Vaskocka by Attila Kovács

Kovรกcs Attila

Vaskocka

novellรกk

Kovรกcs Attila - A vaskocka

Kovรกcs Attila

Vaskocka novellรกk

Kovรกcs Attila - A vaskocka

Kovács Attila - A vaskocka

Előszó H

iába, a valóságot a mítoszok és a jelképek teremtik. Ha nincs mítoszod, nem létezel. De ha megteremted a saját mítoszaidat, megteremtetted saját magadat. A vaskocka varázskellék. Varázskellék, mert hát éppen tizenkét éle van, mint a tizenkét hónap, a tizenkét apostol, meg a zodiákus tizenkét jegye. Ebből áll. Járd végig az éleit, járd be a tizenkét utat, ismerj rá az ősi mintázatokra, meríts erőt a halhatatlan ősképekből! Ami meg mulandó… azt szeresd! Próbáltam mindig a valóságból kiindulni, de a végén mindig a csodák határán találtam magam. Ha meg a magam eszével találtam ki valamit, az előbb utóbb megvalósult. Ahogy Sirálynak valóban gyereke született, az Oraculum-ot valóban megtaláltam, a vaskocka pedig valóban pontosan ott volt, ahol képzeltem: nagyapám kamrájában a stelázsin. És tényleg diótörésre használták már nyolcvan éve. Alighanem egy régi akkumulátor volt, nem pedig varázsszerszám, én mégis hittem, hogy az. Az első gondolatom az volt, hogy hazaviszem, és a polcra teszem. Aztán eszembe jutott, hogy hátha nagyapám abban tartja ez erejét, és ha elvinném tőle, meghalna. Így hát otthagytam. Ha mentem hozzá, mindig megnézem, hogy megvan-e még. 

Kovács Attila - A vaskocka

A béka - Azt a nagy fát keresem, állítólag több száz éves. Nem tudja véletlenül az utat? Mert távcsővel már láttam a tetejét a deszki oldalról, de a maroslelei erdőt nem ismerem. A révész hallgatott egy darabig, a csörlővel babrált valamit, csak aztán válaszolt: - Nem jártam odaát én még soha, nincs nekem ott dolgom. Csak jövök-megyek... Meg nagy ott a mocsár, ne menjen arra, ha nem muszáj. Fehér kócsagok röppennek föl egy nagyobb pocsolya mellől, ahogy fölérek a töltésre. Ez hát itt a lelei erdő, ahol nem járt még a révész se! Nem csoda! Közel van ugyan a városhoz, mégis nagyon nehezen megközelíthető. Messze van ide a makói meg az algyői híd is, a tápéi kompon meg tényleg csak az megy át, akinek nagyon muszáj. A fák levelei közt már nincs egy egészséges se, mind foltos, színes, de másképp foltos, másképp színes - egyéniség, valójában csak betegek. Hullanak is a sár felé, de ez így természetes, a legjobb, ha az ember egykedvűen szemléli a pusztulást. Az út lassan egy mocsárba torkollik, a tisztás szélén egy vadászles. Megpróbálom elérni, hátha a tetejéről látszik a fa, amit keresek. Látszik bizony, magasan a többi fölött hajladozik a koronája a gyönge szélben. Másik ösvényt kell keressek. Mind saras, de járhatónak mondható, békák ugrálnak mindenfelé: zöld, barna, zöldes barna, mint a levelek - már nem a vizet keresik, mint tavasszal, hanem az erdő felé vonulnak. Ez az út meg egy holtághoz torkollik. Itt is vadászles, innen is látszik a fa, mégis vissza kell forduljak. Éppen indultam volna vissza, mikor a túlparton valami mozgást láttam. Alighanem őz volt, de számomra mégis úgy tűnt, mintha egy női alak lépett volna be egy fa mögé. Hát igen, egy ilyen elvarázsolt dantei erdőben nem csodálkoznék, ha a múltam öszszes szereplője elő-elő bukkanna a fák mögül. Csak köszönne mindegyik, majd visszabújnának a fák mögé. Az óvó nénimtől a nagymamámon át a szerelmeimig mind. Akkor láttam meg a békát. Az út közepén hasalt önelégülten egy sáros keréknyomban. Majdnem ráléptem, de nem mozdult. Lehet, hogy odafele léptem rá? Nem valószínű. Sértetlennek tűnt. Csak nézett maga elé, mint aki a vesémbe lát. - Mi az? Te vagy itt a király? - Fogadjunk, azt akarod, hogy megcsókoljalak! - Vagy csak tegyelek odébb az útból? - Na jó! Megcsókollak, de azt ne akard, hogy szerelmes is legyek beléd! 6

Kovács Attila - A vaskocka - Lehet-e egyáltalán akarattal szeretni? - Csak úgy lehet. A vágy örvény: ide-oda sodor, de a bölcs az eszével szeret. - Én azt a szép öreg fát keresem, ami magasabb a többinél, nem egy ilyen varangyot jöttem nézegetni. Segíts megtalálni a fámat! - Csak nem azt akarod mondani, hogy miattad kellett idejönnöm? Egészen lehajoltam, és a szemébe néztem. - Nem, nem tudlak megcsókolni, ne haragudj! Majd csak megtalálom a fát a segítséged nélkül is. De ha akarod, egy bottal elpiszkállak az útból. Nem kellett neki a segítségem, néhány ugrással eltűnt az erdő avarjában, én meg mentem tovább. De nem jutottam el a fámhoz. Többször láttam a messzelátó lencséin át, de a holtágak, bozótosok és mocsarak labirintusában nem találtam utat hozzá. Már késő este volt, mikor a komphoz értem. A révész nem szólt, nem kérdezett semmit, a csörlővel bajlódott. Mint aki mindent tud. Lehet, hogy mégis csak járt már odaát ő is, csak letagadja. 

Kovács Attila - A vaskocka

A vaskocka Nagyapám melléképületében, „a színben” találtam a vaskockát egy rozoga szekrényben mindenféle kiszuperált, gépzsíros, poros fémalkatrész társaságában. Volt ott kopott fúrófej, törött szegecs, rozsdás anyacsavarok negyven éves cipőpasztás dobozban, zárjavesztett kulcs és még ezer használhatatlan, „majdcsakjóleszvalamire”-tárgy. Az egész szín tele volt régi újságokkal, lécdarabokkal, madzagokkal, üvegekkel. A vaskocka állítólag valami szivattyúnak volt az alkatrésze, de nem volt rajta még egy csavarmenet sem, csak néhány vésett jel: kör, kereszt, hullám, spirál - ilyesmik. Miután letakarítottam róla a piszkot meg a rozsdát, évekig a konyhakredenc fiókjában lapult, ami – a padlás mellett - a másik kincslelőhely volt nagyapámék házában. Minden öreg házban van ilyen „középső fiók”, vagy „felső fiók”, ahol bármit meg lehet találni. Ha az a kérdés, hogy „Hol a szalvéta?”, „Hol a befőttes gumi?”, vagy „Hol a magyar kártya?”, a válasz mindig az, hogy „A felső fiókban!” A fiúunokák első útja mindig ezekhez a felső fiókokhoz vezetett. A vaskocka csak akkor került elő a fiókból, amikor hideg téli estéken diót törtünk a konyhában a kályha mellett. Nagy zsákban dió a hokedli mellett, rajta arasznyi villamossín-darab: ez volt az üllő, a kövön szanaszét a törött dióhéj. Egyik alkalommal ugyanígy folyt a diótörés, én - mint rendesen - a vaskockával törtem a diót, és amikor véletlenül olyan furán sikerült megfognom, hogy egyszerre mind a tizenkét élét érintette a kezem, a vaskocka kiugrott a kezemből, le a hokedlira, ott a lapjai meg mind szétnyíltak a rovások mentén. A belseje valami kristály lehetett, mert nagyon csillogott, és az alakja sem volt már kocka, leginkább egy karfiolra hasonlított...Aztán világítani kezdett... Nagyon megijedtünk. A falon vetített képek jelentek meg minden irányban, leginkább rólunk, a családunkról meg a barátokról: szülések és születések, kisunokák a babakocsiban, az első önálló lépések a fotel és az asztal között, húsvéti tojáskeresés a kertben, locsolkodások, karácsonyok, születésnapok, esküvők, balatoni nyarak, cseresznyeszedések, szánkózások, strandolások és szüretek. Csupa-csupa vidám pillanat. Mintha az életünk csak vidámságból állt volna, semmi másból. Mintha csak az öröm és az elégedettség és a szeretet pillanatai lettek volna egyedül megörökítve. A képek gyorsan villogtak egymás után, aztán hirtelen vége lett. Az egész csak néhány másodpercig tartott. Akkor a fény kialudt, és a vaskocka visszaalakult vaskockává. Pontosan úgy nézett ki, mint azelőtt.

Kovács Attila - A vaskocka Nagymamám ocsúdott föl leghamarabb. A hokedlihez ugrott, felkapta alóla a vaskockát, és elrohant vele. Mint később kiderült, nem a rendőrségre, nem az egyetemre és nem is az újsághoz rohant, hanem a paphoz. Hozzá vitte, hogy állapítsa meg, az ördögtől volt-e a jelenés vagy az Istentől? A japánoktól-e vagy az ufóktól? A pap persze nem tudott mit mondani. Hazaküldte nagyanyámat, hogy nyugodjon meg, majd ő elintézi a dolgot. Azután fogta a vaskockát, zsebrevágta, elsétált vele az Új-hídra, onnan meg beledobta a Tiszába... Ennyi hát a vaskocka története. Most persze azt kérdezed, hogy ugyan mennyi ebből a valóság? Én meg azt mondom erre, hogy nagyon is sok. Mert azóta másképp töri az ember a diót: eszébe jutnak a szüretek, meg a tojáskeresések a kertben, a születésnapok, a lakodalmak meg az első lépések a fotel és az asztal között. 

Kovács Attila - A vaskocka

A Majomkirály palotája Gyerekkoromban azt hittem, hogy a Gyevi temetőben egy elfeledett romos palota rejtőzik liánokkal benőve, kígyók tekeregnek az ágakon, és a palota egyik tető nélküli oszlopcsarnokában áll egy trónus, és azon ül a Majomkirály. Biztosan tudtam, ha bármilyen fontos kérdésem lenne az élet viharaiban, akkor nyugodtan odamehetek hozzá, feltehetem a kérdést neki, ő majd cseresznyével kínál, a kérdésemre ugyan nem ad választ, viszont jót köpködünk a cseresznyemagokkal. De mivel soha semmilyen fontos kérdésem nem akadt még, soha nem is járultam elé. Meg nem is nagyon mertem volna bemenni oda részben az óriáskígyók, részben a halottak miatt. Most bulldózerek egyengetik a Gyevi temető földjét magabiztosan, szemtelen szentségtörőn. Számomra már sohasem derül ki, hogy valóban állt-e ott valamilyen palota, és az sem, hogy ha állt, akkor hová költözött el onnan a Majomkirály. Mert el kellett költöznie, ez biztos, ott nem maradhatott. Jól van ez így. Gúny nélkül állítom, hogy jól van ez így. Ha nem számolnák fel a régi temetőket, és mindenkire jutna járdával együtt kb. öt négyzetméter, akkor néhány generáció alatt az egész Földet elborítanák a sírok. Nem lehetne hová házakat emelni, gabonát vetni, játszóteret építeni, mert minden talpalatnyi földet a halottak birtokolnának, az élőknek meg nem jutna hely. Persze az idő magától, segítség nélkül is gondoskodik a feledésről. Ma nem tud úgy szántani a traktor, hogy ne jelüket vesztett temetők fölött szántana, a föld mélye elfeledett birodalmakkal van tele. Pedig az ember az öröklét gyermeke. Képtelen megbarátkozni a mulandósággal. Ha azt mondja, hogy "Igyunk! Éljünk a mának! A múlt elveszett, a jövő nem jön el soha!" akkor is csak azért mondja, hogy elfeledtesse magával az öröklét vágyát, és mindennél kötelezőbb hívószavát. Aki pedig engedelmeskedik e belső késztetésnek, annak is csak szánalmas próbálkozásokra futja: legfeljebb bekerül a lexikonba, utcát neveznek el róla, szerepel a neve a könyvtári katalógusban, vagy éppen csak egy fejfán. "Majd a génjeim, azok tovább élnek a gyerekeimben!" – mondja. Kevés. A sivatagi ember nyolcezer évvel ezelőtt barlangok falára nyomta festékes tenyerét. Ennyi maradt belőle. De errefelé még sziklák sincsenek, nemhogy barlangok, csak futóhomok. Nem baj, a gyerekeink már a Holdra fognak temetkezni, vagy az Internetre. 10

Kovács Attila - A vaskocka Én mindenesetre nekiláttam újraépíteni Noé bárkáját. Mindenféle emlékkel terhes kavicsokat gyűjtök belé, gyerekkori rajzokat, köldökcsonkokat, elszáradt virágszirmokat, bevásárlócetliket, szovjet egykopejkásokat, szakadt nyakláncokat, óraszíjakat, tépett mozijegyeket. Aztán ha jön az ár, akkor majd fogom a bárkát és kilövöm az űrbe, vagy csak a Tiszára teszem, hadd sodródjon a Majomkirály után. 

Kovács Attila - A vaskocka

A kukkoló Tibit húsz éve nem láttam, pedig a barátom volt. Csak a minap, a húszéves osztálytalálkozón láthattam újra. Nehezen ismertem rá, vonásai idegenül hatottak, és abba is furcsa volt belegondolni, hogy ő most ezzel a pocakos, kopasz testtel azonosítja magát, én viszont még most is azt a kamaszkölyköt keresem benne, akivel egy padban ültem. De mire eltelt másfél óra, agyamban felülíródott a régi kép, és már én is olyannak tudtam, amilyen. Végighallgattuk mindenkitől az elmúlt húsz év vázlatos történetét, hogy kiből mi lett, hány gyereke van, hol dolgozik. Jellemző módon a legrosszabb tanulók keresnek most a legtöbbet, s az egykori legkapósabb szépségek nem találtak maguknak párt. (Nyílván sokat válogattak.) A hiányzókról is összeszedtük a hasonlóan vázlatos adatokat és némi hiányérzettel vonultunk át a közeli Fasorba vacsorázni meg inni: ennyi lenne a sors? Ennyit lehet elmondani magamról? Mint egy hivatalos önéletrajzban? Azoknak, akikkel együtt fociztunk, együtt bosszantottuk a tanárokat? Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban ha gonoszkodó szomszédunk megkérdezte, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?!”, én mindig azt feleltem: „Én nem mi leszek, hanem ki!” Akkori önérzetem már csak foszlányokban van jelen. Csak a legbátrabbak mertek beszélni személyes élményeikről, csalódásaikról, kudarcaikról, megvilágosodásaikról, hitükről, fájdalmaikról. Tibi is csak annyit mondott, hogy egy darabig elektronikával foglalkozott (ehhez mindig is zseni volt), aztán most felhagyott az üzlettel, még mobiltelefonja sincs, és lovakat tenyészt egy Ásotthalom melletti tanyán. Aztán a Fasorban a harmadik sör után bizalmasan fordult hozzám: - Tudod, én egészen más arcukat is ismerem ezeknek az embereknek. Nem csak azt, amit a tükör előtt maszkíroznak magukra ilyenkor, hogy szebbnek, jobbnak látszódjanak. Azt az arcukat is ismerem, ami gyűrött, fáradt, síró, vagy állatias. Még a gyönyöreiknek is ismerője vagyok. – Azt hittem, általában beszél, megszállta a költői ihlet, vagy hasonló részeg érzés kerítette hatalmába, de aztán elkérte a telefonomat, bepötyögött valamit, majd odaadta nekem. A hallgatóban tisztán hallatszott, amint a tizenöt méterrel távolabbi asztalnál beszélgetnek volt osztálytársaink. Aztán megint beírt valamit, akkor meg rövid utcazaj után pesti barátom hangját hallom, amint az autójában ülve káromkodik. - Hogy csináltad ezt? - Várj, most jön a java! – Néhány próbálkozás után telefonom kijelzőjén, ha darabosan is, de mozgóképen látom, amint egyik barátom kamerás telefonjával a kezében

Kovács Attila - A vaskocka hadonászva neveli a gyerekét, közben pedig hallom is, hogy „Maradj már nyugton, Marcika!” - A legtökéletesebb kémszerszám – mondta. - Gondolj csak bele, ha ez a lehetőség benne van a telefonjainkban, akkor ezt A Hatalom nem használja ki? Csak programozás kérdése, technikai változtatásokat nem igényel. Még ha kikapcsolod, akkor is működik. Ha az akkut kiveszed, akkor persze láthatatlan vagy. Hát ezzel szórakoztam éveken át, miután rájöttem, hogy mi a kód. Sok száz óra hanganyagom és filmem volt egy csomó emberről. Rólad is. Soha nem zsaroltam őket, vagy ilyesmi, egyszerűen csak kíváncsi voltam rájuk. Hogy kicsodák ők valójában? Voltak, akik rájöttek erre rajtam kívül is, tönkre is tették néhány család életét, mert figyelték őket, szórakoztak velük, aztán egyszer csak eltűntek. Lekapcsolták őket azok, akiknek egyedül szabad erről az egészről tudni. Neked is csak azért mondom el, mert tudom, úgysem mondod el soha senkinek, hisz ismerlek. Végül abbahagytam. Nem azért, mert megtaláltak, annál sokkal óvatosabb voltam... Sok lett az információ. Már nem tudtam elhordozni azt a rengeteg szennyet, aminek tanúja voltam. Nem vagyok szent. A lovakkal könnyebb. Szóhoz sem jutottam. Lassan véget ért a buli. Mindenki hazaindult, hogy lemossa a sminket, felvegye a szakadt köntöst és feltöltse a szokatlanul gyorsan lemerült telefonját. Az őszi fák csupasz-lombtalanul álltak a hidegben. Aztán hajnaltájt elkezdett szállingózni a hó, és egyszerre mindent szűz-fehér menyasszonyi fátyollal takart be. 

Kovács Attila - A vaskocka

Mikulás Miki Miki bácsi hivatalsegéd volt a ruhagyárban nagyapámmal együtt. Ahogy a felnőtteket általában, úgy őt sem érdekelte a Mikulás lételmélete. Ha valamelyik apróbbacska gyereke megkérdezte tőle, hogy létezik-e mikulás, akkor azt válaszolta, hogy hát persze, hogy létezik. Ha valamelyik nagyobbacska gyereke kérdezte ugyanezt, akkor meg azt válaszolta, hogy nem létezik. Ám egyszer még hatvanvalahányban - talán éppen a neve miatt - őt kérte meg az igazgató elvtárs, hogy legyen ő a Mikulás a gyárban dolgozók gyerekeinek szervezett ünnepségen. Miki bá rövid unszolás után ráállt a dologra, és lelkiismeretesen készült a szerepre: beszerzett egy mikulás jelmezt meg egy jó nagy puttonyt, az ajándékcsomagokat a szakszervezet állta. Mikor eljött a nagy nap, olyan jól debütált Miki bácsi, hogy a következő évben újra őt kérték fel a mikulás szerepre, sőt még a baráti kábelgyárnak is kölcsönadták. Így lett belőle Mikulás Miki. Évről-évre ő vette fel a piros köntöst, a vattaszakállt és a teli puttonyt. Jelmezét régi katonaládájában tartotta a belső szobában, és ha valami miatt túl keményen szidta meg az asszony, akkor előszeretettel ment vigasztalódni ehhez a ládához: igazgatta, rendezgette jelmezét, ellenőrizte, nem molyosodik-e a szakálla. Miklós nap előtti estéken saját kezűleg csomagolta be a piros műanyag zacskókba a mogyorót, a diót, az almát, a szaloncukrot meg a sportszeletet. Nagyokat szippantott ilyenkor a csemegék keverékillatából, ebből a semmihez sem foghatóból, és várta a Nagy Napot. Szerette látni az elkerekedett apró szemeket, a nyitva felejtett apró ajkakat, a tisztelettől és szent félelemtől botladozó lépteket, és szerette hallani a hamiskás, mégis szívmelengető énekeket, amit neki énekeltek a gyerekek. Alaposan fel is készült ki-ki gyerekének vétkeiből, erényeiből, hogy majd megemlíthesse az ebéd előtt kezet nem mosókat, csúnyán beszélőket, szót nem fogadókat. Egyszer egy ilyen interjú alkalmával még nevelési tanácsokat is adott az osztályvezető elvtársnak – de hiszen tehette, ő volt a Mikulás Miki. Mert – mint mondta egyszer a Zátonyban – a direktor nem arra kérte, hogy játssza el a mikulást, hanem hogy legyen ő a mikulás! Egyszer aztán, már hetvenvalahányban, az egyik Nagy Napon Mikulás Miki alaposan megdöbbentette a reá várakozó és őt énekszóval hívogató ruhagyári közönséget: nem piros köntösben érkezett, hanem hófehérben, a kezében pedig göcsörtös bot helyett egy arany csengőt tartott, tele művészi vésetekkel. Másnap persze behivatták, de nem a szokatlan fehér köntös érdekelte a nyomozókat, hanem az aranycsengő. Honnan szerezte? Lopta-e?

Kovács Attila - A vaskocka És akkor Miki bácsi hosszas hallgatás után mégis elmondta az igazat: hogy ő előző este próbaképpen felöltötte a jelmezét, és éppen a tükör előtt próbálta a fehér szakáll alá rejteni borostáját, amikor a tükörben megjelent előtte egy fehér ruhás, fehér szakállas öregember. Tekintete szelíd volt és jóságos, fiának szólította, és azt mondta, hogy őt sokan sokféle néven emlegetik, vannak, akik Az Öregnek, vagy Jupiternek, Atyának, vagy Jó Pásztornak hívják, de ő szólítsa csak Jó Faternek. Ez az öregember elmondta még, hogy mennyire elégedett Miki bácsival, és hogy az összes többi mikulás csak kerti törpe hozzá képest, és ezért jutalmul fogadja el tőle ezt a köntöst, meg ezt a csengőt. A nyomozók valami miatt nem hittek neki. Azt gyanították, hogy ha nem is lopta, de találta valahol a műkincset, ezért haladéktalanul be kell szolgáltatnia, mert annak a Múzeumban a helye – különben meg mehet a Csillagba, vagy ha tovább ragaszkodik a meséjéhez, akkor meg a közeli Pulcz utcába... Mit volt mit tenni, Miki bácsi még egyszer utoljára felöltötte a szép fehér köntöst, és egy piros műanyag zacskóban bevitte a csengőt a Múzeumba. Azóta is ott van valamelyik alagsori ládában, rajta egy cetli a raktári számmal meg egy rövid mondattal: „Eredete ismeretlen.” 

Kovács Attila - A vaskocka

A buddha -Hallom, irogatsz mostanában! Írhatnál rólam is. Tudod, én nem sok mindent csináltam az életben, pedig kamionon vagyok már huszonöt éve, és sok helyen megfordultam. Mégis – csak azt értem el, hogy az asszony elvált tőlem: túl keveset voltam otthon, vitte a gyereket is, albérletben vagyok, a hajam kihullott, a pocakom megnőtt. Szóval ez nem egy sikertörténet. De egy fontos dolog azért történt velem is. Sőt, az is lehet, hogy a legfontosabb... Akkor is így ádvent lehetett, éppen tejet vittem Pécsre, a motor már meleg volt, húzott rendesen, pedig ott volt mögöttem három tonna tej, a kipufogó alig zörgött, a magnóból Annie Lennox énekelt. Köd volt, de sütött a nap. Mögöttem egy Toyota akart előzni, éppen egy kanyar előtt voltunk, én beláttam, ő nem, hát jeleztem neki, hogy mehet, ő ment is, aztán (ne számíts semmi akcióra) simán meg is előzött, és villantott egyet hátra a két indexszel – megköszönte, én is villantottam még egyet, hogy tudomásul vettem. Végül is ennyi történt. Mint két középkori lovag, akik lovagi módon küzdenek egymással, pedig a sisakrostély alatt azt sem tudják, ki az ellenfél. De akkor rájöttem, hogy szeretem azt az embert ott a Toyotában, sőt, nem csak azt az embert, hanem mindenkit és mindent. Minden irányba áradt belőlem ez az érzés, azok felé az Audisok felé is, akik türelmetlenül előznek, a Trabantosok felé is, akiket én előzök, a biciklisek felé, az út szélén legelésző birkák felé, az anyósülésen hagyott fél szendvics felé, az alföldi tanyák és a csupasz őszi akácok felé is. Szerettem volna magamba ölelni mindent, és táncolni, és nevetni, mint egy részeg. Nevettem is, és a kormányt csapkodtam, fütyörésztem, és énekeltem torkomszakadtából. Örültem, ok nélkül. De nehogy azt hidd, hogy ez a kiáradó, mámoros érzés volt ebben a pillanatban a legfontosabb, hanem az a felismerés, hogy ez a legtöbb, amit ember elérhet vagy átélhet. Hogy megcsináltam A Nagyot. Miért ne itt és most? Miért ne én?! Hogy én vagyok a... Igen, kezdtem magamra másként tekinteni. Tudtam, hogy élt már sok ember a földön, akik átélték ugyanezt a pillanatot akár harc vagy szeretkezés közben, vagy imádkozás közben, vagy halászgatva valamilyen polinéz sziget mellett, vagy mosogatás közben egy panelházban. Sokan vagyunk, tudom, de a nevük nem marad fönn, de nem zavar minket, mert a név csak arra jó, hogy az okosok dobálózhassanak vele, mint a tök ásszal. Szóval én is egy lettem A Névtelenek közül. Én a tehergépkocsivezető, ott a volán mellett ülve, amint egy Toyota előzött. Ezerszer történt már meg velem ez az apróság azelőtt, de sohasem váltott ki hasonló érzést, vagy ha ki is váltott, sohasem ismertem föl a jelentőségét. Hány ember lehet, 16

Kovács Attila - A vaskocka aki velem együtt már megcsinálta A Nagyot?! Sok, éppen csak nem ismerte föl, vagy elfelejtette. Tudod, a történelem azt hazudja, hogy a világ halad valahová, vagy haladnia kellene valahová. Mi meg azt hazudjuk, hogy a világ egyre rosszabb lesz. Hülyeség. Megyünk az úton, ennyi az egész. Az út meg időnként rázós, vagy lejtős, vagy elágazik, vagy körforgalommá válik, erről van szó. Ne haragudj, én csak így, kerekekben tudok gondolkozni. Tudod, azóta másként vezetek. Nem rohanok, betartom a szabályokat, engedem előzni a gyorsabbat, minden stoppost felveszek, nem káromkodok, ha valaki őrülten hajt előttem, vagy mögöttem, csak mosolygok. Ja, szent lettem. Szóval? Mit gondolsz? Megírod a történetemet? Hátha vannak olyanok, akiknek segít felismerni, ha velük is megtörténik ez az akármi. Hm? Megírod? - Meg, persze hogy megírom. És várj csak! Milyen színű volt az a Toyota? Tudod, én is gyakran járok Pécs felé, és nekem is éppen Toyotám van… 

Kovács Attila - A vaskocka

Az áldozat Bori tudta, hogy döntenie kell. Közeledett a Karácsony, és nem bírta volna elviselni, ha Szenteste valamelyiknek hazudni kényszerül. Ádám érzékeny volt és kifinomult, Kele pedig jóképű és vad. Már sokszor előfordult vele, hogy az egyik kapcsolat épült, a másik haldoklott, ezért a döntés egyszerű volt és édes: ment a sorsa után, sodorta a dialektika kényszere egyiktől a másikig. Ám a helyzet most más volt. Érezte, hogy a kettő közül akármelyikkel el tudná képzelni az életét, hogy akármelyik lehetne a gyerekei apja. De el kell döntenie, hogy melyik lesz az, hisz egyszerre nem élhet két életet. Érezte, hogy néhány napon belül el fog ágazni az idő fája, és ő csak az egyik ágat fogja megélni, a másik ág pedig számára kísértetként, vagy őrangyalként fog élni tovább. Halványan sejtette, hogy létezni fog valahol talán egy másik dimenzióban - egy másik Bori is, aki a másik ágat választotta, és az a Bori ugyanolyan boldog-szerencsétlen lesz, mint ő, hősies, akár egy szamuráj felesége. A névnapjára, december negyedikére tűzte ki a döntést. Hetekig rágódott, mérlegelt, kártyát vetett. Hajnalonként, munkába menet a villamoson is csak ezen járt az esze, még pontozásos rendszert is kidolgozott, de megrémült attól, hogy már csak tulajdonságokat lát, nem embereket, és hibákat keres szerelmeiben, hogy megkönnyítse a döntést, így hát felhagyott a mérlegeléssel... Tudta, hogy az eddigi kapcsolatoknak az alapja az illúzió volt, a hazugság, hogy „csak Te, és örökre Te!”, de ami most következik az Áldozat után, az a valóságra fog épülni, az őszinteségre, csak semmi áltatás, ezért nem is fog majd rajta az idő. Valóban örök lesz és kikezdhetetlen. Csak annak a másiknak, annak az áldására szükség lesz. E nélkül nem fog menni. Áldás nélkül nem fog menni. Hisz az a másik ott fog lebegni közöttük minden pillanatban testetlenül, és ő fogja összetartani a szerelmüket örökre. Az áldást ki kell majd csikarni bármi áron. Egy kávéházba hívta őket, és ahogy ballagott a szombat délutáni ködben a belváros felé, azon imádkozott, hogy bárcsak egyikük ne jönne el, vagy meghalna, mennyire egyszerű lenne a választás. Elhatározta, hogy nem fog könyörögni, hízelegni, dorombolni, olyan tárgyilagos és fennkölt lesz, mint egy jó hírt hozó angyal. Mint egy halálos ítéletet kimondó bíró. Ő nem rossz lány. Nem engedheti, hogy csalfának tartsák, hogy elítéljék. Sejtette, hogy nehéz lesz jól indítani, sejtette, hogy az első másodperc lesz a legfontosabb, hiszen mindkettő azonnal tudni fogja, hogy miről van szó. És ha otthagyják? Ha egyedül marad két szék között a földön? Az nem lehet! Meg fogják érteni a helyzet

Kovács Attila - A vaskocka szentségét. Hogy ilyen csak egyszer történik az életben, többször nem. Le fognak borulni előtte és egymás előtt, és sírnak majd, és a pincérek nem értik majd, hogy mi történik. És akkor odaért a kávéházhoz. Félelmet nem érzett, de a szíve gyorsabban vert a szokásosnál. Azután rövid, nagyon rövid tétovázás után lenyomta a kilincset, és belépett az ajtón... 

