Janecskó Kata | PIKKELYEK ÉS CSODÁK

Janecskó Kata

PIKKELYEK ÉS CSODÁK illusztrátor | Láng Anna | 2-3. oldal

Pikkelyek és csodák

Szürkehal a nagy tengerben élt, és ahogy az ár, az apály meg az áramlatok, változott a kedélye, és vele együtt a színe is. Jobb napokon világosszürke volt, csillogott, mikor a felszínhez közel úszott, és a napfény játszott a pikkelyein. De rosszabb napokon…, rosszabb napokon úgy érezte, a tenger amúgy könnyű, sós vize nyúlós masszává válik körülötte, a barátságos otthont adó korallok mogorván összezárnak a feje felett, csapdába ejtve őt és távol tartva a világosságot. Ilyenkor alig ismert rá a többi tengerlakó. Sötétszürkévé vált. Egy idő után azonban csodálkozni sem tudtak Szürkehal változandóságán, mert nem is mutatkozott.

Abban az időben, amikor ez a mese kezdődik, nagyon régen tartottak a sötétszürke napok.

Szürkehal szinte el is felejtette, milyen a fény és a hullámok fodrozódása a felszínen. Feküdt odalent a tengerfenék homokjában, beásta magát.

Hogy kezdődött? Talán, amikor az arra botorkáló, eltévedt, pityergősen kérdezősködő

kis tengeri csillagnak minden erejét összeszedve elmagyarázta, merre van a nagy korallzátony.

Vagy amikor planktonnal kínálta a vén bálnát, akiről mindenki tudta, hogy folyton éhes? Már nem emlékszik, csak annyi bizonyos, hogy az első ilyen alkalom után az egyik sötétszürke pikkelye aranyszínűvé változott. Kicsivel könnyebbnek érezte a mozgást a nyúlós masszában, elérhetőbbnek a felszíni fényt. Minden ilyen eset után ugyanez történt.

Eltelt jó néhány év. Szürkehal mostanság, amikor úgy érzi, kezd csak icipicikét is nyúlósabbá válni a víz, teljes erejéből a felszínre úszik, és addig cikázik, keres, amíg nem talál egy pecabotot vagy hálót. Ha megvan, ráharap, beleúszik, és akárkivel találja szembe magát, nekiszegezi a kérdést: „hármat kívánhatsz, teljesítem, mit kívánsz?” Nem fél, hogy lehetetlent kérnek tőle. Már megtanulta, hogy csodatevésre is képes. És majd’ elfelejtettem: nem szürke már, még csak nem is világosszürke. Aki meglátja, hitetlenkedve felkiált: „nini, aranyhal!”.

2

Ez akkoriban is így volt, amikor egy apróság még hibádzott hozzá, hogy valóban csupa arany legyen.

Már az összes többi pikkely ragyogó aranyszínben pompázott, de a legeslegutolsó csak nem akart átváltozni. Pedig Szürkehal a legkülönlegesebb kívánságokat is teljesítette. Világbajnok futó akart lenni a vízimolnár bicebóca kislánya? Gond egy szál se, már száguldhatott is. Kifogyhatatlan kincsesládikát kívánt a kopott gúnyában járó drótostót? A kezébe varázsolta menten. De bármilyen csodát tett, az utolsó pikkely bizony szürke maradt.

Mígnem egy szép napon Szürkehal a világ legszomorúbb vándorlegényével találta magát szembe. A legény nem halat próbált fogni, csak a zsebkendőjét merítette a vízbe, hogy megtörölgesse vele a homlokát. Mikor kihúzta: ott ficánkolt a közepén az aranyló Szürkehal. De ilyen alakkal, mint ez a vándorlegény, Szürkehalnak még sosem volt dolga. Nem akart kívánni. Hiába faggatta Szürkehal, mire vágyik. Örök élet? Mesés

gazdagság? Vagy egy királylány keze? A legény csak a vállát vonogatta, sóhajtozott, és nézett a messzeségbe szép, szürke szemével. Még azt sem tudta megmondani, miért szomorú.

Szürkehal ekkor gondolt egy merészet, és így szólt: – Ha nem kívánsz semmit, rám bíznád, milyen csodát teszek veled?

– Miért ne? Végtére is mindegy. Minden mindegy – felelte tompán a vándorlegény.

Szürkehal komolyan bólintott. Hirtelen sűrű füst borította be őket, és amikor felszállt: a tengerben két aranyhal ficánkolt. Az egyiknek arannyá változott az utolsó pikkelye is. A másik csodálkozva vizsgálgatta magát.

– A szomorúságot még én sem tudom elfújni – magyarázta Szürkehal. – De tudok valami mást.

Látod azt a halászcsónakot? Ússz oda, fogasd ki magad! Kérdezd meg, mit kívánnak, és teljesítsd!

A folytatást majd meglátod magad.

JANECSKÓ KATA

3