© Fábián Janka, 2016 Borítókép © Irene Lamprakou/Trevillion Images
4. fejezet
Bécs, 1762 tavasza Felícia a szoba egyik távoli sarkában egy széken ülve meghatottan, a szemét törölgetve nézte az elé táruló jelenetet. Mellette Mimi főhercegnő, a család ügyeletes „piktora” üldögélt, de ügyet sem vetett rá: a térdére tett vázlatfüzetbe sietve skiccelte mindazt, amit mindketten láttak. Felícia néha lopva rápillantott a készülő műre, és mindig elámult, a fiatal lány milyen gyorsan és milyen biztos kézzel örökítette meg a felejthetetlen látványt, egyelőre fehér papiroson, szénceruzával. Hogy aztán később majd aprólékosabban kidolgozza, és színpompás festményt varázsoljon belőle. Olykor a főhercegnő arcára is vetett egy pillantást, ám azon csak a munkája megkövetelte elmélyült figyelmet látta. A szobában pedig, az iménti felfordulást követően, már helyreállt a nyugalom. Izabella és József újszülött kislánya a halkan dúdoló dajka karjában pihente ki világra jövetelének fáradalmait, amelyek őt éppen annyira megviselték, mint az édesanyját. A dajka lábánál állt a kicsi díszes bölcsője, fehér selyemtakaróval, aranyszállal hímzett lepellel – ahogyan az egy főhercegnőnek dukált. A szoba másik végében pedig Izabella pihent az ágyában, csukott szemmel, halkan pihegve. Mellette pedig József trónörökös ült az ágy szélén, szürke pongyolában, a felesége kezét fogva, szerelmesen, meghatottan bámulva a sápadt, elgyötört arcot.
129
Pedig hát amikor először meghallották a palotában, hogy a trónörökös párnak lánya született, mindenki arcán csalódottság futott át – amely aztán rögtön örömnek és megkön�nyebbülésnek adta át a helyét. Nem is volt okuk a búslakodásra: a kislány, a piciny Mária Terézia a baljós előjelek ellenére makkegészséges volt, és hát a házaspár még olyan fiatal, az ifjú férj pedig oly szerelmes volt! Bizonyára sok gyermekük születik majd, köztük fiúcskák is. Egyvalaki pedig biztosan nem volt csalódott: maga József, akinek az arcán csakis határtalan boldogságot és az újdonsült apák megindító büszkeségét lehetett látni. Már csak azért is, mivel Izabella szülése (ahogyan előtte a terhessége is) borzasztó nehéz és hosszadalmas volt, és a trónörökös már órák óta halálra vált arccal, hátratett kézzel gépiesen rótta a schönbrunni kastély néptelen folyosóit, várva a híreket az elsőszülött gyermekéről és az imádott hitveséről. Felíciához kora hajnalban érkezett a küldönc, miszerint azonnal szedelőzködjön és jöjjön a palotába. Az asszony nem is kérdezte, miért. Szó nélkül felöltözött, halkan, nehogy a többieket felverje, felvette a már jó előre összekészített motyóját és indult. A márciusi csípős hajnalban kicsit reszketett, és hát, mi tagadás, a szíve elszorult az aggodalomtól. Izabella nem volt teljesen egészséges, bár a javasasszony eleddig különösebb testi nyavalyát nem fedezett fel nála (és ahogyan hallotta, az orvosdoktorok sem), de lelki kórságok annál inkább gyötörték szerencsétlen teremtést. Ezek pedig kihatással voltak a testi egészségére is. Felícia pedig attól félt, hogy esetleg a gyermeke egészségére is. Ezek az aggodalmak azonban – hála istennek! – alaptalannak bizonyultak. A kisleány aprócska volt ugyan, de ép és egészséges, és mint minden e században világra jött Habsburgivadék, már pár órásan is igen formás kis jószág, akár egy porcelánbaba, aranyszőke pamaccsal a feje búbján. Szerencsére 130
Izabella is jól volt – Felíciának mindössze egy erősítő herbateát kellett készítenie, amelyet aztán a kismama lassacskán engedelmesen elkortyolgatott. Méghozzá az ágy mellől egy tapodtat sem mozduló József segítségével, aki ragaszkodott hozzá, hogy ügyetlenkedve, remegő kézzel, de ő itathassa meg a feleségét. A kislány pedig – miután egy szoptatós dajka megetette – édesdeden és békésen aludt a nevelőnője karjában. Mindent egybevéve idilli, családias jelenet volt ez, és csak az éles szemű megfigyelő vehette észre a gyanús vagy aggasztó jeleket. Mint például azt, hogy Izabella tüntetőn tudomást sem vett az újszülöttről. Igaz, hogy sok szenvedéssel, fájdalommal járt a vajúdás, de hát a szülés minden nőt megvisel többé-kevésbé. Mégis, Felícia nem emlékezett olyanra, hogy az anya – bármilyen gyenge volt is – ne akarta volna legalább egyszer a karjába venni a gyermekét, vagy ha erre nem volt képes, csak megnézni, megérinteni. A főhercegné azonban még egyetlen pillantást sem vetett a kicsire… – Nos, milyennek találja, Schönemann