Reszler Gábor | A PIROS SAPKÁSTÓL A LEGYEZŐFARKÚIG

Reszler Gábor

A PIROS SAPKÁSTÓL A LEGYEZŐFARKÚIG 22-23. oldal

A piros sapkástól a legyezőfarkúig Az aranyhalakban a korán kelő ember tud igazán gyönyörködni, mert a tavak lakói akkor a legszebbek, amikor a nap épp csak előbújik, a reggeli ködfátyol még nem oszlott el, és a forrásvíz tiszta cseppjei virágszirmokként peregnek. Alkalmas időpont lehet még a holdfényes éjszaka. Akkor sejtelmes árnyékok borulnak a hullámokra, melyek között időnként pikkelyes testek villannak. Legalább is így gondolta az ismert legrégibb, négyszázhúsz éve íródott akvarista kézikönyv, az Aranyhal-jegyzetek szerzője, Csang Csien-tö. Könyvében sorra vette az aranyhalak jellegzetes változatait, és értekezett a víz minőségéről, a vízcsere fontosságáról, az ivadékok gondozásáról.

A tudatos haltartás kezdetei ennél jóval régebbre nyúlnak vissza. A sumérok mesterséges tavai kifogott halaknak épültek, és éléstárul szolgáltak.

Az ókori Egyiptomban az áhítattal tisztelt halakat templommedencékben tartották. Az ókori görögök a halpiacra szánt zsákmányt hálóval elkerített lagúnákban tárolták. A rómaiak a tengerparti halas medencékbe bonyolult csatornarendszeren áramoltatták a friss vizet, hogy megelőzzék a halpusztulást.

22

Kedvtelésből a legvagyonosabb római előkelők tartottak először halakat. A medencéket villájuk kertjében egymással versengve csinosították.

A kiváló szónok, filozófus és politikus, Cicero gúnyolódva halas medence imádóknak nevezte őket, és megmosolyogta politikai ellenfelét, amiért megsiratta kedvenc márnája pusztulását. A mai értelemben vett első akvaristák ezer–kétezer esztendővel ezelőtt Kínában éltek. A kerti tavak építését művészi szintre emelték, és nekik köszönhető az aranyhal, amelyet ezüstkárászból tenyésztettek ki.

A legrégebbi díszhalnak számos szín- és formaváltozata jött létre az idők során. A gyors és fordulékony, ezüstfarkú vagy tarka testű fajták a tavakban 30–35 centire is megnőnek. A kisebb testű akváriumi aranyhalak között felfedezhetjük a piros sapkás, teleszkópszemű, oroszlánfejű és legyezőfarkú változatokat. Ezekről a díszhalakról az első hiteles feljegyzések a 12. századból maradtak fenn. Az uralkodó, Kao-cung azért kedvelte a halacskákat, mert azok színe harmonizált az őt megillető selyemmel. Más nem is tarthatott ilyen halakat. A császár halála után a tilalom megszűnt, és a díszhalak az egész kínai birodalomban kedveltté váltak.

Az aranyhalak első példányai a 16. század elején kerültek Japánba, majd bő évszázaddal később Európába. A királyi udvarokban és az arisztokraták kastélyaiban a kínai vázák mellett kedveltté váltak a díszhalak rajzolataival ékesített porcelán gömbakváriumok, melyek elzárták a fényt a halaktól, és tulajdonosa is csak az akvárium fölé

hajolva láthatta kis kedvenceit. Az 1700-as évek derekán Angliában már üvegedényekben tartották az aranyhalakat, ám azok oxigént adó vízinövények hiányában rövid életűek voltak. Az első, tudományosan telepített akváriumok a 19. századtól várták az érdeklődőket.

RESZLER GÁBOR