Janecskó Kata | A TÜKÖR VÁNDORÚTJA

Janecskó Kata

A TÜKÖR VÁNDORÚTJA illusztrátor | Láng Anna | 30-31. oldal

A tükör vándorútja

30

Kevesen ismerték úgy Meseország lakóit, mint Timót, a tükör. Milliószor látta mindenkin mindazt, ami állandó: a szabálytalan mosolyokat és a griberliket, a ferde orrokat, elálló füleket, a szeplőket, anyajegyeket, a szénfekete gombokhoz hasonlatos meg a mandulavágású szemeket. És hányszor megfigyelhette az árulkodó, múlékony villanásokat is! Bár ritkán szóltak hozzá, pontosan tudta, kiben mi lakozik. Timót éveken át nézte a kamra kifosztásáról tanúskodó, sebtiben letörölt tejfölbajszokat, nem maradt rejtve előtte a harag pírja, sem a könnyek nyoma a maszatos arcokon. Tanúja volt, mint felhősödött el a királynő arca, mikor felfedezte a legelső hófehér szálat dús aranykoronájában, és hogy ragyogott fel a libapásztor szeme, amikor a gazdasszony lánya mellette állva dicsérte erős karját.

Egyvalaki volt Meseországban, akit soha nem pillanthatott meg Timót, és akit így soha nem tudott megismerni: saját maga. Kérdezgette, kérlelte Meseország lakóit, akik megfordultak a színe előtt, hogy meséljenek: hogy néz ki?

Kedvesek a vonásai? Vagy szigorúak? Vén vagy ifjú?

Csúf vagy kellemes a szemnek? De választ senkitől nem kapott. Mintha meg sem hallották volna, vagy csak a vállukat vonogatták. A tükör előtt állva mindegyik önmagával, kizárólag önmagával volt elfoglalva. Timótra ügyet sem vetettek.

Egy szép napon Timót elhatározta, hogy vándorútra indul, és addig meg sem áll, amíg meg nem tudja, milyen is ő. Ment éjjel és ment

nappal, hosszú, hosszú időn át. Visszatükrözte a csillagokat, a feketeséget és a szikrázó kék eget, belepte az út pora, a port aztán lemosta az eső.

Sokáig tartott az út, olyan sokáig, hogy Timót elérte Meseország határát, de ott sem torpant meg. Akkorát sóhajtott, hogy egész bepárásodott, de átlépett a határon, és ismeretlen tájakon folytatta útját.

Ismeretlen lényekkel találkozott, és tette a dolgát: meglátták magukat benne az új vidékek új lényei, különös fák, virágok és madarak. Egy kis vörösbegy szembogarában mintha felszikrázott volna valami, amiről már-már azt hitte, hogy… De a vörösbegy tovaröppent, és Timót újra magára maradt a kérdéseivel.

Egyre fáradtabb, egyre reményvesztettebb lett. Végül nekivetette hátát egy öreg, odvas tölgyfának valahol a Meseországon túli ismeretlen erdőségben, és lehorgasztotta a fejét. Így állt, ki tudja, meddig, amikor a búslakodásból egy hang riasztotta fel. „Jó napot! Azt hiszem, még nem találkoztunk. Tirza vagyok, a tükör.” Timót felnézett, és a legkülönösebb látvány tárult elé, amit valaha látott, különb, mint bármelyik álma.

Látta Tirzát, és Tirzában magát, Tirza szemében a boldog döbbenetet és a sajátjában annak szakasztott mását – Tirzában. És mindketten láttak még valamit, ami megfoghatatlanabbnak és hatalmasabbnak tűnt mindkettőjüknél, és egyszerre az övék volt. Az övék lett a végtelen.

JANECSKÓ KATA

31