Stephanie Garber: Volt egyszer egy összetört szív (részlet)

A Temonda Közlöny

HOL IMÁDKOZHATNAK EZUTÁN AZ ÖSSZETÖRT SZÍVŰEK? Kutlass Knightlinger írása

Köddé vált a Szívek Hercegének templomába vezető ajtó. Az ösz szetört szívek sötét vérvörösére festett legendás bejárat az éjsza ka folyamán egyszerűen eltűnt a

Templomnegyed egyik legtöbbet látogatott templomáról, és csak egy áthatolhatatlan márványfal maradt a helyén. Immár senki sem képes belépni a templomba… Evangeline virágmintás ruhája zsebébe dugta a két héttel korábbi újságból származó kivágást. A lepusztult sikátor végéből nyíló ajtó alig volt magasabb nála, egy rozsdás fémrács mögött rejtőzött, és nyoma sem volt rajta a gyönyörű vérvörös festéknek, de meg mert volna rá esküdni, hogy ez az eltűnt bejárat.

A Templomnegyedben nem akadt ennél kevésbé hívogató hely. Itt minden bejáratot faragott ajtótáblák, pazar ajtókeretek, üveg előtetők és aranyozott zárak díszítettek. Az apja hívő ember

volt, de gyakran mondogatta, hogy az itteni templomok olyanok, akár a vámpírok tanyái – nem az ima helyeként szolgálnak, hanem hogy magukhoz csalják és csapdába ejtsék az embert. De ez az ajtó más volt, mint a többi – egy kilincs nélküli durva fatábla, lepattogzott fehér festékkel.

Ez az ajtó nem akarta, hogy megtalálják. De így sem tudta elrejteni Evangeline elől, micsoda valójában. Szabálytalan alakja összetéveszthetetlenné tette. Az egyik oldala kerekded ív volt, a másik cakkozott vonal, egy félbetört szív egyik fele – a Szívek Hercege nevű Fátum szimbóluma. Végre!

Ha a remény szárny lenne, Evangeline széttárná a hátán a sajátját, készen arra, hogy újból felröppenjen. Két héten keresztül kutatott Valenda városában, de rátalált.

Amikor a zsebében lévő pletykalap először hírét adta, hogy eltűnt a Szívek Hercege templomának ajtaja, kevesen hitték, hogy varázslat lehet a dologban. A pletykalap címoldalon hozta a hírt, és az emberek azt beszélték, csak koholmány, hogy több előfizetést szerezzenek. Az ajtók ugyanis nem szoktak csak úgy eltűnni. Evangeline viszont úgy vélte, ilyesmi előfordul. Nem tartot ta a cikket szemfényvesztésnek; olyan volt, akár egy jel, amely elárulta neki, merre induljon, ha meg akarja menteni a szívét és a fiút, akinek odaadta.

Varázslatra nem sok bizonyítékot talált az apja régiségboltjának különlegességein kívül, de hitt benne, hogy létezik. Apja, Maximilian mindig úgy beszélt a varázslatról, mintha az valódi lenne. Anyja pedig a Fenséges Északról származott, ahol nem tettek különbséget a tündérmesék és a történelem között. Minden történet igazságokból és hazugságokból áll, mondogatta. Az számít, miként hiszünk bennük.

És Evangeline-nek nagy tehetsége volt abban, hogy olyan dolgokban higgyen, amiket mások legendának tartanak – például a halhatatlan Fátumokban.

Kinyitotta a fémrácsot. Magán az ajtón nem volt kilincs, ezért kénytelen volt bepréselni ujjait a szűk helyre a rács recés széle és a mocskos kőfal között.

Az ajtó megszúrta az ujját, egy csepp vért fakasztott, és a lány esküdni mert volna rá, hogy hallja, amint szétforgácsolt hangon azt mondja: Tudod te, mibe készülsz belemászni? Nem származik majd belőle más, csak szívfájdalom.

De Evangeline szíve már így is fájt. És tudta, milyen kockázatot vállal. Ismerte a szabályokat, hogyan kell felkeresni a Fátumok templomait.

Mindig ígérj kevesebbet, mint amennyit adni tudsz, mert a Fátumok mindig többet vesznek el.

Ne köss alkut egyszerre több Fátummal.

De legfőként: ne szeress bele egy Fátumba.

Tizenhat halhatatlan Fátum létezett, féltékeny és bírvágyó lények. Mielőtt évszázadokkal ezelőtt eltűntek, állítólag olyan varázslattal uralkodtak a világnak ezen része felett, amely egy szerre volt csalárd és csodálatos. Mindig betartották az alku rá juk eső részét, habár gyakran inkább ártottak az embereknek, mintsem segítettek. Ám a legtöbben – még ha úgy hitték is, hogy a Fátumok csupán mítoszok – alkalmanként eléggé nekikeseredtek ahhoz, hogy hozzájuk imádkozzanak.

