Útszéli keresztek

Kovács Attila Péter

Az útszéli keresztek tér-ideje

„Az ész tragédiája, hogy tudja, minden okossága ellenére sem ér a hit nyomába, mégsem tehet mást, mint elméleteket gyárt.”

Kovács Attila Péter

Az útszéli keresztek tér-ideje

Bevezető Manapság nem divat útszéli keresztet állítani.

Ennek oka csak részben az, hogy a vallásos buzgóság alábbhagyott a modern tömegekben, a fő ok talán az, hogy nem értjük a keresztek üzenetét, és ezért a keresztállítás értelmét sem látjuk. Az alföldi keresztek már nem hasonlítanak elődeikre: jelképrendszerük sokkal szegényesebb, többnyire csak az aránytalanul kis corpus látható rajtuk, kályhaezüsttel lefestve, vagy műanyagból, a Mária-szobor ritkaság, maga a kereszt pedig egyszerű betonhasábokból van összeróva. Sajnos a dunántúli keresztek sem a virágkorukat élik, itt is megjelentek már az alföldiekhez hasonlatos szegényes példányok, a régiek pusztulófélben vannak, és már a múlt században illetve e század elején állított keresztek is csak visszfényei azoknak, amiknek a szimbólumrendszere igazán figyelemreméltó.

Korunk nem arról híres, hogy felelősen gondolkodna az elődeink által ránk hagyományozott örökségről. Azt hiszem, ilyenkor eszünkbe kellene jutni az evangéliumi talentumokról szóló példázatnak, mely szerint a legkönnyebb elherdálni az örökséget, ehhez csak idő kell, de az kell, hiszen úgy tűnik, az elmúlt évtizedek, vagy évszázadok olykor tudatos pusztításai ellenére is van még mit elherdálni, és ez egy kisebbfajta csoda. Kicsit jobb, ha elássuk a talentumokat, vagyis konzerváljuk a hagyatékot, ezt nagyon sok becsületes hagyományőrző teszi, és féltve őrzi minden veszélytől. De ez nem elég. A vagyont kamatoztatni kell, ha nem ezt tesszük, magától eljár felette az idő, megeszi a rozsda, vagyis rárakódnak az aktuális tévképzetek. Ahhoz viszont, hogy kamatozzon, be kell fektetni a vagyont, és ez iszonyatosan kockázatos, hiszen szellemi értelemben ez azt jelenti, hogy őseink örökségét ki kell hozni a múzeumi vitrinből, ízekre kell szedni, fel kell ismerni, hogy mi volt az eredeti – tudatos vagy ösztönös – szándék, ami létrehozta, és ennek megfelelően nekünk kell újra létrehozni. Ahogy egy örökségként ránk hagyományozódott értékes, ámde működni nem képes aranyórát is kár lenne kidobni, vagy dísznek őrizgetni. A leghelyesebb, ha szétszedjük, megvizsgáljuk, hogyan működik, mi a baja, megtisztítjuk a szennyeződésektől, kicseréljük a hiányos alkatrészt, majd újra összerakjuk.

Ez a dionüszoszi ízekre szedés és újrateremtés a feladatunk, és ez egy nagyon kockázatos művelet, de kellő komolysággal, alázattal és magabiztossággal vállalkoznunk kell rá, mert nincs más választásunk, hiszen a másik két alternatíva automatikusan örökségünk elvesztését jelenti. Csak akkor miénk az örökség igazán, ha nem tárgyi értelemben a miénk, hanem a létrehozásához és esetleg a továbbfejlesztéséhez szükséges tudás is a miénk.

Ennek megfelelően nagyon szeretném, ha itt és most megtörténne ez a bizonyos ízekre szedés, és soha többé nem tudnánk ránézni ezekre az útszéli keresztekre anélkül, hogy eszünkbe ne jutna mögöttes üzenetük, jelképes tartalmuk. Az ízekre szedés itt és most történne meg ugyan e lap hasábjain, de az örökség újraélesztése az lenne, ha újra állítanának útszéli kereszteket nálunk. Nem biztos, hogy olyanokat, mint egykor, de mégis örök gondolatokat kifejező alkotásokat.

