LIGET folyóirat - 2011. szeptember DEMO by LIGET Műhely Alapítvány

i r o d a l m i

és

ö k o l ó g i a i

folyóirat

2011 | 9 SZEPTEMBER

N O V E LLA

PETRIK IVÁN, SZENTGYÖRGYI ZSOLT, KUTAS JÓZSEF VERS

Az epikus költő és az eposzi „csudálatos“ B E L S Ő R U H A T Á R | HORGAS BÉLA | Hangzatok késő délután... F o t ó | HORGAS PÉTER

a az idő tárggyá lesz, úgy is bánunk vele, mint a dolgokkal szokás. A bökkenő csak az, hogy nem mi rendelkezünk vele, hanem végül is mi volnánk az ő birtoka. Ha precízen kalibrált tartályként tekintünk rá, utóbb majd kiürült, elócskult palackként hajítjuk el. Hajít el bennünket. →

égen jókat nevettek az ilyen önfejű némbereken. Aztán felébredt a bűntudat: mi a vicces abban, ha egy szerencsétlen asszonyt egy nagypofájú macho pasi megszelídít? →

sszehúzta szemöldökét, miközben halkan betette az ajtót maga után, hogy belemerüljön a ház puha, sárszerű sötétjébe. Valóban egy elmosódott alakot látott a keleti ösvényen, vagy csupán felzaklatott képzelete játszik vele? →

ufória ugyanis, aki mindaddig szerényen a háttérbe húzódott, az 5. fejezet közepe táján váratlanul ráébred, hogy az erdő- vagy bányamérnök alakjában mellette élő, bajszos férfi, akivel gondjait és örömeit egyaránt megosztotta, már napok óta halott. →

szerint a legrátermettebbek irányítanak, nekik van munkájuk, s mindebből az következik, hogy akiknek nincs munkájuk, azok nem rátermett emberek. Vannak tehát győztesek és vesztesek. →

ost, hogy rádöbbentem, milyen szorongató szükségben kísérletezett József Attila ezzel a naiv polarizáltsággal, s hogy filozófiailag és költőileg miféle zsákutcába tévedt – most sem hiszem, hogy egykori azonosulásom érvényét vesztette; nem tapasztalom, hogy a megbántott Föld mintájára kihűlnék, kijózanodnék vagy koromhoz és a korhoz illően cinizmusra cserélném hevületemet. →

történelem iróniája, hogy a magyarok és németek számára még Popovici jócskán elfogult, sőt fasisztoid elemektől sem idegen tervezete is összehasonlíthatatlanul kedvezőbb megoldásnak bizonyulhatott volna, mint a „liberális demokrácia” jegyében összehordott trianoni diktátum. →

PETRIK IVÁN | Semmiségek katalógusa

HANDI PÉTER | Este; Éjszaka; Reggel – versek

SZENTGYÖRGYI ZSOLT | Konzerv a reggel

LEVENDEL JÚLIA | Buzgóság e söpredékben

NACSINÁK GERGELY ANDRÁS | Idő-gép

KÁLLAY GÉZA | „...És most, Petruchio, beszélj“

KUTAS JÓZSEF | Kocsmáros a világ szélén

KISS LAJOS ANDRÁS | Bourdieu a „kritikai értelmiségi“ felelősségéről [2] 78

CORVINA

BÍRÓ BÉLA | Történelmi tükör

Szerkesztők Levendel Júlia, Horgas Béla, Horgas Judit Tervezőgrafikus | René Margit Olvasószerkesztő | Bohus Magda Kiadó | Liget Műhely Alapítvány Szerkesztőség címe H-1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4–6. E-mail | info@liget.org Internet | www.liget.org Nagy és Társa Nyomda és Kiadó Kft. 11.1656 Budapest, 2011 Felelős vezető | Szűcs Ernőné ISSN 0238-7565 A Szabad Sajtó Alapítvány és a NCA támogatásával Terjeszti a Lapker Rt. Előfizethető közvetlenül a kiadónál, a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a HELIR-nél (H-1089 Budapest, Orczy tér 1.) Előfizetési díj egy évre | 5520 Ft

VARGA DÁNIEL | Felhőjáték; Október – versek

IRODALMI BABONÁK

SZÁNTÓ GÁBOR ANDRÁS | Az epikus költő és az eposzi „csudálatos“

100

B els ő r u h atár

HORGAS BÉLA | Hangzatok késő délután; Dünnyögő: mögött

versek és kép

E számunkban HORGAS PÉTER fotói láthatók.

borító III

Pe t r ik Iv án

Semmiségek katalógusa részlet

lkészült a kerítés. Így kezdődött az egész várost felkavaró építkezés, ezzel a sokakat zavarba ejtő ténnyel: az üres és kopár dombon váratlanul felállítottak egy kerítést. Körbe a lekopaszított magaslat felső peremén dróthálót húztak, a belső oldalát lécekkel töltötték ki; mivel a környék legmagasabb pontján folyt az építkezés, nem lehetett látni, mi történik a takarásában. Nem ámuldoztak, egyszerűen tudomásul vették, hogy ehhez sincs közük. Nem tudhatnak mindent, ez fontos tapasztalatuk volt. A kerítésen belül hatalmas csövek, vasrácsok álltak halomban, és folyamatosan két teherautó hordta a vasbeton elemeket, a fém merevítőköteleket, különleges acélhuzalokat, más szerelvényeket. Mindent szépen sorjában, a pontosan kijelölt helyére pakoltak le. Közben egy markológép már ásta az alapot. A lazább, sötétebb, felső rétegeket gyorsan letolták, és a világos, aranysárga, tömött altalajban jártak, amikor az első komolyabb széllökés átviharzott a gépek között. A mérnökök komor tekintettel néztek a város felé, a hatalmas esőfelhőkre. A széllökés után váratlanul elvesztette minden a színét és az illatát, és a nem sokkal később feltámadó – és nem csendesedő – szél, mintha nem is levegőt, hanem fényes, levegőtlen rémálmokat mozgatna. Villámokat és rettenetes égzengést várt mindenki, de nem történt semmi. Csend volt, a készülő vihar elnyelt minden hangot. A város ugyan bőven látótávolságon belül nyújtózott egy kiszélesedő medence peremén, de a hirtelen színtelenség megzavarta az érzékszerveket, nem lehetett eldönteni, hogy ott rákezdett-e már. Ömlik az eső, vagy csak a port kavarta fel a

Liget 2011 | 9 szeptember

földeken a szél. Az alap kiásása a vége felé járhatott, mert egyre kevesebb földet emeltek ki. Néhány munkás hatalmas ponyvákkal takarta le az előző napokban odaszállított fémalkatrészeket. Napok óta ömlött az eső. A hét végén már esett – ebben majdnem biztos volt. Bár ha jobban utánagondol… Végül is mindegy. Kedd reggel van, és ha kinézne az ablakon, az az érzése támadhatna, hogy nem pár napja, hanem az idők kezdete óta esik. Arra azonban nem emlékezett, mikor nézett ki utoljára az ablakon. Öt perce, öt órája, esetleg tegnap. És akkor sem vizsgálódott túlzott alapossággal. Félrehúzta a vékony, fehér függönyt, futó pillantást vetett az utcára. Látta az alig változó tárgyakat, az ablak előtt éktelenkedő beton villanypózna enyhe terpeszét, a fénylő utat, szemben a földszintes házak sorát, a kerítések fölé magasodó kopár fákat. Esik. Tehát továbbra sem mozdul ki, otthon marad a legutolsó pillanatig. Kényelmes fáradtság minden napja, délutánonként enyhe fájdalmak, inkább fenyegetőek, mint valóságosak. Rágyújtott. Közelebb húzott egy nehéz és kissé túlméretezett hamutartót, de mivel szinte megállás nélkül fel és alá járt, a következő pillanatban már keresnie kellett, hová tette. A tükör előtt álldogált. Nézegette magát? Nem, ilyesmi nem történt vele évek óta. Ha összefutnának az utcán, nem ismerné meg saját magát. Ez volt az egyetlen olyan része a lakásnak, ahonnét a külvilág legapróbb részletét sem lehetett látni. És hallani sem lehetett semmit. Tökéletes csöndben falak és gondosan bezárt ajtók bástyázták körbe azt a pár pillanatnyi nehezen megszerzett nyugalmat, amelyet ilyen elhagyatott délelőttökön lophatott magának. A tükröt sárga műanyag keretre erősítették, ugyanezen a kereten kicsit odébb fogasok sorakoztak nem éppen fogasra illő ruhákkal. Kiemelkedett közülük a köntöse. Fürdőköpeny, ez a pontosabb kifejezés. Fakult barna alapszín okker csíkokkal. Az öve két oldalt lelógott, sosem jutott eszébe, hogy bekösse. Tulajdonképpen nem az övé, azaz nem ő vásárolta, és nem is ajándékba kapta. Valahogy rajta maradt. Egy nyaralás, egy nagyobb vendégjárás kéretlen emléke. Nem kellett senkinek. Egyszer csak állt egy üres szobában, kezében a fürdőköpeny, és nem tudta, mit csináljon vele. Így lett az övé. Ezzel a ruhadarabbal töltötte a legtöbb időt. Nem egyszerűen viselte, hanem benne/vele élt. Jóbanrosszban együtt. Fájdalmai és örömei átszivárogtak a frottír anyagon. Ritkán és külön, mindentől elkülönítve mosta. Rozoga mosógépe tiszteletteljesen kattogott a félig sem feltöltött dobot forgatva. Nehezen nélkülözte, ezért szinte sohasem bírta kivárni a teljes száradást. Azt szerette, ha rajta van szerelmi pásztoróráin. Alkalmi szeretői azonban ezt nem fogadták őszinte lelkesedéssel. A hosszabb távú kapcsolatot pedig lehetetlenné tette, hogy jobb oldali zsebébe hatalmas szövetzsebkendőt gyűrt.