asszony? – kérdezte Mimi feléje fordulva, és az elkészült vázlatot felemelve. – Persze még nem az igazi, de a kompozíciót már így is láthatja. – Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lesz! – mondta Felícia, miközben lopva Mimi csinos, mosolygós arcára pillantott. Meg volt róla győződve, hogy a főhercegnő nem is sejti: hónapokkal ezelőtt rajtakapta őt, amint Izabellával… Az asszony még ma is beleborzongott az emlékbe. De szerencsére nyilván egyikük sem vette észre, amikor olyan óvatlanul rájuk nyitotta az ajtót. Akkor nem így viselkednének vele. De hát hogyan lehettek olyan meggondolatlanok, hogy fényes nappal nyalakodtak egymással, és még csak be sem zárkóztak? Mi lett volna, ha valaki más talál rájuk? Mondjuk – ne adj’ isten – József? Ám Felícia igyekezett elhessegetni ezeket a nyugtalanító gondolatokat. Talán most, hogy megszületett a kis főhercegnő, 131
maguktól is megoldódnak a gondok. József valósággal repes a boldogságtól, Izabellában pedig minden bizonnyal előbbutóbb fel fog ébredni az anyai ösztön, és most, hogy van egy gyönyörű kisbabája, ő is megnyugszik majd, és a saját családjában keresi és találja meg a boldogságot. Habár… a gyermeke iránt tanúsított közönye sajnos nem erre utalt. – Fenség! – Felícia óvatosan megérintette Mimi karját. – Nekünk talán most jobb lenne távozni. Hagyjuk pihenni őket! Mimi bólintott, és halkan összecsomagolta a rajzeszközeit. – Jól van – súgta. – Igaza van, asszonyom. Legalább most rögtön elkezdhetem a képet, amíg még friss az élmény. Mire legközelebb jön, készen is lehet. Ó! – hirtelen felszegte a fejét, mint akinek csak most jut eszébe valami. – Lám, magát nem is rajzoltam rá! De ha akarja, most még… – Nem, nem! – Felícia a fejét csóválta. – Nekem semmi keresnivalóm nincsen azon a képen, Fenség. Most pedig menjünk. Mindketten lábujjhegyen osontak ki a szobából, nehogy felébresszék a szendergő kislányt vagy az édesanyját. Odakint aztán Felícia meghajolt a főhercegnő előtt, és a kosarával a karján sietve elhagyta a schönbrunni palotát, a család Bécs melletti, kedvenc rezidenciáját. A városban persze már híre ment az újabb császári gyermekáldásnak, és az utcán sokan bámészkodtak, kérdezősködtek, ünnepeltek. Mivel az új jövevény kislány volt, az ünneplés is kissé visszafogottabbra sikeredett, de mindent egybevéve az arcokon öröm és bizakodás látszott. Amikor észrevették, hogy Felícia a kastélyból jött ki, azonnal kisebb tömeg gyűlt köré, és faggatni kezdték. – Mondja, asszonyság, maga látta a kis főhercegnőt? – Találkozott a trónörökössel vagy a trónörökösnével? – Mit szólt a felséges asszony az unokájához? 132
Felícia azonban csak a fejét rázta, és igyekezett kitörni a kíváncsiskodók gyűrűjéből. – Ugyan, eresszenek utamra, jóemberek! Nem láttam én senkit és semmit! Annyit tudok, mint maguk: a csecsemő leány, egészséges, és az uralkodónkról nevezték őt el. Menjenek és igyanak áldomást az egészségére! – Igaza van! – rikkantotta egy már amúgy is kapatos bérkocsis. – Éljen a császárné! Éljen Mária Terézia! Mindkettő! – Hoch! Hoch! – visszhangozták a többiek is. A férfiak a kalapjukat a levegőbe dobálták, Felícia pedig a felfordulást kihasználva szapora léptekkel elindult hazafelé. Zsófi már órák óta nyugtalanul járkált fel-alá a kávéházban, ki-kiállva az ajtó elé is, hogy megnézze, jön-e már Mama végre. A kávézó szokatlanul kihalt volt, ahogyan az utcák is elnéptelenedtek – csak a Stephansdom felől lehetett hangokat hallani. A jó öreg Steffl* környékén is folyt az ünneplés, de az iménti harangzúgásból és az ágyúszóból a lány már amúgy is tudta, hogy a gyermek megszületett. A lövések számából arra következtetett, hogy lány lett, és ettől némi elégtételt érzett. Lám, Izabella csak lányt tudott szülni Józsefnek… De ezt a gondolatot rögvest elhessegette. Hiszen ő maga is az volt, és Mama mindig mondogatta, hogy nem is érti ezt az ostobaságot, hogy az emberek mindenáron fiúörököst akarnak. Kivált az uralkodói családok. Mert hiszen nem nagyszerűen vezeti-e Mária Terézia a birodalmat? Nos, nyilván vannak hibái, de kinek nincsenek? De mindez nem változtatott az évszázados szokásokon, beidegződéseken. A főhercegnétől ma mindenki kisfiút várt, és ő – még ha a csecsemő egészséges is – nem teljes mértékben teljesítette a dinasztikus kötelességét. Zsófi ugyan a saját fülével nem hallotta (a környékbeli üzleteket is mind bezárták, * A Stephansdom beceneve.