Keszthely, 1999. március

Jel Ha azt kérdeznénk, hogy mi is a kereszt, akkor röviden annyit kellene mondanunk, hogy jel. Egy jelkép. De ha jobban belegondolunk, akkor azt kellene mondanunk, hogy nem egyszerűen egy a minket körülvevő sok-sok jel között, hanem maga A JEL. Az óhéberben a + jel jelet jelentett. Ha egy helyet akarunk megjelölni a papíron, oda egy keresztet teszünk.

További tulajdonságai is vannak a keresztnek, ami arra utal, hogy kivételes szerepe van a jelek között.

Képzeljük el, hogy egy hatalmas, gyakorlatilag végtelen nádasban élünk.

Mindenütt csak 2-3 méteres nád vesz körül minket, a táj teljesen sík, mi minden reggel elindulunk halászni, de mivel a nádas teljesen kaotikus, gyakorlatilag homogén, ezért csak azt lehet benne érzékelni, hogy haladunk, de az egyes pontok között semmi szemmel látható különbség nincs, ezért hazatalálni a kunyhónkhoz teljesen lehetetlen. Mit lehet ilyenkor tenni? A legokosabb talán az, ha még az elindulásunk előtt egy elegendően nagy oszlopot állítunk a kunyhónk mellé, ami kilométerekről is látszik, ezért akárhol is talál minket az este, nagy biztonsággal hazatalálhatunk. Ám tegyük fel, hogy egyik nap találunk egy jó halászóhelyet néhány kilométerre a kunyhónktól, és szeretnénk megtalálni másnap is, de nem tehetjük meg, hogy hatalmas oszlopokkal járunk folyton, ha meg akarjuk jelölni a számunkra fontos helyeket, már csak azért sem, mert így más halászok számára is nyilvánvaló lesz, hogy ott van valami. Ennek a problémának a megoldására a következőt lehetne tenni: a kunyhónk melletti oszlopot alakítsuk át egy keresztté, vagyis tegyünk rá egy vízszintes szárat, így mindig el fogjuk tudni dönteni, hogy milyen irányból látjuk a keresztet.

Hiszen ahogy forgunk körbe a kereszt körül, a vízszintes szárat hol

rövidebbnek, hol hosszabbnak látjuk a függőleges szár felső részéhez képest: ha szemből nézzük, akkor a leghosszabb, ha oldalról, akkor nem is látszik.

Ha pedig a függőleges szár képének a rövidülését követjük nyomon, akkor a kereszttől mért távolságunkat tudjuk kiszámolni. Egy probléma van csak még, nem tudjuk eldönteni, hogy szemből, vagy hátulról látjuk a keresztet, ezt a problémát egyszerűen meg lehet oldani úgy, hogy a vízszintes szár jobb és bal oldalát megkülönböztetjük egy-egy jellel, mondjuk a nappal és a holddal. Így sikerült létrehoznunk egy eszközt, egy koordinátarendszert, ami gyakorlatilag azonos a mi keresztjeinkkel, illetve azok távol-keleti rokonaival, és arra szolgál, hogy megkülönböztessük a tér pontjait egymástól, ezáltal képesek legyünk tájékozódni a térben. Sőt, nyugodtan kijelenthetjük, maga a koordinátarendszer által jött létre a tér, a kozmosz, a rendezett világegyetem, azelőtt csak káosz létezett, massza, amelyben a pontokat nem lehetett egymástól megkülönböztetni.

Figyeljük meg, micsoda különbség van a között a tér között, ahol csak a középpont volt a jelzett az oszlop által, illetve aközött a tér között, amit a kereszt hoz létre: az elsőben csak a középpontnak van létjogosultsága, minden más pontról csak annyit lehet elmondani, hogy közelebb, vagy távolabb van ettől a középponttól. Egy ilyen teret hoz létre minden ember maga körül, ha magasra nyújtja az egyik kezét: jelentkezik, jelzi, hogy tessék rám figyelni, én akarok a középpont lenni. (Angolul azt, hogy én így írják le: I.) Aki felhőkarcolót épít, az az egónak állít emlékművet. A másik térben viszont minden egyes pontnak önálló létjogosultsága van, nincs kényszer, hogy haladjanak a középpont, mint egy fekete lyuk felé, a kereszthez igazodva minden egyes helyen tudhatjuk, hogy hol vagyunk, merre haladunk, és vissza is találhatunk oda, a helyünkre, akárhol is van az. Egy ilyen teret hoz létre maga körül mindenki, aki kitárja a karjait, jelezve, hogy nektek is van létjogosultságotok, áldásom rátok.

