorgyár igazgatójához fűződő viszonyát lehet annak nevezni, és az 1956-os forradalomról mondott véleményét, amely a forradalmárok mellett és az elnyomók ellen szólt. A vásárhelyi igazgató ideológiai irányultság tekintetében kommunista volt, de nagyon rendes, becsületes ember: nem lopott és nem hazudott. Pártolta az irodalmat és a művészeteket. Sok munkát rendelt Imre bácsitól, és akkor ő olyan helyzetben volt – amint ezt már említettem –, hogy nem utasíthatta vissza a megrendeléseket. Ezek a munkák nem tartoznak Imre bácsi kedvenc festményei közé. – A cukorgyár igazgatóján kívül kikkel volt jó viszonyban Imre bácsi Marosvásárhelyen? – Az írókkal, de azokkal egy kicsit másképp tárgyalt. Például Molter Károllyal és feleségével ápolt baráti viszonyt. Később az ő ﬁaival és menyükkel, Ildikóval is. Ő sok hasznos dolgot írt például a műemléképületekről (kastélyokról, udvarházakról), a Kemény Zsigmond Társaságról és egyebekről. Szeretett beszélgetni Kemény Jánossal is. Akkor János bácsi az Új Életnél dolgozott, Sütő András volt a főszerkesztő. Azelőtt ﬁzikai munkát végzett a báró úr, András bátor volt, hogy fel merte venni 49

a laphoz. Na, szóval Imre bácsi bejárt a szerkesztőségbe beszélgetni, Sütő akkor még ﬁatal volt, szerette Kemény Jánost is és Imre bácsit is. Fordítva is így volt. – Ezt magam is meg tudom erősíteni, nekem is mondta néhányszor beszélgetésünk alkalmával Imre bácsi, hogy András rendes ember. – Így tudom ezt én is, de így tudták Imre bácsi legközelebbi élő rokonai is, például a te udvarhelyi sógorod, Nagy Sanyi vagy az ő unokatestvére, Kurucz Zsuzsa is. Ők kérték meg Andrást, hogy mondjon búcsúbeszédet az Imre bácsi ravatalánál Zsögödön. Épp barátságuk okán. Ezt az elvtársak azonban nem engedték meg. Akkor már igencsak ﬁgyelték Sütő Andrást, nem tetszett nekik irodalmi munkássága, kezdett keményedni a diktatúra, a magyarellenesség erősödött, jöttek a Lăncrănjan-könyvek és egyéb disznóságok. A szeku lehallgatta a telefonbeszélgetéseket, az Imre bácsi telefonját is, felbontotta a leveleket, zaklatta az embereket. Semmiségekért. Azt nagyon sajnálom, hogy Imre bácsi nem érte meg a ’89-es rendszerváltást. Megérdemelte volna. – Mit tudsz mondani a hagyaték gondozásáról? – A ’89 utáni időszakról azt tudom mondani, hogy mind a csíkszeredai városi múzeum, mind a zsögödi képtár anyaga jó kezekben van. A művész emlékének méltó ápolásáról győződhettem meg több alkalommal. Zsödön megfordultam néhányszor, legutóbb a Castellum csíksomlyói találkozója alkalmával, mindent rendben találtam, a múzeumban szintén. Szabó András főmúzeológus Zsögödön, Gyarmati Zsolt múzeumigazgató pedig a Mikó-várban végzi szakszerűen és lelkiismeretesen munkáját. Külön említést érdemel a három évig (2008–2011) tartó magyarországi vándorkiállítás megszervezése/kivitelezése, amelyen – sajtóhírek szerint – több, mint 30 ezren nézték meg 18 városban Nagy Imre alkotásait. Az említett szakembereken kívül Csíkszereda két polgármestere, Ráduly Róbert és Antal Attila is felkarolta az Imre bácsi hagyatéka ápolásának nemes ügyét. Ahhoz pedig, hogy megvásárolták a város számára a Pásztorok című gyönyörű Nagy Imre-festményt, jómagam mint a Mester egykori élettársa külön gratulálok. 50

MELLÉKLETEK

Tamรกsi ร ron levele Apor Mรกriรกnak, 1. oldal

Tamรกsi ร ron levele Apor Mรกriรกnak, 2. oldal

Tamรกsi ร ron levele Apor Mรกriรกnak, 3. oldal 57

Apor Mária, Tamási Áron, Basilides Alíz és Nagy Imre, 1958

Nagy Imre és Tamási Áron, 1958

Horgรกszรกson, 1960

Kolozsvรกr, 1964 61

Festés közben, 1960

A Mester, 1960 63

CsĂkszentkirĂĄly, Olt partja, 1962

Ilona, 1962

TARTALOM Az Olvasóhoz Nagy Imre és Tamási Áron A modellkedés kezdetei A főiskolai tanár A kitelepítés Érettségi után Az emberbarát művész Kiállítás Londonban A baráti kör Alku gróf Bánffy Miklóssal A csángóknál Az iskolában A Nagy Imre Képtár Képtár Csíkzsögödön A szenvedélyek Móricz Zsigmond Zsögödön Más kapcsolatok Márton Áron Vatikánban a pápánál Az egyetemen A Csíki Székely Múzeum A borász Nagy Imre A végrendelet Horgászás és szarvasbőgés A művész A munkanap és a csíksomlyói búcsú Jön a medve Szerelmi idill gróf Mikes Hannával Mellékletek

5 6 8 9 10 13 14 17 18 21 22 23 24 25 27 28 29 30 32 34 34 37 38 39 43 45 47 48 53