Christopher Duggan: A bódult nemzet by Libri Kiadó

„Remek könyv! Úttörő jelentőségű munka – aki a fasizmus, Itália múltja és jelene iránt érdeklődik, az okvetlenül olvassa el.” Richard J. Evans,

a Harmadik Birodalomról szóló trilógia szerzője

A BÓDU LT N E M Z ET

„A nép olyan, mint egy nagy gyerek: irányításra, segítségre, és ha kell, büntetésre van szüksége” – világosította fel Mussolini a Daily Express olvasóit 1925-ben. Christopher Duggan brit történész A bódult nemzet című könyve felkavaró látleletet ad a karizmatikus vezérétől elbűvölt Olaszországról. A szerző születésétől kezdve követi nyomon a fasizmust, s közben rávilágít, miért állt az olaszok többsége olyan eltökélten a mozgalom mögé. Megpróbál magyarázatot találni arra, mi lehetett Mussolini elképesztő befolyásának a titka. Korabeli levelekből, naplókból, újságcikkekből, titkosrendőrségi aktákból, utcadalokból és rádióműsorokból rajzolódik ki, miképpen élte meg az átlagember napi szinten a fasizmust, hogyan hatotta át ez az ideológia a politikát, a vallást és a mindennapi életet oly mértékben, hogy Mussolini öröksége még ma is jelen van Olaszországban.

Christopher Duggan

„Minden tömegmozgalomra jellemző, hogy egy ember köré gyűlik, neki szenteli, rábízza magát. Hite antropomorf: vedd el az embert, és a hit elapad.”

Christopher Duggan

A BÓDU LT N E M Z ET A Mussolini-imádat anatómiája

parkkiado.hu facebook.com/parkkiado 4990 Ft ISBN 978 963 355 180 6

9 789633 551806

borito bodult nemzet.indd 1

Park Könyvkiadó

2016.08.09. 15:56:18

—1—

A győzelem gyümölcsei, 1919–1920

Kiábrándulás Carlo Ciseri 1896-ban született Firenzében. Híres művészcsaládból származott: nagyapja, Antonio nemzedékének egyik legsikeresebb festője volt, a társadalmi élet jeles alakjairól készített portréi és vallásos témájú, színben gazdag, naturalista vásznai (Ecce Homo, Szent Tamás hitetlensége, A Makkabeusok vértanúsága, Jézus Szent Szíve megjelenik Alacoque Szent Margitnak, A Lourdes-i Szűzanya) ma is láthatók sok köz- és magángyűjteményben, templomban, különösen Toscanában. 1915 májusában, amikor Olaszország belépett az első világháborúba, Carlo a nagy tekintélyű modenai katonai akadémiára került, majd fiatal tisztként a Trieszti-öböltől északra, a Karszt-fennsíkon, később a Karniai-Alpokon át Trento felé egyes helyeken több ezer méter magasságban kígyózó frontra küldték. A három és fél éven át tartó harcokban ezen az embertelenül zord frontvonalon több mint félmillió olasz esett el, többségük abban a tizenegy, nagyrészt hiábavaló csatában, melyeket az Isonzó folyón keresztül indítottak, hogy az osztrák vonalakat áttörve Ljubljanáig és Bécsig jussanak. Carlo bersaglieri lett, a könnyűgyalogság büszke, hazafias múltú, híres-nevezetes rohamlövészeinek semmivel össze nem téveszthető egyenruháját viselte. 1917 elején történt sebesüléséig bersaglieriként szolgált a bevonulása előtt újságíró és szocialista Benito Mussolini is.