A kereszt állítása tehát a tér létrehozásával, a teremtéssel azonos, az irányok, és az egyes pontok megkülönböztetése révén. Hiszen már a Bibliából is tudjuk, hogy teremteni úgy kell, hogy megkülönböztetjük egymástól a fentet és a lentet, a nappalt és az éjszakát.

A kereszt először is tehát nem más, mint a jól meghatározott középponttal rendelkező tér és idő, a teremtett világ jelképe. A keresztállítás pedig nem más, mint a teremtés aktusa.

Mágia A keresztnek a régiek bajelhárító hatást tulajdonítottak, vagyis mágikus eszköz volt, a keresztállítás, vagy keresztvetés pedig mágikus aktus. De ahogy az elején azt kellett mondanunk, hogy a kereszt nem egy jel, hanem „A JEL”, most azt kell mondanunk, hogy a kereszt létrehozása nem egy a mágikus cselekedetek között, hanem a legfőbb mágikus cselekedet, hiszen a világ teremtésével azonos, és mi más lenne minden mágia alapja, mint a teremteni akarás. Teremteni egy olyan világot, melyben az ÉN akaratom érvényesül.

Ezt úgy lehet elérni, hogy szimbolikus szinten létrehozunk egy teret, egy Susak - Dalmácia keresztet, és ennek középpontjába érdekeinknek megfelelően elhelyezünk egy magot, ami onnantól kezdve magától kicsírázik és hat. De nagyon kell vigyázni, hogy mit helyezünk oda, hiszen minden apró részletnek jelentősége van. Lássuk, őseink mit helyeztek a kereszten a tér-idő origójába, vagyis a világ mágikus középpontjába? Jézust.

De neki is a szivét. A legrégibb kereszteken a korpusz karja merőleges a testre, így a középpontban a szív van. A barokk korban terjedtek el a naturalisztikus kereszt-ábrázolások. Ha lóg a korpusz, akkor a középpont a fej, és nem a szív, ekkor a kereszt egy halott embert tart, akit kivégeztek, akinek esetleg vér folyik a sebeiből, a szeme lecsukva, a feje félrebillenve, aki áldozat a szó kriminológiai értelmében, és legfeljebb bűntudatot vagy sajnálatot vált ki az emberből. A legrégibb kereszteken Jézus szeme nyitva van, egyenesen ránk néz, a fején korona, karjai merőlegesek a törzsre, nem egy kivégzett embert ábrázolnak ezek a keresztek, hanem az áldást osztó és áldást hozó istenkirályt feltámadásának, újjászületésének előestéjén. Még a tenyerébe vert szögeket is rozettaszerűen munkálták meg a sugárzó, áldásosztó fényre utalva.

Ha teret, koordináta-rendszert akarunk létrehozni, akkor nem csak tengelyeket, a tengelyeken irányokat, és origót kell kijelölnünk, hanem

beosztást is. Vagyis meg kell határozni a mértékegységet, a mércét, amivel mérünk. Teljesen evidens módon a kereszteken ezt a mércét Krisztus kitárt karja szabja meg.

Idő A kereszt tehát a teremtett téridő jelképe, és noha mi állóképnek látjuk, akik igazán értik a kereszt üzenetét, azok nagyon is sok mozgást fedezhetnek fel rajta.

Beszéljünk ezért most a keresztben megkomponált világkép idősíkjairól, és ezzel kapcsolatban a tengelyek szerepéről.

Többféle idő létezik.

Az általunk legjobban ismert idő lineáris és irreverzibilis, a múltból tart a jövő felé kérlelhetetlenül.

Manapság úgy hívják, haladás.

Egyszerre szeretjük, mert azt hisszük, a jövő jobb lesz, mint amilyen a múlt volt, és egyszerre irtózunk is tőle, hiszen saját mulandóságunk véglegességét hirdeti. A lineáris, visszafordíthatatlan idő borzalma a bűnbeesés pillanatában kezdődött, a paradicsomi életfa díszletei előtt. Az irreverzibilis idő jelképe a kígyó. Ádám a kígyó hatására kóstol bele a tudás fájának gyümölcsébe, és indul el valami visszafordíthatatlan folyamat, a Paradicsomból végleg kiűzetnek. A keresztény hagyomány ezt az aktust a bűn megjelenésével azonosítja. Az igaz, hogy a bűn fogalma is a visszavonhatatlan romlással áll összefüggésben, de valóban balesetről van-e szó a jelen esetben is?