133
és a tulajdonosaik a Burghoz siettek, hogy csatlakozzanak az ünneplőkhöz), de el tudta képzelni, ahogyan a derék bécsi polgárok most azt mondogatják egymásnak: „Sebaj, a fő, hogy egészséges. Majd legközelebb!” Vagyis a dinasztia folytonosságának a biztosítására a következő császári gyermekig várni kell. – Ejnye, mit forgolódsz már annyit odakint? Hűvös van. Gyere be, vagy terítsd magadra a kendődet. Anyád nem fog előbb hazaérni attól, hogy kint várod. Zsófi megfordult, és Papát pillantotta meg a háta mögött. Henrik amúgy is bosszús volt és ingerlékeny, mivel egy ostoba megfázás szobafogságra kárhoztatta, és ezúttal nem mehetett ki az utcára, hogy ő is részt vegyen a spontán ünneplésben. De valóban csípős szél fújt odakint, amelytől még az ajtóban állva is megborzongott. – Csukd be az ajtót! – mondta, miközben fázósan összehúzta magán a köntösét. Zsófi elfacsarodó szívvel nézte: Papa mindig olyan csinos, fiatalos volt. Szőke hajába egyetlen ősz szál sem vegyült, és a vele egykorú férfiakkal ellentétben megőrizte a karcsúságát, ruganyosságát is. Most azonban a náthától kivörösödött orrával és szemével, a vastag köntösben és a fején csúfoskodó hálósipkában egészen úgy festett, mint egy mogorva vénember. – Jól van, Papa – mondta a lány, majd engedelmesen hátrébb lépett, és betette az ajtót. – Gyere, főzök neked egy teát. Mit gondolsz, most, hogy meglett a vakarcs, hazaengedik Mamát? – Még hogy vakarcs! – dohogott Henrik, miközben helyet foglalt az egyik asztaluknál. – Meg ne halljam, hogy így beszélsz a trónörökösünkről! – Trónörökös? De hisz’ lány lett! Hallottad az ágyúkat, nem? Gondolom, te is megszámoltad a lövéseket.
134
„Hiszen ezért jöttél ide, nem igaz? A Gellért hegyi boszorkánnyal akarsz találkozni…” 1760-ban Zsófia, az utolsó bécsi boszorkány lánya szomorúan fogadja a Habsburg-trónörökös, József főherceg közelgő házasságának hírét. A lány évek óta titokban rajong Mária Terézia elsőszülött fiáért, és az esküvő napján úgy érzi, valamivel fel kell hívnia magára a főrangú ifjú figyelmét. Ám ehelyett egy másik fiatalember szeme akad meg rajta; a daliás Kolosy Károly, a királynő magyar királyi testőrségének tagja még párbajozik is érte… Zsófia története egy szerelmi dráma súlyos következményei miatt Párizsban folytatódik, ahol az ő és a családja sorsa akarata ellenére is összekapcsolódik a Habsburgokéval – József császár után Marie Antoinette-ével is. A francia forradalom kitörése előtti években a királyi udvar látszólag fényűző élete mögött rejtett tragédiák sora húzódik meg, amelyekről csak az uralkodók bizalmasai tudhatnak. Közöttük van Zsófia is, aki hiába is próbálna kívülálló maradni, az egyre baljósabb események őt is magukkal sodorják, és hamarosan már a saját és a családtagjai életéért kell küzdenie. A vér nem válik vízzé. Sárosi Felícia boszorkányos élete immár lánya történetével teljesedik ki Fábián Janka
librikiado.hu
3999 Ft
135
Fotó: Vámos Róbert
új regényben.