Guti Csaba | FOGFÁJÁS

Guti Csaba

FOGFÁJÁS illusztrátor | Pap Kata | 34-35. oldal

Fogfájás

PAP KATA rajzai 34

Majd arra lett figyelmes, hogy rövidesen maga is furcsa, kellemetlen lüktetést érzett a szájában, ami végül fájdalommá érett.

Akkor már az ő könnyei is úgy hullottak, mint a záporeső. Mire gyíkmama visszatért, mindenféle színben pompázott, s egyre csak azt toporzékolta, hogy a mókustól elkapta a fogfájást.

Gyíkmama próbálta vigasztalni, de hiába.

Belenézett gyermeke szájába egyszer, kétszer, háromszor, de nem találta a baj forrását.

Zengett az erdő.

Végül gyíkmama eszébe jutott valami.

– Hozok segítséget! – mondta, s rögvest elszaladt. Amint eltűnt, szinte már fordult is vissza egy pohárkával a kezében.

– Gyorsan idd, mert keserű! De egyet se félj, ez majd elkergeti a fájdalmat!

A gyíkocska, aki egyébként nagyon utálta a gyógyszert, egyszeriben kikapta a pohárkát az anyja kezéből, egy szuszra kiitta, majd hosszasan fintorgott hozzá.

– Jobb már? – kérdezte egy pillanat múlva az anyja, mire gyermeke megenyhülve, de még mindig szipogva bólogatott.

Gyíkmama magához ölelte a kisgyíkot, majd mosolyogva a távolba révedt, s elhatározta, hogy egyszer elmeséli gyermekének, hogy amikor kicsi volt, harmatcseppekkel kúrálta ki a fogfájásból, s persze azt is, hogy a legtöbb gyíknak egyáltalán nincs is foga.

Cseperedtek a mókuskák, viháncoltak kedvükre. Tapasztalatuk nem sok volt még, bátorságuk annál inkább. Ugráltak, figurákat csináltak a levegőben, meglovagolták még a szelet is.

Anyjuknak feladta a leckét, hogy mind a négy kölyökre figyeljen. Az egyik tótágast állt az odú szájába kapaszkodva, a másik föl-le rohangált a hétméteres törzsön, a harmadik egy ismeretlen járatba nézegetett befele, a negyedik pedig…

– Hol a negyedik? – sikoltott az anyamókus. Végül a szomszédos fa gidresgödrös ágán találta meg az elveszettet, aki éppen egy termetes diót forgatott a mancsai között, száját nagyra tátva próbálgatta a harapást.

– Megállj, te! Eddig csak a mogyorócsemegézésre tanítottalak benneteket!

A dióevés még hátravan! – figyelmeztette kölykét mókusmama.

Hiába.

Reccs! – hasított az erdő csendjébe az éktelen hang. Az ember már azt hihette, hogy győzött a fiatal mókustestbe kódolt magfeltörési ösztön, de a helyzet úgy adta, hogy nem a dió reccsent, hanem a fog.

Sírás, toporzékolás lett belőle.

A jajveszékelésre megriadt a gyíkocska is, aki épp a minap kelt ki a tojásból. Nyomban be is surrant a bozótba, onnan hallgatta tovább, milyen irtózatosan rossz dolog a fogfájás.

Rettenetesen sajnálta a mókust, minden egyes feltörő zokogástól megrázkódott.

GUTI CSABA

35