5 minute read
Szabó Attila | VOLT EGYSZER EGY ARANYHAL
Volt egyszer egy aranyhal
Ott úszkált a Nevekincs patakban évszázadok óta, kőszikla-morzsolódások óta, az álmok születése óta, fel- és alá, és várta a horgot. Horogra várni nem leányálom. Mondhatjuk úgy is: horogra várni örökös rettegés. Nem is a fájdalom a legkínzóbb, ami a horog bekapásával érkezik, hanem a bizonytalanság, hogy sikerül-e megtalálni a megfelelő horgot. Mert az aranyhalak hosszú életük során csupán egyszer teljesíthetik a három kívánságot. Egyetlen egyszer. És a mi aranyhalunk már rettenetesen hosszú ideje várta, hogy megtalálja a megfelelő horgot. Pedig ott lógnak, illegetik magukat a Nevekincs patak vízében, kínálják magukat kukaccal, kukoricaszemmel díszítve, ityegve-fi tyegve, fényesre hegyezve. Az aranyhal pedig csak néz és sóhajtozik. Egyszerűen nem érkezik a megfelelő horog! Csóválja uszonyát, meregeti nagy halszemét, és vár, vár, vár.
Advertisement
Annyi szörnyűséget hallott már, oly sok kétségbeesett aranyhal meséjét hallgatta végig, akik mind arról panaszkodtak, hogy rossz horgot választottak, s olyanoknak kellett segíteniük, akik egyáltalán, de egyáltalán nem érdemelték meg! A hálátlanok kacsalábon forgó palotát építtettek velük, báltermet a Szaturnusz gyűrűjére. Az őrültebbje legyőzhetetlen hadsereget, mások halálát kérték, mintha bérgyilkosok lennénk, vagy hogy örökké éljenek, és annyit egyenek, amennyit csak akarnak. Csupa baromság, csóválták fejüket az aranyhalak, mikor a sekélyesben összegyűltek élménybeszámolóra. És ott vannak a szerencsétlenek, akik annyira izgulnak, hogy belezavarodnak a kívánságokba. – Az egyik ipse az ötös lottó nyerőszámait kérte tőlem – mesélte nevetve egy sokat élt aranyhal –, de hát én csak három számot tudtam elmondani
neki, azzal pedig nem ment sokra. – Ne is mondd! – srófolt rá egy gülüszemű aranyponty. – Engem is kifogott egy horgász, de amikor megszólaltam, ijedtében visszadobott. Hiába úsztam ki hozzá, hogy mondja a három kívánságát, ő csak kiabált, hogy tűnjek el. Én meg eltűntem. Így a másik két kívánságát el sem tudta már mondani. Belém szorultak a kívánságteljesítések.
Az aranyhalunk csak hallgatta a történeteket, és egyre bizonytalanabb lett. – Jól kell döntenem, hogy a megfelelő helyre kerüljenek a kívánságok! – ezt suttogta egész álló nap, évszázadokon keresztül, hogy a sok suttogástól folyvást bugyborgott Nevekincs patak gyorssodrású vize. De mi alapján döntsön jól? A horog hossza, hajlási szöge, a horgon lógó csali színe, avagy a damil feszessége alapján? Ezek vajmi keveset árulnak el a horgászról. Ha kikukkantana, megnézné magának a zsineg végén ülő embert, hogy többet lásson, okosabban mérlegeljen… De hát, keseredett el benne az ötlet, ha meglesem a horgászt, akkor is csak azt látom, hogy miként öltözködik, milyen a szeme színe, a frizurája, de azt nem, hogy milyen kívánságot kér majd tőlem. Pedig ez a lényeg, a kívánság! Hogy az szép legyen, jó érzés legyen teljesíteni! Úgyhogy nem leskelődött, csak úszkált a zsinegek között. Hopp, egy társát épp kihúzták. Várt, nézte, ahogy a kis aranyszárnyú kecsege sürög-forog, izzad a homloka, próbálja teljesíteni a kérést, dohogva fújtatja ki kopoltyúján a vizet. Tőle is baromságot kértek, gondolja az aranyhalunk, fából vaskarikát vagy színváltós alsógatyát! Még jobban nekikeseredett. És csak úszkált szlalomban a csüggeteg horgok között.
