Utolsó ízek és érzések Palesztina legszebb jelképe az olajfa, és Beit Jalában különösen fontos. Érzelmeiken, a mindennapi megélhetésen, hitvilágukon, identitásukon keresztül kötik magukat hozzá az emberek. A város legöregebb fáját kétezer évesre becsülik, és szimbolikusan ennek a gyökereivel kapaszkodnak szülőföldjükhöz a helyi keresztények. Egy olajfa kínált menedéket Jézusnak, anyagot biztosít a kézművesek faragásaihoz, és az egyik legfontosabb alapélelmiszert is ez adja. Kiemelkedő minősége miatt az olívaolaj elsődleges árucikke volt sok helyi földbirtokosnak. Területeik elvesztése miatt145 a belső fogyasztásra sem mindig marad elegendő. A hagyományok szerint az újszülött csecsemők testét néhány hónapig ezzel az olajjal kell kenegetni, masszírozni, hogy egészségesek, erősek és ellenállók legyenek. A helyi olívaolaj nálam enyhe függőséghez vezetett, miután hónapokon keresztül ittam a kissé csípős sötétzöld, nyers olajat. Egy-egy kupicával reggelente, mint a zugivó, aki rájár az italra. Rajongásom az első szüret után érte el a csúcsot. Eliasz megkért, hogy segítsek neki a családja olajfáinak termését leszedni. Körülbelül húsz fa állt a hegyoldal délkeleti oldalán a házak között meghúzódó apró telken. Kislétrákkal, vászonzsákokkal, sok vízzel és egy kismagnóval felszerelkezve, legrosszabb ruháinkban, szakadt sapkában mentünk szüretelni. Nem könnyű munka a szúrós, kemény levelek közül leszedni az apró, egyszerre poros és olajos tapintású bogyókat, de élmény volt Eliasszal dolgozni. Minden olajfát együtt szabadítottunk meg a termésétől, és órákon keresztül beszélgettünk a munka mellett. Teljes panorámánk volt Betlehem felé, azon túl a 297
Pásztorok mezeje látszott, és néha előbukkant a sivatag sárga porfelhője alól a Holt-tenger víztükre is. Folyton szólt a zene a magnóból, Eliasz egymás után cserélte a kazettákat. A plasztikázott arab lányok popslágereit egy libanoni keresztény énekesnő, Fajrúz gyönyörű dalai váltották. Egy újabb blokkban következett Zohar Argov, a népszerű izraeli énekes kazettája, rögtön utána pedig a libanoni Hezbollah harcias, Izrael-ellenes indulói. Egy Micahel Jackson-szám ebben a sorban már nem is volt feltűnő. Eliasz világában tökéletesen megfért egymás mellett az izraeli sztár, az iszlamista katonai szervezet, a keresztény énekes ikonikus alakja és egy nyugati slágergyáros. A zenékben sorban, egymás után bukkantak fel kutatásom egyes kontextusai. A telek szélén állt néhány fa, ami nem tartozott a család tulajdonához, de Eliasz mégis megállt az egyiknél, hogy arról is szüreteljen. Néhány lépést tett az egyenetlen, sziklás talajon, amikor kificamodott a lába. Káromkodva ült le a földre, és miközben feldagadt bokáját tapogatta, átszellemülten mondta: „ez biztos azért volt, mert lopni akartam más fájáról, és azonnal megbüntetett egy dzsinn vagy angyal. Te is hiszel ezekben?” Estefelé a város présházában száznyolcvan kiló olívabogyót mért a sajtoló mester. Ez volt a család idei termése. Mintha évtizedekkel ezelőtt megállt volna az idő a présházban. A földet vastagon borította a vöröses színű, kiszáradt olívazúzalék, az apró présterem oldalánál padokon ülve az olajukra várakozó emberek dohányoztak, nézték az eseményeket, és beszélgettek az olajkihozatalról. A munkát nyakig maszatos emberek végezték csöndes, gyors mozdulatokkal. A bogyók először két óriási malomkerék alá kerültek, mely for298
