Kovács Attila
A BEFALAZOTT KIRÁLYLÁNY -Az Antigonéról-
Kovács Attila
A BEFALAZOTT KIRÁLYLÁNY -Az Antigonéról-
A cselekvés bűn, és a nemcselekvés is bűn… /Csoóri Sándor/
Mitikus gyökerek Az Antigoné történetét mindenki ismeri: véget ér a thébai királyfiak közötti testvérháború, mindkét fiú elesik, a trónra nagybátyjuk, Kreón ül. Első rendeletében megtiltja a városra támadó Pölüneikész holttestének elhantolását, ám húguk, Antigoné ezt mégis megteszi, Kreón pedig kénytelen leendő menyére kimérni a beígért súlyos büntetést: befalaztatja egy barlangba. Az Antigoné története nem áll önmagában, a görög és a nem görög mitológia számos legendája rokonítható vele. A görög mítoszok közül Danaé legendáját említhetjük, ahol is Danaé apjának azt jósolják, hogy leendő unokája fogja megölni, ezért lányát toronyba falaztatja, melyen csak akkora nyílást hagy, ahol ételt adhatnak be neki, ám Zeusz aranyeső formájában teherbe ejti a lányt, így a jóslat végül mégis megvalósul. A magyar népmesékben a Vízi Péter, Vízi Pál c. mesében szó szerint ismétlődik ez a motívum. A keresztény szentek legendái között pedig Szent Borbálában ismerhetünk Danaéra. A magyar népballadák között a Kőműves Kelemennével, sőt a Sziszüphosz-mítosszal vagy Romulus és Remus történetének a Remus halálát leíró részével vett analógiát sem tartjuk erőltetettnek. Ám mindegyikük legősibb megnyilvánulása a kis-ázsiai Kübelé istennő, akit bástyakoronával a fején ábrázoltak, ő maga a Világanya, a Tejútistennő és megnyilvánulási formái között ott található a világhegy, a világfa, később a templom, kőtorony, zikkurat, piramis. Szíriai megfelelője Szmürna, Adónisz anyja, Egyiptomi megfelelője Ízisz, napjaink katolikus ikonográfiájában pedig a sziklabarlangban megjelenő Madonnaként láthatjuk viszont. A mítosz egy másik képi megfelelője pedig a tarotkártya XVI. lapja, az Isten háza. Láthatjuk, hogy olyan motívummal van dolgunk, ami örök időktől fogva foglalkoztatja az embert a világ minden táján, valamilyen oknál fogva lényegesnek tartja, és ennek az érdeklődésnek ott a nyoma hitében. Nem lenne értelme azt kutatni, hogy vajon milyen útvonalon jutott el a motívum a görög mitológiából a legkésőbbi Szt. Borbála legendáig, hisz nem csak úgy lehetséges hasonlóság két dolog között, hogy az egyik lemásolódik a másikba, hanem úgy is, hogy mindkettő ugyanannak a harmadiknak a másolata. Minden mítosznak az a sajátsága, hogy valamilyen ősképnek ad
formát, olyan mátrixnak, aminek belső erővonal-szerkezete az emberi tudat legalapvetőbb rétegeiben található, onnan kitörölhetetlenül és megváltoztathatatlanul jelen van és jelen is lesz, amíg ember az ember, a világ minden részén. Ezen ősképek világát Carl Jung kezdte (újra) feltérképezni, az ő véleménye szerint itt az emberi kollektív tudat azon felismerései raktározódnak el, amik a világ működésének legalapvetőbb törvényszerűségeit kódolják az emberi kapcsolatoktól kezdve a fizikai törvényekig.(!)
