Napsugaram A columbine-i gyilkos édesanyjának vallomása
Sue Klebold
Copyright © Vention Resources Inc., PBC, 2016 Bevezető © Andrew Solomon, 2016 The translation published by arrangement with Crown Publishers, an imprint of the Crown Publishing Group, a division of Penguin Random House LLC Hungarian translation © N. Kiss Zsuzsa, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült A Mother’s Reckoning, Crown Publishers, 2016 Borítóterv © Two Associates
Előszó
1999. április 20-án Eric Harris és Dylan Klebold lőfegyverekkel és robbanószerekkel felszerelkezve elmentek a Columbine Gimnáziumba. Megöltek tizenkét diákot és egy tanárt, megsebesítették még huszonnégy társukat, aztán végeztek magukkal. Ez volt a történelem legsúlyosabb iskolai lövöldözése. Dylan Klebold a fiam. Az életemet sem sajnálnám, ha meg nem történtté tehetném azt, ami megtörtént azon a napon. Életemmel boldogan váltanék meg akár egyet is az elveszett életekből. De tudom, nincs ilyen csereügylet. Nincs módom se cselekedettel, se szóval valaha is elégtételt adni a mészárlásért. Tizenhat év telt el a szörnyű nap óta, ezt az időt annak szenteltem, hogy megpróbáltam megérteni a számomra máig érthetetlent – egy ígéretes fiú élete miképpen torkollhatott ilyen katasztrófába, ráadásul úgy, hogy végig odafigyeltem rá. Szakembereket kérdeztem, családunk tagjait, Dylan barátait, de mindenekelőtt saját magamat. Mit mulasztottam, hogyan mulaszthattam? Bújtam a naplóimat, ádáz törvényszéki orvostani szakértő módjára elemeztem családi életünket, társasági eseményekben, viszonyokban vájkáltam a jelek után,
24
su e klebold | napsugar am
amiket annak idején nem vettem észre. Mire kellett volna felfigyelnem? Mit tehettem volna másképpen? Eleinte merőben személyes alapon kerestem a válaszokat, a dolgok megértésének kényszeréből, amely erős szégyennel, elszörnyedéssel, gyásszal párosult. Azonban később világossá vált előttem, hogy az én töredékeim egy nagyobb kirakósba illenek, melyet sokan rendezgetnek kétségbeesetten. A remény, hogy a tapasztalatom segíthet másokon, végül rávitt a nehéz, de elkerülhetetlen lépésre: hogy a nyilvánosság elé álljak a történetemmel. Egy világ választ el már a Columbine előtti perspek tívámtól, amikor úgy tűnt, hogy a tipikus amerikai család életét éljük a város peremén. Mialatt jóval több mint egy évtizedig kutattam a romok között, felnyílt a szemem – nem csupán Dylan általam egykor nem észlelt dolgaira vagy annak a bizonyos napnak az előzményeire, de arra is rájöttem, hogy meglátásaimból Columbine-t messze meghaladó léptékű következtetések vonhatók le. Már sosem fogom megtudni, megelőzhettem volna-e, hogy a fiam ilyen szörnyű szerepet töltsön be a mészárlásban aznap, de felfigyeltem olyan dolgokra, melyek kapcsán azt kívánom, bár máshogy cselekedtem volna. Apróságok, szálak csupán ezek egy normális család életének nagy szőttesében. Mert ha Columbine előtt bárki beletekint az életünkbe, azt hiszem, bármily közelről vizsgálódjon is, nem talál különösebb rendellenességet, mást, mint ami országszerte számtalan család körében zajlik.
