Jeney Zoltán: Rév Fülöp és Nyár Lőrinc (részlet) by Libri Kiadó

kolibrikiado.hu 3490 Ft

Jenei_RevFulopEsNyarLoric_20141126_01.indd 1

Rév Fülöp és Nyár Lorinc

Vészesen apad a Tó. Vajon miért? Rév Fülöp, a lovaglegény a Litéri sárkány hátára pattan, hogy kiderítse. A nyomok Nagylapály birodalmába vezetnek, ahol találkozunk Nyár Lőrinccel, Zivatarzug lovagjaival, Hötödik Hőbörödött királlyal, és a világ legpimaszabb leányzójával, akire nem lehet haragudni. Kiderül, mi van a Mély Kút mélyén, és hogy miért nincs tó, ha van.

Jeney Zoltán

A harmadik utazás

2014.11.26. 15:50:02

JeneyZoltan_RevFulopEsNyarLorinc_elozek_141126.indd 1 Process Black

2014.11.26. 16:10:47

JeneyZoltan_RevFulopEsNyarLorinc_elozek_141126.indd 1 Process Black

2014.11.26. 16:10:47

Kolibri Budapest

BEVEZETŐ amelyben súlyosbodik a helyzet

gy rőf, fél arasz – dünnyögte segédjének az udvari fő-vízállásjelentő. – Hmm. Megint apadt valamicskét. Egy rőf, fél arasz. Lejegyezted, fiam? – Le – sóhajtott a segéd, miközben hatalmasat ásított. – Ez már igazán aggasztó. – Már – helyeselt a segéd minden lelkesedés nélkül, és egy nagy pókot követett tekintetével, ahogy a födémgerendáról ereszkedik le lassan a fő-vízállásjelentő sityakjára. – Talán üzenni kellene a királynak, mit gondolsz? – Talán – vonta meg a vállát a segéd, és unottan figyelte, ahogy a pók lemászik a sityakról a fő-vízállásjelentő füle mögé. – Egy rőf, fél arasz. A sekélyebb részek már szárazon lehetnek. Ekkora apadást még soha nem láttam. Te mit gondolsz, fiam? – Igen – helyeselt a segéd gondolkodás nélkül, és leste, hogyan mászik be a pók a fő-vízállásjelentő gallérja mögé. – Meg vagyok én áldva! – szólt amaz égre emelt tekintettel. – Mégsem üzenni kell. Ez fontos, ez igazán fontos fejlemény. Magam jelentem a dolgot a királynak! Te itt 5

maradsz, és folytatod a méréseket! – bökte oda a segédnek, azzal fogta tarisznyáját, megvakarta nyakát, és kilépve a mérőházból, sietve útnak indult. A segéd elégedetten hallgatta a fő-vízállásjelentő kiáltozását, ugrabugrálását és csapkodását a becsukódó ajtón túlról.

ELSŐ FEJEZET amelyben ég a vár

g a vár! Mindenki az oltáshoz! – üvöltötte az udvari főhoppmester, ahogy a torkán kifért. Fülöp vödörrel a kezében loholt a mezőre, mellette ott nyargalt a teljes udvartartás példás rendben. Férfiak és nők, kicsik és nagyok, kajárok, lovagok, zenészek, kukták, felvigyázók és istállófiúk, mindenki kisebb-nagyobb edényt szorongatott kezében. De ott szaladt Akarattya, Diás, Alma, Ámenta, sőt maga Gyenes király is. Fegyelmezetten riadóláncba fejlődtek a várárok és a réten feltornyozott szalmabálák között. Ez volt a „vár”. A korai óra ellenére a nap perzselő sugarai már kezdték átforrósítani a vidéket, így a szorgos várnép derekasan verejtékezett. A lánc végén álló megmerítette a nála levő ibriket a várárok vizében, és jól begyakorolt mozdulattal átadta a mellette állónak. Megfelelő ütemben haladt az ibrik a mező felé, előírásszerűen továbbították az emberek egymás kezébe. Az első merítő közben új edényt kapott a továbbadott helyett, merített megint, s nyújtotta szomszédjának. Ment minden, mint a karikacsapás. Merítés, továbbítás, új vödör. Merítés, továbbítás, új csöbör. 7