Evangeline mindig is kíváncsi volt a templomaikra, de eleget tudott a Fátumok szeszélyes természetéről és a fatális alkukról ahhoz, hogy ne keresse fel a szentélyeiket. Egészen két héttel ezelőttig, amikor olyan elkeseredett emberré vált, amilyenekkel a történetek is ijesztgették.

Kérlek… – suttogta a szív alakú ajtónak, a hangja megtelt a vad és viharvert reménnyel, amely idáig hozta. – Tudom, hogy furfangos jószág vagy. Hagytad, hogy megtaláljalak. Engedj hát be! Még utoljára megtaszította a faajtót.

És ezúttal az ajtó engedett. Evangeline torkában dobogó szívvel lépett be. Az ajtó keresése során azt olvasta, hogy a Szívek Hercegének temploma másképp illatozik mindenkinek, aki felkeresi. Elvileg olyan az illata, mint az illető legnagyobb szívfájdalmának.

De ahogy Evangeline belépett a hűvös katedrálisba, a levegő nem Lucre emlékeztette – nyoma sem volt velúrbőrnek vagy vetiverfűnek. A templom félhomályos bejáratában kissé édeskés és fémes szag terjengett: alma és vér. Libabőrös lett a karja. Ez nem a szeretett fiúra emlékeztette. Biztosan tévedett a beszámoló, amit olvasott. De Evangeline nem fordult vissza. Tudta, hogy a Fátumok nem szentek vagy megváltók, habár remélte, hogy a Szívek Hercege együttérzőbb, mint a többiek. Léptei mélyebbre vitték a katedrálisban. Minden döbbenetesen fehér volt. Fehér szőnyegek, fehér gyertyák, fehér tölgyből, fehér nyárfából és fehér nyírből faragott padsorok. Evangeline az össze nem illő fehér padsorok között vonult. Valamikor elegánsan festhettek, de mostanra soknak hiányzott egy-egy lába, míg másokon az üléspárna volt szakadt, a padok jó része törött volt.

Törött. Törött. Törött. Nem csoda, hogy az ajtó nem akarta beereszteni. Talán a templom nem is baljóslatú, csak szomorú…

Hangos reccsenés törte meg a templom csendjét.

Evangeline megpördült, és elfojtott egy kiáltást.

Padsorokkal mögötte, egy félhomályos zugban úgy tűnt, egy fiatalember gyászol vagy valamiféle bűnbánatot tart . Zabolátlan aranyszínű tincsei az arcába hullottak, miközben lehajtotta a fejét, és burgundi vörös felöltőjének ujjait szaggatta.

Evangeline szíve belesajdult, ahogy figyelte. Kísértésbe esett, hogy megkérdezze, segíthet-e neki valamiben. De a fiatalember valószínűleg azért választotta a félreeső sarkot, hogy senki ne vegye észre.

És Evangeline-nek sem sok ideje maradt.

A templomban ugyan nem voltak órák, de a lány esküdni mert volna, hogy egy nagymutató szüntelen tiktakolását hallja, amely azon dolgozik, hogy eltörölje a Luc esküvőjéig hátralévő perceket.

Végigsietett a templomhajón az oltárhoz, ahol a rozoga padsorok helyett egy ragyogó márványpulpitus magasodott előtte. Az emelvény makulátlan volt, viaszgyertyák sora világította meg, és négy hornyolt oszlop vette körül, amelyek a Szívek Hercege az élethűnél nagyobb szobrát őrizték.

Evangeline tarkója bizseregni kezdett.

Tudta, hogyan néz ki a Szívek Hercege. A jóskártyák, ame lyek a Fátumok képei segítségével mondják meg a jövőt, a közelmúltban keresett holmikká váltak az apja régiségboltjában. A Szívek Hercegének lapja viszonzatlan szerelmet jelentett, és mindig tragikusan jóképűként ábrázolta a Fátumot, eleven kék szeméből ugyanolyan vörös könnyek csorogtak, mint a durcás szája sarkát örökké beszennyező vérfolt.

Erről a ragyogó szoborról hiányoztak a véres könnyek. Viszont az arcából áradt valamiféle kegyetlen szépség, olyasféle, amilyet

Evangeline elvárt egy félistentől, akinek hatalmában áll egy csókkal ölni. A herceg márványajkán játszó tökéletes mosolynak hűvösnek és szigorúnak kellett volna tűnnie, de kissé teltebb alsóajkában volt valami finom lágyság – akár egy halálos meghívás.

