SZITAKÖTŐ 2023-61 [tavasz]

Szitakötő

Ez meg mit keres itt?

Mi és ők

Marsa és az űrlény Idegen, mégis ismerős

Nézzük együtt...

Sandro Botticelli képeit!

Álcázás Aránytalanság Az őrbódé

Erős jelszó

a kíváncsi gyerekek folyóirata

Szerkesztők > Horgas Judit, Levendel Júlia

Grafikai tervezés > René Margit, Pákozdi Ferenc

Főmunkatárs > Szirmai Panni

Olvasószerkesztő > Bognár Anikó

Kiadja > a Liget Műhely Alapítvány

Szerkesztőség címe > 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4-6.

E-mail > info@szitakoto.com

Honlap > szitakoto.com

Nyomdai kivitelezés > Keskeny és Társai 2001 Kft. | ISSN 1789-4972

Terjeszti > a Lapker Zrt

Előfizethető > közvetlenül a kiadónál, a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a HELIR-nél (1089 Budapest, Orczy tér 1.)

Előfizetési díj egy évre > 3780 Ft | Megjelenik negyedévente

Előfizetés > konyv.ligetmuhely.com

Mesék és versek hangos formában > soundcloud.com/liget

IDEGEN

Álcázás

Amikor majd megérkezik az űrből a kis zöld emberke, egyenesen hozzánk (a Nap utáni harmadik bolygóra), nagymamám neki is varr három fehér csíkot a felsőjére, válltól egészen a csuklóig, meg a hátizsákjára egy Huss!-jelet, így, ha beül mellém a padba, senki nem veszi észre, hogy idegen.

Miből van a doboz?

Az idegenek ugyanazt az eget kémlelik.

Az űrben is állnak világítótornyok, és jeleket küldenek az utazóknak.

Nem fényt, nem hangot: lökéseket.

Mint a szívdobbanások. Ezekkel találnak hozzánk.

Talán ők is nagyítót használnak, vagy magukhoz hajlítják az időt egy karral, és úgy látnak minket, mint egy filmet. Űrhajójukon már dobozban van a szalag. Ha ma tóba dobok egy kavicsot, megváltozhat a film vége ott, a dobozban.

Talán már tudják is, hogy bedobom-e a kavicsot, pedig csak most döntöm el.

Nem tudom, miből lehet a film doboza –van, amit átereszt, van, amit nem.

CSONGOR ANDREA

Aránytalanság

– Ripitya őrmester, jelentést kérek! Mégpedig ebben a minutumban! Mi a frászkarika ez már megint?

– Jelentem kérem, előállítottam egy betolakodót!

A szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz. Az asztalnak látszó tákolmány mögül szuronyos pillantásokat lövellő, egyenruháspaszományos figura láttán nevethetnékem támadt. Mégsem nevettem, hiszen meg voltam bilincselve. Elő voltam állítva.

– Vagy úgy. Remek. – Az egyenruhás hangja kellemetlen és keserű volt, mint a mézbe szórt naftalin. – És mit is ír elő a

szabályzat a betolakodókkal kapcsolatban, ha megkérdezhetem? – mézelgett tovább az egyenruhás.

– Jelentem: pucolást! – csapta össze a bokáját az őrmester, akit ezek szerint Ripityának hívtak. Kackiás kis bajsza reszketett a kötelességtudattól.

– Úgy bizony! – tört ki a vulkán az asztal túlsó felén. – Pucolást! Iszkirit! Szedd a lábad, egy-kettő! De maga, Ripitya, maga nem, ugye? Magának az előírás smafu! Magának a parancs az holdtöltelék!

A bajusz rezgése megállt. Minden szőrszál vigyázzba vágta magát az őrmester képén.

Nem szerénytelenségből mondom, a bilincstől játszi könnyedséggel megszabadulhattam volna, de fúrta az oldalamat, hogy mire megy ki ez az egész. Ripitya őrmester katonásan megfelelt:

– Ugyanakkor a szabályzat ötvenötperbé pontja szerint, amennyiben a közeg, jelen esetben én, aránybeli kihágást tapasztal, jelen esetben számottevő mérettúllépést, akkor köteles…

– Mit félnótázik itt, őrmester! Melléhablaty! Hiszen az egyedül miránk vonatkozik, csakis miránk, mintha nem tudná!

Az őrmester lehorgasztotta a fejét.

– Igen, békeidőben… – hebegte.

És most mitől nincs békeidő, ha szabad érdeklődnöm? – A paszományos fenyegetően fölállt az asztala mögött, és két öklével a fényes lapra támaszkodott. Ripityának már nem a bajsza, csak a hangja reszketett.

– Jelentem alássan, el akarta vinni az utolsó epreset.

Ha eddig nevethetnékem volt, mintha csiklandoznának, most felfogtam a helyzet komolyságát. Igaz, ami igaz: a kezemben eperlekváros üveget szorongattam, amikor kattant csuklómon a bilincs. Megszántam a szegény, noha kissé túlbuzgó őrmestert. Mivel a válasz hallatán eddig viharzó felettesének is torkára forrt az utolsó villám, úgy éreztem, ideje, hogy szóljak egy jó szót Ripitya érdekében.

– Kérem, én egyáltalán nem haragszom, hogy előállítottak… – eddig jutottam, de a hangom hallatán a két csendőrféle egyszerre

tapasztotta kezét a fülére, mintha tarackot sütöttek volna el mellettük.

Látja, mit művelt? – sipította a paszományos. – Máris mennydörög!!

Megpróbáltam halkabbra fogni:

– Rendkívül nagyra értékelem az önök éberségét – suttogtam közelebb hajolva, de erre meg kétrét görnyedtek, mintha szélorkán csapott volna le rájuk. Akkor láttam, közelebb hajolva, hogy az nem is íróasztal, hanem az én felfordított uborkareszelőm.

– Pucolás! – adta ki a megfellebbezhetetlen parancsot a paszományos, és mint a rugós szöcske, felpattant az eggyel magasabban lévő kamrapolcra, és eltűnt a befőttek mögött. Ripitya se volt rest: elhajította az addig markában szorongatott pókfonálbilincset, és egy utolsó, fenyegetőnek szánt pillantással elcikázott valahová a darált mákos zacskók útvesztőjének sötétjébe. Egyedül maradtam, kezemben a lekvárosüveggel – mintha ott se lettek volna egy szempillanattal korábban. Rögtön leszűrtem két tanulságot.

Egy: manók bárhol, de szó szerint bárhol előfordulhatnak.

Kettő: az ember haladéktalanul kapcsoljon

villanyt, amikor a kamrába lép, még akkor is, ha a tulajdon kamrájáról van szó!

Megcsóváltam a fejem, és kis tétovázás után visszatettem az eperlekváros üveget a helyére. Végül is a ribizli is megteszi.

Hátha így megenyhül irántam Ripitya őrmester.

NACSINÁK GERGELY ANDRÁS

Edgár és az idegen

Amikor Edgár az első ősz hajszálat felfedezte a levesében, megállt kezében a kanál. „Fúj” –fintorodott el, és rögtön érezte, hogy aggasztó problémával találkozott. Edgár haja ugyanis, mióta az eszét tudta, éjfekete volt. És Edgar egyedül élt.

Nem szívelte az embereket. A birtoka köré már réges-régen magas kőkerítést emelt, amit mostanra teljesen belepett a moha. Megtermelt mindent, amire szüksége volt, a napok egyformán teltek. Reggel vizet húzott a kútról az állatoknak, és enni adott nekik, ebédig bejárta a birtokot, szemrevételezte mind a négy csücskét, összegyűjtötte a beérett gyümölcsöket és megöntözte a veteményest. Megfőzött, és maga szabtavarrta a ruháit. Nem mintha ügyesen járt volna kezében a tű, de Edgár nem bánta, ha csálén áll rajta az ing vagy madzaggal kell megszorítania derekán a túl bőre sikeredett nadrágot. Nem volt hiú, annyira nem, hogy nem is tartott tükröt odahaza. Esténként petróleumlámpa fénye mellett olvasgatott a karosszékében, és elégedetten nyugtázta, hogy megint nem kellett szót váltania senkivel. Azon a végzetes és sorsfordító napon, amikor undorodva kihalászta a hajszálat a

PAP KATA rajzai

borsószemek meg a répakarikák közül, és közelről vizsgálta, megbizonyosodott róla, hogy fehér az, mint a hattyú tolla. Edgár elszánta magát, hogy leleplezi a betolakodót, és bárki is legyen, kiteszi a szűrét. Nincs az a hajlott hátú koldus, magát varázslónak hazudó vén földönfutó, akivel kivételt tenne. Ha kell, ételt, italt, meleg ruhát szívesen ad, de hogy valaki ott éljen, jöjjön-menjen, aludjon, egyen, ahol ő – na, azt már nem!

Csapdákat állított. Szándékosan nem olajozta meg a nyikorgó ajtót. Lefekvés előtt finom liszttel szórta fel az éléskamra padlóját, hogy a lábnyomai elárulják a sötétben settenkedőt. Sercli kutyát, aki az éjszakákat addig az ágya lábánál töltötte, kirakta az ajtón túlra, hadd verje fel ugatásával a birtok csendjét, amikor megneszeli a lopakodó idegent.

Mindhiába. Eltelt az első éjjel: sehol egy nyikorgás. A liszt érintetlen. Sercli némi sértett morgolódást leszámítva meg se nyikkant. De elég volt egy pillantást vetnie a fésűjére, és Edgár tudta: az idegen megint ott járt. És nem elég, hogy ott járt, a szemtelenje az ő saját fésűjét használta! A fogak közé tekeredve Edgár éjfekete hajszálai között ott virított egy ősz szál is.

Edgár azt hitte, ennél rosszabb már nem jöhet, de ebben is tévedett, mert a következő reggel a párnáján fedezte fel a harmadik ősz hajszálat.

Ennek már a fele sem tréfa! Edgár belátta, hogy nincs mit tenni, segítséget kell kérnie. Felvette a köpenyét, kalapját jól a szemébe

húzta, hogy minél kevesebben próbálják megszólítani, kilépett a birtoka kapuján, és gyors léptekkel elindult a város rendőrőrse felé. Sietett, ahogy csak tudott. Az épületbe lépve a kapitány elé kérette magát. Ott aztán kalapját levéve – hiszen ismerte az illemet – előadta a titokzatos hajszálak történetét töviről hegyire.

A kapitány a papírjai fölé görnyedve hallgatta, hallgatta. Mikor végre felnézett, egyenesen a vendége arcába, mosolyogni kezdett először a szeme, aztán a szája is.

– Edgár, Edgár, mióta is élsz egyszál egyedül? Húsz esztendeje? Vagy van az harminc is? Edgár, te közben megöregedtél!

– azzal benyúlt a fiókjába, és Edgár kezébe nyomta tükörfényes ezüst szivartárcáját.

Edgár alig ismert az arcra, amely visszanézett rá. A homlokát ráncok barázdálták, az orra nagyobb lett, na és a haja! Az éjfekete haját, mint mákostésztát a porcukor, ősz szálakkal szórta meg az idő.

– Idegen volnék saját magamnak? Hogy lehet az? Hiszen minden időmet saját magammal töltöm! – dünnyögte csodálkozva.

„Úgy látszik, elkel a tükör, ha igazán meg akarjuk ismerni magunkat. És jobb tükröt mások társaságánál még nem találtak ki” –gondolta a rendőrkapitány, de több esze volt, hogysem ezt hangosan is kimondja. Inkább megkérdezte Edgárt, volna-e kedve szolgálat után elszívni vele egy szivart az ijedtségre a rendőrőrs udvarán, a nagy diófa alatt. Edgár eltűnődött, és lassan bólintott.

