1
MARCINAK CSAK A TESTVÉRE HIÁNYZIK Marcinak csak a testvére hiányzik. Három hónapja nem látta Esztit. A kisfiúnak elég sok problémája lehetne, mégis Eszti hiányát emlegeti csak. Marci kilencéves, rövidke életében élt már a vér szerinti anyjával, nevelőcsaládban, örökbefogadó szüleivel, intézetben, s most megint nevelőszülőkkel él. Marci szülőanyja, Vivien állami gondozottként nőtt fel, szakmája nincs, bántalmazó kapcsolatok közt sodródott, Marcit 19 évesen szülte, ő az első gyermeke. A kisbabát még hazavitte, ám pár hét múlva az élettársa olyan súlyosan megverte a nőt, hogy kórházba került, akkor emelték ki Marcit a családból, nem látták biztonságban, a fűtetlen faházban a körülmények sem voltak megfelelőek. A kisfiú nevelőszülőkhöz került, Terihez és férjéhez, Bélához. Vivien párszor még meglátogatta a csecsemőt, aztán új kapcsolata lett, akitől kislánya született, Eszti. Ezt a gyereket már születésekor nem engedték hazavinni, ugyanahhoz a nevelőcsaládhoz került, mint Marci. Vivien őt már nem látogatta, később még több gyereke született, akik örökbefogadó vagy nevelőszülőknél élnek.
2
Marci a nehéz indulás ellenére jól fejlődött. Vivien ugyan dohányzott a terhesség alatt, de ennek nem lett nyoma, a kisbaba jól evett, a megfelelő időben elkezdett járni, beszélni. Már kétévesen szobatiszta volt, ami egy fiúnál elég korai. Nevelőszüleit nagyon szerette, bújt hozzájuk, idegen felnőttekkel félénkebb volt, de ez ebben a korban nem szokatlan. A két testvér nem hasonlított egymásra: Marci csendesebb, zárkózottabb volt, barna bőrű, fekete szemű, míg Esztikéből igazi szőke angyalka lett, kerek rózsás arcocskával, már totyogó korában mindenkihez odament, „dumált”, cukiskodott. Mindkét gyerek teljesen egészséges volt. Mivel megszűnt a szülői kapcsolattartás, a testvéreknek örökbefogadó szülőket kerestek, olyanokat, akiknél továbbra is együtt nevelkedhetnek. […] A gyerekek megyéjében akkoriban nagyon kevés várakozó volt nyitott testvérpárra, főleg olyanra, ahol az egyik gyerek vélhetően roma származású. Robi és Emese csak nemrég jelentkeztek örökbefogadásra, és így máris sorra kerültek. A házaspár tizenöt éve küzdött gyerekért, igénybe vették az államilag támogatott lombikokat, ám a teherbeesés nem sikerült, a meddőség oka sem derült ki. Már 43 évesek voltak, mikor az örökbefogadásra jelentkeztek. Emese mindenképpen szerette volna megélni a babázást, így a kérelemben azt kötötték ki, hogy egyéves korig vállalnak gyerekeket, testvérpár esetén az idősebb legfeljebb hároméves lehet. Ebbe Marci és Eszti pont belefértek, de utólag elgondolkodtató, hogy az idősebb gyereket nem csak „árukapcsolásnak” fogadták-e el, hogy babázhassanak a kicsivel. A gyerek nemében nem volt 3
egyetértés a pár közt, Emese lányra vágyott, a férje azonban győzködte, legyenek nyitottabbak, ha nekik születne, akkor is érkezhet fiú. A származásról annyit nyilatkoztak, hogy ne legyen túl sötét bőrű a gyerek, hogy beilleszkedjen a családba, mivel ők maguk világos bőrűek. Ez elég szubjektív, a tanácsadó végül rájuk bízta, elfogadják-e a vélhetően roma apától származó Marcit. A házaspár az első találkozás után egy nap gondolkodási időt kért. Robi vállalta volna a gyerekeket, de a feleség bizonytalan volt, a kislány nagyon tetszett neki, de a kisfiúval nem érezte a nagy lelki rokonszenvet. Rá is kérdeztek a tanácsadónál, lehetséges-e csak Esztikét örökbe fogadniuk. Ezt azonban elutasították, a két testvér együtt nevelkedett, a kapcsolatuk szoros, az örökbefogadásban is együtt akarták őket tartani. Végül Robi győzte meg megint a feleségét: már közel 44 évesek, nem sok esélyük van kisbabára, fogadják el együtt a testvéreket, és majd kialakul az anyai érzés. Így hát megkezdték a barátkozást. Mivel a két gyerek nagyon kötődött a nevelőszülőkhöz, az ismerkedés több hétre elhúzódott. A nyitottabb Esztike szívesen ment hamar az új szülők lakásába, programokra, Marcinak nehezebb volt az elválás, ő néha sírdogált, de végül is ez nem szokatlan egy ennyi idős gyereknél. Három hét után végül hazavihették a kicsiket. A nevelőanya átadta a gyerekek addigi életének dokumentumait, a fejlődési naplót, a fotókat, megadta a saját telefonszámát is, és a lelkükre kötötte, hogy ha bármi probléma van a testvérekkel, hívják őt nyugodtan. Azt is el akarta
4