Kovács Attila - A vaskocka

A labirintus Gyula bácsi már nyugdíjas korában, 86-ban jutott el Krétára. A gyerekeiktől kapták ezt az utat az ezüstlakodalmukra. Ez akkoriban nagy dolognak számított, büszke is volt rá, mindenkinek kéretlenül is mutogatta a fényképeket, amit Zenitjével csinált a szigeten. Leginkább nem a kék tenger és nem is a kék ég nyűgözte le, hanem a knósszoszi labirintus romjai. Miután hazaértek, minden föllelhetőt elolvasott a francia, olasz, egyiptomi labirintusokról, mígnem elhatározta, hogy megépíti saját labirintusát a Traktor utcában a 600 négyszögöles telkén. Nyugati mintára zöld sövényből képzelte a falakat, tíz elágazással. Ez komoly labirintusnak számít, hiszen ha tíz helyen fordulhatunk két irányba, akkor az összesen kettő a tizediken, vagyis ezerhuszonnégy lehetséges útvonal. Ebben már komolyan el lehet tévedni, ha valaki nem ismeri a járást, vagy nem megy át a sövényen. Gyula bácsi az útvesztő középpontjába egy kutat álmodott meg egy padot. A középpontba pedig egy egyszerű szabály alapján lehetett bejutni: ha az elágazás sorszáma prím, akkor jobbra kellett fordulni, egyébként meg balra. Visszafelé meg ugyanezt a szabályt kellett alkalmazni, csak fordított sorrendben. A rendszer maga volt a tökély. Néhány év alatt a bokrok valóban átláthatatlan és áthatolhatatlan tüskés falakat alkottak, még néhány év után pedig olyan magasra nőttek, hogy a szomszédos telkek tereptárgyai alapján sem lehetett tájékozódni. Ha pedig felhős volt az idő, és még a nap állása sem segített, át lehetett itt élni a tökéletes elveszettség érzését. Gyula bácsi szerette ezt az érzést. Szeretett csak úgy, a prímek Ariadné-fonala nélkül bolyongani az útvesztőben, szerette nem tudni, hogy hol van. A gyerekkorára emlékeztette ez az érzés, amikor a tér, amiben élt, és ahol önmagát elhelyezte, még nem illeszkedett bele a térkép koordináta-rendszerébe. Akkor még nem tudja az ember magáról, hogy magyar, hogy milyen kasztbeli, hogy milyen értéket képvisel a nagyfiúk és a kislányok szemében. Az, aki, és mindig-mindig a világ közepén él téren és időn kívül. Egyik este Gyula bácsi szokásos céltalan bolyongását végezte labirintusa falai között. Már néhány perce bekövetkezett az eltévelyedés pillanata, amikor elveszti a fonalat, önmaga előtt őszintén bevallja, hogy fogalma sincs, hol járhat, ilyenkor leválik a külvilág viszonyrendszeréről, és világának önmaga a középpontja. Ilyenkor az a legnagyobb csalódás, ha a következő kanyarban felbukkan előtte a kijárat. De ennek kicsi a valószínűsége: egy tized százalék. Nem is történt meg, amitől tartott, nem jutott ki a labirintusból a következő fordulónál, ám ennél még valószínűtlenebb dolog történt: szembetalálkozott a kanyarban egy bikafejű emberrel. Az első pillanatban mozdulni sem tudott, és amennyire érzékelni tudta, a szörny is meglepődött. Gyula bácsi végig20

Kovács Attila - A vaskocka mérte egy gyors pillantással, és megállapította, hogy nem olyan veszélyes a helyzet, mert a szörny teste nyaktól lefelé határozottan emberi volt, szürke öltönyt viselt, és a nadrág a fűfoltoktól eltekintve nagyon hasonlított arra a nadrágra, ami az övé volt, és egy vállfán lógott a ruhásszekrényben. Aztán a szörny lassan levette a fejéről a maszkot, és akkor Gyula bácsi igazán megijedt. Ott állt vele szemben saját maga. Egy darabig csak álltak riadtan a tücsökcirpelésben, messziről a Szőregi út autózaja hallatszott. - Alighanem sokat ittam, és elaludtam – szólalt meg a szörny. - A vállalati álarcosbálon voltam, itt az étkezdében tartottuk, és a barom Szigetiék idehozhattak. Ezt találtam magam mellett, amikor felébredtem – mondta, és bátortalanul felemelte a kezében tartott barna fonálgombolyagot. 

Kovács Attila - A vaskocka

A legó Ha valaha léptél már rá éjjel, WC-re botorkálás közben legókockára, akkor tudod, hogy a legó szilárd halmazállapotú. Ebben nincs semmi meglepő. Ám ha láttál már egy nagy kosár legót kiborulni a nappali közepén, akkor azt is tudod, hogy a legó tud folyékony halmazállapotú anyagként is viselkedni. És ha megpróbáltad már valaha ezt a kosár legót újra összeszedni, akkor azt is tudod, hogy a legó párologni is tud, hiszen bármilyen alaposan szedted is össze, és bármilyen nagy tétre is fogadtál saját magaddal, hogy mindet megtaláltad, biztosan előkerül néhány előbb vagy utóbb. Ez fizikai törvény. Ilyenkor télen, Vízöntő havának elején a szerves élet visszaszorul, és a lét leredukálódik a halmazállapotok közötti ide-oda átmenetek játékává. A víz, ami az élet szimbóluma is lehetne, ilyenkor vagy tiszta, de halott kristállyá fagy össze, vagy sáros lucsokként tocsog az autók kerekei alatt. Legfeljebb ha hópehelyként szálldos alá, akkor emlékeztet egy kicsit a szerves, növényi élet szabályos, ám mégis differenciált formáira, ám addig is Mátyás az úr, aki ha talál, rontja, ha nem talál, csinálja a jeget. A legó több mint játék. Szimbóluma egy egész kornak. Szimbóluma annak, ahogy ebben a korban az elemek egymáshoz kapcsolódnak, létrehoznak bonyolultabb struktúrákat, majd szétválnak, hogy rövid, de teljes káosz után újra egyesüljenek más elemekkel más struktúrában. Persze az új struktúra is alapvetően a derékszögekre, a sík felületekre és az egész számokra fog épülni, ahogy a jégkristályok és a gépek. A gondolkodásunk már annyira ráállt a teremtésnek erre a módszerére, hogy az egységesülésnek csak ezt az atomi, szervetlen lehetőségét tudjuk elképzelni. Korunkban legómódra épül fel minden közösség a házasságtól a lakóközösségen át az Európai Unióig. A számítógépes programokat és a zenét is modulokból rakják össze, és ha elromlik valami egy autóban, akkor azt nem megjavítják, hanem kicserélik. De ettől még a legókocka boldog, mert tudja magáról, hogy ő szabványos, kompatibilis, hogy eukonform. Igazából nem tartozik sehová sem, autonóm: (l)egó. Ennek az autonómiának csak az az ára, hogy derékszögű legyél és sík legyél és legyen rajtad hat, nyolc vagy tizenhat megfelelő méretű bütyök és lyuk. Ilyenkor még az sem érdekli a legót, hogy a többivel együtt várat, vagy egy nagy halom formátlan tömeget alkot a (ko)sárban, vagy a szőnyegen a nappali közepén. És a legót az sem érdekli, hogy ő most a legóautóhoz tartozik-e, amivel vidáman játszanak a gyerekek vagy pedig a legóautó torzójához... ...Semmi sem hasonlít kevésbé a legózásra, mint fából kifaragni egy kanalat, vagy agyagból kézzel formálni egy szobrot, vagy vérszerződést kötni, vagy gyereket szülni, de a növények sem értik a legó-logikát, miközben rügyet bontanak. 22

Kovรกcs Attila - A vaskocka

Kovács Attila - A vaskocka

A szent -Nem vagy te még szent, Iván – mondta a sztárec. Iván tudta, hogy a sztárecnek igaza van. Sok még a gond a káromkodással, meg a lányok után is mohóbban néz a kelleténél. – Menj el, vállalj hivatalt vagy katedrát, aztán ha öregebb leszel, gyere vissza! Iván nem vitatkozott, kivett egy lakást a Névától távolabb, és újra bejárt az egyetemre. A lakásnak csak az egyik szobáját használhatta, a másikat az öregasszony magának tartotta fönn arra az esetre, ha a városban volna valami dolga, vagy ha a gyerekeihez jönne látogatóba. Abban az évben rövid volt a farsang, még derékig ért a hó hamvazó szerdán is. Egyik este, már sötétedés után Iván szán csengésére, aztán meg nagy siránkozásra lett figyelmes. Az öregasszony jött az egyik fiával, a menyével, meg még vagy három rokonával, a szeme kisírva. Iván meg se tudta kérdezni, hogy mi történt, az öregasszonynak már el is torzult az arca, és sírta, hogy meghalt a fia, hogy éppen temetésen voltak, és a fia éppen csak kilépett a temetőből, összeesett és meghalt, pedig milyen egészséges volt. És hogy ott maradt a két unoka árván, és hogy a temetés is mennyibe fog kerülni, pedig az ő fia milyen ügyes volt, hogy meg tudott az szerelni bármit, hogy még itt ebben a lakásban is ő szerelte föl az összes lámpát. Iván ereiben meghűlt a vér, majdnem a földre rogyott. Nem azért, mert annyira sajnálta volna a pénzéhes öregasszonyt, vagy az ismeretlen fiát, hanem azért, mert rájött, hogy ő maga a gyilkos, pedig életében nem is látta azt az embert. „Átok ül rajtam! Varázsló vagyok! Pedig nem akartam rosszat! Csak mondtam, parancsoltam! Ekkora ereje lenne a szavamnak?” Előző nap épp a jegyzetei között keresgélt valamit, amikor kegyetlenül beverte a fejét a szobája mennyezetéről lelógó lámpába, és kiszaladt a száján: „Ó hogy dögölne meg az a barom, aki ezt fölrakta ide!” Még egy nagyot rá is sózott a lámpára, csoda, hogy nem törött el... „Csoda!? Hiszen az átok fogott. Ez az igazi csoda! Gyilkos vagyok, de még csak büntetést sem fogok kapni érte, ha föladnám magam, a vizsgálóbíró kiröhögne. Az öregaszszonynak nem mondhatom el. Ő hinne nekem, azonnal kikaparná a szemem! Hát miért nem az imáim hallgattatnak meg ilyen gyorsan? Pedig nem akartam a halálát. Nem is vágytam rá. Csak parancsoltam. Valahonnan nagyon mélyről jöhettek azok a szavak. Olyan gyorsan történik az ilyesmi, csak beveri az ember a fejét, és szinte csak hallja magát káromkodni. Hát olyan nagy bűn ez?”

Kovács Attila - A vaskocka Egész éjjel nem aludt. Büntetést próbált kitalálni magának, de nem hitte azt sem igazán, hogy bűnös, vagy ha az, hát a büntetése maga a bűne. Néhány pillanatig még különlegesnek is hitte magát, amiért így figyel rá az Isten. Hajnal volt, mire elaludt. Délben aztán fölkelt, megmosakodott, a haját is lesimította nedves kezeivel, majd hosszan nézett szembe a tükörrel. A villamoson szánakozva és részvéttel figyelte az embereket, mert egyszerűek és bűntelenek. Legszívesebben mindegyikhez odaszaladt volna, és megölelte volna őket. Boldognak és szabadnak érezte magát. A nap szikrázott az olvadó havon. Az egyetemnél nem szállt le. A villamos elhaladt az ügyészség és a börtön mellett is, de ott sem szállt le... - Mondd meg a titkod! Tudom, hogy van! Tudom, hogy neked is van valami halálos bűnöd, különben nem lennél itt! Jézusnak is volt? Neki mi volt a bűne? A sztárec nem szólt semmit, csak lassan becsukta a nagy tölgyfakaput, és bicegő léptekkel elindult befelé Iván előtt. 

Kovács Attila - A vaskocka

A teremtés Donga arra ébredt, hogy rettenetesen fázik. A nap alsó szelete éppen elhagyta a horizontot. A hálózsák és a sátor sehol, meztelenül feküdt a táborhelyen. Medve, a társa is éppen akkor ébredt fel, rajta sem volt semmi. - Ezek aztán alapos munkát végeztek. Azt még értem, hogy miért vitték el a jegygyűrűmet, meg a sátramat, de hogy a harmadnapos alsógatyám minek kellett nekik azt, nem. - Valószínűleg elkábítottak minket valamivel. Azonnal le kell mennünk, különben megfagyunk. Szép kis húsvéti népszokás! Maguk mögött hagyták a Mosolygó Hegy sziklás oldalát és elindultak lefelé. - Úgy érzem magam, mintha Ádám és Éva lennénk, amint kiűzetünk a Paradicsomból. - Elég szőrös Éva lenne akármelyikünkből. - Honnan tudod, hogy Éva nem volt szőrös, és nem makogott? Földbe gyökerezett a lábuk, amikor estefelé az első falu határába értek, és megláttak egy pásztort, amint egy bottal a juhait próbálja egybeterelni: ő is teljesen meztelen volt. - Valami szél volt, vagy sugárzás – magyarázta. – A Napból jött. Minden eltűnt, minden ház, ruha, tárgy! Csak az élőlények maradtak! Dongáék betértek a faluba, vagyis a helyére. Csupa meztelen ember, épp nádat vágtak, hogy kunyhókat építsenek éjszakára. Mások tüzet próbáltak gyújtani, a többiek meg a gabonát gyűjtögették a hombárok helyéről, annak nem lett semmi baja. Egy hétig maradtak a faluban, ezalatt az emberek kétségbeesése lassan alábbhagyott, nemigen értelmezték a helyzetet, inkább megpróbáltak igazodni hozzá, a gyerekek pedig fel sem fogták, hogy mi történt, tetszett nekik, hogy kunyhóban alszanak. - Emlékszel? Az első napon a talpunkat fogtuk folyton, mert szúrta a kő, másnap a szemérmünket takargattuk, harmadnap a hasunkat fogtuk az éhség miatt, negyednap a fejünket, hogy minden elveszett, minden, amit a civilizációnk létrehozott: épületek, könyvek festmények. Holnap már senki sem fogja tudni ki volt Einstein, Michelangelo, Goethe vagy Jézus. -Minden? Nem veszett el semmi. Van tested, van ennivaló, levegő, víz, vannak körülötted emberek. Elveszett a NATO, az USA, elvesztek a banki hitelek, meg a pártok. Alighanem maffia sincs. Tiszták vagyunk újra és ártatlanok. Ez nem a vég, hanem a kezdet! – mondta Medve.

Kovács Attila - A vaskocka - Szerinted mennyi az esély arra, hogy a még élő mérnökök újra nekiállnak érceket meg olajat bányászni, és a semmiből újrateremtik az ipart, és újra beindul a termelés, a reklám és a fogyasztás? - Azért, hogy aztán egy reggel megint arra ébredjünk, hogy minden halott dolog elveszett? Nem fognak kockáztatni. - És mennyi az esély arra, hogy nekiállunk dobokat gyártani, meg íjat, és egész nap csak a gyerekeinkkel törődünk? - Védtelenek lennénk. A rablóktól meg a betegségektől nem félsz? - Rablók, meg betegségek mindig is voltak, így is, úgy is. Az ötödik nap éjjelén valaki fényjeleket látott a szomszéd hegy tetején. Egy Morsejeleket ismerő kamasz válaszolt a jelekre. Még aznap hatszáz kilométerről érkezett üzeneteket sikerült továbbítani. Kiderült, hogy a „zavar” globális. Másnap hatalmas csődület támadt a folyóparton. A folyó egyik szigetén élt egy magányos halász. Az evezett át a partra a csónakján. Az egész falu kitódult, hogy lássa a csónakot, ami nem vált semmivé. A halász némán kiszállt a csónakból, és néhány halat kínált gabonáért cserébe, de az emberek nem mozdultak, csak a csónakot bámulták, mintha az elveszett frigyláda lenne. - Jelek vannak ráfestve. Nem látjátok? Azért maradt meg! – mondta a halász. – No, mi az? Senki nem ad gabonát a halakért? Még azon a napon elkészült Dongáék tutaja, amit már napok óta kőszerszámokkal próbáltak összeácsolni és gyékénykötelekkel rögzítettek. Másnap Donga és Medve vízre szállt, és elhagyta a falut, hogy ötszáz kilométerrel lejjebb megkeressék családjaikat. ******************************************************* ...Donga arra ébredt, hogy rettenetesen fázik. A nap alsó szelete éppen elhagyta a horizontot. A hálózsák cipzárját feljebb húzta, aztán mégiscsak kibújt belőle és kilépett a sátorból. Ott magasodott előtte a cél: a Mosolygó Hegy havas csúcsa... 

Kovács Attila - A vaskocka

Sirály Sirály ügyeiről igazából az Arató Laci tudna többet mesélni, hiszen őneki vannak kiváló rendőrségi informátorai, magát az embert viszont én ismerem jobban. Sirály ugyanis a tanítványom volt még Hévízen, az érettségi után került Szegedre, filozófia szakra. Ritka jó tanítvány volt. Mindent elsőre megértett, gyakran kaptam magam azon, hogy csak neki magyarázok, és közel éreztem magamhoz, már csak azért is, mert ugyanakkor volt a születésnapunk. A versfelolvasós klubomba eleinte nem járt ugyan, de tudtam, hogy egyszer meg fog jelenni, és így is lett. Nem csak a matek ment neki jól, hanem minden tantárgy, és a tizenévesekre nem jellemző komolysággal fordult az élet nagy kérdései felé. Mindenkihez udvarias volt, de sohasem mosolygott. A legszenvedélyesebb igazságkereső volt, akit valaha ismertem, folyton a bölcseletről kellett beszélgetnem vele, és a legjobb könyveimet kérte kölcsön. Már egyetemista volt, amikor rájött, hogy pusztán könyvek segítségével szellemileg nem fejlődhet tovább, és noha nem volt túl vékony, vagy alacsony, mégis a testedzés felé fordult. Kung-fu-ra járt, meg sportlövészetre, a fejébe vette, hogy szamurájként fogja élni az életét. Egy idő után már a kocsmai beszélgetésekről is elmaradt, azt mondta, elég a szavakból, itt van a tettek ideje. Levágatta a haját, leginkább Mad Maxre kezdett hasonlítani, de az ideálja továbbra is Stephen Segal maradt, innen a Sirály név is. Polgárőrnek állt, de alighanem csak az igazolvány miatt. A Boldogasszony sugárúti graffitisekre specializálta magát. Éjszakákon át járőrözött. Eleinte bevitte őket. Később, mikor kiderült, hogy semmi büntetést nem kapnak, megpróbálta maga megnevelni a csirkefogókat. Eltörte a karjukat, levetkőztette és befújta őket festékkel. Kínosan ügyelt rá, nehogy feljelentsék, ez hosszú ideig sikerült is. Később már nem csak a graffitisekre harapott, hanem mindenkire, akivel valami nem stimmelt: túl kihívóan, beképzelten vagy nyálasan viselkedett. Őt nem a törvények érdekelték, hanem az igazságérzete. Akit patkánynak ítélt, annak nem kegyelmezett. „Hogyan lehet megjavítani a világot?” – kérdezte egyszer Müller Pétertől egy íróolvasó találkozón. „Sehogy!” – válaszolta egészen egyszerűen a mester. „A világot a világjavítók rontják el, akik nem a saját tisztátalan vágyaikkal foglalkoznak, hanem azzal, hogy mit csinál a szomszéd. A legtöbb világmegváltó eszmét szexuálisan aberrált elmebetegek találták ki, meg olyan szerencsétlenek, akiket vert az apjuk.” Sirálynak nem tetszett a válasz. Aki ennyire eltökélt, az minek tesz fel kérdéseket? Később kapott egy kocsit a szüleitől. Most már a gyorshajtókat, az agresszív sávváltókat, a lassabbnak villogókat is elkezdte levadászni. Főleg, ha az övénél jobb kocsiban 28

Kovács Attila - A vaskocka követték el „bűneiket”. Sirály élvezte, ahogy a nagyarcú gazdag macsókból fájdalomtól vinnyogó, könyörgő kisgyerekek lesznek. Ezeket nem volt elég megütni, vagy a kocsijukat lekarcolni, mert akkor csak hőbörögtek volna, vagy elővették volna a fegyvert a kesztyűtartóból, vagy telefonáltak volna egy rendőrért. Annyira meg kellett alázni őket, hogy bepisiljanak, hogy még az incidens után egy órával is csak zokogjanak, hogy ne merjenek tükörbe nézni egy hétig, hogy betörjenek, mint egy vadló. Sirály persze lebukott. Volt annyira profi és intelligens, hogy az áldozatai soha nem jelentették föl, egy se. Egy szemtanú viszont igen. Két évet kapott. A börtönben újra a könyvek felé fordult, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban irritálta a rabokat. De nem tudtak vele mit kezdeni, annyira éber és technikás volt. Megúszta ép bőrrel. Ennyi. A történetnek nincs csattanója, ahogy a legtöbbünk életének sincs. Sirály felhagyott a világjobbítással, van egy szép menyasszonya, lakáshitelek meg csempék után rohangálnak hetek óta – jön a gyerek!... 