A BÓDULT NEMZET

Sok jól iskolázott, középosztálybeli társához hasonlóan Carlo azzal a reménnyel harcolt a háborúban, hogy a győzelem Olaszország számára befejezi a nemzeti függetlenséget és egységet célul tűző mozgalom, a risorgimento művét, amely több mint egy évszázaddal korábban vette kezdetét, amikor Bonaparte Napóleon hadai átkeltek az Alpokon, és a szabadság, a népfelség forradalmian új eszméit hozták el a félszigetre. A risorgimento beteljesülésének vágyálma nem csupán területgyarapodásról, az úgynevezett „kintlévőségek” – Trentino-Alto Adige körzet és Trieszt – Ausztriától való visszaszerzéséről szólt. Fontosabb volt, hogy valóra váljanak azok az erkölcsi törekvések, amelyeket a risorgimento olyan hazafiai tűztek maguk elé, mint Giuseppe Mazzini, aki azt akarta, hogy az ország egyesítése egy „harmadik Rómának” adjon életet, és Itália – sok évszázados hanyatlás, belső megosztottság és megalázó idegen uralom után – a világ vezető politikai és kulturális erejeként szülessen újjá. Egy ilyen megújuláshoz elengedhetetlen, hangoztatták ezek a hazafiak, hogy az egység „a nép”, az egyszerű emberek akaratából szülessen meg, akiket hazafias buzgalmuk kellő mértékben ösztönöz arra, hogy félretegyenek minden évszázados helyi, térségi és szektás vetélkedést és ellentétet, önzetlenül felkarolják a nemzet szent ügyét, és ha kell, az életük árán is harcoljanak itáliai honfitársaikért. Mazzininak és a többi hazafinak szomorúan kellett tudomásul vennie, hogy ezek a remények nem váltak valóra. Olaszországot a szó semmilyen értelmében nem „a nép” teremtette meg. Az Ausztria elleni 1859-es győzelem, amelynek eredményeként Lombardia, majd EmiliaRomagna és Toscana egyesült Piemonttal, elsősorban a francia seregeknek és III. Napóleonnak volt köszönhető, aki a fejébe vette, hogy nagybátyja nyomdokába lép, és a félsziget osztrák fennhatóságát franciára cseréli. Amikor a rá következő évben Giuseppe Garibaldi és önkéntesei megdöntötték a Szicíliában és Nápolyban uralkodó Bourbondinasztiát, az kétségtelenül főleg a helybeliek támogatásával történt, de a déli tartományokat oly módon csatolták Észak-Itáliához, hogy abban sokkal inkább a piemonti király és miniszterelnöke, Cavour gróf félelme és nagyravágyása tükröződött, mint „a nép” akarata. NagyBritannia is döntő szerepet játszott: Napóleon terjeszkedési terveitől

A GY ŐZELEM GYÜMÖ L C S E I , 1 9 1 9– 1 9 2 0

megriadva az európai „erőegyensúly” helyreállításának eszközét látta az itáliai egyesítésben. Ezért felszólította a francia császárt, hogy ne avatkozzék be, és ne állítsa meg Garibaldit, és sietett áldását adni a nemzetközi jog durva felrúgásával járó 1860-as eseményekre. A „harmadik Róma” dicsőséges korszakát 1860 sem hozta el: ég és föld volt a különbség a risorgimento fellengzős szólamai és a nyomasztó szegénységtől, tömeges írástudatlanságtól és örökös megosztottságtól sújtott ország szürke valósága közt. Ahogyan az egyesülést követő évtizedekben a risorgimento egyik legnagyobb alakja, Francesco Crispi gyakorta megjegyezte, túlságosan is látható maradt a durva férc, amellyel a félsziget különböző részeit 1859–60-ban sebtében összeöltögették.1 Az olyan helyi, ősidők óta létező vetélkedések, mint amilyen Lombardia és Piemont, Nápoly és Szicília, Milánó és Róma, de mindenekelőtt a félsziget északi és déli fele közt dúlt, többnyire semmit se veszítettek makacsságukból, és aláásták a parlament és a közigazgatás működését. Ezekre a hagyományos szomszédsági-térségi ellentétekre új és sok szempontból még alattomosabb megosztottságok rakódtak: például az állam és a katolikus egyház közti – utóbbi kezdettől fogva nem volt hajlandó elismerni az Olasz Királyság törvényes voltát, és arra szólította fel a híveket (márpedig csaknem az összes olasz katolikus volt, és magát kellően hívőnek tartotta), hogy maradjanak távol az országos politikai élettől, és inkább azon munkálkodjanak, hogy a pápa világi hatalma helyreálljon. A risorgimento ihlette nemzeti nagyság reményeire talán még nagyobb veszélyt jelentett az uralkodó osztály és a tömegek között tátongó szakadék – amely a közgondolkodásban a „törvényes (legális) Olaszország” (a szavazati joggal „legálisan” rendelkezők Olaszországa, amely az egyesülés idején a népesség körülbelül 2 százalékát tette ki, az évszázad végére pedig 7 százalékra emelkedett) és a „valódi Olaszország” közt húzódott. A szakadék meglétét az 1860-as évek elejétől gyakori felkelések és forrongások jelezték, melyeket a kormány „nagy banditizmusnak” nevezett: ezzel a kifejezéssel igyekezett álcázni azt a túlnyomórészt politikai és társadalmi lázadást, amelyet a déli parasztság indított csapatostul az állam ellen. Az állam magas adókivetéseivel, kényszersorozásaival és az egyházi javak elkobzásával

