Az őrbódé
– Ez itt a határ – mondta ellentmondást nem tűrve Kötvényesi Monyók, és a földre húzott csíkra mutatott. – Ezen nem léphet át senki –folytatta csípőre tett kézzel. – Értve vagyok?
Értve volt. Ellenvetést legalábbis senki nem tett, hiszen az idő tájt az erdő lakóinak többsége az igazak álmát aludta. Bagoly pedig éjszakai őrjáratát Szelestye-szélen töltötte, ahonnan szebben látszott a telihold. Kötvényesi Monyók határhúzásáról tehát senki nem vett tudomást azon a kora tavaszi éjszakán, csak reggel szembesültek az erdőt kettészelő, vészesen vörös, rettenetesen fenyegető csíkkal. Ledöbbentek, megijedtek, sápítoztak, hogy ez micsoda. Akkora tolongás
támadt a csík két oldalán, hogy még Bagolyt
is felébresztették nappali álmából, hogy nézze meg, mi is lehet ez a rettenetes, félelmetes vonal a földön, amit senki, ismétlem: senki nem mer átlépni. Ez utóbbit Medve mondta, aki tudvalevőleg nem ijed meg a saját árnyékától (kivétel február 2-án, de az már elmúlt). Bagoly sietve repült a megadott helyre, ahol az erdei állatok összegyűltek és egymással farkasszemet nézve álltak a csík két oldalán. Leszállt egy ágra és hallgatta a felettébb indulatos szócsatát:
– De hát, ha nem léphetem át, akkor nem tudok odamenni a kedvenc szamócabokromhoz!
– sopánkodott Medve.
– De nem ám! – bólogatott serényen Sün. –Arról már csak mi eszünk, akik ezen az oldalon
élünk, s végre nem zabálod fel előlünk az összeset!
– És mi lesz a kisgidámmal, aki tegnap este elbóklászott, és a másik oldalon ragadt? Ő még kicsike! – vakkantott Őz.
– Itt marad – mondta Farkas –, majd meglátjuk, mi lesz vele.
– És a dagonyázó? – visított Vadmalac.
– A miénk, csakis a miénk! – röffent vissza a másik oldalról egy egész malaccsorda.
– És a forrás – érvelt Szarvas –, ahol a tiszta víz ered?
– Átfolyik hozzátok is, te hiú állat! –toppantott Muflon. – Ott is nézegetheted magad a tükrében!
– De ott már zavaros, koszos, békalencsés a víztükör!
– Mi bajod a békalencsével, mi?! – fújta fel magát Béka. És ez így ment még sokáig. Az állatok kiabáltak, veszekedtek, sértegették egymást, amire jó ideje, mondhatjuk, medve-emlékezet óta nem volt példa. És hiába találtak nyomós érveket, hogy ez a határ-dolog csak viszályt szül és veszekedést gerjeszt, mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy a vonalon átlépni tilos, elvégre a vonalak azért vannak, hogy határt szabjanak. Még Vakond is bólogatott, pedig a föld alatt nehezen lehet megállapítani, hogy meddig is szabad akkor ásnia.
Bagoly némán ült az ágon. Hosszú életet megélt már, hosszabbat, mint itt bárki. Emlékezett még arra, amikor az erdő lakói összefogtak, zsákokat ragadva begyűjtötték a viszályt, a haragot, a bosszút, a civakodást,
amit egy gonosz, pöfeteg törpe szórt szét az erdőben még azokban a zavaros időkben. Régen volt, rajta kívül talán senki sem emlékszik rá. Azóta béke van. Volt. Mert most megint történt valami… – Újra itt járt! Ki más húzhatta volna a csíkot? – morfondírozott Bagoly.
Az állatok odalent beletörődtek az új helyzetbe. Birtokba vették, ami az övék, és sóvárogták, ami a másé. Szétszakított szerelmespárok suttogtak egymásnak éjszakánként a vonal két oldaláról. Medvecsaládok meséltek gyermekeiknek a nagy szamócabokorról, ami odaát van, nemsokára virágba borul, termést ad, de számukra az már nem elérhető.
Vaddisznókondák röhögtek a dagonyázóban azon, hogy mekkora medencéjük van, bezzeg a többieknek, a határ másik oldalán be kell érniük a forrás körüli apró pocsolyákkal.
Vakond táblát tett ki az alagút közepén, hogy eddig, s ne tovább, nehogy véletlenül határt sértsen. Bagoly napokig ült az ágon, várt, és nem hiába. Egyik éjszaka megjelent…
– Kötvényesi Monyók! Megismerlek ám!
– szólt a bokrok között bujkáló alakhoz. –Visszajöttél?
Kötvényesi Monyók felnézett Bagolyra. Mögötte a telihold, felette a csillagok.
Odafordult egy pillanatra minden égitest, és fényét a törpére irányította.
– Ó, hát nem csodálatos? – vigyorgott
gúnyosan Kötvényesi Monyók. – Végre rend van az erdőben, drága barátom!
Bagoly kétkedve fogadta a törpe szavait:
– Rend?
– Rend. Nem császkál összevissza mindenki, mint a bolygó lélek. Úgyhogy ma megnyitom a határt. Épp most készülök összeeszkábálni egy bódét.
– És azzal mit akarsz?
– Abban ülök, és átengedem az állatokat a határon. Persze…
– Persze?
– Persze vámért cserébe. Mert az jár nekem, amiért vigyázom a határt.
– Semmi szükség erre! Itt lakom ősidők óta, és soha nem volt szükség a határra! – fortyant fel Bagoly. – Már van. Te is tudhatod, hogy ha most megszűnne a határ, egymásnak esnének azok a bájos állatocskák! – tárta szét tömpe kezét a törpe. – De én megtartom a rendet.
– Takarodj innét, semmit nem tudsz az erdő rendjéről! Tűnés, mert…
Bagoly nem folytatta, Kötvényesi Monyók mögött ugyanis megjelent Farkas és Muflon.
– Na, vén Bagoly, eridj vissza az odúdba, és örülj, hogy békén hagyunk! – köpte oda foghegyről a törpe.
– De elég egy rossz szó vagy egy rossz mozdulat – vakogta Farkas –, és…
És kikergetünk az erdőből! – fejezte be a mondatot Muflon.
– Látod, kedves barátom, az állatok is azt mondják, hogy nem vagy közéjük való, mert te csak felfordulást akarsz, mi pedig rendet!
– zárta le a beszélgetést Kötvényesi Monyók, és nekiállt felépíteni az erdő közepére húzott vörös csík mellé a határőr bódét.
Bagoly elrepült. Amíg az odúja felé tartott, felnézett a Holdra, és az biztatóan visszamosolygott rá. Lágy tavaszi szél támadt, duruzsoló, élettel teli. Pattogások, fakadások, sercenések, feslések, áramlások hangja hallatszott ellenállhatatlan csengéssel. És mire a Nap felkelt, láss csodát, kizöldült az erdő. A rettenetes vörös csík eltűnt a páfrányok, kikericsek, hóvirágok, ibolyák, százszorszépek tarkaságában. Csak egy
kalyiba állt az erdő közepén magányosan, düledezve. Szép lassan aztán összeroskadt, elporladt, eltűnt, mint Kötvényesi Monyók. De ki tudja, mikor jön újra vissza, hogy ismét rendet tegyen.