ki kellett állnia a széles nyilvánosság elé.”30 A legtöbb arra irányuló kísérlet, hogy narratív kereteket adjanak a válságnak, science-fictionként prezentálja – vagy éppenséggel mint ilyet, veti el – azt. Az éghajlatváltozás-sztorinak nagyon kevés olyan változata van, amit az óvodások eljátszhatnának, olyan verziója pedig egyáltalán nincs, ami könnyekig megindítaná a szüleiket. Lényegében lehetetlen átemelni a katasztrófát szemléletünk „odaátjából” egyenesen a szívünkbe. Ahogy Amitav Ghosh írta A nagy elmezavarban: „Az éghajlatválság egyúttal a kultúra válsága is, és ezáltal a képzeleté.”31 Én a hit válságának nevezem.
- 25 -
Észnél lenni, nem lenni
1942-ben a lengyel földalatti mozgalomból egy huszonnyolc esztendős katolikus, Jan Karski vállalkozott rá, hogy elutazzon a nácik megszállta Lengyelországból Londonba, majd végül Amerikába, hogy tájékoztassa a világ vezetőt arról, mit művelnek a németek. Elutazását megelőzően számos ellenállási csoporttal találkozott, és Nyugatra juttatandó értesüléseket és tanúvallomásokat gyűjtött. Emlékirataiban felidézi találkozását a Zsidó Szociáldemokrata Szövetség vezetőjével: A Bund vezetője csendben odajött hozzám. Olyan erővel ragadta meg a karomat, hogy megfájdult. Megilletődötten néztem bele tágra nyílt, eszelős szemébe, megindított a benne lévő mélységes, elviselhetetlen fájdalom. „Mondja meg a zsidó vezetőknek, hogy ezúttal nincs helye a politizálgatásnak meg taktikázgatásnak. Mondja meg nekik, hogy alapjaiban kell megrendíteni a Földet, fel kell rázni a világot. Talán akkor felébred, felfogja, érzékeli. Mondja meg nekik, hogy muszáj összeszedni minden erőt és bátorságot ahhoz, hogy olyan áldozatot hozzanak, amit még soha egyetlen államférfinak nem kellett hoznia, olyan áldozatot, amely ugyanolyan fájdalmas, mint a haldokló - 26 -
népem sorsa, és ugyanolyan egyedülálló. Ez az, amit nem képesek megérteni. Hogy a német célok és módszerek példa nélkül állnak a történelemben. A demokráciáknak is olyan módon kell reagálniuk, ami szintén példa nélküli; kivételes módszerhez kell nyúlniuk válaszul… Azt kérdezi, milyen akciótervet javaslok a világ vezetőinek. Mondja meg nekik, hogy menjenek el az összes fontos angol és amerikai hatósághoz és hivatalhoz. Mondja meg nekik, hogy addig el ne menjenek, amíg nem kapnak garanciákat arra, hogy döntés születik a zsidók megmentésére. Ne engedje, hogy ételt-italt vegyenek magukhoz, haljanak lassú kínhalált, miközben a nagyvilág csak néz. Hagyja meghalni őket. Ez talán felrázza majd a világ lelkiismeretét.”32
Karski túlélte a minden képzeletet felülmúlón veszélyes utat, és 1943 júniusában megérkezett Washingtonba. Ott találkozott Felix Frankfurterrel, a Legfelsőbb Bíróság bírájával, az amerikai történelem egyik nagy jogi elméjével, aki maga is zsidó volt. Miután Frankfurter meghallgatta Karski jelentését a varsói gettó felszámolásáról és a koncentrációs táborokban folyó megsemmisítésről, és feltett egy sor egyre célirányosabb kérdést („Milyen magas a gettót a város többi részétől elválasztó fal?”), csendben fel-alá járkált a szobában, majd visszaült a székébe, és azt mondta: „Karski úr, ha egy hozzám hasonló ember beszél egy önhöz hasonló emberrel, muszáj teljesen őszintének lenni. Úgyhogy azt kell hogy mondjam, képtelen vagyok elhinni, amit mondott nekem.” Amikor Karski társa arról győzködte Frankfurtert, hogy adjon hitelt Karski beszámolójának, Frankfurter így válaszolt: - 27 -
