– Tudod – folytatta Zsófi –, nagyon szomorú lettem, amikor Or sinak csokit hoztál. Azt hittem, ő tetszik neked. – Jaj, dehogy! – sietett a válasszal Krisztián. – Azt a csokit azért hoztam Orsinak, mert szerettem volna megköszönni neki a segítsé get, hogy megtanított jegyzetelni. – Most már tudom! – felelte vidáman a lány. – Most már semmi nem érdekel, csak te. Ha te vagy a vezérjelölt, akkor veled megyek, akárhová is kell követnem téged. – Köszönöm! – suttogta a fiú boldog zavarában.
Ahogy teltek a napok, a gyerekek egyre jobban beleásták magukat Ázsia múltjába és jelenébe, azután Ausztrália tanulmányozásához kezdtek hozzá. Éppen jó időben, mert az iskolai tananyagban is Ausztrália gazdaságföldrajza következett. Ági néni csak ámult az órá kon, mert Krisztiánék azt is tudták a földrészről, ami a tankönyvben még az apró betűs kiegészítésekben sem szerepelt. A csütörtöki órán végül mind a négyüknek beírt egy-egy ötöst sorozatos hozzászólásaik jutalmaképpen. Aznap a második órájuk irodalom volt, tehát Krisztiánék a szünet ben átballagtak a magyarterembe. Lepakolták a holmijukat, és hátul az egyik padhoz leülve beszélgetni kezdtek. Éppen arról folyt a szó, hogy tegnap Barna az érdekességek után kutatva talált egy – igaz, nem Ausztráliáról szóló – érdekes tanulmányt, amely a dél-amerikai inka birodalom üzenetküldő, fonalcsomózásos technikáját írta le. Barna szerint nagyon érdekes írás volt, kiderült belőle, hogy az inkák a tízes számrendszer mellett kedvelték a négyest is. A fiú éppen azt magyarázta, hogyan csomózták a vékony fonalra a bogokat a tízes helyi érték szerint, amikor a tábla előtti kis vályúból és a tanári asz talon fekvő dobozból a kréták halk roppanással szanaszét repültek a teremben. Krisztiánék azonnal felfigyeltek a jelenségre, és várták, hogyan folytatódik a dolog, de – most ezen lepődtek meg – semmi más nem történt. 102
Az egyetlen váratlan dolog, ami bekövetkezett, az volt, hogy Zsóka néni belépett a terembe. Azonnal észrevette a parkettán mindenfelé heverő krétadarabkákat. – Itt meg mi történt? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Csak nem krétacsatáztatok? – Nem, tanárnő! – harsant fel Erik hangja. – Biztos megint Krisz tiánék csináltak valami hókuszpókuszt, mert egyszer csak a kréták szétrepültek. – Krisztián?! – nézett Zsóka néni kérdően a fiúra. – Dehogyis, tanárnő. Nem csináltunk semmit, hátul beszélget tünk. – Biztos? – Száz százalék, tanárnő! – szólt bele a beszélgetésbe Barna is. – Mi sem tudjuk, mi történt. A kréták csak úgy maguktól repültek szét, mint a rakéták. – Jaj, csak azt ne mondjátok, hogy megint valamilyen rejtélyes, megmagyarázhatatlan esetnek vagyunk a tanúi, mint három hete, amikor földrajzórán a térképek összecserélték a folyóikat, és a Jangcét egy óráig keresték a 8. b-sek, mire Dél-Amerika térképén megtalál ták! – folytatta Zsóka néni, aztán inkább magának, mint az osztálynak elborzadva hozzátette: – Szegény Ági azóta sem meri használni azt a térképet, úgy kellett egy másikat hozatni a természettudományi szertárból. – Aztán Barnához fordult: – Remélem, nem csináltál semmit! – ingatta felé a mutatóujját. – De tanárnő, láthatja, hogy semmi más nem történt. A képek, a tárgyak a helyükön maradtak, és Arany János bajusza sem vándorolt át Ady