JANECSKÓ KATA

Idegenek, vándorok, bujdosók

A titokzatos idegen, ismeretlen vándor vagy csavargó alakja napjainkig

gyakori téma a világirodalomban, az írott és íratlan hagyományokban. Elénk toppan mítoszokból, mesékből, a Bibliából, hiedelmekből. Viszontlátjuk a képzőművészetben, hallunk róla a zenében. Többnyire a képzelet szülötte, de lehet valós, történelmi személy is. Barát vagy ellenség, jó vagy gonosz, vonzó vagy félelmetes, életet vagy pusztulást hozó.

Mikor még nem volt se telefon, se internet, az üzeneteket postagalambokra, futárokra, útra kelőkre bízták. Híreket vándordiákok, koldusok, iparoslegények, házalók, hazatérő katonák, bujdosók, vándormuzsikusok vagy más kóbor idegenek (latin szóval vagusok) hoztak-vittek országszerte. Általában

szívesen fogadták őket; híreiket, történeteiket étellel és szállással viszonozták. Ma is élő közmondásunk szerint azonban nem kell ám

elhinni minden szavukat: messziről jött ember azt mond, amit akar.

A világirodalom egyik legismertebb, idegenben idegenként kóborló vándora

Odüsszeusz, Ithaka királya. Tíz évig barangol a Földközi-tengeren, végül hajótörést szenved a phaiákok [ejtsd: fajákok] földjén. A király

leánya talál a partra vetett idegenre. Hazaviszi a palotába, ahol apja lakomát ad a vendég tiszteletére, bár nem is sejtik, ki az.

Hosszú távolléte

alatt Ithakát is idegenek – a kérők – hada szállja meg.

Halottnak vélik Odüsszeuszt, és feleségét rá akarják kényszeríteni, hogy közülük válasszon

új férjet. A hűséges Penelopé halogatja a döntést, míg kérői felélik a sziget javait. Nem ismerik meg a titkon hazatérő Odüsszeuszt, aki öreg koldus képében száll partra, és fia segítségével rajtuk üt: megöli a hívatlan betolakodókat.

A Bibliában is számos idegen szerepel. Egyesek vándorként érkeznek, de valójában égi küldöttek: angyalok. Mennyei üzenetet hoznak. Az öreg Ábrahámot, az Ószövetség jövendő ősatyáinak egyikét arról értesítik, hogy feleségének idős kora ellenére fia születik, és tőle származik majd Isten választott népe. Lótnak pedig

arról visznek hírt, hogy menekülnie kell, mert az Úr tűzesővel pusztítja el bűnös városát, Szodomát. Neki azonban, az egyetlen igaznak családjával együtt megkegyelmez. Más idegenek példát mutatnak hitből és jóságból. Férje halála után a Moábban (a mai Jordánia területén) élő Ruth hazakíséri szeretett anyósát Betlehembe. Hogy legyen mit enniük, Ruth a földekre indul elszórt árpakalászokat gyűjteni. A gazdag Boáz megengedi, hogy munkásai nyomába járjon, sőt vizükből is igyék. Hogy találtam ilyen kedvességet a te szemeid előtt, hogy rám tekintettél, holott én idegen vagyok? –

kérdi tőle elámulva Ruth. Boáz sok jót hallott hűségéről, látja szorgalmát, szépségét, és feleségül veszi. Fiuk által lesz az idegen Ruth Dávid király dédanyja és Jézus ősanyja.

Idegenek a napkeleti bölcsek is, akiket József Attila szívet melengető karácsonyi verséből Betlehemi királyok ként ismerünk. Idegen a Jézusban feltétel nélkül hívő római százados, és idegen az írástudók által lenézett irgalmas szamaritánus is, aki leckét ad felebaráti szeretetből Jézus legismertebb példabeszédében.

A mesehősök között is vannak jövevények. Egy középkori német legendában Hameln városában elszaporodnak a patkányok.

Ismeretlen vándormuzsikus szabadítja meg tőlük a polgárokat. Sípja varázslatos hangjára a patkányok követik a folyóig, amelybe mind egy szálig belefúlnak.

A város vezetői nem hajlandók megfizetni a kialkudott bért, ezért a patkányfogó bosszút áll. Bűvös sípjával maga után csalja a város gyerekeit, akiket elnyel a föld. A történet egyik változatában a déli Kárpátokba

telepített hamelni gyerekek lesznek az erdélyi szászok ősei.

Népi hiedelemvilágunk patkányfogóra emlékeztető, zsákos emberével nálunk a rossz gyerekeket ijesztgették. A szegény kisgyermek Kosztolányi Dezső versében így retteg és panaszkodik: Zörgő szekéren az idegen ember / Tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel...

Történelmünk másfajta vándorokban, idegenekben is bővelkedik. A tatárjáráskor, a török időkben, a Rákóczi-felkelés és az

1848-49-es szabadságharc leverése után itthon is, idegenben is gyakran kértek szállást magyar bujdosók. Furcsa ellentmondása a sorsnak, hogy Rákóczi és kísérete éppen a törökországi Rodostóban lelt menedékre. A fejedelem leghívebb emberét, Mikes Kelement is ott gyötörte a honvágy szülőhelye után holtáig: …úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. A Családi kör ben, Arany János költeményében a

vacsorázó parasztcsaládhoz ismeretlen bujdosó honvéd kopogtat be. Étellel kínálják, majd áhítattal hallgatják a béna harcfi t, akinek evés után megered a nyelve. Beszél a szabadság véres napjairul... és azokról, kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.

Elődeink közül az elmúlt századokban annyian lettek hontalan vándorokká, hogy még az égbolton is nyomot hagytak. A Földről látható egyik legfényesebb csillagot, az Aldebarant a népnyelv Bujdosók lámpásának nevezte, de volt Bujdosócsillag, Koldusbot, Vándorcsillag is.

Annak a katonaruhás idegennek pedig, aki 1945 nyarán becsöngetett hozzánk és anyámat kereste, bizonyára a Vándorlegények Szerencsecsillaga mutatta az utat a fogolytáborból szökve hazafelé. Hatéves voltam, mikor a kaput kinyitottam, és nem ismertem meg az apámat.

Az őrbódé

– Ez itt a határ – mondta ellentmondást nem tűrve Kötvényesi Monyók, és a földre húzott csíkra mutatott. – Ezen nem léphet át senki –folytatta csípőre tett kézzel. – Értve vagyok?

Értve volt. Ellenvetést legalábbis senki nem tett, hiszen az idő tájt az erdő lakóinak többsége az igazak álmát aludta. Bagoly pedig éjszakai őrjáratát Szelestye-szélen töltötte, ahonnan szebben látszott a telihold. Kötvényesi Monyók határhúzásáról tehát senki nem vett tudomást azon a kora tavaszi éjszakán, csak reggel szembesültek az erdőt kettészelő, vészesen vörös, rettenetesen fenyegető csíkkal. Ledöbbentek, megijedtek, sápítoztak, hogy ez micsoda. Akkora tolongás

támadt a csík két oldalán, hogy még Bagolyt

is felébresztették nappali álmából, hogy nézze meg, mi is lehet ez a rettenetes, félelmetes vonal a földön, amit senki, ismétlem: senki nem mer átlépni. Ez utóbbit Medve mondta, aki tudvalevőleg nem ijed meg a saját árnyékától (kivétel február 2-án, de az már elmúlt). Bagoly sietve repült a megadott helyre, ahol az erdei állatok összegyűltek és egymással farkasszemet nézve álltak a csík két oldalán. Leszállt egy ágra és hallgatta a felettébb indulatos szócsatát:

– De hát, ha nem léphetem át, akkor nem tudok odamenni a kedvenc szamócabokromhoz!

– sopánkodott Medve.

– De nem ám! – bólogatott serényen Sün. –Arról már csak mi eszünk, akik ezen az oldalon

élünk, s végre nem zabálod fel előlünk az összeset!

– És mi lesz a kisgidámmal, aki tegnap este elbóklászott, és a másik oldalon ragadt? Ő még kicsike! – vakkantott Őz.

– Itt marad – mondta Farkas –, majd meglátjuk, mi lesz vele.

– És a dagonyázó? – visított Vadmalac.

– A miénk, csakis a miénk! – röffent vissza a másik oldalról egy egész malaccsorda.

– És a forrás – érvelt Szarvas –, ahol a tiszta víz ered?

– Átfolyik hozzátok is, te hiú állat! –toppantott Muflon. – Ott is nézegetheted magad a tükrében!

– De ott már zavaros, koszos, békalencsés a víztükör!

– Mi bajod a békalencsével, mi?! – fújta fel magát Béka. És ez így ment még sokáig. Az állatok kiabáltak, veszekedtek, sértegették egymást, amire jó ideje, mondhatjuk, medve-emlékezet óta nem volt példa. És hiába találtak nyomós érveket, hogy ez a határ-dolog csak viszályt szül és veszekedést gerjeszt, mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy a vonalon átlépni tilos, elvégre a vonalak azért vannak, hogy határt szabjanak. Még Vakond is bólogatott, pedig a föld alatt nehezen lehet megállapítani, hogy meddig is szabad akkor ásnia.

Bagoly némán ült az ágon. Hosszú életet megélt már, hosszabbat, mint itt bárki. Emlékezett még arra, amikor az erdő lakói összefogtak, zsákokat ragadva begyűjtötték a viszályt, a haragot, a bosszút, a civakodást,

amit egy gonosz, pöfeteg törpe szórt szét az erdőben még azokban a zavaros időkben. Régen volt, rajta kívül talán senki sem emlékszik rá. Azóta béke van. Volt. Mert most megint történt valami… – Újra itt járt! Ki más húzhatta volna a csíkot? – morfondírozott Bagoly.

Az állatok odalent beletörődtek az új helyzetbe. Birtokba vették, ami az övék, és sóvárogták, ami a másé. Szétszakított szerelmespárok suttogtak egymásnak éjszakánként a vonal két oldaláról. Medvecsaládok meséltek gyermekeiknek a nagy szamócabokorról, ami odaát van, nemsokára virágba borul, termést ad, de számukra az már nem elérhető.

Vaddisznókondák röhögtek a dagonyázóban azon, hogy mekkora medencéjük van, bezzeg a többieknek, a határ másik oldalán be kell érniük a forrás körüli apró pocsolyákkal.

Vakond táblát tett ki az alagút közepén, hogy eddig, s ne tovább, nehogy véletlenül határt sértsen. Bagoly napokig ült az ágon, várt, és nem hiába. Egyik éjszaka megjelent…

– Kötvényesi Monyók! Megismerlek ám!

– szólt a bokrok között bujkáló alakhoz. –Visszajöttél?

Kötvényesi Monyók felnézett Bagolyra. Mögötte a telihold, felette a csillagok.

Odafordult egy pillanatra minden égitest, és fényét a törpére irányította.

– Ó, hát nem csodálatos? – vigyorgott

gúnyosan Kötvényesi Monyók. – Végre rend van az erdőben, drága barátom!

Bagoly kétkedve fogadta a törpe szavait:

– Rend?

– Rend. Nem császkál összevissza mindenki, mint a bolygó lélek. Úgyhogy ma megnyitom a határt. Épp most készülök összeeszkábálni egy bódét.

– És azzal mit akarsz?

– Abban ülök, és átengedem az állatokat a határon. Persze…

– Persze?

– Persze vámért cserébe. Mert az jár nekem, amiért vigyázom a határt.

– Semmi szükség erre! Itt lakom ősidők óta, és soha nem volt szükség a határra! – fortyant fel Bagoly. – Már van. Te is tudhatod, hogy ha most megszűnne a határ, egymásnak esnének azok a bájos állatocskák! – tárta szét tömpe kezét a törpe. – De én megtartom a rendet.