Nyár

Múlt

Jelen

Jövő Tavasz

Ősz

Tél

A Paradicsomban a lineáris, kígyó-idővel ellentétben egy másik idő, a magidő uralkodott. Ez a tiszta, történésmentes öröklét, a védett mag-állapot, jelképe az összetekeredett kígyó, vagy a kereszteken a keresztfa tövében elhelyezett koponya, amiről azt tartják, hogy Ádám koponyája, a keresztek körül emelt négyszögletű vaskerítés pedig a Paradicsomkertet védő kerítésre emlékeztet. Indiában a jógik az ember szellemi potenciáit szintén kígyóhoz hasonlítják, ami eleinte a gerincoszlop tövében összetekeredve alszik, majd felébredve elindul felfelé, végül a szellemi evolúció végén, a megvilágosodáskor eléri a fejtetőt. El kell tehát vetni azt a képzetet, hogy a kiűzetés szerencsétlen baleset lett volna, ahogy az sem baleset, ha kicsírázik a mag, vagy a kígyó feltöri a tojáshéjat és kibújik belőle.

A magállapot önmagában halál, hiszen nincs lehetőség a fejlődésre. De már most hozzá kell tennünk, hogy a lineáris idő sem sokkal jobb, hiszen magában hordja az örök elmúlás borzalmát.

A megoldásnak a ciklikus, kör alakú idő ígérkezik, aminek a jelképe a saját farkába harapó kígyó, aki önmagát nyeli el, és önmagát szüli újjá. A keresztény világ számára Jézus feltámadása a garancia arra, hogy van lehetőség kilépni a mulandóság, az irreverzibilis, lineáris időből, és átélni az újjászületés, a feltámadás, az újjáteremtődés csodáját, vagyis ciklikussá tenni az időt.

Ha nem lenne lehetőség az újrakezdésre, a megtisztulásra, akkor rövid időn belül minden elpusztulna. A fizikában ezt a törvényt a termodinamika második főtételeként tartják számon. Ezért választották tehát elődeink a kereszt központi jelenetének Jézus áldozati halálát, mely újjászületésének az előfeltétele volt. A világ ez által marad élő. Ez a kereszt egyik legfontosabb üzenete.

Spirál A ciklikus idő jelképe a kereszten a vízszintes tengely a nappal és a holddal, a nappalok és éjszakák örök körforgására utalva. Ez a (rövidebb) tengely akár lehetne egy kör is a kör síkjából nézve, annál is inkább, mert főleg Erdélyben - gyakran látni olyan kereszteket, melyek fölé kúp alakú zsindelyes tetőt emeltek, ezzel is a forgásra utalva.

Ennek a körnek a maradványa lehet a kereszt fölé gyakran emelt félkör, vagy inkább szinusz-hullám alakú boltozat. A kelta kereszt is kört illeszt a szárakra. A kereszt függőleges szára pedig maga a forgástengely, ami körül az idő forog.

A ciklikus idő megváltja az embert a mulandóságból, de nem ad neki szabadságot. A saját farkába harapó kígyószerű idő, a végtelen ismétlődés nem sokkal jobb a mulandóságnál. A keletiek a létet mint körforgást tekintik, de próbálnak szabadulni tőle. Nyilván nem a mulandóság irányába, hanem a felszabadulás felé. A kereszt mágiája is többre képes, mint pusztán körforgást hozni a létbe. Ilyen értelemben a lineáris és a ciklikus idő egyenértékűek, magasabb rendű állapotot a kettő szintézise adhat.

Ha a körszerű mozgást egyesítjük a lineáris mozgással, akkor spirális mozgást kapunk. A spir-ál minden spir-ituális fejlődés mozgástörvénye. Ilyen pályán haladnak Dantéék a Purgatórium hegyén, és ilyen pályán halad a kígyó is az életfa törzsén fölfelé a világ minden táján. Kezd tehát megelevenedni előttünk a kereszt állóképbe komponált képregénye: egy központi magból egy egyre táguló spirális, forgószélszerű pályán halad felfelé a lélek a fejlődés útján. Az afrikai dogonok mitológiájában a világ teremtése egy tojásból kikelő majd forgószéllé váló kígyó megjelenésével kezdődött.