„Nem azt mondtam, hogy ez a fiatalember hazudik. Azt mondtam, hogy képtelen vagyok hinni neki. Az eszem, a szívem úgy vannak megalkotva, hogy nem tudom elfogadni.” Frankfurter nem kérdőjelezte meg Karski szavahihetőségét. Nem vitatta, hogy a németek módszeresen gyilkolják az európai zsidókat – az ő véreit. És nem válaszolta azt, hogy jóllehet őt meggyőzte, és el van borzadva, mégsem tehet semmit. Ehelyett beismerte, hogy nemcsak képtelen elhinni az igazságot, hanem még tisztában is van ezzel a képtelenségével. Frankfurter lelkiismerete nem riadt fel. Az eszünket és szívünket jól megalkották bizonyos feladatokhoz, és kevésbé jól másokhoz. Jók vagyunk olyasmikben, mint a hurrikánok mozgási pályájának kiszámítása, és rosszak olyasmikben, mint annak eldöntése, hogy kerüljünk ki az útjukból. Merthogy évmilliókon át fejlődtünk olyan környezeti viszonyok között, amelyek nem sokban hasonlítottak a mai világra, gyakran hajlunk olyan vágyakra, félelmekre és közönyökre, amelyek se nem illenek, se nem illeszkednek napjaink valóságához. Aránytalan mértékben vonzódunk az azonnali és helyi szükségletekhez – zsírokra és cukrokra vágyunk (ami rossz azoknak, akik ezekhez könnyen hozzáférhető világban élnek), ugrásra készen figyeljük gyermekeinket a mászókán (miközben rá se hederítünk az egészségüket veszélyeztető jóval nagyobb kockázatokra, például hogy túltápláljuk őket zsírokkal és cukrokkal) –, miközben közönyösek maradunk az iránt, ami halálos ugyan, de odaát van. Egy új keletű kutatás során a Kaliforniai Egyetem pszichológusa, Hal Hershfield úgy találta, hogy amikor a vizsgálati alanyokat arra kérték, írják le, milyen lesz a jövőbeli énjük - 28 -
– mindössze tíz évnyire a mostanitól –, az agytevékenységük MRI-képe jobban hasonlított ahhoz, mint amikor idegeneket írtak le, mint ahhoz, amikor a jelenlegi énjüket ecsetelték.33 Amikor azonban képeket mutattak az alanyoknak digitálisan megöregített önmagukról, ez a különbség megfordult, és megváltozott a viselkedésük is. Arra kérték őket, hogy osszanak fel ezer dollárt négy lehetőség közt – ajándék egy szeretettüknek, szórakozás, bankszámla és nyugdíj-előtakarékosság –, és azok az alanyok, akik látták magukat idős emberként, csaknem kétszer annyi pénzt tettek be az előtakarékossági számlájukra, mint akik nem látták. Széles körben bizonyítást nyert, hogy az érzékletesség felerősíti az érzelmi reakciókat.34 A kutatók leírtak egy sor „szimpátia-torzítást”, amely törődésre késztet: ilyen az „azonosítható áldozat hatás” (a szenvedés szemléltetése az egyén szintjén), a „csoporthatás” (utalás a szenvedő társadalmi közelségére) és a „referenciaponthoz igazodó szimpátiahatás” (annak tálalása, hogy az áldozat helyzete nem egyszerűen szörnyű, hanem folyamatosan romlik).35 Kutatók egy csoportja elvégzett egy postai úton bonyolított adománygyűjtési kísérletet körülbelül 200 ezer potenciális adományozóval. Ha a felhívás egy névtelen csoport helyett egy nevesített személy megsegítését kérte, az adományok 110 százalékkal megnőttek. Ha utaltak arra, hogy az adományozó és a segítségre szoruló ugyanahhoz a felekezethez tartozik, az adományok 55 százalékkal megnövekedtek. Ha a megsegítendő személy szegénységét új keletűnek állították be állandó helyett, az adományok 33 százalékkal megnövekedtek. Mindezek a taktikák együttesen az adományok 300 százalékos növekedéséhez vezettek.36 - 29 -
A bolygóválsággal az a gond, hogy szembemegy egy sor beépített „apátia-torzítással”. Bár az éghajlatváltozást kísérő bajok között – szélsőséges időjárási jelenségek, áradások és futótüzek, tömeges lakóhelyelhagyás és a természeti források beszűkülése, hogy csak a legfőbbeket említsük – sok az érzékletes, a személyes és a helyzet romlására utaló, mégsem keltik azt az érzést, hogy összegződnének. Inkább elvontnak, távolinak és elszigeteltnek érződnek, mintsem egy egyre erősödő narratíva tartóoszlopainak.37 Ahogy Oliver Burkeman újságíró fogalmazott a The Guardianben: „Ha egy