1
Hatvanhárom menekült. Aznap öt óra előtt ennyivel tárgyalt, egyikkel a másik után, zömükben elkeseredett és reményvesztett emberekkel – se papírjaik, se egy garasuk, se semmijük, ami érdekessé tette volna őket a Menekültügyi Bizottság szemében. Miriam, aki még két órát maradt, végül elment intézkedni Mehring, Pauli és Heiden ügyében. Oppy, a könyvelő beugrott egy csomag szendviccsel és egy köteg aláírásra váró banki nyomtatvánnyal, Variannek azonban enni sem maradt ideje. Ötre, gyomrában mindössze a reggelire elfogyasztott száraz pirítóssal, már azt érezte, hogy kocsonyás és érzéketlen mas�szaként a padlóra olvad. Lázvirágok bomlottak ki a szeme előtt, torka összeszorult a szárazságtól, a fürdőszobai csapból az arcára locsolt hidegvízzel próbálta újjáéleszteni magát. Amint a mosdókagyló fölé hajolt és vetett egy pillantást a tükörbe – napot nem látott bőrének beteges viaszosságára, a sötét függőágyként a szeme alatt feszülő kimerültségre –, felötlött benne, hogy még nem mondta le találkozóját Granttel. Letelepedett a kád szélére és térde közé temette arcát. Mi ütött belé, hogy egyáltalán beleegyezett? Mi vitte rá: az alkohol, a pánik, a puszta meglepettség? Újra maga előtt látta Grant hűvös és kimért arckifejezését, a heget a szemöldöke felett, cigaretta után vágyakozó hosszú ujjait. Istenem. Máris feltolult mellkasában a melegség; máris úgy érezte, hogy viszont kell őt látnia, bármi legyen is a következménye. Fejezd be, szólt magára. Fejezd be azonnal. Olyan hirtelen eltökéltséggel állt fel a kád széléről, hogy kis híján beleszédült; meg kellett kapaszkodnia az ajtókeretben, amíg vissza nem nyerte egyensúlyát. Amikor sikerült kinyitnia az ajtót, Hirschmant találta mögötte. – Elnézést – hallotta a férfit. – Ideje lenne megszövegezni a sürgönyünket. 2
Vetett egy pillantást az órájára. – Édes Istenem. Már ennyi az idő? Hatra el kellett küldeniük a táviratot New Yorkba. Hirschman már kirakta a kérelmezőket; Lena is ott ült már az íróasztalnál, maga előtt a gyorsíró tömbbel. – Rendben. – Varian visszaült saját rozoga faszékébe. – Lena, Albert. Halljuk a neveket. Lena és Hirschman egyenként megnevezte azokat a menekülteket, akikkel aznap tárgyaltak, Varian pedig nagy nyomtatott betűkkel felírta mindet. Naponta csaknem két tucat nevet táviratoztak meg a Negyvenegyedik utcai irodába; erélyesen lebeszélték őket arról, hogy többet küldjenek, hivatkozással a New York-i központ égető emberhiányára. Valakinek minden egyes névvel el kellett indítania egy vízumkérelmet, melynek okán legalább három különféle szövetségi kormányzati hivatalba el kellett látogatnia, hogy ott fáradtságot nem kímélve háromszor is kiállítsa ugyanazt a köteg nyomtatványt. Mehring és Heiden nevének mindenképp el kellett mennie az aznapi sürgönnyel, ahogyan Rubovskyénak is. Varian pirossal bekeretezte mindhármat. Azután jött mindenki más – egyikük sem szerepelt a listáján, ugyanakkor valamennyien a művészek, írók és politikailag elkötelezett személyek közül kerültek ki, akiket letartóztatás és deportálás fenyegetett. Hirschman kétségbeesetten nézett le a nagy köteg papírosra. – Talán pontoznunk kellene őket. – Zsebkendőjébe törölte verítékező homlokát, hogy ugyanezzel a mozdulattal hátrasimítsa szemébe lógó fürtjeit. – Pontoznunk! – horkant fel Lena. – Kit értékelne többre, egy szobrászt vagy egy filozófust? Egy zeneszerzőt vagy egy szociáldemokratát? – Mindenkinek a sürgönybe kell kerülnie, aki már megjárta a koncentrációs tábort. Lena átfutotta a nyomtatványokat.
3
– Csak ma tizenegy korábbi bebörtönzött jelentkezett. Még azt se mondanám, hogy mind művészek. – Ez kész morális katasztrófa – sóhajtott fel Hirschman. Varian megköszörülte a torkát. – Nézzék. Az elmúlt három hétben minden áldott nap meg kellett hoznunk ezt a döntést. Ma újra ez vár ránk. Ha nem tesszük, senki sem kerül fel a listára. – Absolument – bólintott Lena. – On ne faut pas exagérer. Bocsásson meg, Mr. Fry. – Semmi szükség arra, hogy pontszámokkal fejezzük ki egy-egy menekült rászorultságát – ment tovább Varian. – S bár nem szívesen mondom ki, de New York egy szóval se mondta, hogy azokat kell segítenünk, akik a legtöbbet szenvedtek. – A központnak engednie kellene, hogy még több nevet küldjünk – kockáztatta meg Lena. – Ilyen egyszerű. – Igaza van, Lena, csakhogy nincs elég pénzük, sem elég emberük. – Pénz, ember, az nem akadály! Írjon a feleségének. Majd ő megmondja Paul Hagennek, mit kell tenni. – S akkor mi történne, ha a New York-i iroda mégis engedné, hogy több nevet küldjünk? – tette fel a kérdést Hirschman. – Ha küldhetnénk ötvenet? Százat? Hogyan juttatnánk ki mindet? Varian néma csendben nézte őket. Hirschman rátapintott a lényegre, a feloldhatatlan problémára. Még ha mindenkinek szereznek is útlevelet, benne a megfelelő vízumokkal, pecsétekkel és érvényességi időkkel, a menekülteknek akkor is át kell jutniuk a határon anélkül, hogy letartóztatnák és deportálnák őket, azután még ott áll előttük Spanyolország, Portugália és az egész óceán. Mindehhez temérdek szerencse, pénz, kapcsolat, idő kell. S mivel rendelkeznek mindebből? Azzal, amit a spanyolok ganitasnak neveznek. A vággyal. – Válasszon tíz nevet, Lena – sóhajtott fel. – Maga is, Albert. Ők mennek azzal a hárommal, akiket említettem. Azután ráérünk stratégiázni. 4