Kovács Attila - A vaskocka

A tükör Judit a Tápai utcában lakott, és tökéletes volt. Tökéletes a legszigorúbb mérce szerint is, nem csak Viktor, másodéves albérlő-társa látta annak. Azt hiszem, talán Hófehérkére hasonlított leginkább és már csak néhány vizsga választotta el attól, hogy doktornőnek lehessen szólítani. Annyira tökéletes volt, hogy Viktor még szerelmes sem mert lenni belé. Ráadásul egy fejjel alacsonyabb volt Juditnál, különösen akkor, amikor esténként megjelent Judit aktuális bőrkabátos, borostás, gondterhelten felnőtt lovagja kezében a BMW-s slusszkulccsal. Viktor ilyenkor mindig evésbe fojtotta bánatát, de valahogy mégsem hízott. Hogy Judit nem teljesen tökéletes, arra egyetlen esemény utalt. Egyszer, amikor Judit éppen megint randira készült, és a fürdőszobában sminkelt, a fürdőszoba ajtaját félig nyitva hagyta, hogy némi fény jusson be. Viktor segíteni akart, így hát felgyújtotta Juditnak a villanyt, de ő kinyúlt és újra leoltotta. Később meg is kérte Viktort, hogy máskor se kapcsolja föl a lámpát, mert nem szeret világosban sminkelni. Persze a félhomályban folyton túlsminkelte magát és a randikra mindig pávakék szemhéjakkal indult, ami nem illett igazán a fehér kiskosztümhöz. Viktor persze nem azon töprengett, hogy egy ilyen gyönyörű nő miért nem bírja elviselni a saját tükörképét, hanem azon, hogy mikor és miképpen mondja meg neki, hogy festék nélkül sokkal szebb. Egyik este Judit sírva érkezett haza és egyből a szobájába ment. Viktor éppen a konyhában vacsorázott - körülbelül harmadszor, és éppen azon kezdett tanakodni, hogy merjen-e bekopogni Judit szobájába és merje-e megkérdezni, hogy mi történt, amikor a szoba ajtaja újra kinyílt. Judit összetörten tántorgott a konyhába egy pohár vízért, és bevett vele valami gyógyszert, talán nyugtatót - vagy valami mást. Aztán váratlanul Viktor vállára borult és felzokogott, arcán a kék és fekete festék riasztóan összekeveredett a pirossal, ahogy a könnyei feláztatták. - Miért bánik velem mindegyik úgy, mint egy kutyával?! – zokogta Viktornak, és a térdein kiszakadt sárfoltos harisnyáját igazgatta. Viktor nem tudott a kezeivel mit kezdeni, viszont most először vette észre, hogy Juditnál néhány centivel magasabb... ...A hajnali nap besütött az ablakon, Viktor még az oldalán feküdt, de már nem aludt. Azon tűnődött, hogy vajon így reggel, kócosan és gyűrötten is tetszeni fog-e neki Judit. Aztán óvatosan átfordult a másik oldalára. - Mit álmodtál? - kérdezte. - Azt álmodtam, hogy hal vagyok, és tavasszal, mikor elolvadt a jég a tavon, nagyon meglepődtem, hogy fölöttem mindig úszik egy hal az égen. Vigyáz rám, gondoltam, ő az őrangyalom. Csak az angyalhalak tudnak az égen úszni! Minden nap alkonyatkor, ami30

Kovács Attila - A vaskocka kor csendes volt a víz, és jól láttam őt, megcsodáltam szép földöntúli pikkelyeit, és imát mondtam hozzá, hogy vigyázzon rám éjjel, és el ne kapjon a csuka. Olyan akartam lenni, mint ő, aki szabad, mindig nyugodt, sohasem menekül, és sohasem kell élelem után keresgélnie az iszapban. Mindig bölcs tanácsokkal lát el, de sajnos nem hallom a szavait, csak látom, hogy mond valamit. Egyszer aztán úgy döntöttem, hogy én is ott akarok élni vele az égen! Ha igazi angyalhal, akkor biztosan csodát tesz, és én is ott úszhatok majd vele a felhők között. Lendületet vettem, és elindultam a felszín felé, ő már jött is elém, hogy segítsen, de abban a pillanatban, ahogy kiértem a vízből, eltűnt a szemem elől. Viszont abban a pillanatban észrevettem a tó mélyén az iszapban vergődni egy szerencsétlen, eltorzult testű testvéremet. És már nem is érdekelt az angyalhalam, csak arra tudtam gondolni, hogy segítségért kiált valaki felém, nekem pedig az a kötelességem, hogy segítsek rajta. Így hát visszacsobbantam a vízbe. Ezt álmodtam... 

Kovács Attila - A vaskocka

A bizonyíték "Már megint olyasmit vetítek a valóságra, ami nincs ott!" - gondolta Kusza. "Nem kell egyből Isten ujját szimatolni, csak azért, mert egy-két pénzérmét találok a cuccaim között! Legközelebb már az ufókra fogok gyanakodni, utána meg személyes üzeneteket vélek felfedezni az újságcímekben... Innen már csak egy lépés a pszichiátria." Kusza az egyetemről sétált hazafelé a Makkosházi körúton, és egy egykopejkás lapult a nadrágzsebében, amit az előbb szedett ki a cipőjéből. Az ördög tudja, hogy került oda, ráadásul séta közben. Már máskor is talált egykopejkást a cipőjében, évekkel ezelőtt, de akkor éppen vendégségben volt, és azt hitte, hogy a házigazda gyerekei csempészték bele a cipőjébe a pénzérmét. Vagy valami titkos rajongója, aki így akarja felhívni magára a figyelmet. De hát kinek jut eszébe így udvarolni?! A legvalószínűbb, hogy egyszerűen csak beleesett de hát ki hord magánál manapság 1968-ban vert szovjet egykopejkást? Aztán rá néhány évre megint talált egy egykopejkást, de akkor a pénztárcájában. Ez is furcsa, hisz se felesége, se élettársa, a pénztárcájához tényleg senki nem férhet hozzá. És ha hozzá is férne valami idegen, nem valószínű, hogy beletesz valamit, hanem inkább kivesz. Talán egy boltban rosszul adtak vissza, és egy egyforintosnak nézték a kopejkát. Oroszok fizethettek vele. Mindre van magyarázat, ha nem is meggyőző. "De ez a legutóbbi eset mindenképpen különös. Menet közben! Az utcán! Ezt magyarázd meg, ha tudod! " Kusza nem mert volna mérget venni rá, hogy az érme nem volt benne a cipőjében már akkor, amikor otthon felhúzta, de nem is érezte, ebben biztos volt. Már két saroknyira járt, amikor először érezte, hogy valami nyomja a talpát. Kusza mindenképpen természettudományos választ próbált keríteni a jelenségre, de valahol a lelke mélyén reménykedett benne, hogy nem talál. "És ha csak egyszer fordult volna elő, de többször! Ugyan hányan lehetnek ebben az országban, akik kétes eredetű egykopejkásokat találtak immár harmadszor maguknál?" Kusza megállt a piros lámpánál az út szélén, sorra zúgtak el mellette az autók. Elővette az új egykopejkását a zsebéből, és nézegette. "Ez 1967-es. Látszik, hogy ugyanabból az időszakból való, mint a többi. Ez szándékosságra vall. És ha mégis Isten van a háttérben, mint végső megoldás? Ha Ő akar üzenni ezzel valamit? De miért pont így? Miért pont a cipőmbe teszi? Ez a Mikulásra utal? És miért pont orosz pénzt tesz bele? Ez az egész olyan gogolos! Meg az oroszok amúgy is

Kovács Attila - A vaskocka babonásak. De ha Isten teleportálja oda a pénzt, akkor az egész nem is babona többé, hanem színtiszta realitás!" Zöldre váltott a lámpa, Kusza visszacsúsztatta a pénzt a zsebébe, és átment az úton. "Ha most ütne el az autó, az lenne csak az Istenbizonyíték! Hm… Nem mozdultok, mi?! De ezek nem is orosz érmék, hanem szovjetek. A szovjetek nem babonásak, a szovjetek materialisták. Isten éppen szovjet érmékkel üzengetne? Azt akarja, hogy legyek realistább. Tiszta sor! A csodák mindig is elmélyítették a realitásérzéket. És miért éppen pénz? És a legkisebb létező címlet. Keressek több pénzt? Vagy éppen felejtsem el a pénzt? Hülyeség!" Kusza közben hazaért. Kivette a postát, felrohant a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, belépett a lakásba, de le sem vette a kabátját, a hálószobába ment, a ruhásszekrény aljából elővett egy kis dobozt, a dobozból egy még kisebb dobozt. Kusza kinyitotta, aztán beletette az új egykopekest a másik két kopek, néhány lyukas kavics és egy madártoll mellé. 

Kovács Attila - A vaskocka

Hajnal A Maros áradt. Rozi néni kitakarította a csónakot és lekátrányozta ugyanúgy, ahogy azt a férje tette minden tavaszon, míg tavaly előtt meg nem halt. Két évig gazdátlanul hevert a csónak a töltés oldalában, most új életre kelt. Rozi néni ura gátőr volt a gencsháti Maros parton, azon a szakaszon, ahol nagyapám is dogozott, míg a szivattyútelepet vezette tíz éven át. Tavasszal a belvizet nyomták át a folyóba, nyáron meg a folyóvizet nyomták a rizsföldekre. Manapság már nem termelnek rizst arrafelé, pedig ott, a Marostorok fölött vannak a legjobb szántók az országban, büszkék is voltak rá mindig a Pallavichiniek. Miután végzett a csónakkal, Rozi néni megetette a jószágot, átöltözött, vánkost tett a csónakba, belefeküdt és gyertyát gyújtott. Így tett minden évben a születésnapján, merthogy aznap volt a születésnapja, és az anyja is, meg annak az anyja is a születésnapjukon haltak meg. Szokás volt ez már a családban. Lassan lement a nap, leégett a gyertya, és Rozi néni várta a halált. Ahogy sok éven át minden születésnapon várta. Egyedül maradt. Gyereke, férje, családja, nincs. A gátőrház távol van Makótól is, Tápétól is, még egy szomszédja sincs, akivel szót válthatna. Minek éljen? Pirkadni kezdett keleten. Rozi néninek eszébe jutottak a régi hajnalok. Mikor Maroslellén, a kocsmában dolgozott, és szinte sohasem látta a napfelkeltét, mert mindig éjfélig bent kellett lenni, és csak tízre kellett menni dolgozni. Amikor meg az újszegedi kendergyárban dolgozott, akkor a hajnalt a busz ablakából látta mindig a mosdatlan emberek mellett elnézve. A marosi hajnalokat szerette. Tiszták voltak és tágasak. Most is tiszta volt a hajnal és folyószagú. Egy csapat gólya szállt el a magasban, jöttek haza valahonnan nagyon messziről. A madarak még alig-alig mertek megszólalni. Csendben várták a pirkadatot. És akkor megmozdult a csónak. Fölemelkedett kissé, és oldalt billent. Pedig a víz locsogását nem lehetett hallani. Lassan jobbra fordultak fölötte a nyárfacsúcsok az éggel meg a rózsaszín felhőkkel, és a csónak Rozi nénivel együtt megindult nyugat felé. 

Kovács Attila - A vaskocka

Tavasz A tavasz beköltözött a völgybe. A réteken a hótakarót krókuszszőnyeg váltotta fel, a karámok mellett a szilvafák fehér virágruhába öltöztek, a bükkösök vöröslöttek a duzzadó rozsdaszín rügyektől. Havat csak a völgy déli oldalán, a meredek sziklafal tövében lehetett találni. Ő is ott hevert a hó alatt a többiekhez szorosan hozzátapadva, míg április közepén el nem olvadt fölülük a hó, aztán néhány nap sütkérezés, és jöhet a szél, aki majd hazaviszi őket. A szél pedig jött. Északról, kitartóan fújt, nekifeszült a meredek sziklafalnak, és vitte fel őt és a többieket magasra, oda, ahonnan ősszel mind lehullottak. Mert ez a világ rendje. Hogy egyszer minden kiűzetik onnan, ahonnan született, de utána visszatér a forráshoz, visszafogadják a tékozló fiút, a kör bezárul, és forog az időkerék a végtelenségig. Vitte föl a szél, mint egy lift a hegytetőre, ahol a fa állt, az ő fája, a magányos bükk. Billegve, tekeregve, de határozottan emelkedett a fal mentén, végül fölért. Már a fa körül vitorlázott, szinte örömtáncot járt a szélben - kereste az ágat, ami szülte, ami értelmet adott a létének. De a fa csak állt, ágát sem mozdította a gyenge, de kitartó hegyi szélben. Nem látszott a fán, hogy különösebben érdekelné a néhány elszáradt, barna, szakadt levél, aki az ágak körül bolyongva kereste a helyét. Köztük őbenne is halvány gyanú ébredt, hogy valami nincs rendben. A fa sima, szürke ágai végén vörös rügyek duzzadtak, rengeteg, ezerszám, és a rügyekből már kilátszottak a friss zöld levelek. Árulás. Végigfutott emlékein az elmúlt nyár, a rengeteg nap, a viharok, esők, amiket együtt éltek át, a csodás őszi farsang, ahogy mindegyikük más színt öltött, és a mámorító repülés, szállni a magasba majd a mélybe, és az egész télen át táplált hit, hogy van visszaút. Csalódott volt. Egyedül érezte magát. Tűz vagy sár lesz osztályrésze, nem érdekelte. Még néhány kört leírt a fa körül, majd átadta magát az áramlatnak, ami vitte őt messze, ki tudja hova. 

Kovács Attila - A vaskocka

Napkeleti utazás Már régóta bolyongott itt Keleten. Ám az egyik gyalogátkelőhelyen hirtelen ráébredt, hogy ebben a városban és ezen a napon kell találkoznia az orákulummal. Arról viszont sejtelme sem volt, hogy ki lesz az, és milyen alakot öltve bukkan elé. Figyelte az arcokat, akik szembe jöttek vele, mélyen a szemükbe nézett, és próbálta jelezni, hogy ő készen áll, felkészült a találkozásra. Bárki lehetett az. Egy előtte sétáló diplomata, az utcán térítő krisnás, a peep-show ajtaján kikukucskáló kurtizán, a padon alvó hajléktalan, a telefonbolt előtt tébláboló tetovált arcú gengszter, esetleg a gengszter macája, vagy bárki, bármelyik egyszerű ember a tömegben. Csak rótta az utcákat céltalanul, próbált jeleket találni. Minden utcai feliratot elolvasott: cégtáblák, hirdetések, rendszámtáblák - minden üzenetté vált a számára, és próbálta értelmezni őket. Persona hirdette az egyik felirat, de egy kérdőjel alakú kilincs, vagy egy diavetítő a régiségbolt kirakatában, minden jellé vált. „Mindig fogadd el a szórólapot!” – mondta magának. Varázslattal telítődött minden körülötte. Egy ideig egy nőt követett, remélte, hogy ő lesz az, de végül a nő belépett egy gyászlobogós ház kapuján, akkor levált róla. Belehallgatott a beszélgetésekbe is: „Azt sem tudom, hol járok!” – mondta egy férfi. „Láttad a Macskajajt?”- kérdezte egy diáklány. Két cigányasszony közül az egyik magyarul kérdezett, a másik cigányul válaszolt, de nem értette, mit mondanak. Miért kell neki egyáltalán találkoznia itt bárkivel is? Nem lehet, hogy azáltal, hogy képes az orákulum felismerésére, hogy van róla fogalma, ezáltal saját magában hordozza, és felesleges magán kívül keresnie? Nem lehet, hogy ez a mágikus tudatállapot, amibe a keresés és a várakozás sodorta, ez a Bölcsek Köve, és ennek a felismerése már maga a cél? Ekkor az utca túloldalán meglátott egy feliratot: Buddha Bar. Megérkezett volna? Túl egyszerű lenne. Továbbment. Egy törpe jött vele szembe. Újabb gengszterek, rengeteg fehérneműbolt, aztán egyszer csak földbe gyökerezett a lába, egy táblán a következő felirat állt: Oraculum Internetbarlang, és a cím. Remegő térdekkel közeledett a megadott cím felé, remélte, hogy elköltözött már a bolt, hogy nem talál ott semmit, vagy inkább nem olyan valakit talál ott, aki felforgatná az életét. A boltban írószereket is árultak, meredek lépcső vezetett le a pincehelyiségbe. Három férfi álldogált három pult mögött az ürességtől kongó üzletben. Ha egy kicsit köze-

Kovács Attila - A vaskocka lebb álltak volna egymáshoz, akkor Rubljov Szentháromságára is emlékeztethették volna. - Egy olyan könyvet keresek, amiben nincs semmi. Vagyis hogy írni lehet bele. Naplót, vagy ilyesmi. - Sajnos ilyet nem árulunk, van egy komolyabb írószer itt balra a sarkon. Ott kellene megpróbálni. Nevetségesnek érezte magát. Nem erre számított. Sejtette, hogy rájöttek, hogy nem akar semmit. Persze jobbra fordult, ahogy kilépett a pincéből, átment az utca túloldalára, menekülni szeretett volna ebből az egész gyerekes játékból, aminek már több köze van a skizofréniához, mint a... ...Egy antikvárium előtt állt: Psyché Antikvárium . Igazán furcsa. A kirakatban egy verseskönyv: Rab Zsuzsa - A fény felé. Az első, 43-as kiadás. Bement, megvette, (itt már magabiztosabb volt). Nem is nagyon sietett beleolvasni. Beült egy kávéházba, rendelt egy kávét és egy rétest, aztán kinyitotta a könyvet az első oldalon. Nem lehet eldönteni, hogy meglepődött, vagy sem, amikor a lap tetején ceruzás írást fedezett fel: „Írj róla, kérlek, megérdemli, hisz még csak 17 éves. A címe: Kecskemét, Horthy M. Leánylíceum, IV. oszt. Köszönettel: ...” (Az aláírás olvashatatlan.) Próbálta értelmezni a szöveget, illetve elhelyezni az időben, de tudta, hogy nem ez a lényeg. Szép nyugodtan befejezte a rétest, majd elindult a pályaudvar felé, hogy jegyet vegyen a következő Kecskemétre induló vonatra. 

Kovács Attila - A vaskocka

A párbaj Akkor vettem észre őt, amikor kinézett a szobája ablakán. Nem volt a házon semmi különös, szürke tízemeletes bérház egy nagyvárosi lakótelepen valahol a szárazföld belsejében. De ahogy kinézett felém, az ablak tükröződésén át is látszott rajta valami elszántság, valami nemes félelemnélküliség, ahogy a versenyhez szokott paripa pillant ki az istálló sötétjéből. A megérzésem nem csalt: egyszer csak eltűnt az ablakból, és rövidesen megjelent lenn a ház előtt, az egyik garázsból kitolt egy biciklit, felvette a hátizsákját, és elindult egyenesen felém elszántan. Pedig ő is láthatott engem, nem voltam távolabb negyven kilométernél. Eredetileg más irányba tartottam, csak érintettem volna azt a névtelen pusztai várost, mégis a kedvéért irányt változtattam, és én is egyenesen felé indultam. A házak között védve volt, gyorsan haladt, de ahogy kiért a szántók közé, vissza kellett váltania az egyre erősödő szélben, mégis hajtott felém kitartóan. Haladtak felém autósok, motorosok, sőt versenykerékpárosok is, velük mégsem törődtem, hagytam, hadd menjenek a dolguk után. De kíváncsi voltam, hogy őt mi hajtja? Megy valakihez? Talán a szerelméhez? Vagy állatai vannak egy tanyán? Mi a célja? Mi visz rá egy ilyen kis hangyát, hogy szembe induljon az elemekkel? És meghátrál-e, látva, hogy mennyire reménytelen a küzdelem? A főút eltért délnek, ő egy tanyák között kanyargó aszfaltos mellékútra fordult nyugatnak. Egyre lassabban haladt, egyre alacsonyabb fokozatba kapcsolt, a mozgása mégis egyre darabosabb lett, ahogy közeledtünk egymáshoz. Már majdnem fölé magasodtam, a szeme telement porral, az útszéli fák engedelmesen meghajoltak, a táj félhomályba borult, de ő nyomta a pedált kitartóan, pedig már csak úgy tudta hajtani, ha felállt, és teljes súlyával ránehezedett. És akkor megláttam a szája szögletében azt a halvány kis mosolyt. Tudtam, hogy tudja, hogy figyelem, és azt is tudja, hogy csak neki szól az előadás, hogy egy vidám erő játszik vele, és éreztem, hogy megtisztelve érzi magát. Válaszképpen ráerősítettem én is. Nem tagadom, nekem is jól esett, hogy méltó ellenfélre találtam. De a legjobban annak örültem, hogy valaki nemcsak örül nekem, csodál, vagy gyűlöl, hanem a gondolataimba lát, és megérzi a lényem. Sajnáltam, hogy mi csak egymás ellen harcolva tudjuk szeretni és megismerni egymást, mégis tetszett a játék. Megmutattam neki minden erőmet. Akkor már nem lehetett tovább ülni a biciklin.

Kovács Attila - A vaskocka Leszállt, és gyalog, rogyadozó lábakkal tolta felém, az arcába port és egy kevés esőt vert a szél, de ő csak mosolygott. A kerékpár akkor úgy tűnt, mintha hű állata lenne, aki kosszarvait előre nekem szegezve segíti gazdáját a harcban. Valamit kiáltott felém. Én nem értettem a nyelvet, amit beszélt, mégis kitaláltam, hogy a nevemet kérdezi... Megmondtam neki. Néhány lépés után megállt, és meghajolt. Én még egy halk mennydörgéssel jeleztem, hogy részemről is befejeződött a küzdelem. Északnak fordultam, és – számára talán meglepő gyorsasággal - otthagytam a tájat. Még láttam, ahogy egy darabig áll az út középén, és csodálkozva nézi a kék tavaszi eget, a napsütést, majd ugyanazzal a halvány mosollyal az arcán felül a biciklijére és elindul vissza kelet felé. 

Kovács Attila - A vaskocka

A kereszt Joggal irigyelhetjük a zalaiakat, hisz Dionüszosz, a Zeusz fia, mostanában ott él a szőlőhegyek völgyeiben, borospincék között. Telente sült gesztenyét eszik, hozzá újbort iszik, nyaranta meg a szénát gyűjtő szépasszonyokat bolondítja a kazalba. (Nekünk itt a Tiszánál csak a Poszeidón jutott, azt is elűzték a sivatagi szellemek tengerestől, nádasostól, és örülhetünk, ha legalább eperfát vagy szederbokrot találunk az útfélen, nemhogy repkényt!) Jób bácsi is gyakran látogatta meg az istent a hegyen, és noha hosszú hajú, borostyánkoszorús alakját nem pillanthatta meg soha, sűrűn áldozott neki hagymás-zsíros kenyérrel és borral a pinceszentélyben, és addig gajdolta neki a zsoltárokat boros barátaival, míg ki nem keresztelkedett. A felesége csak sírt, de Jób bácsi még azt is elhatározta, hogy Húsvétkor a megtérés helyszínén keresztet állíttat a hegyen, a pince előtti gyepen az éppen virágzó cseresznyefák és az út közé. El is készült a kereszt, de az asszony pogánysága miatt bizony az csak két akácgerenda volt összeróva, és a földbe beásva. A cimborák csak a fejüket csóválták: „Nem jól van ez így, testvér! Nem ittál te még eleget! Csak a hitetlenek állítanak ilyen kereszteket. Nincs ennek se füle, se farka. Hát a korpusz hol maradt?” Elment tehát Jób bácsi a Bádogos Ferkóhoz, hogy csináljon festett bádogkrisztust, de nyitott szeműt, mert a cimborák szerint a csukott szemű Krisztus szentségtörés. Egy vagyonba került a pléhkrisztus, az asszony már nem is szólt Jób bácsihoz, és Jób bácsi is érezte, amint szögelte fel a korpuszt a keresztre, hogy Ábrahám és Mózes atyáknak sem tetszik a dolog. Sebaj! Az olaszrizling kevés szódával eloszlatta minden kételyét, és a cimborák is helyeseltek, amint sűrűn koccintgattak az öreggel. „Most aztán már tényleg közénk tartozol, elismerjük, de igazán mégis csak akkor fog a kereszted megszabadulni minden pogányságtól, ha a testet öltött Ige forrása, Mária is rákerül a keresztre, mégiscsak belőle születik a Krisztus!” – Jób bácsi felesége már az elköltözéssel fenyegetőzött, de ha az üdvről és a cimborákról van szó, semmi sem lehet drága. Bádogos Ferkó csuda egy pingált Máriát csinált bádogból, kicsit kisebbet, mint a Krisztus - tekintettel az asszonyra, - de azért jól láthatót. Alig szegezte föl Jób bácsi a Máriát a kereszt aljára, már jöttek is a cimborák. „Hát nem szégyelled magad, te Jób?! Minden kutya a kereszted tövibe fog vizelni, ha nem csinálsz valamilyen kerítést köribe!”

Kovács Attila - A vaskocka Pünkösdig készült, egyre készült a kereszt. Mindig kitaláltak valamit a testvérek: hol égboltot a Krisztus fölé nappal, holddal, tizenkét csillagokkal, hol szélben muzsikáló csengettyűket a kereszt száraira, hol meg virágfüzért a Mária fölé. Jób bácsi felesége addigra már régen Pestre költözött a lányukhoz, nem lehetett ott – ha ugyan akart volna - a pünkösdi hegyi misén, amikor a keresztet földíszítették virággal tetőtől talpig, a pap meg fölszentelte. És Jób bácsi azt gondolta, hogy jól van ez így, és sírt. Csendben, veres orral, vénemberesen. Nem is igazán hallotta a prédikációt sem, csak valami kehelyre, meg vérre emlékezett belőle, és a gesztenyefák között a sáncon túl meg mintha a cimborákat látta volna a falubeliekkel együtt misézni halványan, félig átlátszóan. 

Kovács Attila - A vaskocka

A sár - Tö-ké-le-tes! – mondta Iván, ahogy csendesen kérődzött kedvenc lagúnánkban. Még éppen odalátszódott hozzánk az algyői templom melletti réten felállított körhinta teteje, és az embertömeg hangja is olykor odahallatszott, ahogy vidám semmittevéssel ünnepli a tavaszt. A töltés mellett egy kalapos ember távolodott tőlünk. - Hallgasd csak a madarakat! – szólalt meg újra Iván félig lecsukott szemmel. - Szívd be ezt a rengeteg színes illatot! Pontosan erre a hőmérsékletre vágytam mindig is. Érzem, megtaláltam a helyem ebben a világban! - Ugyan már, Iván! – mondtam neki. -Egyszerűen csak nem tudsz kijönni, mint a múltkor, akkor is a traktor húzott ki a dagonyából. - Nem is akarok kimenni innen! Tolsztoj szerint: „Aki megtalálta a helyét, az ismeri Istent.” Fekete szőrén megcsillant a nap, körötte legyek szemtelenkedtek. - Hallod a méheket? Úgy érzem, bibe vagyok egy virág kelyhében, csak ülök, és hagyom, hogy a méhek körülöttem serénykedjenek. Stabilitás! Ez a lényeg! Óm, shantí! Béke, béke, béke! Mmm... Most meg úgy érzem, mintha egy csónak fenekén hevernék, és csak ringatna a víz, mint az anyám méhe. - ...és vinne a zuhatag felé! Stabilitás?! Az egész tavasz csak néhány hétig tart. A folyó szépen visszahúzódik a medrébe, a lagúnák helyén kicserepesedik a föld, a virágszirmok lehullanak, te meg keresheted tovább a helyedet, amíg le nem vágnak. Mintha meg sem hallotta volna, csak kérődzött tovább. A megáradt folyó lagúnáiban álló fák lombjai a kakukk hangját visszhangozták. A töltés oldalában nyulak kergetőztek. - Nézd! Mindenkit a párzás mámora hajt! – magasra emelte az orrát a levegőbe. Érzed a tehenek illatát? Részegítő! - Felőlem már indulhatunk is! - Barbár vagy! Semmi érzéked a költészethez! - Költészet?! Iván! Te nem írtál még soha egyetlen sort sem egész életedben, ... a lustaság megakadályozott benne. - Költőnek lenni: állapot. Pozíció. Nem pedig szavak firkálása! Ezt jegyezd meg! Te szavakat gyártanál, amikor a világ ennyire tapintható, szagos és ízletes? - Miért? János is azt mondja, hogy „Kezdetben volt az ige.” - Jézus meg azt mondja, hogy „Legyetek tökéletesek, mint a tök!” - Mint a tök? Az nem így van! 42

Kovács Attila - A vaskocka - De így van, csak rosszul fordították! – mondta Iván teljes meggyőződéssel, nem lehetett rá mit felelni. - És a tehenekkel mi lesz? Gyere már, Iván, el fognak menni! - Nem fogom elrontani a lelki békémet holmi üzekedéssel! Hölderlin azt írja: „Hogy is lehetne otthagyni egy országot, ahol épp tavasz van!?” Én sem hagyom itt a dagonyámat! Lin-csi pedig azt mondja: „Aki keres, az még nem érte el a nirvanát, aki nem keres, az már elérte a nirvanát.” - Ez nem úgy van helyesen, hogy „...aki elérte a nirvanát, az már nem keres tovább”? - Mm. Ugyanaz! – dörmögte Iván félálomban, és nagyot csapott farkával a hátán sütkérező legyekre. Nem volt kedvem ellentmondani, inkább békén hagytam. Kérődztünk tovább. Lehetséges, hogy már én is kezdtem elhinni, hogy a lehetséges világok legjobbikában élünk, és a mulandóság az illúzió, és a bőkezű tavaszi sziromhullás az egyetlen realitás? Iván szarvai között átcsillant a nap. És akkor megjelent újra a kalapos ember. Mellette néhány másik ballagott, mögöttük pedig ott volt a traktor. 