A BÓDULT NEMZET

gyűlöletessé, ha éppen nem törvénytelenné tette magát a szegények szemében. Az elkövetkező évtizedek a népi elégedetlenség további széles körű, heves megnyilvánulásait hozták, és az 1880-as évektől ez az elégedetlenség hatásos politikai szócsőre tett szert a gyorsan erősödő szocialista mozgalommal, amelynek forradalmi jellege az első világháború előtti években sem enyhült igazán. A remények, amelyeket a Carlóhoz hasonló fiatal értelmiségiek tápláltak az iránt, hogy Olaszország gondjaira egy nagy háború hozhat gyógyírt, régi eredetűek: mert ha a közös ellenséggel szembeni együttes nemzeti erőfeszítést megkoronázza a győzelem mámora és az osztozás az elesettek áldozata feletti gyászban, az majd felszítja a tömeges hazafiságot, amelyről Mazzini és a risorgimento többi élharcosa álmodott. 1866 tavaszán Francesco Crispi „véráldozatra” szólított fel a parlamentben az új királyság megszilárdítása érdekében. Szavait képviselőtársai tapsviharral fogadták. A következő években sok más vezető politikus, író és újságíró álmodott hasonlóan harcias megoldást Olaszország bajaira. A háború szirénhangjai különösen felerősödtek az 1880-as évek végén és az 1890-es évek elején, amikor egy, a közpénzek bedőlésével járó korrupciós botrány azzal fenyegetett, hogy magával rántja a teljes politikai berendezkedést (benne a monarchiát), felfokozza a társadalmi zűrzavart és elégedetlenséget: ez a kombináció sokakban keltette azt a félelmet, hogy az ország a szétesés felé halad. Azokban az elkeseredett reményekben azonban, hogy egy „véráldozat” majd összekovácsolja a nemzetet, végzetes ellentmondás rejtőzött. Ahogy a porosz hadsereg franciák elleni megsemmisítő győzelme 1870-ben világossá tette, a modern hadviselésben a sikerhez óriási erőforrásokra, aprólékos tervezésre és összhangra van szükség, valamint állóképes, jól képzett és erősen motivált katonák hatalmas seregeire. A gazdaságilag még fejletlen, gyenge államszerkezetű Olaszország lakossága pedig sem egészséges, sem jól iskolázott, sem hazafias nem volt. 1866 nyarán az új királyság úgy döntött, beszáll az osztrák–porosz háborúba – pedig akkor is megszerezhette volna Ausztriától azokat a területeket, amelyekre igényt tartott, ha semleges marad. „Győznünk kell – jegyezte fel naplójába egy izgatott fiatal diák, Sidney Sonnino –, mert egy új nemzet, mint a miénk, nem maradhat