A legendák szerint a Szívek Hercege képtelen a szerelemre, mert a szíve oly régen megállt. Csak egyvalaki lenne képes újra indítani dobbanásait: egyetlen igaz szerelme. Azt beszélik, a csókja a szerelmén – egyetlen gyengéjén – kívül mindenkire ha lálos, és miközben őt kereste, hullák sorát hagyta maga mögött. Evangeline elképzelni sem bírt ennél tragikusabb létezést. Ha van olyan Fátum, aki képes lehet átérezni a helyzetét, akkor az a Szívek Hercege.

A tekintete rátalált az elegáns márványujjakra, amelyek egy akkora tőrre fonódtak, mint a lány alkarja. A penge egy kőből készült áldozati tálra mutatott, közvetlenül a táncoló fehér lángok apró köre felett. A penge oldalába azt vésték, Vér a fohászért. Evangeline nagy levegőt vett. Ezért jött ide.

A tőr hegyéhez nyomta az ujját. Az éles márvány átdöfte a bőrét, a vére pedig cseppenként aláhullott, sistergett és sziszegett, még több édeskés fémszaggal töltve meg a levegőt.

A lelke mélyén abban reménykedett, hogy a véráldozatának valamiféle mágikus hatása lesz. Hogy a szobor életre kel, vagy a Szívek Hercegének hangja betölti a templomot. De a falon lévő gyertyák lángjaitól eltekintve semmi sem mozdult. Még az elgyötört fiatal férfit sem hallotta a templom hátuljában.

Csak ő volt, és a szobor.

Kedves… Herceg – kezdte tétován. Sosem imádkozott még egy Fátumhoz, és nem akarta elrontani. – Azért vagyok itt, mert a szüleim meghaltak.

Kínos szégyenérzet tört rá. Nem ezzel kellett volna kezdenie. Azt akarom ezzel mondani, hogy egyik szülőm sem él már. Pár éve temettük el az anyukámat. A múlt évben apa is elment. Most pedig el fogom veszíteni a fiút, akit szeretek. Luc Navarrót… – A torka elszorult, miközben kimondta a nevet, és elképzelte a fiú csalfa mosolyát. Talán ha Luc hétköznapibb lenne, vagy szegényebb, vagy kegyetlenebb, mindez nem így alakult vol na. – Titokban találkozgattunk. Apát kellett volna gyászolnom. Aztán bő két héttel ezelőtt, aznap, amikor be akartuk jelenteni a családunknak, hogy szeretjük egymást, a mostohanővérem, Marisol azzal állt elő, hogy összeházasodnak Luckel. Evangeline elhallgatott, és lehunyta a szemét. Beleszédült a történetnek ebbe a részébe. Egy hirtelen eljegyzés nem számított szokatlannak. Marisol csinos, és tartózkodó természete ellenére is kedves lány – sokkal kedvesebb, mint Evangeline mostohaanyja, Agnes. De Evangeline soha még csak nem is látta Lucöt egy légtérben Marisollal.

Tudom, hogy hangzik mindez, de Luc szeret engem. Szerintem megbűvölték. Azóta nem szólt hozzám, hogy bejelentették az eljegyzést… rám nézni sem hajlandó. Nem tudom, hogy csi nálta, de biztos vagyok benne, hogy ez a mostohaanyám műve. – Evangeline-nek igazából semmilyen bizonyítéka nem volt rá, hogy Agnes boszorkány, és megbűvölte Lucöt. Abban viszont biztos volt, hogy a mostohaanyja tudomást szerzett a kapcsolatukról, és inkább a saját lányának akarta a fiút, és a rangot, amelyet egy nap Luc megörököl.

Agnes azóta neheztel rám, hogy apám meghalt. Próbáltam Marisollal beszélni Lucről. Marisol nem olyan, mint a mostohaanyám, nem hiszem, hogy szándékosan ártana nekem. De akárhányszor próbálok beszélni vele erről, a számon nem jönnek ki

szavak, mintha azokat és engem is elátkoztak volna. Úgyhogy eljöttem ide, hogy a segítségedért könyörögjek. Ma lesz az esküvő, és szeretném, ha megakadályoznád.

Evangeline kinyitotta a szemét.

Az élettelen szobor mit sem változott. A lány tudta, hogy a szobrok általában nem mozognak. Ugyanakkor önkéntelenül arra gondolt, hogy valaminek történnie kellett volna vele – meg változhatott, megszólalhatott, megmozdulhatott volna, vagy kinyithatta volna a márványszemét.

Kérlek, tudom, hogy ismered a szívfájdalmat. Akadályozd meg, hogy Luc elvegye Marisolt. Óvd meg a szívem, hogy ne törjön össze még egyszer.

– Micsoda szánalmas monológ! – Két lomha taps követte a nemtörődöm hangot, amely pár méterre a lánytól szólalt meg.