Kovács Attila - A vaskocka

A valóság Sárközi tanár úr műszaki rajzot tanított a Bebritsben. Egyedül élt, család nélkül, viszonylagos megelégedettségben. Világát fekete tussal rajzolta magának szürke pauszpapírra, és jól érezte magát a körzővel-vonalzóval húzott nulla-kettes illetve nulla-ötös vonalak rendszerében. „Ez a realitás!”- mondogatta a tervrajzokra. „Nem a gép, vagy a ház! Az csak árnyék!” Sárközi tanár úr úgy élt ezen a bolygón, mintha itt se lett volna. Legalábbis erre törekedett. Sohasem járt autón, de még buszon sem, mindig csak gyalog, vagy biciklin, szemetet pedig egyáltalán nem termelt, minden használhatót elvitt a MÉH-be, a szerves hulladékot meg komposztálta és virágot ültetett bele. Boltban sohasem vásárolt, csakis piacon, mivel a boltban nem csak az áruért fizetsz, hanem a szállításért, csomagolásért, reklámért is. Új ruhát sohasem vett magának, csakis használtat. Véleménye szerint az ember dolga ugyanúgy az energiaminimumra törekvés kellene hogy legyen, mint egy vasgolyónak a lavórban, de az ember még annyit sem tud, mint egy vasgolyó, és folyton ki akar ugrálni a maga lavórjából. Sárközi tanár úr gyakran járt a Mars téri piacra élelemért, és nagy megelégedettséggel szemlélte a gyümölcsös, zöldséges, késes és köszörűs, beles, tejes, tojásos standokat, hiszen azokon fontos és hasznos dolgokat árultak. Az a tény, hogy ezek közül a standok közül nem egy már ötven éve működik, maga a realitásérzék diadala a téboly fölött. Ám Sárközi tanár úr nem csak az olcsó és energetikailag is garantáltan minimalizált termékekért járt a piacra, hanem – és ezt magának sem merte bevallani – a piac színei, illatai is vonzották. Ha a lelke mélyén már nagyon elege volt a fekete-fehér derékszögekből, akkor sürgősen elfogyott a szárazbabja vagy a tejfölje, és irány a piac. Valahogy jól esett neki elnézni a didergő naposcsibéket, a vödrökben álló virágcsokrokat, beszívni a lángosszagot, meg a kolbászszagot, még a kofák felszínes csevegését is jól esett neki hallgatni. Hát igen, nem csak a késes áll talpon már ötven éve, hanem a papucsos is. Sárközi tanár úr addig járt a piacra, mígnem az egyik tavaszon olcsón vett magának egy tanyát Ásotthalom után a bajai út szélén, a katedrát otthagyta, és nekiállt babot termelni meg kukoricát, meg tököt, meg krumplit. Tartott kecskét, disznót, baromfit, sőt méheket is. Az áramot nem vezettette be, kutat nem fúratott: lavórban mosdott a gémeskútnál hideg vízben, petróleumlámpával világított. Maga fejte a kecskét, maga tapasztotta, meszelte a tanyáját: ő lett az ásotthalmi remete. A megerőltető napi munka után kiült a tanyája elé a padra és a szelet hallgatta, meg a fülemülét, télen a kályha tüzét bámulta. De leginkább a méhek melegszínű zsongását szerette hallgatni. „Ez a 44

Kovács Attila - A vaskocka realitás! A többi csak árnyék!” - mondta magának hangosan egy nap, amikor a ház falát tapasztotta, és kezével éppen egy nagy marék trágyával és törekkel kevert illatos sarat csapott a falhoz. Autók húztak el mögötte az országúton: „Bolondok!”- mondta hangosan, és kiköpött feléjük. „Mintha egy másik dimenzióba tartoznátok. Itt mentek el mellettem húsz méterre, egymástól meg öt méterre és annyi közünk van egymáshoz, mintha egy másik kontinensen élnénk. Téboly!” Sárközi tanár úr így élt Ásotthalmon több mint öt éven át, aztán egyszer csak elköltözött. Ma már csak a szürke vályogfalak látszódnak a tanyájából, a faanyagot széthordták az élelmes szomszédok, a vakolatot lemosta az eső, a kertet felverte a gaz. Azt beszélik arrafelé, hogy elszerette a szomszéd tanyás feleségét, a Lidit, annak a férje meg megfenyegette, hogy megöli, ezért költözött el. Egyedül-e, vagy az asszonnyal, nem tudom, de ha megerőltetem a képzeletem, látom magam előtt Sárközi tanár urat, ahogy az egyik titkos pásztorórán rácsap testes tanyasi mátkájának a farára, és azt mondja: „Ez a realitás! A többi csak árnyék.” 

Kovács Attila - A vaskocka

A sorozat Ha azt látod, hogy 1,2,4,8,16,..., vagy azt, hogy 0,1,1,2,3,5,8,13,..., akkor tudod folytatni a sorozatot, mert rájössz, hogy mi a szabály. De ha azt mondom, hogy: „Ükapám, Sisák János (szül.: 1840), takarékos ember volt. Még sétapálcára sem költött, inkább egy-egy útszéli fáról tört alkalmas ág göcsét fogta kézbe, ha elfáradt a lába. Pedig telt volna neki sétapálcára, hiszen az övé volt az egyik palotai malom, meg a falu határában temérdek föld tanyákkal. Ezeket tanyásbéresekkel műveltette, akik családostul éltek ott. Ha rá akart nézni valamelyik béresre, akkor rendszerint nagyapámat hívta, kísérje el a tanyára, aki akkortájt még tán iskolás sem volt. A hosszú kocsiút alatt ükapám a lovakat hajtotta, nagyapám feladata meg az volt, hogy ide-oda szaladgáljon az út szélén, és a tehénlepényeket gyűjtögesse. Volt úgy, hogy egyszerre ötöt-hatot is fogott, mint egy nagy öl lángost, mikor aztán már nem fért több a kezébe, fölrakta őket a szekérre. Mert igaz, hogy tellett tüzelőre, de hát a tehénlepény se száradjon fölöslegesen ott az útszélen, jó lesz az fűteni! Ükapámnak tizenhárom gyereke volt két asszonytól. És igaz, hogy takarékosnak bizonyult, ha sétapálcáról volt szó, vagy tüzelőről, de a gyerekeitől soha nem sajnálta a vagyont. Volt úgy, hogy egyszerre három házat építtetett valamelyik három gyerekének. 83 éves korában halt meg. Dédapám, Sisák János (szül.: 1870), 1914 júniusában maradt özvegyen, és még abban a hónapban megkapta a behívóját – haza se jött a háború végéig. Nagyapám ekkor másfél éves volt. Az utcabeli asszonyok akkor azt sírták, hogy jobb lenne ennek a szegény kisgyereknek is meghalni az anyja után, hiszen se apja, se anyja! Nagyapám legidősebb nénje, Panni néni ekkor tizennégy éves volt, neki kellett ellátni mind az ötüket: saját magát, Verka nénit, Ilka nénit, Rozi nénit, meg nagyapámat. Dédapám csak ’18-ban jött vissza. Nagyapám ekkor már öt éves volt, aligha ismerte meg az apját, mégis örült neki. Dédapám ekkor fogadalmat tett néhány cimborájával, hogy ezután csak mulatnak. A fogadalmukat be is tartották. Rendszerint kevertet ittak, kibérelték hetente valakinek a tisztaszobáját kevés pénzért, és ott kártyáztak meg ittak, aztán a végén danoltak. Ekkor volt még jó világ! Télen még a szegény parasztok sem dolgoztak, csak biliárdoztak a kocsmában meg dohányoztak. Amit néhány hold bérelt föld, meg az aratás-cséplés adott nekik, az kitartott egy évig. Dédapám szép csendben, lassan elitta a vagyont. Szép csendben, mert nem volt ő duhaj, csak özvegy. Meg biztosan látott valami olyat abban az első háborúban, amit nem 46

Kovács Attila - A vaskocka kellett volna. A lányai szép sorban férjhez mentek, kettő meg is halt hamar, ő meg egyedül maradt a fiával. Esténként betyárponyvát olvastak a kemencénél a szivarfüstban, volt úgy, hogy hajnalig. Egyszer nagyapám megkérte őt, hogy ha lehet, ne szivarozzon a szobában, dédapám nem szólt semmit, attól kezdve csak a gangon füstölt. Aztán mikor a fia megnősült és elköltözött hazulról, ő meg is halt. 62 éves volt akkor. Nagyapám, Sisák János (szül.: 1913), sok életet élt. Volt ő szőke kisfiú, aztán pap akart lenni, mert szeretett ministrálni, de mégse az lett, viszont lett galambász, kishuszár és zsoké Mezőhegyesen, hentes inas, majd mester, focista, méntelepvezető Bakonyszentlászlón, szakaszvezető Voronyezsnél, hadifogoly-szökevény, kenderáztató, tejárus, csillagverő ’56-ban, utána népellenség, vízgépész a Maroson, fűtő, udvaros, mostanában nyugdíjas didergő király. Nincs nap, hogy ne emlegetné az orosz frontot. Ukrajnában egy cigányasszony a tenyeréből hosszú életet jósolt neki, de ő csak nevetett rajta. Mégis, nagyapám legalább féltucat halálos veszedelmet élt túl. Egyszer lóversenyen bukott vele a ló, és rázuhant, egyszer beszakadt alatta a jég, és csonttá fagyott rajta a ruha. Aztán először a csetnikek vadásztak rájuk, amikor a Tisza töltésén őrjáratoztak Szerbiában, aztán meg az oroszok, mert megszöktek Zamárdinál, egyszer tüszős mandulagyulladása volt, egyszer infarktust kapott és át is szállt valami bársonyos sötét alagúton. De visszajött. Nagyapám három lányt nevelt föl, hat unokát, egy Feri nevű fiút meg kimentett a Marosból, soha nem ivott, nem dohányzott, ’52 óta nem is biliárdozott.” ..Szóval, kitalálod-e, hogy mi a szabály? Tudod-e folytatni a sort? 

Kovács Attila - A vaskocka

A vetítő Tavaszi délelőtt volt, és véletlenül keveredtem abba a kis belvárosi utcácskába. A hársfák éppen virágoztak, és az egész utca valószínűtlenül kihalt volt. Nem hittem volna, hogy lehet olyan utca a belvárosban, ahol még nem jártam, de ez teljesen ismeretlennek tűnt. Az egyik öreg házon fényképészcégért pillantottam meg. Az üzletbe belépve egy békebeli csengettyű hangja törte meg a csendet. A falakon régi családi portrék sorakoztak, meg néhány újabb fotó is. - Elnézést! Éppen retusáltam – mondta a fotós, mikor előkerült az üzlet hátsó részéből. Alacsony, kopaszodó, kerek fejű férfi volt. - Igazolványképet szeretnék csináltatni - mondtam, ő szó nélkül intett, hogy kövessem. A műterme ablaktalan, szokatlanul nagy helyiség volt, látszott rajta, hogy a századelőn alakították ki, és inkább hasonlított egy sötét szentélyre, mint műteremre. Hátul egy nagy fehér vászon, előtte szék, az előtt egy kamera állványon. Körben szép szimmetrikus rendben reflektorok, némelyik előtt fehér ernyő, a falakon fekete vászon. - Én is szeretek fotózni - próbáltam megtörni a kínos csendet, míg vártuk, hogy megszáradjon az immár elkészült kép. - De inkább a természetfotózáshoz értek, a portrékészítéshez nem sokat konyítok. Nem szólt semmit, csak bólintott. - Ma már mindenki fotósnak hiszi magát. Kevesebben járnak fényképészhez, mint régen! Vagy tévedek? - kérdeztem. - Érettségi tablók, esküvők, óvodai fényképezés. Eddig is ezek mentek, most is ezekből élünk - mondta, én meg kezdtem kevésbé kínosan érezni magam. - Tudja, nekem már a nagyapám is fotográfus volt, és egy valamit az automata, digitális kamerák sem fognak tudni soha: a témát kiválasztani. Hogy mi legyen a képen, és mi ne. És ez nem mesterség kérdése, de nem is művészet, hanem a legmagasabb rendű varázslat. Mert a fotós ugyanazt csinálja, mint a Jóisten: teremt. Nem tudom mi volt a varázsszó, ami kinyitotta nála a csapot, de csak úgy dőlt belőle a szó. - És nem csak azért teremtek, ha fotózok, mert alkotok: papírképet kerettel, hanem mert … jöjjön csak velem! - Beviharzott vissza a műterembe, és mire utolértem, már befűzött egy diapozitívot a fényképezőgépbe, amivel az előbb még engem fotózott. A kinyitott gép mögé egy furcsa reflektort tett, és leoltotta a villanyt. A vásznon egy középkorú nő képe jelent meg.

Kovács Attila - A vaskocka - Látja? A fény útja megfordítható. A kamera nem más, mint egy diavetítő. A kép bennem van, és amikor fotózok, a képet rávetítem a valóságra, így az olyanná lesz, amilyennek én akarom. Nagyjából értettem csak, hogy mit akar mondani, de ő folytatta. - Ez itt egy tanárnő képe tegnap volt itt. Egy érettségi tablóhoz akart portrét csináltatni. Tudja, olyan átlagos, udvarias, kövérkés tanárnő volt. Aztán mikor leült oda a székre, én meg ránéztem a kamerán keresztül, elkezdett vihogni. Negyedórán keresztül nevetett, próbálta rendezni a vonásait, de egyre kevésbé tudta. Én meg csak fényképeztem. Nézze! - továbbította a filmet, mint egy diavetítőn szokás, a vásznon életnagyságban láttuk a tanárnőt, amint hol eltakarja a szemét, hol kipillant az ujjai közül, hol hátraveti a fejét, hol a hajával takarja el az arcát. - Látja? Egyre szebb, egyre pirosabb, egyre nőiesebb lett. Mikor elfogyott a film, ki akartam cserélni a kazettát, de akkor elkomorodott, és elrohant. Higgye el, ha tovább tart a tekercs, levetkőzik nekem. - Gondolja? - Így is levetkőzött, … képletesen. Tudja a nők abból élnek, hogy valaki beléjük vetít valamit. Nekik ez az életük. Magukba fogadják önként a képeket. A férfiak viszont utálják, ha fotózzák őket, ők inkább vetíteni szeretnek, vagy ami ugyanaz: fotózni. Ezért van az, hogy a legtöbb fotós férfi, ha meg nő, akkor biztos, hogy leszbikus. Nevettünk. - Na, most már maga is konyít valamit a portrékészítéshez - mondta barátságosan. - Köszönöm. Miért nem írja le egyszer, ezeket a gondolatokat? Ezek valóban többek, mint szakmai fogások! - kérdeztem. Csak legyintett: - Inkább fényképezek. A fotósok fényképezzenek, az írók írjanak! - mondta, azzal a kezembe adta az igazolványképemet, jelezte, hogy nem kér érte semmit, és udvariasan kitessékelt az üzlet sötétjéből a tavaszi napfényre a hársfák közé. 

Kovács Attila - A vaskocka

A faljáró - Jó estét kívánok! A Nobel-bizottságtól telefonálok, és örömmel értesítem, hogy a 2004-es fizikai… - Ki vagy? Ne szórakozz! - Elnézést, nem a professzor úrral beszélek? - Most ismerem meg a hangod! Adolf, te vagy az? - Talált, süllyed! - Hát ez nem igaz! Itt vagy a városban? Mi van veled? Azonnal gyere le a Laposra! Itt vagyunk egy ismerős családdal! Szent Iván napi tűzgyújtás, meg minden! Herrmann Adolf - hogy lehet ilyen névvel élni? - azon kevesek közé tartozik, akiket a második világháború után Adolfnak neveztek el. De nem csoda, az apja bohóc volt egy vándorcirkusznál, és a bohócképzőben történelemből soha nem jutnak el a második világháborúig. Adolf apja tizenöt évvel ezelőtt Szegeden gyógykezeltette magát, ezért átíratták Adolfot a mi gimnáziumunkba, így az utolsó évet velünk járta. Mindig egy külföldi, soha nem látott Wings márkájú szárnyemblémás tornacipőben és egy hasonló szárnyas baseball sapkában járt, még órán sem volt hajlandó levetni. Hamar a társaság kedvence lett, gyakorlatilag folyamatosan gyártotta a poénokat, jó néhány bűvésztrükköt is ismert, és semmi máson nem járt az esze, mint azon, hogy a tanárokat hogyan lehetne megviccelni. Aztán az érettségi után elköltöztek, azóta sem láttam, és akkor egyszer csak felhív! A telefonbeszélgetés után néhány perccel már ott is volt a Tisza-parton. Ugyanaz a sapka volt rajta, és ugyanaz a tornacipő, a haját is hosszan hordta. -Hohó! Itt gyerekek is vannak? - kiáltotta, mikor észrevett minket az egyik tábortűz mellett, és újra eltűnt a tömegben. Tíz perc sem telt el, mire visszatért egy nagy doboz fagyival. Meg sem lehetett nézni rendesen, egy kérdésre sem tudott válaszolni, az őáltala feltett kérdésekre pedig mi nem tudtunk válaszolni, mert percenként ugrott fel a helyéről, és vagy hozott valamit inni, vagy enni, vagy vadidegen emberektől kellett kérdeznie valamit, akik nagy-nagy bizalommal elegyedtek vele beszélgetésbe. Mikor újra visszaült közénk, végre megkérdezhettem tőle: - Te Adolf, végül is mivel foglalkozol mostanában? Te is a cirkuszhoz kerültél, mint a szüleid? - Eleinte bűvész szerettem volna lenni, az igaz. Volt egy szám, amit mindenképpen szerettem volna megcsinálni: a falon átjutás... De ajánlok egy fogadást! Itt van ez a pénzérme. Feldobjuk egymás után tízszer. Előtte viszont felírom egy papírra, hogy mi50

Kovács Attila - A vaskocka lyen dobások lesznek sorban. Te vagy a professzor, te meg tudod mondani, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy eltalálom a helyes sorrendet. - Egy ezrelék alatt van. - No, ha háromnál többet hibázok, akkor elmondom nektek, hogy mivel foglalkozom. - És ha nem hibázol? - Akkor ti feleséget cseréltek ma éjszakára. Rövid kínos csend után barátom felesége törte meg a csendet egy fejhangú kacajjal. - És az neked mért jó? - Nekem? - mosolygott Adolf. - Nem tudom. Ez jutott eszembe. Nos? Belementek? - Egy az ezerhez, hogy eltalálja, nyugodtan belemehetünk. Aztán a biztonság kedvéért nem ő dobott, nem az ő érméjével, mégis eltalálta az összeset. Bizonytalanul, kicsit megszégyenülve pillantgattunk egymásra. - Hagyjuk! Felejtsétek el! - mondta Adolf. - Végül kicsit mégis fogalmatok lett arról, hogy mivel foglalkozom manapság. A trükkről annyit, hogy köze van az alagúteffektushoz, te tudod, mi az - nézett rám, - meg a telepátiához, meg a lélekvándorláshoz is - egy kicsit. Hosszú csend következett. - Hozok még sört! - mondtam. - De ... , eltűnt a pénztárcám, itt volt az övtáskámban! Egy darabig keresgéltük, végül Adolf szó nélkül átnyújtotta, és vigyorgott. A játék közben ellopta. Egy hónap múlva láttam újra. Mint kiderült, ő is gyógykezelésre jött a városba. - Tudod, az agyamban túl sok termelődik bizonyos ingerületátvivő molekulákból. Átjut a jel minden gáton. Ezért pörgök annyira. Most itt beszabályozzák az agyamat mondta önmagához képest csigalassúsággal. Még egy hónapon át találkozgattunk hébe-hóba. Egyetlen szóviccet sem hallottam ezalatt tőle, semmit sem lopott el tőlem, és ötven százalékos gyakorisággal találta el a pénzfeldobásnál, hogy fej lesz-e, vagy írás. 

Kovács Attila - A vaskocka

Az angyal Suta hitt az Útban és a Jelekben. Húsz éves korára már nyakig ült a katolikus misztikában, de mivel született misztikus volt és nem pedig született szerzetes, ezért folyton gondjai voltak a nőkkel. A legtöbbhöz hozzá sem nyúlt, de elfordulni sem tudott tőlük. Végül fizikus lett. Legszebb emlékünket is az egyik nőkalandjának köszönhetjük. Suta ugyanis elcsábította Mágus szerelmét, Katit, ezért amikor már mindkét kapcsolat véget ért, Mágus egyszer kivitt kettőnket az üllési tanyájára. Megmutogatta ott az összes titkos erdejét, romjait, és egyéb - hírszerzéssel kapcsolatos - titkaiba is beavatott minket csak azért, hogy megtudja, Kati mit szeretett Sután. Nem tudom, Mágus végül megtudta-e, amit akart, mindenesetre nagyon hasonlóak voltak ők ketten: szerették a szavakat, a titkokat és a képleteket. A különbség csak az volt kettejük között, hogy Mágus szeretett hazudni, Suta pedig szerette ezeket a hazugságokat elhinni. Mestert kerestünk akkortájt mindketten, és azért volt az a nap fontos, mert ha csak egy napig is, de úgy tűnt, megtaláltuk. De Mágus nem volt mesternek való. Nagyon gyakran adott ördögien precíz leírásokat az ember belső erővonalairól, a jótanácsai pedig legtöbbször beváltak, viszont nem tudott felelősséget vállalni más emberekért. Annál ő sokkal kíváncsibb volt, és imádott kísérletezni. Egy nyári este Suta felhívott magához. Látom, le vannak takarva a könyvei. Rengeteg könyve volt, gyakorlatilag csak könyvekre költött. Rengeteg tibeti, indiai, kínai, egyiptomi misztikával kapcsolatos ritkaságot szerzett meg. - Mi történt? - Sütnek a szavak! - mondta, és úgy csinált, mintha rendet próbálna rakni a szenynyes ingek és zoknik között. - Jobb, ha nem is látom őket. A szekrény egy ócska sárga sötétítőfüggönnyel volt letakarva, én azért bekukucskáltam mögé, és akkor láttam, hogy üresek a polcok. Csak a fizikával kapcsolatos könyvei voltak ott, meg egy Biblia. - Elégettem mindet - mondta. Ezután megromlott a kapcsolatunk. Lehet, hogy volt a hátterében ennek is valami nőügy, már nem emlékszem rá. Öt évvel ezután viszont véletlenül megkaptam Suta telefonszámát - talán éppen attól a nőügytől, - és megtudtam, hogy sikeresen lediplomázott, és Pesten dolgozik, mint fizikus. Tudtam, hogy szereti a rejtélyeket, úgyhogy küldtem neki néhány angol nyelvű smst, amit egy Zero Bit nevű szellemi lényként írtam alá, aki a cyber-térben él, és Jézus 52

Kovács Attila - A vaskocka megbízásából szól hozzá. Utaltam néhány olyan titokra is, amit csak kevesen tudhattak róla, például hogy nem álmodik soha éjjel, de szerintem már rég elfelejtette, hogy én is tudok erről. Persze nem a saját telefonomról küldtem az üzeneteket, hanem egy délafrikai internetes üzenetküldő szolgáltatást választottam. Ha onnan is kinyomozza a küldőt, akkor hát lebukok, és akkor mi van? Jót nevetünk az egészen. Titokban reméltem, hogy rám talál, felhív, és megdorgál, hogy mit szórakozok vele, de nem hívott. Újabb év telt el, mikor összefutottam azzal a bizonyos nőüggyel, tőle tudtam meg, hogy Suta otthagyta a munkahelyét, és egy misztikus elhivatás hatására beállt a ferencesek közé novíciusnak. 

Kovács Attila - A vaskocka

A háló Katinak elege volt a bizonytalanságból. Így hát a legkézenfekvőbb megoldást választotta: elment Gizike nénihez. Gizike néni a Csuka utcában lakott, és a látogató már a kapun belépve egy időutazás részesének érezhette magát, de amikor az udvaron, a hársfák alatt a valószínűtlenül sima arcú öregasszony is megjelent a kutyájával, egészen középkorivá vált a hangulat. A sötét szobában Katinak csak annyi dolga volt, hogy megkeverje a kártyát, aztán kétszer emelnie kellett. Ezután Gizi néni óvatosan, de biztosan tárta fel Kati helyzetét. Érezni lehetett, hogy rövidesen a lényegre tér a boszorkány. - Ne aggódjon, kedvesem, nem marad egyedül! - mondta. - De az a bizonyos férfi nem lesz a magáé! Kati szíve egyre hevesebben dobogott. - Az a bizonyos férfi nem lesz a magáé. Lehet, hogy együtt lesznek, de nem lesz a magáé. Ő egy hálóhoz tartozik. Látja ezt a lapot? Ez itt az akasztott ember. Férfi lóg a képen fejjel lefelé, a lábánál fogva fölakasztva. Ez biztosan mutatja, hogy egy hálóhoz tartozik. Kati ijedten nézett az öregasszonyra. - A háló csapdába ejt, fogva tart, esetleg fenntart, de az is lehet, hogy összeköt. Maga még fiatal. Maga még szerelmet, családot akar. Tudja, a hálót férfiak és nők és azok gyerekei alkotják. Lehet, hogy csak néhányan tartoznak bele, de az is lehet, hogy egy fél város alkot egy hálót. Nem beszélnek róla, de tudják, hogy összetartoznak, nincs eskü, de a szálak mégis nagyon erősek tudnak lenni. Legtöbbször valami alantas ösztön hajtja egymáshoz az embereket: pénz, hatalom, vagy a nemi vágy. Legtöbbször a nemi vágy. Aztán az elvetélt szerelmek átalakulnak barátsággá, végül pedig gyöngéd szeretetté. Agapé. Ismeri ezt a szót, kedvesem? Kati a fejét rázta. - A férfiakban akkor alakul ki az agapé, amikor a karjukba veszik a volt szerelmük újszülött gyerekét, látják a nőt megasszonyosodni: meghízni, megráncosodni, meghülyülni, és mégis szeretik. Gyerekestől, férjestől. Már nem akarják birtokolni - nincs is hozzá kedvük, de egy kicsit sajnálják is, főleg az elveszett fiatalság miatt. Már féltékenyek sem tudnak lenni. Na ilyenkor lesz az állatból szent. Kati nem ezt várta. Kérdőn nézett az öregasszonyra, hátha mond valami biztatót. - Nézze, kedvesem. Én is egy ilyen hálóban nőttem föl. Apám mellett ott volt a Gyuri bácsi: anyám volt szerelme. Szerintem, sokan azt se tudták, kinek a gyereke vagyok. Az

Kovács Attila - A vaskocka ilyen ember, mint a Gyuri bácsi, már nem képes a szerelemre. Nem is nősült meg soha. Nem is várta el tőle senki! Kati szomorúan köszönte meg a javasasszony szavait. Fizetett, aztán kilépett az ódon kapun át a Csuka utcára, és a régi napsugaras házak között sétálgatott egy darabig. Az utca kihalt volt, csak egy biciklis postás jött vele szembe nagy bőrtáskájával. Kati szeme megnedvesedett, és két könnycsepp gördült le az arcán. 

