67
keresztül. Belegondolni is nehéz, mekkora élmény lehetett ez a Mississippidelta vidéken dolgozó feketéknek, akik akkor szinte nulla jogokkal bírtak. Ezen a környéken anno semmi nem volt, csak ez a porfészek és véget nem érő gyapotültetvények. El tudod képzelni a reakciót, amikor a legendás blueszenész, Sonny Boy Williamson harmonikája és Robert Lockwood, Jr gitárja először megszólalt a rádióban? Mikor egy időtlen idők óta semmibe vett nép saját fiai és saját zenéje 30 percen keresztül a Mississippi-delta egész vidékén hallható volt? Talán ez lehetett az első remény csillaga sok ezer afro-amerikainak abban az időben. We can make it! B. B. King, Robert Nighthawk és Ike Turner is megemlíti, hogy mekkora hatással volt rájuk ez a műsor. B. B. Kinget nem kell bemutatni. Ő egy közeli ültetvényen volt traktorvezető ebben az időben. Aztán jött a vasárnap reggel, és nekem el kellett indulnom hazafelé. Seriff ide vagy oda, kiálltam az útra stoppolni. Szemerkél az eső. A portáról kikukkant az indiai úr. – Hová megy? – Vissza kell jutnom Memphisbe. Eltűnik a feje, majd pár perc múlva sietve előbukkan. – Jöjjön, elviszem, itt nem szabad stoppolni. – Elvisz? Hova? Memphisbe? – Jöjjön, majd a fiam felveszi félúton. Így is volt. Mint megtudtam, az egész motel a családjuk tulajdonában van, ők is ott laknak. Tíz éve érkeztek Indiából, a fia Memphisben tanul, a lánya meg most már eladósorban van, azért mosolygott olyan kedvesen. „Igaz, még csak 14 éves” – mondta nevetve. Félúton találkoztunk a fiával, átszálltam az autójába, és mentünk tovább Memphisbe. És az öreg egy fillért nem fogadott el ezért. Memphisben időben elértem a Greyhoundot, vissza Birminghambe, dolgozni. Teltek a hetek, hónapok, és Susan mindig szólt, hogy menjek ide, menjek oda, most ez jön, az jön, itt ez a helyi tök jó zenekar, nézzem meg, összehoz velük. Blues Boy Willie, Elnora Spencer, Earl Guitar Williams, Aretta Woodruff, Diedra Hurdle-Ruff, Bruce Andrews, mind helyi blues arcok, a 68
környékbeli klubokban játszottak, melyekből egyébként meglepően kevés volt. Az interneten keresztül úgy tűnt, itt még a csapból is blues folyik, de a realitás nagyon más. Nagyon. El is voltam keseredve miatta. Eljövök ide, délre, és alig találok élő bluest? Így kezdtem el írni életem első saját dalát a Cahaba River Road-beli lakásomban: Nobody loves the Blues but me, I wake up and lay down with this sweet thing in my brain. It gives me power, helps me through the day, takes away my sorrow, makes me sing in the poring rain. Topper Price az egyik ilyen helyi blueslegenda, akinek Susan személyesen is bemutatott. Topper nagy piás volt. Látszott is rajta. Egyből megittunk négy-öt tequilát. Majd kezet is fogtunk. Haha. – Gyere, pengess egyet! Hogyne mennék! Albert King, Laundromat Blues, B flat. Egy, két, há. Fú, de jó volt! Pár hét múlva ismét találkoztam Topperrel, akkor épp a 22nd Street Jazz Caféban játszott a zenekarával. Ismét ittunk pár tequilát, és ismét jammeltünk egy jót. Egy hete vettem egy Chevrolet Venture mikrobuszt egy mexikói neppertől, azzal tartok hazafelé a 280-ason. A hotelben megismerkedtem egy csodaszép mexikói csajszival, akivel telefonon épp arról beszélgetek, milyen brutál jót jammeltem, nagyon forró hangulatban vagyok, lassan oda is érek hozzá, amikor hirtelen egy durranás, az autóm bal első kereke eltűnik, pörgök, pörgök, és 60 mérföldes sebességgel beleszállok a szemközti szalagkorlátba. Légzsák kint, a zsír új autó füstöl, a kiscsaj meg sikoltozik a telefonba, hogy jól vagyok-e. Jól, basszameg! Jön a rendőrség, tűzoltóság, oltják az autót, majd el is viszik traileren. – Üljön be a hátsó ülésre –mondja a legalább 190 centis afroamerikai rendőr. Na, most mi lesz, bakker?! Ad egy takarót, töltögeti a papírokat már vagy fél órája. – Most vette az autót? – Igen, egy hete. 69