Evangeline megpördült, minden vér kifutott az arcából. Nem őrá számított – a fiatalemberre, aki a ruháit szaggatta a templom hátuljában. Habár nehéz volt elhinni, hogy ugyanaz az ember. Evangeline azt hitte, a fiú szenved, de bizonyára megszabadult a fájdalmától a kabátujjaival együtt, amelyek most cafatokban lógtak a bricseszébe félig betűrt fekete-fehér csíkos inge felett.

A fiú az emelvény lépcsőjén ült, lezseren nekidőlt az egyik oszlopnak, miközben kinyújtotta hosszú, vékony lábát. A haja aranyszőke volt és kócos, feltűnően világoskék szeme véreres, a szája sarka pedig meg-megrándult, mintha nem élvezné különösebben, mégis örömet lelne abban a kis fájdalomban, amit a lánynak okozott. Unottnak tűnt, jómódúnak és kegyetlennek. Szeretnéd, ha felállnék és megfordulnék, hogy hátulról is alaposan megnézhess? – gúnyolódott. Evangeline arcába azonnal visszatért a szín. Egy templomban vagyunk.

Mit számít ez? – A fiatalember egy elegáns mozdulattal benyúlt szakadt burgundi vörös kabátjának belső zsebébe, elővett egy hófehér almát, és beleharapott. Sötétvörös lé csorgott le a gyümölcsből hosszú, sápadt ujjain át a makulátlan márványlépcsőkre.

Ne csináld ezt! – Evangeline nem akart kiabálni. Habár nem félt az idegenektől, általában kerülte velük a vitákat. De ezzel az érzéketlen fiatalemberrel nem tudott dűlőre jutni. –Tiszteletlen vagy.

Te meg egy halhatatlanhoz imádkozol, aki megöl minden egyes lányt, akit megcsókol. Tényleg úgy gondolod, hogy tiszteletet érdemel? – A borzalmas fiatalember a nyomaték kedvéért megint beleharapott az almába. Evangeline próbált nem tudomást venni róla. Tényleg. De mintha valami borzalmas varázslat vett volna erőt rajta. Ahelyett, hogy sarkon fordult és otthagyta volna, elképzelte, hogy az idegen az alma helyett az ő ajkára tapasztja az ajkát, és megcsókolja gyümölcstől édes szájával, amíg meg nem hal a karjában.

Nem. Az nem lehet… Megint engem bámulsz – duruzsolta a fiú. Evangeline azonnal elkapta a tekintetét, és a szoborra sze gezte. Percekkel korábban csupán a márványajka látványától szaporábban vert a szíve, de most, az elvetemült fiatalember jelenlétében csak egy hétköznapi, élettelen szobornak tűnt. Személy szerint úgy vélem, én messze sármosabb vagyok. – A fiatalember hirtelen ott termett mellette.

Pillangók kezdtek verdesni Evangeline gyomrában. Ijedt pillangók. Hevesen és sebesen csapkodtak szárnyukkal, figyelmeztetve, hogy tűnjön innen, fusson, meneküljön. De nem bírta levenni a szemét az idegenről.

Ilyen közelről a fiú tagadhatatlanul vonzó volt, és magasabb, mint amilyennek először tűnt. Őszintén rámosolygott, megvillantva két gribedlit az arcán, amelyektől egy pillanatra inkább tűnt angyalnak, mint ördögnek. De Evangeline úgy vélte, ettől a fiútól még az angyaloknak is óvakodniuk kell. Kinézte belőle, hogy azokkal a csalóka gödröcskékkel képes lenne rávenni egy angyalt, hogy csak azért lemondjon a szárnyairól, hogy ő játsz hasson a tollakkal.

Te vagy az – suttogta. – Te vagy a Szívek Hercege.

MIT TENNÉL MEG AZÉRT, HOGY BOLDOGAN ÉLJ, MÍG MEG NEM HALSZ?

Amióta az eszét tudja, Evangeline Fox hisz az igaz szerelemben és abban is, hogy a szerelmi történetek boldog véget érnek… amíg meg nem tudja, hogy élete szerelme valaki mást készül feleségül venni. Az összetört szívű Evangeline kétségbeesetten szeretné megakadályozni az esküvőt, ezért meggondolatlanul alkut köt a karizmatikus, ámde gonosz Szívek Hercegével. A segítség nek három csók az ára, ám azt, hogy a lány hol, mikor és kinek adja, a herceg határozza meg. Evangeline az első csók után rájön, hogy halhatatlannal alkudozni veszélyes játék – és a Szívek Hercege sokkal többet akar tőle, mint amit ígért. Tervei vannak vele, olyan tervei, amelyek vagy a létező legnagyobb boldogsággal, vagy a legfájdalmasabb tragédiával végződnek…