Mese a búzaszemről és az életről Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene, három fiát is szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból, az bizony őt is utolérte. Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettő ezalatt élte világát, asszonyokat és cimborákat szereztek. Mégis, mielőtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidősebb fia kapja. Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsőnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet, mint egyetlen búzaszemet. Alighogy eltemették az apjukat, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincsekkel. Az öccsüket meg kinevették: – No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban! Ezzel el is kergették a háztól. Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csőszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel? Keserűségében el is hajította, és elhatározta, hogy másnap világgá megy. Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és 11
szemlátomást nő a szára. Úgy nőtt, ahogy nézte. Mire a nap delelőre ért, gyönyörű, dús kalász ringott a szélben. „Ennek fele se tréfa!” – gondolta a fiú, és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette. Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán. Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is. A maradékot két kő között megőrölte, és kicsi cipót sütött belőle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott. „Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem” – gondolta a fiú, és odaadta a cipót az öregnek. Igaz, ő maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és már kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra. Egyre több dolga lett a fiúnak, lassan
12
a szomorúsága is elmúlt, arca jókedvtől piroslott. Minek is szaporítsam a szót? Hamarosan jómódú ember lett belőle. Mindig annyit vetett és an�nyit aratott, hogy mindennap jóllakott, de minden rászorulónak is adhatott a kenyeréből. Meg is szerették hetedhét országban. Esztendők múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján. – Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! – kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette. Alig ettek pár falatot, egy másik didergő vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte, aztán megkérdezte tőlük: – Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok? Felsóhajtott az első: – Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany, elhagyott az asszony! A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan azt felelte: – Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban. – Én csak egy búzaszemmel kezdtem! – mondta csendesen a házigazda. Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól: – Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban? – Nem bizony! És most már mindent értek! Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te, másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.
13
Miért nem járnak a fák? Volt idő, gyermekek, régen, nagyon régen volt, mikor nemcsak az emberek és az állatok, hanem a fák is jártak. Elmondom nektek, hogy miért nem járnak most a fák. Ennek előtte sok ezer esztendővel egy gazdag, telhetetlen ember kiment az erdőbe. Amint ott járt-kelt, erősen megtetszett neki egy nagy, terebélyes tölgyfa, és megszólította: – Hallod-e, tölgyfa, gyere az én udvaromba! A tölgyfa azt hitte, hogy szegény ember szól hozzá, egyet sem kérette magát, indult az ember után. De még az erdőből ki sem értek, az ember elfáradt, és kérte a tölgyfát: – Engedd meg, hogy felüljek rád, te meg sem érzed, hogy rajtad ülök.
32
A tölgyfa lenyújtotta egy vastag ágát, és a gazdag ember ráült. Mikor kiértek az erdőből, a réten meglátott a gazdag ember egy tehenet. Gondolta magában: „De jó volna ez a tehén nekem! Ha hazavihetném, mindjárt leüttetném, a húsát kivágatnám, és bezzeg jó dolgom lenne!” Mondta a fának: – Ejnye, édes fám, vedd fel ezt a tehenet is! A fa fölvette a tehenet is. Ment, mendegélt a fa, az országútra ért. Egy szekeres ember haladt előtte, a szekéren egy nagy boroshordó volt. „Hm – gondolta a gazdag ember –, most már fám is van, húsom is van, jó volna, ha borom is lenne a húshoz!” Szólt a fának: – Hallod-e, tölgyfa, vedd fel ezt a hordót is. Mi ez a te erődnek? Jól van, a fa felveszi a boroshordót is. Beérnek egy faluba. Nézi, nézi a gazdag ember a templom tornyát, s gondolja magában: „Ej, de jó lenne ez a harang! Ha az enyém volna, mindjárt érclábast öntetnék belőle, és megsütném benne a tehén húsát.” – Hallod-e, tölgyfa, többet nem kívánok tőled semmit, még csak ezt a harangot vedd le a toronyból. A fa ezt a kívánságát is teljesítette, de abban a pillanatban, amint a harangot az ágára akasztotta, megdördült az ég, és lesújtott az Isten haragja. Porrá, hamuvá égett a fa, a tehén, a hordó, a telhetetlen ember is, csak a harang maradt épségben. Azóta nem járnak a fák.
