1
– Valamikor réges-régen… De már nem. Hólepte kertváros suhant el a piszkos ablaküvegek mögött, a gyenge napsütés felmelegítette a bőrkárpitot, miközben úti céljuk felé igyekeztek. – De maga az, ugye? – erősködött a férfi a vezetőülésben. – Maga William Fawkes? – Jobb híján – sóhajtott fel Wolf őszinte sajnálattal. A sötét szempár a visszapillantó tükörben folyamatosan őt bámulta, csak egy-egy pillanatra nézett az útra előttük. – Itt, baloldalt. A fekete taxi fékezett, de a sofőr nem állította le a motort. Wolf készpénzzel fizetett, nem mintha még számított volna, azután kilépett a csöndes utcára. Mielőtt becsukhatta volna maga után az ajtót, a taxis a gázra taposott, és jeges latyakot fröcskölve, lengedező ajtóval eltűnt a sarkon. Wolf azonnal megbánta, hogy borravalót adott a tolakodó spiclinek, mert azt gyanította, hogy az 1,34 fontos kenőpénzzel aligha tudta megvásárolni a férfi hallgatását. Letörölgette a nadrágját a hosszú, fekete kabát ujjával, ami egykor Lethaniel Masse, a Rongybabás Gyilkos tulajdona volt – szuvenír a múltból, trófea, ha úgy tetszik, és emlékeztető azokra az emberekre, akikért ki kellene állnia. Miután a nedves foltokat sikerült mocskos csíkokká dörgölnie, észrevette, hogy még mindig figyelik. Annak ellenére, hogy majdnem tizenöt kilót fogyott, és bozontos szakállat 2
növesztett, hatalmas termete és vakítóan kék szeme miatt mindenki felismerte, aki vette a fáradságot, hogy alaposabban megnézze magának. Az úttest túloldaláról egy nő bámulta, miközben egy babakocsiban matatott, amelyben feltehetően egy csecsemő lapult a többrétegnyi takaró alatt. Elővette a mobiltelefonját, és a füléhez emelte. Wolf kipréselt magából egy bánatos mosolyt, majd megfordult, és belépett a kapun. Ismeretlen Mercedes állt elhagyatottan a kavicságyon, csak a hó alól kikandikáló jel alapján lehetett azonosítani. Az ismerős ház harmadával nagyobb lett a legutóbbi látogatása óta. Tudta, hogy a bejárati ajtó nyitva lesz, mint mindig, ezért nem vesződött kopogtatással, leverte a havat a cipőjéről, és belépett az előszobába, ahol a kinti derült idő ellenére gyászos félhomály uralkodott. – Maggie? – kiáltotta Wolf elcsukló hangon, mivel visszatért ebbe a házba, és mohón beszívta levegőjét – porosodó könyvek, virágillatú parfüm, őrölt kávé és ezernyi más dolog, amelyek illata egyszerűbb, boldogabb idők emlékét idézte fel benne. Mivel ez volt az a hely, ahol a leginkább otthon érezte magát a világban, amelyre mindig számíthatott, mióta felköltözött a fővárosba: – Maggie? Odafent megreccsent a lépcső. Wolf elindult felfelé, ahogy meghallotta a sietős lépteket az emeleten. – Maggie?! Kinyílt egy ajtó: – Will…? Will! Alighogy Wolf felért a lépcső tetejére, Maggie a nyakába ugrott, kis híján lerántva mindkettőjüket a földszintre. – Uramisten! Tényleg te vagy az! 3
Olyan erősen szorította, hogy Wolf alig kapott levegőt, és mivel nem tudott más tenni, viszonozta az asszony ölelését, aki erre könnyekben tört ki. – Tudtam, hogy eljössz – zokogta remegő hangon. – Nem bírom elhinni, hogy meghalt, Will. Mihez kezdjek nélküle? Wolf kibontakozott az ölelésből, majd gyengéden eltolta magától Maggie-t, hogy beszélni tudjon vele. A mindig makulátlan megjelenésű asszony az ötvenes évei közepén járt, elmosódott sminkjével és slampos fekete ruhájával most annyinak is látszott. Sötét, göndör haja, amelyet általában régimódi, ám mostanában ismét divatba jövő kontyba tűzött, rendetlenül lógott. – Nincs sok időm. Hol… hol volt? – kérdezte Wolf, feltéve az első kényelmetlen kérdést azok közül, amelyekre választ akart kapni. Maggie