Kovács Attila - A vaskocka

Juon A legelőn lovak álldogáltak az olvadó hófoltok között. A mező szélén, egy háznyi vándorsziklán egy ember üldögélt, és a lovakat vigyázta. Valamit a szájához tartott, először azt hittük, furulyát, később azonban láttuk, hogy csak egy ágat rágcsált. A ruhája és a keze hihetetlenül piszkos volt, de a tekintete értelmesnek tűnt, a szeméből pedig valami mély szomorúság áradt, ami felkeltette az érdeklődésemet. Románul tudó barátaim megtudakolták tőle a menedékházhoz vezető utat, mire ő elmondta, hogy itt szétválik a turistaösvény, meg az az út, amin a pásztorok járnak. A másik kicsit meredekebb, de rövidebb. Ráadásul amellett tud egy barlangot is, amit szívesen megmutat nekünk. Elfogadtuk az ajánlatát, mire ő leszökkent a szikláról, és elindult az erdő felé. Kicsit tartottam ettől az embertől, valahogy más volt, mint azok a hegyi pásztorok, akikkel azelőtt találkoztam, de nem nagyon törődtem a félelmemmel, hiszen nem árthatott négyünknek. Meg talán csak az értelmessége zavart meg. Az is lehet, hogy szerelmi bánata van, és titokban verseket ír valami erdei nimfának - ha ugyan tud írni. A fák között már nem festett jelek, hanem alacsony kőrakások jelezték az ösvényt. Pásztorok rakták egymásra ezeket a köveket valamikor: a legutóbbi hóolvadáskor, vagy talán száz éve? Ki tudja. Egy kőfolyásnál a barátunk mutatta, hogy erre van a barlang, és elindult fölfelé, de olyan gyorsan, hogy alig tudtuk tartani az iramot. Végül az erdő fölött magasan, egy sziklafal tövében valóban megpillantottuk a barlang bejáratát. - Nem nagy ez a barlang- mondta a pásztor, - de innen származik az ember! - Nem igazán értettük, mire gondol. - Mert az ember eredetileg zerge volt, de bement ebbe a barlangba, van ott egy arc, egy női arc, amit a szellemek faragtak. A zerge szerelmes lett a nőbe, ezért olyan gidái lettek, amik hasonlítottak erre a nőre. Azok lementek a völgybe lakni, és belőlük lett az ember. Kétkedve hallgattuk a legendát. - Végül is, miért ne!? - mondta az egyik társam. - Ha jobban belegondoltok, ez is egyfajta természetes szelekció. Az öreg szerelmes bak csak azzal a kecskelánnyal volt hajlandó párosodni, amelyik hasonlít a képre, aztán az ő utódai is meglátták a képet, azok is csak a szép kecskelányokat keresték, így idővel ember lett a kecskéből. Ez nem mítosz, tiszta biológia! - lihegte a társam, ahogy követni próbálta a pásztor lépteit. Kint még világos volt, de a barlangban már csaknem teljes volt a sötétség, így hát egy öngyújtóval próbáltuk megvilágítani a falakat. Úgy harmincméternyire a bejárattól elértünk egy termet, és ott a barlang véget is ért. A terem végében az öngyújtó halvány 56

Kovács Attila - A vaskocka fényénél keresgéltük a női arcot, aztán egyszer a láng egy bizonyos szögből világította meg a falat, és akkor a szikla repedései valóban egy Madonnaarcot mintáztak, még a Kisjézust is fel lehetett fedezni mellette, mint egy ikonon. Ámulva néztük, de a képet csak néhány pillanatig láthattuk, mert kifogyott az öngyújtóból a benzin. Sötétben voltunk kénytelenek kibotorkálni a barlangból. Még szerencse, hogy a pásztor ment elöl, valahogy nem éreztem volna magam biztonságban, ha a hátam mögött tudom. - Erre már könnyen elérnek a menedékházhoz - mondta, mikor leértünk vissza a kőfolyás aljába. - Csak a törpékkel vigyázzanak! - Törpékkel? - Igen. Errefelé sok van belőlük. Mohaszerű ruhát hordanak, az arcuk pedig olyan, mint a szikla. Ha mozdulatlanná dermednek, észre sem lehet venni őket. Csak hümmögtünk az újabb mesén, aztán elbúcsúztunk a pásztortól, és az egyre sötétedő erdőben visszaindultunk a menedékház felé. Vacsora közben a cabanásnak lelkesen meséltük élményeinket, de amikor a pásztorral történt kalandunkra került a szó, azonnal felugrott, vette a kabátját meg a kucsmáját. - Ti Juonnal találkoztatok! Szólok Grigunak, hogy a lovainál látták Juont! - mondta, és kisietett a konyhából. A felesége is idegesnek tűnt. Mi értetlenül ültünk az asztalnál. - Juon állattolvaj - kezdte magyarázni az asszony. - Meg minden másra is képes. Megerőszakol az mindenkit. Nőt, férfit, még az állatot is. Képzeljék el - fogta halkabbra a hangját, - az apja szülte! Az apja egyszerre volt férfi meg nő! Van ilyen! Az is állattolvaj volt. El tudják képzelni, ahogy az a szőrös ördögpofa gyereket szül fönn a hegyen valami barlangban?! Nem is emberek ezek!... - mondta, és keresztet vetett. Másnap hazaindultunk. Csendben ültünk az autóban. A hátunk mögött a hegy már csak egy alacsony ködös halomnak tűnt összes csúcsával, völgyével, barlangjával, titkával. 

Kovács Attila - A vaskocka

Rozika Dédanyám sietős léptekkel ment a palotai templom felé, leszegett tekintettel, csak a téglával kirakott járdát nézte maga előtt. Fontos megbeszélnivalója volt a plébánossal, hisz a családban tragédia történt. Szerencsére az utcán nem találkozott senkivel, a házak elbújtak a deszkakerítések mögé, a porták előtt csak kacsákat vagy libákat lehetett látni, ahogy kicsit unottan áztatták magukat a tókákban, vagy a parton sütkéreztek a nyárdélelőtti napfényben. Dédanyám elhaladt a Fényes vendéglő előtt, itt egy kicsit lassított, hogy ne legyen feltűnő a sietség, aztán már ott is volt a templomnál. Hány ifjú pár sétált végig ezen az útvonalon a templomtól a Fényesig a násznéppel meg a rezesbandával! Most kihalt volt a főutca is. A plébánost szerencsére ott találta a paplakban, így hát elmondhatta neki, hogy a férje se tudja, hogy eljött, de azt az embert amúgy sem érdekli a lánya sorsa, ezért neki kellett jönni, és szeretne misét mondatni a Rozikáért, mert nem hallgat az a lány az okos anyai szóra, mégis csak apáca akar lenni, és már a fenyegetések sem használnak, meg hát a plébános urat úgyse lehet megkérni, hogy beszélje le róla. Mert vallásosak ők nagyon, de a Rozi nem annak való! A plébános végighallgatta az aggódó anya kérését, és szó nélkül elvállalta a misét. Nem lehet tudni, hogy az egyház érdeke iránti közönyből, vagy ő is úgy látta, hogy a Rozika nem apácának való, vagy valami teiresziaszi druida-ösztön vezérelte e tragikus szerepbe, mindenesetre a következő vasárnap megvolt a mise. Dédanyám szentes volt nagyon, de ez nála főleg a keresztvetésben merült ki, és inkább félte ő az istent, mit szerette, és inkább volt ő babonás, mint vallásos. A mise után könnyes szemmel köszönte meg a plébánosnak a segítségét, és láss csodát: egy hónap múlva a Rozika valóban hazajött az apácáktól - elküldték. Elküldték, mert beteg lányokat nem vesznek be maguk közé, és már az első orvosi vizsgálatokon kiderült, hogy a Rozikának beteg a veséje. Így hát az orvos hazaküldte, és meghagyta, hogy szigorúan pihennie kell, dolgoztatni nem szabad. Nagyon esős volt akkor a nyár dereka, a tókákból kiöntött a víz, az utcák olyan sarasak voltak, hogy a kocsiút néhol szántássá vált. Rozika meg csak feküdt a szobában, kezében egy olvasóval, és várta a halált, aki nem nagyon sietett érte, de azért ha fanyalogva is, de elvitte szép lassan. Legtöbbet nagyanyám volt mellette, aki tíz éves lehetett akkoriban. Csak ült az ágya szélén, és csodálattal nézte a nővérét, a Rozika meg simogatta a haját, és nem engedte, hogy elmenjen tőle: úgyse tudna mit csinálni ebben a nagy sárban. 58

Kovács Attila - A vaskocka - Ha majd meghalok, nehogy olyan legyél, mint én! Nem vagyok én jó senkinek mondta Rozika, és mosolygott, aztán mégis kiküldte a húgát, hogy segítsen az anyjuknak, még ha sár is van odakint. 

Kovács Attila - A vaskocka

Az öböl Amikor kinyitotta a szemét, egy rákot látott mászni a parti sziklákon. Meztelen volt, és nem tudta magáról, hogy kicsoda, és azt sem tudta, hogy tudnia kellene magáról, hogy kicsoda. Csak annyit tudott, hogy éhes, ezért a rákot megette. Utána azt érezte, hogy szomjas, így hát bejárta az öblöt, és egy helyen, közvetlenül a part mellett forrást fedezett fel. Ivott a jéghideg édesvízből, ekkor kelt föl a hold. Olyan alakja volt, mint a hullámoknak és az öbölnek. Hosszan nézte a holdat, érezte, hogy itt ő uralkodik, és szereti őt, mert ő is nő. Közben színes kavicsokat gyűjtött a tenyerébe, mikor pedig megunta, visszadobta őket a vízbe. Egyszer csak észrevette, hogy a tenger vize együtt emelkedik a holddal. A hullámok már a forrást is elérték, ivott hát a még éppen édeskés vízből, aztán beugrott a tengerbe, és élelem után kutatott. A partmenti víz tele volt élettel: kagylók, rákok, halak, tengeri rózsák mindenütt, a parttól távolabb viszont minden irányban csak sivatagot talált. A tenger fenekét élettelenül hullámzó homok borította, a szárazföldön csak kopár sziklákat látott, az égben pedig csak felhőket. Mintha az élet nem volna más, mint a víz, a kő, a levegő és a fény egyesülése, és érezte, hogy ennek a násznak ő is részese. Ha éhes volt, lemerült a víz alá, ha elfogyott a levegője, feljött a felszínre, ha fázott, kijött a napfényre, ha melege volt, bebújt a sziklák alá. Az élet körülötte csupa bölcsőringás és hullámzás volt: érezte, hogy lüktet a vér az ereiben, a mellei a lélegzetével emelkednek föl-le, álom és ébrenlét, nappal és éj, apály és dagály, telihold és újhold: minden lélegzett benne és körülötte. Ha belevetette magát a vízbe, vagy kifeküdt a napra melegedni, olyankor nem egyszerűen elvett valamit a tengertől, vagy a fénytől, hanem oda is adta magát. De nem félt, hogy elfogy mint a hold, mert minél tökéletesebben sikerült az odaadás, annál erősebbnek és vidámabbnak érezte magát. Olykor elgondolkodott azon, hogy hogyan is került ő ide? De arra az eredményre jutott mindig, hogy valószínűleg az ő léte is a hullámzás része: egyszer itt van, egyszer meg nincs itt, aztán újra itt van. És hogy honnan kerül ide mindig? Ezt nem érdemes feszegetni. A rákok meg a kagylók helyett is mindig jönnek újak, fiatalok, kicsik, pedig már nagyon sokat megevett belőlük. Feltűnt neki ugyanakkor, hogy vannak dolgok, amikre nem jellemző a hullámzás. A forrásból egyre csak buzgott a hideg édesvíz, nem volt szünet egy pillanatra sem. A hasa is egyre csak növekedett. És a nap is csak ontotta magából a meleget, nem fogyott el soha úgy, mint a hold. A hasa miatt egy idő után már nehezére esett a víz alá merülés és a gyűjtögetés, így hát szerette volna végre kilélegezni magából azt, ami benne volt. 60

Kovács Attila - A vaskocka A gyerekét teliholdkor, a tengerben, éjjel szülte meg. Mikor egy éles kagylóval elvágta a köldökzsinórt, és a csecsemőt kiemelte a sós vízből, az felsírt, ő pedig ázott melléhez emelte. A véres vízen fakó fénnyel csillogott a hold. Azon az éjjelen egyenrangúnak érezte magát a holddal és a tengerrel, mintha a két ősanya befogadta volna őt is köreikbe. Volt teje bőven, a gyermek szépen fejlődött. Még kétszer telt meg a hold, akkor elhagyta az öblöt. Érezte, hogy lejárt az idő, új életteret kell keresnie. A part mentén haladt. Egész nap ment, a gyereket a karján cipelte. Estére egy folyótorkolathoz ért. Dagály volt. A víz felfelé folyt a mederben, ő is felfelé indult, maga mögött hagyta a tengert is. Az út kopár sziklák között vezetett, a gyerek aludt a karján. Az egyik kanyarulat után látta meg a férfit. A folyóparton ült egy sziklán. A vizet nézte. A haja őszes volt, az arca vékony, ruhája kopott, napszítta. Az asszony lassan közelített felé a vízben gázolva, óvatos, kíváncsi léptekkel. 

Kovács Attila - A vaskocka

A vámpír Már javában tartott a lakodalom, amikor Báró kiszállt a Celicából, zakóját a vállára terítette, és lassú léptekkel elindult az Öreg Kőrössy bejárata felé. Kicsit elhúzódott a délutáni sziesztája, valahogy nem volt kedve készülődni a fülledt melegben, ezért csak naplemente után zuhanyozott le, vette fel az öltönyét és hajtott a násznép után. Báró az őszülő halántékú, művelt agglegények boldog életét élte, és nem is annyira az ifjú pár iránti tiszteletből érkezett a lakodalomba, mint inkább újabb élmények reményében. Persze egy komolyabb kapcsolat elől sem zárkózna el, ha úgy adódna. Természetesen egy hölgytársaság illatfelhőjébe ültették: a jobbján Klári ült, a még mindig vonzó elvált anyuka, aki neki hátat fordítva, elmélyülten beszélgetett egy orvossal. (Vagy inkább beszélt egy orvosnak.) A másik oldalán és vele szemben is egy-egy magányos, középkorú kövér nő ült. Bárót egy kicsit bántotta, hogy Kláriból úgy folyik a szó, hogy rá sem hederít, ezért a kövér nőkkel elegyedett beszélgetésbe. Jól bevált történetekkel rukkolt elő, amiket már odafigyelés nélkül is elő tudott adni, így közben a szomszédos asztaloknál ülő idegen arcokat is alaposabban szemügyre vehette. Az egyik asztalnál egy arab fiatalember dohányzott, közben angolul beszélgetett valakivel, ennek ellenére futotta a figyelméből arra, hogy észrevegye Báró kíváncsi pillantásait, ezért miután másodszor is találkozott a tekintetük, Báró nem nézett oda többé. Egy másik asztalnál két nő beszélgetett, az egyikük háttal ült neki, a másikat viszont alaposan megfigyelhette, hogyan szürcsöli ki az ásványvizet, majd hogyan halássza ki a citromkarikát a poharából, és hogyan szopogatja el. A nő végig a barátnőjére szegezte a tekintetét, de amikor fél perc után határozottan Báróra nézett, Báró rájött, hogy végig látta, hogy figyeli, de ehhez neki nem volt szüksége arra, hogy odanézzen. A pillantásából Báró ki tudta olvasni, hogy a nő csak közepes mértékben örül az érdeklődésének, de azért jól jött az önbecsülésének az a néhány csepp figyelem. Közben teljesen beesteledett. A Tisza felől hűvös szél fújt, de még így is füllesztő volt a meleg, a fák között denevérek röpködtek. A legtöbb vendég heves kézmozdulatokkal csapkodta az egyre nagyobb számban támadó szúnyogokat, de Bárót nem zavarták. A két kövér nő közben hálásan nevetett a poénjain. A kövér nők mindig hálásak. Bárót már régóta furdalta a kíváncsiság, hogy milyen lehet egy olyan nővel, aki majdnem másfélszer akkora, mint ő. Ha akarná, most kipróbálhatná. Mind a kettő az összes ismert frekvencián adta a jeleket, hogy nyitva az ajtó, be lehet fáradni. De Báró elhessegette a gondolatot a fejéből: a nagy testű nők a férfiakat az anyjukra emlékezte-

Kovács Attila - A vaskocka tik, ezért érzik őket tabunak. Ám akkor Klári abbahagyta a beszélgetést az orvossal, és megfordult. - Hű de meleg van! - mondta, és meglebegtette a szoknyáját úgy, hogy a fehérneműje kilátszott. - Töltenél nekem egy kis bort? Báró töltött. Klári cigarettát vett elő. - Van tüzed? - Már egy éve nem dohányzom. Így hát Klári átnyúlt a gyertyáért, ami Báró előtt égett, közben a haja Báró arcához ért, a kövér nők kezdtek kevésbé mosolyogni, Báró folytatta az anekdotázást. Klári tett vett az asztalon, oda se nézett, de a következő poénnál akkorát hahotázott, hogy a bort magára öntötte. - Húh, de béna vagyok! Pedig még nem is ittam! Át kell öltözzek! Haza vinnél? Itt lakom a Bárka utcában. Báró szó nélkül vette a zakóját. - Mindjárt visszajövünk - mondta Klári, - csak dugunk egyet! - majd hozzátette Csak vicc volt! Elindultak kifelé, a kövér nők szenvtelenül nézték a Tisza felett bámuló holdat. - Fönn parkolok kicsit odébb, itt már nem volt hely. - Nem baj, legalább elszívhatom a cigimet. Nézd csak! Milyen madarak azok ott a vízen? Hattyúk? - Ez nem lehet igaz! Ezek pelikánok! Szerintem hetven éve nem láttak a Tiszán pelikánokat. Hihetetlen! ... Tudtad, hogy a pelikán a saját vérével táplálja a fiókáit? - Nem halakkal? - Nem, a halakat ő eszi meg, aztán megsebzi a mellét, és a fiókáknak a kicsöpögő vérét adja. Mi lenne, ha nem öltöznél át? Inkább menjünk itt le, és ússzunk egyet a Fokán! - Nem, nem! Azt mondtuk, hogy gyorsan visszamegyünk. Különben is hiányolnának a molett barátnőid, és azt hinnék, hogy tényleg dugunk. Beültek a Celicába, egyikük sem szólalt meg a rövid autóút alatt. Báró nyugodtan, de határozottan hajtott, stílustalannak tartotta, ha valaki a sebességgel akar imponálni egy nőnek. - Feljössz, vagy megvársz a kocsiban? - Mindegy, lenn maradok, nem akarok zavarni. - Nem zavarsz. Nincs itthon senki. - Na jó, akkor felmegyek. Klári a kulcsaival babrált. Báró szíve gyorsabban kezdett verni. Elérkezettnek érezte az időt a támadásra. Klári mögé lépett, félrehúzta a nyakáról a haját, és az ajkait a nyaka felé közelítette. - Valld be, hogy szándékosan öntötted le magad a borral! - súgta a fülébe. - Megőrültél? Mit akarsz? Ha kiszívod a nyakam, egy hétig se múlik el! Jobb lesz, ha mégis lenn maradsz a kocsiban, mindjárt jövök. Addig nézegesd a csillagokat! - Csak nem gondolod, hogy azért jöttem ide, hogy a csillagokat nézegessem?! Mondd meg őszintén, csak azért hülyítettél ide, hogy ... - Mindjárt jövök! - mondta Klári, és becsapta maga mögött az ajtót. Báró idegesen járkált fel-alá a kocsija mellett. Akkor megszólalt a kaputelefonban egy hang. Klári hangja. - Jól van, na! Gyere föl! Olyan vagy ott lenn, mint egy durcás, árva kisfiú. Gyere, anyuci megengedi, hogy visszabújj a hasába! Báró csak nézett fölfelé néhány másodpercig, majd szó nélkül beült a Celicába és csikorgó kerekekkel elhajtott.  63

Kovács Attila - A vaskocka

Júdás A Futárban borzalmas képek jelentek meg az orosz hordák kegyetlenkedéseiről, de ezzel a propaganda nem azt érte el, hogy nőtt a harci kedv a honvédekben, hanem mindenki haza akart térni a családjához, és dezertáláson kezdte törni a fejét. Nagyapámat két kicsi lány várta otthon, elhatározta, hogy mihamarabb hazaszökik. December 5-én, egy szombati napon jött a parancs, hogy a század a szántódi révnél keljen át az északi partra. Akkorra a tisztek már mind leléptek, ezért a motoros futár az írásos parancsot az egyetlen szakaszvezetőnek, nagyapámnak adta át. A század el is indult Szántód felé, de a németek felrobbantották maguk után a révet, a magyar századot meg otthagyták utóvédnek. A német vadászgépek még meg is géppuskázták őket a levegőből a miheztartás végett. Mindenki kegyetlenül káromkodott. Nagyapám kénytelen volt kiadni a parancsot, hogy mindenki vonuljon vissza Zamárdiba oda, ahol be volt kvártélyozva, és várja meg az oroszokat. Az oroszok még aznap délután meg is érkeztek. Elvették, amit csak lehetett, de amúgy nagyon rendesek voltak. Azt mondták, nem lesz baj, ha mindenki a helyén marad, ha viszont szökni próbálnak, agyonlövik őket. Nagyapám szerdán szökött meg tizenkét társával. Egy női nadrág volt rajta, a zsebében pénz meg kockacukor. Egy darabig a köves úton mentek, nem járt arra a kutya se. Ha mégis emberekkel találkoztak, s azt kérdezték, hogy hova-hova, hát azt felelték, hogy mennek kukoricát törni. Az első éjszakát egy tyúkólban töltötték. A gazda a szomszédok szerint nagy kommunista volt. Nem is engedte be őket a házba, de azért elrejtette őket, sőt még kenyeret is adott nekik. Egy rossz gyertya körül ültek tizenhárman egy boronán, nagyapám a bicskájával nagy keresztet rajzolt a kenyér aljára, megszegte, majd mindenkinek vágott egy-egy karéjt. Utolsónak egy Zádory nevű katona kapott a kenyérből. Nem ette meg, hanem eltette a zsebébe, és bejelentette, hogy ő visszamegy. Mindenki meglepődött. Azt mondta, annyira fél attól, hogy elfogják és agyonlövik, hogy inkább választja a szégyent, és a megveretést, de élni akar. Nem hitte el, hogy az oroszok talán észre sem vették a szökést, akkora volt ott a zűrzavar. Nem lehetett hatni rá, kilépett az ólból, és kicsit büszkén, de félelemtől remegő lábakkal elindult az éjszakába. - Látjátok? Tizenhárom között mindig van egy szarosember! - mondta nagyapám. Lehet, hogy jobb lenne, ha mindannyian külön mennénk. De senki sem akart különválni a többiektől. Nem azért gyalogoltak haza együtt Voronyezstől, hogy most különváljanak.

Kovács Attila - A vaskocka Tudták, hogy Zádoryt csak akkor nem lövik agyon, ha megmondja, merre tartott a többi szökevény, ezért másnaptól már csak a parasztdűlőkön mehettek. Nagyon sokfelé állt még talpon a kukorica, a kender, nem volt, aki learassa. Ha jött a járőr, volt hová behúzódni. A második nap egy öregasszony fogadta be őket. A házban aludhattak, megetette őket, adott nekik még több ruhát. Azt mondta, azért segít, mert az ő fia is katona, és lehet, hogy még őneki is szüksége lehet egy ugyanilyen öregasszony segítségére. Így haladtak tíz napig. Közben el-elmaradoztak a bajtársak. Volt, aki megérkezett haza, volt, akinek más irányban kellett továbbmenni. Nagyapám mindegyiknek adott némi pénzt, és meghagyta nekik, hogy feltétlenül írjanak néhány sort, ha megérkeznek. Makótól már jártak a vonatok. Ott már csak két aradi katona maradt nagyapámmal. Megvette nekik a jegyet Mezőhegyesig, és meghagyta nekik, hogy onnan a világosi hegyek felé menjenek egyenesen, ne álljanak szóba senkivel. Így ért véget a háború nagyapám számára. Két év múlva, egy nyári reggelen nagyapám a szegedi pontonhíd belvárosi feljárójára igyekezett feljutni, éppen Pestről érkezett vissza feketézésből. - Szakaszvezető úr! Szakaszvezető úr! - kiabálta egy ember utána, de nagyapám úgy tett, mintha nem hallaná. Az ember egyre csak kiabált utána, végül utolérte, és megfogta a karját. - Sisák szakaszvezető úr! Hát nem ismer meg? - Nem én! Sose láttam magát. - Én vagyok Zádory. Tudja, aki visszament! - Te vagy az? Te szaros! - Én. - Oszt nem lőttek agyon? - Nem. De nagyon megvertek. Két hétig nem bírtam felállni, aztán meg kivittek Oroszországba, most engedtek csak haza két év után. - Jobb lett volna, ha agyonlőnek, te szaros! Nem szégyelled magad? Majdnem meghaltunk miattad mindannyian! - Igazuk volt, szakaszvezető úr! Aztán a többiekkel mi lett? - Mind írt, hogy hazajutott, csak a két aradi gyerekről nem kaptam hírt azóta se... Na, isten veled, ne is lássalak! - Isten áldja, szakaszvezető úr! - mondta Zádory, még egy darabig nézett nagyapám után, ahogy az felballag a hídra, majd megfordult, megvakarta borostás állát, és elindult zsákjával a hátán a nagyállomás felé.