33
A csirketojás Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény asszony, s annak a szegény asszonynak volt tizenkilenc tojáskája és egy kotlócskája.49 Hát bizony megültette a kotlócskát, és az egyik tojásból egy akkora hatalmas csirke kelt ki, hogy még akkora csirkét senki se látott. De alig bújt ki a tojásból, valahogy a kotló kiment a kert mellett, és a csirke is kibújt a kerítésen, és oda a kapu eleibe tojt. Akkorát tudott az a naposcsirke tojni, hogy a forgalmat megállította. Jöttek a szekerek megrakva gabonával, búzával, árpával, rozzsal, de bizony a tojástól senki se tudott se erre, se arra menni, mindenki meg kellett álljon. – Mi van itt? Miféle csuda ez? – Hát egy nagy tojás! Na, hamar valaki kitalálta, hogy hozzanak csak egy kis szalmát, és a tojást azon meg kell sütni, aztán megeszik. Úgy is lett. Hamar egy ember hozott egy nagy terü50 szalmát, és a tojásra reá rakta, és ott bizony a tojást megsütötték. Aztán aki csak arra járt, akár ha csodát akart látni, akár ha tojást akart enni, megállt egy időre. A bugylibicskával,51 késsel-villával, kézzel-lábbal, ki mivel érte, ették a tojást az emberek. Volt ott egy szegény ember, az is a bugylibicskájával látott hozzá. Hát, ahogy falatozott, véletlenül a bicskáját beleejtette a tojásba. – Na – mérgelődött –, csak nem hagyom annyiban az én drága fehérvári bugylibicskámat, hanem én megyek utána, és visszahozom. Egy nagy, hosszú lajtorját52 keresett, és azon a tojásba leereszkedett. Hát, a sötétben, ahogy matatja a bicskáját, keresi, összetalálkozott a keresztapjával. Olyan tyúk, amely a tojásokon ül. Az a mennyiség, amit egyszerre elvisz valaki. 51 Olcsó, fanyelű zsebkés. 52 Létra. 49
50
119
– Adjon isten, keresztapám! – Adjon isten, édes fiam! Hát te mit keresel itt? – Én a bugylibicskámat, keresztapám. Ahogy ettem a tojást, beleejtettem. – Azt te hiába keresed! Én mikor hajtottam haza a csordát, ökröstül-tehenestül, mindenestül mind ide beleestek. Már három napja keresem, de sehol se találom a jószágokat. Akkor te, hogy találnád meg a bugylibicskádat? Jobb, ha kimászunk, és mi is esszük tovább a tojást, mert amíg mi itt keresgélünk, addig megeszik, és nekünk egy falás sem jut belőle. Így aztán szép lassan kimásztak a tojásból, és ők is nekiálltak tojást enni. Még most is eszik, ha el nem fogyott. Aki nem hiszi, járjon utána, hátha valamelyik utca sarkán, forgalmas helyen megtalálja.
Mesét hallgatni és mesélni öröm. A népmesék a gyerekek számára ismerős és érthető nyelven szólnak a világról, arról, hogy minden változik és megváltoztatható, hogy az élet családdal, barátokkal, növényekkel, állatokkal együtt teljes, varázslatokkal és próbákkal teli, izgalmas kaland. A Gingalló című, magyar népmeséket egybegyűjtő kötetet jó szívvel ajánlom nagyobb óvodásoknak éppúgy, mint alsó tagozatos iskolásoknak. A tíz téma köré csoportosított történeteket közmondások és szólások kísérik, ám az eddigiektől eltérően ezeket most elrejtettük két nagy képben is. A játék által okozott felismerés örömén túl azt remélem, hogy Láng Anna szólásmondásokat megjelenítő böngészője segít abban, hogy a népköltészeti alkotásoknak ez a különleges szelete se merüljön feledésbe, hanem beépüljön a gyerekek aktív szókincsébe. Bajzáth Mária mesepedagógus, a Népmesekincstár mesepedagógiai módszer kidolgozója
A sorozatban már megjelent: Pont, pont, vesszőcske (0–3 éveseknek) Válogatások a világ népmeséiből. Ajánlott: 0–4, 4–6, 6–8 éveseknek, valamint 9 éves kortól Mesefoglalkozások gyűjteménye A Népmesekincstár sorozathoz készült, pedagógusoknak szóló vázlatgyűjtemény és módszertani ajánló. Különböző népek meséit, tanítást és tanulást segítő népköltészeti alkotásokat összegyűjtő kötetek. Ajánlott: kicsiknek és nagyoknak egyaránt
kolibrikiado.hu
3999 Ft
5+