A GY ŐZELEM GYÜMÖ L C S E I , 1 9 1 9– 1 9 2 0

ilyen sokáig a feszültség állapotában anélkül, hogy darabokra ne hullana.”2 (Csaknem fél évszázad múlva külügyminiszterként Sonnino viszi bele Olaszországot az első világháborúba.) A súlyos felkészületlenség és a hadvezetők közötti nézeteltérések a custozai, illetve lissai csatában katasztrofális vereségekhez vezettek a szárazföldön és a tengeren. Harminc évvel később az ország újabb megaláztatást szenvedett el, amikor az aduai csatában egy olasz és bennszülött katonákból álló 17 700 fős hadsereget semmisített meg több mint 100 000 etióp – ez volt a legcsúfosabb vereség, amit gyarmathatalom valaha elszenvedett Afrikában. Akárcsak 1866-ban, a kormány mindenáron katonai sikerekkel igyekezett megtámogatni a szorongatott helyzetben lévő intézményeket, és csökkenteni a belpolitikai feszültséget. És a katasztrófát megint főleg a nem kielégítő tervezés és összhang (valamint az elégtelen erőforrások) idézték elő. Az első világháborúba való belépést is nagymértékben hasonló szándékok motiválták: hogy megszilárdítsák az állam tekintélyét, és lecsillapítsák a fokozódni látszó forradalmi veszélyt. Észak- és KözépOlaszországban 1914 júniusában munkások százai haltak és sebesültek meg a rendőrséggel és a hadsereggel vívott szabályos ütközetekben, amikor tiltakozásul, mert Anconában agyonlőttek három fiatal tüntetőt, szocialisták, anarchisták és republikánusok vonultak az utcára. Középületeket gyújtottak fel, torlaszokat emeltek, adónyilvántartásokat tettek tönkre, szabadságfákat ültettek, távíróvezetékeket vágtak át, vasútállomásokat foglaltak el és templomokat fosztottak ki. Néhány hét múlva Európában kitört a háború. Olaszországot nem terhelte belépési kötelezettség: 1882-ben szövetséget kötött ugyan az Osztrák– Magyar Monarchiával és Németországgal, ám ennek az úgynevezett hármas szövetségnek a rendelkezései szó szerinti olvasatban nem írták elő, hogy a központi hatalmak segítségére kellene sietnie. Csakhogy Antonio Salandra miniszterelnök és Sonnino külügyminiszter úgy vélte, hogy a semlegesség nagyobb politikai veszélyt jelent Olaszország számára, mint a belépés, és 1915. május 24-én a Carlóhoz hasonlóan hazafias háborúpárti diákok országszerte végrehajtott harsány fel-le vonulása közepette Olaszország hadba szállt Nagy-Britannia és Franciaország oldalán.

A BÓDULT NEMZET

Carlo reményei, hogy a háború egyesíti az országot, alaptalannak bizonyultak. Olaszország úgy kezdett bele a hadakozásba, hogy fájdalmasan kettészakadt: a belépést támogatókra és az azt ellenzőkre. Az előbbiek közé tartoztak az újonnan alapított tekintélyelvű és parlamentellenes Nacionalista Párt tagjai, a liberális jobboldal, a demokraták (akik úgy gondolták, a mozgósítás arra fogja ösztönözni az államot, hogy nyisson a tömegek felé), a futuristák (meglehetősen feltűnő irodalmi és képzőművészeti mozgalom, amely 1909-es kiáltványában leszögezte, hogy a háború „az egyetlen gyógymód a világnak”), a szélsőbal különböző forradalmi szindikalistái, az elpártolt szocialisták (köztük Mussolini), akik abban hittek, hogy a háborúban való részvétel forradalmibb légkört gerjeszthet, mint a semlegesség. A parlamentben velük szemben sorakozott fel a liberálisok többsége a négyszeres miniszterelnök, Giovanni Giolitti vezetésével (aki azzal érvelt, hogy Olaszország „nagyot kaszálhat” azzal, ha mindkét oldallal kialkudja a háborúból való kimaradása árát), továbbá sok katolikus és az Olasz Szocialista Párt. A hadviselő országok szocialista pártjai közül, az oroszországi kivételével, az olasz volt az egyetlen, amelyik ebben a kérdésben nem biztosította feltétlen támogatásáról a kormányt. Amikor a győzelem 1918. november 4-i bejelentésével Olaszország számára a háború befejeződött, az ország még mindig a mélységes kettészakítottság állapotában volt. A három és fél évnyi véres háború erőfeszítései és lemondásai nem segítettek az 1914–15-ös megosztottság gyógyításában. Ellenkezőleg, a szakadék inkább mélyült. 1917 októberében az olasz hadsereg Caporettónál (ma Kobarid, Szlovénia) katasztrofális vereséget szenvedett, melynek következtében a körülbelül egymillió katonát számláló teljes isonzói hadsereg több mint száz kilométert hátrált rendezetlenül, egészen a Veneto régió szívében kanyargó Piave folyóig; mintegy 300 ezer fogoly (és 400 ezer katonaszökevény) veszett oda. Heves vádaskodások következtek. A beavatkozás támogatói azzal vádolták a szocialistákat, hogy felforgató propagandájukkal aláásták a katonák harci kedvét (az oroszországi bolsevik hatalomátvétel szinte napra egybeesett Caporettóval). Az egyházat is felelőssé tették: 1917 augusztusában XV. Benedek pápa nyilvánosság előtt „értelmetlen mészárlásnak” nevezte a háborút, amivel arra kész-