reszkető kézzel mutatott egy szilánkosra tört ajtóra, ahol a padlót nem fedte szőnyeg. Wolf bólintott, gyengéden megpuszilta az asszony homlokát, majd belépett a nemrégiben épített épületszárnyba, miközben Maggie megállt a kopár szoba bejáratánál. Wolf büszkén vette szemügyre barátja utolsó projektjét, amelybe az unokáira gondolva kezdett bele. Az új szobájuknak szánta, amikor náluk vannak, így több időt tölthetett volna velük a nyugdíjba vonulása után. Fából készült, felborult szék hevert a szoba közepén, alatta sötét folt éktelenkedett a padlódeszkákon. Wolf feltett szándéka volt, hogy közömbös marad, és ugyanolyan hideg objektivitással méri fel a szituációt, mint bármely más bűncselekmény helyszínét… De persze nem járt sikerrel. – Szeretett téged, Will – szólalt meg Maggie az ajtóból. 4
Wolf képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit, és éppen a szemét törölgette, amikor meghallotta, hogy odakint megcsikordul a kavicságy valakinek a léptei alatt. – Nem maradhatsz itt – mondta Maggie sürgető hangon, ügyet sem vetve az udvarias kopogtatásra odalentről. – Will? – A bejárati ajtó nyikorogva kinyílt, mire az asszony a lépcsőhöz sietett, hogy feltartóztassa a hívatlan látogatót. – Jake! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Azt hittem… Nem fontos. Wolf gyanakodva figyelte, ahogy Maggie és a szőke, patkányképű férfi összeölelkezik, mintha régi barátok lennének. – Hoztam neked pár dolgot – mondta a férfi, átnyújtva egy bevásárlószatyrot. – Magunkra hagynál egy percre? – kérdezte aztán Wolf felé biccentve, szétzúzva az illúziót, hogy csak udvariassági látogatásról van szó. – Menj csak, Maggie – mondta Wolf. Az asszony zavartan elindult lefelé, hogy elpakolja a szatyor tartalmát. – Saunders – üdvözölte Wolf egykori kollégáját, amikor az belépett a szobába. – Wolf. Rég nem találkoztunk. – Szükségem volt egy kis én-időre – viccelődött Wolf. Odakint megállt egy autó a ház előtt. – Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást. – Nem ismertük – vonta meg a vállát Saunders, továbbra is biztonságos távolságot tartva Wolftól. – Egészen… addig. – Nagyot sóhajtott. – Őszinte részvétem Finlay miatt, cimbora. Nagyon sajnálom. Wolf egy bólintással nyugtázta Saunders szavait, majd tekintete visszatért a foltos padlódeszkákra. – Mit csinálsz itt? – bökte ki Saunders. 5
– Látnom kellett a saját szememmel. – Mit? Wolf lehalkította a hangját, nehogy Maggie meghallja: – A bűntény helyszínét. – Bűntény? – Saunders fáradtan megdörgölte az arcát. – Cimbora, én kaptam az ügyet. Egyedül volt… egy bezárt szobában… mellette a fegyver. – Finlay soha nem lett volna öngyilkos. Saunders szánakozva nézett rá. – Az emberek tele vannak meglepetésekkel. – Jut eszembe, nagyon gyorsan ideértél. – Amúgy is ide tartottam… amikor bejött a hívás. Wolf sosem kedvelte a nagypofájú nyomozót, amíg együtt dolgoztak, de most kezdte új színben látni. – Köszönöm, hogy törődsz Maggie-vel. – Nem fáradság. – Szóval… hányan vannak odakint? – kérdezte Wolf közömbösen, mintha csak azt kérdezné, mennyi az idő. Azonnal megváltozott a szoba atmoszférája. – Ketten elöl – felelte Saunders némi habozás után. – Ketten hátul. Egy odalent Maggie-vel, és, ha minden jól megy, még egy ember alig másfél méterre tőlünk, a fal mögött. – A nyitott ajtó felé fordult: – Dudálj, ha kanos vagy! Egy kattanás volt a válasz, ahogy becsúsztatták a tárat egy félautomata fegyverbe. Saunders bocsánatkérőn elmosolyodott, majd elővett egy bilincset a zsebéből. – Megígértem nekik, hogy nem fogsz elmenekülni. Kérlek, ne csinálj hülyét belőlem.