Liget 2011 | 9 szeptember

Néha kivitte az utcára. Nem messzire, csak a ház elé. Esetleg a három házra lévő közértbe. Meleg őszi délutánokon fürdőköpenyben is átmehet a boltba. Átcipel benne egy kis otthoni áporodottságot, hogy az utcai füstszaggal cserélje fel; a boltban hagyta, hogy magába szívja a megsavanyodott tej páráját, amit napokkal később is megérzett. Undorodott tőle. Nagyon jól tudta, mi mindenen ment keresztül. Tudta, miféle nedveket szívott magába, s hogy azokat semmilyen mosás nem veheti ki. Két éve, amikor egy hétig nem tudott utcára menni, de még átöltözni, enni, inni, vécére menni sem, ebben a köpenyben próbált meghalni. Tavaly, lánya betegségekor ebben a köpenyben ácsorgott a telefon mellett egy teljes nap és két teljes éjszaka. Visszament a belső szobába. Elvonult a folyosón, a másik szoba bezárt ajtaja előtt. Az ajtó alatt sárga fénysáv esett ki a szőnyegre. Elszántan haladt, a tévéhez lépett, bekapcsolta. A képernyő csillogó sötétsége, melybe ismerős árnyékok keveredtek, magába szívta a felületes figyelmet. Áramszünet. Kedd van tehát. Nincs sem első, sem második órája. Tízre kell beérnie a gimnáziumba, hogy elmagyarázza a harmadikosoknak Debussy természetpoézisét, amelyről sokkal többet mond Harang Orsolya szépen ívelő lába, jobbról a második padban, vagy Konrád Mariann matematika-tanárnő csípeje, amely oly lágy, lassú tempóban, semmivel sem törődve ring, ahogy fiatal tehén lépdel hazafelé kora este. Minden hiába. Megpróbált más időpontot kérni. De képtelenség mindent egyeztetni. Géza be volt táblázva estig, csak váratlan halálesetekben, járványos megbetegedésekben bízhatott. Beletörődött hát, hogy esőben megy fodrászhoz, és ha valami csoda folytán el nem áll, meg nem szűnik ez a szürke, egyre vészterhesebb zivatar, akkor esőben is kell eljönnie onnét. Csodák pedig nincsenek. Ráadásul volt egy kis csúszás, ami egyre nagyobb lett, várnia kellett. Közvetlenül a fodrász háta mögé ült, egy aprócska asztalhoz. Eleinte a szemközti, nagy tükör sarkában (Géza hóna alatt) saját magát, aztán sokáig Géza hátát nézte. A fehér köpeny ide-oda ugrált egy nyakig nejlonba tekert múmia körül, akinek a fejét mindenhol apró csavarok borították. Klumpája alig kivehető, mégis kellemetlen zajt vert a hajjal borított kövön. Már a második vendégén dolgozott, de nem jött a segéd felsöpörni. Ingerülten nézegetett az ajtó felé, és csak azért nem káromkodott, mert úgy gondolta, egy női fodrásznak, legalábbis munka közben, ezt nem illik. A háta mögött ülő álmos tekintetű, középkorú nő közben a többi fodrászt is végigmérte. A hosszú és keskeny boltban (fodrász KTSZ a határvidéken) négy fehérköpenyes alak dolgozott. Két férfi és két nő. A vendégek újságokkal teleszórt asztalok mellett várakoztak. A pultokkal szemben üvegfal, és az elé akasztott vékony függöny ellenére könyörtelenül áradt belőle a nedves hideg. Összébb húzta magán a kardigánját, kedvesnek szánt mosolyra torzult kicsit talán túlrúzsozott szája. Így köszönte meg, hogy a fodrász, aki nyilván észrevette előbbi

Liget 2011 | 9 szeptember

mozdulatát, félig feléje fordította a hősugárzót. A lábára kellemes meleg ömlött, a háta, a nyaka és a válla azonban továbbra is fázott. Turkált az újságok között, unottan kiemelt egyet, a térdére fektette és belelapozott. Semmi, semmi, semmi. Az utolsó oldalon talált egy keresztrejtvényt. Csak az eső ne esne. De ezt is csak a készülő frizurája miatt gondolta, vagy nem is gondolta, csak mint a fáradtság, kicsit elgyengítette az érzés. A táskájából tollat vett elő, orra hegyéről feltolta a szemüvegét, és figyelmesen elolvasta az első mondatot. Jevgenyij Jevtusenko: Akar-e Moszkva háborút című verséből idézünk; folytatása a vízszintes 7., és a függőleges 42. számú sorokban. (Fordította: Bede Anna). Azt állította magáról, hogy szeret rejtvényeket fejteni, de nem emlékezett, hogy valaha is befejezett volna egyet. Persze keresztrejtvényekre nem lehet emlékezni. Szavakat ír az ember különösebb összefüggés nélkül, hogy összeolvasson egy mondatot, ami cseppet sem érdekli. Mint amikor a körmével a szatyor műanyaghólyagjait pattintgatja. Ilyesmit nem jegyez meg senki. Vízszintes 1, délelőtti előadás, hat betű. Matiné. Vízszintes 14, porcióz, hat betű. Kioszt. Vízszintes 15, tény (közhasználatú latin szó), hat betű. Nemtom. Vízszintes 16, kiejtett betű, két betű. Vízszintes 17, indiai légitársaság, két betű. Hmmm. Vízszintes 18, járom, három betű. Iga. 20, te meg én. Mi. Vízszintes 21, a nikkel vegyjele, két betű. Valamiennel. Ni. Vagy Nk. Vízszintes 22, szappanmárka, három betű. Amo. Vízszintes 24, a Mississipi mellékvize. Vízszintes 26, vetített állókép, három betű. Kép? Nem, nem. Vízszintes 28, az NDK hírszolgálati irodája, három betű. Mittudomén. Vízszintes 29, tönkretesz, négy betű. Ront. Ront. Vízszintes 31, a tűz és a zászló igéje. Ég. Oppardon, öt betű. Akkor, lobog. Jugoszláv … Erős hajlakkfelhő csapódott az arcába, felemelte a fejét, és akaratlanul is belélegezte, keserű váladék csordogált a torkában és az orrában. A tükörben egy pillanatra feltűnt újra az arca. Szép, idegen arc, mint egy jugoszláv fürdőhely, ami négy betű. Mi lehet az? Meg kellene kérdezni a Gézát. Ő már volt lent az Adrián, de most el van … ide se né … ááá majd később. Vízszintes 34, szovjet repülőgéptípus, két betű. Tu. Vízszintes 37, tagadás, két betű. Ne. Nem látom. Sötét, besötétedett ettől az esőtől, a felhők… Vízszintes 38, alulra, két betű. Le. Vízszintes 39, a tévébeli Mézga család egyik tagja. Na, várjunk csak, a Géza, az biztos nem jó. Hat betű. P-a-u-l-a. Ez csak öt. K-r-i-s-z-t-a. Ez meg hét. A-l-a-d-á-r. Stimt. Ez megvan bötűre, számra, mindenre. Vízszintes 40, egyfajta szarvas. Rém. Nemjó, négy betű. Álmosító. Milyen kényelmetlen ez a szék. Ha nem lenne hideg, akár… Vízszintes 45, a szövőiparban használt rostnövény, öt betű. K-e-n-d-e-r. Hmmm. Megfájdul, haígymaradok. Nem igaz, sosemleszennek, sosem fejezi be. Vízszintes 52, Ravel híres zenekari műve, hat betű. Borelo. Bolero. Ezaminimum. Vízszintes 64, Minisztertanács rövidítve, két betű. Mt. Vízszintes 66, Goriot … (Balzac regénye). Goriotné? Na, nézzük inkább a függőlegeseket. Függőleges 3, kettőzve edzőtábor városa, két betű, első betűje „t”. Ta. Tata. Függőleges 4, járom, három betű. Iga. Függőleges 7, létezik,

Liget 2011 | 9 szeptember

két betű. Létezik? Van? Él? Megpróbálta beírni a megfelelő helyre a megfelelő két betűt, de a tolla hegye szárazon karcolta a puha papírt. …sssza meg, ez a kurva toll! Felemelte a kezét, hogy megrázza a megrepedt, sárga műanyag borítású örökíróját, de félúton elakadt a mozdulata. K. gyors, feszült mozdulatokkal fordult be a sarkon, csak addig sietett, amíg elérte a jobb oldali mellékutcát. A sarkon túl kényelmesebb tempóra váltott. A nagy, szabad területek után, ahol magányosan haladt a szűk utcácska összezárult körülötte. Az is megmutatkozott, hogy nem ebbe a mellékutcába jött. És ha tart is valahová, meglehetősen bizonytalanul; nem látszott, hová, merre akar menni. A poros, szakadozott aszfaltút nem vezetett sehová, vagy mégis: egy földútra, amely a vasúti töltés mellett futott a futballpályáig, ha jobbra fordult, s ha balra, mégis inkább sehová. Az évtizedek alatt kitaposott ösvény viszonylag gyorsan eltűnt a pályaudvar irányában. Igaz, a töltés mentén több utcát is el lehetett érni. K. ezt választotta. Amint eltűnt lába alól a sáros homokcsík, és a csúszós füvön kellett oldalaznia, még ráérősebben haladt. Zavarta az eső, de nem akart sietni. Hosszú szárú bőrcsizmát viselt, farmert, combközépig érő dzsekit, kesztyűt. Fején simléderes, bőrt utánzó sapka díszelgett, amire ráhúzta kapucniját, s mivel a dzseki gallérját a szája előtt összegombolta, alig látszott valami az arcából. Az eső ellenére nem volt hideg, még hűvös szél sem fújt. Bágyadtan zuhogott az eső, K. teste gőzölgött a párás levegőben. A kedélytelenség füstszürke palástjában lépkedett, a „magasról szarok a világra” tartományainak trónusa felé. Persze K. szerette ezt valamivel jobban csinálni, mint a többiek. Ezért más lapokkal is játszott. A szenvtelen üldöző kivárása, készenléte, a ragadozók, dögevők egyetemes figyelme feszült benne. Csipetnyi majd-meglátjukmit-hoz-ez-a-nap hangulat. Kisebb ligethez ért – néhány fa, kitaposott fű, inkább csak homok, most sár. Az egyik oldalán dróttal elkerített kézilabdapálya. A kerítésen jókora lyuk tátongott, és az utca, ahová be akart fordulni, éppen a pálya másik oldalán nyílt, ezért átvágott a betonon összegyűlt tócsák között. Rosszul aszfaltozott szűk utcába ért, amely félreeső térre vezetett. Ezt nevezték a Hősök terének. Közepén papírfehér márványtömb meredt, nem az égre, hanem a felette összezáruló fák lombkoronájára. Egy vagy két háború emlékét próbálta úgy eltörölni, mintha emlékeztetni akarna. Sem a felejtést, sem az emlékezést nem segítette a néhány mondatnyi, többnyelvű szöveg. A térre azonban most nem ment be, előtte balra fordult. Itt a járdát az úttól sekély árok és eperfasor választotta el. A házak nagyobbnak, tekintélyesebbnek tűntek, de állapotuk éppoly lehangoló volt, mint a város széli viskóké. Lehet, hogy ez csak a mindent összemosó eső hatása. A vékony vízréteg egyforma csillogása. Kopott cserepek, málló vakolat, vaskerítés, járda betonlapokból, a minden résből, repedésből kis foltokban előtörő fű – gyöngyházfényben.