Kovács Attila - A vaskocka

Antika Antikának szép szőke göndör haja volt, és egyedül lakott egy nagy kertes házban. Csak az anyukája lakott vele, meg az apukája, meg a szobalány, de velük csak ritkán találkozott. Ha rajzolt valamit, és megmutatta a szüleinek, azok csak hümmögtek valamit, hogy nagyon szép, aztán újra eltűntek Antika világából. Antika ilyenkor a földön hempergett. Nem értette senki, hogy örömében, vagy bánatában tesz-e így. Antika nem szerette, ha a jelenlétében róla beszélnek egymással, vagy az orvosokkal, akik szemüvegeik mögül aggodalmasan szokták figyelni őt. Ilyenkor nem hempergett a földön, hanem úgy tett, mintha nem hallana semmit. Antikának volt egy nagy piros pöttyös labdája. A nevenapjára kapta a keresztanyjától. Nagyon szeretett volna labdázni valakivel, de nem voltak barátai. A nagy kertben az eperfák alatt talált három vakondtúrást. Abból egyet már eltaposott valaki de Antika minden reggel kipucolta a vakondtúrásokat - azt is, amelyik el volt taposva, - és hosszan várta a vakondot, de az sohasem jelent meg. Ekkor Antika új barát után nézett. Nyár eleje volt. A fal tövében akkoriban hajtott ki egy rózsa. Antika minden reggel megöntözte, kitépkedte a töve mellől a gazt, és leszedte a leveleiről a hernyókat - de azért egyet-kettőt meghagyott – tudjátok - a lepkék miatt. A rózsa lassan bimbót nevelt, majd egyik reggel kinyitotta a szirmait, és nagyot nyújtózkodott. - Légy szíves, labdázz velem! - mondta neki Antika. - Látod, milyen szép labdám van? - Sajnos nem labdázhatok veled. Nekem nincs kezem, amivel dobjam a labdát, és nincs lábam, amivel rúgjam. Csak leveleim vannak, amik letörnének a labdától, meg tüskéim, amik kiszúrnák. - Hát ezért gondoztalak, ezért ápoltalak annyit? - mondta Antika. - Akkor nem is vagy a barátom, elmegyek, és más barátokat keresek! Első útja a szomszédba vezetett. Ott lakott Király bácsi, a nyugdíjas özvegy tűzoltókapitány. - Légy szíves, labdázz velem! - mondta neki Antika. - Jó! Majd én megtanítalak labdázni! - mondta Király bácsi, és elkezdett vég nélkül parancsokat osztogatni Antikának, hogy ne így rúgja, hanem úgy rúgja a labdát, végül Antika megunta az engedelmességet. - Nem is vagy a barátom! Csak parancsolgatni szeretsz! - vágta még búcsúzóul Király bácsi fejéhez. Ezután átment az utca túloldalára. Ott dolgozott Hajdú bácsi, a fodrász. Neki magának is nagyon szép frizurája volt, és nagyon szép keskeny bajusza.

Kovács Attila - A vaskocka - Majd én megmutatom neked, hogyan kell labdázni! - mondta Antikának, és a kihalt utcán elkezdett dekázni a labdával. - ...öt, hat, hét, nyolc, kilenc, TÍZ! No? Meg se tapsolsz? Antika lelkesen megtapsolta Hajdú bácsit, és ez így ment még néhányszor. Akkor Antika felállt a járdaszegélyről, és otthagyta a fodrászt. - Te meg csak azt szereted, ha megtapsolnak! Te sem vagy a barátom! Kenderesi bácsi, a szatócs, kinn állt az üzlete előtt. - Gyere hozzám, Antika! Én megveszem a labdádat öt forintért. Azon vehetsz nálam medvecukrot! - Ne higgy neki! Átvág! – mondta a pálinkásüvege mögül Keszei, a koldus. - Akkor labdázz velem te! - Na hordd el magad! Antika szomorúan elkullogott az állomás felé. Gyuri bácsi, a váltóőr éppen kinn állt a bódéja előtt. - Légy szíves, labdázz velem! – kérlelte őt is Antika. - Ne haragudj, nem labdázhatok, szolgálatban vagyok. A szolgálat, az szolgálat. Antika kénytelen volt továbbállni. Már egészen a folyóparti füzeseknél járt. Akkor jött a róka. Antika bátortalanul felé gurította a labdáját. A róka először megijedt, és elugrott, aztán mégis a labda után szaladt, és odavitte Antikához. Antika nagyon megörült, újra elgurította a labdáját, a róka megint visszahozta. - Látod, te a barátom vagy. Te végre hajlandó vagy labdázni velem! – örvendezett Antika, és tovább labdázott a rókával, közben nagyokat nevetett. Aztán egyszer csak nem gurította többet. Leült, és elszomorodott. - Miért szomorodtál el? – kérdezte a róka. - Eszembe jutott a rózsám – válaszolta Antika. - Igaz, hogy nem labdázott velem, de mégis csak az én rózsám volt. Vissza kell mennem hozzá. Most biztosan szomorú. A róka csak nézett. - Nézd csak! Itt hagyom neked a labdámat – mondta Antika. – Én úgysem tudok vele mit kezdeni otthon. - Köszönöm – mondta a róka, és óvatosan elvette Antika kezéből a labdát. – Én is adok neked emlékbe valamit. Tudod mit? Egy katicabogarat! Ennek ugyanolyan pöttyei vannak, mint a te labdádnak, és örülni fog neki a rózsád, mert leeszi róla a tetveket. - Köszönöm – mondta Antika. Két tenyere közé fogta a bogarat, és megfordult, hogy elinduljon. Akkor jött a bácsi. A róka elszaladt a sűrűbe, mert azt hitte, hogy a vadász. - No lám! Te rókákkal társalkodol? - Igen, ő a barátom. És kaptam tőle egy katicabogarat a labdámért cserébe, és a katicabogár majd le fogja enni a tetveket a rózsámról! - Akkor neked nagyon sok barátod van! És rajzolni szeretsz? - Szeretek. De én csak színeket tudok rajzolni. Pirosat, meg feketét, meg fehéret. Mi van a zsákodban? - Gomba. Éppen gombásztam itt a folyóparton, amikor találkoztunk – Antika kíváncsian bámulta a sok pöttyös gombát. - És hogy hívnak téged, kis barátom? - Antika. - Milyen fura! Engem meg Anti bácsinak hívnak! – csodálkozott a bácsi. – Gyere, késő van, hazaviszlek. Itt áll az autóm a töltés mögött. - Igen, az jó lesz – mondta Antika, és szó nélkül elindult a bácsi mögött a nagy fűben, szemét egy pillanatra sem vette le két összeszorított tenyeréről…  67

Kovács Attila - A vaskocka

A verseny Kétségkívül neki volt a legjobb felszerelése, és neki voltak a legjobb térképei. Már napok óta nem látott maga mögött senkit, az erőnlétével pedig elégedett volt. Élvezte, hogy a bokája intelligensen igazodik a kövekhez, hogy minden lépés más, hogy a bakancs sehol sem töri a lábát, hogy a hátizsák súlytalannak tűnik. Sziklák, vízmosások, hágók és gerincek, aztán újra vízmosások, törpefenyő, patak, szikla, hágó és gerinc. Mindegyik más, de mindegyik mellékes. A cél még nem látszik, de tudja, hogy jó irányba megy, az iránytűje és a térkép megbízható. Amivel gondok lehetnek, az az időjárás és a bakancs. De nem lesznek gondok. Nem lehetnek. Nem tudta elképzelni, hogy nem ő lesz az első. Képtelenség. Csak a győzelemnek van létjogosultsága, minden más verzió kizárt. Szerette az egyértelmű helyzeteket. Ott van a cél, én meg itt vagyok: oda kell eljutni: ennyi. A hegy egyértelműsíti az ember helyzetét. És csak aki a csúcson van, az a győztes, az az Isten. Az van a világ közepén. Megmászni egy hegyet olyan, mint meghódítani egy nőt. Itt nincs udvariaskodás. Itt csak egy győztes lehet, mindenki más ki van végezve. Kegyetlenül tűzött a nap. Az olvadó hófoltokból vad hegyi patakok eredtek. Az egyik vízesés alatt megtöltötte a kulacsát, majd gyorsan továbbindult, még aznap át akart érni a hágón, és a túloldalon táborozni. Minden izmát egyenként érezte, ahogy mászott fel a nyereg felé. A kezét is kénytelen volt használni, érezte a halántékában a szívverését, a ritka de tiszta levegőt gyorsan kapkodta. Néha megállt, és a szemével megkereste a legalkalmasabb útvonalat. Az ég tiszta volt, csak a szomszédos névtelen csúcs pipált. És amikor már csak néhány lépés volt hátra, a nyereg mögött kezdett előtűnni a cél. A legmagasabb csúcs, a legnemesebb, az egyetlen, az igazi, az aranyszínű. Óvatos léptekkel ereszkedett le a hágó túloldalán. Itt már nem szabad hibát véteni. Tábort kell ütni mihamarabb, alaposan ki kell masszírozni a fáradtságot a talpából, a combjából, és másnap újra győzni kell. Éjszakára tüzet rakott. Nem sajnálta az időt és a fáradságot a fagyűjtésre, szerette a tüzet. Ült a sátor előtt a hálózsákon, és nézte a lángokat. A tűz a rokona: ő is fölfelé törekszik, tudja, mit akar, és azt el is éri. A lángnyelvek körben vízszintesen befelé csapkodnak, aztán egyesülnek, és egyenesen fölfelé szállnak. Az éjszakában a tűz az egyetlen viszonyítási pont, a világ közepe és forrása. Ha nincs tűz, megszűnik a világ. Amire rásüt a fénye, az van. Vajon lát-e a tűz? Vagy pedig ő maga vak? Hisz olyan nagy a sötétség mögötte: csillag se látszik. Reggel egy sast látott körözni keleten. Ezt jó jelnek ítélte. Evett, tábort bontott, aztán nekivágott az utolsó, legnehezebb szakasznak. A csúcs, a cél ott állt előtte karnyúj68

Kovács Attila - A vaskocka tásnyira, hisz a tiszta hegyi levegőben minden közelinek tűnik. Egész délelőtt mászott, mégis csak a feléig ért fel. És még le is kell mászni. Élve. Ez a lényeg: nem meghalni. Minek is vágott ebbe bele? Mi értelme van felmászni egy kopár jeges szikladarabra? Hát ezért szüli az embert az anyja? Nem baj. Most már nem szabad feladni. Győzni kell. Egyébként nincs sok értelme a létnek. Csak levegőpocsékolás. Az utolsó kétszáz méteren nagyon félt. Meredekebb volt minden eddiginél és csúszósabb. Sohasem tudta, mi az a tériszony, de itt most úgy kapaszkodott minden nagyobb kőbe, mint az anyja szoknyájába. Végül felért. A csúcson nem mert felállni, csak ült, nézett körbe, és káromkodott. Egyedül volt. Még soha életében nem volt ilyen egyedül. Félt. Reménykedett, hogy a hegyoldalban feltűnik a második helyezett apró, alig látható alakja, de nem jött senki. Lehet, hogy nem is fog jönni senki? Lehet, hogy ha egy hétig várna itt, akkor se jönne senki? Köpött egyet. Aztán fogott egy kis fehér követ, és az egyik sziklára felírt egy szót, egyetlen szót: "IGEN". Aztán a kis fehér követ elrakta a hátizsákjába, és nagyon lassan, nagyon megfontoltan elkezdett mászni lefelé. 

Kovács Attila - A vaskocka

A király Egyik legkorábbi emlékem, hogy egy szó szerint fapados kisvonaton utazom nagyszüleimmel Ásotthalomra. Azóta a síneket felszedték, a vonat az ópusztaszeri skanzenben van kiállítva, az egyetlen megmaradt állomásépület valahol Röszke és Mórahaolom között áll az út szélén. Viszont Bugacon - ki tudja miért - meghagyták a kisvasutat, és a nosztalgia kegyetlen úr, elhajtja az embert akár Bugacig, hogy igazi kisvonaton utazzék. - Ludas tó! Ludas tó állomás következik! - dörmögte a kalauz az egyetlen utasnak, vagyis nekem, a kisvonat egyetlen kocsijában. Balról a jakabszállási templom tornya látszódott csak, jobbról a régi tanyasi iskola épülete, amúgy meg körbe a smaragdzöld ligetes puszta. - Valamikor itt akkora tó volt, hogy ezrével szálltak fel a vadkacsák, ha megjöttünk mondta, és odaült mellém. - Ma már ki van száradva. Habár az idén sok eső volt, lehet, hogy újra tó lesz belüle. A vonat megállt. - Mingyá jön a szolga, oszt hozza a király levelit. Furcsán nézhettem rá, mert hevesen bólogatni kezdett. - Ja, ja! Igazi király! Arab, vagy indiai, vagy a fene tudja! Úgy hívják, hogy Szád. Hm!? Megvették a régi tanyasi iskola épületit. Itt lakik két szolgájával, oszt mi visszük el a póstáját minden nap. Az egyik olajfa mögül valóban kilépett egy fekete ruhás, sötét bőrű férfi, és madzaggal átkötött, nagyalakú, vastag borítékot hozott a kezében. Térdig gázolt a magas fűben, a dízelmozdony halkan duruzsolt. A kalauz lelépett a kocsiról, elvette a borítékot, intett, és a vonat már indult is. Akárhogy meresztettem a szemem, a királyt nem láthattam, csak az iskola piros teteje látszódott ki a fák közül. - Jó sok bélyeg van rajta! - ült vissza mellém a kalauz, és a borítékot már el is rakta a táskájába, és elnézett kifelé. Mintha őt nem is érdekelné, hogy kinek, melyik országba, melyik városba szól a király levele, hisz ő hivatalos személy, nem kíváncsiskodhat. Pedig mérget vettem volna rá, hogy nézegetni szokta a leveleket, talán még ki is szokta bontani. Olyan gyorsan elrakta a borítékot, hogy még azt sem láttam, van-e rajta egyáltalán címzés. - Képzelje! Választ sohase kap. Még egyetlen levelet sem hoztunk neki. Mindig csak ő küld. Sajnáltam a királyt. Lehet, hogy száműzték? Vagy beteg? Kinek írhatja a leveleit? A népének, vagy a felkelőknek? Lehet, hogy filozófus lett belőle, és csak tanulmányokat ír egy másik filozófusnak? De akkor miért nem válaszol neki soha senki? Lehet, hogy tény70

Kovács Attila - A vaskocka leg nincs is a leveleken címzés? Őrült, és a kalauz dolga csak annyi, hogy kidobja a kukába a leveleket? Közeledtünk az izsáki állomáshoz, a mezőkön kék szalakóták és búbosbankák röpdöstek, Szád király rejtélye kezdett kimenni a fejemből, és egészen a visszaútig eszembe sem jutott. Estefelé indult vissza a kisvonat. A vöröslő nap néhány kék felhő közé bújt. A párás, hűvös esti levegő megtöltötte a kocsit. A kalauz szótlanul ült az ajtó mellett. Ludas tó állomáson újra megállt a vonat, de ezúttal nem jött a szolga, és nem hozott levelet. Ám a fák között most beláthattam az iskola udvarára, és csodák csodájára ott volt a király! Hosszú, földig érő narancssárga köntös volt rajta, a haja deres, a bőre barna. Éppen galambokat etetett. Több tucat fehér galamb szedegetett körülötte a fűben, ő pedig mosolyogva szórta közéjük az aranyszínű magot egy kis zsákocskából. A ház fölött újabb galambok érkeztek az ingyen vacsorára. A király mozdulatai kicsit teátrálisak voltak: belemarkolt a magba, megnézte a tenyerét, feldobta a magokat a levegőbe, majd egy kicsit kivárt, felemelve tartotta a karját, a tekintete pedig továbbra is a tenyere felé irányult. A galambokra alig nézett. Aztán újra belemarkolt a zsákba, és hasonló mozdulattal elszórta a magot. Mintha nem is etetne, hanem vetne. Indult a vonat. Szád király színes alakját gyorsan elnyelte a bozót. Aztán néhány perc múlva már a nap is az ég tavába merült. Csak a galambok ritkás csapatait lehetett látni az égen, ahogy egyre csak repülnek a tanyasi iskola felé. 

Kovács Attila - A vaskocka

A Szűz Sárika néninek, a szegedi szocialisták öreganyjának éppen Nagyboldogasszony napján volt a születésnapja. Amikor nyolcvan éves lett, az elvtársak szerveztek neki egy kis ünnepséget a lakásán, a Sóhordó utcában. Megjelentek a régi harcostársak, de még a fiatal baloldali polgármester is. A pezsgőzés után Sárika néni megköszönte a jókívánságokat, meg a szép virágcsokrokat, aztán felszólította a vendégeket, hogy távozzanak, szeretne pihenni. Csak Eszter, Sárika néni unokája maradhatott. - Segítesz elpakolni? - kérdezte az öregasszony, amikor egyedül maradtak. Eszter a könyvespolc előtt állt, és a könyveket böngészte, valamit motyogott, de meg se mozdult. Az öregasszony maga kezdte el kihordani a poharakat, de aztán leült a nagy kerek étkezőasztal mellé, és rágyújtott. - Nahát! Nagymama, hogy kerül ide ez a könyv? - Eszter egy zsolozsmás könyvvel a kezében tért vissza az étkezőbe, és leült ő is az asztalhoz. - A te neved van beleírva! - Úgy nyisd ki, hogy ez a könyv hatvan éve nem volt kinyitva! Érted? Hatvan éve! Sárika néni elnyomta a csikket, hosszan, dühösen, már rég nem parázslott a vége, de még mindig nyomkodta. - Amikor visszakerültem Auschwitzból, és rájöttem, hogy nincs Isten, többé nem nyitottam ki. Elő se vettem! - Eszter az énekeskönyvet lapozgatta. - Pedig mi katolikusabbak voltunk a katolikusoknál! Az apácák, akikhez járattak, azt tanították, hogy Isten az atyánk, és vigyáz ránk. Hát akkor hogy engedhette ezt? He!? - Amikor elhajtottak minket a vágóhídra, virágot tépkedtem, ahol tudtam, és egy útszéli keresztnek hajítottam a csokrot, hogy ne legyen bajunk. Hát ennyit ért az én áldozatom! Neki nem a virág kellett, hanem a vér. - Tizennyolc éven át minden este egy olyan istenhez imádkoztam az ágyam szélénél térdelve, aki hagyta, hogy megöljék a húgomat, az öcsémet, a szüleimet! He!? Ezt nézd! Egy elbarnult családi fényképet vett elő a táskájából, rajta ő, a szülei, meg a két testvére, a hátulján tollal írva egy mondat: "Halál a gyilkosokra!" - Ezt mindig magamnál hordom, mindig! Úgy mint ezt! - feltűrte a karján a ruháját, és megmutatta a tetovált számokat a csuklója fölött. - Még hogy tartsuk oda a másik arcunkat is?! Ekkor a könyvből kiesett egy szentkép: Szűz Mária volt rajta, mint napba öltözött asszony. - Ha van egy kis eszed, te is hozzámégy egy gazdag férfihoz, aki soha nincs otthon, gyereket csináltatsz valami magas, jóképűvel, aztán meg azt mondod, hogy a szentlélektől fogantál! 72

Kovács Attila - A vaskocka - Ne félts engem, nagymama! - mondta Eszter, és ő is rágyújtott. - De, szerintem, te még most is hiszel istenben. - Hisz a fene! - De hát dühös vagy rá! Hogyan lehetsz dühös valakire, aki nincs? Csalódtál benne, mert nem az, mint akinek hitted, és ezért gyűlölöd. Legszívesebben megölnéd, de nem találod sehol, ... - Mert nincs... - Akit katolikusnak neveltek, az az is marad, és nem lesz már igazi zsidó soha, de még rendes kommunista sem! - Te! A szádra verek! Ne pofázz nekem vissza, hanem segíts végre elmosogatni a poharakat! - vetett véget Sárika néni a beszélgetésnek. Csontos kezével óvatosan visszarakta a Mária képet a könyvbe, kicsoszogott a folyosóra, a könyvet pedig visszatette a helyére a polcra. 

Kovács Attila - A vaskocka

A név Ádám a folyóparton ült egy nyárfa alatt, csukott szemmel, törökülésben. Meztelen testét vastagon borította a rászáradt, már repedezett agyag, nem is annyira a napfény ellen hiszen az ilyenkor, ősszel már gyönge volt, inkább a temérdek szúnyog ellen védte így a bőrét. Még hosszú csapzott haját is beborította a szürke sár. Csend volt. Valódi, élő csend. Csak a nyárfalevelek zúgását lehetett hallani, meg a folyó vizének halk, megmagyarázhatatlan csobbanásait. Ádám tudata lassan kihátrált a valóságból. Nem hallotta már a nyárfalevelek zúgását, nem érezte már a test nyugalmát, nem érzett szeretetet, sem üdvöt, nem árasztott fényt sem, sőt nem is létezett. A bársonyos semmi óceánjában lebegett néhány percig, vagy talán egy órányit is, de ez neki sokkal többnek tűnt. Elmondhatatlanul többnek, mintha az idő fonala a jelenre merőlegessé görbült volna. Ám ekkor a vízből kiemelkedett egy kis fej. Egy fekete sikló feje, nyelvével Ádám felé szimatolt, kicsúszott a partra, és elkezdett Ádám mögött a fára feltekeredni, hogy a gyönge délutáni napfényben felmelegedjen. Ádám félni kezdett. Félt, hogy az érzékelés és a lét után elvész a tudata is. Újra világot akart és a semmi után egységet. Teremteni vágyott. Ezért óvatosan résnyire nyitotta a szemét, és amit látott, azt elnevezte ég-nek. "Egy, ék, ég, ág, ok, ük..." - ízlelgette a szavakat. Aztán lehajtotta a fejét, és amit látott, azt elnevezte anyag-nak. "Anya, anyag, agyag..." Ezután jobbra fordította a fejét. Amit ott látott, elnevezte kelet-nek, mert arról folyt a folyó. Amit pedig balra látott, azt elnevezte nyugat-nak. Szépen sorjában mindennek nevet adott: a köveknek, a víznek, a füveknek, a fáknak, az állatoknak, mert csak az létezik, aminek neve van, ami meg tudja különböztetni magát minden mástól. És aminek neve van, az létezik is. És aminek nincs neve, az nem is létezik. Ekkor Ádám teljesen kinyitotta a szemét, de már nem törökülésben volt, hanem feküdt, bőrét pedig nem agyag borította, hanem vászoning és nadrág. Egy nő ölébe hajtotta a fejét, úgy feküdt. A nőnek minden ruhadarabja fekete volt: a harisnyája, a rövid bőrszoknya, a blúz. A kezén, a nyakán, a fülében ékszerek. A vállán tetoválás. De Ádámnak leginkább a nő illata tűnt fel: parfüm és cigaretta. Tenyerén egy kulcsot tartott. - Indulhatunk? - kérdezte, és félrehajtotta a fejét. A mozdulattól a haja eltakarta a fél arcát, ezért a kezével hátrasimította. 74

Kovács Attila - A vaskocka - Ki vagy te? - kérdezett vissza Ádám. - Azt kérdezed, hogy ki vagyok, vagy azt, hogy mi a nevem? Ádám nem válaszolt, csak hunyorgott. - Az én nevem az, hogy ... Nemazaki! Japán szamuráj vagyok! - nevetett a nő. - Na, gyere, menjünk! Ádám körbenézett. Minden újnak tűnt a számára, de bízott a fekete ruhás nőben, ezért engedelmesen föltápászkodott, és elindult utána a töltés felé. Egészen vidámnak érezte magát, tetszett neki az új világ: a fák, a szúnyogok, a sár. A töltésen egy autó várt rájuk. Az is tetszett neki. Az autótól nem messze meg néhány srácot látott, ahogy papírsárkányt eregetnek, és hozzá nagyokat kurjongatnak. Ez is tetszett neki. 

Kovács Attila - A vaskocka

Hűség ’88 1978 nyarán a Szikszay lány meg a Kriván Misi esküvője igazi fehér esküvő volt. Évekig beszéltek róla Kövegyen. Nem csak a mennyasszony volt fehérben, de a vőlegény, az örömszülők, sőt a násznép is, még a cigányok is fehér ruhában húzták, fehér orgonákat tettek a fehér vázákba, fehér abroszok kerültek az asztalokra és fehér eszcájg az abroszokra. Öreganyám rám is fehér inget, meg valami fehér vászonnadrágot húzatott, és én is ott feszítettem az egyik fehér asztal mellett, ahogy a fehér mennyasszonyi tortát osztották szét. Ekkor lépett be a terembe Tamás bá, az öreg juhász és jós. Ő nem volt fehérben. A zenekar ijedten abbahagyta a játékot, és mindenki idegesen nézett hol az örömapa felé, hol meg Tamás bá felé. - Na mi van!? Mér nem mulattok? - kérdezte. Senki nem mozdult. Nem lehetett tudni, hogy áldást, átkot vagy jóslatot fog mondani. - Látom, azt akarjátok, hogy jósoljak nektek! Talán jobb is, hogy nem mulattok, bolondok lennétek mulatni, ha látnátok a jövőt, a végeteket! Az öregek idegesen pillogtak egymásra, a fiatalok meg az öregekre. - Jól van, jósolok nektek! De csak a fiataloknak!! A vénjének nem jár. Melyik évet mondjam?! - Egészen közel hajolt az egyik Kriván fiúhoz, de az elfordult tőle. - Legyen 88! Legyen, az jó lesz. Kivel is kezdjem? Ki mással, hát a vőlegénnyel! Misikém! Barátom! 1988 - abban az évben csal meg a feleséged először és utoljára. A Csutorás Ferivel, akiből addigra téeszelnök lesz. Utána a menyecske meghal rákban. Együtt fogjátok siratni Ferivel, szép esős márciusi este lesz! Aztán a Csutorás Feri gyorsan vigasztalódik, az Árva Jolit veszi pártfogásba, tőled fogja elszeretni, Kerekes Imi! Fölviszi magával Pestre, itthagyja a családot, csinál neki egy gyereket, aztán ő is meghal rákba, de ez már nem is 88-ban lesz. Asztalos Pali! Te egy makói pincérnőnek fogsz udvarolni 88 nyarán. Lesz egy szép nyári nap, kiönt a Maros a töltés melletti betonútra, te meg viszed a lányt a vízben a biciklid vázán... Józsikám! Hol vagy? Kinn leszel a Mezőségbe azon a nyáron. Egyik este felszaladsz a falu melletti dombra naplementét nézni a Pistával, meg az ő mennyasszonyával, a Terivel, meg egy odavalósi kisfiúval. Mondja majd a Pista, hogy üssük fel itt a sátrainkat, mint Jézus szineváltozásakor a tanítványok. Erre te azt hiszed majd, hogy te vagy a Jézus. Nagy ribanc lesz ez a Teri! Nem csak a Pista lesz a vőlegénye, hanem egyszerre az Árpi is. Aztán valamelyiktektől úgy marad, de hogy kitől, azt nem mondom meg! Gergőkém! Te át fogod úszni a Balatont. Meg egy apácának fogod csapni a szelet Kaposváron, de az nem adja majd oda az esküjét! Viszont bemutat az ikernővérének. Gézukám! Te egyik este lerobbansz a Trabantoddal a 76

Kovács Attila - A vaskocka pusztában, és ott alszol a mező szélén a kocsiban. Mi az? Szaftosabb jóslatra vágytál? Ne legyél telhetetlen! Na jól van, mit mondjak, halálosat, vagy szerelmeset? Mondok szerelmeset: Gézukám, farsangon a Bíró Janival ketten elmalackodtok egy havibajos cigánylánnyal, ott ül majd a zenekar mellett balkézfelől, megtaláljátok biztosan, most már elégedett vagy? Ekkor jöttem én. Tamás bá hosszan a szemembe nézett, és nekem is jósolt: - Teneked lesz egy filmfelvevőd. Mégy a kövegyiek után 88-ban egész évben, és filmezed őket. Nyersz is az iskolában valami díjat a filmeddel...., de boldogabb nem leszel tőle. - Na! Mit szomorkodtok? Bolondok vagytok? Esküvőn szomorkodni? Mulassatok, bolondok! Az emberek szót fogadtak, lassan elfordították a tekintetüket Tamás báról, a cigánybanda előbb óvatosan, majd egyre vadabbul rázendített, a táncolók újra összekapaszkodtak, a mennyasszony pedig mosolyogva folytatta a tortaosztást. 