6
Wolf bólintott, majd lassan térdre ereszkedett. Felemelte a két karját, ujjait összefonta a tarkóján, és kibámult a behavazott ablakon – egykori mentora ugyanezt láthatta a halála előtt. – Bocs, cimbora – mondta Saunders, azzal előrelépett, és rákattintotta a bilincset Wolf csuklójára. – Gyanúsított őrizetben! – Will?! – kiáltotta Maggie a konyhából, ahogy a házat elözönlötték a fegyveres rendőrök. Nehéz bakancsok dobogtak a lépcsőn, nyomukban Maggie léptei. – Kérhetek valamit? – kérdezte Wolf Saundersről Maggiere pillantva, miután az utolsó rendőr is belépett a törött ajtón, és parancsszavakat vakkantottak egymásnak: – Egyelőre ne szólj neki, hogy visszajöttem. – De Will… – zokogta az asszony kétségbeesetten, de továbbra sem bírta rávenni magát, hogy belépjen a szobába, ahol a férje meghalt. – Nyugalom, Maggie. Semmi baj – csitította Wolf. – Nem bujkálok tovább. * – Fin! A balodon – sziszegte Christian. – A másik balodon! A 19-es lakás hámló festékű ajtajához lopakodtak, amelynek összekaristolt fáján új zár csillogott. Az egész épület szeméttől és vizelettől bűzlött. Még a fény is mintha vonakodott volna beszűrődni a folyosó végén lévő, repedezett üvegű ablakon.
7
Finlay véletlenül a megégett karjára támaszkodott, és a kelleténél hangosabban káromkodott egyet. Christian bosszús pillantást vetett rá. – Meg kellene nézetned – súgta az ajtó egyik oldalán állva. – Majd én megnézem. – Most?! – súgta vissza Finlay grimaszolva. – Miért csinálod ezt mindig? – Mit? – Orvosi tanácsokat osztogatsz mindenkinek, akivel csak találkozol. – Mi az, hogy mindenkinek? – Mindenkinek! Christian a társa ingujja után nyúlt. – Szállj le rólam! – tátogta Finlay ellökve a másik kezét. – Szép az órád. – Mit mondhatnék? – vigyorodott el Christian, szeretettel pillantva új karórájára. – Meg akartam ünnepelni a sikert. Még mindig átmeneti celeb státuszuk fényében sütkérezve, Christian élvezettel szívta magába a felé irányuló rajongást, míg Finlay a humorával és túlzott szerénységével hárította el magától az egész felhajtást, és alig várta, hogy visszatérjen az élet a normális kerékvágásba. – Minek neked egy ilyen flancos holmi? – kérdezte Finlay, azzal megmutatta a saját szerény időmérőjét. – Az enyémet a Wooliesban vettem, és teljesen jól működik – Késik négy percet. – Ó – húzta vissza a kezét Finlay, miközben Christian a saját hivalkodó órájában gyönyörködött. – Oscar Wilde mondta, hogy egy úriember órájának a legutolsó funkciója az, hogy mutassa az időt? 8
– Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent – felelte Finlay értetlenül. – Nekem sincs – vallotta be Christian, mire elnevették magukat. – Akkor csináljuk? – kérdezte végül Finlay. Mialatt az égő raktárépület összedőlt a hajógyár területén, a közeli Whiteinchben elkötöttek egy autót, a sebesült elkövető személyleírása pedig illett a focistasérós gyanúsítottra. Az ellopott Austin Princesst a Gorbals városnegyedben találták meg, a Mathieson Terrace-en, az utasterében annyi vérrel és ujjlenyomattal, ami hetekre ellátta munkával a helyszínelőket. A hírhedt környék azonban adott némi támpontot Finlay-nek és Christiannek ahhoz, hogy el tudják kezdeni a kutatást a férfi után. A hivatalos utat