A GY ŐZELEM GYÜMÖ L C S E I , 1 9 1 9– 1 9 2 0

tetett néhány katonai vezetőt, hogy a letartóztatását és felakasztását követeljék. Széles körű harag zúdult a liberális kormányzatra is – és általában a parlamentre, amelynek nem felejtették el és nem is bocsátották meg, hogy 1914–15-ben nagyjából a semlegesség pártján állt, és amelynek a háborús erőfeszítések iránti elkötelezettségét – és ez irányba tett lépéseit – most harsányan megkérdőjelezték. Így hát Carlo egy mélységesen megosztott és felbolydult országba tért vissza a frontról 1919-ben. A gyorsan romló gazdasági helyzetben a gyárosok a háborús idők szintjéhez képest csökkentették a termelést, nőtt a munkanélküliség, az infláció az egekbe szárnyalt, ezért a bolsevik forradalom sikerén felbátorodott szocialista vezetők harcias magatartásra szólították fel az olasz munkásokat. Mindennapossá váltak a sztrájkok, munkáskizárások, gyárfoglalások és lázongások. Az Olasz Szocialista Párt 1919. októberi bolognai kongresszusán az orosz forradalmat „a proletariátus történelme legígéretesebb eseményének” nevezte, és azt követelte, hogy „új proletár szervek” váltsák fel „a burzsoá hatalom elnyomó- és kizsákmányolóeszközeit, az államokat, önkormányzatokat és közigazgatásokat”. Felszólította híveit, hogy „a burzsoá erőszakkal szembeni önvédelemből folyamodjanak erőszakhoz a hatalom megragadásáért és a forradalmi célok eléréséért”.3 A nagyobb városok utcáin a szocialisták szimpatizánsai „gaz háborús uszítóknak” és „kapitalista lakájoknak” gúnyolták az egyenruhát viselő katonatiszteket, néhol le is taszították őket a vonatokról és villamosokról.4 Ahogy az egyik hazatérő tiszt, az amúgy szélsőbalos vonzalmakat tápláló Emilio Lussu – utóbb jeles antifasiszta – megjegyezte: bizarr és politikailag igen ártalmas helyzet volt. Mint megfogalmazta, különösen a nagyobb gyárakban a munkások „mindennél hevesebb háborúellenes érzéseket” tápláltak: Nem vettek részt benne, mégis folyamatosan ellenezték, szinte mintha nem elmúlóban, hanem kitörőben volna. A gyakorlatban ez az ellenségesség abban nyilvánult meg, hogy megvetésüket fejezték ki mindazok iránt, akik harcoltak, mintha azok az utóbbi négy évben valami nagy dáridóban lumpoltak volna. Ez az attitűd jelentős szerepet játszott abban, hogy a munkások hamarosan elvesztették a leszerelt és az aktív katonák rokonszenvét.5