Endrére, és helyet sem cserélt Petőfiével – felelte pimaszul. – Elég! – fortyant fel Zsóka néni. – Tedd ki az ellenőrződet, te szemtelen! Csendet! – fordult az osztályhoz. – Mindenki menjen a helyére! A hetesek szedjék össze a krétákat! Az óra elkezdődött. Az osztály felének a tanárnő szövegértési fel adatot adott, ami abból állt, hogy egy szöveget elolvasva kérdésekre kellett válaszolniuk a feladatlapon. A felelősök kiosztották a lapokat, és a gyerekek hozzáláttak az olvasáshoz. Krisztiánék a másik csoportba kerültek, és Zsóka néni felszólítá 103
sára elővették a fogalmazásfüzetüket. A tanárnő felírta a címet a táb lára: „Stílusgyakorlat”, a gyerekek pedig engedelmesen lemásolták. Ezután Zsóka néni felolvasott egy rövid mondatot, amit a gye rekeknek ki kellett egészíteniük néhány gondolattal. Mikor ezzel is megvoltak, a kész szöveget leírták a füzetbe: „Az autó leparkolt a ház előtt. A fiatal, öltönyös férfi kiszállt a kocsiból, és megállt a kapu előtt. Odaköszönt az idős néninek, aki éppen kijött a házból, majd elővette a kulcsait, miközben tekintete a földön heverő szerkezetre esett. – Ez meg mi? – mormogta.” – Most jön a stílusgyakorlat – mondta Zsóka néni. – Az lesz a fel adatotok, hogy a leírt szöveget másképpen, más stílusban fogalmaz zátok meg. Nem a történetet kell megváltoztatnotok, sőt, azt nem is szabad; hanem az egyes szavakat helyettesítsétek rokon értelmű kifejezéssel. Az általatok írt, új szöveg legyen minél választékosabb, az sem baj, ha hivatalos stílusú lesz. Tehát vigyázzatok! Csak a nyelvi kifejezésmódot szabad megváltoztatnotok, a történetet nem. Lássatok munkához! – Azzal átment a terem másik oldalára a szövegértéslapon dolgozó csoporthoz, és egy-egy gyereket felszólítva hangosan olvastatni kezdte őket. Krisztiánék közben rövid gondolkodás után írni kezdtek. Jó ne gyedóra múlva Zsóka néni visszatért az ő csoportjukhoz, hogy ellen őrizze a feladatmegoldást. – Nos, remélem, elkészültetek. Szeretném, ha egy-két munkát meghallgatnánk, azután megbeszéljük, melyik jó, és miért. Ki vállal kozna rá, hogy felolvassa az írását a többieknek? Orsi – mint mindig – azonnal jelentkezett, és fennhangon olvasni kezdett: – A személygépkocsi megállt az épület előtt. Az elegáns öltözetű fiatalember kilépett a járműből, és megállt a kapu előtt. Köszöntöt te az idős hölgyet, aki éppen kilépett az épületből, azután kiemelte a zsebéből a kulcsait, miközben a pillantása az aszfaltjárdán fekvő szerkezetre tévedt. – Ez vajon mi lehet? – mormogta. – Jól van, Orsi! – dicsérte meg a tanárnő. – Jól oldottad meg a fel adatot. Óra végén jöhetsz a kisötösért. Akkor most hallgassunk meg valaki mást! – biztatta a többieket. 104
Ahogy körbenézett, úgy tűnt neki, hogy ma valahogy mások a gyerekek, mint amilyenek szoktak lenni, és többen jelentkeznek. – Balázs! – szólította fel a tanárnő a fiút. Balázs furcsán somolyogva olvasni kezdett: – A tragacs leblokkolt a ház előtt. A kinyalt pasas kikecmergett a kocsiból, és lehorgonyzott a kapu előtt. Odaröffent a vén nyanyá nak, aki éppen kidöcögött a házból. A muksó előhalászta a kulcsait, miközben a földön heverő szerkentyűre meresztette a szemét. – Ez meg mi a nyavalya? – dünnyögte. A gyerekek döbbent csendben figyeltek. Egyre többen hagyták abba az írást a