– Takarodj innét, semmit nem tudsz az erdő rendjéről! Tűnés, mert…

Bagoly nem folytatta, Kötvényesi Monyók mögött ugyanis megjelent Farkas és Muflon.

– Na, vén Bagoly, eridj vissza az odúdba, és örülj, hogy békén hagyunk! – köpte oda foghegyről a törpe.

– De elég egy rossz szó vagy egy rossz mozdulat – vakogta Farkas –, és…

És kikergetünk az erdőből! – fejezte be a mondatot Muflon.

– Látod, kedves barátom, az állatok is azt mondják, hogy nem vagy közéjük való, mert te csak felfordulást akarsz, mi pedig rendet!

– zárta le a beszélgetést Kötvényesi Monyók, és nekiállt felépíteni az erdő közepére húzott vörös csík mellé a határőr bódét.

Bagoly elrepült. Amíg az odúja felé tartott, felnézett a Holdra, és az biztatóan visszamosolygott rá. Lágy tavaszi szél támadt, duruzsoló, élettel teli. Pattogások, fakadások, sercenések, feslések, áramlások hangja hallatszott ellenállhatatlan csengéssel. És mire a Nap felkelt, láss csodát, kizöldült az erdő. A rettenetes vörös csík eltűnt a páfrányok, kikericsek, hóvirágok, ibolyák, százszorszépek tarkaságában. Csak egy

kalyiba állt az erdő közepén magányosan, düledezve. Szép lassan aztán összeroskadt, elporladt, eltűnt, mint Kötvényesi Monyók. De ki tudja, mikor jön újra vissza, hogy ismét rendet tegyen.

Vénusz

és az ismerős érzés

TÖRÖK ESZTER

rajzai

Egy idegen ember életét élem egy idegen lakásban, változott meg a férfi addigi búgó hangja váratlanul, hogy aztán zavartan elhaljon, és Vénusz cica – ha egyebet nem is − az idegenséget tökéletesen értette, ahogy szétnézett maga körül. Hetekkel korábban ment el a férfi a házból, ahol Marosvölgyi Bonifác, Tódi és Vénusz laktak szolgáik társaságában, aztán egy este visszatért, de csak hogy Vénuszt az úti alkalmatosságába tegye, és magával vigye, ahogy két hónappal azelőtt azt a sok dobozt vitte el, nagyrészt tele könyvvel, meg a zsákokat és egyebeket. Ide, ebbe a lakásba hozta őt ez az ember, a szolgája, aki most próbál nyugodt hangon susmorogni a fülébe, csakhogy őt nem tudja félrevezetni, hallja ő, amit hallani kell. A lakásba sok lépcső vezet föl, s az ablakaiból messzire, ám ismeretlen vidékekre látni.

Amikor megérkezett, Vénusz cica először keresett egy biztonságos helyet. Ágy alatt, mint mindig. Jóllehet, ez az ágy ismeretlen volt. Idegen.

Mikor idővel előóvakodott, fölismerte az íróasztalt, megtalálta a cicavécéjét, a cicabútorát. Ez megnyugtató, mindenesetre, gondolta volna magában, ha nem lett volna sokkal fontosabb dolga: alaposan meg kellett mosakodnia, aztán mindenhez nekidörgölőzni. Birtokba kell venni ezt a teret, határozta el Vénusz cica, mert ha a szolga idegennek is érzi, neki föltétlenül be kell laknia. Akár még jó is lehet majd itt. Tódi, a szeleburdi máltai selyemkutya,

akinek csaknem olyan finom a bundája, mint Vénusznak, nem abajgatja többet. És Marosvölgyi Bonifác tudálékossága sem kelt benne különös érzéseket ezután.

Vénusz elégedetten paskolta meg a könyvespolcot, amelyen ismerősnek tetsző kötetek sorakoztak. Sőt, abban a másik helyiségben maguk a polcok is ismerősnek tűntek... Igen, igen, ezek a házából valók!

Érezni rajtuk Bonifác, Tódi, a kert és a női szolgája illatát! Ennek megörült. Mert a szagok a leginkább idegenek ezen az idegen helyen.

Mostantól itt fognak lakni, ezt hajtogatja a férfi. Vagyis a háza már nem a háza, de ez a lakás immár az övé, állapította meg Vénusz.

Kettesben, mondta a férfi. Vagyis Tódi és Bonifác nem jönnek, nyújtózkodott Vénusz, s elégedetten, kissé gúnyosan somolygott volna, ha rendelkezett volna a művelethez szükséges izmokkal a pofijában. Mivel azonban ilyenekkel nem rendelkezett, csak nyervantott egyet. Meg a női szolga sem jön, ezek szerint, jutott eszébe. Ennek nem örült. A férfi szolga sem örül, ahogy látta. Talán csak neki, Vénusznak. Mert ő nem idegen. Ebben az egyben biztos lehet akárki. Ő aztán soha, de soha nem idegen. Ő Vénusz cica, minden kétséget kizáróan. És nyilvánvalóan és magától értetődően ismerős.

Újra nyeffentett egyet, a homlokát hozzádörgölte a férfihoz. Tessék, ímhol egy ismerős érzés az idegenségben, gondolta volna, ha lett volna kedve gondolkodni.

BENE ZOLTÁN

Családtag vagy idegen

Azzal kezdődött, hogy Hugi meg én kaptunk egy valódi húsvéti nyuszit. Igaz, hogy nem a szüleinktől, mert szerintük nagyon nem menő eleven nyuszit ajándékozni húsvétkor. És nem is pont húsvétra kaptuk, hanem pár nappal később, amikor nagyi megmentette Zsuzskáéktól. Zsuzska a szomszéd gyerek, aki mindent megkap, amit kér. És miután

tavaly meg tavalyelőtt plüss nyuszit kapott, és egész jól elboldogult velük, idén úgy döntött, hogy szintet lép, úgyhogy bejelentkezett egy valódi törpenyuszira. És itt hibázott

hatalmasat ő is, meg a papája is, aki Tapsi Hapsit megvette neki.

Mert a plüss nyuszi játék, de a valódi nem az! És miután úgy költözött be Zsuzskáékhoz, hogy semmit nem tudtak róla, és persze a nyuszi sem róluk, vadidegenek voltak egymásnak. De szó szerint.

Volt is meglepetés, amikor az első este kiderült, hogy egy igazi nyuszi egészen másképp működik,

mint a plüss. Okos és kíváncsi, és amíg a plüssökkel elég akkor játszani, amikor a gazdijuk akar, Tapsi Hapsi ebben saját maga dönt. Ő általában késő este szeret játszani, amikor Zsuzskának már inkább aludnia

kellene. És Tapsi Hapsi szeret illatos szénát rágicsálni, és szeret összevissza szaladgálni a szobában, és szeret odakakálni, ahová éppen a kedve tartja. Például az ágyba vagy a szobamamuszba. És amikor Zsuzska mamája már a harmadik garnitúra ágyneműt cserélte tisztára a héten, pedig még csak szerda volt, és kiderült, hogy közben Tapsi azért volt olyan csendben a szekrény mögött, mert éppen végigrágta a hosszabbító zsinórját, a család úgy döntött, hogy náluk az igazi húsvéti

nyuszi csakis

húsvétra való, más napokon meg bajlódjon vele más. Szóval fülön fogták – ami amúgy tilos –, és átrohantak vele nagyihoz. Ő meg elhozta hozzánk, mert nálunk úgyis annyi állat él, hogy eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számít. Legalábbis nagyi azt hitte. De tévedett!

Mert minden állat különböző, és pont ezért kell alaposan utánanézni egy csomó dolognak , amikor úgy határozunk, hogy hazaviszünk közülük egyet. És papa szerint legelőször saját magunkon kell eltöprengeni, mert különben érhetnek meglepetések!

Szóval, ha te is állatot szeretnél, először gondold át, hogy mennyi szabad időd van. Mert ha például egy csomó szakkörre beiratkoztál, jobban

jársz, ha a barátkozó és időfaló kutyus helyett egy kupac aranyhalat szerzel be.

Ha barátkozás helyett inkább megfigyelnéd, hogyan élnek az állatok , akkor lehet, hogy neked a hangyafarm a jó választás.

Ha a családod odavan a csendes pillanatokért, a papagájok helyett válassz inkább leopárdgekkókat.

És persze mindenképpen hallgasd meg a szüleid tanácsát! Mert az új állatod velük is együtt fog élni.

Aztán ha eldöntötted, milyen állatnak tudnál jó gazdája lenni, akkor derítsd ki: – hogyan kell berendezned az új otthonát, – vannak-e különleges igényei, – egyedül szeret élni, párban vagy csapatban, – mit eszik, mit iszik és milyen gyakran, – mik a szokásai, – be kell-e mutatni őt az állatorvosnak.

Persze figyelni kell arra is, hogy a családodból senki ne legyen allergiás rá! Mert az veszélyes!

Mire a nyomozás végére érsz, a kis állat, aki beköltözik hozzátok, már tuti nem lesz idegen!

Családtag lesz. Igazi barát.

VIBÓK ILDI

Idegen, mégis ismerős

Talán nem is találkoztál még olyan emberrel, aki nem szereti a pizzát.

Sokan a tiramisuért is rajonganak, a felnőttek közül pedig van, aki szívesen iszik olykor amarettót, a mandulás-marcipános ízvilágú

likőrt. Ha olasz földön járunk, ahonnan ezeket az ételeket és italokat és még sok mást eltanultunk, könnyen felismerjük nevüket az étterem vagy

kávézó menüjében, ám kicsit más, számunkra idegen kiejtéssel halljuk: nagyjából piccának, tirámiszunak és ámáréttónak (mindegyik á -t a magyar á -nál

rövidebben ejtve). Miért különbözik e szavak kiejtése a magyarban és az olaszban? Ha már átvettük a nevüket, miért nem tettük ezt az eredetivel teljesen megegyezően?

Amikor két nyelv kapcsolatba kerül egymással, akár azért, mert az ezeket beszélő népek földrajzilag szomszédosak, akár kereskedelmi, technológiai, politikai vagy egyéb kapcsolatok révén, sok mindent eltanulnak egymástól, így például szavakat, kifejezéseket is. Elsősorban azokat, amelyek az átvevő közösségben addig ismeretlen fogalmakra, tárgyakra, tudásra vonatkoznak. Ezeket eleinte kölcsönzi egyik nyelv a másikból. Ha a kölcsönzés már nem csupán alkalmilag fordul elő, hanem az új szó az átvevő nyelv részévé válik, jövevényszóról beszélünk.

A meghonosodás során az átvett szó hangalakja és írásmódja

alkalmazkodik, illeszkedik a befogadó nyelv rendszeréhez.

Az új jövevényszó csak olyan hangokat és betűket tartalmazhat, amelyek az átvevő nyelvben, esetünkben a magyarban is megvannak. Minden más olyan mértékben módosul, amennyire szükséges, hogy a szó természetesnek hangozzék az átvevő nyelv beszélői számára, és könnyen ki tudják ejteni. Az olasz pizza c -je és á -ja vagy az amaretto á -ja és é -je nem található meg a magyarban ugyanebben a formában (igaz, a palócosnak nevezett

a, vagy a számos magyar nyelvjárásban ejtett zárt e meglehetősen hasonlít ezekhez). Így muszáj volt módosulniuk. Ugyanez

történt például a mozzarella, mortadella, gorgonzola, lasagne és carbonara szavakban is.

A folyamat révén, bizonyos idő elteltével a beszélők már fel sem ismerik az így átvett szavak idegen eredetét. Az évszázadok során számos ilyen szóval bővült a magyar szókészlet: a búza vagy a szőlő például ótörök jövevényszó, míg a fájl, a szoftver vagy az app amerikai angol a legújabb időkből. Ezeket sem egészen úgy ejtjük, ahogyan az átadó nyelv beszélői.