gonosz pszichológusklikk a titkos tenger alatti bázisán összegyűlne kifőzni egy válságot, amelynek a kezelésére az emberiség reménytelenül eszköztelen, az éghajlatváltozásnál jobbat ki sem találhatnának.”38 Az úgynevezett éghajlatváltozás-tagadók elutasítják azt a következtetést, amire a klímakutatók 97 százaléka jutott: a bolygó az emberi tevékenység következtében melegszik.39 De mi a helyzet mivelünk, akik elfogadjuk az ember okozta éghajlatváltozás tényét? Mi talán nem gondoljuk, hogy a tudósok hazudnak, de képesek vagyunk valóban hinni is mindabban, amit mondanak nekünk? Egy ilyen hitnek feltétlen rá kellene ébresztenie bennünket a hozzá kapcsolódó sürgető erkölcsi parancsra, fel kellene ráznia kollektív lelkiismeretünket, és rávennie bennünket, hogy készek legyünk kis áldozatokat hozni a jelenben, hogy elkerüljük a kataklizmaszerűeket a jövőben. Értelmünkkel elfogadni az igazságot önmagában nem erény. És nem ment meg bennünket. Gyermekként gyakran mondták nekem, hogy „lehetett volna eszed”, amikor valami
- 30 -
olyasmit tettem, amit nem kellett volna. Az észnéllét jelentette a különbséget a tévedés és a vétség közt. Ha elfogadjuk a tényszerű valóságot (azaz hogy elpusztítjuk a bolygót), de képtelenek vagyunk elhinni, akkor mi sem vagyunk jobbak azoknál, akik tagadják az ember okozta éghajlatváltozás létezését – ugyanúgy, ahogy Felix Frankfurter sem volt jobb azoknál, akik tagadták a holokauszt létezését. És amikor a jövő különbséget tesz e kétfajta tagadás közt, melyik fog tűnni súlyos hibának, és melyik megbocsáthatatlan bűnnek?
- 31 -
Látásunk feltérképezése
Eljött az idő, amikor a marslakók már nem tagadhatták tovább bolygójuk felmelegedését és a küszöbönálló pusztulás léptékét. Hogy fenntartsák civilizációjukat, egy utolsó elkeseredett kísérletként hatalmas csatornákat ástak a sarkoktól a bolygó maradékát borító felperzselt térségekig. A sarki jégsapkák évenkénti elolvadásából lett annyi víz, hogy elég terményt termesszenek még legalább egy nemzedék fennmaradásához. Ezt a kihalással szembeni végső erőfeszítést Percival Lowell dokumentálta az arizonabeli Flagstaff ban álló magán- csillagvizsgálójában a 19. század végén. Lowell nem volt kókler – tagjává választotta Amerikai Tudományos és Művészeti Akadémia, és ő vezette azt a kutatást, amely nagyban hozzájárult a Plútó későbbi felfedezéséhez –, de tekintettel arra, hogy a Mars általa említett „mesterséges tereptárgyait” kora egyetlen csillagásza sem tudta megfigyelni, elmélete hiába hozta lázba a nagyközönséget, a tudományos világ elutasította. Lowell továbbra is megfigyelte és lelkiismeretesen lerajzolta a Mars-csatornákat, és egészen 1916-ban bekövetkezett haláláig ragaszkodott ahhoz, hogy ezek egy
- 121 -
haldokló civilizáció utolsó hősies próbálkozásai voltak arra, hogy megmeneküljön a pusztulástól. Nem Lowell kezdeményezte a kutatást a Mars-csatornák után. 1877-ben Giovanni Schiaparelli olasz csillagász marsbéli canali észlelését jelentette, minek hatására az angolul beszélő csillagászok mesterséges tereptárgyak után kezdtek kutatni az égitest felszínén. Lowell volt az egyetlen, aki megerősítette Schiaparelli megfigyeléseit. Mint később kiderült, az olasz csillagász megfigyelését hibásan fordították angolra: a canali olasz szó ugyanis „árkokat” jelent (természetes képződményeket, amelyekből igen sok van a Marson), nem pedig „csatornákat”. Amikor a NASA Mariner űrszondája 1965-ben elrepült a Mars mellett, a bolygó felszínéről készült első fényképek döntő cáfolatát adták a csatornák létezésének. Ha a Marson egykor értelmes lények éltek, civilizációjuk vagy elfedte nyomait, vagy az idő törölte el létezésének bizonyítékait – ahogy történni fog az emberi faj esetében is, mondják a tudósok, körülbelül húszezer esztendővel azután, hogy eltűnt a Föld színéről.1 De további negyven év telt el, mire magyarázatot találtak rá, hogy mit figyelt meg és dokumentált Lowell egész idő alatt. *** Nagyanyám betegágyánál ülök, úgy gépelem ezeket a sorokat. Néhány éve a szüleimnél lakik, miután a gondozóotthonban eltöltött idő túl megterhelőnek bizonyult számára. Mostanában átalussza a nap legnagyobb részét. Anyám - 122 -