Kovács Attila - A vaskocka

Számok Mindenkiből legendás hős lesz, ha elköltözik a falujából, és keveset hall felőle a család. Misi bátyám, nagyapám másod-unokatestvére, vagy ahogy később aláírta a leveleit: "Michi" is legendás hőssé nőtte ki magát a róla szóló találgatások nyomán. Némelyek tudni vélték róla, hogy a francia idegenlégióban szolgál, némelyek szerint Indiában él koldusszegényen, mások viszont úgy tudták, hogy kórházigazgató Németországban. Aztán a nyolcvanas évek végén hazajött, meglátogatta a még fellelhető rokonságot korosodó francia feleségével és annak fehér uszkárjával. Az ebéd, a sütemény és a kávé után Michi bácsi rágyújtott egy rövid, vékony szivarra, és mesélni kezdett. Lassan, idegen akcentussal, magyar szavakat franciával keverve mondta el az életét, és ahogy haladt-haladt előre a történet, kiderült róla, hogy az összes pletyka, amit híreszteltek róla, igaz volt az első szótól az utolsóig. - Valóban az idegenlégióban szolgáltam, orvos voltam, ezredes, aztán a katonai kórház igazgatója lettem Strassbourgban. Tudjátok: Lotharingia, régen Németországhoz tartozott. Az üzletekben ma is lehet németül is, meg franciául is beszélni. Volt feleségem, házam, de igazából nem voltam boldog, nem volt gyerekünk. Sok könyvet elolvastam, kerestem az életem célját. Érdekelt a kabbala, a zsidó számmisztika is. Kilencedik hó kilencedikén születtem: az én számom a kilences volt. Mindenütt ezt kerestem. Azt mondja a kabbala, sikeres leszel, ha megismered a számok titkát. Csak olyan autót vettem meg, aminek a száma kilences volt. Például 547281 az kilences, mert 5+4+7+2+8+1 az 27, és 2+7 az kilenc. Ezt számolgattam mindenütt. Már majdnem beleőrültem, de azért számoltam. Elegem lett ebből, de nem bírtam abbahagyni, folyton csak számoltam. - Aztán volt az a nagy árvíz Bangladesben. Mi is küldtünk egy különítményt, azt én vezettem, segítettünk a bajbajutottakon. Újra gyógyítottam én is, és amíg gyógyítottam, nem számoltam. Tettem a dolgomat: megállapítottam, hogy mi a betegség, és segítettem, ahogy tudtam. Sok volt a kolera, lepra, malária, szúnyogok, meleg. Én főleg leprások között voltam, de boldog voltam, mert tettem a dolgomat. Mindig aprólékosan kikérdeztem, és meghallgattam a betegeimet, szerettek is, mert odafigyeltem rájuk. Úgy döntöttem, nem megyek vissza Európába. Kértem a nyugdíjazásomat, a feleségemtől elváltam. Egy rossz kunyhóban éltem a leprások faluja mellett, és gyógyítottam őket. Ők meg fizettek, amivel tudtak. Persze egyszer én is elkaptam a leprát, de ki tudtam gyógyítani magamat, nézd, itt a nyoma. Aztán megismertem egy fiatal indiai nőt, úgy hívták: Májá. Őneki is leprája volt, de kigyógyítottam, elvettem feleségül, délre költöztünk egy faluba. Kunyhóban éltünk ott is, de boldogok voltunk, leszámítva, hogy Májá eléggé szemérmetes volt az ágyban, ahogy az egy hindu feleséghez illik... De azért szerettem. 78

Kovács Attila - A vaskocka Ezt persze a francia feleség nem értette, csak mosolygott a fotelben és az uszkárt simogatta. Michi bácsi újra rágyújtott. - Aztán egy nap odajött hozzánk a falu bírája, egy öreg brahman. Megfenyegetett, hogy megölnek, ha azonnal el nem megyünk onnan. Megtudták, hogy leprások voltunk, és féltek az ostobák, hogy elkapják tőlünk. "Én a lelki békémért jöttem Indiába - mondtam neki. - Csak nem képzeli, hogy megijedek magától?" És el se mentem volna, csak a feleségem sírt, féltette a fiaimat, akkor már volt két fiam. Éjjel kellett meneküljünk, már jöttek, és felgyújtották a házunkat, mi meg átúsztunk a folyón, így menekültünk meg. - Franciaországba költöztünk, nemsokára a feleségem meghalt. Tíz évig gyászoltam, de aztán csak megnősültem - mondta, és az asszonyra pillantott. A francia feleség elégedetten simogatta tovább az uszkárt. - A fiaim egyetemre járnak, a hadseregtől jó nyugdíjat kapok, kertészkedünk, biciklizünk. Mi kell még? A német tévéadókon gyönyörű koncerteket adnak sztereóban, ezeket hallgatjuk. No, hát ennyi a történet. Mindenki elgondolkodva bólogatott, Michi bácsi elnyomta a második szivart is. Udvarias csönd volt egy percig, aztán újra ő szólalt meg: - Mi is a címetek? Mintha láttam volna a házszámot befelé jövet! - Északi városrész 315. - Hm!... 3+1+5. Az pont kilenc! 

Kovács Attila - A vaskocka

Dédi papa Ha dédi papa ősei Morvaországban maradtak volna, és nem költöztek volna Horvátországba, akkor őt most bizonyára Tomaš Krajčeknek hívnák. Ha pedig hallgat a nővérére, és 1944 őszén a daruvári állomáson nem száll fel arra a bizonyos Eszékre induló vonatra, akkor ma valószínűleg Toma Hrističnek hívnák. De fellszállt... ...Valahol Virovitica után jártak, a vonat feketén zakatolt az éjszakában, mellette barátja, egy SS hadnagy ült. Az usztasa kápó rá se nézett, miközben a folyosón az igazolványát lapozgatta. - Neve? - kérdezte. - Thomas Kreuzer. - Német? - Sváb vagyok, kérem. - Hova utazik? - Eszékre. Francia szakra járok ott a főiskolára. - Azt ugye tudja, hogy maga katonaszökevény? - Nem, kérem! - Új rendelet. Tegnap óta minden tizenhét évét betöltött férfi hadköteles. - Nem tudtam, kérem. - Na fogja a bőröndjét, és jöjjön utánam! Így sorozták be dédi papát a horvát hadseregbe '44 őszén az eszéki vonaton... Írnok lett, majd egy alezredes cipőtisztítója. Békésen telt a tél, a kiképzőtiszt mindig ráordított az udvaron, hogy "HOZZÁM!", de dédi papa rá se hederített, mert az alezredes parancsba adta, hogy senkinek sem engedelmeskedhet, csak neki. - Neve? - kérdezte az SS zágrábi parancsnokságán az altiszt. - Thomas Kreuzer. - Szerencséje van! A barátja elintézte, hogy hozzánk kerüljön és ne az usztasákhoz! Így lett dédi papa az SS katonája, és egy lengyelországi téli kiképzőtábor után így került tavasszal Csehországba a frontra... ...A néger egy asztal mögött ült a tábor bejáratánál. Előtte sorban álltak a német katonák, türelmesen várták, hogy az amerikai hadsereg fogságába essenek. Senki sem sietett, élvezték a tavaszi napsütést, és a tiszta alpesi levegőt. - Neve? - kérdezte a néger. - Thomas Kreuzer - válaszolta dédi papa. - Német? 80

Kovács Attila - A vaskocka - Sváb, de jugoszláv állampolgár vagyok. A néger beleolvasott a listába, ami az asztalán hevert. - Akkor maga amoda álljon. Megy az oroszokhoz. Dédi papa előtt elsötétült a világ. Amikor Linz mellett a századot az amerikaiak meg az oroszok közrefogták, az egész század fejvesztve menekült az amerikaiak állásai felé, hogy még véletlenül se essenek orosz fogságba. Most meg át akarják adni az oroszoknak? - Várjon! Jöjjön csak vissza! - szólt utána a néger. Dédi papa visszalépett hozzá, remélte, hogy valami tévedés történt. - Azt adja át! - mutatott dédi papa órájára. Dédi papa átadta, a néger meg fölcsatolta a karjára a másik hét karóra mellé. Másnap áthajtották őket az oroszokhoz. Sokaknak ment a hasa, mivel már hetek óta csak rossz vizet ittak: pocsolyákból meg tavakból. Aki kiállt a sorból, hogy a szükségét végezze, azt az amerikai őrök agyonlőtték. A rövid úton valami húszat öltek meg így. Aztán átadták a maradékot az oroszoknak, azok kávéval és csokoládéval fogadták őket, utána meg Pozsonyig hajtották őket. Az oroszok az úton csak egy embert lőttek agyon, mert nem értette meg, mit akar a részeg orosz őrmester. Az őrmester közvetlen közelről lőtte agyon, de csak másodjára sikerült, mert olyan részeg volt. Pozsonyból vasúton szállították őket Romániába, Foksányba egy gyűjtőtáborba, hogy onnan majd Szibériába vigyék az SS-ben szolgált tiszteket és a nem szláv hadifoglyokat, mert Sztálin a németekkel harcoló szlávokat végül mégis hazaengedte... ...Az orosz altiszt a kisasztal mellett ült a tábor udvarán, az asztalon iratkötegek. - Neve? - kérdezte. - Thomas Kreuzer. - Igen, megvan. Fogja! Itt az elbocsátó levele. Ön szabad - mondta, és jelentőségteljesen ránézett a fogolyra, mint aki választ vár egy kérdésre. - Köszönöm - mondta dédi papa. - Mondja, hogy harcolhatott jugoszláv létére a fasiszták oldalán? - Erőszakkal soroztak be iskolába menet. - Értem. Ha vár délutánig, jönni fog a teherautó az élelemmel, kapnak az útra kenyeret. Persze senki se várta meg a teherautót, mindenki elhagyta a tábort, ahogy kézbe kapta a papírt, sietett a vasútállomásra, ott meg fölszállt az első nyugatra tartó vonatra. Az a vonat, amire dédi papa fölszállt, véletlenül éppen Budapestig ment. Budapestről sikerült eljutnia Bátaszékig, ott aztán megtudta, hogy Jugoszláviában a frissen szabadult hadifoglyokat lágerekbe gyűjtik, úgyhogy nem is ment tovább. Bármi jöhet, csak a láger ne! Bátaszék mellett, a sváb Mórágyon vállalt munkát, ott ismerte meg dédi mamát, és rövidesen magyar állampolgárságért folyamodott... ... A tisztviselő az asztal mögött ült, és az iratokba mélyedt. - Neve? - kérdezte. - Thomas Kreuzer. A tisztviselő megkereste a megfelelő aktát, majd hosszan, talán túlságosan is hoszszan olvasgatta az adatokat. - Nem lenne jobb Keresztesre változtatni? Német névvel nem túl biztonságos manapság errefelé élni. Mórágyon nem volt még meg a kitelepítés? - De megvolt. - Hát akkor? - kérdezte, és felnézett. Dédi papa nem válaszolt. - Maradjon mégiscsak a Kreuzer? - Igen, kérem. Maradjon! - mondta dédi papa, és átvette a magyar személyi igazolványt. 81

Kovács Attila - A vaskocka Így lett Thomas Kreuzerből Toma Hristič, Keresztes Tamás vagy Tomaš Krajček helyett Kreuzer Tamás. 

Kovács Attila - A vaskocka

Beatrice - Várj! Kitalálom! Harminchárom!? Ugye kitaláltam? Én pont feleannyi vagyok. Akkor ez most azt jelenti, hogy én "még" csak fele olyan értékes vagyok mint te, vagy te "már" csak fele olyan értékes vagy mint én? Erre felelj! - ...Nem tudok. - És miért követtél? Tetszem neked? Tudom ám, hogy ott laksz velünk szemben, de mindig csak este látlak, mi a mesterséged? - Csillagász vagyok. - Hát az meg mire jó? Sokat keresel? El tudnál tartani, ha úgy döntenék, hogy hozzád megyek? - Még meg se kértelek. - Szóval? Mi a dolga egy csillagásznak? - Én mondom meg a püspöknek, hogy mikor lesz húsvét. A tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtölte utáni első vasárnap. - Akkor te nagy úr vagy! Jól van. Hozzád megyek, nem pedig Bardihoz, aki viszont már megkért, és apám igent is mondott neki, mert ő bankár, és sok pénze van! - Tudom. Beszélik. - És még mit szoktál csinálni? Jársz a lányok után? - Nem. Verseket írok. - Verseket? - Akkor viszont nem megyek hozzád mégsem. - Miért nem? - Nem akarom, hogy láss megöregedni, meghízni, fakanállal a kezemben megőszülni, betegeskedni, veszekedni. Inkább összetöröm a szíved azzal, hogy mégis Bardihoz megyek a nyáron, vízkeresztre meghalok, te pedig megjárod miattam a poklot és a mennyet, majd az egészet versbe írod. - Tréfálsz most is. - Sohasem tréfálok! Te viszont azt hiszed, most jött el az ideje annak, hogy megcsókolj. De vigyázz! Ha megcsókolsz, hozzád megyek, és akkor sohasem látod se a poklot, se a mennyet!... Gyenge vagy! Nem hiszel nekem. Pedig be szeretnél velem járni minden szférát, és ez csak úgy lehet, ha most elmegyek, bár nem akarok. Isten legyen veled, ki formált téged, engem, a szerelmet s minden csillagot! 

Kovács Attila - A vaskocka

Az ablak A Mester az ablak előtt állt, karjában macska dorombolt. Nézte a kinti esőt, ahogy áztatja a svéd kisváros utcáit, és a vízcseppeket, ahogy versenyt futnak az ablak üvegén. Amint beléptem a szobába, hátrafordult. - Nos? Megvan a kő? - kérdezte. A falon néhány festmény: vitorláshajó, hegycsúcs, szarvas. Az asztalon csipkés terítő, rajta porcelán teáskészlet: mintha egy idős hölgy lakna a kis lakásban. - Nincs - válaszoltam kurtán, és lehuppantam az egyik fotelba. - Ne keseredj el! Előbb-utóbb meglesz. Meglesz mind a hét! - mondta, és ő is leült a másik fotelba. - Találtam egy hasonlót, de túl nagy volt. - Ha megtalálod, úgyis ráismersz. Ráismertél a legutóbbira is, a harmadikra. Pedig az nem is kőből volt, hanem egyszerű, fekete, műanyag gyöngy. Rá fogsz ismerni a negyedikre is. Azok a tieid! Mindig is a tieid voltak, és a tieid is maradnak. Teát töltött a csészémbe, a sajátjába tejet is, ahogy szokta. - Túlságosan türelmetlen vagyok! Az út végén már egyfolytában a lábam elé bámultam: tudtam, hogy kevés az idő, és nem akartam, hogy elkerülje valami a figyelmemet. - Ne hidd, hogy akkor találod meg a köveket, ha átvizsgálod az egész hegyet, hanem akkor, amikor kész vagy rá. Amikor olyasmit teszel, ami méltóvá avat az újabb kőre. Gondold végig, hogy az előző három alkalommal milyen helyzetben sikerült követ találnod! - Az elsőt egy patakmederben találtam Erdélyben, a másodikat a tenger partján, a harmadikat egy hegytetőn. Mindig társakkal voltam, mindig valami őrültséget csináltam... Nem tudom? Talán az lehet a baj, hogy az első kettőnél még nem vágytam rá, hogy megtaláljam. A harmadiknál már kerestem, és akkor jött az a műanyag, amiről a mai napig sem tudom biztosan, hogy helyes volt-e fölvenni. Félek, hogy már annyira görcsösen akarom a következőt, hogy sohasem lesz meg. Vagy pedig találok valami hasonlót, és elhitetem magammal, hogy ez az. - Éppen a félelmed miatt nem találod. Ne félj, hogy nem találod meg, és akkor megtalálod. A kő csak jelez valamit. Hogy szeret téged a hegy, az erdő, a patak, vagy a tenger. Hogy megtisztel azzal, hogy jeleket ad, hogy örül, hogy ott vagy. Ehhez neked is szeretni kell a helyet. - Igen, igazad van. Le kellett volna térni az ösvényről. Az első hármat is úgy találtam meg, hogy eltávolodtam a többiektől. 84

Kovács Attila - A vaskocka Bólogatott. - De hát vannak olyan hegyek, ahol nem is lehetséges ilyen lyukas köveket találni! fakadtam ki. - Ott nem is érdemes keresni. - Mondtam már, hogy ne keresd őket... Csak találd meg! - Jól hangzik! Hm... Az egyik gombászó helybéli adott egy mogyorót. Arra gondoltam, hogy kifúrom, és azt teszem föl a füzérre. Mi a véleményed? Ha a műanyag gyöngy ért, akkor ez is ér! A Mester csak hallgatott. - Jó, jó! Tudom, mit akarsz mondani! Hagyjuk! ...De hát mégis, hol keressem? Fogadjunk, hogy Te tudod mind a négy megmaradt kőnek a helyét! Nem válaszolt. Megitta a teáját, és visszament az ablakhoz. A macska a párkányon várta. Lelkesen dorombolva fogadta a gazdáját, a Mester újra az ölébe vette, és nézte tovább az esőt. Tudtam, hogy véget ért a meghallgatás. Én is kiittam hát gyorsan a teámat, elköszöntem, majd kimentem a szobából. Próbáltam halkan becsukni az ajtót, hogy ne zavarjam a Mestert, és közben láthattam a macska nyakörvén a láncot a néhány kis lyukas kővel. 

Kovács Attila - A vaskocka

A mérleg Paracelsus mester a dereglye tatján ült, és a naplementét nézte, mint minden este. A folyó fölött nem mozdult a szél sem, csak az apró örvények lágy ereje mozdította meg olykor a bárkát. A nap kötéltáncot járt a horizonton, és felbukkant az esti csillag. "Egyensúly. Ez a legfontosabb!" - gondolta Paracelsus. "Különleges a mai alkony. Ma egyenlő hosszú a nap és az éj, a Vénusz magasan ragyog a horizont fölött. Nincs se nyár, se tél, se hideg, se meleg: az ellentétek kezet fognak egymással. Ez a béke." Paracelsus mester szeretett a folyóparton lakni a dereglyén, szerette a dereglye ringatózását a vízen, de legjobban szerette azt, hogy nem kell a városok forgatagában részt venni, hogy kívülálló és szemlélő, hogy a városban is lakik, meg nem is. Ha az embereknek orvosságokra van szükségük, akkor fölkeresik a hajóját, ha elfogynak a betegek, akkor továbbhajózik más városok felé. Meg aztán sok gondja volt a katolikusokkal - meg a lutheránusokkal is, mert a háborúság alatt sem az egyik táborhoz, sem a másikhoz nem állt oda, ezért mindenki árulónak tartotta. "A langyosakat Isten kiköpi magából!" - mondták, ebben teljesen egyetértettek, és közösen gyűlölték a langyosakat. De hát mit lehet tenni? Nem szerette a harcot. Még egy szúnyogot sem szívesen ütött agyon, nemhogy egy katolikust - vagy egy lutheránust. A békét szerette, a szélcsendet, pedig tudta, hogy az élet harc, és ha te nem eszed meg a felebarátodat, akkor ő fal fel téged. Lehet, hogy az életet sem szerette igazán? Lehet, hogy hiányzott belőle az a bizonyos életösztön, ami annyi betegén segített, ha a gyógyszerek csődöt mondtak? "Az életösztön csak arra kell, hogy az embert igába hajtsa, hogy a gályapadhoz láncolja. A bölcs bármikor megválik az életétől, és nem viszket semmije, hogy utódokkal szórja tele a világot." - gondolta, és felállt. A vizet nézte. Szerette a folyót, de soha nem ugrott volna bele. De még belegyalogolni sem volt soha mersze. Mindig csak a partról, vagy a dereglyéről szerette nézni a vizet, esetleg az egyik lábát mártóztatta meg, de semmi merülés. Járkált egy kicsit a taton, az örvényeket figyelte, ahogy megcsillan rajtuk az alkonyi nap kékes narancs fénye, aztán visszaült. "Milyen furcsa! Mintha a nap egy jottányit sem merült volna a horizont alá!" Percek telhettek el, a folyó biztosan mutatta az idő múlását, a nap viszont továbbra is ott egyensúlyozott a láthatáron. Paracelsus mester fölállt, és előre sietett a hajó orrá-

Kovács Attila - A vaskocka ba, hogy jobban lássa a napkorongot. Egyre csak figyelte, időnként a folyóra pillantott, hogy biztosan telik-e az idő: a folyó folyt, de a nap csak nem akart lenyugodni. Sirályok szálltak el fölötte lassú, méltóságteljes szárnycsapásokkal, Paracelsus mester pedig csodálkozott. Egy tollpihe libegett el előtte a nem létező levegőben. Hol fölemelte az áramlás, hol pedig alásüllyedt. Tekergett, táncolt egy darabig a doktor körül, majd belibegett a dereglye felépítményének ajtaján, le a hajó gyomrába. A doktor megbabonázva követte a tollpihét a laboratóriumba, ahol a gyógyszereit szokta keverni. A polcokon mindenütt üvegcsék, dobozkák szárított gyógynövényekkel, ritka ásványokkal tele, az egész sötét helyiséget belengte a levendula és a kámfor illata. A tollpihe tett egy kört, a beszűrődő napfény egyik barna pászmája még fölemelte, míg végül az asztalon álló mérleg egyik serpenyőjében meg nem nyugodott. A serpenyő pedig tétovázott egy pillanatig, aztán lassan, alig észlelhető sebességgel lebillent. Paracelsus mozdulatlanul figyelte a tollpihét. Szíve nem vert gyorsabban a szokásosnál, mégis szorongást érzett a mellkasában. "Mit jelenthet ez?" Óvatosan leemelte a tollpihét a mérlegről. Valahol a lelke mélyén tartott tőle, hogy a serpenyő nem fog többé fölemelkedni, ám az mégis fölemelkedett. Megnyugodott, de aztán eszébe jutott a nap. Felbotorkált a sötét létrán, a fedélzeten gyönge szellő szaladt át nyugat felé, mintha a nap után sietne, de hiába, a horizonton a szürke ég már egybefolyt a szürke folyóval.

