Kapitány Máté
SZILÁNKÓ illusztrátor | Moldován Mária | 18-19. oldal
Szilánkó Szilánkó magányosan bandukolt a vak rengetegben. A csillagtalan égbolt alatt fekete volt minden. Egyedül a Hold fénye csillant meg olykor Szilánkó vékonyka testén. Ilyenkor a fák törzsein ezüstös derengés jelent meg. Van itt valaki, kiabálta Szilánkó, miközben félősen tekintgetett körbe. Mi rejtőzhet az erdőben, mik ezek a morgások, szuszogások, avarzördülések? És miért érzi magát ennyire egyedül, ennyire kiszolgáltatottan? Mit tehetett, ment tovább, igyekezett minél csendesebben haladni, nehogy felhívja magára a figyelmet. Az erdő illata, amit napközben annyira szeretett, most mintha nehezebbé, hidegebbé vált volna. Pedig hányszor zötykölődött már végig a fák közötti úton, a nyikorgó szekéren dülöngélve! Hányszor vitte az öregasszony a vásárba, hogy ország-világ a csodájára járjon! De korábban nem zuhant ki a szekérből. Nem tört darabokra. Korábban egyetlen nagy darab volt. A zuhanás meg ripityára zúzta, és ezzel elvesztette varázserejét is. Hogyan fog így jósolni, irányt mutatni a köréje csődülő embereknek? Hogyan adhatna bármiféle tanácsot, amikor ő maga is ennyire tanácstalan és elárvult?
18
Szilánkó csak baktatott tovább, néha összerezzent a szél süvítésétől, a fák ágainak egymásba kapaszkodó zizzenéseitől, a baglyok huhogásától, a sünök röffenéseitől. Igen, gazdája talán boszorka volt, de azért jól bánt vele, mindig tisztán és fényesen tartotta, becézgette, kincsemnek szólította. Tudta jól, hogy a vásárban ő a fő látványosság, nem az idétlen beszélő macska, a bűzlő főzetek vagy a táncoló seprű. A banya a többi darabot megtalálta, összegyűjtötte, őt azonban ott felejtette a földön, egy felszínre bukott gyökér takarásában. Csak a kunyhót kellene megtalálni, csak bekiáltani a boszorkánynak, hogy itt vagyok, engedj be, és újra egész lehetne. Felnézett az égre, hátha valahol a fák sötét lombjai között észreveszi az ismerős füstcsíkot, ami olyan hívogatóan szokott a magasba tekeredni a kunyhó kéményéből. De semmi, csak a feketeség. Hej, a zuhanás előtt milyen nagyra volt magával, gondolta most kissé keserűen Szilánkó. Hogy lenézte a többi tükröt, a hétköznapi üveglapokat, amik semmi mást nem tudtak, csak a valóságot megfordítani. Most azonban egyáltalán nem érezte akkora számnak magát. Nem vágyott semmi másra, csak hogy újra keretbe kerüljön, egybeolvadva a hozzá hasonló szilánkokkal.
Szilánkó elvesztette reményét, hogy valaha visszatalál a kunyhóhoz. Lefeküdt a mohaágyra, és pityeregni kezdett. Sírásának olyan hangja volt, mint az egymáson pergő, karistolódó homokszemeknek. Ekkor kedves dallam ütötte meg fülét. Egy kislány éneke. Szilánkó abbahagyta a sírást, és felállt. Hajnalodott, az erdő kezdte visszanyerni alakját, színeit. A lányka áfonyaszedésből tért vissza épp, hogy nagypapáját gyümölcsreggelivel lepje meg, mert születésnapja volt az öregnek. Mikor észrevette Szilánkót, lehajolt hozzá, rámosolygott. Velem jössz?, kérdezte, Szilánkó pedig megkönnyebbülten mondott igent. A kislány óvatosan kosarába tette a kis üvegszilánkot. A papa örülni fog, csevegett a kislány, ahogyan erdei házikójuk felé tartott. Éppen egy ekkora darab hiányzik a borotválkozó tükréből. Volt idő, hogy Szilánkó ezt hallva finnyásan húzta volna el a száját. Most viszont alig várta, hogy újjászülessen, és egy kedves apóka segítségére legyen. Talán ahhoz nem is kell varázserő. KAPITÁNY MÁTÉ