Származását tekintve a mai magyar nyelv szókészletének kb. 7%-a jövevényszó. Ezen belül pedig viszonylag csekély a magyar nyelv olasz jövevényszavainak száma, ám a gasztronómiájuk iránti érdeklődés révén egyre bővül a lista. Gondoltad volna, hogy olasz átvétel eredménye korábbi időszakokból a csúf, a kastély, a narancs vagy a táska szó is? Ezek ma már nem, a korábban felsorolt szavak viszont még egyértelműen olasznak

tűnnek. Néhányuk ejtése egyelőre ingadozó: a tiramisu t például s -sel és sz-szel ejtve is hallhatjuk a magyarban. Az olaszok sz-szel mondják, a magyar ejtésmódra viszont hatással van az íráskép, amely a spaghetti szó esetén is nagyobb súllyal esett a latba. Mindez azonban mit sem változtat az ízükön, ugye?

PARAPATICS ANDREA

Idegenben

Hosszú a keze. Miért ilyen hosszú? Mint valami majom. Nevetségesen fest, röhögnöm kell rajta, de mégsem nevetek. És mik ezek a szőrszálak? Te jó ég, mennyi… Most egy kicsit oldalra fordul, a fenekét mutatja. Bár ez már nem is nevezhető fenéknek, akkorára kerekedett, úgy kipárnásodott, a csípője is széthúzódott, mintha sátrat feszítenének, nem, ez már nem is fenék, ez egy segg. Ki lehet ez? Honnan jött elő? És a szaga. Furcsa, erős szag párállik belőle, nehéz, szinte rátelepszik az ember nyálkahártyájára. Van benne valami új, valami sosem érzett, szédítő. És a pólója! Miért nem lehet lapos a teste, minek az a két dudor, ami a pólóra nyomott mintát is megzavarja, minek feltűnősködni?

Kimondani is szörnyű, de ez én vagyok. Én állok a tükör előtt, és már egy órája

bámulom magamat. Hiába kiabál anyu, hogy indulnunk kell, ne tollászkodjak annyit, én nem tollászkodom, hanem bénultan meredek.

Mikor zártak be ebbe az idegen testbe?

Mikor változott meg minden ilyen hirtelen?

Miért lettem ilyen esetlen, szerencsétlen, majomszerű, pokoli teremtmény? Ez valami rettenetes varázslat. Mikor szokom meg ezt az új testet? Mikor érzem majd otthonosnak?

Jól van, megyek már, anya, kiáltom. Ez a hang... A kecskebőgés is szebb…

Megyek végig a folyosón. Kapucnit húzok a fejembe, az legalább leárnyékolja a förtelmes pattanást a homlokomon. Beülök az autóba. Mellettem az öcsém, önfeledten mesél valamit a szüleinknek. Irigykedve nézek rá.

Neki könnyű, ő még a saját testében él. Ülök az autóban, és mintha nem is én ülnék ott. Valahol a bőrömön kívül gubbasztok, és értetlenül szemlélem ezt az embert, akivé válnom kellene. És közben arra gondolok: hogyan tetszhetek így Zolinak? Veszek egy nagy levegőt, és lehúzom a kapucnit. Valahol el kell kezdeni.

KAPITÁNY MÁTÉ

Boszorkányságok innen-onnan

A boszorkány már hosszú órák óta idegen tájak felett repült, amikor hirtelen megszólalt a varázsseprűje:

– A gombamezők előtt fordulj jobbra, az éhes medve után fordulj balra. Haladj tovább egyenesen. Túl gyorsan mész! Újratervezés… A tájidegen vadalmafánál kezdj el ereszkedni. Érkezés a célig kilenc… hét… három… egy méter!

– Végre megérkeztem! Milyen ismeretlen és idegen itt minden, de hiába, az útikönyvem szerint a tárnicsgyökér csak itt terem – gondolta a boszorkány.

A tárnicsgyökér ósdi módszer, rég kiment a divatból – motyogta a vadalmafa furcsa kiejtéssel. – Ne tévesszen meg a külsőm –folytatta. – Mint a legtöbb esetben, nem a külső számít, hanem amit a belső rejt.

A boszorkány először megdöbbent, hogy a vadalmafa olvasni tud a gondolataiban, de aztán a fa elmesélte, hogy néhány évszázaddal ezelőtt ő volt a helybéli varázsló. Egyszer idegen anyag került a varázsfőzetébe, varázsszennyezést szenvedett és vadalmafává változott.

– Vissza tudlak változtatni! – ajánlotta a boszorkány.

– Meg kell gondolnunk, mit nyerhetünk azon, amit veszítünk… – válaszolta a vadalmafa, mert már olyan régóta volt fa, hogy nem is emlékezett rá, milyen a varázslóélet. De néhány perc töprengés után mégis elfogadta a boszorkány ajánlatát, és elmondta, merre található a háza, benne a szükséges, ritka varázsszerekkel.

A boszorkány benyitott a varázsló

elhagyatott házának nyikorgó ajtaján. A házon az alábbi felirat ékeskedett:

Tűzokádó sárkány!

Idegeneknek tilos a bemenet!

A varázsló ódon háza telis-tele volt időrágta, divatjamúlt függönyökkel, ruhadarabokkal és antik bútorokkal. Az idegen szagok és az áporodott levegő miatt a boszorkány gyorsan elmondott egy frissítő, egy tisztító és egy

portalanító varázsigét, majd keresni kezdte

a szükséges varázsszereket. A varázsló azonban nagyon furcsa raktározási rendszert használt.

– A manógyomot és az erdőfüvet nem tartjuk egy polcon – motyogta a boszorkány, és óvatosan külön tette a veszélyes szereket.

– Bolhaűző por zacskóban, és nem üvegben? Ki látott már ilyet! – és átöntötte a port egy üvegbe.

– Mérgező gombák hatásfok szerint osztályozva… hmm, ez jó ötlet...

Végül sikerült elkészítenie a főzetet, és visszaindult az erdőbe, hogy ráöntse a vadalmafára. A varázsszer hatására a fa előbb vadkörtefává, majd vadszilvafává változott, végül újra varázsló lett belőle.

– Mindenki oda érkezik, ahová indult – mondta a varázsló, és átadott a boszorkánynak egy homályosra fakult dunsztos üveget, amely telis-tele volt tárnicsgyökérrel. Annak idején ő is pont azért indult el az erdőbe.

– Néha mindenkinek elkél egy kis segítség… – válaszolta a boszorkány. –Még a varázslóknak is – majd elrepült a már jóllakottan alvó medve felett.

Hazaérkezve azonban nem hagyták nyugodni a varázslónál látott idegen szokások, így varázsolt magának egy antik hintaszéket és hatásfok szerint újrarendezte a mérgező gombáit. A varázsló is hazaért, de rá sem ismert a boszorkány által megváltoztatott otthonára.

KOVÁCS ZOLTÁN TIBOR

Erős jelszó

Xenogerón, a híres mágus oldalra vetődött. Vén reflexei megmentették: a lecsapó villám hűlt helyét találta el. Földet érve csak gurult, míg a kert szélén álló tábláig ért. Ott összekuporodott, reszketett. Percek óta az életéért küzdött. A saját kertjében.

Xenogerón ugyanis elfelejtette házának jelszavát. Háromszor próbálkozott hiába, mire a mágikus biztonsági rendszer megelégelte a dolgot és aktiválta magát, hogy elbánjon a betolakodóval. Xenogerón épphogy elkerült egy Lángoló Londínert, egy Hisszenő

Halállepkét és az imént egy Irgumburgum Istennyilát. Csupa halálos varázslat, amelyeket ő helyezett el egykor – de nem maga ellen.

Most lapult, rágta a körmét, és nem értette, minek kellett ez a rengeteg pusztító varázslat. Mi ellen? Ki ellen?

Aztán felpillantott a táblára, és eszébe jutott. Ó. Tényleg. A táblán ugyanis ez állt:

Idegeneknek és nejemnek belépni tilos!

Nagy, vörös betűkkel.

Mert Xenogerón, mit szépítsük, utálta az idegeneket. Úgy vélte, szomszédságában csupa veszélyes, gonosz lény él. Törpék, gnómok, manók, koboldok és így tovább.

Egy tisztességes varázslónak pedig joga van minden eszközzel megvédeni a birtokát, vagy nem? (Hogy a felesége miért került a táblára, az egy másik történet.)

Nahát, mondta magában, semmi gond, mindjárt eszembe jut a jelszó és… Ám a háza ekkor kapcsolt rá igazán: jött a Ragályos Rotunda, Zsuzska Zsarátnokos Zsebe, és végül… a Vihogó Vésztánc. Xenogerón nézte a hömpölygő lávafolyamot, és eltűnődött, hogy talán túlzásba vitte ezt a fene nagy biztonságot. Te jó ég, hiszen a Vihogó

Vésztáncot hét különböző királyságban betiltották.

– Ahm – harákolt mellette valaki.

Megpördült: egy törpe állt ott.

’Napot.

Jó napot! – rebegte Xenogerón.

Megszokott magabiztossága a telkével együtt párolgott el.

– Szépen vagyunk. Elfelejtette a jelszavát?

– I-igen.

– Megesik – bólogatott a törpe. – Te jó ég, beépített egy Vihogót is?

– Honnan ismeri? – nézett nagyot Xenogerón.

– Volt egy máguspajtásom, aki egyszer eleresztett egyet. Még száz év, és szabadul.

Ó.

– Jelszó emlékeztetőt állított be?

– Tényleg! – ugrott talpra a varázsló.

Egy gyors intés, és már fel is villant a levegőben a felirat:

Miért vigyorog a kerti törpe?

Xenogerón elvörösödött.

– Bocsánat, tudja, az úgy volt…

– Ugyan – legyintett a törpe. –Mi rosszabbakat mesélünk a bányában.

Na, feleljen!

Xenogerón lehajtotta a fejét.

– Mert csiklandozza a fenekét a fűszál. És huss, a mágikus viharfelhők, vulkánok eltűntek, mintha nem is lettek volna.

– Na, csak sikerült – fordult el a törpe. – Ha gondolja, valamikor ránézhetek, talán tudok ajánlani jobb megoldást.

– Csakugyan?

– Persze, nekünk is mindent be kell vetnünk a vakondok ellen. Rájárnak az aranyra.

Ó. Nos, köszönöm – Xenogerón

tétován kinyújtotta a jobbját, de a törpe már elballagott.

A varázsló nagyot sóhajtott, és elindult kertje romjain át a bejárathoz.

Még nem jutott eszébe, hogy a pótkulcs a nejénél van.

KELEMEN TAMÁS

LÁNG ANNA rajzai

>> NÉZZÜK EGYÜTT ...

Sandro Botticelli képeit!