Liget 2011 | 9 szeptember

Kivánszorgott a ház elé. Talán azt sem vette észre, hogy esik. (Másnap majd csodálkozik, hogy köhög és lázas. A gyerekeinek nem tud számot adni, hol és hogyan fázott meg. Bólogat nagy komolyan, de nem érti már, mit jelent az: tüdőgyulladás. Csendesen hal meg, a szája nyitva marad, mint aki mondani akart még valamit.) Amint kilépett a házból, jobbra fordult, és az enyhén lejtő járdán, az orgonafák mellett gyorsan leért a kékre festett, itt-ott rozsdafoltokkal tarkított, elöregedett kúthoz. Alacsony, vályogfalú házakból állt az utca, a házak előtt gyümölcsfák, alig gondozott dísznövények hajlongtak a szélben. Az utca végén nem volt semmi. Ott végződött a város, és ott kezdődött az ártér, aztán a folyó kígyózott a kiszélesedő síkságon, de látni nem lehetett, mert eltakarta a nemrég felhúzott gát. A folyón túli földek már egy másik országhoz tartoztak, és bár a határ túloldalán, látótávolságban, ugyanilyen kisváros feküdt, ahol az emberek többsége ugyanazt a nyelvet beszélte, mint a határnak ezen az oldalán, innét az utcából, a kút mellől nézve, mégiscsak a senkiföldje, valami baljós és ismeretlen terület kezdődött az utca végén. Odáig sétált le, ha kimozdult néha, de az utcasarokról visszafordult, és csak néhány nehezen magyarázható pillantást vetett „odaátra”. Elszánt gyerekcsapatok portyáztak olykor az ártéren, azzal a félelemmel, hogy valami veszélyes dolgot cselekszenek. És ha hátukra vetett géppisztollyal határőröket láttak a gáton, az izgalomtól fuldokolva menekültek az ártér bokrai közé. Megfájdult a háta. Visszamegy, gondolta, és leheveredik a dikóra a konyhában, amit a befűtött sparhelt jó melegen tart. Nézi a sűrűsödő félhomályt. Kíváncsi volt, mit lát ma. Miféle emberek árnyalakjai jelennek meg a plafon távoli sarkában hangosan döngő legyek és csendben kúszó pókok társaságában. A buszmegálló néptelennek tűnt, annak ellenére, hogy ha minden egyes várakozó emberre rámutatna, és megszámolná őket, elunná, mielőtt a végére jutna. Ezt is az eső teszi. Összetorlódnak, összemosódnak az emberek. A hatalmas bepárásodott üvegportálokon keresztül senkit sem lehetett látni a váróteremben. Csak az utasellátó fémbódéjánál álldogáltak néhányan. Az egyetlen nyitott ablak körül tolongtak, amelyen át nem testben, hanem testetlen félhomályban végződő kéz tolta ki a poharakat, szendvicseket. Szótlanul bámulták az esőt, a tető eresz nélküli pereméről lezúduló vizet. Kicsit távolabb, az épület sarkánál, ahol a legtágasabb szárazulatot biztosította a túlméretezett palatető, ácsorgott Kobalth Tamás. A lehető legtávolabb akart kerülni az emberektől úgy, hogy ne ázzon meg és ne kelljen bemennie a váróterembe. A sülő hurka és oldalas émelyítő illata a szellőzőnyíláson az orra alatt csapott ki. Ettől hányingere lett. Egyébként is fakó arcbőrét a korai kelés, az enyhe rosszullét látványos sárga árnyalattal gazdagította.

Liget 2011 | 9 szeptember

Az eső becsapott az eresz alá, hátrébb húzódott, nekidőlt a bódé fémfalának. Először sajnálta, hogy nem dohányzik. Olyan nagyszerűen lehet időt nyerni azzal a néhány szertartásos mozdulattal. Közben talán megjön a busz. Végül jobb híján a farzsebéhez nyúlt, elővette a bérletét. Megnézte minden igazolványát, majd gondosan visszarakta. Megszámolta a pénzét. Jobb kezével a halántékához nyúlt, érezte, hogy logikusan kapcsolódó gondolatai között ott nőnek, növögetnek a kialvatlanság vakfoltjai, és ha nem tud rövidesen eltűnni erről az átkozott

Liget 2011 | 9 szeptember

pályaudvarról, akkor... Akkor mi lesz? Akkor minden ugyanúgy marad, és az nagy baj. Vagy nem? Az eső befolyt a cipőjébe, kényelmetlenül recsegő kavicsok szorultak cipőtalpa redői közé. Le akart hajolni, hogy kikaparja, de éppen abban a pillanatban bekanyarodott a kocsiállások közé a kilenctizes helyközi járat. A buszmegállóban ácsorgók szinte megbabonázva követték tekintetükkel a lassú kanyart, amit az állomás végén, a börtön és a levéltár előtt leírt, hogy megforduljon. Koszos volt, és szinte sírt, ahogy a benzingőzt pöfögte az esőcseppek alá. Nem telt bele negyedóra, és a busz a pusztuló díszletek között némi méltóságot mutatva lassan kihajózott a városháza melletti utcán. Kobalth a távolodó megállót bámulta, mint aki meg akar bizonyosodni, hogy senki sem követi, pedig csak az esőn átcsillanó világosság fénytöréseit figyelte. Ebbe az ezüstösen izzó látványtalanságba belegyalogolt egy ismerős alak. A városháza melletti járdán, a busszal ellentétes irányban mozogva feltűnt egy törékeny, fiatal lány. Az iskola felé sétált, megállt, mintha ráeszmélt volna, hogy nem erre kell mennie. A folyó felől heves szél söpört végig a Szabó Lőrinc utcán, belekapaszkodott a lány szabadon hagyott hosszú, szőkésbarna hajába, és az elázott tincseket az arcába vágta. Miután bal kezének finom vonalú, vékony ujjaival kisimította homlokából a hajszálakat, jobbra fordult, és eltűnt a templomkert nagy, kovácsoltvas kapuszárnyai mögött. Kobalth követte tekintetével a lány madárszerű alakját, aztán nagyot ásított. Kényelmesen belefúrta magát a busz kopottas ülésébe, lábát felhúzta, térdét az előtte lévő üléshez nyomta. Sáros, hideg nadrágszára a bőréhez tapadt. Megborzongott: minden álom így kezdődik. Ezzel a lánnyal, ezzel a hideggel. Törpe jókedvűen ébredt, szerette a reggeli tétovaságot, ami minden mozdulatot puhává, kiismerhetetlenné tesz. Vannak, kell, hogy legyenek ilyen jókedvek, amelyek ellentmondanak minden lehetőségnek, körülménynek, és így tökéletesen

Liget 2011 | 9 szeptember

indokolatlanok. Másfél-szoba-konyha izgalom nélküli dzsungele. Kávéfoltos tűzhely, műanyag puffon vékony peremű alumínium hamutartó csordultig csikkel, mindezt az ideiglenesnek tűnő, mégis állandósult jelenlét nehéz levegője járja át. A cserépkályhába fát kellene hozni a pincéből, hátha valaki befűt. Az ágy alól elő kellene kotorni a berugdosott piszkos ruhákat, hátha valaki kimossa. Be kellene jutni valahogy a fürdőszobába. Miért van mindig teli a fejmagasságig lelógó fregoli, ha nem mos senki? Mindezek ellenére továbbra is feneketlen jó kedve volt. Ugrálni, hangosan, üvöltve nevetni, röhögni lett volna kedve. Mégsem tette, mert tudott valami sokkal jobbat. Arcára olyasfajta széles és kihívó mosoly simult, amilyet nem látott még abban a városban soha senki. Hosszú haja a szemébe lógott, kétoldalt bőven a válla alá ért, ez foglalta keretbe a szájat, amely a sosem látott mosolyra görbült. Miután felébredt, mindjárt nagyon tetszett neki, hogy esik az eső. Hogy még mindig esik. Felhúzta a nadrágját és a farmerdzsekijét, és kilógatta kezét a konyhájuk ablakából. A kézfejére sűrűn záporoztak a hideg esőcseppek. Belemarkolt a felszálló ködbe, majd ég felé fordította a tenyerét. Ezt is kevésnek érezte, ezért kidugta fejét az ablakon, hogy az arcát is megöntöztesse. Anyja azonban erőnek erejével visszarángatta a galambszaros párkányról. Lehuppant hát egy székre, és mosolygott. – Most akkor mi van, Mámika, mit izél itt maga... Gyengéden megsimogatta anyját, aki éppen a boltból érkezett, és azzal a szomorú bizalmatlansággal figyelte fiát, amely hosszú évek kísérteties mindennapjaiban kövesedett mély ráncokká a szeme körül. Olyan ember pillantása volt ez, aki mindig mindenre, legfőképpen minden rosszra felkészül, aki már régen nem érti, kivel, miért, hogyan él ugyanabban a lakásban. – Biztosan ittál, már most be vagy rúgva. Mit akartál az ablakban, mit csinálsz te szerencsétlen. Különben mindegy, tőlem akár ki is ugorhatsz. De ne innen, menjél föl a negyedikre, a padlásra… – Ne izguljon má’, kihűl a teája, a boltban még nem adnak szeszt, az eső csak esik, maga meg itt izgul, mi lenne magával nélkülem… Anyja nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e a fia vagy gúnyolódik. Megpróbálta elhinni, mint már annyiszor, hogy mégsem ismeri egyetlen gyermekét, de ezúttal is kudarcot vallott. – Hová mész ilyenkor? – kérdezte fáradtan. – Dolgom van – válaszolta a fiú mosolyogva. – Mi dolgod lenne, te hülye. Nincs neked semmi dolgod. – Ezt nem a fiának, és nem is magának, hanem a kint zuhogó esőnek mondta. – És mégis, mikor jössz haza? – Mint tegnap. – Miért, tegnap mikor jöttél? – Ma.