A Danaé őskép A Danaé mítosz egyszerre két ősképet is formába önt. Az első vázlata így hangzik: a jóslat szerint az apa halálát a fia fogja okozni, ezért az apa megkísérli megölni a fiát, ez meghiúsul, a fiú pásztorok között nő fel, majd visszatérve beteljesíti a jóslatot. Se vége se hossza azoknak a mítoszoknak, ahol ez az őskép ölt testet. A legismertebb Oidipusz legendája, de ide tarozik Krisna legendája is, akit nagybátyja, Kamsa akar megölni, de csak testvéreit tudja elpusztítani, őt pásztorok nevelik fel, ám felnőve visszatér Mathurába és megdönti nagybátyja rémuralmát. Vagy gondoljunk Kronosz és Uranosz, vagy Kronosz és Zeusz esetére, de ide tartozik magának Jézusnak a születéstörténete is, az ő születését is megelőzte a Betlehemi gyermekmészárlás, és a pásztorok sem hiányozhattak. De ismét említhetnénk Romulust és Remust, illetve Mózest. A legendák mindegyike az apa hatalomféltésére vezeti vissza a gyermekgyilkosságot, pedig lehet érezni, hogy itt többről van szó. Minden mítoszhoz tartozik egy szertartás és fordítva. A fenti mítoszcsokor szertartásbeli megfelelője egyrészt az elsőszülött feláldozása - tudatosan, nem hatalomféltésből, illetve az öreg király feláldozása - nem bosszúból, hanem azért, mert ez a törvény. Láthatjuk, hogy ebben az esetben a szertartás hitelesebben őrizte meg az őskép alapmintáját, mint a mítosz, hiszen nem vetítette le hétköznapi szintekre, nem profanizálta azt, hanem szent, áldozati aktusnak tekintette a gyermek, illetve az apa feláldozását. De mi lehet mindennek a hátterében, mi lehet mindennek az értelme?
A kulcsot az adja a kezünkbe, hogy a jóslat akkor is megvalósul, ha a főhős apja mindent megtesz az ellenkezőjéért. A lét valódi törvényei ilyenek, azért törvények, mert nincs menekvés előlük, ha tetszik, ha nem, mindenképpen engedelmeskedni kell nekik. A bölcs magától megy végig a kijelölt úton, míg a szamarat végigvonszolják rajta. Tehát a lét egyik ilyen alaptörvényével állunk szemben, ez pedig az, hogy a formák és testek mulandók, ezt tudatosítja az áldozati rítus. A hinduk a világ ezen alapvető törvényeit, illetve az azoknak megfelelő cselekvést úgy hívják: dharma. Óhatatlanul is a görög (indoeurópai) dráma szó jut erről eszünkbe, aminek az értelme cselekvés, de talán eredetileg szent cselekvést jelentett. A Danaé-mítoszban szereplő másik őskép a már említett befalazási motívum, ami a Kőműves Kelemenben is testet ölt. Tudjuk, hogy őseink az építkezések előtt mindig áldozatot mutattak be, eleinte emberáldozatot, később csak állatáldozatot, és az áldozat testének maradványait az épület alapjába helyezték. Ennek célja teljesen egyértelmű, nyílván áldást szerettek volna biztosítani az új épület számára, szerették volna elérni, hogy az épület tartósan ép maradjon. De vajon miért gondolták azt, hogy az áldozat révén áldást szerezhetnek, hiszen ölni mindig is bűn volt! E kérdésre az előzővel együtt kíséreljük meg a válaszadást, hiszen látjuk, hogy a kérdés itt is, ott is az áldozat értelme.
A fal Az Antigonéra visszatérve: felmerül a kérdés, hogyan vonatkoztatható mindez Kreónra? Őt a diktátor alaptípusának szokták tekinteni, és nem Kőműves Kelemenre asszociál az, aki a nevét hallja, hanem Hitlerre. Ám az asszociáció mégsem erőltetett, hiszen gondoljunk csak arra, hogy Kreón idejében Théba háború után áll, teljes a káosz, a várost egymás után érték a járványok, véget akar vetni annak, hogy immár egy nemzedék óta akárhányszor prosperálni kezd a város, mindig éri valami, ami miatt újra kell kezdeni az egész sziszifuszi munkát, újjá kell építeni a várost, és vele együtt a falait is. Ahogyan a Kőműves Kelemenben is olvashatjuk, amit felépítettek nappal, az éjjelre leomlott, ennek akar véget vetni Kreón is, stabil rendet akar építeni, ennek szimbóluma a Kőműves Kelemenben a kőfal. Ott meg is történik a tudatosan vállalt áldozás, míg Kreón
öntudatlanul, pusztán dacból hajtja végre ugyanazt, végül pedig meg is bánja tettét, ezért aztán (se pénz, se posztó) Antigonéval együtt egész családja elpusztul, közvetlenül ezután pedig bevonulnak az athéniek Thészeusz vezetésével Thébába, és földig rombolják a várost, így érnek véget Kreón államépítési törekvései. Nem diktátor ő, egyszerűen csak létre akart hozni valamit, de nem volt benne elég bölcsesség ahhoz, hogy ne menjen szembe az ősi szokásokkal. Láthatjuk, hogy itt a mítosz már sérül, profán indítékokkal ruházza fel Kreónt, így azt mutatja meg, hogyan nem szabad alkalmazni az áldozat törvényét. A helyes utat a Kőműves Kelemenben láthatjuk, itt az áldozatot tudatosan vállalják, végre is hajtják (Déva falai még ma is állnak Thébával ellentétben), ám nem kevésbé emberi, hisz Kelemen lelkében heves csatát vív a hétköznapi, emberi szeretet és a fennkölt kötelesség tudata. A feláldozandó nőkben mindkét történetben tudatosul az áldozati szerep, haláluk előtt lehetőséget kérnek arra, hogy szeretteiktől elbúcsúzzanak, majd a búcsú után visszatérnek és feláldozzák őket.