Sandro Botticelli Firenzében született a 15. század közepén, édesapja tímár volt, bőrökkel dolgozott. A művész gyerekkoráról keveset tudunk, apja adóbevallásából – ha igaz – annyit, hogy „beteges”. De bizonyára okos fiú volt, mert a család szerény anyagi körülményei ellenére taníttatták. Firenzében Fra Filippo Lippitől tanult festeni, és csakhamar a korabeli reneszánsz munkamódszer szerint az alkotóműhely tagja lett. A műhelyekben általában több festőnövendék dolgozott együtt a mester irányítása alatt, akár egy képen közösen. Így előfordul, hogy utólag nem lehet pontosan tudni, a festőműhely melyik tagja festette a képet vagy a kép egyik-másik részletét. Botticelli már fiatalon sikereket ért el Firenzében, mestere segítségével kapcsolatba került a város leggazdagabb és legbefolyásosabb családjával, a Mediciekkel [ejtsd: medicsi]. Nemsokára a kora reneszánsz egyik legfontosabb művésze lett. Művei következetesen az emberi kultúra nagyságát, a mitológiai történetek és az antik hagyományok újjászületését hirdetik. Ebben az időszakban honosodott meg a reneszánsz humanizmus fogalma. A korabeli gondolkodók számára az ember, illetve az emberi tudás, a tudományok, a művészetek és mindaz, amit az ember

a képességeinek köszönhetően elérhet, különösen fontossá váltak. A korábbi időszak egyházi uralmával, a vallási tiltásokkal szemben a reneszánszban a földi élet szépségét, a gondtalanságot is ünnepelték. Mindez jól érzékelhető Botticelli festményein. Az egyik leghíresebb a poszteren látható

Tavasz című kép. A nagy méretű alkotás vidám, szabadtéri jelenetet ábrázol. Hozzáértők száznál is több valódi növényfajt ismertek fel a képen. A narancsligetnek tűnő kertben (főként) nőalakok táncolnak, két figura a néző felé fordul. De kik a szereplők és mit csinálnak? Bár nem sok tudható a kép eredetéről és születésének körülményeiről, a művészettörténészek szerint a mű a tavaszi évszak allegorikus (jelképes) megjelenítése. Lehetséges, hogy az egyik gazdag nemes megrendelő esküvőjére készült.

A középső, fehér ruhát és piros palástot viselő alak Vénusz, a szerelem római istennője, mellette a három grácia, a báj istennői táncolnak áttetsző ruhában. A bal szélen az istenek hírnöke, Merkúr védelmezi a táncolókat, botjával elzavarja a felhőket az égről. Vénusz jobbján Flóra, a virágok istennője virágszirmokat szór, vagyis boldogságot áraszt. A legtöbb értelmezés szerint a kép jobb oldalán Zephyr [ejtsd: zefír], a szél istene és Chloris [ejtsd:

klorisz] nimfa látható, a legenda szerint a nimfát elrabolja a szél, és Flórává, istennővé változtatja.

A mozgásban lévő alakok felett pedig megjelenik a szárnyas Cupido [ejtsd: kupidó], Vénusz fia. Éppen kilőni készül a szerelem nyílvesszőjét. De vajon kire céloz?

A 24. oldalon látható arckép Fiatal nő portréja, avagy Simonetta Vespucci [ejtsd: szimonetta veszpuccsi] arcképe. Az idealizált, mitikus szépségű hölgy portréja feltehetően nem valódi ember arcképe.

Felismerhető a hasonlóság a Tavasz nőalakjaival, és itt is megjelenik a reneszánsz szépségideálnak megfelelő, ékszerekkel díszített hajviselet.

A kis képen is nőalakot látunk, a gyermekével ábrázolt Madonna ismert témáját Botticelli itt –szokatlan módon – szobában, könyvvel ábrázolja, ezért a címe Könyves Madonna

A jelenet otthoni környezetben játszódik, mintha Jézus anyja, Mária éppen olvasni készülne kisfiának.

A háttérben a nyitott ablak nem valódi tájra nyílik, időtlen tér jelenik meg Madonna mögött. A gyümölcsöstálban Jézus életére utaló gyümölcsök, köztük az anyai szeretetet jelképező szilva is felfedezhető. Máriát hagyományosan piros ruhában és mélykék köpenyben festette meg a művész, mindkét szereplő feje felett jól kivehető az aranyló glória.

Idegen hang

Vajon minden hang egyenlő? Azt gondolhatjuk, igen, különösen, ha az életben az egyenlőség hívei vagyunk. Ám a hangok világa nem hasonlítható az emberi társadalomhoz.

Az európai zenében használt leggyakoribb hangsor a dúr.

Szolmizálva: dó, re, mi, fá, szó, lá, ti. Hét hangmagasság, a szaknyelv szerint hétfokú skála.

Ha népdalt dúr hangnemben éneklünk, a hétfokú skálánál többfélét nem érintünk benne. De ha zeneművet hallgatunk, a zeneszerző

valószínűleg nem elégszik meg a hét hanggal. Például C-dúrban a C, D, E, F, G, A és H hang mellett olykor alkalmazza a C-t felemelő cisz t, a D-t emelő disz t, a fiszt és a gisz t is (illetve a D-t leszállító desz t, az E-t fél hanggal lejjebb eresztő esz t, a gesz t, az asz t és a H-t lefelé módosító bé t). Idegenek ezek a hangok? Nem tartoznak a C-dúr törzshangjai közé, tehát nevezhetnénk ezeket idegennek. Ugyanakkor a zenemű C-dúr hangnemét nem változtatják meg, csak színezik. Khrómatikosz görögül azt jelenti: színesítő [khróma = szín]. A zenében kromatikusnak nevezzük ezeket a színező félhangokat.

A népdalok nem használnak kromatikus hangokat. Persze, ha nem dúrban vagy mollban van egy népdal, előfordulhatnak furcsa hangok, de azok annak a hangnemnek, amelyben énekelünk – például dór, líd, mixolíd – a törzshangjai.

Nagyon sok népdal nem hétfokú, hanem ötfokú: pentaton ( penta görögül azt jelenti: öt). Dúrban találhatunk szomszédos hangokat – mi-fá, ti-dó –, ahol, ha felemelnénk az alsót, vagy leszállítanánk a felsőt, pontosan a szomszédos hangra érkeznénk. Az ötfokúságban ilyen nem lehetséges. A dó-pentaton hangsor dó, re, mi, szó, lá hangokból áll, egy lá-pentaton lá, dó, re, mi, szó -ból. Fá és ti hangot nem találunk benne. Ha egy pentaton dallamban mégis feltűnik egy fá vagy ti, az már csakugyan idegennek nevezhető.

Távoli tájak zenéjét néha nagyon furcsának érezhetjük, mint az Alföldön nevelkedett ember a magas hegyek vidékét vagy a szárazföld belsejében lakó a tengert.

Az indiai zenét egy európai először hamisnak hallhatja, mert az indiai hangsorok nem olyan hangközökből épülnek fel, mint az európaiak. Először idegen, de hozzászokhatunk.

Kisgyerekkoromban nagymamám féltett, ha az utcán idegen kutyákkal barátkoztam.

Aggódó szavára azt válaszoltam:

„Bemutatkozom neki, akkor majd nem lesz idegen…” Az idegennek hangzó

távoli zenéknek nem tudunk ugyan bemutatkozni, de engedhetjük, hogy azok bemutatkozzanak

nekünk. Ha nem riadunk meg, hogy furcsa, hamis, taszító, hanem hallgatjuk, előbb-utóbb ismerőssé válik.

Minden zenével hasonlóképpen

ismerkedhetünk meg. A zene olyan, mint a nyelv. Ha egy idegen nyelvet nem értünk, zavar. De megtanulhatjuk a szavait és nyelvtani szabályait, és ha hosszabb időt töltünk az adott nyelvterületen, pusztán attól, hogy rákényszerülünk a nekünk mondottak megértésére, előbb-utóbb érteni kezdjük a szavait. Sőt, mivel a helyiek jó kiejtéssel beszélik, mi is eleve azzal a dallammal és a hangzók eredeti színeivel sajátítjuk el.

A zene ugyanígy működik, csak itt nem konkrét jelentést kell megértenünk. Nem tárgyak, fogalmak megnevezését. Nem azt, hogy asztal vagy szeretet. A zene nem egyértelmű tényekről beszél, hanem érzéseket kelt bennünk. S ebből a szempontból semmilyen zene nem idegen.

HOLLÓS MÁTÉ

Mi és ők

Miért tartunk távolságot az idegenektől?

Mert nem ismerjük őket annyira, mint azokat, akikkel nap mint nap megosztjuk az otthonunkat és az életünket. Félezer éves nyelvi emlékekben az ’idegen’ szóval jelölték a ’más házában, telkén’ élőket.

Ha egy faluba olyan tévedt be, aki előtte még sohasem járt ott, ő lett az idegen – hiszen hozzá képest a szomszédokat

meg az utcában lakókat valamennyire lehetett ismerni. Ám az idegen máshonnan jön, talán másképp öltözködik, más szavakat használ, biztosan másképp érez és gondolkodik… Olyan furcsa. Annyira más.

És ha a vendég még távolabbi vidék szülötte, vagyis külföldi? Ha mindennek tetejébe még érthetetlen nyelven is beszél, vagy szokatlan a bőrszíne, másképp mozog, furcsán énekel, gusztustalanságokat eszik, soha nem látott tárgyakkal kereskedik?

Hozzá képest mindenki más belföldi –a szomszéd ház, a szomszéd falu, a szomszéd megye lakója. Így már az válik fontossá, hogy hozzájuk képest mi, itteniek miben hasonlítunk egymásra.

Hallottad már, hogy két ember kölcsönösen úgy szólítja egymást, hogy ’földi’ ? Ez olyankor szokásos, amikor azonos vidékről vagy városrészből származnak, de korábban nem találkoztak még. Bár mindenkinek van szülőföldje, olyan szó nincs, hogy ’szülőföldi ’: egy alföldi meg egy göcseji ember nem szólítja így egymást. De ha külföldön, nyaralás közben találkoznak, örömmel üdvözlik egymást honfitársakként, magyarokként.

Ha azt hiszitek, hogy nincs tovább, tévedtek. A földönkívüliekhez képest még a külföldi is ’földink’, mert egy bolygón élünk vele. Mindenki, aki elképzelhető a végtelen űrben, egészen más. Idegen. Alien [ejtsd: élien], ahogy az angolok mondják.

Kezdetben még emberként képzelték el és ábrázolták a marsiakat, a Holdon és a Vénuszon élőket, a Szaturnusz-lakókat meg akik a Naprendszer többi bolygóját népesítik be. Aztán egyszer csak elkezdtek megjelenni a gyík- vagy hüllőszerű, rovarformájú űrlények, jelezve, hogy az idegenekre nem emberként kell gondolni.

űrlények is szolgálatba álltak – ezzel nyitva utat a gondolatnak, hogy ha akadnának más létformák a végtelen Univerzumban, lehetnének olyan közös célok és értékek, amelyek összeköthetnek minket velük.

Amikor egy nehéz kérdéskör megértéséhez vagy újragondolásához távolabb kell merészkedni a megszokott, bejáratott megközelítésektől, a tudósok ezt alien nézőpontnak nevezik. Mintha az emberi problémákra a kozmosz végtelenjéből rápillantva kaphatnánk megoldást.

Kétszáz éve, Angliában használták először egy levélben az ’alien’ kifejezést, ’másik bolygó lakója’ értelemben. Az űrkutatás és a rakétatechnika fejlődésével az 1920-as évektől egyre gyakrabban jelent meg a szó.

Meglepő végiggondolni, hogy az idegenekkel

szembeni viszonyunkban miként és hány lépésben jutott el az emberiség saját egységének, önazonosságának felismeréséig.

Sőt, talán még tovább is. Egyre többen képesek ugyanis átérezni a szövetséget, ami saját földünk nem emberi élőlényeihez

A ’földönkívüli’ megnevezésére elterjedt ’alien’ erősödő népszerűsége szinte teljesen kiszorította a korábbi ’idegen ember’ jelentést. A tudományos-fantasztikus (sci-fi) könyvekben pedig, ahogy feltűntek az egyre rémesebb és félelmetesebb

alienek, úgy jelentek meg a nemzetközi űrhajós csapatokban amerikai, orosz, indiai, kínai, európai és afrikai emberek is. Aztán

számos népszerű sci-fi filmsorozatban az

űrhajókon a földiek mellett mindenféle furcsa (de azért emberre emlékeztető, humanoid)

köt. A talajt adó, erdőt építő, árnyékot adó fákhoz, a virágokhoz, a méhekhez és mindenféle állathoz, de még a vízhez is: velük is elszakíthatatlan életközösségben élünk. Még a vírusok sem alienek: nélkülözhetetlen szerepük volt abban, hogy idáig eljutott az emberiség.

