Guti Csaba | A GÜZÜ

Guti Csaba

A GÜZÜ illusztrátor | Pap Kata | 34–35. oldal

A güzü

34

Forró nyár volt, perzselte a nap a fákat, magvakat, mindent, ami enni adhatott a güzünek. De ő nem látott tovább az orránál, csak hordta, amit összekapart, nem törődött mással. Néha megállt, szétnézett, de abban sem volt köszönet, mert a güzü, mint tudjuk jól, fél mindentől. Fél a széltől, hogy messzire repíti. Fél az esőtől, hogy elmossa.

Fél a fénytől, ami felfedi, és fél a sötétségtől, mert az cinkosa a veszedelemnek.

De legeslegjobban az éhségtől fél. Hordta is a güzü az eleséget, és az sem érdekelte, hogy később ott romlott meg halomban. Azon a nyáron azonban alig volt mit hordania. Az aszály tönkretett mindent.

– Ennek fele sem tréfa! – vinnyogta, és fel-alá futkosott a járatban, hátha közben kitalál valamit.

Az üreg a sok futkosástól berepedt, nagy lyuk tátongott mögötte. A güzü ijedten bújt a sarokba.

Valami mégis vonzotta odaátról. Édes, csalogató illatok ingerelték az orrát. Lassan elindult, beszagolt a lyukba. Már belépett volna, amikor visszhangzott az üreg: vaskos, földmélyi hang szólt. A güzü rémülten elszaladt, ki sem mozdult a vackából másnapig.

A készlet fogyott, a güzünek ennie kellett.

Elindult hát újra a lyuk felé. Nem torpant meg azonnal, az éhség mardosta, hajtotta. Ismét hallotta az ijesztő visszhangokat, majd hatalmas árnyakat látott az üreg falán táncolni. Úgy megijedt, hogy aznap is a koplalást választotta.

Harmadnapon alig volt már ereje.

– Menni kell vagy itt veszek!

Teleszívta tüdejét, és még egyszer nekiindult az ismeretlennek. Most is hallotta a hangokat, de ahogy haladt, mintha szelídültek volna. Az árnyak is minden lépéssel töpörödtek, formásodtak. A güzü egészen felbátorodott. Az utolsó kanyarba szinte bevágtatott, ám azonnal megtorpant. Csakhogy nem a félelemtől! Ott ugyanis egy másik güzü ügyködött, épp a kamráját rendezgette, közben édes hangon dudorászott. A járatba besütött a nap, csinos formákat vetített a falakra. Sötétek voltak azok az árnyak, talán félelmetesek is, ha a güzü úgy nézett rájuk. De mégiscsak árnyak voltak.

– Én balga! – suttogta a mi rágcsálónk, mert akkor értett meg mindent. Szép volt a másik güzü, takaros, cseppet sem félelmetes, a hangja is dallamos, csak az üreg torzította el.

A mi güzünk szíve hevesen vert, végül nagy levegőt vett, és előlépett. Igen ám, de a másik güzü, aki addig mit sem tudott a hívatlan vendégről, úgy megijedt, hogy azonnal kiugrott az üregből, és menekülni kezdett a tarlón át. Talán még most is szalad!

– A bátorság sem mindig jó! – csüggedt el güzünk, és vigasztalódást keresve rágcsálni kezdte az előtte tornyosuló búzaszemeket.

GUTI CSABA

35