Szabó Attila | A HAVAS TÁJ ELINDUL

Szabó Attila

A HAVAS TÁJ ELINDUL illusztrátor | Török Eszter | 10-11. oldal

A havas táj elindul

Volt egyszer egy havas táj. Fehér volt, csendes és nyugodt. Ilyennek képzeljük, ugye? Csakhogy ez a havas táj se nem volt fehér, se nem volt csendes, nyugodtnak pedig végképp nem nevezhető. Épp ellenkezőleg: tarka volt, hangos és nyughatatlan.

Merthogy ez a havas táj egyszer elindult… Ez régen történt, amikor még nem volt meglepő, ha esténként apró angyaltollpihék sikálták tisztára a csillagokat, ha reggelente kentaurok vágtattak át az égen, amikor még gyakori volt, hogy a lidércek villámokkal kidobóztak, százlábú halak bújócskáztak a sziklák között, és egy-egy virgoncabb reggelen akár hetvenhét Nap is megjelent a tenger fölött. Akkoriban történt az is, hogy ez a havas táj elindult világot látni…

Csendes, nyugodt volt a környék, csak néhány eltévedt lábnyom tipegett hazafelé zuzmóteáról és kályhaduruzsról ábrándozva.

10

A havas táj elégedetten nyújtózott, ropogtatta a friss hópihéket, riantatta a befagyott tavak jegét, és hallgatta a téli álmok szuszogását. Ezt nagyon szerette, ezeket a hosszú, bolyongó álmokat, tenyerébe merített belőlük gyakran, füléhez emelte, úgy hallgatta. Ezekből az álmokból tudta, hogy mennyi minden történik a világban, mennyi szép és csúf, boldog és szomorú keveredik össze az alvók lelkében, fák gyökerében, pockok remegésében, törpék szakállkócaiban, emberek homlokráncai között. Hallott titkokat, mosolygott félénk vallomásokon, együtt izgult a várakozásokkal, dajkálta a felsóhajtott emlékek didergését. Azon az estén, miután az utolsó eltévedt lábnyom is hazatalált már, a havas táj akkorát sóhajtott, hogy a fenyőfákról mind lehullott a hótakaró, és a tavak bőrén jégvirágok fakadtak. Ő bizony elindul, ő bizony kalandot akar, nem fog tovább mások álmai

felett őrködni! Felcsapta hát a térképet, és fújtatva lapozta: Kaukázus, Fekete-tenger, Madagaszkár, Kuba, Kuala Lumpur, Bali… Mennyi hely van a világban, ő meg itt tunyul az örök hóban, és mások álmairól álmodik. Fel hát, nosza! És tényleg elindult.

Hogy hogyan? Hát képzeld el, összegömbölyödött, úgy gurult, mint egy összegöngyölt szőnyeg, egy úthenger, ami utat tör magának, vitte a benne alvókat és a benne alvók álmait, vitte magával körbe a világban, röpítette, akár egy förgeteg. Hát persze, hogy csupa tarka lett, ami addig fehér volt, hangos lett, ami előtte csendesen szuszogott, nyugtalanná vált benne a nyugodt, hiszen mindaz, ami előtte csak álom volt, immár az ő emlékévé vált, és ez bizony nyomott hagy a legmakulátlanabb fehérségen is.

Aztán egy nap megállt a havas táj, mert nagyon elcsodálkozott. Nocsak, sziszegte, hiszen én mindig ide vágytam! Itt az én helyem! És elnyújtózkodott

a föld egy üresen hagyott foltján, éppen ott, ahonnan annak idején útnak indult. De hát akkor már úgy nézett ki, mint egy nyári rét. Tarka volt, zümmögtek benne az emlékek. Összekeveredtek a téli álmot alvók álmai, összekuszálódtak a hosszú út emlékeivel, feloldódott egyik a másikban, azt sem tudták már a téli álmot álmodók, hogy kinek az álmát álmodják épp, ez lett a sok zakatolástól, hengergőzéstől, száguldástól. A havas táj azóta alszik, annyira kimerült. Még pizsamát se húzott, úgy aludt el, ahogy hazaért. Boldogan szuszog, de mennyire boldogan! Nézd csak, a végtelen fehér hókupacok között te is megtalálhatod, ha arra jársz. És hogyha a füledet szorosan rátapasztod, hallhatod a havas táj kalanddal telt, színes álmait.

SZABÓ ATTILA

11