mondani, melyik gyerek hogy szokott elaludni, de erre már nem igazán figyeltek. Az első este az új otthonban Marci a babáját szorongatva hamar elaludt, Esztike viszont este több óráig sírt. A következő napokban a gyerekek elkezdték felfedezni az új lakást, a játékokat. Esztike lassan oldódott, Marci azonban vissza akart menni a nevelőszüleihez. Ilyenkor az örökbefogadó szülőnek egy hónap múlva kell nyilatkozni, hogy végleg örökbe akarja-e fogadni a gyereket. Emesében megint előtörtek a bizonytalanságok, úgy érezte, Marci elérhetetlen a számára, felvetette, hogy vigyék vissza a gyerekeket. Robi azonban azzal győzte meg: ha most visszalépnek, biztos nem kapnak többé másik gyereket. Próbáljon inkább Emese megbarátkozni a kisfiúval. Azt is felajánlotta, keres a gyereknek egy óvodát, akkor nem kell Emesének egész nap vele is együtt lennie. Ez meg is történt, Marcit, aki akkor lett hároméves, pár hét után beíratták óvodába. Az óvodában nem mondták el, hogy örökbefogadott, mindig elsőnek vitték és utolsónak hozták haza, azaz jellemzően Robi. Emese ritkán mutatkozott. A váltás miatt bezárkózó, visszafejlődési jeleket mutató kisfiútól az életkoránál többet vártak el: hogy teljesen önállóan öltözzön, késsel-villával egyen, szépen beszéljen, családi eseményeken puszit adjon a rokonoknak. Ha nem teljesítette az elvárásokat, büntették, például nem vitték el az ovis ünnepélyekre. Esztivel is szigorúak voltak, de ő megfelelt a jó gyerekről alkotott képüknek: szépen beszélt, kedves volt az ismerősökkel, hamar elkezdett rajzolni, már nagycsoportban írt. Ha megszidták, cukiskodni kezdett és hamar kiengesztelte a szülőket, míg Marci ilyenkor még inkább magába zuhant 5
és órákig nem beszélt. Esztit többféle különórára beíratták, járt balettra, néptáncra, gyerekangolra, mindenhol nagyon ügyesnek bizonyult. Ha Marci megkérdezte, őt miért nem viszik sehova, arra hivatkoztak, hogy mikor elvitték néptáncra, nem volt hajlandó megmozdulni, végig a padon ült, akkor meg minek. A szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy a szülők egyre kevesebbet mutatkoznak Marcival, hétvégére, ha lehet, rábízták a nagymamára, hatéves kora után pedig akár egyedül is otthon hagyták. A gyerek elkezdett bepisilni és dadogni. Ezekkel a tünetekkel az ovi pszichológusához vitték, aki családterápiát ajánlott, erre azonban a szülők nem mentek el. Máshol sem kértek segítséget, örökbefogadókkal foglalkozó szakemberhez sem fordultak, a nevelőszülőt soha nem hívták fel. A bepisilésért is büntették a kisfiút. Marcika úgy emlékszik vissza, őt csak a születésnapján szerették, akkor kapott ajándékot, tortát, és a vendégek előtt a szülők igyekeztek azt mutatni, náluk minden rendben van. Emese egyre inkább bánta, hogy Marcit örökbe fogadta, miközben Esztit nagyon szerette. Marci egy idő után folyamatos destrukcióval, szabotázzsal reagált a szeretetlen légkörre. Csigalassan öltözött, mikor a szülők siettették, lassan evett, kérdésekre nem felelt, a szülők utasításait szándékosan nem teljesítette. Emese és Robi egyre többször szégyenkeztek miatta, és azt érezték: „mi nem ilyen gyereket akartunk. Miért nem normális, mint a kishúga”? Iskolakezdésnél a szülők egy szegregált iskolát választottak Marcinak, ahova főleg cigány gyerekek jártak, mondván, a gyenge képességei miatt úgysem alkalmas máshova. Két évvel később Esztit egy tehetséggondozásra szakosodott 6
iskolába vitték. Az iskolában is mintha a szülők szégyellték volna Marcit. Nem jelentek meg szülői értekezleten, ha az anya vitte, már a szomszéd háztömb előtt elbúcsúzott a fiútól. Marcival az iskolában nem volt különösebb gond, közepes tanuló lett, dadogása akadályozta ugyan a felelésben, de két-három zárkózottabb gyerekkel jól kijött. A tanítónak elpanaszolta, hogy a szülei nem szeretik őt. A tanító behívta a szülőket megbeszélésre, de azok nem jöttek el. A gyerek a rokonoknak is panaszkodott, de azok általában arra intették, fogadjon szót a szüleinek. Mikor a kisfiú nyolcéves lett, a szülők már annyira haragudtak rá, hogy a születésnapján sem köszöntötték fel. Marci ekkor kezdte pengével vagdosni magát, mondván, hogy meg akar halni. Az egyik vagdosás után nem tudták házilag ellátni, a gyerek kórházba került, ahol feljelentést tettek a szülők ellen veszélyeztetés miatt. Ekkor Emese választás elé állította a férjét: vagy ő, vagy a gyerek. Robi a feleségét választotta, már így is nagyon sok vita volt köztük a kisfiú miatt. Megmondták Marcinak, hogy nem kockáztatják, hogy miatta börtönbe kerüljenek, nem bírnak vele tovább, és visszaviszik az intézetbe. Bár a szülők esküsznek rá, hogy beszéltek az örökbefogadásról a gyereknek, Marci úgy emlékszik, ekkor tudta meg, hogy nem a vér szerinti szülei nevelik.
7