Búth Emília, Fecske Csaba, Csongor Andrea, Vörös István
VERSEK illusztrátor | Török Eszter | 42-43. oldal
Aranykeszeg Kifogtam egy aranyhalat, úgy ragyogott, akár a Nap, vígan úszkált a végtelen, lustálkodó Óceánban. Ijedten sírt az iszákban, szegénykét meg is sajnáltam. Kicsi hal volt, aranykeszeg, kedve kissé szárnyaszegett, arra kért, hogy dobjam vissza, jóért jóval fizet vissza. „Jól van, halacska, nem bánom, íme, hát a kívánságom: mától olyan erős legyek, magam bírjak el egy hegyet, morzsoljam össze a sziklát, csodálkozzon a nép, mit lát!” Elsápadt az aranykeszeg: „Szomszédba ment tán az eszed? Sajnos, a szíved nem tiszta, inkább ne is dobjál vissza!”
Napsütötte Aranyvarangy, csücskös béka, leveli, békabőrét (varázsszóra) leveti. Három napra aranyhalak lehetnek. Hiszed vagy sem, ők is csodát tehetnek. Zsebtükör lesz a Kocka-tó: kerekül. Fűzfa ágán száz kis barkagyerek ül.
FECSKE CSABA
Vízre hajló napsütötte cifraság... Gondold csak el, mennyi, mennyi kívánság! BÚTH EMÍLIA
42
Zsupsz Mirával áttekertünk a Szigetre mert kívánságunk volt, és kellettek az aranyhalak.
Mit lát az aranyhal?
A tó zöld buggyot vetett, vízililiomok meg iszamós kövek között piros, bajszos halak úsztak.
Titkot súgtam az aranyhalnak, de csak pikkelt, én meg belecsúsztam a tóba. A mélyben zavaros volt minden.
Ha volna három kívánságom, kérni mit volna jó? Hogyan lesz valóság az álom? Elgondolkodtató, hogy nem elég-e, ha megtartjuk magunknak, ami van? Ha vízről fölszállnak a hattyúk, s mind a légben rohan, a hal ott ne talpakat lásson, sárga hattyúhasat? Maradjon egy hely a világon, s legyen egy pillanat, mikor a vágyakat bevárom, mikor kérni szabad, és épp a kérés lesz az álom, az öröm-áradat.
Már fogyott a levegőm, amikor Mira felcibált, álltunk ott megfürödve, lógott ruhánkról a moszat. A víz térdig ért. Az aranyhal azért tette a dolgát, mert mindegy az, hogy tenger vagy pocsolya, Mira utánam ugrott. CSONGOR ANDREA
VÖRÖS ISTVÁN
43