A BÓDULT NEMZET

Carlót elborzasztotta ez a helyzet. 1919 októberében Milánóban állomásozott, és arra figyelt fel, hogy szocialisták gyalázzák, gúnyolják bersaglieri egyenruháját, ócsárolják a hadsereget és az államot. Egy alkalommal úgy érezte, az élete is veszélyben forog, katonabajtársakat kellett segítségül hívnia. Forrt benne a harag: haragudott a szocialistákra, de még inkább a kormányra, amely alkalmatlannak bizonyult arra, hogy fenntartsa a rendet, megvédje a hazafias eszméket, amelyekért ő és rajta kívül még oly sokan harcoltak. Keserűségét a naplójában öntötte ki, amelyet a háború kezdete óta megszakításokkal vezetett. „Micsoda borzalmas csalódás! – írta nem kevés szemforgatással az 1915. májusi helyzetre visszagondolva. – A nagy olasz család, amely teljes egységben, a kellő pillanatban lépett be a háborúba, ma darabokra hullt, szörnyen megosztott és szörnyen beteg, veszedelmes kór láza kínozza: az anarchiáé.” Még a hazatérő katonákat pár hónappal korábban megéljenző nők is az Avanti Popolót* énekelték a tereken. „Tanácstalan vagyok. […] Felfogni se tudom, hogy ezektől az undorító politikai eszméktől vezérelve az emberek képesek annyira meggyűlölni egymást, hogy testvér öl testvért, holott inkább mindannyiunknak össze kellene fognunk a nemzet megújhodására, mindenekfelett gazdaságilag, és együtt kellene kihúznunk az országot a háború katasztrofális következményeinek kátyújából.” A reményei szertefoszlottak: „Nem hiszek többé semmiben.” Szinte szégyellte, hogy olasz. Legfőképp a politikát gyűlölte meg a politikusokat; a naplójával megosztott fogadalom szövegében vastagon aláhúzta az eskü szavait: Legünnepélyesebben fogadom: Esküszöm, hogy soha többé nem ártom magamat politikába, soha nem leszek semmilyen párt tagja – egyetlen politikai pártom, egyetlen nagy eszmém a családom lesz: Apám, Anyám, testvéreim és egyszer majd a gyermekeim.

De nem tudott teljesen hátat fordítani szeretett Olaszországának, és azért imádkozott, hogy egyszer majd jöjjön valaki, aki felemeli: „Éljen a béke és a nagyság új Olaszországa! És ezzel a nagy reménnyel fo*

Avanti Popolo (Előre nép!), a szocialisták indulója. – A szaklektor

A GY ŐZELEM GYÜMÖ L C S E I , 1 9 1 9– 1 9 2 0

hászkodom az Istenhez, és kérem irgalmas tettét: küldjön nekünk egy férfit, aki felülkerekedve mindenkin és mindenen, győzedelmeskedhet és uralkodhat hiteles pártatlansággal.”6 Carlónak némi vigaszt egyedül az Il Popolo d’Italia olvasása nyújtott; ezt az újságot Mussolini az után alapította, hogy 1914 vége felé szakított a szocialista párttal, és azért, hogy előmozdítsa a beavatkozáspártiak ügyét. Carlót lebilincselte a Mussolini írásaiból áradó hév, ahogyan védelmébe vette azokat, akik a háborúban harcoltak, és ahogy kifejezetten kiállt a bersaglieri ügye mellett. 1920 márciusában lehetősége nyílt hallani Mussolinit, ahogy beszédet mond egy fogadáson a Grande Italia Szálló halljában Milánóban. Ez az esemény revelációként hatott rá: Azonnal leküzdhetetlen vonzalmat éreztem iránta. Tetszett, ahogy beszélt, tetszett a büszkesége, erélyessége, a nézése. […] Nem tévedek. Egy ideje már figyelem, hogy van valami kivételes ebben az emberben. Reményt ad nekem, igazi reményt, hogy ez az ember az élére áll egy mozgalomnak, amely felveheti a harcot, és meg is alapította azt, amit ő Harci Szövetségnek (Fasci di combattimentónak*) nevez. Ez a mozgalom a józan észhez való visszatérés kezdete lehet; egy új és a mostaninál jobb kor kezdete. Megfogadtam, hogy soha többé nem politizálok – de hogy ne ragadná el az embert az öröm, amikor fényt lát a horizonton?7

Az elkövetkező hónapokban Carlót még inkább a harag és az undor érzése tartotta fogva, mintsem a reményé. 1920 tavaszán végleg leszerelték, és hazatért szülővárosába, Firenzébe. Úgy látta, hogy „fortyogó katlan” a város, tele van, akárcsak Milánó, agresszív sztrájkolókkal és tüntetőkkel. Néha félt kimenni az utcára, és naplójának megvallotta: kísértést érzett, hogy pisztolyt ragadjon, és használja is a szocialisták ellen. De az honfitársai megöléséhez, a testvérgyilkosság megbocsáthatatlan bűnéhez vezetne. Kikelt az angolok és a franAz olasz fascismo szó a latin fascesból – fejsze köré kötött vesszőnyaláb – származik, amely az ókori Rómában az „egységben az erő” elvét fejezte ki. – A szerk. *