másik csoportból is, és tátva maradt szájjal hallgatták Balázs irományát, néhányan pedig nevetni kezdtek. – Ez… ez… ez szörnyű! – kiáltott fel Zsóka néni. – Milyen pimasz stílus ez, Balázs? Mi jutott az eszedbe? – kérdezte mélységes felhábo rodással a hangjában. – Ti pedig ne nevessetek! – dördült az osztályra. – Ez egyáltalán nem vicces! Ám hiába csitította a gyerekeket, azok egyre bátrabban nevetgél tek, egyesek már semmivel sem törődve, hangosan kacagtak, mintha csak valami kabaréban üldögélnének. – Jó móka, ugye? – vihogott Balázs szédülten. – Inkább szégyelld magad! – pirított rá a tanárnő, aztán gyorsan Verához fordult, hogy mentse az órából, ami még menthető. – Vera! Kérlek, olvasd fel, amit írtál! Vera szemében is huncut fény csillant, és Zsóka néni már tudta, hogy rossz volt a választás. – A járgány leparkolt a ház előtt. A tejfölös szájú, csinos ipse kiká szálódott a kocsiból, és lecövekelt a ház előtt… – Elég, ne folytasd! – torkolta le Zsóka néni. – Uram, istenem, mi folyik itt? – kapott a szívéhez. – Hát mindannyian megbolondul tatok? Vera! Harmadik éve tanítalak, de még sohasem láttalak ilyen elvetemültnek. Vera szívből kacagott, és a tanárnő felszólításával ellentétben nem hagyta abba az olvasást. Amikor odáig ért irományában: „– Ez meg mi a frászkarika?”, a többiek felpattantak a helyükről, és felváltva kia bálni kezdték az általuk írt eszeveszett szinonimákat: „Ez meg mi 105
a búbánat? … Ez meg mi a szösz, mi a fityfiritty, kutyafüle, túró, lópi kula, fityfene, bizgentyű, ketyere, vackeráj, bakfitty, mütyürék, bigyó, mizéria, anyámkínja…” Zsóka néni nem bírta tovább idegekkel, összekapta a könyveit, és kirohant a teremből. Krisztiánék nem nevettek, és nem is csatlakoztak összevissza kia báló társaikhoz, csak csendben ültek, és várták a jól ismert jelenetet: lábdobogás, rohangáló emberek, sziréna, mentők, rémült szülők, tá vozó gyerekek. A további órák – az idén már harmadszor – ismét csak elmaradtak, őket pedig a szüleik hazavitték.
Néhány órával később a négy gyerek Krisztián szobájában a szőnye gen ülve beszélgetett a mai eseményről. – Szerintetek mostantól mindenki csak hülyéskedve fog tudni be szélni az osztályból? – kérdezte vigyorogva Barna. – Ez egyáltalán nem vicces! – mondta Orsi összeráncolt szemöl dökkel. – Lehet, hogy szegények mindent elfelejtettek magyarból. – Akkor a magyar is belépett a buktatós tantárgyak sorába – álla pította meg Zsófi. – Ez már a harmadik a kémia és a fölrajz után. – Igen, gond van – mondta Krisztián. – Ilyen tempóban nem győzzük a többieket újra és újra felhozni a tanulásban. Ahogy ké szen vagyunk az egyik tantárggyal, és végre jól tanul az osztály, megint bekövetkezik valamelyikből az „agymosás”, és kezdhetjük elölről. – Képzeljétek, mi lehet a többi iskolában, ahol nincs önképző kör! – szörnyülködött Zsófi. – Ott hányan állhatnak bukásra, és hány tárgyból? – Abba belegondolni sem merek! – mondta Orsi. – Nézzétek! – dugta a többiek orra alá a reggeli Népszabadságot. – Ma egy újabb cikk jelent meg az elmúlt két hét tanulási statisztikáiról. Azzal ujjával az ábrára bökött. A diagram piros vonala a két héttel azelőtti időponttól kezdve aznapig meredeken ívelt lefelé, mutatva a diákok rémes eredményeit az országban. A tanulmány szerint az 106