2022. NYÁR
Tehetség és kitárulkozás
Anyám és én
Anyám szerint későn érő típus vagyok. Először azt is gondolhattam volna, hogy ez butaság, hiszen honnan is tudhatná ezt már tizenéves koromban, de azért mégsem gondoltam ezt, mert hamar kiderült számomra, hogy ő egy rendkívül okos nő. Igaz ugyanakkor az is, hogy túlságosan sokat nem elmélkedtem a kijelentésén se akkor, amikor elhangzott, se később. Már több éve Spanyolországban éltünk – immár sokadik virágzásomban –, zajlott körülöttem az élet, rám köszöntöttek az első, igazi nemzetközi sikerek, amikor váratlanul felidéződött bennem ez a mondat. Elnevettem magam. Ugyanis szerintem azt még anyám sem gondolta volna, hogy ennyire elhúzódik a „beérésem”. Régóta tudtam, hogy ezt a könyvet szeretném megírni. Anyámnak. Csak
sorozatról készült most könyv: Gyárfás Dorka és Somos Ákos a színészekkel és a sorozat rendezőjével, Máté Gáborral készített interjúkat. Megkerestük az osztályt, akik lelkesnek tűntek, és elkezdtük az interjúkat nagyjából az előadások sorrendjében. Nem állítom, hogy tizenöt színészinterjút megírni sétagalopp volna – sem az időpont-egyeztetés, sem a szövegjóváhagyás miatt. Sok macerával és kompromisszummal jár mindez, mert mindenkivel másképpen lehet együttműködni, mindenkihez más út vezet. A beszélgetések azonban mindig halálosan izgalmasak voltak, szinte nem akadt köztük olyan, ami ne villanyozott volna fel minket. Nem lehet elmesélni, milyen érzés két év „láthatatlan” munkája után látni annak az eredményét, és érezni, hogy volt értelme. És az igazi katarzis csak most jön majd el, amikor kézben tarthatjuk, és átnyújthatjuk a kötetet a Máté Gábor-osztálynak (vagyis az AlkalMáté Truppnak), és azoknak az olvasóknak és színházrajongóknak, akik hozzánk hasonlóan életük legkülönlegesebb színházi élményei között őrzik az előadásaik emlékét. Biztos vagyok benne, hogy életünk egyik legboldogabb napja lesz. Gyárfás Dorka fotó: anderson galindo clavijo (spain )
A színház a pillanat művészete, hiszen ami a színpadon történik, az csak ott és akkor érvényes – már másnap is a nulláról indul. De az nem lehet, hogy a magyar színháztörténet ne őrizzen meg valamit az olyan különleges, egyedülálló vállalkozásaiból, mint amilyen az AlkalMáté Trupp sorozata volt, amiben 14 színész életének legfontosabb mozzanatait, válságait és katarzisait vitték színre minden nyáron, évente mindössze öt-hét alkalommal. Erről a tavaly lezárult
Nádas rémtörténetei
gyűltek és gyűltek a jegyzetek, a családi legendárium történetei, és még mindig maradtak olyanok, amelyek nem kerültek bele. Miközben boldogan írtam, kijelenthetem, sokkal nehezebb munka volt, mint nagyregényt írni. Hiszen azok cselekményét én találom ki, én fonom egybe a szálakat és alakítom a karaktereket. Itt pedig tartanom kellett magam a valósághoz: anyám lenyűgözően tiszta és bölcs személyéhez. S hogy mindez akkor miért volt nehéz? Mert elfogult vagyok. Nem tudom kívülről nézni, és bár nyilvánvalóan ő sem hibátlan, ahogy egyikünk sem az, de azokról nem tudok beszélni. Az ellentmondások legyőzése csak a felismerésüknél nehezebb. Márpedig anyám szerint az egész életünk ellentmondások sorozata, és ráadásul egyik sem létezhet a másik nélkül. Náray Tamás
Idén májusban nem várt ajándékot vehettek kézbe az olvasók: Nádas Péter új regényét, a Rémtörténeteket, mely meghökkentő történetszövésével, sűrűn váltakozó regiszterekben áradó nyelvén egy vízparti település hétköznapi világát tárja elénk. Nádas Péterrel Károlyi Csaba készít egy különleges beszélgetőkönyvet, mely a szerző 80. születésnapjára, ősszel jelenik meg. Elsőként itt olvashatnak belőle egy rövid részletet.
»Hát, Péter, mit szólsz te az em-
bertársainkhoz? Ahogyan azt a Szipirtyó Terézke néni mondaná: bassza az anyját mind? Hogy az anyjuk valagára jó ez nekijek? Hogy így kibasznak velünk! Mér csinálják? Az ilyeneket az isten baszná le az égből. Amit ezeknek ebbe a riherongy életbe van pofájuk itten megtenni! A rohadékok. Ezek mind ganaj emberek… Vagy nem? De mért gondol a szegény, szegény ember minduntalan ilyeneket? Nem, ezek nem mind ganaj emberek, vagy a ganaj ember is csak ember. De tudomásul lehet venni, hogy a szitkozódás fontos tulajdonsága az embernek. Majd mindenkinek. Mikor menne tovább az eszével, akkor váratlanul szitkozódni kezd. Az esze működését megakasztja. Embertársainak gyűlölete, megvetése, megkerülése, semmibe vevése végül is fontosabb. Az erő jele. Mimikri. Átlátja a helyzetet, ezért úgy véli, okosabb erőt mutatnia. Ezek nagyon fontos
emberi tulajdonságok, amelyeket az irodalom sokszor eltüntet a vastag humanista szósz alatt. És tulajdonképpen meg is nemesíti ezt a barbár emberi indulatot, még Móricz is, pedig ő aztán használ szitkokat. Az egyetlen talán Borbély Szilárd, aki nem nemesít, ő nagyon a realitás szintjén marad. Csalog Zsolt is megmarad a realitásnál a Parasztregényben, nagyon rendesen. Tompa Andrea is ott marad az Omertában. Azért van az embernek mire támaszkodnia. A szitkok az indulati élet fontos alkatrészei. Az érzelmi életnek is, mert ha megfigyeli az ember, akkor látja, hogy az emberbaráti szeretetmennyiség, az empátiamennyiség, ami mégiscsak működik az emberben, olykor nem is elhanyagolható mennyiségben, a szitok-, átok-, harag- és bosszúvágykészleten halad át. Át kell rajta törnie, át kell a résein gyüremlenie. Ezzel persze nem mondom azt, hogy mindenki szitkozódik, mindenki állandóan átkozódik.