A hübrisz Azt mondják, a görög tragédia lényege megmutatni azt, hogy a hübrisz, az istenkísértés milyen tragikus következményekkel jár, Kreón pedig iskolapéldája annak, amikor valakiben a hübrisz uralkodik. Az athéni demokrácia elítéli, rossznak minősíti a hübriszt, ami a diktátorokra jellemző tulajdonság. Véleményünk szerint a tragédia lényege nem ez, bizonyos értelemben éppen az ellenkezője: a lét tragikuma az, hogy a hübrisz tragikus következményekkel jár, büntetést von maga után, ám a hübrisz kötelező (!) az ember számára. A kötelező hübrisz abban nyilvánul meg, hogy az embernek cselekednie kell az életben, alkotnia, teremtenie kell - pedig ez az istenek kiváltsága - , élnie kell, döntéseket kell hoznia, viszont ezáltal másokat gyakran kénytelen eltaposni, esetleg megölni, ha másként nem, hát úgy, hogy ő van ott az adott helyen és nem más. „A cselekvés bűn, és a nemcselekvés is bűn!” – mondja Csoóri Sándor.1
1
Csoóri Sándor: Egykor elindula tizenkét kőmíves /Nomád napló/ (Magvető Bp. 1978 150.old.)
De a kettő közötti tudatos és szabad választás lehetősége teszi az embert emberré. Ezt tudatosítja tehát az áldozat. Nem szünteti meg ezt a törvényt, hisz ez a lét legalapvetőbb törvénye, csak tudatosítja. A fal ez esetben a következő szimbólumértékkel bír: minden, ami létezik, azáltal létezik, hogy valamikor, valahol a keletkezése pillanatában eldőlt, hogy olyan lesz amilyen, és nem más. Ezáltal ketté lett választva a lehetőségek világa megvalósuló és meg nem valósuló lehetőségekre. A meg nem valósult lehetőségek képezik az árnyékvilágot, a megvalósult lehetőségek pedig a valós világot. A lét egyik alaptörvénye az, hogy egyetlen megvalósulás sem örök, egyszer leomlik minden fal, ami elválasztja a létezőt a nemlétezőtől, ám minden létező arra törekszik, hogy ezt elodázza. Az elmúlástól való félelem csak sietteti annak a pillanatnak az eljövetelét, amikor a falak leomlanak. Az áldozás tudatosítja az áldozatot bemutatókkal az árnyékvilág létezését, hogy az ő elképzeléseik megvalósulásának az az ára, hogy végtelen számú más megvalósulás nem következik be, ezáltal biztosítja a fal stabilitását - ideiglenesen.
Szertartás Az avató szertartások - pld. férfiavatás, de a házasság, temetés - esetében is a tudatosításé a főszerep. Tudatosítja a közösség tagjaiban azt, hogy éles határvonal, (fal) keletkezett az avatás előtti, és az avatás utáni állapot között. Hamvas Béla így ír az áldozat értelméről2: "Van erőszak, amely homályos, éretlen és tudatlan. Vakon cselekszik, nem látja világosan, hogy amit tesz, az tilos, és amikor a következményekhez ér, visszariad. Zátonyra fut, kisiklik és megbukik. De van erőszak, amely következetes, világos és tudatos. Tudja, hogy tiltott dolgot művel, de nem áll meg és végigcsinálja. Az erőszak mindig negatív, de a tudatosan és a végső következményekig fokozott erőszakból előlép a pozitívum... Ez a lét Phoenixtulajdonsága... Az erőszak porából feltámad az áldozat. Az áldozat, mondja Baader, teszi lehetővé az ember számára a belépést a közösségbe. Áldozata a közösséget megújítja. Így teremti meg a szabad érintkezést azzal a világgal, amely e megújítás nélkül zárva maradna." 2
Hamvas Béla: A láthatatlan történet - /Ünnep és közösség/ (Akadémiai kiadó Bp. 1988 165. old.)