szerint a nagyanyám azt akarja, hogy ébresszük fel, ha jön hozzá valaki látogatóba. Ez ellenkezik számos ösztönömmel – sose ébressz fel alvó csecsemőt, sose ébressz fel haldokló nagymamát –, de ez esetben aszerint járok el, amit tudok, nem aszerint, amit érzek. A mosolya a szemhéjával együtt emelkedik, mintha fonállal lennének összekötve. Szellemileg ugyanolyan friss, mint mindig. Annak ellenére – vagy pont emiatt –, hogy annyi fontos dolgot kellene megbeszélni, úgy érződik, mintha nem lenne miről beszélni. Úgyhogy az idő legnagyobb részében csak ülünk itt csendesen. Néha ébren marad, néha visszaalszik. Néha lemegyek a földszintre, és a szüleimmel ütöm el az időt, amíg pihen. Néha, mint most, idefenn maradok. Az üres órák eltöltésének egy másik módja, hogy körbeautózom a várost, a környéket és a helyeket, ahol felnőttem: Mr. L. étterme eltűnt; a Higgers Drogéria eltűnt; a Politika & Próza könyvesbolt átköltözött az utca túloldalára, és kész birodalommá terjeszkedett; a Sheridan School játszóterét új osztálytermek foglalták el; a Fort Reno még megvan, de a Fugazi együttes már nem létezik. Semmi sem akkora, mint az emlékeimben. A „nagy domb”, ahol a bátyám meg én szoktuk cukkolni a másikat, hogy nem mer lebiciklizni rajta fékezés nélkül, legfeljebb szelíd lejtő. Az iskoláig vezető út, ami az emlékeim szerint majdnem egy órába telt, csak hat saroknyi távolság. Miközben maga az iskola, amire úgy emlékszem, kicsi volt, valójában óriási – sokszorta nagyobb, mint az, ahová a gyerekeim most járnak. Egyszóval az arányérzékem csúnyán eltorzult. A legfurcsább volt viszontlátni azt a házat, ahol életem első kilenc évét leéltem. Ebben az esetben nem a méretarány - 123 -
torzult el, hanem az érzésarány. Biztos voltam benne, hogy erős érzelmek rohannak majd meg, amint újra látom évtizedek múltán, de pusztán csak érdekes volt, és tíz perc elteltével már boldogan távoztam. Pár évvel ezelőtt egy festőnő egy sor hosszú beszélgetést folytatott mindkét testvéremmel és velem, előcsalogatva emlékeinket a közös gyermekkori otthonunkról. Milyen színű a bejárati ajtó? Mit látsz belépéskor? A padló csupasz vagy van rajta valami? Nagyjából hány lépcső vezet fel? Hogy néz ki a korlát? Takarja-e bármi az ablakokat? Hány villanykörte van a csillárban? (Az összes kérdést jelen időben tette fel.) Azután az emlékeinknek megfelelően készített három különböző vázlatrajzot a házról. Döbbenetesen eltértek egymástól: más volt a szobák elrendezése, mások az arányok, még az emeletek száma sem egyezett. Hogy lehet ez? Ez nem olyan ház volt, ahol csak néhányszor jártunk. Ez az otthonunk volt, ahol felnőttünk. A festőnő kísérlete talán azt bizonyította, hogy az emlékezetünk még annál is kevésbé megbízható, mint ahogy sejtjük – vagy hogy gyerekként túlságosan sokat nyüzsögtünk ahhoz, hogy odafigyeljünk. De van egy jóval nyugtalanítóbb lehetőség: hogy az otthon – amelyre úgy gondolunk, mint szükséges kellékre azokhoz a történetekhez, amiket kitalálunk, és amiket elhiszünk – korántsem olyan erős, mint ahogy feltételezzük. Talán az otthon, végső soron, csak egy hely. *** A Római Birodalom bukása után különös növények sarjadtak ki a Colosseum véráztatta küzdőterén, olyan növények, amelyek nem voltak fellelhetők sehol másutt Európában. - 124 -