Ám egyszer, miközben épp hatalmasat ásított, hopp, fennakadt egy horgon. Nem akartam, fi cánkolt észvesztve, szabadult volna, de érezte, a zsineg már feszes, és húzza maga után, ki egészen a partra. Ilyen ez? Hát megtörtént? De hát én ezt nem akartam, még nem választottam ki a megfelelőt! Ezeket dohogta, miközben óvatos kezek ragadták magukhoz, vékony ujjacskák nyúltak szájába, és vették ki a horgot. – Szép vagy! – egy kislány állt a bodzabotra kötött zsineg másik végén, kezében a kioperált horoggal.
Az aranyhal vekengett a parton, és egyáltalán nem tudta, mit csináljon. A mondat, amit apró ikra korától naponta százszor elmondott, valahogy nem akart kijönni a torkán: Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat! Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat! Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat! – Visszadoblak, ne félj! – mosolygott a kislány, mintha hallotta volna. – Valójában nem is akartam halat fogni, csak kíváncsi voltam, mi történik, ha bedobom a horgot. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam! Szia, további szép életet!
És visszadobta az aranyhalat. Csobbant, összezárt fölötte a víztükör, és csak lebegett az iszap fölött. – Vissza kell úszni, megkérdezni, teljesíteni! – nógatta az aranyhalat belülről az igyekvés, villogtak a pikkelyei. – Térj magadhoz!
Megrázkódott, és a felszínre úszott. Életében másodszor látta a víz feletti világot. Az előbb, amikor kifogták, és most, amikor… A kislány már nem volt ott… A bokrok között épp akkor tűnt el a libegő sárga szoknya. Uccu utána, úszott az
aranyhal szemben az árral, úszott teljes erejével. Ha kidugta a fejét, szinte repült a víz felett. Egyre közelebb látta lobogni a sárga szoknyát, már szinte csak a víz felszínén haladt, mint a vízipókok és a parafadugók, amikor a kislány hátrafordult. – Hát te? Hová igyekszel ennyire? – Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat! – hadarta az aranyhal.
A kislány először csak kacagott, majd kezébe vette, és arca elé emelte a halat. – Három kívánságomat? Nekem nincs három kívánságom! De ha nagyon szeretnéd, kívánok egyet. Mondjuk… Mondjuk, azt kívánom, hogy…
Az aranyhal izgult. Hát eljött az idő, kívánságot teljesíthet. – Azt kívánom, ha visszadobtalak, oda érkezz, ahol leginkább szeretnél lenni!
Azzal másodszor is a vízbe dobta az aranyhalat. Szökellve szaladt hazáig. Énekelt is, mert azt mindig szokott. Dalt az erdőről, a folyóról, a tavaszi szélről. Amikor kinyitotta az ajtót, hangos sikoltást hallott: – Jesszumpepi! Hogy kerül ez ide? – Az anyukája hangja volt. – Péter, eléggé otromba vicceid vannak! – Én erről semmit sem tudok! – válaszolt az apukája. – Akkor hogy kerül a fürdőkádba egy hal?!
– Fogalmam sincs, drágám! – Én tudom – vágta rá a betoppanó kislány. – Legalábbis sejtem.
És már szaladt is a kádhoz. És tényleg ott pislogott az aranyhal. – Mi a második kívánságod? – kérdezte a kislánytól. – Mondtam már, hogy csak egy kívánságom van. A második kívánság a tiéd.
Az aranyhal rövid gondolkodás után rávágta: – A második kívánság az, hogy maradj mindig ilyen jókedvű.
A kislány először szörnyen komoly arcot vágott, majd kacagott egy hatalmasat. – Úgy látom, fogott a varázslat – tátogta az aranyhal. – De mi legyen a harmadik kívánsággal? – Nekem van egy ötletem! – suspitoltak, tanácskoztak komolyan. Végül egyszerre mondták ki: – Azt kívánjuk, hogy a harmadik kívánság a tiéd legyen! Igen, a tiéd, aki ezt most olvasod! Küldjük hozzád a varázserőt!
És küldik azóta is szerte a világba a sok csiklandós varázserőt, aminél szebbet kívánni sem lehet. Csukd le a szemed, s ha hozzád is megérkezett, mosolyogj!
SZABÓ ATTILA