mellőzve viszonylag gyorsan sikerült kideríteniük, hol rejtőzik a focistafrizurás bűnöző: a Cumberland Streeten lévő Brendall Towersben, ahol leginkább drogosok tengették napjaikat, és prostik fogadták kuncsaftjaikat. Christian az ajtó elé lépett, és megmozgatta tagjait: fejkörzéseket végzett, és a karjait rázta. – Elsőre – ígérte Finlay-nek, aki a társáról előbb az ajtóra, majd újra Christianre pillantott. – Harmadikra… Este a vesztes fizet? – Rendben. – Christian nagy levegőt vett. – Rendőrség! – kiáltotta, azzal tiszta erőből belerúgott a zárba, de az ajtó meg se rezdült. Nem törődve Finlay unott arckifejezésével, enyhén bicegve másodszor is nekiveselkedett. – Rendőrség!… A kurva életbe! – szitkozódott a falnak dőlve. – Szerinted meghallotta, hogy itt vagyunk? – viccelődött Finlay, és gumibottal a kézben az ajtóhoz lépett. Mielőtt 9
lesújtott volna a zárra, gondolt egyet, és megfogta a kilincsgombot, ami gond nélkül elfordult, és kitárult előttük az ajtó. – Egy szót se! – mordult rá Christian, miközben sántikálva követte. A mocskos szoba padlóján heverő hulla nem sokat javított az összképen. Arccal előre feküdt a földön, jellegzetes hajviselete egyértelműen felismerhető volt, a hátából pedig egy jókora vadászkés állt ki. – Ó, igazán kár érte! – sóhajtott fel színlelt sajnálattal Finlay, ahogy körülnézett a nyomorúságos garzonban. Dulakodásra utaló egyértelmű jelek mindenütt: darabokra tört bútorok, üvegszilánkok. A gáztűzhelyen árválkodó megfeketedett serpenyő körül legyek zümmögtek. Christian kissé csalódottnak tűnt. – Szóval mégis meg lehet ölni. – Úgy fest. Ha jól látom, enyém a megtiszteltetés, igaz? – morogta Finlay, azzal leguggolt, és átkutatta a holttestet. A farzsebéből előhúzott egy tárcát. – Ruben de Wees – olvasta fel a külföldi jogosítványon szereplő nevet. Odament Christianhez, aki az ablaknál álldogálva élvezte a kukákra és egy konyha dohányzó személyzetére nyíló kilátást. – A jelek szerint holland volt… Christiant nem hozta lázba a hír. – Amíg be nem adta a kulcsot – tette hozzá Finlay. Barátja a fejét ingatva igyekezett visszatartani a nevetést. – Oké – mondta Christian, miután megelégelte az ablak alatti látványt. – Telefonáljunk be, aztán… – Elhallgatott. – Ööö… egész véletlenül nem ellenőrizted a pulzusát, amikor megmotoztad? Finlay értetlenül fordult hátra. 10
A holttest eltűnt, csak vérfoltok maradtak utána, amelyek a nyitott ajtó felé vezettek. Elborzadva fordult Christianhez. – Egy kibaszott vadászkés állt ki a hátából! – mondta védekezőn, azzal futásnak eredtek. Kirohantak a folyosóra, és követték a vérfoltokat a lépcső irányába. – Legközelebb szerintem döfjünk karót a szívébe! – zihálta Christian, aki láthatóan élvezte az üldözést. Valahol lent ajtó csapódott. Néhány másodperc múlva Finlay és Christian kirontott a félhomályos épületből a szürkeségbe. Egy keskeny sikátorban találták magukat. A feltámadt gyanúsított alig húsz lépéssel előttük botorkált a High Street felé, még mindig késsel a hátában. – Ruben?! – kiáltott utána Christian. – Ez a legszánalmasabb menekülési kísérlet, amit valaha láttam! A tántorgó holland utolsó erőtartalékait összeszedve felmutatta a középső ujját. – Ez durva volt – röhögött