Bevezetés

Ha hozzám hasonlóan te is a baby boomer* generációhoz tartozol, akkor valószínűleg most új szakaszba lépett az életed, ami kicsit lesokkol. Egészen idáig tevékeny életet éltél, jó állásod volt és élvezted, hogy kamasz gyerekeid már középiskolások. De az is lehet, hogy már kirepültek a gyerekek, és élvezettel utazgattál, látogattad az unokákat és belemerültél a téged érdeklő dolgokba, amiket a gyereknevelés évei alatt félre kellett tenned. Aztán anyukád elesett, vagy apukádnál a demencia jelei mutatkoztak, és minden megváltozott. Sosem gondoltad, hogy a szüleidhez leszel láncolva. Ahogy én sem.

Egy pár évvel korábbi CNN beszámoló szerint a szeretteikről való gondoskodás lett a baby boomerek új és megszokott életformája.1 Ez nem is olyan meglepő, ha meggondoljuk, hogy 2000 és 2011 között 18 százalékkal nőtt az idős amerikaiak száma, szemben a 65 év alattiak számának 9,4 százalékos növekedésével. És az

*A baby boomerek a második világháború utáni és kb. 1964-ig tartó ugrásszerű népességnövekedés szülöttei – a fordító megjegyzése.

idős népesség is egyre idősebb: 2011-ben tízszer annyi 65–74 éves, tizenhatszor annyi 75–84 éves, és negyvenszer annyi 85 év feletti ember élt, mint 1900-ban.2

Bár tudtam, hogy az a generáció, amelyik a nagy gazdasági világválság alatt nőtt fel és harcolt a második világháborúban, hoszszabb életű volt, ennek valósága nem érintett érzékenyen, amíg nem láttam apám és anyám egészségét hanyatlásnak indulni. Vajon el kell kezdenem döntéseket hozni helyettük – olyan döntéseket, amelyeket ők maguk már nem képesek meghozni? Akár készen állunk rá, akár nem, a gondozás ideje mindenképpen eljön.

Keresztyén emberként nem vesszük félvállról Isten parancsát, amit a 2Mózes 20,12-ben mond: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!”

Aztán a Máté 15,4-ben Jézus is ezt mondja: „Mert Isten ezt mondta: Tiszteld apádat és anyádat”, és ezt: „Aki gyalázza apját vagy anyját, halállal bűnhődjék.”

Ha az ószövetségi időkben élnék és nem tartanám be a törvényt, várhatóan kivonszolnának az utcára és megköveznének. Manapság már senki sem kéri számon tőlünk ezt, és amikor a parancsolatokat olvassuk, emberi természetünk szerint egyszerűen átsiklunk fölötte, vagy legfeljebb rábólintunk időtlen igazságára.

Igen – gondolom –, tisztelnem kéne apámat és anyámat… míg ki nem borítanak.

Jézus azzal folytatja ebben az igeszakaszban, hogy ha valaki nem kész segíteni a szüleit fizikai szükségeikben, akkor képmutató.

Uram, én képmutató vagyok? Helyesen szeretnék cselekedni, és gondoskodni szeretnék a szüleimről. De nem fogja ez túl sok időmet, pénzemet, szabadságomat elvenni?

Az az érdekes, hogy mintha más kultúrákban ez nem okozna akkora gondot, mint nálunk, amerikaiaknál. Sok ázsiai vagy spa-

nyol háztartásban megszokott dolog, hogy két vagy három generáció él egy fedél alatt. Elvárás, hogy a fiatalabbak gondoskodjanak az idősebbekről. A független amerikaiak már nem ennyire készek mások igényeit is figyelembe véve eldönteni, hol éljenek, vagy elvállaljanak-e egy állást, ami miatt messze kell költözni a családtól.

Férjemmel, Mike-kal nagyon sokat beszélgettünk arról, nem kéne-e inkább az ő családja közelébe költözni, mint az én családom mellett maradni. De mindig visszakanyarodtunk szüleim szükségeinek valóságához. Nem mehetünk sehova máshova. Ki gondoskodna akkor róluk? Időnként még most is legszívesebben beülnék az autóba és magam mögött hagynám ezt a felelősséget. Állandó huzavona ez Isten akarata és az én akaratom között. Talán te is ugyanezekkel az érzésekkel és kérdésekkel küszködsz éppen.

Amikor szüleink egészsége megromlik és egyre több gondoskodást igényelnek tőlünk, elkezdődik a küzdelem a bűntudattal, az új határok felállításával és a kimerültséggel. Gyakran mi isszuk meg a levét szüleink haragjának és afeletti keserűségének, hogy másokra szorulnak. És még ha nem is kételkedünk önmagunkban, mikor a gyerekeinkkel kapcsolatban kell döntéseket hoznunk, a szüleink gondozása kapcsán felmerülő döntések meghozatala mindig nagyon nehéz.

De arra is rájöttem ebben az időszakban, hogy a Békesség Forrásánál igenis meg lehet találni a békességet ezekben az érzelmileg megterhelő helyzetekben. A saját erőnktől való függés, sőt még a szüleinktől való függés helyett is átállhatunk a Krisztustól való függésre. Hát nem éppen erre vágyunk – nemcsak ebben a helyzetben, hanem minden más helyzetben is?

Minél többet gondolkodtam erről az időszakról, amiben vagyok, annál inkább meggyőződésemmé vált: Isten számára is ez a legnagyobb lehetőség arra, hogy Fia képére formáljon engem (2Korinthus 3,18). A szüleinkről való gondoskodás megtanulása

a lelki növekedés útjává válhat, ha engedjük. Miközben harcoltam az ellen, hogy feladjam a gyerekek kirepülése utáni életstílusomat, és elfogadjam a szüleimmel való megváltozott kapcsolatot, Isten megtanított, hogyan őrizzem meg az irgalom lelkületét.

Azt is megtanultam, hogy ahogy a levelek változása az ősz előhírnöke, a hulló hópelyhek pedig a telet jelzik, a gondoskodás időszakának is megvannak a maga útjelzői. Először a tagadás és a veszteség érzete érkezik. Nem mindig könnyű elfogadni a szüleink halandóságát és elismerni a veszteséget – sem az övékét, sem a miénket. A gondozás ideje alatt bizonyos fokig elveszítjük a függetlenségünket. De ha ezeket a veszteségeket összehasonlítjuk azokkal a változásokkal, amikkel a szüleinknek kell szembenézniük, és meghiúsult reményeinket az Úrhoz visszük, akkor felfedezzük az egymásra utaltság szépségét, s közben a kegyelemben is növekszünk.

Ha túljutunk a tagadáson, akkor jön az egyezkedés időszaka, amikor megpróbáljuk átküzdeni magunkat a gondozás sűrű napirendjén és érzelmi csapdáin. Megpróbálunk egyezséget kötni önmagunkkal, a szüleinkkel, a testvéreinkkel, sőt még Istennel is. De vajon keressük-e Isten kegyelmét, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá, és amikor mind magunk, mind a szüleink felé ezt kellene a leginkább közvetítenünk?

Ha igen, akkor el tudjuk fogadni új szerepünket, egyre jobban Krisztushoz hasonlóvá válunk, és segíteni tudunk a szüleinknek, hogy meghozzák a haláluk előtt szükséges döntéseket. Gyere és csatlakozz hozzám ezen az úton, miközben a szüleidről gondoskodsz! Remélem, hogy tapasztalataim és mások tapasztalatai bátorítani fognak, mikor idős szeretteiddel életednek ebbe az új szakaszába lépsz.

Első rész

A veszteség elismerése