Ennek a spirális, fölfelé haladó, kígyószerű mozgásnak a képviselője a zalai kereszteken Mária.

Testét furcsán kitekeredett helyzetben szokták ábrázolni, legtöbbször fölfelé tekint, keze összekulcsolva, fején és a teste körül köpeny, alakja csak

félig domborodik elő egy barlangszerű mélyedésből. Egész lénye az önmagába zártságot árasztja magából, de már fölfelé tekint, kinyílófélben van, elindult fölfelé. Ugyanennek a mozgásnak egy későbbi, gyakorlatilag végállapotát képviseli a kitárt karú, ruhátlan Jézus. Ő egy újabb idősíkot képvisel, lássuk melyiket.

Időfa A determináltságtól való szabadulást az ember számára a szabad döntések lehetősége jelenti, mikor válaszúthoz érünk, ez a krízis, a válság, a tragédia. Ez a tudat diadala: nem az a fontos, hogy melyik úton indul tovább, az a lényeg, hogy van lehetősége választani, és minden lehetőségről tudatos. Ez az a pillanat, mikor az idő fa alakúvá válik.

Ez furcsán hangzik, pedig Arany János is azzal kezdi a Buda halálát, hogy "Hullatja levelét az idő vén fája...", sőt ma már a fizika is ismeri ezt a lehetőséget, az elemi részecskék világában a jelenségeknek nem csak egy kimenete lehetséges, hanem több, és hogy melyik valósul meg, az előre kiszámíthatatlan, sőt lehetséges az is, hogy egymással párhuzamosan minden lehetőség megvalósul. Ez a döntési helyzet a dráma lényege: Dionüszosz, Ozirisz széttépetése, Krisztus megfeszítése.

Ennek megfelelően több olyan ábrázolás is ránk maradt, ahol a kígyó lineárisból fraktálissá lényegül át, vagyis fa alakúvá válik.

Ilyen a szkíták kígyófája, ahol az ágak kígyók, a levelek a kígyó fejei, vagy az indiai Ananta Sesa, az egy testű, de ezerfejű kígyó. Mind a lineárisból fává terebélyesedő, kinyíló idő jelképei. Az ágak további elágazásának, vagyis a fává terebélyesedésnek a jelei útszéli keresztjeinken többféleképpen jelennek meg: vagy kirügyeznek a szárvégek vagy teljesen nyíltan kis keresztekké alakulnak át, mint a gót kereszten. Esetleg kötél fut rajtuk körbe, mintha azok tartanák Jézus karjait, utalva a tengelyre és a körülötte forgó ciklikus időre.

Kígyó Úgy tűnik, a kereszt drámája a kígyóról szól.

Ahogy kikel a tojásból, majd elindul a fa törzsén felfelé, többször vedlik, végül kinőnek a szárnyai és szabaddá válik. Még mielőtt istenkáromlást kiáltana bárki, érdemes két bibliai idézetet végigolvasni: „És a miképen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképen kell az ember Fiának felemeltetnie.” (Ján. 3, 14) „És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon.”

(Móz 4, 21) Jézus tehát maga azonosítja magát a fára fölszegezett kígyóval, vagyis az ég felé törekvő lélekkel. A spirituális fejlődés során tanul meg a kígyó repülni, így lesz a kígyóból sas, vagy reálisabb hasonlatot választva, a hernyóból pillangó. A mexikóiak Quetcalkoatlnak, vagyis Tollaskígyónak nevezik megváltójukat, Jézus is emlegeti együtt a két állatot, mikor a kígyó okosságáról és a galamb szelídségéről beszél. Minden szellemi felemelkedés útja ez: a földön csúszó-mászó kígyóból egy metamorfózis révén szabadon szárnyaló madárrá lenni. A kitárt szárnyú madár a nyitottság, a szabadság, a sugárzás jelképe, a kígyó a determináltságé, az önmagunkba zártságé, a földiességé, ő az alvilág hírnöke.