Rend volt és fegyelem, pontosság és szakszerűség, ahogy minden évben elpróbálták. A reggeli napsütés vidáman meg-megcsillant az edényekből kilöttyenő vízcseppeken. Közben az első teli ibrik Fülöphöz érkezett, aki a lánc túlsó, mező felőli végén állt. Már-már rázuttyantotta a vizet a szalmabálákra, amikor hirtelen leengedte karját. – Nem is ég a vár. A riadóláncban állók leeresztették karjukat, és csodálkozva meredtek a szalmabálákra. Csobánc, aki eddig egy méretes homokórával kezében felügyelte az alkalmi tűzoltók minden mozdulatát, most homlokát ráncolva sietett Fülöphöz. – A nemjóját! Ez tényleg nem ég. Morcosan kapta tekintetét a mezőn túli kiserdő felé. – Hol a sárkány? – csattant fel, aztán dühösen kiáltva megismételte a kérdést. – Hol vagy, te mihaszna, semmirekellő, alvadt vérű, csigalelkű Litéri sárkány? A kiserdő lombjai hirtelen megremegtek, és hatalmas, fekete árny emelkedett fel az ágak közül. Repült egy kört a mező felett, majd lomha szárnycsapásokkal leereszkedett Csobánc mellett. – Itt vagyok. Az udvaroncok kicsit odébb húzódtak. A Litéri sárkány, bár mindenki tudta róla, hogy békés természetű szörnyeteg, tekintélyt parancsoló jelenség volt. Pikkelyes, ezüstösen csillogó karcsú teste, akár a királyi főbatár; hosszú nyaka, mint egy ostromlétra; hártyás szárnya, mint a bálterem két nagyfüggönye. Ökör nagyságú fejét megilletődötten lehorgasztotta, és háromölnyi farkát felkunkorította szemérmesen. 8

– Hol a tűz? – förmedt rá Csobánc pulykavörös képpel. – Amikor a főhoppmester azt kiabálja, hogy „ég a vár”, neked tüzet kell gyújtanod. Igaz? – Nem hallottam. – Nem hallottad?! Pedig üvöltött, ahogy a torkán kifért! – Kicsit elszenderedtem – motyogta a sárkány lesütött szemmel. – Hogyan szenderedhettél el, amikor az imént bújtál az erdőbe? – Hát csak… – Hát csak mi? – Félek a tűztől… – Azt a hétszer borzolt vidrabajszát neki! Félsz a tűztől?! – Csobánc tombolt. – Milyen sárkány az ilyen?! Eridj vissza az erdőbe! Mindenki a helyére! Kezdjük elölről!

Az évi rendes tűzoltási gyakorlat Csobánc rögeszméje volt. Ragaszkodott hozzá, hogy udvarának népe minden esztendőben egyszer tűzvédelmi terepmunkán vegyen részt. Bár emberemlékezet óta nem égett a vár, Csobánc úgy vélte, jobb felkészülni a bajra. Ebben tulajdonképpen mindenki egyetértett vele, kivéve azon a napon, amikor sor került a gyakorlatra. Főként a lovagok húzták az orrukat. Ők rangon alulinak tartották az efféle tevékenységet, de Csobánc mindig felrótta nekik, hogy elsősorban az ő kötelességük a vár lakóinak védelme, s nem tűrt semmi 9

ellenállást. Most is a lovagok háborogtak a leghangosabban, és szidták a Litéri sárkányt, hogy miért nem tud odafigyelni, de amikor látták, hogy Gyenes király szó nélkül tér vissza a helyére, ők is inkább visszanyelték elégedetlenségüket. Mikor ismét mindenki készen állt, az udvari főhoppmester elkurjantotta magát, hogy „ég a vár, satöbbi”, s ezúttal rendben megindult a gyakorlat. A Litéri sárkány hatalmas lángnyelvet lövellt a feltornyozott szénabálákra, hogy tüstént kigyulladt az egész építmény; az emberek riadóláncba fejlődtek, s adták a vizet egymás kezébe. Csobánc a homokórával kezében elégedetten bólogatott. Ám egy dologra nem számított senki: a nyári hőségben megszikkadt mező füvei taplószárazan kornyadoztak, és a felcsapó lángokból szertelibbenő pernye gonoszul megült a zizegő szálak közt. Aztán az első szélfuvallat felizzította a zsarátnokot. A száraz rét hirtelen fellobbant, és ott is tüzek gyúltak, ahol a tervek szerint nem lett volna szabad. A tűzoltók úgy belefeledkeztek a szalmabálák oltásába, hogy a rét fellángolását észre sem vették. Szerencsére a Litéri sárkány távolról nézte a gyakorlatozókat (hiszen irtózott a tűztől), így ő felfigyelt a rendkívüli tűzgócokra. Már csak azért is, mert az egyik láng pont őmellette csapott fel. Nagyot sikított, ami nem igazán volt sárkányhoz méltó viselkedés, de azért arra mégis jó, hogy Fülöp odakapja tekintetét. – Ég a rét! – kiáltotta Fülöp, s kezében a teli vödörrel a sárkány felé szaladt. Az udvaroncok, akiket váratlanul ért a terjedő tűz, csak a fejüket kapkodták, és bénult riadalommal nézték a mindenfelől támadó veszedelmet. 10