A BÓDULT NEMZET

ciák ellen, amiért 1919-ben a párizsi béketárgyaláson megfosztották Olaszországot jogos jutalmától, és értéktelenné tették győzelmét; beszámolt továbbá gyilkos indulatáról a miniszterelnök, Francesco Saverio Nitti iránt („az a disznó Nitti”), amiért nem védte meg az olasz érdekeket, és megalázta a hadsereget, közkegyelmet adva a katonaszökevényeknek.8 Csüggedtségét csak tetézte anyagi helyzete. Lelke mélyén festő vagy zenész szeretett volna lenni (esetleg író: legmélyebb érzéseit romantikus vers formájában vetette papírra naplójában), de addig is olyan állást kellett keresnie, amiből meg tud élni. Csakhogy – a több mint kétmillió leszerelt katona többségéhez hasonlóan – nehezen talált bármit is. Végül átmenetileg utazó ügynöki munkát vállalt egy szénvállalatnál. Korántsem ilyenről álmodott, ezért 1922 őszén az idegösszeomlás szélére jutott.

„Egy erős hang […], egy férfi” De nem csupán Carlo vágyott „egy olyan férfira”, aki jobbra fordíthatja Olaszország sorsát. A gondolat, hogy egy égből pottyant alak békét és rendet hozhat a nyugtalan országnak, Itália két nagy írófejedelmétől, Dantétól és Machiavellitől kapott erős kulturális jóváhagyást. Mindketten a viszályban és a megosztottságban látták az itáliai társadalomra leselkedő veszedelmet, és a félszigeten az egység és összhang helyreállítását mindketten egy kivételes egyéniség felbukkanásával kötötték össze. A messianisztikus, a megváltót váró gondolatokhoz népszerű, ezeréves hagyományok és a szentek tiszteletének katolikus eszméje kínált további fogódzót. Az első világháború előtti években intellektuális értelemben is fokozott érdeklődés irányult „a karizmatikus tekintély” mibenlétére: szerte a világban filozófusok, közgondolkodók, társadalomtudósok és pszichológusok tulajdonítottak egyre meghatározóbb szerepet az irracionális, tudatalatti és mitikus elemeknek a társadalmi viselkedésben. Friedrich Nietzsche a hősi ember géniuszát és a hatalom akarását eszményítette, Gustave Le Bon a tömegek erős vezetők iránti érzelmi fogékonyságát elemezte. Olaszországban az erkölcsi korlátokat átlépő