Az Antigoné és mitikus előzményei kapcsán eljutottunk tehát a falszimbólum kifejtéséig, és ennek kapcsán az áldozat értelmének egy lehetséges magyarázatáig.
A Torony Ha a Kőműves Kelemen vonalán nyomozunk tovább, akkor óhatatlanul is a Bábeli toronyra kell gondolnunk, ahol elmaradt az áldozatbemutatás, ennek megfelelően a torony le is omlott. Az áldozat bemutatásának az egyik további lehetséges magyarázata lehet az, hogy csak az maradhat fenn huzamosabb ideig, ami élő, aminek lelke van. Az újonnan épült toronynak tehát lelket kell adni, különben nem élhet. A testbe záródás ebből a világból nézve halál, ám odaátról, a test világából nézve születés. Az áldozat feláldozása annak nem elpusztítását jelenti, hanem testetöltését. Kübelé, a mindeneket szülő Világanya a formák úrnője. Az anya az, aki a mulandó formát megszüli és táplálja.
Tabula Smaragdina Hamvas Béla: Tabula Smaragdina c. könyvében3 a fentebb említett XVI. számú tarotkártyáról a következőket írja: "A megkülönböztetés műveletének eredménye az egység. Aki megkülönböztetés nélkül akar teremteni, az nem Egyházat épít, hanem a Bábelt építi, s abba a villám belecsap. Aki önmagát absztrakt gondolatokból építi fel, arra a realitás lesújt. A Bábel mátrixából érthető meg minden a valóságtól egészségtelenül elzáródó mű és törekvés. (...) A színház az, ami e sok Bábelt leleplezi. A színház a hieratikus káprázat jegyében áll. Hódolat az örök és szakrális májá előtt. Mert a színház: forma, s ezért lényeg, s ezért valódi szám. A színházban a valóság és a káprázat úgy egy, mint a világban egy a valóság és a káprázat. A színháznak is négy fala van, mint az Egyháznak és az Új Jeruzsálemnek, de a negyedik fal a néző (nem a kíváncsi) számára megnyílt, hogy mindenki abba, ami történik, beleláthasson.
3
Hamvas Béla: Tabula Smaragdina 201. old. (Életünk Könyvek 1994.)
A színpad a negyedik fal, vagyis a maszk levétele. Különbséget kell tenni néző és kíváncsi között, a néző a színpadot és önmagát egybelátja a tükörben és a képben és a hasonmásban, ezért a valóság jegyében áll. A kíváncsi a negyedik falat le akarja bontani, hogy más titkát kiszaglássza, és nem tudja, hogy amit lát, az saját maga. (...) A színész a káprázat és a valóság közvetítője, aki a nézőnek a valóságot a káprázat nyelvére lefordítja. Ide tartozik a szerep, de az az ember is, aki a szerepéből sohasem esik ki, a karakter. A karakter a butaság egyik felsőfoka nélkül elképzelhetetlen. Maszkjában eszelős komolysággal hisz."
Népballadák A Kőműves Kelemen kapcsán néhány szót kell ejteni a magyar népballadákról, amik - amellett hogy egyszerre lírai és epikus alkotások - a magyar nép drámai érzékenységének ragyogó megnyilvánulásai is. Ugyanakkor - sajnos - folytatás nélkül állnak a magyar drámairodalomban, elsősorban színvonal tekintetében. Úgy tűnik, itt is érvényesül az a bevezetésben megfogalmazott törvényszerűség, mely szerint: ha a kultúra eltávolodik saját gyökereitől, akkor ellényegtelenedik. A magyar népballadák színvonala csak a görög tragédiákhoz mérhető 4, annyira markánsan jelennek meg bennük a tragédia lényegét képező motívumok: a szereplők nem szörnyetegek, a helyzet szörnyű, a ballada hősei tudatában vannak megválthatatlanságuknak, nem hazudnak maguk köré romantikus álomvilágot, bele mernek nézni a lét dionüszoszi mélységeibe, magányosak, nem ismernek istent az égben, akihez bocsánatért lehetne imádkozni a bajban, maguk vállalják döntéseik tragikus következményeit, bűneiket nem bánják meg, mert bűnük szent. ***
4
Csoóri S.: i.m.