Ezt a földiességet képviseli keresztjeinken Mária, mint a kígyó metamorfózisának egy kezdeti állapota. Ő a föld istennője. A mexikóiak mint említettük, Tollaskígyónak nevezték megváltójukat, a Földistennőt pedig Koatlikue-nak, vagyis Szoknyáskígyónak. Már most kihangsúlyozzuk, hogy noha ez spirituális szemszögből alacsonyabb rendű állapot, abszolút értelemben mindkettő egyformán fontos. A női energiák nélkül a kereszt mágiájával teremtett világ teljesen egysíkú lenne, hiányos, nem teljes, nem egész, ezért beteg. Elődeink hihetetlenül világosan látták ezt, és ezért hagytak helyet Máriának a kereszten és világképükben. Úgy tűnik, a látszólag patriarchális középkor több teret engedett a nőnek világképében, mint az emancipált közelmúlt és jelen.

Az idézetekben sokszor szerepel a világosság kifejezés. Nem véletlenül.

Azt mondtuk, a krízisben, a kereszt középpontjában, a válaszúton álló

beavatott világosan látja a lehetőségeit, teljesen tudatos a világról és önmagáról. Ez a világos látás azonban nem csak befogadó, hanem teremtő folyamat is. A kereszt középpontjába kerülő ember nem csak világosan lát, de világosságot, fényt is áraszt, és így teremt.

Az álló kereszt tehát nem csak a téridő, de a szellemi evolúció jelképe is, ennek kiindulópontja a magidő, ezután megjelenik a lineáris és a ciklikus idő, ezek egyesítése a spirális idő, végül a fraktális, fa alakú idő. (Már most megjegyzem, hogy lesz még egy felsőbb szint.)

Tér A kereszt téridejének idősíkjairól beszéltünk eddig, lássuk, jut-e hely a térnek is keresztjeinken, hiszen a vízszintes szár, a ciklikus - profán idő tengelyét, a függőleges szár pedig az ettől független, rá merőleges spirituális időtengelyt képviseli. Hol marad a tér? A tér látszólag meg sem jelenik, pedig ott van, méghozzá az anyagnak megfelelő szinten, lent.

Ahogy Jézus keresztje is a Golgotán állt, úgy útszéli keresztjeink is mesterséges hegy, legtöbbször lépcsős piramis tetején állnak. A piramis szintén koordinátarendszer, mely egyértelműen kijelöli az irányokat, és az egységnyi hosszúságot, a mértéket, csúcsa a tér középpontja, eljutni a középpontba pedig egyúttal felemelkedést is jelent.

Keresztjeink tehát magukba foglalják a világhegy, a piramis üzenetét is, melynek lényege: aki a középpont felé halad, az felfelé halad, és aki eljut a középpontba, vagyis megismeri önmagát, az van a legmagasabb szinten, ő isten. Ezért történtek az aztékok emberáldozatai is piramis tetején. Minden templom ezt a világhegyet mintázza, a templom belseje pedig a hegy barlangját, a világfa odvát, a tejút hasadékát, ahol a naphéroszok első, test szerinti születése történik. Ebben a barlangban van félig a kereszt Máriaalakja. A földanya, az anyagi világ, a tér úrnője. Ennek a piramisnak a talapzatára szokták felvésetni neveiket a kereszt állítói elhelyezve magukat ebben a szellemi téridőben. Itt kapcsolódik be a kereszt drámájába a ma embere.

Jelen Egy nagyon lényeges kérdés: Hol és mikor zajlik a kereszt drámája. Erre egyetlen szóval felelhetünk: a kereszten, vagyis a JELEN, vagyis most és itt. A múlt és jövő, vagyis a hold és a nap között félúton. Jelen lenni azt jelenti: a kereszt, a téridő középpontjában lenni. Haladni a középpont felé, azt jelenti haladni a jelen felé. A teremtésnek, a létezésnek, a tudatosságnak és a kereszt mágiájának csak a jelen vagyis a jelenben van értelme. A függőleges spirituális tengely a térpiramis csúcsából, vagyis az ittből nő ki. A kereszt nem egy kétezer évvel ezelőtti jeruzsálemi eseményre emlékeztető segédeszköz, nem illusztráció, hanem egy jelenben működő mágikus tárgy, mely a jelenbe, önmagához, lénye középpontjához, vagyis a teljességbe repíti a szemlélőt, ezért meditációs objektum. A teljesség vetülete.

Az más kérdés, hogy történelmi értelemben is az időszámításunkat a Golgotai eseménnyel kezdjük, de ez is csak azért van, mert akkor egy pilanatra a világ a jelenben élt. Ám ez a fajta pillanat újra átélhetővé válik a jelenben, de csakis „ott” (itt).