fotó: stekovics gáspár
Van, aki abba betegszik bele, hogy nem műveli. Mi több, vannak emberek, akik nem is képesek rá, teljesen idegen tőlük. A többség szerencsére visszafogja, csak kivételes helyzetekben engedi szabadon. »Elképesztő, hogy ebben a regényben micsoda káromkodások, szitkozódások vannak. Főleg Teréz nyomja ezt. Szóval írtál egy regényt, amely egy faluban játszódik! Igen, ahogyan Esterházy tréfálkozott, én vagyok az utolsó magyar parasztíró. Ilyen már nincsen is, mint amilyen én vagyok. Nem az, hogy vidéki lennék már ennyi évtized után, nem az, hogy népi, hanem paraszti.
L. titkai – Márai Sándorné naplója Most, amikor a nők általában szeretnek kilépni a reflektorfénybe, elmondani a véleményüket és megvalósítani az álmaikat, izgalmas pillanatnak lehetünk szemtanúi. Egy asszony, az általa hőn áhított árnyékból, mások szorgos munkájának eredményeképpen szédítő pulpitusra kerül. L.-ből Lola lesz. Márai Sándor hívta feleségét L.-nek, a naplóiban. Vajon L., azaz Lola mit szólna ehhez? Ha látná, hogy férjének írt jegyzeteit kibogarásszák, megszerkesztik és kinyomtatják? Hogy szívének, eszének és lelkének legféltettebb titkai most két kötetben a könyvesboltok polcaira kerülnek? Hogy őt, a nagy író „kis” feleségét közszemlére teszik? Nos, szerintem finoman elmosolyodna. Alkalmazkodna a helyzethez, ahogy Sándor mellett megtanulta. Esetleg sorsszerűségnek fogná fel. Matzner Ilona okos, elegáns és művelt nő volt, kellő humorral felvértezve – ennyit talán sejthetett magáról. Azzal vélhetően nem volt tisztában, hogy szépnek és elbűvölőnek is született. Mondják, hiába szólt szolidan vagy nevetett diszkréten egy társaságban: ha L. megmozdult, nem lehetett másra figyelni, annyira bájosan létezett. Lola alkatilag támogatónak született.
Amikor Ilona és Sándor (a két kassai) Berlinben találkozott, első randevújukon nem játszottak szerepet. Mégis egymásba szerettek. Önmagukat adták, és így talán őszintén megérezhették, hogy nekik tényleg egymásra van szükségük. Hogy képesek lesznek egymásnak támasztva élni, és így soha nem zuhannak majd a földre. Persze évtizedeken keresztül nehéz lehet egymást tartani. Lolát ráadásul elkerülte az elismerés. Nem alkotott maradandót, kézzelfoghatót, az ő műve „csupán” Márai Sándor. Laktak többek között Párizsban, Budapesten, Nápolyban, New Yorkban, Salernóban, San Diegóban. Eltemették közös kisfiukat. L. tudta, hogy férje a tragédia után két színésznővel vigasztalódott. L. apját megölték Auschwitzban. L. ezekről az időkről is írt naplót, de azok a füzetek eltűntek. L. a férjét írásban Ő-nek szólította. L. és Ő örökbe fogadott kisfiukkal 1948ban emigráltak. Csendben szálltak fel a vonatra a Keletiben. Kevés kofferrel. Itt kezdődik Lola naplója. A kétkötetes anyagot Márai Ilona: Betűbe zárva címmel jelentette meg a Helikon Kiadó. A mű Máraiék 1948 és 1979 közötti közös életéről szól – Lola tekintetén és érzésein keresztül.
L. Itáliában és Amerikában is szerető és támogató feleség és anya maradt. Kiváló háziasszony. Diszkrét és bájos társasági szereplő. Dolgozó nő. Hogyan teltek mindennapjaik? Mikor hiányzott neki a fia a legjobban? Mit jelentett neki Kassa? És Párizs? Mit olvasott? Miért hitt férje zsenialitásában? Hogyan kezelte férje depresszióját? Hogyan tudott hű lenni 62 éven át? Mit érzett, mibe kapaszkodott? Ezt senkinek nem vallotta be soha. Csak a naplójának, amelyet egyébként férjének írt. 296 füzetnyi intim vallomást. Márai Sándor, a férj, Lola halála után olvasta el az addig titokban vezetett naplókat. Lola naplója 2022 májusában megjelent. Szerintem Márai Sándor nagyon büszke a nejére. Szederkényi Olga