Liget 2011 | 9 szeptember

Azzal Törpe kifordult a konyhából, arcán a megszüntethetetlennek tűnő mosollyal, amelynek nincs konkrét oka, állapot inkább, elhagyhatatlan kifejeződése valami lényegnek, mint egy szent attribútuma. Leszaladt a lépcsőn, kilépett az utcára, hagyta, hogy az eső végre rendesen megáztassa az arcát. Várnia kellett pár percet kilencig, majd betért az első közértbe, és vásárolt egy üveg sört. Büszke volt, hogy bármikor tudott inni. Jóízűen, nem kényszeresen vagy függőségből. Szerette a sör ízét, s ehhez a gyönyörű, esős naphoz illett is az import szlovák sör. Kisétált a ligetbe, ott itta ki az üveget, aztán visszabandukolt a közértbe, és vásárolt még kettőt. Kalaphoz indult, a barátjához. Biztos lehetett, hogy ő ébreszti, és hogy Kalap jó választásnak tartja a reggeli sört. Átvágott hát újra a ligeten, és jóllehet már sietett, nem tudta megállni, hogy ne pisiljen kedvére egy nagyon régi háború emlékművének tövébe. Miközben gőzölgő vizelete elkeveredett a vékony patakocskákban csörgedező esővízzel, a szabadtéri színpad hátsó kerítéseit nézte. Határozottan tetszett az ormótlanságuk, az a közönségesség, ahogy fémtestükkel a fák közé ékelődtek. A kerítés túloldaláról a gondnok méregette bizalmatlan, sötét pillantással. Hatalmas feje szinte leszakadt a testéről. Suta mozdulatokkal ténfergett a felségterületén, mint aki éppen rendőrt hív. Törpe most ennek is örült. Hogy meglesik, hogy ebben az ihletett pillanatban látja valaki. – Jól nézek ki, baszkikám, mi! Magának mondta, nem is mondta, csak úgy mondogatta, kimondogatta, fütyülte, lehelte, és rögtön utána felnevetett. Kibuggyant a száján a nevetés, de csak rövid, kurta kis röhintés, szinte észrevehetetlen. Bólogatott hozzá, gondosan helyreállította a sliccét, és tovaindult. Kalap tényleg aludt, és semmilyen csöngetésre, ajtórugdosásra, toporzékolásra nem mutatkozott. Törpe a földszintes ház homlokzatához sétált, bekopogott a legszélső ablakon. Jól számított, az albérlő már felébredt, és nem túl nagy elszántsággal munkába készült. Némi unszolás után hajlandó volt a zörögve nyíló ablakszárnyakon túlra, azaz albérleti szobája félhomályába rántani őt. Törpe illedelmesen megköszönte a segítséget, és átaraszolt a vetetlen ágyak, szétdobált ruhák között barátja szobájához. Néha nem értette, mit miért tesz, máskor azt sem értette, miért kell egyáltalán tennie bármit is. Ez azonban másfajta reggel volt. Csodálatos bizonyosságként élt benne ennek a reggelnek a fontossága. És ha tudjuk egy reggelről, hogy fontos, az nagyon jó érzés. Mert ha nem is mindegy, hogy valaki veszélyes közlekedési csomópontnak vagy közveszélyes munkakerülőnek születik, a lehetőségek szűkössége mindegyiket éppúgy megviseli, és a bajokra igazán csak a felhők felett van orvosság. A legfontosabb tanulság pedig mindenki számára titok marad. Nem élt benne tehát a pontos fogalmazás, a mindent-kimondás vágya, ha nem így lett volna, valószínűleg sohasem jelenik meg arcán az a bizonyos mosoly. Valamit azonban pontosan tudott erről a reggelről.

Liget 2011 | 9 szeptember

Kalap összekapta magát: zavaros szeme kitisztult, ébredés utáni gyilkos indulatait lemosta magáról a zuhany alatt. Gyorsan megitták a sört, majd hátul a fáskamrában levágták baltával jobb kezének a kisujját. Ettől az ő arcára is kiült ugyanaz a vigyor, ami a másik ábrázatán már reggel óta tündökölt. Itt volt az ideje, hogy útra kelljenek. Kimért, lassú slattyogásuk a mindent szétáztató esőben már önmagában provokációval ért fel. Ráadásul elnéztek komor tekintetű embertársaik felett, mint akik nem pusztán az időjárás viszontagságaira, hanem bárminemű emberi jelenlétre fittyet hánynak. Ha valakire mégis ránéztek, hát elborították széles mosolyukkal, amitől az óvatlan járókelő rendszerint olyannyira zavarba jött, hogy jó alaposan kikerülte őket, ha éppen el nem menekült az utca másik oldalára. A templom előtt átmentek a zebrán, jobbra fordultak. Kalap egy terjedelmesebb tócsánál megállt, lehajolt, és a vízfelület zavaros tükröződésében vizsgálgatta az arcát. Egy pillanatra talán el is komorult, látszott, valami nagyon szorongatja a szívét. – Meg kell innunk még egy sört! A közlés nem igényelt bővebb magyarázatot, más alkalmakkor egy ilyen ártatlan megjegyzés elegendő volt, hogy bevegyék magukat valamelyik kocsmába, és hosszú órákig el se hagyják. Nem így ezen a délelőttön. – Később, baszkikám. Intézzük el ezt. Hideg szél fútt el kettejük között. Mintha nem is eső, hanem a goromba, szürke ég zuhant volna alá. – Nem vagy te egy kicsit nagyon hülye? Minek ez a sietség? De barátja már elindult. Picit még várt, hátha meggondolja magát a másik, de nem. Két lépéssel utolérte, és átvette a kis csomagot, amelyet Törpe óvatosan egyensúlyozott a tenyerén. Szeme elé emelte, nézegette minden oldalról, mérlegelte a súlyát, szagolgatta. Így érkeztek a patika elé. Kalap visszaadta a csomagocskát, és szertartásos mozdulattal maga elé engedte barátját. Végigfutott a síneken, a pályaudvartól egészen a kaviccsal felszórt enyhe mélyedésig, ahol a főút keresztezte az útját. A két fényes fémcsíkot követte, és megpróbált úgy lépni, hogy csak a talpfákat érintse, ne a közéjük szórt éles zúzalékkövet. Megmagyarázhatatlanul vonzódott a sínekhez. Legszívesebben mindent hátrahagyva nekivágna a végtelenbe vesző útnak. Azt remélte, a vasútvonalak nem településeket kötnek össze, hanem elvisznek messzire. Olyan helyre, amiről nem lehet tudni semmit, mert nem ismeri senki. Elképzelni is lehetetlen. A sorompó alatt átcsúszott, megállt az út közepén egy nagyobb tócsa szélén. Az eső megállíthatatlan ritmusára remegett benne a világ. Felemelte fejét és beleszagolt a levegőbe. Nem érzett semmit. Talán az eső miatt, talán mert itt a városban szinte teljesen tönkrement a szaglása. Öregszik. Ez egyre nyilvánvalóbb. Régen egy ilyen többnapos eső meg

Liget 2011 | 9 szeptember

sem kottyant neki. Most fárasztja. Egyre idegesebb, de már ahhoz sincs ereje, sem mersze, hogy kiadja magából ezt a mind reménytelenebb és elkeseredettebb dühöt. Figyelte, hogyan csorog le feje két oldalán a víz. Mintha jégszilánkokkal hasogatnák a bőrét. Mégsem rázta le, felesleges. A vasúti töltés mögött induló utcába fordult, amerre lejt az út, és kényelmesebben esik a lépés. Egészen a házak falához szorult, hogy a lehető legkevésbé érje az eső, így viszont a lyukas ereszcsatornák tréfálták meg. Morgott valamit, csukott szájjal, torokból. Hosszú, zöld kerítés mögül barna ruhás ember lépett az utcára. Azonnal hátat fordított, ügyet sem vetett rá, mégis jobbnak látta, ha átmegy az út másik oldalára. Itt azonban nem volt járda. A fűcsomók között nem is sár, valóságos mocsár duzzadozott. Visszafordult az útra, nem futott, de gyorsan kapkodta a lábát. A laktanya utcájába csak benézett, aztán ment tovább. A következő sarkon, egy kerítésen nagy lyukat talált, éppen átfért rajta; talán az udvaron meghúzhatja magát, amíg elcsendesedik az eső. Jól ismerte a környéket, többször végigjárta már ezeket az utcákat, ennek ellenére minden alkalommal meglepődött, milyen gyorsan át lehet vergődni rajtuk. K. kényelmes, mégis elszántnak tűnő mozdulatokkal haladt. Lassan el kellett döntenie, merre, milyen irányban vág át a város központján. Pontosan tudta, hogy ha az utca felénél jobbra fordul, nem éri el a ligetet, hanem mellette, a fák lombkoronáját sejtve, de nem látva, sétálhat fel a belvárosig. Így is lett. Világos, széles utcába jutott, afféle villanegyedbe. Élő sövény és gesztenyefák sora rejtette a házak homlokzatát. Titkolt, visszafogott elegancia, előtérben a kopás, az omló vakolat, a romló cseréptető. Szemérmes bujkálás még az unott pillantások elől is. Az utca végén újabb kiszámítható meglepetés. Furcsa, bordó színűre festett templom tűnt fel pár lépéssel az utcafront mögött. Szép volt. Akárhányszor elhaladt mellette, mindig megbámulta. Mintha nem számíthatna rá, hogy holnap, holnapután és azután is ugyanitt lesz. Fekete vasrács fogta körül, rajta rozsdás lakat. Nem nyitották ki sohasem. A kerítésen belül a kis udvart térdig felverte a gaz, de ez is szép volt, dús, élénkzöld. Legalább tíz lépés, amíg elhaladt előtte, s ha nem esik, biztosan megáll egy pillanatra. Nem nézelődni vagy képzelődni, csak tudta, hogy ez az a hely, ahol a többi ember meggyorsítja a lépteit. Szeretett röhögni rajtuk. K. egy eresz fedezékében cigarettára gyújtott, aztán gyorsan a tenyerébe fordította, hogy óvja a kitartó esőtől. Gyors slukkokat szívott, pont olyan pattogós, határozott füstmondatokat eregetett, mint ahogy beszélt. Kiért közben az utca végére, ahol kis téren a rendőrség épülete állt. Az is, miként az előbbi templom, mintha mindig zárva lett volna. Egyáltalán, mi van nyitva ebben a városban a kocsmákon kívül. Jobbra fordult, nem lassított, csak kinézett a sapkája alól, mint