– Na, nézze. Se rendszáma, se biztosítása, se amerikai jogosítványa. Bár nem részeg, de érzem, hogy ivott, azt már meg sem nézem, van elég baja. Itt a dátum, mától egy hónapra megy a bíróságra. Merre lakik? Hazaviszem. Másnap felhívom a neppert. – Na ide figyelj, Juan. Szar gumikkal adod el nekem az autót? Át akarsz verni? Hányan dolgoznak nálad? Abból mennyi a hivatalos? Azonnal küldj valakit a telepre, hozzák el az autót. A roncs a tiéd lehet 2000 dolcsiért, te meg szerzel nekem egy másikat S.O.S., jó állapotban, jó gumikkal, és elhozod a munkahelyemre. Értettük egymást? – De mi ilyet nem csinálunk. – Dehogynem. És Juan, ne zöld legyen! Pár nap múlva hozzák az új Venture-t, ez már a hosszabb változat, és pezsgőszínű. Na. Egy hónap múlva pedig bíróság. Legalább ötvenen ülnek a teremben. Mindenki ilyen, viszonylag apró ügyecske miatt lehetett ott, mert a bíró nem tölt 5 percnél többet senkivel. Szólítanak. – Maga illegális? – Nem, itt van minden papírom, tessék. – Miért nincs amerikai jogosítványa? – Pár hónapja érkeztem, nemzetközi jogsim van, a státuszom még intézés alatt, nem tudtam, hogy social security card nélkül is lehet jogosítványt szerezni. – Én sem – mondja a bíró. – 138 dollár. Kint fizet. Viszlát. Nézegetem a helyi bluesújságot. – Susan, mi ez az IBC Blues Challenge Memphisben? – Ez egy bluesverseny, amire lehet nevezni. Tőlünk megy egy zenekar, de a szólókategóriában nincs senki. Mennél? Akkor benevezlek. – Memphis? Beale Street? Bluesverseny? Azonnal, persze, megyek, nagyon szépen köszönöm!!! 2005 januárja, az IBC verseny ideje. Közben mosogatóból karbantartó lettem, és kizárólag amerikaiak között dolgoztam. Nagyon kedveltek, jól és gyorsan tanultam meg mindent, a nyelvet is egyre jobban beszéltem, szívtam magamba az amcsi kultúrát. A szállodám igazgatója is eléggé kedvelt 70
engem, tudta, miért vagyok az USA-ban. Ő is gitározott, és mikor meghallotta, hogy neveztem erre a versenyre, foglalt nekem egy szobát a memphisi Marriottban. Soha nem kellett érte fizetnem. Úgyhogy négycsillagos szállodában laktam a 2005-ös IBC alatt. Vicces. A verseny a Beale Streeten van, elképesztő, leírni sem tudom. Megérkezel, szemed-szád eláll. Olyan ez egy blueszenésznek, mintha egy sportoló az olimpiai megnyitón vonulna a csapattal, és ott áll százezer ember az arénában… Egy életre szóló élmény ott állni, ahol azok a legendák, azok az ikonok, hősök is álltak, akiket csak hallomásból ismerek, akikről csak olvastam. Itt járkált az összes bluesarc, ugyanazt a levegőt szívta, itt játszott: a Beale Streeten. Én akkor annyira be voltam tojva, hogy azt sem tudtam, mit kell csinálni. Tulajdonképpen fél éve sincs, hogy megérkeztem az USA-ba, előtte nem is játszottam igazán egyedül. De ez akkor lényegtelen volt; az volt a fontos, hogy valahogy eljussak Memphisbe, és eljutottam! Nem a buszállomásig, hanem a klubokba, nekem szent helyekre, ahol csak tátottam a szám, néztem a képeket, ahol úgy értem hozzá a falhoz, mintha kínai porcelán lenne. Annyira megtisztelve éreztem magam, hogy ezt szóban kifejezni még ma is nehéz. Memphis nekem egyenlő volt a mennyországgal, én blueszenész vagyok, öcsém, én ezért jöttem ide!
71
„Ilyen ez a Beale Street… Másnap próba, majd koncert a Hard Rock Caféban… Egész este irtó vicces hangulatban voltam, és ez nem akaródzott alábbhagyni. Amikor megálltunk a Union Avenue egyik benzinkútjánál, és Tene elment a mosdóba, ebben a tréfás hangulatban sétáltam be a kúton lévő boltba. – Jó estééééééééééééét! Na, most akkor kiraboljuk ezt a kutat! – mondtam viccesen. A golyóálló plexi mögött álló alak nem nevetett. Ellenben előkapott valami fekete izét, és átdugta a pénz kiadására szolgáló félkör alakú kis résen. Ha látnék is, jó lenne. Mi az? Hm. Az bizony eeeeeeeegy, az úgy néz kiiiiiiiiii, miiiiiint egy RÖVID CSÖVŰ PUSKA. – Csak vicceltem, csak hülyéskedtem! – ordítok akkor már a padlón feküdve.”
72