Volt egyszer egy aranyhal
Annyi szörnyűséget hallott már, oly sok kétségbeesett aranyhal meséjét hallgatta végig, akik mind arról panaszkodtak, hogy rossz horgot választottak, s olyanoknak kellett segíteniük, akik egyáltalán, de egyáltalán nem érdemelték meg! A hálátlanok kacsalábon forgó palotát építtettek velük, báltermet a Szaturnusz gyűrűjére. Az őrültebbje legyőzhetetlen hadsereget, mások halálát kérték, mintha bérgyilkosok lennénk, vagy hogy örökké éljenek, és annyit egyenek, amennyit csak akarnak. Csupa baromság, csóválták fejüket az aranyhalak, mikor a sekélyesben összegyűltek élménybeszámolóra. És ott vannak a szerencsétlenek, akik annyira izgulnak, hogy belezavarodnak a kívánságokba. – Az egyik ipse az ötös lottó nyerőszámait kérte tőlem – mesélte nevetve egy sokat élt aranyhal –, de hát én csak három számot tudtam elmondani
Ott úszkált a Nevekincs patakban évszázadok óta, kőszikla-morzsolódások óta, az álmok születése óta, fel- és alá, és várta a horgot. Horogra várni nem leányálom. Mondhatjuk úgy is: horogra várni örökös rettegés. Nem is a fájdalom a legkínzóbb, ami a horog bekapásával érkezik, hanem a bizonytalanság, hogy sikerül-e megtalálni a megfelelő horgot. Mert az aranyhalak hosszú életük során csupán egyszer teljesíthetik a három kívánságot. Egyetlen egyszer. És a mi aranyhalunk már rettenetesen hosszú ideje várta, hogy megtalálja a megfelelő horgot. Pedig ott lógnak, illegetik magukat a Nevekincs patak vízében, kínálják magukat kukaccal, kukoricaszemmel díszítve, ityegve-fityegve, fényesre hegyezve. Az aranyhal pedig csak néz és sóhajtozik. Egyszerűen nem érkezik a megfelelő horog! Csóválja uszonyát, meregeti nagy halszemét, és vár, vár, vár.
39
