Inczédy Tamás | A LEGUTOLSÓ KÍVÁNSÁG

A legutolsó kívánság

Az aranyhal egész nap keményen dolgozott, és estére úgy elfáradt, hogy azt sem tudta, fi ú-e vagy lány. Na jó, ez talán túlzás. Nyilván emlékezett rá, hogy lány, pontosabban asszony, sőt, ami azt illeti, már anyuka, ezért azt hiszem, jobb, ha elölről kezdjük a mesét.

Tehát, az aranyhal estére úgy elfáradt, hogy azt sem tudta, hol lakik. Sokáig bolyongott a végestelen kékségben, míg végre hazatalált. Az egész napos munka és lótás-futás után semmire nem vágyott, csak egy jó forró fürdőre.

De ekkor fékevesztett halraj rontott rá: száz kicsi aranyhal gyermeke tolongott körülötte. – De jó, hogy hazajöttél, mami! – kiabálták izgatottan a kis halak. – Tényleg jó – felelte az aranyhal anyuka, és uszonyával átölelte apró halacskáit. – Végre mehetünk a játékboltba! – trillázta a kishalak lelkes kórusa. – Jaj, gyerekek, ma biztos, hogy nem megyünk, majd holnap! – De mami, megígérted! – zsibongtak a kishalak. – Ha megígértem – sóhajtott az aranyhal anyuka –, akkor megyünk.

Útközben arra gondolt, mennyivel könnyebb volt az élete, amikor a gyerekei még ikrák voltak, vagy még korábban, amikor még ő maga is gondtalan kis aranyhal volt. Akkoriban még nem kellett napjában tucatszor kifogatnia magát mindenféle horgászokkal, felajánlani nekik, hogy hármat kívánhatnak, nem kellett hosszas vitákba bocsátkoznia, hogy miért nem lehet egyik kívánságuk sem az, hogy legyen még ötezer kívánságom, és azon szomorkodnia, hogy az emberek többsége elsősorban csak óriási gazdagságot kíván magának. Aranyhalnak született – tűnődött magában –, neki ez a sors jutott.

Alig értek a játékbolthoz, a száz apró aranyhal máris sikoltozva lubickolt a csillogó-villogó játékok között, szerettek volna mindent hazavinni. – Gyerekek, mindenki csak egy játékot választhat! – De mami, te mindenkinek három kívánságát szoktad teljesíteni! – ellenkeztek a kishalak –, mi is hármat akarunk kívánni!

A kishalak kórusa skandálni kezdett: – Hár-mat kí-vá-nunk, hár-mat kí-vá-nunk!

– Szó sem lehet róla! Halfejenként csak egyet kaptok! – Hár-mat kí-vá-nunk, hár-mat kí-vá-nunk! – sikítoztak tovább a kishalak.

Aranyhal anyuka felcsattant. – Tőlem mindenki elvárja, hogy teljesítsem a kívánságát, sőt nem is egyet, de rögtön hármat! Bezzeg engem soha senki nem kérdez meg, hogy én mit szeretnék!

Hiába, a kishalak meg sem hallották, annyira belelovalták magukat a követelőzésbe, egyre csak kántáltak és sikítoztak. – Hár-mat kí-vá-nunk, hár-mat kí-vá-nunk!

Ekkor ért oda a családhoz a segítőkész játékboltos, aki maga is aranyhal volt. – Jó estét! Mit kíván, asszonyom?

És ekkor az aranyhal anyukával megtörtént, ami olykor mindenkivel megesik, vagyis kicsúszott a száján, amit abban a pillanatban leginkább szeretett volna, pedig nem biztos, hogy komolyan gondolta. Talán meg is bánta azóta, talán nem, de az biztos, hogy a halak attól a perctől kezdve nem tudnak beszélni. Az aranyhalak sem kérdezik többé senkitől, hogy mi a kívánsága. INCZÉDY TAMÁS