Bene Zoltán | A TÜKÖR ELŐTT

Bene Zoltán

A TÜKÖR ELŐTT illusztrátor | Pap Kata | 18-19. oldal

A tükör előtt

Da-mil, a halász és cápavadász, valamint Horog, ifjú segédje minden reggel kihajóznak a tengerre, ha a végeláthatatlan víz csöndes.

Nagyobb hullámverés esetén azonban inkább otthon maradnak a szigeten, Da-mil azért, hogy a növényeivel beszélgessen, tegyen-vegyen kicsike házában, magvakat szórjon az ég madarai elé, Horog pedig, hogy a karizmait erősítse. Me-nő ugyanis, Ho-rog szívének elrablója, a sziget legvonzóbb leánya többek füle hallatára kijelentette, hogy a karizmatikus férfiakhoz vonzódik.

Hétfő reggel a végeláthatatlan tenger csöndesen nyújtózkodott. Da-mil és Ho-rog vízre taszajtották egyárbócos halászbárkájukat, s nekivágtak. Egy óra múlva kivetették hálóikat, beállították a jelzőszerkezetet, azzal elheveredtek a taton, bámulták a fejük fölött feszülő kékséget.

Egy-két felhő vándorolt csupán az égen, azokat követték a tekintetükkel, s nagy ritkán egy-egy szót váltottak.

Alighanem elszenderedhettek, mert egy koppanásra riadtak mind a ketten. A halászbárka

megtorpant, állapította meg magában Da-mil.

Ha ez egyáltalán lehetséges vízen járó alkalmatosság esetében, vakarta a füle tövét. Tény, hogy a hajó állt. Holott egyikük sem dobta le a vasmacskát.

Egyetlen hálójukba sem akadt jókora hal, amely lefékezhette volna a bárkát. Ho-rog kérdőn pillantott Da-milra. Da-mil a fejét csóválta, s előrecammogott az orrba.

Ho-rog hamarosan fojtott káromkodást és csodálkozó hangokat hallott. Sietve mestere után loholt. Da-mil a hajóorrban állt, és tapogatta a levegőt. Amint Ho-rog közelebb ért, végigfutott hátán a hideg. Da-mil mellé sorolt, és megkocogtatta a semmit. Üveges hangot hallottak. − Ez egy tükör – nyögte Da-mil. A végeláthatatlan tenger nem végeláthatatlan, cikkant át az agyán a fölismerés. − Elaludtunk, és elértük a világ végét – dünnyögte.

Ami egy hatalmas tükör, állapította meg magában Ho-rog.

18

t t ő le rökü t A

− Elértetek egy világvégét, inkább így fogalmaznék – hallottak egy hangot a szél felőli oldalról.

A bárka korlátján aranyszínű repülőhal ült, ő beszélt hozzájuk. − Aranyhal? – kérdezte Ho-rog, s hol a korláton ücsörgő vízi lényre, hol a mesterére pislogott. − Olyasmi – nevetett a repülőhal.

Erre Ho-rog odaugrott, s megpróbálta markába zárni a jövevényt, ám az minduntalan kicsusszant a keze közül. − Hagyd! – parancsolt a segédjére Da-mil. − Ha elkapom, kívánhatunk! – lihegte Ho-rog.

A repülőhal fölkacagott. − Felőlem kívánhattok így is! Mindketten egyetegyet.

Ho-rog azonnal abbahagyta a hal üldözését, s rögvest dagadó karizmokat kért. Nyomban el is hasadt a pólóinge. − Hát te? – nézett Da-milra az aranyszínű repülőhal. − Bekukkantanék a tükör mögé…

− Azt az egyet nem lehet – komorodott el a hal. − Körbe-körbe az van? Tükör? – kérdezte Da-mil.

A hal nem válaszolt. − Hallgatás, beleegyezés – szellemeskedett Ho-rog.

Da-mil dühösen pillantott a segédjére. − Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna! – förmedt rá. − Ha ezt szeretnéd – vonta meg vállát a hal (illetve vonta volna, ha lett volna válla).

Da-mil már nyitotta a száját, hogy elmondja, ez nem kívánság volt, csak kifakadás, erre azonban nem maradt idő. Valami furcsát éreztek, mintha valaki megnyomta volna a visszatekerő gombot a filmlejátszó készüléken. Aztán egyszer csak eltűnt a hasadás Ho-rog polóingéről, a repülőhal pedig apró csobbanással a vízbe ugrott. − A karizmatikus valójában nem izmos karút jelent… − meredt maga elé a segéd, mint aki hirtelen megvilágosodott.

Da-mil úgy bámult rá, mintha földönkívüli volna.

BENE ZOLTÁN

19