Kovács Attila - A vaskocka

A szüret Dionüszosz vére vékony patakban csordogál alá egy kádba, onnan meg le a hordóba, ahogy testét széttépik a daráló karmai. Lenn, a pincében sötét várja és hideg, maradék lelkét gombák emésztik majd el a hosszú tél alatt. Hogyan lehetséges feltámadni egy ennyire teljes megsemmisülésből? Vagy talán az a kérdés: életben lehet-e maradni egy ennyire teljes megsemmisülés nélkül? Ezeken a kérdéseken jár az eszem, miközben a darálót tekerem. A pincék között az erjedés édes mustszaga árad, a hajnali dér lassan leolvad a fürtökről, ahogy a domboldalra kezd odasütni a gyenge őszi nap. A szüretelők gumicsizmája alatt pedig dagadni kezd a sár, ahogy hordják ide nekem a teli puttonyokat. Úgy hordják a szőlőt a kádakba, ahogy Noé szolgái hordhatták az élet magvait a bárkába. Csak az esszencia éli túl a telet, a halált. Esszenciákat desztillálni, és átmenteni az új világba! Ez Noé küldetése. Lenn a szomszéd szőlőjének sorai között egy fehér ruhás alakot látok közeledni: igen, Lord Wayne biceg fölfelé a meredek domboldalon mindig-fehér öltönyében, görbe botjával a kezében. A bal lábára sánta szegény, ki tudja már, melyik háborúban és melyik földrészen szerezte a sebesülést. Mi az ördögöt keres errefelé? És hogy csinálja, hogy az öltönye, meg a cipője folttalan marad ebben a sárban? - No! Milyen a termés, fiam? - Úgy néz ki, elfogadható. Ha olyan bor lesz belőle, mint a tavalyi, akkor elégedett leszek! A puttonyosok ügyet sem vetnek Lord Wayne-re, csak borigatják be a szőlőt a darálóba, pedig eléggé különös látványt nyújt abban a vakítóan fehér ruhában. - Miért, a tavalyi milyen lett? - kérdezte az öreg, és lecsípett egy szemet az egyik fürtről. - Gyere, John bácsi, kóstold meg! Az öreg lord keze enyhén remegett, amíg én a vörösbort töltöttem a poharába. Hosszan szagolgatta, nézegette, a fény felé tartotta a poharat, majd lassan kortyolgatni kezdte a bort, közben rám se nézett. Kíváncsian vártam a véleményét, tetszik-e az öregnek a Nagy Mű! De ő csak kortyolgatta, még a szemét is becsukta, hogy teljesen az ízlelésre figyelhessen. - No, ízlik-e? De csak őszintén! - Őszintén? - nézett végre rám szúrós, határozott tekintettel. Éreztem, hogy nem fog udvariaskodni, lábam zsibbadni kezdett. - Fiam! Meg tudod-e mondani, hogy hányszor 88

Kovács Attila - A vaskocka kötöttél kompromisszumot, amíg ezt a bort megcsináltad? Hm? ...A hordóval, a bogyózóval, a szőlőfajtával, a domboldallal, hányszor? Mit lehet erre válaszolni? Hát persze, hogy sokszor! Miért? Mindenki kezdi valahogy. Nem lehet egyből csúcsborokat előállítani. Próbálkozni kell, gyakorolni kell, tapasztalatot kell gyűjteni, aztán szépen lassan, ha az embernek szerencséje is van, néha megtörténhet a csoda. Mert a nagy mű mindig csoda, nem csak profizmus kérdése! - Szóval, nem ízlik... - Nem azt mondtam, hogy nem ízlik. Csak kérdeztem valamit. Egy kérdés, semmi több! - Mondd meg kertelés nélkül, hogy kérsz-e még egy pohárral, vagy pedig hagysz dolgozni tovább, várnak a puttonyosok! Vagy azt javaslod, hogy hagyjam abba most azonnal az egész bohóckodást a borral, kár vesződni vele, csak pénzkidobás az egész? - Nézd, ez egy jó bor, iható bor... Van ugyan egy kis hordóíze, meg kicsit vad, de azért ez egy figyelemre méltó amatőr bor! Itt a hegyen senkinek nincs ilyen jó bora, ha ez megnyugtat. A puttonyosok nem értették, hol késlekedek ennyi ideig, de azért türelmesen álldogáltak a daráló mellett. Csak azt ne mondtad volna, hogy amatőr! - No, most már megyek tovább, várnak rám odafönn! Ne haragudj, ha megbántottalak, de te kérted, hogy őszinte legyek! Tőlem maradhatsz amatőr is, ha neked ez elég, de szerintem az ember vagy csinál valamit vagy nem...! No, isten áldjon! Azt kívántam, hogy csússzon meg, és legyen saras a szép fehér ruhája. De nem csúszott meg. Ugyanazokkal a kacsázó, de biztos léptekkel ment tovább fölfelé a sorok között, én meg csak álltam, fogtam a daráló karját, és nem tudtam, hogy forgassam-e tovább, vagy ne. A puttonyosok csak néztek rám értetlenül. Végül az egyikük megszólalt: - Boríthatom? - kérdezte. A völgyben varjak károgtak, a pince előtt a diófáról száraz levelek hullottak a sárba. - Boríthatod! - válaszoltam mogorván, és nekiálltam tekerni a darálót tovább. 

Kovács Attila - A vaskocka

A „három” Ősszel, mielőtt a fák lehullatnák a leveleiket, a boszorkányok még egyszer összegyűlnek a gyáli erdőben, hogy együtt táncoljanak az Ördöggel... Éjszaka volt, a házban már mindenki aludt. Éppen én is abbahagytam volna az írást, mikor jelzett a telefonom, hogy üzenet érkezett. "Ne csöngess, ne kopogj, csak gyere be: Szentmihály, Harcsa u. 8. Most indulj!" - ismeretlen szám. Bizonyára őrült, aki egy ilyen üzenet hatására autóba ül az éjszaka közepén, és egy ismeretlen helyre hajt. Egy percig még álltam a szoba közepén tétovázva, majd mégis előkerestem a térképet. A szentmihályi töltés alatt ezüst köd fedte a rétet, az út kihalt volt. Magasan delelt a telihold. Az autóban föl kellett kapcsolni az olvasólámpát, hogy látni lehessen a térképet. A Harcsa utca nyolc alatt egy családi ház állt, a kapu valóban nyitva volt, a ház ajtaja szintén. A konyhából gyertyafény szűrődött ki és cigarettafüst. Az asztalnál egy üveg bor mellett három nő dohányzott, három régi barátnőm: Beatrice, Sarah és Margaréta. Körben a kredencen, meg az asztalon temérdek gyertya égett. - Tudtuk, hogy eljössz! - lelkendezett Margaréta. Sarah jól láthatóan spicces volt. - Ez a nővéremék háza. Bulizni mentek és addig mi vigyázunk a kisbabára. Megnézed? - A hálószobában galambos baldachin alatt valóban egy csecsemő aludt kereken, tejszagúan. - Nem hogy ti is szülnétek egy-egy ilyet, és otthon horkolnátok a férjetek mellett! - És te miért nem horkolsz a feleséged mellett? - kérdezte Beatrice. - Ne bántsd! - mondta neki Sarah. - Már aludtál, amikor üzentünk? - Nem, még írtam. A Mont-Saint-Michaelről írtam egy kis karcolatot a haverjaimnak, tudod ez a hegy a Mérleg jegyének... - Kérsz bort? - Köszönöm, nem. Szóval ez a hegy... - Nem is jártál ott soha! - vágta hozzám Beatrice. Erre nem lehetett mit mondani. Hallgatásba burkolóztam. - Azért hívtunk ide, mert ha nem tudnád, mi boszorkányok vagyunk. - És szükségünk van egy boszorkánymesterre. Ez leszel te! - Jól hangzik. Mit kell csináljak? 90

Kovács Attila - A vaskocka - Hát éppen ez az! - Sarah mégiscsak adott egy pohár bort. - Ezt neked kell tudnod! - Van egy-két ötletem, de most nem biztos, hogy... - Ugyan már! A boszorkányság túl van minden szexualitáson! - mondta Margaréta. - Szerintem nem a szexre gondolt, hanem a gyermekáldozatra! - Tudtad, hogy az igazi boszorkánysziget éppen itt volt Szentmihály mellett a HoltTisza és a Tisza között? - kérdezte Margaréta - Ha kinézel az ablakon, pontosan oda látsz. Hatalmas erdő borította a középkorban, és ide jártak a szegedi... - Rágyújtasz? - kérdezte Sarah. - Tudod, hogy soha nem... - Szerintem mi külön-külön nem is vagyunk boszorkányok, csak így együtt hárman mondta Beatrice. - Halkabban! Fölébred a baba! - suttogta Sarah. - Tudjátok, mit mondok én? Ha három nő együtt van, azok automatikusan boszorkányokká válnak. Kettő nem, négy sem, csak három! - Hülyeség! Kell melléjük egy férfi is! - De nem szabad szeretned egyikünket sem, mert akkor elvisz az Ördög! Pedig mi mindent meg fogunk próbálni, hogy elcsábítsunk! Erre nem tudtam mit mondani, csak kortyoltam a borból. - Miért éppen három? - Nem láttad az Eastwick-i boszorkányokat? - Szóval innen fúj a szél?! - És a három nővért? - Csak a három kismalacot. - Most mondd meg őszintén: mit keresel te itt? - kérdezte Beatrice. Ezt én is szerettem volna tudni. Vagy éppen nem tudni? Hízelgő volt a helyzet, az biztos, ugyanakkor volt benne valami megalázó is. Mit cicázik velem ez a három némber, mikor úgyse akarnak semmit! Vagy már meg is kapták, amit akartak? - Szóval? Mit keresel itt? - szegezte nekem újra a kérdést Beatrice. Arra gondoltam, hogy felállok, és elmegyek. - Ne ijedj meg! Ez csak próba - nyugtatgatott Margaréta. Egy óra múlva a szentmihályi töltés alatt még mindig vastagon állt a kék köd. A telihold a felhők mögé bújt. Otthon levetkőztem, bebotorkáltam a hálószobába. - Hol voltál ennyi ideig? - kérdezte egy hang a sötétből. - Nem voltam sehol. Csak irogattam. 

Kovács Attila - A vaskocka

Mózes Az esős évszak első zivatara még néhány halk mennydörgéssel búcsúzott a várostól. Az ég alján pedig még át-átcikázott egy-egy néma villám. A hársfák nedves virágai mézillatot kezdtek árasztani újra. Az ember hosszú léptekkel sietett végig a kihalt külvárosi utcán, hátán a lódenkabát még nedves, kezében barna bőr aktatáska, benne a tízórai maradéka, meg egy elázott papírlap. Időnként megállt a járda közepén, előhalászta a táska aljáról a papírlapot, és próbálta megfejteni a rárajzolt elmosódott jeleket, de sehogyan sem sikerült. Egy tócsában találta, ahogy leszállt a villamosról. A vonalas, szakadt papírlapot egy füzetből téphette ki valaki, rajta néhány érthetetlen jel. Csak nézte-nézte a jeleket, de jelentést nem tudott hozzájuk társítani. Lehet, hogy titkosírás? Vagy talán egy isteni üzenetet tart a kezében, amit az ő feladata megfejteni, és az emberekkel megértetni? Vagy nincs is semmi értelme, csak az ő elméje próbál értelmet vetíteni oda is, ahol nincs, csak hogy nagyobb biztonságban érezze magát? Az ember egyre sietősebb léptekkel ment az utcán, mígnem egy bérház kapuján befordult, átvágott a téglával borított udvaron, és az egyik földszinti lakás ajtaján belépett. Az asszony a tűzhelynél állt, egy konyharuhával fogta az egyik lábas fülét, és az ételt kavargatta. Meg sem fordult, nem is köszönt, amikor az ember belépett, csak kavargatta tovább az ételt. A konyhaasztal fölött egy csupasz égő égett. Az ember sem köszönt, csak lerakta a táskáját egy székre, kivette belőle a nedves papírlapot, majd eltűnt a másik helyiségben. Egy esküvői képet hozott elő, kettejüket ábrázolta a kép - fiatalon, mosolyogva. Az ember ideges mozdulatokkal szerelte le a képkeret hátulját, kivette az esküvői fotót, és a nedves vonalas papírlapot tette a helyére a jelekkel. - Megbolondultál? Mit csinálsz? - kérdezte az asszony. Az ember nem felelt, csak akkurátusan próbálta eligazítani a papírlapot, hogy egyenesen álljon a keretben. - Mi ez? Honnan van? Minek rakod bele a keretbe? - Ez Isten üzenete. A járdán találtam egy pocsolyában. - Tedd odébb, hozom a pörköltet. - Onnan tudom, hogy Isten üzenete van rajta, mert nem értem a jeleket. Megpróbáltam megfejteni, de nem sikerült, és tudom, hogy úgysem sikerül majd ezután sem. Ő megfoghatatlan, és felfoghatatlan. Ha érteném, nem az ő üzenete lenne, hanem valaki 92

Kovács Attila - A vaskocka hozzám hasonlóé. Ezt az ő saját nyelvén írta, amit nem érthet senki más, csakis ő. Ha azt hinném, hogy sikerült megfejteni, tévednék biztosan. - Kérsz kenyeret a pörkölthöz? Az ember nem szólt semmit, csak a kezébe vette a kanalat, de nem fogott hozzá az ebédhez, egyre csak a jeleket nézte. Az asszony kezébe vette az esküvői képet, ami ott hevert az asztalon, lesimította róla a rátapadt morzsaszemeket, és nézte egy darabig. Aztán a férjét nézte, gondolta, megkérdezi még egyszer, hogy kér-e kenyeret, meg hogy egyen már, de nem szólt. Tudta, akkor bedühödne, leverné a tányért pörköltestől, széttörné a képkeretet és elrohanna. Így hát nem szólt semmit, csak nézte, hogyan gőzölög a meleg pörkölt a képkeret mellett. 

Kovács Attila - A vaskocka

Odüsszeusz A parti fenyők között, az ösvényen egy pocakos, szakállas férfi jött velem szembe, láthatóan átizzadt kockás ingben, fürdőnadrágban, barna szandálban, és egy nagy műanyag zsákot cipelt a vállán. Valahogy nem illett a kék tengerhez, a fehér sziklákhoz és a zöld fenyőfákhoz. Mikor mellém ért, egyik kezével ügyesen kivett a zsebéből egy doboz cigarettát, másik kezével a zsákot tartotta tovább. - Cigarett? - Nem, nem, köszönöm! - Prego! - mondta (szóval az olasz is megy!), és letette a zsákot, aztán leült egy sziklára az ösvény mellé és rágyújtott. - Fél, hogy fölgyullad az erdő, mi? Kár lenne érte, jól jön egy kis árnyék ebben a hőségben. Turista? - kérdezte. - Hajózgatunk a szigetek között. A tegnapi vihar elől ebbe az öbölbe menekültünk be a hajómmal. A társaim elmentek vízért meg benzinért, épp utánuk indultam. A fák közül valahonnan kecskemekegés hallatszott, a kabócák egy pillanatra abbahagyták a cirpelést, de aztán mégiscsak folytatták. - Valamikor én is sokat hajóztam, de ma már ki se mozdulok az öbölből. Hogy tudtak bejönni? Tele van zátonyokkal. - Igen, fönn is akadtunk egyen, de nem okozott komolyabb sérülést. Szép ez az öböl! Egy igazi lagúna. Homokos part, körbe erdő, keskeny bejárat, semmi hullámzás, sekély, meleg víz. A férfi bólogatott, és nagyot szívott a cigarettájából. - Uvala... azt jelenti: öböl. Szeretem ezt a szót. Ízlelgesse csak: uvala, uvala - mondogatta csukott szemmel - úgy hangzik, mintha azt mondanám: vulva... hm! - És nagyot hahotázott. - Van felesége? - Van. De ő nem szeret hajózni, otthon vár rám. - Nekem is volt. Aztán lett itt is. Látja? Ő az. Ott szedi a szemetet a parton - a parton valóban jött-ment egy asszony, a kezén gumikesztyű, és a szemetet szedte nagy műanyagzsákokba. - Minden mocskot kihoz a dagály. Ő szedi, én meg elviszem. Fizet érte a kormány. Meg van egy kis vetemény, meg egy kecske, megvagyunk. - Hogy-hogy nincs itt egy fürdőző se? - kérdeztem, az ember hosszasan vonogatta a vállát. - Úgy, hogy nem tud erről az öbölről senki.

Kovács Attila - A vaskocka - Pedig, ha egy ember idetéved, mint most én is, az biztosan elmondja az ismerőseinek, hogy itt van ez a remek hely, aztán azok is idejönnek, azok is elmondják az ismerőseiknek, a végén nem lehet lépni se a sok fürdőzőtől. Egyszerű képlet. - Tudja, az életben nem csak az egyszerű képletek működnek. Tudja, ide nem vezet út, meg el se vezet innen - mondta, és nagyon furcsa arckifejezést vágott. - Néha eszembe jut az a másik asszony. Mi lehet vele? Biztosan megöregedett az is. Talán meg is halt. Vagy tán újra férjhez ment? Biztosan akadhatott neki kérője tucatnyi is. De hát mindegy - mondta inkább magának, mint nekem. A part felől kiáltás hallatszott. Az asszony volt. - Bocsásson meg, most mennem kell. Kicsit házsártoskodik az én drágám, ha nem érek vissza elég gyorsan. Nem mintha hiányoznék neki! - mondta, és újra hahotázott. Aztán elnyomta a cigarettáját a sziklán, visszavette a vállára a zsákot, és indulni készült. - Haj, pedig valamikor olyan szép volt, mint egy nimfa! No, viszlát, még találkozunk, vizet nálunk kaphatnak, benzint nem tudok adni, de minek is: mondom, nincs út, meg ugye a zátonyok... 

Kovács Attila - A vaskocka

A polip Kenderessy úr jól érezte magát a bőrében. Szerette a kertjét, szerette a házát, talán még a családját és a munkáját is szerette, de a várost, ahol élt, különösen szerette. Talán azért, mert egymást érték a fesztiválok télen-nyáron: sörfesztivál, borfesztivál, grillfesztivál, halászléfesztivál, pálinkafesztivál, kitudjamilyenfesztivál. Most éppen augusztus húsz miatt vonultak fel a bódésok, de akár május elseje is lehetett volna, ugyanúgy álltak a vidámparkosok, céllövöldések, grillesek bódéi, a parkot ugyanúgy árasztotta el szép lassan a húgyszag és a szemét. Estefelé Kenderessy úr is kiment a parkba a cimboráival. Szép lassan itta a söröket egymás után, hallgatta az öregedő rocker hamisas félplayback koncertjét, és nézte a nőket. A harmadik pohár ászok után már nem ugyanabba a sorba állt vissza, hanem a park szélén, a nagy forgó polip mellett egy olyan csapszéket vett észre, ahol senki nem állt sorba, viszont hihetetlen olcsón mértek valami ír vörös sört. Vett is belőle egy korsóval, majd visszament a többiekhez, és élvezettel kortyolgatta a nedűt. A nők jöttek-mentek mert hát ez a szokásuk, és ez a rend, az öreg rocker egyre csak sztorizgatott, a sör meg fogyott. Már alig volt a korsó fenekén, mikor Kenderessy úr érezte, hogy valami nem stimmel. Ha valaki szólt hozzá, szokatlanul lassan tudta csak megfogalmazni a válaszokat, eszébe jutott közben ezer gondolat, telt az idő, de a többieknek ez nem tűnt fel. Úgy érezte, súlyos percek telnek el, mire kinyögi a választ, de senki nem nógatja, hogy válaszolj már. Aztán elindultak a vidámpark felé. Nem hitte, hogy egyenesen tud menni, de mégis sikerült, semmi gond, és éppen ez a gond. Ha részeg, dűlöngéljen, ha meg nem részeg, miért érzi, hogy képtelen lesz egyenesen menni? Aztán jött a legrosszabb: megy a többiekkel, és mégse megy. Nem egy helyben jár, megy, de tudja, hogy sose fog megérkezni a vidámparkba, mert csak menni fog, menni itt az úton az idők végezetéig, és sohasem fog megérkezni. Relativisztikussá vált az idő, kilépett a masszív téridőből, amihez a teste is kötődött, ő maga pedig valami projektív geometriába lépett át, mert ő egy zombi, aki nem meghalt, hanem élő sem volt soha, csak képzelte ezt az egészet, és ez maga a kárhozat! Jézus nevét vinnyogta, ez valamelyest megnyugtatta. A teste most ragyogóan elvan nélküle: cseveg a barátaival, aztán haza fog menni, befekszik az ágyába, másnap dolgozni megy, beszélget a feleségével, de ő itt marad, és a családja ezt észre sem fogja venni. Gyászolni nem fogják, siratni nem fogják, pedig ő meghalt. Pontosabban mindig is halott volt. Lehet, hogy a többiek is halottak? Lehet, 96

Kovács Attila - A vaskocka hogy mindenki már rég kiszállt valamilyen rossz ír sörtől, csak ők is ragyogóan disztingválnak, úgy csinálnak, mintha élnének, ahogy rajta sem látszik semmi, és egyik sem meri megkérdezni a másiktól, hogy „Ne haragudj, te élő vagy? Mert én nem!” Lehet, hogy ez itt már rég az ördög birodalma?! Egyre komolyabb pánikba esett, végül mégiscsak elérték a vidámparkot, és felültek a nagy forgó polipra. Emberfeletti erőfeszítésébe, és rengeteg idejébe került, mire válaszolt egy-egy kérdésre, de a többieken nem látszódott, hogy mindezt érzékelik-e egyáltalán. És akkor elindult a polip. Csak néhány pillantásnyi idő telt el – ha eltelt – az indulás óta, és a polip fenn lebegett a nagy semmi közepén, és Kenderessy úr egyedül ült rajta az egyik kar végén a sárga gondolában. Forgott, ezt érezte, noha nem volt körülötte semmi, a karok egymástól függetlenül mozogtak fel-le, de nem volt körülöttük semmi, sem a park, sem a város, de még a csillagok sem. Akárha a polip egy színházteremben vagy egy nagy üres planetáriumban is állhatott volna, mégis leginkább úgy tetszett, hogy a polip a nagy semmi közepén lebeg. Kenderessy úr lenézett: fű, vagy beton nem látszódott, viszont a polip tengelye mélyen-mélyen lenyúlt a nagy semmibe, mint a tavirózsa szára, még talán hullámzott is egy kicsit, és fenn, a végén ült-forgott a polip mint egy virág. Kenderessy úr várt egy darabig, talán ezer évig, mintha olykor szellő suhant volna át arca előtt, és nem csak az ellenszelet érezte volna az arcán, aztán megunta a várakozást, és úgy döntött, kiszáll. Átmászott a polip föl-le mozgó karjára, azon bemászott a tengelyig, majd elindult le, mint egy kötélen, lefelé, és csak mászott, és mászott. Már alig látta fenn a polip rózsáját, de csak nem lett vége a szárnak, nem találta meg a tövét. Félt. Alatta végtelen mélység, fölötte beláthatatlan magasság. Elindult vissza, a polipba, a gondolába. Attól is félt, hogy nem találja már ott, mert bármi megtörténhet, és az is a végtelen messzeségbe vetült, de végül ott volt. Bemászott a gondolába, leült, érezte az arcán a szelet. Soha nem volt még ilyen magányos. Végül behunyta a szemét, és megpróbálta maga elé idézni mindazt, amit elveszített. A csillagokkal kezdte. Először csak egyetlen fénylő pontocskát képzelt el, majd kettőt, végül egy tejútnyi csillag népesítette be a semmit. Aztán lehajtotta a fejét, de a szemét szigorúan csukva tartotta. Földet és füvet képzelt maga alá, a rét köré fákat, a fák mögé házakat. Most jön a neheze: embereket kell képzelnie a rétre: vidámparkot és sörpavilonokat. Sikerült! Beindult a vursli, már a hangokat is hallotta, a polip alatt valami részeg fickót is látott aludni, a szeme még csukva. Mi lesz, ha kinyitja? Az egész újra eltűnik? Újra a semmi közepén találja magát? Sebaj! Majd újra becsukja! Erőt vett magán, és kipróbálta: valóban az történt, amire számított. Nyitott szemmel nem látott semmit. Akkor becsukta újra: igen, minden rendben, látja a parkot. Pislogott. Újra pislogott. Minden rendben. Lassan megállt a polip, és ő kikászálódott a gondolából. Körbenézett, a cimboráit kereste a tekintetével, de nem látta őket. A részeg még mindig ott aludt a nagy kivilágított polip alatt, ő pedig lassan, bizonytalan léptekkel elindult hazafelé. 

Kovács Attila - A vaskocka

van Gogh A labirintus bejáratánál őrök vigyázzák a rendet, hogy az engedélyük nélkül senki be ne léphessen, és senki el ne futhasson. Mert belépni egyszerre tilos és kötelező. Miután bezsilipeltél, elindul veled a lift, lefelé vagy befelé - ki tudja, milyen mélyre, aztán kilépsz, és bennvagy. Mások is vannak itt. A labirintus sötét folyosóin együtt hömpölyögsz egy darabig a tömeggel, a falakon festett képek, fény csak azokra jut, majd róluk az arcokra egy kevés. A szemekbe nem nézel, mert tudod, hogy tilos. A képek alatt egy név, egy cím, egy évszám és egy rövid ismertető, hogy félrevezessen. Mit keresel itt, és mit keresnek itt a többiek? Talán van itt egy kép, amit csak neked tettek ki, és meg kell találd az útvesztőben? Mert az a középpont. Egy bizonyos kép, de mindenkinek más. Rá kell hogy ismerj! És ha megtalálod a középpontot, akkor megtaláltad önmagadat, mert lehet, hogy mégsem egy kép miatt jöttél ide, hanem saját magadat keresed, és itt végre megtalálhatod a labirintus közepén. Vagy valaki mást kell hogy megtalálj? Egy embert, aki miatt ide dobott a sors? Egy embert, akinek át kell adjál valamit, vagy kapnod kell tőle valamit? Az arcokat fürkészed egy darabig - pedig tudod, hogy tilos: ki lehet az? Öreg vagy fiatal? Férfi vagy nő? Szerencsés vagy boldogtalan? Többen félhangosan magyarázzák egymásnak a képeket: "Ne azt lásd, amit látsz!" De az is lehet, hogy a festővel van itt találkozód! Lehet, hogy miatta kerültél ide? Hogy te is őrült lehess egy kicsit, hogy úgy nézhess az arcokra, mint ő - egy kicsit, és hogy a végén mégis hazamehess öngyilkosság és őrület nélkül. Biztos, hogy jó helyen keresed? Nem lehet, hogy inkább a provance-i olajfák között lelnél rá, vagy a pipacsos nyári búzamezőn, amikor vibrál a levegő a forróságtól? És akkor észreveszed. Ezek nem is a képet nézik itt, csak a feliratokat olvassák. Mert nem látnak. Nem tudják, hogy mit kellene látniuk. A tárgyat? A képét? Vagy a festőt, aki lát és láttat? Vagy magukat, aki néz? Vagy a fényt, ami ide-oda cikázik a kép és a tárgy, majd a kép és a szem között? Egyáltalán - miből lehet téma? Érdekes érinthetetlen érték? Tárgy és kép, fény és szem, objektum és szubjektum. Nehogy képpé váljatok, mert akkor tárgyakká váltatok!! És akkor észreveszed az egyik nőt az egyik festményen, aki az előbb még a folyosón jött veled szembe, csak most meztelen és soványabb. A másik képen egy öregember, az imént még ő is ott állt melletted, és egy képet bámult. 98

Kovács Attila - A vaskocka Veszélyt érzel. Körbepillantasz. Az egyik őr rád néz, és feláll a székéről.. Elindulnál, de akkor már késő. Ott áll melletted: Ő. Borostásan, szálkásan, sárgán, ahogy az önarcképén láttad. - Nem szeretnék képpé válni... - mondod. - Mindenki szeretne képpé válni. A kép - maga az öröklét. Én döntöm el, hogy kit emelek be az öröklétbe, és kit nem. Akarsz az én Nevem által üdvözülni? Lefestelek, majd a Nevemet odaírom a kép alá, és már kész is vagy! Gondolom, nem akarsz szürkén és névtelenül elmúlni? Gondolom, nem akarod, hogy a végén úgy dobjon ki magából az idő, mint egy elnyűtt cipőt, vagy egy rozoga széket? Nézd! És akkor elindulsz a kijárat felé nyugodt, lassú, de határozott lépésekkel, az őrök nem akadékoskodnak, beszállsz a liftbe, az elindul, kizsilipelsz, és már kinn is vagy a fényben. Kicsit félsz, hogy minden, amit látsz, kicsit szálkásnak és borostásnak tűnik majd, hogy erős kontúrja lesz a tárgyaknak, és hogy úgy tűnik majd minden, mintha egy erőtér csomópontjai lennének. De nem. Az autók színei fakók, a felületek simák, kontúrok sehol, és a tárgyak nem egy erőtér részei, hanem különálló elemek egy abroszon szétszórva. 

Kovรกcs Attila - A vaskocka

100

Kovรกcs Attila - A vaskocka

101

Kovรกcs Attila - A vaskocka

102