Liget 2011 | 9 szeptember

aki ellenőrzi, jó helyen jár-e. Eldobta az időközben mégiscsak elázó cigarettát, átvágott az úton, és beugrott a sütöde melletti boltba. Csak szétnézett, beszívta a friss péksütemények illatát. Fejét kicsit előrebillentette. Lehúzta jobb kezéről a kesztyűjét, és megtapogatta az egyik kiflit. Meleg volt és ropogós, pillanatokkal korábban nagy kosarakban hozták közvetlenül a kemencéből. A fehér sapkás pék ellenségesen nézte, éppen mondani akart valamit, de K. kifordult a boltból. Ment tovább a pályaudvar felé. Kicsit gyorsított. Ilyenkor nyitnak a Vasutasban, és nem akart összefutni a pincérrel. Pincért látni reggel rosszat – reménytelen szerelmet, munkakerülést, felmondott albérletet – jelent. A pályaudvarral szemben már régen kinyitott a közért, de vásárlójuk még nem nagyon akadt. A pénztárosnő az eresz alatt álldogálva dohányzott. Didergett. K. hangosan köszönt neki; nem ismerte, csak meg akart végre szólalni. Ki lehet úgy ejteni szavakat, hogy miután elhangoznak, sőt, talán ugyanabban a pillanatban, szétesnek, elporladnak, és senki sem próbálja összesöpörni. Csak felsértik a párás csendet, s a meleg lehelet gomolygó ködpaplant von a szavak köré. Megállt az állomás előtti téren. A kabátja elvesztette eredeti világosszürke színét, súlyosabb és sötétebb lett. Úgy gondolt magára, mint egy félreeső helyen árválkodó szoborra. Pontosan és teljes bizonyossággal érezte, hogy megkeményedik, megszilárdul rajta a ruhája, aztán a teste is kővé lényegül. Három perc huszonhat másodpercen keresztül állt így élettelenül, de mert azt is biztosan tudta, hogy a szobrok néha megmozdulnak, elindult visszafelé. Kifelé sokkal kisebbnek tűnt a lyuk a kerítésen, mint befelé. Igaz, ezúttal sietnie kellett, és futva átvergődni fájdalmas élménynek bizonyult. Majdnem felakadt a drótháló kiszakadt, éles és hegyes végeire, amelyek végigkarcolták a hátát. Talán vérzik. De így esőben nem tudta megkülönböztetni a testén csorgó esővizet a kicsorduló vérétől. Nagyon fájt, mégsem törődhetett vele. Menekülés közben erre nem lehetett gondja. Ahogy kiért az útra, mint aki a lehető legrövidebb idő alatt akar a lehető legtávolabb kerülni a kerítéstől, nagy vágtába kezdett, hátra se mert nézni. Valamivel később, amikor már biztonságos távolságban érezte magát, nagy ívben kört írt le, azaz szinte visszafordult. Nem akart újra a szürke, esőverte udvarra settenkedni, csak még egyszer szemügyre vette a terepet. Nem látszott semmi mozgás, elcsendesedett a környék. Már képes volt úgy lépni, hogy nem kellett attól tartani, remegő lába megbicsaklik, bár a szíve még mindig hevesen vert, és gyorsan, furcsa sípoló hangot hallatva szedte a levegőt. Egy ház takarásában állt a sarkon, és jóllehet biztonságosabb lett volna, ha egyszerűen megfordul, és folytatja útját le a dombról, az áruház felé, aggkori hetykeségből mégis inkább visszakanyarodott a mellékutcába, ahonnét az előbb futva távozott. A drótkerítés előtt sunyítva, oldalazva elbaktatott a rendőrség felé. Kerülgette a tócsákat, figyelte az embereket, de most eszébe sem jutott, hogy

Liget 2011 | 9 szeptember

letelepedjen egy utcasarokra és belebámuljon az alig múló délelőttbe. A folyópartra igyekezett. Meggyorsította lépteit, már nem érdekelte semmi más, csak hogy mielőbb kiérjen a város központjából, le a földszintes, régi, itt-ott omladozó házak közé, ahol már érezni, hogy nemsokára azok is eltűnnek, és majd elfogy az utolsó betonút is, és akkor csak az ártér széles sávja van, semmi más. Jobbra fordult tehát, de nem akart futni. Nem biztos, hogy végig bírná szusszal, és az átkelés a városközponton jóval nagyobb figyelmet igényelt. Igaz, nem látott senkit az utcán. Balra nézett a liget felé, egy pillanatra talán meg is állt. Elbizonytalanodott. Mégis egyszerűbb volna ide behúzódni… Ekkor rúgta meg valaki jobbról. Nem volt ideje megfigyelni, ki az, csak a nehéz, átázott barna csizmát látta, amikor inkább védekezésként, mint komolyan vehető támadásként utánakapott. Összecsattintotta fenyegetően a fogát, de már ugrott is balra, ki az útra, mielőtt elérhette volna az újabb rúgás. A mind sűrűbb esőben nem láthatta az éppen akkor sebesen közeledő autót, így csak centimétereken múlt, hogy nem ütötték el. Ez végképp elvette a kedvét, hogy megpróbálja megmarni támadóját. Behúzta a farkát, és berohant a ligetbe. Ismert ott egy nehezen megközelíthető, terebélyes, nagy bokrot, az alá fúrta be magát. Itt az eső sem érte annyira, és már az egyszerű tény, hogy a felhőkből zuhanó víz nem minden akadály nélkül kopog a testén, feledtette a hely kényelmetlenségét. Sőt, egy jókora éti csiga pottyant elé. Gyorsan bekapta, és ahogy az oldalára feküdt a puha levelek között, már nem fájt annyira a rúgás helye sem. Az előszobában kicsit elidőzött, a konyhába nem ment be. Hallgatózott, szinte megnőtt a füle, hátha mégis maradt itthon valaki, aztán gyors mozdulatokkal átkutatta a fogason hagyott kabátokat. Nem talált semmit. Balra nyílt a vécé meg a fürdőszoba, jobbra a gyerekszoba, a folyosó végén a nappali. Innét lehetett eljutni a szűkös hálószobába. Kialakult egyfajta stílusa, tudta, hol keresse a kifosztandó alsóközéposztály (a város jó része ebbe a kategóriába tartozott) értéktárgyait. Sosem végzett alapos munkát, csapongott, az ösztöneire, a megérzéseire hagyatkozott. De lehet, hogy ez túlzás. Csak félt, a félős tolvajok közé tartozott, ezért sietve, felületesen kutatott. Persze voltak tapasztalatai, és ezekhez igazította pánikszerű lakásdúlását. Minden könyvespolc azonnal gyanút keltett benne, mert nem értette, mi más funkciója lehet a könyveknek, mint hogy eldugjanak mögéjük valamit. A nappaliban tehát, miután pár pillanat alatt felmérte a szoba bútorzatát, gyorsan kijelölte magában a további célpontokat. A dohányzóasztal mögötti heverőt ki lehet húzni, biztosan tele tárgyakkal, amelyeket nem használnak, de kidobni nem akarnak. A hálószobában van egy beépített szekrény, nyilván ruhákkal, fehérneművel. Mindenekelőtt azonban a könyvespolchoz sietett, és végigfuttatta tekintetét a könyvek gerincén. Új Magyar Lexikon, Panoráma útikönyvek, Világirodalom

Liget 2011 | 9 szeptember

klasszikusai, Marx válogatott írásai, Örökimádás. A lexikon köteteit rántotta ki először, de csalódnia kellett. Az útikönyv sorozatot (a Benelux államoktól Svédországig) már csak megszokásból szórta a földre, érezte, hogy itt nem talál semmit. A heverőt felfordította, de csak megbarnult izzadtságfoltokkal tarkított poros párnák meg paplanok, és további könyvek estek ki belőle. Kopott, sárga borítójú, agyonolvasott regényeket rúgott félre. Megfordult, elhaladt a virágállvány és egy frissen lakkozott rokka mellett, és leült az íróasztal mögé. Kihúzta a fiókokat, de ezek tartalmát, maga sem tudta, miért, nem borította ki, csupán beléjük túrt. Papírok, jegyzetek, kéziratok, cédulák. Az asztal lapján emlékplakett, papírnehezéknek használt fém pecsétnyomó, tollak, ceruzák – csupa értéktelen vacak. Kirúgta maga alól a széket, átment a hálószobába. A nagy franciaágyon és a beépített polcsoron kívül üveges szekrényt talált. Megállt előtte, meghajolt, mintha köszöntené, aztán megragadta a legfelső fogantyút. Fényképek buggyantak ki a csordultig töltött, nehezen mozgatható fiókból. Már-már visszatolta, mert nagyon utálta ezeket a családi idilleket, ahogy nem is a kamerába, hanem kifejezetten az ő arcába vigyorog a két felnőtt meg a két ütődött gyerek, amikor a fiók hátsó részében keze kis dobozba ütközött. Ebben tartották az ékszereket. Már ha annak lehet nevezni azt a néhány fülbevalót, láncot, amit talált. A középső fiókból igazolványokat, családi iratokat, bizonyítványokat kotort elő. Legalul, némiképp váratlanul, gondosan összepárosított zoknikra lelt, a zoknik közül azonban kikandikált egy kis, szürke autóstáska. Pontosabban ennek a táskának az egyetlen füle. Jól számított, készpénzt tartottak benne. Nem sokat, sőt, jóval kevesebbet, mint amire számított, de pénzt. Ropogós százforintosokat. Ez felvillanyozta. Talán nem túlzás egy vad nyomában járó vadászhoz hasonlítani őt e pillanatban. Orrlyukai kitágultak, ajka egészen kicsit szétnyílt, szeme bepárásodott. Eleve izzadt. Kint ömlött az eső, és amíg ideért, alaposan elázott, tartott is tőle, hogy megfázott. A lakásban fűtöttek. Gyorsan felmelegedett, és mivel nem vetkőzhetett neki (ez igazán nem illet a helyzethez), és nyilván az izgalom miatt is, már a könyvespolc

