Szabó Attila | VOLT EGYSZER EGY ARANYHAL

Volt egyszer egy aranyhal

Ott úszkált a Nevekincs patakban évszázadok óta, kőszikla-morzsolódások óta, az álmok születése óta, fel- és alá, és várta a horgot. Horogra várni nem leányálom. Mondhatjuk úgy is: horogra várni örökös rettegés. Nem is a fájdalom a legkínzóbb, ami a horog bekapásával érkezik, hanem a bizonytalanság, hogy sikerül-e megtalálni a megfelelő horgot. Mert az aranyhalak hosszú életük során csupán egyszer teljesíthetik a három kívánságot. Egyetlen egyszer. És a mi aranyhalunk már rettenetesen hosszú ideje várta, hogy megtalálja a megfelelő horgot. Pedig ott lógnak, illegetik magukat a Nevekincs patak vízében, kínálják magukat kukaccal, kukoricaszemmel díszítve, ityegve-fi tyegve, fényesre hegyezve. Az aranyhal pedig csak néz és sóhajtozik. Egyszerűen nem érkezik a megfelelő horog! Csóválja uszonyát, meregeti nagy halszemét, és vár, vár, vár.

Annyi szörnyűséget hallott már, oly sok kétségbeesett aranyhal meséjét hallgatta végig, akik mind arról panaszkodtak, hogy rossz horgot választottak, s olyanoknak kellett segíteniük, akik egyáltalán, de egyáltalán nem érdemelték meg! A hálátlanok kacsalábon forgó palotát építtettek velük, báltermet a Szaturnusz gyűrűjére. Az őrültebbje legyőzhetetlen hadsereget, mások halálát kérték, mintha bérgyilkosok lennénk, vagy hogy örökké éljenek, és annyit egyenek, amennyit csak akarnak. Csupa baromság, csóválták fejüket az aranyhalak, mikor a sekélyesben összegyűltek élménybeszámolóra. És ott vannak a szerencsétlenek, akik annyira izgulnak, hogy belezavarodnak a kívánságokba. – Az egyik ipse az ötös lottó nyerőszámait kérte tőlem – mesélte nevetve egy sokat élt aranyhal –, de hát én csak három számot tudtam elmondani

neki, azzal pedig nem ment sokra. – Ne is mondd! – srófolt rá egy gülüszemű aranyponty. – Engem is kifogott egy horgász, de amikor megszólaltam, ijedtében visszadobott. Hiába úsztam ki hozzá, hogy mondja a három kívánságát, ő csak kiabált, hogy tűnjek el. Én meg eltűntem. Így a másik két kívánságát el sem tudta már mondani. Belém szorultak a kívánságteljesítések.

Az aranyhalunk csak hallgatta a történeteket, és egyre bizonytalanabb lett. – Jól kell döntenem, hogy a megfelelő helyre kerüljenek a kívánságok! – ezt suttogta egész álló nap, évszázadokon keresztül, hogy a sok suttogástól folyvást bugyborgott Nevekincs patak gyorssodrású vize. De mi alapján döntsön jól? A horog hossza, hajlási szöge, a horgon lógó csali színe, avagy a damil feszessége alapján? Ezek vajmi keveset árulnak el a horgászról. Ha kikukkantana, megnézné magának a zsineg végén ülő embert, hogy többet lásson, okosabban mérlegeljen… De hát, keseredett el benne az ötlet, ha meglesem a horgászt, akkor is csak azt látom, hogy miként öltözködik, milyen a szeme színe, a frizurája, de azt nem, hogy milyen kívánságot kér majd tőlem. Pedig ez a lényeg, a kívánság! Hogy az szép legyen, jó érzés legyen teljesíteni! Úgyhogy nem leskelődött, csak úszkált a zsinegek között. Hopp, egy társát épp kihúzták. Várt, nézte, ahogy a kis aranyszárnyú kecsege sürög-forog, izzad a homloka, próbálja teljesíteni a kérést, dohogva fújtatja ki kopoltyúján a vizet. Tőle is baromságot kértek, gondolja az aranyhalunk, fából vaskarikát vagy színváltós alsógatyát! Még jobban nekikeseredett. És csak úszkált szlalomban a csüggeteg horgok között.