Z. KARVALICS LÁSZLÓ

Marsa és az űrlény

Kora reggel volt. Marsa felnézett a vörös égboltra.

– Anya, ma is porvihar lesz, a fedett bicajjal megyek.

– Rendben, puszi!

Már félúton járt az iskola felé vezető széles

úton, amikor szirénázó rendőrjárgányok

hajtottak el mellette. A körforgalomnál nagy csoportosulást látott, mindenki a hegyek felé mutogatott.

Az egész iskola zsongott. Úgy tűnt, csak Marsa nem hallotta a nagy hírt. Az osztálytársai körbeállták, és egymás szavába vágva mesélték.

– Most tényleg megtörtént! Jött valaki

odafentről! Egy valódi űrlény!

– A Vulkán mögött szállt le egy hatalmas

űrhajóval! Iszonyatosan nagy és veszélyes.

Hangosan hörög és gyerekeket eszik!

– Én láttam róla képet, gyémántszeme van,

kék szőre és legalább hat méter magas! Vagy nyolc!

– Nem is! Tiszta sárga és kocka alakú! Öt feje van és hosszú karmai.

– Neked van öt fejed, de mindegyik üres!

Ketten összeverekedtek.

A sugárzástan óra elmaradt. Marsa az udvaron álldogált az osztálytársaival, akik újra meg újra elmondták, mit hallottak. Ettől összezavarodott, már el sem tudta képzelni, hogy nézhet ki egy valódi űrlény, pedig kicsi kora óta mindent megnézett és elolvasott róluk, amit csak talált.

Délután rakétaépítő szakkörre ment volna, de hirtelen megjelent Anya a nagy, családi járgánnyal és hazavitte, miközben egész úton sápítozott.

– Már csak ez hiányzott! Idejön mindenféle

űrlény, pedig éppen elég bajunk van az ózonnal, a napszéllel meg a porral. Egész nap takarítok, főzök, senki nem segít, pedig nekem is csak kilenc csápom van! Menjen vissza oda, ahonnan jött! És meg ne halljam, hogy a közelébe mész!

Marsa hümmögött, és kitekert nyakkal az űrhajó felé nézett, de nem látott semmit.

Amikor hazaértek, Apa is ezzel fogadta:

– Marsa, pár napig nem mehetsz a Vulkánkörzetbe! Nagyon veszélyes lehet az az

izé! Azt se tudjuk, honnan jött és mit akar.

Egészen biztos, hogy betegségeket terjeszt!

Még az is lehet, hogy el akar rabolni minket, hogy magával vigyen a bolygójára. Ki tudja, hányan jönnek még, pedig nekünk sincs elég ennivalónk!

Marsa bólogatott.

Ebéd után nem bírta tovább, amíg szülei a képernyőszobában a rendőrség élő közvetítését nézték, kiszökött a hátsó ajtón, felpattant a biciklijére és egyenesen a Vulkánkörzet felé tekert. Már messziről látta az űrhajó hatalmas fémtestét. A rendőrök és a katonák magas kerítést húztak az űrhajó köré, és a környező sziklák mögött bujkáltak. Marsa nagy ívben kikerülte őket, mintha a szomszéd város felé tartana, de kicsit odébb leszállt a bicikliről és közelebb merészkedett.

Átbújt a rendőrségi kerítés alatt. Az űrlény magas, fehér alak volt, furcsa, átlátszó gömbfejjel. Csak négy rövid végtagja volt, lassan botorkált a vastag, vörös porban. Szomorúnak tűnt.

Marsa odaszaladt hozzá. Pár méterre megállt, a lény is megtorpant. Nézték egymást. Marsa intett az egyik mellső csápjával. A lény csak állt mozdulatlanul. Marsa barátságosan ugrált párat és újra integetett.

A lény felemelte egyik rövid végtagját és visszaintegetett.

MAKÓ ÁGNES

Csipesz Fittyfiritty

Volt egyszer egy gazdag király, aki mindennél jobban szerette a szép ruhákat, ezért napjában tízszer is átöltözött. Tehette nyugodtan, mert olyan rengeteg szebbnél szebb öltözéke volt, hogy ezer év alatt sem ért volna a végére.

A király sokat adott ruhái tisztaságára, és megkövetelte, hogy azok mindig makulátlanok legyenek. Így a királyi palotában egész zászlóalj – hadapródtól az ezredesig – megállás nélkül mosott, vasalt, gőzölt és teregetett. A király délutánonként szemlét tartott, ilyenkor a kiteregetett ruhák közt sétálgatott, és ha valamit nem talált rendben, a vétkes megnézhette magát.

A számolni tudók birodalomszerte azt beszélték, hogy a király ruháinál csak ruhaszárító csipeszből van több az országban, ami nem is csoda, hiszen igencsak sokszor használták ezeket. A királyi ruhatáros óvatos ember lévén, jókora adagot halmozott fel a legkülönbözőbb méretű, formájú és mintázatú ruhaszárító csipeszekből, hogy mindig akadjon még a legfurcsább ruhákhoz is megfelelő fajta. Az éppen nem használt csipeszeket katonákkal őriztette egy óriási teremben.

Egy nap az egyik katona őrködés közben valami nyomást érzett a tarkójánál. Hát ahogy

odanyúlt, egy csipeszt talált a gallérjában.

– Ejnye – dünnyögte –, a mosónő elfelejtette kivenni ezt a csipeszt.

És habozás nélkül behajította az apró jószágot a terembe, a többi közé.

A katona nem is tudta, miféle kalamajkát indít ezzel a csipeszek világában. Ahhoz ugyanis már hozzászoktak a királyi csipeszek, hogy az udvari ruhatáros néha elvisz közülük egy kosárra valót, de arra még nem volt példa, hogy újonnan érkezzen hozzájuk egy közönséges csipesz.

– Állj! – kiáltott Csipesz Slibernák őrnagy. –Hát te meg kiféle-miféle vagy, idegen?

– Idegen, idegen! – visszhangozták itt is, ott is a csipeszek.

A jövevény szétnézett. Megszeppenve látta, hogy számtalan ismeretlen figyeli az óriási terem végeláthatatlan polcairól. Voltak köztük kicsik, nagyok és közepesek, mindenféle méretben, formában, csupaszon és díszítéssel. De fel is bátorodott, mert ahogy ő, mindannyian csipeszek voltak.

– Szervusztok – szólalt meg barátságosan

és mélyen meghajolt. – Csipesz Fittyfiritty vagyok! A véletlen sodort ide, de nagyon örülök, hogy köztetek lehetek. Ti kik vagytok?

Erre a többi csipesz is sorra bemutatkozott.

– Az én nevem Csipesz Virplemircs.

– Az én nevem Csipesz Csirimplokk.

– Az én nevem Csipesz Frappancs.

És így tovább, de olyan sokan voltak, hogy mire mindenki bemutatkozott, lement a nap, és az álmos Fittyfiritty épp csak annyit tudott

válaszolni a többieknek, akik maguk is igen fáradtak voltak a hosszú nap után, hogy:

– Nagyon örvendek, kedves csipeszek!

Remélem, holnap lesz alkalmunk beszélgetni.

Egy perc sem telt bele és a királyi csipeszraktár már zengett a csipeszek horkolásától. Mindenki az igazak álmát aludta, egyedül Csipesz Slibernák őrnagy virrasztott mogorván. Bosszantotta, hogy egész nap

mindenki az új jövevény előtt hajlongott, és a csipeszek istenére megesküdött, hogy móresre tanítja Csipesz Fittyfirittyet. Ördögi

tervet eszelt ki. Hajnalban felébresztette a mellette alvó csipeszt, és a fülébe súgta.

– Ide figyelj, alaposan megvicceljük ezt a sehonnai, gyüttment Fittyfirittyet! Úgysem

emlékszik mindannyiunk nevére, ezért hazudja neki ma mindenki a mellette álló nevét a sajátja helyett. Ez a napiparancs, add tovább, de íziben!

Szegény Csipesz Fittyfiritty hiába

tornáztatta az agyát, bárkivel beszélt, nem találta el a nevét. Nem győzött egész nap

bocsánatot kérni. Slibernák őrnagy meg diadalittasan kacsintgatott a többiekre.

– Ez az idegen soha nem lesz közénk való – mondogatta heherészve. Elhatározta, hogy örök érvényűvé emeli a napiparancsot. Attól fogva mindenki valaki másnak hazudta magát.

Csipesz Fittyfiritty azonban idővel már meg sem próbálta kitalálni a többiek nevét. Elpanaszolta, hogy sajnos, nagyon rossz a névmemóriája, és kérte, hogy ne nehezteljenek rá ezért. Nem is nehezteltek, hiszen mindenki tudta, hogy ártatlan. De a parancs az parancs.

Telt-múlt az idő, a csipeszek napról napra cserélgették-váltogatták a neveiket, mígnem a sok hazudozástól úgy összezavarodtak, hogy már a saját valódi nevüket sem tudták. A nagy bizonytalanságban lehullott minden csipeszről a neve és a rangja. Csipesz Slibernák is már azzal töltötte ideje túlnyomó részét, hogy egy félreeső polc szélén üldögélve morfondírozott: – Mi is volt? Slendrőf? Vagy Kralafánt? Vagy mégis inkább Prukfendlic?

Csupán egy csipesz maradt, akinek mindenki tudta a nevét: Csipesz Fittyfiritty.

INCZÉDY TAMÁS

MACSINKA ZSOLT rajzai

Természetidegen

Természetidegen az, ami a természetben magától nem fordul elő. Csakis mesterségesen, az emberi technikának köszönhetően létezik. Nézzünk három ilyen anyagot!

ALUMÍNIUM

Az első párizsi világkiállításon, 1855-ben szenzációt jelentett az egykilogrammos alumíniumtömb. A fél világ a csodájára járt. III. Napóleon császár lelkesedett az „új fémért”; azt remélte, ez az „agyagból készült ezüst” helyettesíti majd az igazi ezüstöt. (Eleinte valóban főleg ékszerek készítésére használták.) Ma azonban ezerféle tárgy készül belőle: autókarosszéria, repülőgép, lábas, italosdoboz, konyhai alufólia, állvány és még sok más. Vajon miért volt olyan érdekes egy közönséges alumíniumkocka?

Azért, mert addig senki nem látott még elemi alumíniumot.

A lábunk alatti földkéreg

anyagának 75%-át a szilícium és az

alumínium oxigénnel alkotott vegyületei adják. Vegyületeiben tehát az alumínium nagyon elterjedt a természetben, de magát a fémet, amelyben kizárólag alumínium-atomok vannak, korábban senkinek sem sikerült tisztán kivonnia a vegyületeiből. Magától

pedig nem fordul elő a természetben. Csak mesterségesen állítható elő. Vagyis természetidegen.

Vannak más fémek is, amelyek elemi formában nem fordulnak elő a természetben, de ez nem általános jellemzője a fémeknek. Például a vasnak nemcsak sokféle vegyülete van a Földön, hanem a meteoritokban is megtalálható. A gyárak persze nem a meteoritokat gyűjtik össze és olvasztják egybe, hanem vasvegyületekből kémiai úton állítják elő a fémvasat.

CEMENT ÉS BETON

A beton az egyik legismertebb építőanyag. Összekeverjük a kavicsot, homokot és cementet, majd vizet adunk hozzá. Víz és cement egymásra hatása kell ahhoz, hogy megkössön, megszilárduljon.

A folyamat nagyon hasonlít a gipszeléshez, hiszen a cement és a gipsz készítése és felhasználása is nagyon hasonló.

