Fotó: Falus Kriszta
2018. SZEPTEMBER 1. GLÓRIUSZ-BÓNUSZ Az ilyesmi úgy kezdődik, hogy egy gyönyörű, vékony angyal (ezt akkor még nem tudod biztosan) hosszú, bokáig érő kabátban, mezítláb kilép a Zenegimi előtti nagy, zöld, utcai WC-ház mögül a Nagymező utca 1. számnál, s azt mondja: – Hm, ha nem tévedek, te vagy az a zenész, az a Kicsibácsi, nem? Mögötte ott vihog egy másik. Az is nagyon szép, szintén kabát, hátizsák, megőrültek ezek? Még nyár van. Szőke, hosszú hajuk kócos, az elsőnek az arcába is lóg kicsit. Mint akik messziről jöttek, nagy szélben. – Bocsánat, hogy micsoda? – kérdem, és hunyorogni kezdek, az elöl állónak kurva erős a glóriája. Már ezeket az új, ledeseket használják. Fényes nappal alig látok valamit. Ő meg: – Kaptál egy ötnapos Glóriusz-Bónuszt a Jóistentől, és az is lehet, hogy le se vonjuk a legvégén. Tudod, mire gondolok?
PRESSER KÖNYVE • 381
– Asszem tudom. Most nem vihog, mintha kicsit szomorúan nézne, de nem látom jól. Elfordul, int. A másik odalép, s egy cirádás, picike papírdobozt tesz a kezembe. Ez valami átverés? Semmit se értek. Angyalokat láttam már, nem is egyszer, de mindig fehérben voltak, ezeken meg fekete nagykabát van. Azon meg minden. Szöszök, út pora. Rájuk férne egy kefélés. – Mi van? – kérdem, most már kicsit ingerültebb hangon. – Ez valami trükk? Csak állnak. Jól van, értem, egy pillanat, húzogatom a beakadt cipzárt a farzsebemen. Ilyen még nem volt. Basszus, ezeknek mennyit illik adni? Akkor veszem észre a kis jelvényt a kabátjuk hajtókáján: Angyalposta. Aha. Azannyuk mindenit! Szép ovális, öreg sárgaréz jelvények, na, ezeket se ma préselték. – Te, Kicsibácsi – a hátulsó mindig vihog, látszik, hogy tanulóúton van, kezdő postás –, az komoly, hogy te írtad az Angyal mellettemet? – Hát igen. – És azt megkérdezhetjük, hogy fiú vagy lány angyalra gondoltál? (Vihogás.) – Mi fiút tippeltünk, merthogy lány énekli, de van két barátnőnk, akik szerint lány. (Vihogás újra.) Ja, és múltkor volt egy új DJ a Monteverdi Zenefelhőn – tudod, az egy nagy koncertterem –, és lehetett dalokat kérni, és egy ősz hajú, de nagyon jóképű amerikai (elpirul) – valami Borostyánkövy – kérte a Majd Leonardot. Mi meg a Főnök lábánál ültünk – (itt villámlott egy kurva nagyot) – Az Úr lábánál!!! – jaaaj, te kis hülye – javítja ki az elülső, és ő folytatja –, szóval az Úr azt mondta, ismeri a dalt, kicsit pimasz, ahogy róla írsz, megérdemelnél egy jelképes tökön rúgást. Ezt mondta. Pedig a dal közben még mosolygott is. – Ti meg miket beszéltek? – kérdem. – Hát kábé hetven napja úgy tökön is rúgott, hogy sistergett, a szívem majd megállt! – Hát… tudod – kicsit közelebb lép (elájulok, milyen szép) –, lehalkítja a hangját: – Most azon gondolkodik, hogy a Nevével kezdődő káromkodásokat, tudod, különösen, ha a B betűs szó benne van – hihihi, hallom mögüle –, ezentúl keményen büntetni fogja. Tudod, a #Me Too óta Ő is kicsit zavarban van, de nekünk ez csak jó. Hihihihi – és a szája elé kapja a kezét. – Most sokkal több küldeményt kapunk, régen a pasiangyalok kiválogathatták a javát, mi állandóan porfészkekbe jártunk. – Aha. – Esetleg szóban lehet üzenni? – Persze, hát azért vagyunk kézbesítők! – Hát, ha át tudnátok adni az Úrnak… (semmi villám), hogy őt mindig is nagyon szerettem, csak a földi ügynökeivel meg a nagyker-hálózatának viszonteladóival, na, azokkal rohadt nehéz kijönni. De, gondolom, Ő is kínlódik velük. Halkan beszéltem, a lábukat néztem, gyönyörű volt, csak koszos. Mért járnak ezek mezítláb?
382 • PRESSER KÖNYVE
– Már bocs, de miért nincs nektek cipőtök? Felnézek, ők meg – sutty! – balra el, és már a robogó troli hátsó ablakából integetnek – a röhögéstől pukkadozva. Uramatyám! Ezek simán beszálltak egy bezárt, mozgó troliba? Megnézem gyorsan a Jóisten honlapján, mit kaptam, mi a túró lehet az a glóriuszizé, hát: Tematikus jutalomkarszalag aranyozott, horgolt vagy vert kivitelben. Ráadásul ott vannak mind a ketten, szépen kifésülve, tiszta fehérben egy közös fotón az Úrral, szerintem ez hivatalos, ez nem szelfi, alatta az áll, hogy regisztrált kézbesítő angyalok, működési engedély száma, pecsét stb. Nabammeg. Akkor ezeken nem hátizsák volt, hanem a szárnyakra való, felcsatolható városi védőhuzat. Nézem a dobozt. Pont akkora, mint a harmincfilléres gyufaskatulya volt 1966ban, amikor ebben a házban érettségiztem. Nem a zöldben, a Zenegimiben. Kinyitom. Folyik ki egy kis maceszliszt meg ostyamorzsák, és ott van benne nyolcba hajtva egy hosszú cetli. (Csuklópánt.) Az áll rajta, hogy: Glóriusz-Bónusz: Ėrvényes a 2018. szept. 1. és 5. között a Bartók Konzi Szimfonikus Zenekarával való közös próbákra a Ferencsik-teremben. Nagymező u. 1. Megnézem a dobozt is még egyszer. Az hát. Egy régi gyufásdoboz. Csak a címkét leáztatták. Gondolhattam volna, hogy a Jóisten se dob ki semmit. Isteni aji. Jó, akkor bemegyek. A troli már eltűnt, rendben, ezek tényleg angyalok voltak, s még jó, hogy nem adtam nekik egy kis aprópénzt. Bár ahogy ismerem őket, azon is csak röhörésztek volna. A kapuban megállok. Ekkor ér oda Rúzsa Magdi. – Szia, Picibácsi, minden rendben? Bocs, csak olyan furcsán nézel ki. Megint nem látta őket, mindig elkésik.