Már említettük, hogy a kereszt legmagasabb rendű idődimenziója a fraktális idő, melynek során az origó, a kezdet, vagyis a jelen elkezd szaporodni.

A kereszt szárai újabb kereszteket alkotnak, és a középpontjukban, a krisztus tenyerében lévő sugárzó középpontokban, a szögekben újra megjelenik a középpont. Több középpont van látszólag, de valójában csak egy: a jelen, az itt és most.

Egység Hogyan teremt a kereszt? Hogyan ad létet annak, ami addig nem létezett? Ugyanúgy, mint a koordinátarendszer: a papír homogén őskáoszában megkülönbözteti az eddig különálló léttel nem rendelkező pontokat.

Elhelyezi őket, nevet ad nekik, lehetőséget ad a megkülönböztetésükre.

Elválaszt.

Megkülönbözteti a fentet és a lent-et, az éjszakát és a nappalt, a férfit és a nőt. Ez a tudás: megkülönböztetni. Ez a kígyó által létrehozott kettősségek poláris világa, melyben a dolgok egymás ellentétei, egymás tagadásai. Nemek. A matematikában a különbség jele a (-), a kígyó. A tudásfa gyümölcsének a hatására választódik ketté a férfi és a nő. Ekkor jönnek rá, hogy meztelenek.

Addig egyek voltak, de a kígyó, a tudás, a megkülönböztető képesség (szanszkritul: viveka) kettéválasztotta őket.

De a kereszt, a tér mást is csinál, nem csak elválaszt, egységbe is foglal. Az összeadás jele a (+), a kereszt. Egyesít, szintetizál, szerves egységet, életet hoz létre. Nem csak a férfi jelenik meg a kereszten, nem csak a jobb, nem csak a fönt, nem csak a szellem, hanem a nő is, a lent is, az anyag is, a másik oldal is. Elmondhatjuk tehát, hogy megoldottuk a rejtélyt: hány fa volt a paradicsomkertben? Egy. Mert a tudás fája és az élet fája azonos.

Maga a gyümölcs pedig nem csak a tudás almája, de a feledés almája is.

A hipnózis során életük kezdetét újra átélők gyakran beszámolnak arról, hogy az egész azzal kezdődött, hogy ettek a feledés almájából, ezáltal megfeledkeztek valódi, teljes lényükről, és ezáltal vehették fel jelenlegi személyiségüket, vagyis megfeleződtek. Minden dolgok kezdete ez a megfeledkezés, megfeleződés. A sejt az élet hajnalán megfeleződik.

A kereszten Mária képviseli a szűz, önmagába zárt, nemnélküli állapotot, az ősegységet. A kereszt két oldalán álló két alak Szent János és Mária Magdolna, férfi és nő, mint Ádám és Éva, ők a kettéválasztott egység képviselői, végül a kettéválasztott két "nem" elindul a fejlődés spirális útján felfelé, az „ige(n)” felé, ahogy a kígyó kúszik fel a fára - gyakran fordul elő olyan életfa ábrázolás, ahol két kígyó jelenik meg - és Krisztusban egyesül újra, ő az androgün, a kiteljesedett ember. A teremtés középpontjában ő áll, hiszen teremteni csak az tud, aki kétnemű. (A legtöbb fa hímnős.) Nietzsche szerint az emberi nagyság azon mérhető le, hogy ki milyen ellentéteket tud

önmagában elviselni. A kereszt benső feszültsége a lehető legnagyobb, hiszen egyesíti magában a megkülönböztetést és az egyesítést.

Illúzió Kérdés: az újraegyesülés pillanatában nem semmisül-e meg újra a világ?

Ahogy az elektron és a pozitron találkozásakor mindkettő felrobban?

A válasz: igen is meg nem is. Erről még nem beszéltünk: a kereszt kettős értelmű: egyrészt a teremtés eszköze, másrészt a megváltás eszköze.

