Szabó Csaba | MAKKELLÁN TÖRTÉNETE

Szabó Csaba

MAKKELLÁN TÖRTÉNETE illusztrátor | Pap Kata | 44-45. oldal

Makkellán története

44

– Hogyan lettél tölgyfa? – kérdezte az öreg Makkellánt unokája, Makkelek. A makkok világában olyan volt ez a kérdés, mintha egy embergyerek azt tudakolná, hogyan lesz a kisbaba.

Nehezen is beszélt róla Makkellán: – Hát… Térjünk rá vissza később, mikor már csírázni kezdtél, jó?

– Papa! Állandóan arról beszélsz, hogy egész télen át egy mókusnál raboskodtál! Most akkor mégsem?

– Jó, elmondom! – törődött bele az öreg Makkellán. Előbb-utóbb úgyis túl kell esnie ezen a történeten… – Annyi idős lehettem, mint te. Amikor leszakadtam apámról, szörnyű nagyot estem az avarba. Hetekig csak feküdtem mozdulatlanul, azt hittem, ennél rosszabb már nem is jöhet. Ennyi az egész, így lettem fa!

– Ne már! És a mókus? – elégedetlenkedett Makkelek.

Hiába reménykedett Makkellán, hogy a kis makk majd elalszik, és nem faggatózik tovább, folytatnia kellett a történetet.

– Szóval… Hetekig csak feküdtem, aztán…

– Jött a mókus?

– Most akkor elmondjam, vagy inkább aludnál?

– Bocsánat, papa, hallgatlak!

– Tehát hetekig csak feküdtem. Aztán… Lelőtted a poént! Tényleg jött a mókus! Télvíz idejére elhurcolt sok száz társammal együtt. Besuvasztott egy odúba minket… A többiről nem szívesen beszélek.

– Pedig most kezd izgalmas lenni!

– Ám legyen. Tudod, az a mókus nemcsak szórakozásból gyűjtött össze minket, mint gyűjtő a bélyeget. Sejtettük, hogy egyszer majd megéhezik, de bíztunk benne, hogy addigra néhányan kereket oldhatunk. Így is volt, egyesek lehuppantak, és újra beütötték magukat, mint gyerekkorukban.

Többé sose láttuk őket! Mások nem jártak ekkora szerencsével…

– Szerencsével? – csodálkozott Makkelek.

– Igen, szerencsével, de ha még egyszer félbeszakítasz, inkább nem is folytatom!

– Ne haragudj, papa! – fészkelődött Makkelek.

– Azok közé tartozom, akik az odúban rekedtek.

Egy hideg téli estén az én mókusom megéhezett.

A mai napig a szemem előtt lebegnek a mocskos kis mancsai… – Makkellán elérzékenyülten törölgette párás szemét, de folytatnia kellett történetét, nehogy Makkelek megint közbeszóljon. – Senkinek nem kívánom. Órák, napok, talán hónapok vagy évek a sötétségben és bűzben, állandó rázkódás, aztán … – ismét elérzékenyült.

Makkelek nem bírta szó nélkül: – Aztán? Mi történt?

– Aztán ismét napvilágot láttam, megismertem nagyanyádat (hú, micsoda porzói voltak!), végül legyökereztem. A többit már tudod, a makk sem esik ám messze a fájától!

Makkelek tágra nyílt szemmel bámult nagyapjára a korántsem mindennapi történet hallatán. Végül csak annyit tudott hozzáfűzni: – Remélem, egy nap engem is megemészt… akarom mondani, elraktároz egy mókus!

SZABÓ CSABA

45