Ám egyszer, miközben épp hatalmasat ásított, hopp, fennakadt egy horgon. Nem akartam, fi cánkolt észvesztve, szabadult volna, de érezte, a zsineg már feszes, és húzza maga után, ki egészen a partra. Ilyen ez? Hát megtörtént? De hát én ezt nem akartam, még nem választottam ki a megfelelőt! Ezeket dohogta, miközben óvatos kezek ragadták magukhoz, vékony ujjacskák nyúltak szájába, és vették ki a horgot. – Szép vagy! – egy kislány állt a bodzabotra kötött zsineg másik végén, kezében a kioperált horoggal.

Az aranyhal vekengett a parton, és egyáltalán nem tudta, mit csináljon. A mondat, amit apró ikra korától naponta százszor elmondott, valahogy nem akart kijönni a torkán: Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat! Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat! Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat! – Visszadoblak, ne félj! – mosolygott a kislány, mintha hallotta volna. – Valójában nem is akartam halat fogni, csak kíváncsi voltam, mi történik, ha bedobom a horgot. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam! Szia, további szép életet!

És visszadobta az aranyhalat. Csobbant, összezárt fölötte a víztükör, és csak lebegett az iszap fölött. – Vissza kell úszni, megkérdezni, teljesíteni! – nógatta az aranyhalat belülről az igyekvés, villogtak a pikkelyei. – Térj magadhoz!

Megrázkódott, és a felszínre úszott. Életében másodszor látta a víz feletti világot. Az előbb, amikor kifogták, és most, amikor… A kislány már nem volt ott… A bokrok között épp akkor tűnt el a libegő sárga szoknya. Uccu utána, úszott az

aranyhal szemben az árral, úszott teljes erejével. Ha kidugta a fejét, szinte repült a víz felett. Egyre közelebb látta lobogni a sárga szoknyát, már szinte csak a víz felszínén haladt, mint a vízipókok és a parafadugók, amikor a kislány hátrafordult. – Hát te? Hová igyekszel ennyire? – Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat! – hadarta az aranyhal.

A kislány először csak kacagott, majd kezébe vette, és arca elé emelte a halat. – Három kívánságomat? Nekem nincs három kívánságom! De ha nagyon szeretnéd, kívánok egyet. Mondjuk… Mondjuk, azt kívánom, hogy…

Az aranyhal izgult. Hát eljött az idő, kívánságot teljesíthet. – Azt kívánom, ha visszadobtalak, oda érkezz, ahol leginkább szeretnél lenni!

Azzal másodszor is a vízbe dobta az aranyhalat. Szökellve szaladt hazáig. Énekelt is, mert azt mindig szokott. Dalt az erdőről, a folyóról, a tavaszi szélről. Amikor kinyitotta az ajtót, hangos sikoltást hallott: – Jesszumpepi! Hogy kerül ez ide? – Az anyukája hangja volt. – Péter, eléggé otromba vicceid vannak! – Én erről semmit sem tudok! – válaszolt az apukája. – Akkor hogy kerül a fürdőkádba egy hal?!

– Fogalmam sincs, drágám! – Én tudom – vágta rá a betoppanó kislány. – Legalábbis sejtem.

És már szaladt is a kádhoz. És tényleg ott pislogott az aranyhal. – Mi a második kívánságod? – kérdezte a kislánytól. – Mondtam már, hogy csak egy kívánságom van. A második kívánság a tiéd.

Az aranyhal rövid gondolkodás után rávágta: – A második kívánság az, hogy maradj mindig ilyen jókedvű.

A kislány először szörnyen komoly arcot vágott, majd kacagott egy hatalmasat. – Úgy látom, fogott a varázslat – tátogta az aranyhal. – De mi legyen a harmadik kívánsággal? – Nekem van egy ötletem! – suspitoltak, tanácskoztak komolyan. Végül egyszerre mondták ki: – Azt kívánjuk, hogy a harmadik kívánság a tiéd legyen! Igen, a tiéd, aki ezt most olvasod! Küldjük hozzád a varázserőt!

És küldik azóta is szerte a világba a sok csiklandós varázserőt, aminél szebbet kívánni sem lehet. Csukd le a szemed, s ha hozzád is megérkezett, mosolyogj!

SZABÓ ATTILA