Liget 2011 | 9 szeptember

átvizsgálásakor folyt róla a víz. Kabátja belső zsebébe dugta a három darab százast, a bizsukat a külső, nagy, legombolható zsebbe. A nyers színű pozdorja-bútorok lakkozott felületén a beáramló ezüstös fényben, inkább félhomályban megcsillant az álerezet. Újak voltak, ráadásul érződött, hogy nagyon vigyáznak rájuk, mégis súlyos idejétmúltság áradt belőlük. Mintha az idő, amiben legyártották, és szépnek, alkalmasnak találták, sohasem létezett volna. Valahogy mégis minden így maradt, ezekben a formákban, ebben a hasznavehetetlen rútságban. A beépített szekrény ajtaját kulcsra zárták, de ez nem okozhatott gondot egy tapasztalt tolvajnak. Szinte feszítenie sem kellett, csak benyomta a csavarhúzót az ajtórésbe, máris szétesett a zár. Ingek, női fehérnemű, törülközők, ágynemű. Régi kalapok, fehér műszőr női kucsma, áttetsző csehszlovák import sálak, puha bőrkesztyű, amelyen vékony repedésekké mélyültek a kopások. Lent csizmák, téli

Liget 2011 | 9 szeptember

cipők porosodtak. A cipőpaszta kesernyés illatába kifakult lábszag keveredett. Minden köteg mögött rejtőzött valami. Felül, nyilván ajándéknak szánt, becsomagolt játékautó. Lejjebb szövetzsebkendőbe kötve végre előbukkantak az igazi ékszerek. Régi ezüstkarkötő, aranylánc, a medalionján Mária, és egy aranyóra, szíj nélkül. Az alsó két polc hátsó traktusába könyveket rejtettek. Gyönge minőségű papíron, rosszul nyomtatott szövegek. Remélte, talán itt további pénzre akad, esetleg valutára, de nem. Semmi, csak újabb hevenyészve összekapcsozott folyóiratok. Tekintete az egyik címére esett: Beszélő, ezt rossz jelnek vette, annyira, hogy pánikba esett. Kirohant az előszobába, onnét be a konyhába. Felrántotta a mosogatópult fölé szerelt konyhaszekrényt, de csak tányérok sorakoztak egymásra rakva, meg csészék, poharak, tálak, fazekak. A legfelső polcon végre egy üveg Napóleon konyakot fedezett fel. „Legalább ennyi. Ennyit igazán megérdemlek.” Felnyúlt érte, ám hogy elérje, kénytelen volt rátámaszkodni a négy tiplivel felerősített szekrényre. Halk, reszelős hang hallatszott, és szinte észre sem lehetett venni, olyan hirtelen szakadt le a halvány almazöld polcrendszer. Elaludt? Talán elaludt. Nem lehetett biztos benne. Öregszik, gondolkozik, bambul, néz. Mindez egyszerre. Mindegyik fontos, és ugyanolyan pusztító erejű. Tudja, hogy gondolkozik, gondolatainak tárgya teljesen világos, közben mégis elernyed, lát valamit, ami eleinte egyértelmű, majd nehezen magyarázható kapcsolatban van azzal, amire korábban gondolt. De mire is gondolt? Minden összefolyik, és amikor feleszmél, nem tudja, mi történt vele. Így múlik az idő, azaz így öregszik. Van egy pont, ami után elveszti jelentőség nélküli semlegességét az idő múlása, és minden perc alig észrevehető fokozattal feljebb srófolja a csontok fájdalmát, az izmok akaratlan ernyedtségét. Talán megkérdezhetné a könyvtárost, mi történt, olyan viszonyban vannak, nem feltétlenül nézné hülyének. Esetleg arra gondolna, hogy szellemeskedik, valamely bonyolultabb nézete kifejtéséhez kezd ilyen nyakatekerten, távolról. Nézi a könyvet maga előtt. Belelapoz. Miért nem viszi haza a könyveket? Miért jár ide olvasni? Ebbe a könyvtárba, amelyik kicsi is, csúnya is, ráadásul nem fűtenek. Legalább nem jár ide senki. Igaz, otthon is jobbára egyedül van. A könyvtáros néha odamegy hozzá, beszélgetni szeretne. Ő általában kitér előle. Idegesíti, hogy cinkosságot akar kicsikarni belőle ez a nő. A könyvbarátok. Kicsit lenézni a többieket. Pedig ő egyáltalán nem könyvbarát. Kényszeres mondatgyűjtögető, ami valószínűleg depresszióféle. A könyvek segítenek, hogy miközben az élete végképp elhatalmasodik rajta, legalább bent, a fejében legbelül ünnepélyes díszletek között töltse az idejét. De ez sem igaz. Régóta nem olvas mást, csak meséket. A könyvtárostól kikér egy könyvet, amire az alacsony, sovány asszonyka kipirulva rábólint (ilyenkor lebiggyeszti az ajkát), ez igen, ez könyv. Szóval

Liget 2011 | 9 szeptember

átveszi a könyvtárostól ezt a minden tekintetben jó és fontos művet, aztán megy az asztalához és útközben ügyesen lekap egy mesekönyvet a gyerekrészleg polcairól. Együgyű Simon. Ezt nagyon szereti. Máskor mást. Ha ügyetlenebb, és mellényúl, akkor olyat, amit otthon olvas a gyereknek, és nagyon unja. Ilyenkor azt olvassa, amit kikért. De csak ritkán. Közben megfájdul a háta. Jön az infarktus, ettől fél, pedig csak az állandó asztal fölé görnyedéstől sajognak az izmai. Éhes lesz, kicsit fázik. Miért nem fűtenek egy könyvtárban? Persze két ember miatt kifűteni egy ekkora helyiséget. És ő is vehetne már egy félcipőt a szandálja helyett. Mindegy, legalább az eső esik. Bevette az orvosságot, bár nem volt biztos benne, hogy rohama lesz. Ilyen időben minden összekavarodik. Ha mástól nem, a rosszkor bevett gyógyszertől lesz rosszul. Megfájdult a gyomra. Így jelezte a szervezete, hogy ennie is kell néha. Kiszaladhatna a közeli étterembe, vagy vehetne két kiflit a tér túlsó oldalán a közértben. De túl sok fáradsággal járna. Nem éri meg a befektetett energiát, és a végeredmény szinte bizonyosan ugyanolyan kellemetlen lesz, mint ez a mostani maró fájdalom: morzsás száj, meggyötört torok, és a gyomor elkerülhetetlen további szenvedése. Az utóbbi időben leginkább unatkozni szeretett. Enyhe lelkifurdalással arra gondolni, hogy nem csinál semmit. Egy régi cédulája sarkával megpróbálja a körme alatt lerakódott fekete koszréteget kipiszkálni. Nehezen megy: a papír széle felpuhul, kirojtozódik, nem tud tökéletes munkát végezni. Halvány, szürkésbarna réteget hagy maga mögött. Szórakozottan elolvassa, mit írt a gondosan téglalapalakúra vágott kartonlapra, már nem is tudja, mikor. Két éve? Három? „Újraolvasni a feljegyzéseket! Átnézni a levéltárat, hátha ott is van valami! Felutazni Pestre!” Csodálkozva mered a három szánalmasnak ható felkiáltójelre. Csupa soha meg nem valósított terv. Hát legalább ezeket nem csináltam meg. Legalább ezekre nemet mondtam. Elégedetten vakargatta a szakállát, aztán felállt, hogy kimenjen cigarettázni. Az agyonkoptatott, szürke lépcsőket nézegette. Cipőtalpát végighúzta az egyik lépcsőfok lekerekített szélén, mint aki nem vesz részt a másik három társalgásában. Az iskola üres lépcsőházában álltak. Elmaradt a környezetismeret órájuk, és éppen azt tárgyalták, mit csináljanak helyette. Várható volt, hogy rövidesen beküldenek egy másik tanárt, ezért nem maradt sok idejük a döntésre. Abban kimondatlanul is egyetértettek, hogy a szigorú igazgatói felszólítás ellenére nem maradnak az osztályban. A kérdés csupán az volt, hogy az iskola épületében lógjanak, vagy nézzenek szét a városban. Minden ez utóbbi ellen szólt. A várható büntetések mértéke és milyensége, valamint hogy rettenetesen esett. Egy kiadós megázás és egy igazgatói intő nélkül nem úsznák meg. Másrészt az iskolában is kiváló bújóhelyek