Ellepték a márványkorlátokat, megfojtották az oszlopokat, könyörtelenül nőttek és nőttek. Egy ideig a Colosseum volt a világ legnagyobb botanikus kertje, jóllehet szándékolatlanul. A magvak észrevétlenül kerültek át a bivalyok, medvék, tigrisek és zsiráfok irhájába tapadva, mely állatokat ezer mérföldes távolságokból hurcoltak oda, hogy leöljék őket a gladiátorok. A növények elfoglalták a Római Birodalom hűlt helyét. Amikor a nagyanyám és én hétvégente a parkban sétáltunk, nagyanyám egy-egy pillanatra megpihent minden egyes padon – valószínűleg pontosabb volna úgy leírni ezeket a vasárnapi órákat, hogy sétálás pillanataival megtűzdelt hétvégi pihenések. Rendszerint csendben ültünk. Olykor életvezetési tanácsokat adott: „Végy el valaki kicsit kevésbé okosat, mint te!” „Minél gazdagabb valaki, annál könnyebb beleszeretni.” „Ne hagyd veszni azt, ami a tiéd!” Nemegyszer rátette hatalmas kezét a térdemre, és azt mondta: „Te vagy az én revánsom.” Ez a kijelentés mindig zavarba ejtett, és az évek során különböző értelmezéseket találtam rá. A reváns, visszavágás szó a latin vindicaréből ered, elsősorban azt jelenti, „felszabadítani”, „jogot formálni”. Újra szabaddá tenni valamit. Visszavenni. Családalapítással végleg visszavágni a geno cídiumért, amely el akart pusztítani téged és a népedet. Újra szabaddá tenni magadat, visszavenni az életedet, végső bosszút állva azon az erőn, amely megpróbált jogot formálni rád és bebörtönözni téged. Talán amikor nagyanyám a gyerekeire, unokáira és dédunokáira nézett, valamiféle burjánzó, színpompás, viruló élet kolosszeumát látta, valami szenzációsat, pontosan a valószínűtlensége miatt. Ha - 125 -
mi most megbirkózunk a környezeti válsággal, akkor meglehet, ugyanilyennek fog látszani a jövőbeli élet, melynek burjánzását – visszavételét, újrafelszabadítását – mi fogjuk lehetővé tenni. *** Egészen 2003-ig nem született végleges válasz arra a kérdésre, hogy mit látott és dokumentált éveken át Lowell. Végül egy nyugalmazott optikus, Sherman Schultz figyelt fel arra, hogy Lowell a távcsövén tett változtatásokkal valami olyasmit hozott létre, ami nagyban hasonlít a szürke hályog észlelésére használt eszközhöz. Az aprócska apertúra, amelynek beiktatásával Lowell úgy érezte, tisztább képet kap az általa megfigyelt bolygókról, a szeme üvegtestében lévő saját véredényeinek és az üvegtesti homályoknak az árnyékát vetítette a retinájára, láthatóvá téve azokat. A véletlen úgy hozta, hogy Lowell azt az eszközt, amelyet arra találtak fel, hogy megmutassa a használója szemétől legtávolabb eső dolgokat, úgy módosította, hogy azokat a dolgokat tárja fel, amelyek a legközelebb vannak hozzá. Lowell nem sokkal az ipari forradalom után született – ez volt az az időszak, amikor a nyugati civilizáció a legdrámaibb módon erőltette rá saját világképét a Földre, egyszersmind örökre megváltoztatva azt. A térképek, amelyeket Lowell egy haldokló civilizáció bolygójáról rajzolt, a saját szeme szerkezeti elemeinek és tökéletlenségeinek a térképe volt. A ház, ahol felnőttem, nem zsugorodott össze, és nagy anyám keze sem. Épp mint Lowell, a megfigyelt jelenségeknek inkább tulajdonítok tévesen külső változásokat, mint - 126 -
belsőket. Akik közülünk elfogadják az emberi eredetű éghajlatváltozás tényét, még azok is tagadják azt, hogy személyesen hozzájárulnánk. Úgy hisszük, hogy a környezeti válságot nagy külső erők okozzák, és ezért csak nagy külső erők oldhatják meg. Pedig ha beismerjük, hogy mi vagyunk felelősek a gondért, azzal megtesszük az első lépést, hogy felvállaljuk a felelősséget a megoldásáért. A bolygó vagy revánsot vesz rajtunk, vagy mi leszünk a bolygó revánsa.