A megváltás pillanatában a kereszt középpontjából, a teremtő szemével látható a világ. Innen nézve azonban minden csak illúzió, álom. Ami valóság, az csak a tudat, ami létrehozta ezt a koordinátarendszert, és ezáltal teremtett. Az axiomatikus geometriában a tér szerkezetét az a rendszer szabja meg, ami szerint a pontok egymástól mért távolságát és az irányokat meghatározom. Ahogy egy halom ruhát sokféle rendszer szerint lehet bepakolni egy ruhásszekrénybe, ugyanúgy az őskáosz pontjaiból is sokféle teret lehet létrehozni. Mindez csak a szemlélő optikáján múlik. Az igazi fordulópont az, amikor a szemlélő elkezdi magát nem a teremtett világ részének tekinteni, hanem objektívjét önmaga felé fordítja, és azt kérdezi, ki az, aki lát, és nem azt, hogy mit látok? Ez az igazi megszabadulás.

Gyakran találkozunk az útszéli keresztek között ún. piéta-típusúakkal. Itt a halott (vagy alvó) Jézust Mária az ölében tartja a kereszt tövében. Ezzel rokon ábrázolás, mikor Jézus a feltámadás előtt a sírboltban fekszik, fölötte a kereszt. Mindkettő ábrázolás azt sugallja, hogy a keresztfa az álmodó Jézus köldökéből nő ki. Vagyis a világ csak az ő tudatának a terméke: álom.

Shakespeare mondja a Viharban: „Mindannyian abból az anyagból vagyunk, amiből az álmok.” Ez a kereszt legmélyebb üzenete a számunkra. Az idő legmagasabb rendű formája az ausztrál őslakosok szerint az álomidő. Ez a teremtő lélek tudatállapota. És levágni a hétfejű sárkány (kígyó) fejeit mi mást jelenthet, mint visszatérni ebbe a tudatállapotba, kijutni a káprázatok erdejéből.

Mítosz Magától adódik a kérdés: azok az egyszerű emberek, akik felállították ezeket a kereszteket, mennyire voltak tudatosak annak jelképes mondanivalójáról?

Nem belemagyarázás mindez? Valószínűleg ők nem ezeket mondták volna az általuk állított keresztekről. A szimbólumok gyakran sántítanak is, ráadásul egy-egy kereszten sohasem jelenik meg egyszerre az összes elem, de...! Mégis nagyjából jól érezték, hogy minek van ott a helye, és minek nincs, és noha a madarak sem tudnak értekezést írni az aerodinamikáról, mégis jobban tudnak repülni bárkinél. Ösztönös tudásuk rajzoltatta velük ezeket a motívumokat, és ez az ösztönös tudás csak részben származott vallásos neveltetésükből.

Az elmondottak alapján talán kiderült, hogy itt másról van szó, mint vallás. A kereszt összes tartozékával a világ lényegét próbálja megfogalmazni, és a keresztény vallásnál hamarabb született. A régi korok embere szintén felismerte jelentőségét, és használta is, sőt azt is kijelenthetjük, hogy gyakran jobban értette mondandóját, mint napjaink embere.

A legősibb életfa-ábrázolásokon nagyon hasonló motívumokat találunk, mint az útszéli kereszteken.

Ilyen ősi motívum a sámándobokról ismerős nap és hold, vagy az életfára feltekeredő kígyó. Az amerikai indiánok totemoszlopai a tetején a sassal szintén keresztet formáznak. A piéta-típusú ábrázolásokhoz hasonlókkal is találkozhatunk a kereszténységet megelőző időkből. (az alvó Visnu köldökéből kihajtó lótusz, Palenque-i sír fedőlapja, vagy ciprusi kereszt vagy szkíta aranyveret) A világ működését kódoló igazságok öröktől fogva ismertek az emberiség előtt. Ezek megfogalmazásai a mítoszok, melyekben a szereplők nevei gyakran cserélődnek, de a történet mindig ugyanaz. Az ember nem teremthet

mítoszt! A mítosz maga a teremtés, az újjáteremtés és a megszabadulás tana.

Az ember legfeljebb csak ráismerhet a mítoszokra a világ eseményei között és újrafogalmazhatja azokat.

A keresztény ember Jézusban ismerte fel maga számára az újjáteremtődés és megszabadulás garanciáját, ezért tette - nagyon helyesen - világa középpontjába. Az, hogy egy-egy motívum más kultúrákban is megtalálható, az csak a képzet hitelességét jelzi. Fel kell figyelni a közös motívumokra, mert valószínű, hogy ezek a legfontosabbak. Ezek adnak majd eligazítást akkor, ha fel akarjuk állítani a saját keresztjeinket.