A GY ŐZELEM GYÜMÖ L C S E I , 1 9 1 9– 1 9 2 0

emberfölötti ember iránti nietzschei lelkesedés fejeződött ki a híres költő, színmű- és regényíró, Gabriele D’Annunzio hivalkodó életstílusában. Le Bon tömegek lélektanáról kifejtett nézeteit (Mussolini lelkesedett értük) olyan befolyásos társadalomtudósok gondolták tovább, mint Scipio Sighele*. Olaszországban az 1890-es évektől erősödött fel az erős és ihletett vezér iránti vágy. Gazdaságilag és politikailag ez az évtized volt a legsötétebb az egyesülés óta. A bankszektor válsága 1893-ban a csőd szélére sodorta az országot. A parlament hitelességét csaknem teljesen aláásta a Banca Romana-botrány: vezető politikusok tucatjairól derült ki, hogy kölcsönöket vettek fel egy törvényellenesen működő banktól. Az ország több részén fellobbanó lázongások egy szocialista forradalom rémképét vetítették előre; Szicíliában1894-ben statáriumot vezettek be, és 40 ezer katonát küldtek a szigetre, hogy helyreállítsák a rendet. 1896-ban az Etiópiában elszenvedett aduai vereség újabb utcai zavargásokhoz vezetett. Ezzel egyszeriben vége is szakadt Francesco Crispi miniszterelnök politikai karrierjének, akiről jó ideig sokan úgy gondolták, ő az, aki kellő tekintéllyel rendelkezik az ország összetartásához; szinte messianisztikus reményeket fűztek hozzá.9 A század utolsó évei még súlyosabb zendülések kirobbanásával, viszolyogtató képviselőházi jelenetekkel és gyenge kormányok váltakozásával teltek. 1900 júliusában a király, I. Umberto anarchista merénylet áldozata lett. A káosz közepette rendszeressé váltak az arra irányuló követelések, hogy vessenek véget a parlamentáris kormányzásnak. Sok konzervatív kezdetben abban reménykedett, hogy a királyt meg lehet győzni: éljen alkotmány adta hatalmával, és a végrehajtó hatalom a koronának és ne a képviselőháznak tartozzon engedelmességgel. Egy korábbi miniszter odáig ment, hogy 1893-ban nyilvánosan figyelmeztette Umbertót, hogy ha nem tesz határozott lépéseket, az egyszerű emberek elveszíthetik hitüket a monarchiában (amely számukra szükségszerűen az „eszményi” államberendezkedés), és a dinasztia elbukik: Scipio Sighele (1868–1913) szociológus, kriminalista. Politikai felfogásában nacionalista, irredenta. – A szaklektor *

A BÓDULT NEMZET

„Meglátják a legteljesebb erőtlenséget ott, ahová a képzelet a legteljesebb hatalom képét vetítette.”10 Pár évvel később híres nyílt levelében egy másik korábbi miniszter, Sidney Sonnino szólította fel a királyt, hogy ragadja magához a kezdeményezést: „Felség! [...] A végrehajtó hatalom egyedül Felségedben lakozik. Egyedül Felségednek áll jogában kinevezni és felmenteni minisztereket. […] A nemzet Felségedre figyel, és bízik Felségedben. […] Felség, vigyázat!”11 Sonnino valami, a német rendszerhez hasonló szisztémára vágyott: ott egy erős kancellár kizárólag a koronának tartozott felelősséggel. Crispi nyíltan pártolta a német alkotmányos rendet, és javaslatot is tett arra, hogy szüntessék meg végleg a képviselőházat, állítsanak a helyére tisztán tanácsadói, nem pedig választott szenátust. „A parlamentáris rendszer nem illik a latin népekhez” – mondta 1897-ben Margit királynénak, a korabeli társadalomtudósoknak azt a divatos nézetét visszhangozva, hogy a déliekben a gyűlések, a sokadalmak a mértéktelen individualizmust és az érzelmi ingatagságot erősíthetik.12 De Umberto szürke és bátortalan egyéniség volt, nemigen vágyott rá, hogy tevőleges politikai szerepvállalása elvegye az időt a szeretőitől, a lovaitól és a vadászataitól. Őt fia, III. Viktor Emánuel követte a trónon 1900-ban, akiből hasonlóan hiányzott a politikai becsvágy (nagy szenvedélye az éremgyűjtés volt, amiért díszdoktori címet kapott az Oxfordi Egyetemtől). Megelégedett azzal, hogy a parlamentáris rendszer nagyjából ugyanabban a mederben folytatódjék, mint addig. Az új évszázad első éveiben Giovanni Giolitti állt a kormány élén, ő adta a nevét Olaszország egész, háború előtti korszakának. Giolitti agyafúrt piemonti liberális volt, és az elődeivel ellentétben hitt abban, hogy olyan gazdasági, társadalmi és politikai reformokkal, amelyek javítanak a munkásosztály helyzetén, a szocialistákat le lehet téríteni a forradalom útjáról, és be lehet terelni az alkotmányos rend karámjába. Haladó szellemű programja azonban nem tudta elérni, hogy a parlament megfelelően működjék, vagy megváltozzon a róla a közvéleményben kialakult kép. Sőt sok politikai elemző úgy tartotta, hogy Giolitti a becstelenség és a korrupció éllovasa. 1910-ben egy jól ismert baloldali értelmiségi, Gaetano Salvemini „az alvilág miniszterének” nevezte, amiért a délolaszországi választásokon bűnözői körökkel paktált le.