Kelemen Tamás | A KÍVÁNSÁGFALÓ HARCSA

A kívánságfaló harcsa

– Jó tett helyébe jót várj, kívánságod máris teljesült – mondta az aranyhal, azzal lebukott a víz alá, magára hagyva a szegény embert, hogy boldogan éljen, míg meg nem hal.

Ő maga kevésbé boldogan úszott lefelé, majd megpillantotta az alámerülő gyöngyöt. Gyorsan uszonya közé fogta, és a tó fenekére vitte. A harcsa már várta a mélyben. – Késtél – förmedt az aranyhalra. – Sokáig tanakodott a kívánságán, de itt van, meghoztam – nyújtotta felé a gyöngyöt a hal.

A harcsa fi tymálva nézte. – Csak ennyi? – A harmadik a héten. Három kívánság, minden kívánság teljesítésekor születik egy gyöngy. Amit te felfalsz – tette hozzá a hal csüggedten. – Fel ám – mondta a harcsa, és így is tett. – Csakhogy minél többet eszem belőlük, annál jobban kívánom. – Talán ne egyél többet – próbálkozott a hal. – Talán te teljesíts több kívánságot! – mordult rá a harcsa fenyegetően. – Hiszen már így is hármat teljesítek. Többet egy dzsinn se vállal! – Te majd fogsz, különben felfalom a családod.

Az aranyhal nehéz szívvel visszaúszott a felszínre. Körülnézett, de sehol egy szegény ember. Mióta ennyi kívánságot teljesített, mindenki meggazdagodott a környéken. – Bárcsak megszabadítana valaki a harcsától! – kiáltotta, noha tudta, hogy saját kívánsága úgyse teljesül. Nem is termett ott senki, csak egy ronda béka a nádasból. – Ó, egy aranyhal! – brekegte. – Nem teljesítenéd a kívánságom?

– Csak azét teljesítem, aki kifog. Azt pedig emberek szokták – felelte a hal, és undorodva arrébb úszott. – Egyszer kivételt tehetnél. – Soha! Mindennek van határa!

A vitát egy gólya érkezése döntötte el, aki csőrébe kapta a békát. Az viszont még levegőbe emelkedés közben kétségbeesetten az aranyhal után nyúlt, és kirántotta a vízből. Így himbálóztak víz és csőr között. – Tulajdonképpen most kifogtalak – heherészett idegesen a béka. – Akár teljesíthetnéd is a kívánságom. – Engedj el! – Azt kívánom: legyek, aki voltam! – Ez a kívánságod? – sikoltott fel a hal. – Miért nem azt kívánod, hogy gebedjen meg a gólya? – Bízz bennem! – Hát legyen: jó tett helyébe, nem mintha ez jó tett lett volna…

Egy pillanattal később a gólya rémült kelepeléssel elszállt. Sokszor kell még Afrikába repülnie, mire kiheveri, amit látott.

Az aranyhal vízbe pottyant, majd mindjárt a felszínre úszott. Szétnézett. Egy csuromvizes ember vigyorgott rá a partról. – Na, mit mondtam? – Te vagy a béka? – Voltam. De megtört az átok. Igaz, egy királykisasszony csókja jobb lett volna. Sebaj, van még két kívánságom, nemde? – De-de – bólogatott szomorúan a hal, mert eszébe jutott a munkája. – Előtte azonban – mondta a fi ckó –, bevallom, megéheztem. Ennék valamit. Mondjuk, harcsapaprikást. KELEMEN TAMÁS