Szirmai Panni
SELLŐ LILLA KALANDJAI illusztrátor | Moldován Mária | 20-21. oldal
Sellő Lilla kalandjai
MOLDOVÁN MÁRIA rajzai
Kevesen tudják, hogy réges-régen apró, kékeszöld sellők éltek a Balatonban. Nem verték nagy dobra a létezésüket, mert féltek az emberektől, kivált a gyerekektől. Békésen éldegéltek a vízfelszíntől távol, mélyen a tó fenekén. Iszapkunyhóban laktak, kagylókat gyűjtöttek, és a hínár számtalan felhasználási módját fejlesztették ki. Víz alatti életükben a napszakok váltakozását a fényviszonyok változása jelentette, a felettük feszülő víztükör pedig burokként védte őket a külvilágtól. Egyikük sem merészkedett a felszín közelébe, mert rettegtek, hogy elragadja őket egy ember. Nem az állatoktól, a sirálytól, a gémtől vagy a kacsáktól féltek, hanem az embertől. A kis sellőknek esténként nem Piroskáról meséltek a
szüleik, akit bekap a fondorlatos farkas, hanem az ifjú sellőről, aki, mikor kidugja fejét a vízből és megérinti egy ember, maga is emberré változik. Az átváltozás után a szerencsétlenül járt hablegény többé nem térhet vissza sellőtársai közé. Az emberek teste, mozgása félelmetesnek tűnt alulról. Mintha hatalmas békák volnának, összevissza kapálóztak a vízben és teljesen felkavarták az iszapot. Ezért a nyári szezonban a sellők mindig a tó fenekén maradtak. Sellő Lilla kíváncsi természetű sellőgyerek volt, mindenáron meg akarta nézni, mi van a víz felett. A többiek óva intették, hogy kidugja a fejét: még meglátja valaki, és kész a baj! – Milyen baj? – kérdezte Sellő Lilla. – Olyan kicsi vagyok, nem hiszem, hogy bárki észrevenne.
20
– Na és a gyerekek? Tudod, hogy ők a legveszélyesebbek! Mindent megfognak, a kisebbek még a szájukba is vesznek mindenfélét! – intette az anyukája. – Csak kikukkantok! Annyira szeretném látni az eget, a napot, a vízen túli világot. Lilla anyukája bölcs sellő volt, végül engedett a lányának, mert tudta, hogy úgyis megteszi. – De ne feledd, te csak a víz alatt tudsz lélegezni, a felszínen rövid ideig bírod! Sellő Lilla alaposan felkészült a nagy napra. Sokáig gyakorolta, meddig tudja visszatartani a lélegzetét. Aznap jó alaposan bereggelizett hínár-zabkásából, a tarisznyájába tett egy-két algakekszet, és elbúcsúzott a családjától. – Ne aggódjatok! – mondta, bár tudta, hogy szülei a visszatéréséig tövig rágják a körmüket. Csinos kis szurkolótábor gyűlt össze az indulása előtt. Az öreg sellők közül néhányan még mindig csóválták fejüket, mások viszont lelkesen lapogatták a kis sellő vállát. Lilla felúszott a leghosszabb nádszál mentén, ami majdnem a vízfelszínig vezetett. A végén elengedte a nádszálat, hogy visszanézzen a mélyben integető sellőkre. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de már nem fordulhatott vissza. A fényárban úszó vízfelszín csak pár karcsapásra volt felette. Feljebb úszott, és kidugta a fejét a vízből. Micsoda látvány tárult a szeme elé! Minden részletét magába akarta szívni: a végeláthatatlan, lassan hullámzó vízfelület felett vakítóan sütött a nap, a sirályok hangosan vijjogva vitorláztak az égen. Ahogy alaposan körülnézett, egyszer csak lefelé pillantott, és hirtelen meglátott a víztükörben egy sellőt. Meglepődve tapasztalta,
hogy ugyanúgy mozog, mint ő. Megvakarta a fejét, a másik is. Odébb úszott egy kicsit és ismét belenézett a vízbe: pár pillanat múlva újra megjelent a sellő. Mivel még sosem nézett tükörbe, nem sejtette, hogy önmagát látja. Annyira elmerült a tükröződésben, hogy nem vette észre: valami közeledik. Hatalmas deszkák úsztak a vízfelszínen, rajtuk emberek és még valami, amitől Sellő Lillának inába szállt a bátorsága. A borzalmas szörnyeteg egész testét hihetetlen mennyiségű haj borította, mintha fekete hínár burkolná. A lény azonnal észrevette a sellőt, és toporzékolva, velőtrázóan ordított. Szegény Sellő Lilla megdermedt ijedtében, hiszen még soha nem látott kutyát! Aztán összeszedte magát, és gyorsan visszabújt a víz alá. Teljesen elfelejtkezett a víztükörben látott alakról, sietve leúszott a nád mentén és visszatért a sellők közé. Dobogó szívvel számolt be felfedezéseiről: a perzselő napfényről, a vízen úszó deszkákról és az ott mozgó emberalakokról... De a hangos rémségről és a víztükörben látott sellőről nem tett említést. Jobb, ha az övéi nem rettegnek annyira a felszín feletti világtól. A többiek ámuldoztak, és titokban örültek, hogy valaki már megtette közülük ezt a nagy utat, és nekik elég volt lentről drukkolni. Sellő Lilla még sokáig merengett, vajon ki lehetett a sellő a víztükörben. Azóta a kis sellők már a vízfelszínt meghódító sellőhősökről és a félelmetes, vízen úszó, deszkatestű emberekről is hallgatnak meséket. Az emberek pedig nem is sejtik, mi mindent rejt a Balaton mélye. SZIRMAI PANNI