gásával és súlyával hamar egyenletes masszává zúzta össze a termést. A pépet lapos, kerek, fonott tárcsákban halmozták fel, és így került be a prés alá. Ahogy egyre nagyobb súly nehezedett rájuk, először apró cseppekben, majd kis patakokban buggyant ki a tárcsák oldalán az olaj. A ledarált bogyókat a kiszikkadásig sajtolták, majd a nyers levet egy szerkezeten áteresztve, elkezdett csordogálni a víztől elválasztott színtiszta olaj. Én is kaptam egy nagyon-nagyon értékes üveggel. Ebben az olajban megbújik palesztin barátaim élete. Egy üvegbe belefért az izraeli elnyomás, az élet reménye, a muszlimokhoz kötődő kapcsolataik és feszültségeik, benne volt a közösség becsületének minden cseppje. Az olaj ízében dzsinnek és angyalok laktak együtt a vallással és a nemzeti érzéssel. Néha egymásnak feszültek, néha megbékültek. A büszkeség, a bizonytalanság, az önvédelem, a félelem, az öröm, a családi együttlétek, a humor, a hencegések sokasága, az okos tekintetek, az emberi szépség egy végtelenül összetett, bonyolult ízzé állnak össze a Beit Jala-i olajban. Sólyom László köztársasági elnökként járt Betlehemben, neki is ajándékoztam ebből az olajból, de nem jutott rá idő elmondani, hogy mire figyeljen, amikor megkóstolja. Ezzel a könyvel, az ízek különböző dimenzióinak feltárásával igyekszem pótolni hiányosságom. A keresztény és muszlim egymás mellett élés nyilvános dimenziójában az „egyetértés és a palesztin testvériség fogalmazódik meg”. Mélyebb társadalmi terekben a közösségek távolodnak egymástól. Annak ellenére, hogy ezt egyre többen kimondják, még mindig kerülik a témát, pedig a feszültség a felszín alatt érezhetően növekszik. Minél hatékonyabban alkalmazza Izrael a megosztó 299
politikát, minél feszültebb a globális viszony az iszlám és a kereszténység között, minél nagyobb teret szerez az iszlám fundamentalista értelmezése, minél inkább sündisznóállást vesz fel a keresztény kisebbség, annál nagyobb feszültség gyülemlik fel, és annál jobban lehet tőle tartani, hogy mindez fájdalmasan fog a felszínre törni. De amíg a palesztinok Izrael ellenében is megfogalmazzák önmagukat, amíg a „mi” meghatározásához hozzájárul az Izraellel – mint megszálló hatalommal – való szembenállás, addig lesz egy állandó, de változó intenzitású kohéziós erő palesztin keresztények és muszlimok között. Ezt az erőt is kikezdték azonban már az ideológiai és társadalmi változások. Alapvető kérdés, hogy meddig jut el az a folyamat, hogy a „palesztinság” és az iszlám közé egyenlőségjel kerül. Marad-e hely a palesztin nemzet keretein belül az egyre fogyatkozó keresztény kisebbség számára? Lehetetlen vállalkozás egy homogén masszában felfogni ezeket a kérdéseket. Az izraeli telepről nézve Beit Jala beleolvad a környező települések és menekülttáborok látképébe, és a félelem és utálkozás érzése uralja ezt a nézőpontot. Most, hogy leereszkedtünk Beit Jala belső világába, látható, hogy mennyire másként jelenik meg az élet innen nézve. A legkevésbé sem tűnik egységesnek. Hazugság, hogy minden palesztin gyilkos tekintettel pillantana Izraelre. Nem igaz, hogy a „palesztinok a jó szabadságharcosok”, illetve hogy a „palesztinok a megátalkodott terroristák”. Bármelyik állítást is vesszük, egy közös tévedés van bennük. Mindkettő egységesnek feltételezi a palesztinokat, és ez nagy tévedés. Nemcsak a harcokban, az ellenállás elképzelésében, de kulturálisan, normarendszerek, vallások, politikai érdekek mentén is végtelenül meg300