Aztán kitört a pánik. Ki rémülten állt egy helyben, ki a várba menekült, egyesek a várárokba vetették magukat. Gyenes és Diás próbált fegyelmet tartani a teljes fejetlenségben szaladgáló népek közt, de a nagy zűrzavarban ez reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Még leginkább a három hercegnő, Alma, Akarattya és Ámenta állta a sarat, illetve az üszköt, és ők is próbálták az embereket nyugtatni. Csobánc pedig felséges eleganciával tépte a szakállát. Fülöp ezenközben a sárkányhoz ért. Amaz riadtan ugrált jobbra-balra. A lángokat próbálta elfújni, de izgalmában nem levegőt, hanem újabb lángcsóvákat lövellt a pázsitra, amitől még nagyobb lett a baj. Fülöp a tűzre zúdította a vizet, ám ez már mit sem használt, körös-körül lángolt a rét. A sárkány félelmében felszökkent a levegőbe, s erőteljes szárnycsapásokkal emelkedett el a talajtól. Ez volt a szerencse. A szárnycsapások olyan szelet kavartak, ami egyik pillanatról a másikra elfojtotta a lángokat. Fülöp meglepetten állt a feketén füstölgő mezőn, és a sárkány is csodálkozva huppant vissza mellé. – No, hát ez érdekes – mondta a Litéri. – Te vagy az igazi tűzoltó – mosolygott rá Fülöp. Nem sokáig volt módjuk a megkönnyebbülésre, a mező túlfelén ugyanis az elharapódzó tűzvész már a királyi várat ostromolta, sőt egy aszottan kornyadozó galagonyabokor is lángra kapott, amely felgyújtotta a várfalon felfutó repkényt, és kisvártatva az egyik torony zsindelyteteje is égett már. A várfalakon riadt őrök kiabáltak, az udvari főhoppmester elkeseredetten próbálta riadóláncba terelni a kajárokat, de az általános fejetlenségben senki sem hallgatott rá. 11

Fülöp hirtelen ötlettől vezérelve felugrott a sárkány nyakába. – Gyerünk, repülj a toronyhoz! – Hogy én? – aggodalmaskodott a sárkány, de Fülöp olyan szúrósan nézett a szemébe, hogy felülkerekedett félelmén, és gyorsan a vár felé lendült. Mikor odaértek, Fülöp szorosan átölelte hátasa nyakát. – Csapj nagyokat a torony felé a szárnyaddal! – kiáltotta. A Litéri sárkány megértette Fülöp tervét, és legyezőszerűen kiterjesztve szárnyát, teljes erőből suhintva elfújta a tüzet. – Mint egy gyertya a tortán – jegyezte meg Fülöp, mikor földet értek. A többi már könnyebben ment: a váratlan sikeren felbuzdult udvaroncok összekapták magukat, s ezúttal a betanultaknak megfelelően oltották a rét tüzét.

– Három tartógerenda, tizenhét tetőléc, hetvennyolc zsindely, egy szárítókötél és két száradni kitett bugyogó. Ennyi a kár, felség – hajolt meg az udvari főhoppmester Gyenes előtt, és zavartan gyűrögette főhoppmesteri kalapját. A trónteremben gyűltek össze az udvar kiválóságai, hogy megvitassák az eseményeket. – Mondhatni, megúsztuk – bólintott a király –, mégpedig szárazon. Sőt túl szárazon. 13

– Huszonhárom napja nem esett, felség – tette hozzá az udvari szél- és felhőfigyelő –, ráadásul a további napokban sem számíthatunk sok jóra. – Kár volt a tűzzel játszani – dohogott Szólád lovag, aki már eleve nem rajongott a tűzoltási hercehurcáért. – Ha nincs tűzoltás, nincs tűz se – helyeselt Vállus, a Tóvidék lovagja. – Csak mert lusták vagytok vödröt cipelni, még nem kell a gyakorlatra fogni mindent – mondta Csobánc sértődötten, ugyanis megszólítva érezte magát. – Nem én tehetek arról, hogy minden kiszáradt. – Cudar egy nyár, de majdcsak vége lesz egyszer ennek is – bólintott Gyenes király. – Addig is köszöntsük a nap hősét! Fülöp, gyere ide! Ma megint kitettél magadért, derék főkajárom! – Nem én voltam, hanem a sárkány – szerénykedett Fülöp, de közben elégedetten itta magába az elismerést. – Hogy én? – kukkantott be az ablakon a Litéri. – Úgy féltem, hogy alig láttam a farkam végéig! – Akárhogy is volt, ma nagy lakomával ünnepeljük a sikeres tűzoltást, s iszunk a két derék lánglovag egészségére!