- 127 -
Van-e ma égetőbben aktuális téma a klímaválságnál? Annak nyomasztó tudata, hogy Földünk az emberi tevékenység következtében fokozatosan melegszik, egyre inkább a mindennapjaink részévé válik. A tudományos Az mindig érzékelhetetlen életotthon szakértőiszinte napról napra vészhelyzetet hirdetnek, évente dőlnek meg hőségrekordok, és egyre riasztóbbak a statisztikák. Hogyan lehetne érdekeltté tenni az emberiséget Brooklynban vagyok, ülök a fiamtudnánk szobájának padlóján, tulajdon túlélésében? Miképp leküzdeni azt aúgy gépelem ezeket a sorokat. Ő gyakorlatilag egy percet se tölt tétlen közönyt, mely lehetetlenné teszi, hogy szembeel itt ébren, úgyhogy a mosott ruhák elpakolását leszámítva nézzünk a globális környezeti krízis jelentette veszéén sem. Ezért tudom még észlelni, hogy itt halványan különlyekkel? És tehet-e egyáltalán bármit is az átlagember böznek a szagok a ház többi részétől: a nagybácsitól örökölt bolygónk megmentése érdekében? Jonathan Safran Landmark Books sorozat alig érezhető dohossága, a csakis Foer ezen fajsúlyos kérdések megválaszolására vála fiam fürdőszobájára jellemző szappan- és samponillat, a lalkozik. A Globális öngyilkosság egyedülállóan bátor születésnapra kapott, vidámparkban nyert vagy fogtündér számvetés a klímaválságot övező félelmekkel és teadta macik, malacok és tigrisek plüssállatszaga. hetetlen dühvel; alapos kutatáson nyugvó,azgondolatVoltál már úgy, hogy hirtelen megcsapta orrodat az ébresztő értekezés az éghajlatváltozás lehetotthonod szaga? Mondjuk, hazatérve egyokairól hosszúésutazásról? séges megoldásairól, élvezetes történelmi példákkal Vagy mert egy látogató megjegyzést tesz rá? Rendes körültűzdelt, egyszerre illúziómentes és reményteli mények közt szó szerint nem tudunk szagot fognifelszóott, ahol lítás– aérezni kollektív cselekvésre, egyúttal magával ragadó élünk bárminek a szagát, amihez hozzászoktunk. személyes amelyben aszerint szerzőmindössze kíméletlenkét Pamela Daltonvallomás kognitívis, pszichológus őszinteséggel fel a könyv írásátorrában kísérő belső vívó-kibelégzés után „a tárja receptorok az ember úgymond 2 dásait. kapcsolnak”. Amint eldőlt, hogy egy szag nem riasztó, a továbbiakban nem figyelünk rá. Szerezz be egy légfrissítőt, és egy hét múlva azt kérdezgeted magadtól, hogy működik-e. Ez a gyors alkalmazkodás a szagokhoz valószínűleg evolúciós eredetű: ahelyett, hogy olyan dolgokra fecsérelnénk a - 128 -