osztott közösségekkel állunk szemben. Egyetlen közös dologban mernék csak általánosítani. Mind „szabadságra” vágynak! Egy olyan szentföldi közösséggel kerülhettem közeli viszonyba, amely talán a leginkább áhítja a békét, a szabadságot. A keresztények létét alapjaiban határozza meg, hogy Izrael és a muszlim többség kettős szorításában élnek. De a keresztények élete ugyanúgy nem szólhat kizárólag erről, mint ahogy palesztinnak lenni sem csak szenvedés. Az élet „normális” formái Beit Jalában is megtalálhatók. Annyira, hogy barátokat és családot találtam ott, és amikor azt hallom, hogy „palesztin”, akkor először nem a fegyveres összecsapások, a rivalizálás, a katonai megszállás, a közösségi széthúzás és a szomorúság földje jut az eszembe. A „palesztin” szó örömöt, melegséget, családiasságot, mélyen bevésődött élményeket is hordoz. A temető faláról aláhulló virágzuhatag színeit, a kerti sütések és a hajnali kávé illatát, a város neszeit, gyönyörű házait bármikor visszaidézem. A téli esők monumentalitása és az emberek efeletti öröme a honvágy érzését kelti. Beit Jalában egyszerre van tömérdek megszentelt és pokoli pillanat. Ezek némelyikét átélhettem, láthattam vagy elmesélték barátaim, ismerőseim. Nem tudtam, és nem is akartam egy percig sem megmaradni kizárólag a kívülálló kutató szemlélődő pozíciójában. Remélem, jól döntöttem, és a személyesség közelebb hozta barátaim és beszélgetőtársaim világát. A kulturális antropológus és a bemutatott közösség viszonya mindig egy sajátos látásmódot hoz létre. Hathónapnyi terepmunka után vált nyilvánvalóvá, hogy ez már nem csak egy kulturális antropológiai kutatás. Akkoriban történt, hogy problémák támadtak a vízumom körül, és ez olyan súlyos formát öltött, hogy váratlanul, 301
különböző kényszerítőerők hatására el kellett hagynom Palesztinát. Annyi időm sem volt, hogy elbúcsúzzak az emberektől, mint a szökevény, úgy jöttem el a városból. Mindenem ott maradt Beit Jalában kulcsra zárva kis lakásom ajtaja mögött. Néhány ruhadarabot leszámítva semmi nem volt nálam, és fogalmam sem volt, hogy egyáltalán viszontláthatom-e valaha ezt a várost, ezeket az embereket. Végül, egyhónapnyi küzdelem és kényszerpihenő után sikerült, újra kaptam vízumot, és visszatérhettem Beit Jalába. Az eufóriát, amit ekkor éreztem, lejegyeztem személyes naplómban is: „Hajnali 5 óra van, most érkeztem haza. A szobámban már vagy egy hónapja nem szellőztettek, és a vizes falakról úgy hullik a festék és a vakolat, mintha havazna. Fullasztóan dohos a levegő. De ennek most kimondhatatlanul tudok örülni. A legszebb ajándék, hogy ennyi feszültség, tehetetlen falkaparás után végre újra itt lehetek. Ittam egy teát, és üldögélek a ház előtt. Sehol senki, csak néha egy autó száguld el Betlehem felé a főúton. A nap már felkelt. Amikor a checkpointtól taxival jövet beérkeztünk a városba, még mindenre a hajnal tompa narancssárgás fénye vetült. Üvölteni akartam a boldogságtól és megkönnyebbüléstől. Mondtam is a sofőrnek, hogy ne nézzen hülyének, de muszáj… Mosolyogva kérdezte: ennyire szereted Beit Jalát? Már több mint huszonnégy órája vagyok ébren. Megpróbáltam aludni, de nem megy, annyira felfokozott hangulatban vagyok még. A barátaim nem tudják, hogy ma érkeztem viszsza, alig várom, hogy meglephessem őket. Megint a ház előtt ülök és cigarettázom a tea mellé. Ismerős házakat látok, és a szemközti dombon Betlehemet és az egyetem kiemelkedő épületeit. Valamelyik szomszéd nemrég ébredhetett, mert érezni a frissen főzött kávé illatát. Néhány gyerek szállingózik az 302
iskola felé. Lassan sétálnak, beszélgetnek az ajtóm előtt. Hallani az utcaseprőt is, mint majdnem minden reggel. Surrog a seprője, zörög a szakadt műanyag doboz, amit kuka gyanánt vonszol. Magában mormogva összeszed néhány zacskót, amit a szél befújt az ajtóm elé. Én csak fekszem az ágyban és dobogó szívvel figyelem ezeket az ismerős hajnali hangokat. Isten meghallgatja az imákat?”
303