A gipszet többnyire közönséges

kőnek látszó, aprókristályos, szinte porszerű formában látjuk a bányákban.

Néha azonban szép nagy, átlátszó

gipszkristályokat is találhatunk, amelyek gyönyörűen csillognak. A gyűjtők sok pénzt adnak egy szép gipszkristályért. A természetes gipszkristály vizet is tartalmaz, de a

vízmolekulák nem egymáshoz, hanem a gipszmolekulákhoz rögzülnek – egyenként.

Amikor a kibányászott

gipszet hevítik, kiszakadnak

és eltávoznak a vízmolekulák, a kristály pedig szétesik fehér porrá. Gipszeléskor ehhez a porhoz adunk vizet, így a gipsz 10-15 perc alatt újra kristályos lesz. Ekkor és ettől köt meg. A cement latin eredetű szó. Az ókori Rómában faragott

terméskövet jelentett, amelyből szép egyenes falat lehetett rakni. A mai, cementtel készített betonfal csak szemre hasonlít azokhoz.

A cementet mészkő- és agyagtartalmú kőzetek keverékének hevítésével gyártják. A hevítés hatására elszöknek a vízmolekulák az agyagban lévő szilikátkristályokból, s azok szétesnek porrá. Amikor a betonkeverékhez vizet adunk, visszaépülnek a kristályok, megkeményedik, megköt a cement és a beton.

Mondható-e a cementre, hogy természetidegen? Hiszen a mészkő és az agyag természetes anyagok. A hevítéssel kapott cementpor és a különböző adalékanyagokat tartalmazó építési cement azonban mesterséges.

Az ember által szerteszét hagyott építkezési betontörmelék nem bomlik le, és alig-alig használható fel újabb, más célra.

PVC

A PVC az egyik legnagyobb mennyiségben gyártott műanyag, megnevezése a tudományos nevének – PoliVinil-Chlorid –kezdőbetűiből áll. A poli görögül azt jelenti, hogy ’sok’, a vinil pedig egy kémiai molekula neve. A PVC-ben sok vinilmolekula kapcsolódik össze lánccá. A chlorid pedig arra utal, hogy ebben a láncban minden vinilmolekulához egy klóratom is kapcsolódik. Ez a klóratom ott természetidegen, a vegyész-mérnökök teszik oda.

A műanyagok többségének jellemzője, hogy a természet számára feldolgozhatatlan anyag. Nem vesz részt a természetre általában jellemző körforgásban. Az erdőben a lehullott falevélből avar lesz, az avarból a talajban humusz, ami táplálja az új levelet. Az erdőben eldobott nejlonzacskó azonban az idők végezetéig sem bomlik le.

A műanyagnak ez éppenséggel az előnye is. Nagy baj lenne, ha a falban a vizet vezető PVC-csövek egyszer csak elkezdenének lebomlani. Vagy ha egy golyóálló mellény, vágásvédő kesztyű, siklóernyő, hokiütő néhány használat után szétesne apró darabokra.

Az ember a tudomány segítségével természetidegen anyagokat is előállít, mert bizonyos tulajdonságaikat tekintve lehetnek jobbak, mint a természetes anyagok. Sok orvosságnak is természetidegen molekula a hatóanyaga. Vagyis butaság lenne azt követelni, hogy tiltsuk be a természetidegen anyagokat. De sokkal jobban kell figyelnünk a mértékre, és elővigyázatosabban kellene bánni velük.

VICTOR ANDRÁS

Idegen tájak vándorai

Két-háromszáz évvel ezelőtt az emberek többsége alig hagyta el szülőhelyét élete során. Világlátottnak számított az iparoslegény, aki neves mestereket látogatott sorra messzi idegenben, hogy a szakmai fortélyokat ellesse, vagy a vándordiák, aki távoli egyetemre ment tanulni. Különcnek tartották a gyerekkoruktól ismeretlen tájakról álmodozókat, a titokzatos világrészekre vágyókat.

Közéjük tartozott a nagyenyedi születésű Fenichel [ejtsd: fenihel] Sámuel, ő a nagyhírű Bethlen Kollégiumban ismerkedett a tudományokkal. Fenichel a német madarásszal, Albert Grueberrel [ejtsd: grűber] megismerkedve a madarak viselkedését tanulmányozta. A tehetős német gyűjtő 1891ben magával vitte a fiatalembert új-guineai felfedezőútjára. Pár hónap után Grueber felhagyott a kutatással, de Fenichel maradt, és folytatta gyűjtőmunkáját. Kezdetben az

őslakos pápuák idegenkedve fogadták a kutatót, de hamarosan összebarátkoztak vele. Felderítőútjain módszeresen bejárta a környéket, számos rovart, madarat és emlősállatot gyűjtött, majd preparált. A kőkorszaki viszonyok között élő pápuák használati tárgyai is érdekelték. A rendszerezett gyűjteményt

ládákba csomagolta, és a havonta induló német postahajóval a Magyar Nemzeti

Múzeumba küldte. 1893 márciusában maláriás lázrohamban elhunyt. Halálhíre adta a végső

lökést Bíró Lajosnak, hogy ifjúkori vágyát valóra váltva folytassa Fenichel Sámuel munkáját.

Gyermekként színes trópusi lepkékről, különös rovarokról, állatokról ábrándozott, de csak közel negyvenévesen, 1895ben indulhatott el Új-Guineába. Nem úti kalandokra áhítozott, hanem ismeretlen tájak állat- és növényvilágát, és az ott lakók kultúráját akarta tanulmányozni. A nagyszakállú kutatót a babonás bennszülöttek varázserejű idegennek hitték, mert bár sikeresen vadászott és halászott, zsákmányát nem ette meg, hanem titokzatos ládákba zárta. Bíró Lajosnak meggyűlt a baja a rengeteg hangyával. Előfordult, hogy elfelejtette lefedni a dobozba rakott rovargyűjteményét, és reggelre csak a tűk maradtak meg. Hat év alatt 200 000 kitömött állatot küldött haza, és hatezer tárggyal a magyar Néprajzi Múzeumot a világ egyik

leggazdagabb óceániai gyűjtőhelyévé tette. Akadtak utazók, akik politikai küzdelmek miatt szakadtak idegenbe. Mint Xantus

János, aki tüzérként vitézkedett az 1848-as pákozdi csatában, majd huszárként Komárom védelmében. 1849 februárjában fogságba esett, ahonnan édesanyja közbenjárására

szabadult. Nyughatatlan természete 1852-ben Amerikába vitte, és több expedíció tagjaként bejárta a Vadnyugatot. Feltérképezte az Arkansas folyó forrásvidékét, amelyet előtte fehér ember sohasem látott. Pár évvel később Dél-Kaliforniát és a Bíbor-tengernek nevezett Kaliforniai-öblöt barangolta be. A begyűjtött gerinctelen és gerinces állatokkal 36 hatalmas ládát pakolt tele. Tizenkét év bolyongás után tért haza, de előtte még Hollandiában és Belgiumban állatkerteket tanulmányozott, hogy azután itthon előálljon a pesti állatkert ötletével, majd négyévnyi kitartó munkát követően 1866ban igazgatóként megnyissa azt.

RESZLER GÁBOR

Ez meg mit keres itt?

Ha zsiráfokat látnál az Alföldön legelni, bizonyára nagyot néznél, hogy miként kerültek oda, mert jól tudod, hogy zsiráfok nem élnek Európában szabadon, ők itt idegenek. Nehezebb eldönteni, hogy egy fa vagy virág idegen-e az adott helyen. Ahonnan származnak, ahol őshonosak, ott jól érzik magukat, nagyra nőnek, szép termést hoznak. Őshonosak azok a fajok, amelyek emberi közreműködés nélkül, régóta előfordulnak az adott területen.

Idegeneknek

azokat tartjuk, amelyek új termőhelyre kerülve, az ott őshonos növényeket veszélyeztethetik, kiszoríthatják.

Sokszor találkozunk egyes növényekkel olyan helyeken, ahol korábban sosem fordultak elő. Ez önmagában nem furcsa, mert vándorlásuk, új területekre jutásuk természetes, bár lassú folyamat. Mivel gyökereik révén a földhöz kötöttek, nem maguk a fák vagy a bokrok vándorolnak, hanem magvaikat terjeszti távolabbra a szél, a víz vagy akár az állatok. Ha az idegen helyen a körülmények megfelelőek a növény fejlődése

számára, ott is meg tud telepedni. Idegen növényfajok elterjedését az ember is elősegítheti véletlen behurcolásukkal vagy szándékos betelepítésükkel.

Ez nem mindig szerencsés. Az Alföldön például napjainkban már medvetalpkaktuszok is növekednek, amelyek korábban sosem voltak ott. Talán véletlenül kerültek oda, de a szándékosság sem

zárható ki.

Az idegenforgalmat a vonatok, autók, repülők felgyorsították. A növények idegen

környezetbe

kerülését a korábbi

évszázadokban a kontinensek

közötti

hajóforgalom

megindulása élénkítette

fel, mert a hajók számos különleges növényt is hoztak magukkal. Így került

Európába – egykor idegenként – mai zöldségnövényeink jelentős része, például a paprika, paradicsom, burgonya vagy a bab. Napjainkban a globális klímaváltozás okozta melegedő, szárazodó éghajlat segíti, gyorsítja az adott tájra nézve idegen fajok megjelenését és terjedését.

Néhány idegen nagyon agresszív, „hódító”. A botanikusok ezeket invazívnak (megszállónak, kiszorítónak) nevezik. Más fajok kevésbé tolakodóak. Az utóbbiak nem okoznak problémát, mert vagy nem maradnak meg tartósan új helyükön, vagy besimulnak az őshonos növények közé. Megjelenésüket szinte észre sem vesszük. Annál inkább felkapjuk fejünket, amikor arról olvasunk, hallunk, hogy újabb, eddig mifelénk soha nem látott növényeket találnak, amelyek elfoglalhatják ott élő társaik helyét, sőt az emberre is veszélyt jelentenek. A fent említett, többméteresre megnövő, ernyős virágzatú kaukázusi medvetalpat megérintve erős csípést érzünk, és a bőrünk is felhólyagosodik. Ez a növény még csak 30-40 éve fordul elő nálunk. Az észak-amerikai eredetű fehér akácot jóval régebben,

a 18. században telepítették be Magyarországra, hogy a futóhomokot megfogja. Ezt a feladatát elvégezte, de mivel nagyon jól érzi magát, azóta zavartalanul terjed, sokszor az értékesebb őshonos erdeink rovására. Az ilyen idegeneket nem szívesen látjuk, de nagyon nehéz, szinte lehetetlen megszabadulni tőlük. Méze ugyan finom, erőszakos terjedése miatt azonban nem kedves. Ugyanez mondható el a selyemkóró nevű évelő gyomról, ami szintén Amerikából került hozzánk. Méze, a selyemfűméz finom ugyan, de őshonos fajainkat durván kiszorítja. Az akácon kívül hazánkban az őshonos faállományt a tartósan szaporodni képes idegen fajok közül több is fenyegeti. Ilyen például a tövises ágú, ezüstös csillámszőrökkel borított keskenylevelű ezüstfa, a kellemetlen szagú bálványfa és a zöld juhar.

SZIGETI ZOLTÁN

A nagy Holdátverés

Az emberiség mindig is vágyott az ismeretlen felfedezésére. A 19. századra a Föld térképén alig maradtak fehér foltok, a felfedezők figyelme így a világűr felé fordult. A tudósok már ekkor sokat foglalkoztak a földönkívüli élettel. Egy brit tiszteletes, Thomas Dick elképesztő hírnévre tett szert azzal, hogy megbecsülte a többi bolygón élő értelmes fajok számát, majd ebből kiszámolta a Naprendszer népességét. A művészetben is megjelentek az első űrutazós történetek.