Liget 2011 | 9 szeptember

voltak. Le lehetett például lopakodni a pincébe. Napközben általában nyitva hagyták a nagy vasráccsal védett lejáratot, a fűtő ilyenkor már folyamatosan dolgozott, de őt igazán könnyű kijátszani. A pincerendszer pedig kiismerhetetlen, szűk és sötét járataival csodálatos felfedezőutakat ígért. Próbálkozhatnának a padlással, de hogy azt is nyitva találják, különös szerencsére lenne szükségük. Nagyon csábító lehetőség még a biológia szertár. Ehhez azonban meg kell szerezni a kulcsot, azaz valakinek be kellene lopakodni a tanári szobába, és elemelni. Éppen azon folyt a vita, ki vállalkozna erre. Tóth Robi nekidőlt a folyosó falának, magabiztosan mosolygott, miközben a kis Wirth egyre vadabb érvelését hallgatta. A magabiztos mosoly sem volt meggyőző, és ahogy a nálánál jóval alacsonyabb, de kisportoltabb fiú egyre közelebb hajolt hozzá, Tóth idegesen húzódott odébb. Persze a látszatot, hogy cseppet sem ijedt meg a másiktól, az utolsó pillanatig igyekezett fenntartani. Hátát továbbra is a falnak vetette, és ahogy lassan oldalazott a most már öklével hadonászó kis Wirth elől, végigdörzsölte az iskola olajzöld falát. A magasabb és jó pár kilóval súlyosabb fiú pufók arca menedék után kutatott, pillantása a kissé hátrébb ácsorgó Fülöp Gézára esett. – Miért nem ő megy be? Sokkal kisebb nálam, észre se vennék! Érvelésében sok igazság volt, de a kis Wirthnek mégsem tetszett az ötlet. – Félsz, mi, Tóth? Összetojtad magad. De aztán ne gyere nekem a pingpongütőddel. Azt se tudom, hol van már. A nagydarab fiú felsikoltott meglepetésében, ilyen zsarolásra egyáltalán nem számított. – Micsoda?! Hogy jön ide a pingpongütőm?! Ezt nem teheted! – Mit nem tehetek, te tökfej? Osonj be szépen a tanáriba, nincs most ott senki, aztán akaszd le a kulcsot, de nagyon gyorsan! Fülöp Géza közben leült az egyik lépcsőre, állát megtámasztotta az öklével, és nagyon úgy festett, mint aki tökéletesen elégedett jelenlegi helyzetével. Ezt az elmaradt órát szívesen átvészeli ott, ahol éppen ül. Kibámult a lépcső aljában nyíló ablakokon, és csak fél füllel figyelt a vitára. – Te is bemehetnél, Wirth, ha olyan nagyokos vagy! He! Te miért nem mész be!? – kezdett ellentámadásba Tóth Robi. A másik fiú azonban nem jött zavarba, ökölbe szorított kezét újra ütésre emelte, és nagyon halkan, alig hallhatóan válaszolt. – Mit képzelsz magadról, dagadt! Azt hiszed, te fogod nekem megmondani, mit csináljak! Egyre közelebb húzódott egyre rémültebb társához. Már-már úgy tűnt, megüti, és akkor nem lehet elkerülni a verekedést, de váratlanul elfordult tőle. Fülöp Gézára nézett, és nyugodtabb hangon, mégis azzal a félreismerhetetlen hangsúllyal, hogy minden esetben ő irányít, megszólalt.

Liget 2011 | 9 szeptember

– Igaz is, Géza, te is bemehetnél. Nekem mindegy melyikőtök, csak induljon már valamelyik! Fülöp fel sem nézett, hangja remegett, mint mindig, de nyugodt volt. – Én nem megyek be. Nem merek. Mindenki elámult a válaszán. Hogy valaki ilyesmit beismerjen! A kis Wirth helyzete ezzel megingott. Ha Fülöp Géza nem szégyelli bevallani, hogy fél, és ezután Tóth sem tesz másként, akkor vagy neki kell bemennie, vagy megpróbálja a mindeddig csendben tébláboló negyediket bevonni a vitába. – És te, Pintér, te is ilyen beszari vagy? Pintér magas, sovány fiú, arcában bizonytalanság. Elsősorban önmagától félt (mintha látna magában belül valamit, ami megrémíti). Ez, ha tekintélyt nem is kölcsönzött neki, távolságtartásra késztette a többieket. A fiú pedig, ösztönösen ugyan, ügyesen kihasználta. Jól tudta, hogy most nem vonulhat vissza. Ha nem vállalja a küldetést, menthetetlenül visszahullik a gyengék és gyávák táborába, a tanáriból kulcsot lopni azonban még ennek tudatában sem mert. Nem maradt más lehetősége, előremenekült. – Felőlem azt csináltok, amit akartok. Én lelépek, nem maradok itt ebben a koszos suliban. S mint aki csak arra várt, hogy ezt elmondhassa, elindult a földszinti ablak felé. A többiek tátott szájjal lesték, egyik sem mozdult. Ez így kicsit erős. Eláznak, és a vizes ruhájuk miatt mindenképpen lebuknak. Az elmaradt környezetismeret után történelemórájuk lesz az osztályfőnökükkel, nem ússzák meg igazgatói nélkül, az fix. Pintér nem nézett hátra, kinyitotta az ablakot, felült a párkányra, aztán fenekét előretolva kiugrott. Nagyobbat esett, mint gondolta, és rögtön eszébe jutott, hogy itt nem tud visszamászni. Mégis jó pofát kellett vágnia, egyébként meg túl volt már a nehezén. Négyük közül ő tette meg az első és legnehezebb lépést, ezért mindenképpen ő jött ki legjobban a szorult helyzetből. Amint feltápászkodott, elfordult az ablaktól, lassú léptekkel elindult az esőben az iskola hátsó udvarán a törmelék és szeméthegyek között. Balról a börtön kerítésének őrtornyokkal szabdalt, szögesdrótos síkja, szemből a régi megyeháza használaton kívüli üres szárnya zárta le a szeme előtti teret. Örült az esőnek, ez csak fényesebbé tette győzelmét, örült, hogy eláztatja a haját, a makulátlan kék köpenyét. Továbbra sem nézett hátra, mint akinek tényleg mindegy, hogy jönnek-e a többiek vagy sem. Tóth lépett az ablakhoz, Wirth azonban félretolta, de csak kinézett az esőre, nem indult a másik fiú után. Pintér közben lehajolt, és felemelt valamit a földről. Mindhárman kinyújtották a nyakukat, látni akarták, mit talált. Még Fülöp Géza is kíváncsian húzta össze a szemöldökét. Végre megmozdultak. Wirth villámgyors mozdulattal fellépett a párkányra, kiállt az ablakba. Már éppen leugrott volna, de

Liget 2011 | 9 szeptember

ekkor Tóth Robi felkuporodott mellé négykézláb, és az ablakkeretbe kapaszkodva kicsúsztatta lomha testét az iskolafal udvari oldalán. Lába azonban nem ért földet. Erre egyáltalán nem számított, úgy érezte, váratlanul ismeretlen mélységek nyíltak meg alatta (jóllehet csak fél méterről volt szó). Kiabálni nem mert, görcsösen kapaszkodott az ablakpárkányba, és nem jutott eszébe, mit is kellene tennie egy ilyen helyzetben. Teljes erőbedobással dolgozott, fáradtságot nem érzett. Már régen, nem is tudta pontosan, mióta, beléköltözött a bizonyosság: a dolgokat nem lehet megváltoztatni. És ha mindig minden ugyanolyan, akkor nincs semmi, nincs fáradtság sem. Az időt végképp nem érzékelte. Mivel csak a munkájára koncentrált, nem lehetett tudni, vannak-e életének periódusai. Történik vele más is, vagy csak ami éppen most? Ez azonban csupán a leírás közben felmerülő kérdés, amely inkább túlgondolt, még inkább meggondolatlan helyzetfelmérés. A valóságban, ha az ő esetében beszélhetünk egyáltalán valóságról, ilyesmi fel sem merült. Képtelen volt rosszul dolgozni, a tökéletesség környékén kóborolt. Ha valamit elrontott, az szinte kivétel nélkül környezetének brutális beavatkozásából fakadt. Az anyag leigázhatatlan. Ezzel leginkább ő volt tisztában, mégis újra és újra belevetette magát a küzdelembe. Ha pedig már dolgozott, azt a legjobb tudása szerint tette, máshogy, azaz rosszabbul képtelen lett volna. Tömzsi teste hézagmentesen kitöltötte a kerek vájatot. Egyre beljebb járt a nehéz mahagóni karosszék karfájában. Szinte észrevétlenül dolgozott. Csak este, amikor kiürült a Múzeum, és már nem járt senki a folyosókon, csak akkor lehetett hallani azt a szinte érzékelés alatti reszelős neszezést, percegést, ami, nevezzük így: emberfeletti munkájával járt. Elment a mozi előtt. A földszintes házak közül kimagasló épület hatalmas üvegajtói tárva-nyitva ásítoztak, mint egy többemeletes szendvics, amibe lyukat rágott egy nyugtalanítóan falánk száj. A mozi melletti borozó éppen kinyitott. F. álldogált előtte, várakozott, nem barátra, barátnőre, hanem hogy feltáruljon végre az a csodálatos ajtó. Nem akartak kezet rázni, de F. belekezdett egy nem túl őszinte érdeklődésbe K. hogylétét illetően, amit azonban gyorsan abbahagyott. Felfedezte a másik arcán a minden unalmon túlmutató érdektelenséget, amelynek láttán értelmét vesztette bármilyen beszéd. Nem köszöntek, hátat fordítottak egymásnak. Belépett a borozóba, kávét rendelt, bár tudta, itt főzik a legrosszabb feketét a környéken. Tulajdonképpen cigarettázni akart, elszívni nyugodtan egy szál Szofit, és ha már muszáj inni valamit, egy rossz kávé megteszi. F. is beoldalgott a pulthoz, ellenségesen figyelte K. minden mozdulatát, aki viszont ügyet sem vetett rá. Ebben ő volt a legnagyobb: levegőnek