előszó
25
Tom és én szerető, figyelmes, odaadó szülők voltunk, Dylan pedig jó kedvű, ragaszkodó gyerek. Nem az a kölyök, aki miatt aggódnunk, imádkoznunk kellett volna, remélve, hogy idővel magára talál, és kezd valamit az életével. Napsugaramnak neveztem, nemcsak a szőke buksija miatt, hanem mert minden olyan simán ment neki. Hálás voltam, hogy Dylan anyja lehetek, és szerettem őt teljes szívemből-lelkemből. A történetben valószínűleg Columbine előtti életünk átlagossága lesz a legérthetetlenebb mások számára. Számomra egyszersmind ez benne a legfontosabb. Családi életünk nem volt problémás, terhes. Kisebbik gyermekünk nem adta fel nekünk a leckét, nem hittük volna (és mások sem, akik ismerték), hogy valaha is veszélyes lehet önmagára vagy bárkire. Sok mindent bánok, de legfőképpen azt, hogy nem tudtam, lehet az a látszat, hogy a fiam egyenesben van, miközben nagyon nincs rendben. A szellemi egészség tekintetében a gyerekeink közül sokan ma ugyanannyira veszélyeztetettek, mint száz éve a fertőző betegségekkel szemben voltak a gyerekek. És nagyon gyakran, mint a mi esetünkben is, ez a védtelenség észrevétlen marad. Akár egy szörnyű helyzetben omlik össze, akár csupán a boldogságra, az alkotó munkára való képessége illan el, a helyzet mindenképpen zavarba ejtő és szívszakasztó. Ha nem vetünk számot az ilyen sebezhetőséggel, a szörnyű ár, amit fizetnünk kell, csak egyre nagyobb lesz. És ne pusztán olyan tragédiákkal számoljunk, mint Columbine,
26
su e klebold | napsugar am
a virginiai műszaki egyetem, Newtown vagy Charleston esete, hanem számtalan halk, lassan parázsló, hétköznapi tragédiával is munkatársaink, barátaink, szeretteink legszűkebb környezetében. Egy szülő számára nincs kegyetlenebb igazság annál, amit nálam jobban nem tanult meg senki: szeretni kevés. Hiába szerettem a végtelenségig Dylant, ez sem óvta meg őt és a Columbine Gimnázium tizenhárom halottját, megannyi sebesültjét, traumatizáltját. Nem vettem észre a pszichikai összeomlásnak azokat a finom jeleit, amelyek tetten érése esélyt jelenthetett volna Dylannek és áldozatainak – a döntő esélyt. Azzal, hogy a lehető leghívebben mesélem el a történetemet, még ha helyenként rossz fényt vet is rám, reményeim szerint segítséget nyújtok más szülőknek, hogy átlássanak gyermekük álarcán, és szükség esetén avatott szakemberhez forduljanak. Barátaim, kollégáim közül sokan változtattak nevelési stílusukon a történetünk hatására. Volt olyan eset, hogy a közbelépés drámai eredménnyel járt, példa rá egyik volt kolléganőm, akinek feltűnt, hogy tizenhárom éves lánya visszahúzódóbb a szokottnál. Dylanre gondolva nem hagyta annyiban, kérdezett (újra és újra). Végül a kislány megtört, és bevallotta, hogy egy idegen megerőszakolta, mikor kiszökött a barátnőjéhez. A kislány mélyen depressziós lett, szégyellte magát, és félt, komolyan fontolgatta az öngyilkosságot. Kolléganőm segíteni tudott a gyermekén, mert figyelt az apró jelekre, és kérdéseket tett fel. Vigasztaló
előszó
27
a tudat számomra, hogy az ő története azért végződött boldogabban, mert az anyja ismerte a mi történetünket, és hiszem, hogy csak jó származhat abból, ha minél szélesebb körben ismertetem. Nem könnyű kilépnem a nyilvánosság elé, de ha a Columbine szörnyű próbatétele során megszerzett felismerések, meglátások segíthetnek másokon, akkor erkölcsi kötelességem megosztani ezeket. Szószólónak lenni ijesztő, de kibúvó nincs, vállalni kell. Hosszú a lista, hogy mi mindent tehettem volna másképpen, ha többet tudok. Ezek az én személyes vereségeim. Annyit azonban tanultam belőlük, hogy sokkal szélesebb körű fellépés, a feltételek átfogó felülvizsgálata kell nemcsak a fiaméhoz hasonló tragédiák, de bármelyik gyerek rejtett szenvedésének megelőzéséhez.
28
su e klebold | napsugar am
„Nem múlik el nap úgy, hogy ne töltene el mérhetetlen bűntudat – számtalan dolog miatt, amit nem tettem meg Dylanért… Gyakran gondolok az én origamizó Napsugaramra… Szerettem egy csésze teával leülni mellé, és nézni, ahogy jár a keze, mint a motolla, és egy papírlapból békát, medvét, ollós rákot varázsol. Mindig ámultam, hogy pár hajtástól teljesen átváltozik a sima papír, és új jelentést kap. És csak csodáltam a kész művet, a bonyolult hajtások számomra megfejthetetlen, kiismerhetetlen rendszerét. Columbine után valami nagyon hasonlót éreztem. Ki-be fordítgattam, amit tudni véltem magamról, a fiamról, a családomról, és hol rémmé változott a fiú, hol a rém vissza fiúvá.” Sue Klebold annak a középiskolás fiúnak az édesanyja, aki másodmagával gyilkolt 1999. április 20-án a Columbine Gimnáziumban. Ez volt az első iskolai mészárlás, mely megrendítette a világot. Előtte Sue „csak” egy átlagos kertvárosi anyuka volt, az elmúlt tizenöt évben viszont kizárólag azzal foglalkozott, hogy megértse, mi vezethetett a szörnyűséghez, választ keresett arra, hogy a családnak mekkora felelőssége volt abban, ami történt. Nem bénította meg a gyász és a bűntudat, sőt szenvedélyes és céltudatos aktivista lett. Ezzel a könyvvel sem az a célja, hogy mentséget találjon a saját felelősségére, hanem hogy segítsen nekünk, szülőknek abban, hogy ne követhessük el azokat a hibákat, amelyek az ő tragédiájukhoz vezettek.
A könyvből származó szerzői jogdíjbevételek is jótékony célokat szolgálnak: kutatásra és mentális problémákkal foglalkozó szervezetek támogatására fordítják.