Edgar Allan Poe (ejtsd: edgár elen pó] amerikai író és költő sok modern műfaj, például a krimi, thriller, horror, sőt a sci-fi születésénél kulcsszerepet játszott. 1835ben írt művének hősei léghajóval utaznak a Holdra, hogy éveket töltsenek az ott élőkkel.

Valószínűleg ez ihlette meg egy akkoriban rosszul fogyó napilap újságíróit. Két hónappal

Poe történetének megjelenése után óriási

szenzációt harangoztak be: ők írnak először a nagy felfedezésről. A cikkben egy jó nevű angol tudományos folyóiratra hivatkoztak. A folyóirat valójában pár évvel korábban megszűnt, de mit tudhatták ezt a hozzá nem értő olvasók?

Egy kitalált

tudós, Dr. Grant [ejtsd: grent] nevén cikksorozatot jelentettek

meg, amely szerint a híres csillagász, Sir Herschel [ejtsd: szőr hörsel] egy

különleges teleszkóppal holdbéli életet

fedezett fel, mikor afrikai expedícióján az eget

kémlelte. Sir Herschel valóban létezett, és valóban járt Afrikában. A neve, akárcsak az

angol tudományos folyóiraté, alátámasztotta

az újságírók

hitelességét.

A napilap szerint

Herschel szuper-teleszkópjával

bodorodó füst miatt feltételezhetően ismerik a tüzet. Emellett rézvörös szőrű denevéremberek felsőbbrendű fajára bukkantak egy vörös hegyektől övezett völgyben. A cikksorozat csúcspontja az elhagyatott Zafírtemplom leírása volt, amelynek kupolája tűz nyaldosta rézgömbre emlékeztetett. Dr. Grant még találgatásokba is bocsátkozott: vajon mit jelképez a templom? Hajdani katasztrófát? Talán efféle katasztrófa a mi Földünkkel is megtörténhet?

Bár Sir Herschel tagadta, hogy írt volna efféle tanulmányt, a cikksorozat elképesztő port kavart. Maguk az újságírók is meglepődtek. Nemcsak eredeti céljukat érték el, megsokszorozva az újság eladási számait.

A valódi tudományos élet is felfigyelt rájuk. Az egyik világhírű amerikai egyetem kutatókat küldött a napilap szerkesztőségébe, hogy megszerezzék az angol tudományos folyóirat eredeti közléseit. Senkiben fel sem merült, hogy a szenzáció csak egy nagy átverés.

elvarázsolt világra talált. A holdkráterek között óceánok hullámzanak, növényzet burjánzik, kristályok nőnek ki a földből. Hatrészes cikksorozatban, hat egymást követő napon számoltak be az egyre fantasztikusabb részletekről. Dr. Grant

Herschel kutatótársaként mutatkozott be. Elmesélte, hogy a buja virágok után állatokat is felfedeztek. Hogy a Holdon bölénycsordák vonulnak, és unikornisok repkednek. Hogy kétlábú, farok nélküli hódok törzseit figyelték meg, akik a kunyhóikból

A cikksorozat augusztus 25-én indult. Szeptember 16-án az újságírók önként beismerték, hogy megtréfálták

olvasóikat, ám Sir Herschelt még évekig zaklatták az olvasók a holdkutatás további részletei után érdeklődve.

Az újságírók tréfájukkal az emberi hiszékenységre is felhívták a figyelmet.

HŐNYI E. KATALIN

Magok

Hosszan integető, de gyönge napsugarakkal lopakodott be az ősz a naptárba. A természet lassan változott; gyümölcsöt érlelt, levelet hullatott, magokat szórt.

Szél kerekedett, mintha rendet akarna vágni a nagy összevisszaságba, s megmutatni, minek hol a helye. Felkapta az akác termését is, amely vitorlázva, pörögve szelt át erdőt-mezőt, majd, amikor a szélnek már nem volt dolga vele, földet ért, éppen a gesztenye és a makkocska közé.

– No, nézd már, csaknem kiütött a nyeregből! – szólt a makk katonásan, és sisakját mogorván a szemébe húzta.

– Kétszer is meg kell gondolni, hol eresztünk gyökeret! – válaszolta a gesztenye nehézkesen elterpeszkedve.

Csak az akác nem szólt. Mit mondhatott volna, hisz nem tehetett róla, hogy ide sodorta az élet.

Telt az idő, az akác termése felrepedt, s kipottyant belőle a magocska.

– Megmosakodhattál volna, mielőtt

vendégségbe indulsz – röffent rá a gesztenye, fehér hasát süttetve a napon.

– Nem fa lesz ebből, hanem korommal teli kályhacső! – tromfolt rá a makk, és páncélján megcsillant a napfény.

Így nevelkedett az akácmag a kivagyi

szomszédok között.

Aztán keményre fordult az idő, s betakarta a magokat homokkal, avarral, végül vastag hótakaróval. Az sem tartott örökké. Lassan melegedett, meglágyult a föld, csírát bontottak a magok.

– Szűkös lesz így! – mondta a gesztenyemagonc.

– Legalább van villámhárítónk! –kurjantotta a boglyas tölgyfácska a mellettük magasodó akácfára pillantva.

Az akácnak, mintha hízott volna csípős szavaiktól, már kipattantak az első levelei, de a kemény élet apró tüskékkel is televerte az ágacskáit. Ezt látva a tölgy fanyalgott:

– Még beszélni sem lehet vele!

Teltek a napok, a facsemeték eldobták első leveleiket, és mikor ismét felöltöztek, már komoly fákká értek. Az akác volt a legnagyobb, mintha zsinóron húzták volna az ég felé.

– Nem kapok levegőt! Teljesen eltakar! –pihegett szenvedve a tölgy.

– Elissza előlem a vizet! – játszotta a szomjasat a gesztenye.

Az akác azonban csak nőtt, törzse egyenes volt, s amikor eljött az ideje, virágot bontott. Mintha menyasszonyi ruhát öltött volna magára. Méhek dongták körül, mert nektárt adott, és csodálatos illattal töltötte be az erdőt.

Arra ment egy vándor, fáradt volt a lába, hasogatott a dereka. Nézte a három fát, végül az akácból tört vándorbotnak valót. Belőle készített szerszámnyelet a favágó, gerendát az ács, kocsirudat a kereskedő.

S az akác adott nekik, de minden letört ággal mégis legtöbbet a tölgynek és a gesztenyének adott.

Meg akarta hálálni a szíveslátást.

GUTI CSABA

Zita

Jó pár napja ment már a király hasa… mit ment? Egyenesen rohant. Elég csak a legutóbbi konferenciára gondolni, ahol a beszéde kellős közepén felpattant, és megfontolt lépésekkel a mosdó felé vette az irányt. Így telt az utóbbi néhány hete, ezért kénytelen volt szakemberhez fordulni.

El is jutott a helyi füvesemberhez, aki különleges teát kevert neki. Volt benne csalán, macskafű, kecskebokor levele, varangy virága, de még oposszumnyál is, persze porrá szárítva. Ezt jó fél órán át forralták, majd cukor nélkül tálalták (rettenetes íze lehetett).

Csakhogy a király nemhogy nem gyógyult meg, de még jobban csikart a hasa.

Ekkor az udvari étkezési tanácsadóhoz, vagyis az UÉT miniszterhez fordult segítségért.

– Csikarás esetén kemény ételt szoktunk felszolgálni. Javaslom nyers krumpli fogyasztását némi nyers sárgarépával, petrezselyem kíséretében!

A királynak azonban továbbra is csak kavargott, morgott, fájt a pocakja. Szerencséje volt az UÉT miniszternek, mert mielőtt tömlöcbe vethette volna, megint a mellékhelyiségbe kellett szaladnia.

Telt-múlt az idő, de a király csak nem gyógyult. Végül nem volt mit tenni, elment

a körzeti orvoshoz, aki soron kívül fogadta. A doktor egy fülpiszkálóhoz hasonló eszközzel mintát vett a király nyálából, majd a mikroszkóp alá tette. Hosszas vizsgálódás, morfondírozás következett. Néhány egysejtű ismerős integetett a dokinak, aki kuncogással nyugtázta a látottakat. A király már-már kétségbeesett, hogy se a füvesember, se az UÉT miniszter, de még az orvos sem tudja meggyógyítani. Látta maga előtt, ahogy a birodalma felbomlik, míg ő a vécén ücsörög, amikor az orvos felkiáltott:

– Megvagy!

– Mit talált, doktor úr?

– Ez Zita lesz!

– Zita? Ki az a Zita?

– Egy ismeretlen ismerős.

– Kicsoda? – türelmetlenkedett az uralkodó.

– Para Zita, az idegen test, az élősködő!

A felség értetlenül húzta fel a szemöldökét.

– Ismeretlen ismerős, idegen test? Most akkor ismeri vagy sem, doktor úr?

– Szerencsére ismerem, ezért tudok rá ellenszert adni!

A következő uralkodói beszámolóját a király már megszakítás nélkül, a trónján ülve tudta elmondani.

SZABÓ CSABA

Az új osztálytárs

Ő az új osztálytársatok, mutatta be az ofő az elálló fülű, szeplős fiút. Rebesgették, hogy több tantárgyból

megbukott, és ide menekítették a szülei. Meg hogy lopás miatt csapták ki az előző iskolájából.

Szóval mindenki ferde szemmel nézett rá, senki se barátkozott vele.

Aztán kiderült, hogy egyáltalán nem buta, nagyon is jó tanuló, és amikor visszaadta a padban hagyott pénztárcámat

kéthavi zsebpénzemmel, elszégyelltem magam, hogy elsőre bedőltem a mendemondának. Gondolatban bocsánatot kértem tőle.

De nem mondhattam meg senkinek: a pénztárcát szándékosan hagytam a padban, hogy próbára tegyem.

FECSKE CSABA

Este van.

Nem látsz át a hideg üvegen.

Nincsenek csillagok?

Most minden idegen.

Visszanéz. Ismerős?

Látod az arcodat.

Kíváncsi tenyered tenyeret tapogat.

Tud sírni, nevetni. Ki lakik ott, belül? A választ (senki más), te tudod egyedül.

BÚTH EMÍLIA

Űrparányok jövetele

Lejönnek az idegenek  az űrből, szokatlan és apró lények fölülről. Meggyötör a kíváncsiság, felőröl:

mit akarnak? Miért kicsik? Mért furcsák? Ami nekünk fantázia, valóság a számukra. Mások nagyon, aprócskák.

Űrhajójuk tízcentis sincs, de száguld. Berobogták vele már a világűrt –megtelt velük, de ilyesmit is eltűrt.

A kis lények abban nagyok, hogy tudják, nagy és kicsi egyszerre a valóság, utaznak és világukat elhozzák.

VÖRÖS ISTVÁN

BENEDEK VIRÁG

rajzai

Szerbusz, idegen!

Sokféle idegenről olvashattál ebben a lapszámban: van köztük barátságos és félelmetes, van, aki külsőleg más, van, aki a szokásaiban különbözik.

Képzeld el, hogy egy idegennek (lehet képzelt, földönkívüli lény, külföldről érkező cserediák vagy egy új osztálytárs), be kell mutatnod magadat és a környezetedet. Mit mondanál? Vagy nem is használnál szavakat, inkább rajzzal, filmmel, tánccal, bábjátékkal értetnéd meg magadat?

Várjuk az egyéni és csoportos bemutatkozásokat 2023. április 10-ig a szerkesztőség email vagy postacímén. A leggondosabb munkák alkotói különleges nyereményben részesülnek: egy megadott listáról kiválaszthatják, melyik mesét szeretnék meghallgatni az Estimese podcast újabb epizódjaiban [e stimesepodcast.com], amelyet külön nekik ajánlva olvas fel a mesemondó.