Liget 2011 | 9 szeptember

nézni valakit, lehetőleg úgy, hogy az tényleg széjjelfoszladozzon a koszos semmiben. Maga elé fújta a füstöt, és ahogy a szájából kivett cigarettát jobb keze ujjai közé fogta, bal kezével már a zsebében turkált pénzért. Fizetett és ment. Kiért a főtérre, amely szinte teljesen víz alá került. Csak a kopott festésű padok, lombtalan fák és valami szikár, karcos dísznövény-bozót emelkedett ki az óriáspocsolyából. Ha akarna, sem tudna átmenni a könyvtárhoz, amely a tér másik oldalán, tekintélyes sártenger közepén állt. De hát ki megy ilyenkor könyvtárba? Senki. Jobbra fordult, vetett egy pillantást a városházára, és nem nézett hátra, amikor meghallotta, hogy a körülményekhez képest gyorsan hajtva kifordult a mellékutcából egy busz. A templom előtt ment át a zebrán. Lassított, nem akarta utolérni az előtte imbolygó alakokat. Besétált inkább a nagy kovácsoltvas kapun a templomkertbe. Jólesett az a pár lépés az apró fehér kavicson, a két-három irdatlan nagy fenyőfa között. Jobbra hátul kis szürke épület állt, rajta két berácsozott ablak: a plébánia. Behúzódott az egyik fa alá. A hatalmas ágak felfogták az esőt: mint valami tökéletesen kiépített ereszcsatorna-rendszeren keresztül, a fa alatt állót kikerülve zuhogott le a víz a földre. Nekitámaszkodott a fa törzsének, de nem úgy, mint aki céltalanul lődörögve nem tudja eldönteni, mit tegyen. Ő határozottan ezt a célt tűzte ki maga elé. Azt csinálja, hogy áll a fa alatt, és a „fa alatt állás” komoly dolog. Tekintélyes fekete esernyőjével a pap jelent meg a templom mellett. Nem nézett rá, de amikor mellé ért, válla egy rándulása jelezte, hogy észrevette, valaki van rajta kívül a kertben. K. arra gondolt, hogy az egész olyan, mintha bujkálna, mintha valami illetlent tenne. Kilépett a fa alól, és a váratlanul előbukkanó lány nyomában visszament a főutcára. Elhaladt a posta, a patika, az étterem mellett. Valaki ráköszönt. Fejét félrebillentve kinézett a kapucnija alól. Elmosolyodott. A lakótelepek sávjába ért. Ha jobbra vagy balra elkanyarodik, még könnyen kikerülhette volna, de ő inkább tartotta az irányt. Lelépett az útra, és az elválasztó vonalon lépegetett tovább. A szél irányt váltott, most hátulról kapta a sűrű szemű esőt. Megtörölte az arcát, körbenézett. Az erkélyeken rokkant bútorok, tavalyi fenyőfák, bizonytalan nejlonszatyrok, befőttek sorakoztak. Valaki rádudált. K. intett, mintha ismerős lenne, pedig erről szó sem volt. Aztán mégis felment a járdára, és mégis elfordult jobbra. Szikár, szürke ballonkabátos férfi ment a másik oldalon. Szemüveget viselt és barna nyúlszőrkalapot, esernyőjét pedig úgy tartotta a feje fölé, mint aki mindig mindent esernyővel a kezében csinál. Ugyanabban a tempóban haladtak. Kimért mozdulataik arról árulkodtak, hogy nem hajlandóak pusztán azért természetellenesen szaporán szedni a lábukat, mert esik. Egymás mellett, párhuzamosan gyalogoltak az út két oldalán sokáig. Aztán másfelé kanyarodtak az utca végén, mielőtt kiértek a temetőhöz.

Liget 2011 | 9 szeptember

Elborult az ég, egyetlen folytonos sötét felhőmassza zárult a domb fölé. A város már régen eltűnt szemük elől. Szinte teljesen besötétedett, lámpákat gyújtottak körben a kerítés mellett. Az orkánszerűvé erősödő szélben az egyik mérnök, kezével a fejéhez szorított sárga sisakban, az építmény lábainál álldogáló művezetőhöz szaladt. – Mikor lesz kész?! – Üvöltenie kellett, hogy megértse a karnyújtásnyira álló férfi. – Kész lesz. – Mondta szárazon a művezető, és mindketten olyan arcot vágtak, mintha valóban a feltett kérdésre válaszolt volna. A mérnök visszaballagott a konténerekből kialakított irodájába. Alig bírta kinyitni az ajtaját, megkönnyebbülten rogyott le egy székre, miután hatalmas, most mégis alig hallható robajjal becsapódott mögötte a kilinccsel ellátott vastag fémlemez. Mire beesteledett, elállt a szél. Fenyegető csend lett. Tartás és tartalom nélküli mozdulatlanság, mintha bizony magára maradt volna a világ. És ebben a magáramaradottságban, amikor kikerülhetetlenül és nyersen minden önmaga, és semmi más, és nincs kapcsolat a dolgok között, nincs semmi, ami segítene valami más megértésében, bizonyossá vált, hogy nincs itt a vég. Nem történik semmi komoly. És csak ez igazán megváltoztathatatlan. A munkások fáradtan ücsörögtek a kerítés mellett. A buszt várták. A művezető magabiztos léptekkel közeledett a főmérnök bódéja felé. Fellépett a három fémgrádicson, kopogás nélkül dugta be a fejét az ajtórésbe. – Mérnök úr, befejeztük a darut. – Rendben, akkor holnap kezdünk. A hátsó ablaktalan falat bámulta, meg sem fordult, úgy válaszolt. Aztán rápillantott a karórájára. „Estére mozijegyem van. El fogok késni.” Kilépett a fojtogató szabad levegőre, és felnézett az égre. Hatalmas, komor felhők tornyosultak felette, ameddig a szem ellátott. Tompán, visszhangosan megdördült az ég, mintha mondani akarna valamit. De nem neki, ebben teljesen biztos volt.

Liget 2011 | 9 szeptember

Ha ndi Pé t er

ESTE Ha este az ágynál levetkőzöl, hozzád lépek és átölelem meztelen testedet, visszarebben az évek varázsdobozából az akkori hajlat, való lesz mindaz, ami volt, megjelensz újra nekem, ujjaim elindulnak idomaid jól ismert ösvényein, akár az egymást remegtető időkben; fehér villanás a szerelem; nyakadba csókolok, combodon lúdbőr fut át, mint amikor alkony szele borzolja a mezőt; állunk a kései összefonódásban, – pompeji torzók forró hamuesőben –, aztán vonakodva leválunk egymásról, és megkeressük szokott helyünket az ágyban.

Liget 2011 | 9 szeptember

ÉJSZAKA Ha éjszaka elhagy az álom és fülem hegyezem minden apró neszre, tág pupillával meredek a nappal tapintható, ilyenkor felmérhetetlen térbe, érinthetetlen idomok köré; de moccansz mellettem, és visszaadsz magamnak, tudom, ki vagyok, lélegzeted is az összetartozás-tan önfeledt jele. Az előtüremkedő félelem, hogy egyedül vagyok-leszek, visszabújik a képzelet vattáiba, az óceán-mélységben ólálkodó elkerülhetetlen cápa odébb siklik; uszonyával még megfodrozza az éjt.

Liget 2011 | 9 szeptember

REGGEL Reggelenként előbb ébredek, mint Te. Gondolattalan még a lét. Átnyúlok a surranó éjszakából gyöngy-homályú fényekbe, feléd, s ha meglelem melegen lüktető kezed a dunna vászon-hullámaiban, már épül a nap, indul a szerény tetteket rakosgató képzelet. Mint ikerpár, egyenlő eséllyel csusszanunk az ismeretlen létbe, így indulok az új napra véled félálomban még, de már kéz a kézben. Tudom, jövőnk talán csak ez a nap. Nem szőhetünk emeletes álmot. Ünnepünk, ha fel-fellobban a tegnap még pattogó zsarátnok.

Liget 2011 | 9 szeptember

Var g a Dá niel

Felhőjáték Ősz van, megkezdődött egyfajta tanulási folyamat, ahogy az egymás nyomába ereszkedő levelek memorizálják a reggeli párafoltok beszélgetéseit. Madárszárnyak tapasztják össze, ami már végképp kettészakadni tűnik, hiszen annyiszor elveszett: a nyirkos, magányos eget. Elvégre minden felhő ugyanazt látja, ugyanabban hisz; ugyanazon alátámasztó oszlopokban. A mondatok végén a pont is ezt a szándékot hordozza. Csak épp egy idő után túl homályossá válik az ég, túl magas, túl kék. Túl befejezetlen. Megismerni annyi, mint megkísérelni birtokolni e megegyezést. A végére jutni – igazából reszketve bámulni a megismerhetetlent.

Liget 2011 | 9 szeptember

Gondoltam: drága, kicsi társam, Próbáljunk mégis megmaradni Ebben a gyilkos, vad dúlásban. Mikor mindenek vesznek, tűnnek,  Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,  Tarts meg csodának avagy bűnnek. Mikor mindenek futnak, hullnak,  Gondoltam: drága, kicsi társam,  Tarts meg engem igérő Multnak. (Ady Endre)

Gondoltuk, mikor mindenek vesznek, tűnnek, csak úgy maradhat eleven folyóiratunk, sok alkotó szellemi hajléka, ha ismét megújulunk, s a színvonalas tartalmat nagyobb formátumban, szellősebb oldalakon, vonzóbb külsővel tárjuk az olvasó elé. Gondoltuk, Próbáljunk mégis megmaradni.

Liget 2011 | 9 szeptember

K edves O lvasónk ! A Liget közvetlenül a szerkesztőségnél is megrendelhető – a 2012-es évfolyam most még idei áron: belföldre | 5500 Ft külföldre | 14000 Ft cím | LIGET szerkesztősége 1122 Budapest | Kissvábhegyi út 4. számlaszámunk | MKB 10300002-20331719-70073285 Egy postai utalványon vagy átutalással igényelheti a negyedévente megjelenő Szitakötő gyereklapot is: belföldre | 3780 Ft külföldre | 8500 Ft Közhasznú alapítványunk hálásan fogad minden további támogatást. Felhívjuk figyelmét a naponta friss írással jelentkező Liget-blogra (ligetmuhely.blog.hu) és a Szitakötő blogjára (szitakoto.blog.hu), s persze honlapunkra (liget.org), ahol folyamatosan tájékozódhat könyveinkről, szerzőinkről, részt vehet játékunkban, és kérheti, hogy küldjük heti hírlevelünket. www.facebook.com/liget.muhely A Ligetet közvetlenül a szerkesztőségnél megrendelők 30% kedvezménnyel igényelhetik kiadványainkat. Legújabb megjelenések

Petrik Iván | Ki ölte meg Jean Cassinit? novellák | 2500 Ft

Pegazus hátán zenés–mesés CD gyerekeknek | 3000 Ft