Finlay. Sétatempóban indultak a lépésről lépésre lassuló férfi után, aki kitámolygott a forgalmas főutcára, pánikot keltve a járókelők körében. A komótosan lépkedő Finlay és Christian néhány másodperc múlva előbukkant a sikátorból, hogy helyreállítsa a nyugalmat. – Hátrább, legyenek szívesek! – Adjanak egy kis helyet! – Hívna valaki egy mentőt? Szánakozva ingatták a fejüket, miközben a férfi csak botorkált tovább a járdán, törött karja élettelenül lógott. Az úttesten eközben zavartalanul haladt a forgalom. Finlay órája 11
csipogva jelezte, hogy négy perccel korábban új óra kezdődött, amikor a holland a földre rogyott. – Csak utánad – intett Finlay a társának. De ahogy Christian megindult a gyanúsított felé, az térdre kecmergett, és a hátába döfött kés markolatát próbálta kitapogatni. – A helyedben ott hagynám, ahol van! – javasolta Christian, nem foglalkozva Finlay gúnyos mosolyával, amiért ismét orvosi tanácsokat osztogat. A férfi a fájdalomtól ordítva igyekezett egyre kijjebb húzni a pengét. – Hé! Hé! Hé! – kiáltotta Christian, és odarohant, hogy lefogja, de elkésett. A férfi Christian felé döfött a késsel. A lendülettől az arcába hullott a haja. Christian hanyatt esett a járdán, kezét az oldalán tátongó sebre szorítva. – Maradj ott, Christian! – utasította Finlay a barátját. A holland feltápászkodott, szája sarkából vér csorgott. Finlay felemelte a gumibotját. – Vissza! – figyelmeztette a férfi a bámészkodó tömeget. Hátrapillantott a forgalmas úttestre, és úgy ítélte meg, hogy éppen átér a megállóba beállni készülő 7-es busz előtt… …a buszt előző Citroën 2CV-vel azonban nem számolt. Tompa puffanás és fékcsikorgás hallatszott, ahogy az autó kerekei maguk alá gyűrték a focistasérós férfi testét. Finlay gyorsan felmérte a helyzetet. Kilépett az úttestre, megállította a forgalmat, majd a Citroën sokkos állapotba került sofőrjét a járdára kísérte. Azután leguggolt Christian mellé. – Itt vagy még? 12
– Persze, semmiség az egész – mosolygott Christian sápadtan. Finlay megveregette a vállát, azután visszament a kocsihoz. Benyúlt az alváz alá, és a lökhárítóhoz bilincselte a férfi élettelen csuklóját. – Mit csinálsz? – kiáltott oda Christian. – Nézd meg, milyen szögben áll a feje! Finlay rágyújtott, leült a járdaszegélyre, és tekintetét az elhunyt gyanúsítottra szegezte. A távolból szirénák vijjogása hallatszott. – Igen… de nem akarok kockáztatni.
Amikor a nyugalmazott rendőr őrmestert, Finlay Shaw-t holtan találják egy bezárt szobában, mindenki elkönyveli, hogy öngyilkosság történt. A kegyvesztetté vált William „Wolf” Fawkes nyomozó azonban másra gyanakszik. Korábbi társával, Emily Baxter nyomozóval és Edmunds magánnyomozóval közösen Wolf kutakodni kezd Shaw múltjában. Vajon tényleg olyan feddhetetlen volt, amilyennek hitték? Vagy mégis folt esett a becsületén? Ám nem mindenki örül Wolf visszatérésének, és ahogy nyomozása során egyre sötétebb titkokra derül fény a rendőrségi korrupcióról, úgy sodorja magát egyre nagyobb veszélybe. Hamarosan már nemcsak a karrierje forog kockán, hanem a hozzá legközelebb állók élete is…
A Rongybaba sikerszerzőjének, Fiona Cummins és Helen Fields méltó utódjának legújabb krimije.
librikiado.hu
14
3999 Ft