LIGET folyóirat - 2012. január DEMO by LIGET Műhely Alapítvány

i r o d a l m i

és

ö k o l ó g i a i

folyóirat

2012 | 1 JANUÁR

LEVENDEL JÚLIA – HORGAS JUDIT – HORGAS BÉLA | Játék a fűben S h a k es p e a r e - k é p e k | KÁLLAY GÉZA, MICHAEL INNES, SOMOS BÉLA

SZENTGYÖRGYI ZSOLT, PETRIK IVÁN, FENYŐ ERVIN, Kutas József novellája KISS LAJOS ANDRÁS | Értelmiségiek a futóhomokon [1] C OR V I N A | BÍRÓ BÉLA | Legitim korrupció

Á cs J ó zsef k ö nyvé r ő l

FARKAS ATTILA MÁRTON, HORGAS BÉLA, NACSINÁK GERGELY ANDRÁS B E L S Ő R U H A T Á R | Z. KARVALICS LÁSZLÓ | Tétova történet K É P | LÁNG ANNA | Shakespeare-plakátok

korrupció nem pusztán sikkasztás – egyetlen ember önmagában nem lehet korrupt, ehhez a társadalmi jelenséghez társakra van szükség, mégpedig olyanokra, akik a haszonszerzés érdekében működnek együtt. →

etán Horatiót már jó előre megkenték, s így Fortinbras biztosra vehette, hogy jövendő lordkamarása semmi lényegbevágót nem mond a még nem tudó világnak? Azt hiszem, meg tudom mondani, mikortól lett részese Horatio a cselszövésnek. →

mikor egy hírhedt televíziós műsorvezetőnek élő adásban magyaráztam az oktatási program működését, pár pillanatig gondolkozott, aztán feltette a számára egyedül értelmes kérdést: „És akkor ebben mi az üzlet?“ Hát ez az. →

e ki a burzsoá? Egyfajta szenvedélybeteg, aki a profit iránti kielégíthetetlen vágyban szenved. Szerencsejátékos, aki akkor is tovább játszik, ha nyer, akkor is, ha veszít. Szenvedélye a mennyiség szenvedélye. →

vér nemcsak a bennfenteseknek, a lépcsőn felfelé igyekvőknek valóság. Kiütközik a spirálisan csavarodó lépcső körfalán is: közszemlére kerül. És nem csupán a lépcső csavarodik magába. →

inden, magát etnikai hovatartozás szerint meghatározó ember talál majd nemzete múltjában elegendő okot a büszkeségre. Legitimmé válik a büszkeség meg az összes következménye: irigység, féltékenység, gyűlölet. →

özponti értékrendjük a Schumpeter-féle teremtő pusztítás fogalma köré szerveződött, és így jobban megfelelhetett egy kemény, hatékony, igazi „macsókapitalizmus”-nak. →

4 14 23 32 33 41 49 57 69

Szerkesztők Levendel Júlia, Horgas Béla, Horgas Judit Tervezőgrafikus | René Margit Olvasószerkesztő | Bohus Magda Kiadó | Liget Műhely Alapítvány

Szerkesztőség címe H-1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4–6. E-mail | info@liget.org Internet | www.liget.org

Nagy és Társa Nyomda és Kiadó Kft. Felelős vezető | Szűcs Ernőné

Terjeszti a Lapker Rt. Előfizethető közvetlenül a kiadónál, a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a HELIR-nél [H-1089 Budapest, Orczy tér 1.]

illusztrációk borító I | Sok hűhó semmiér t 2-3. oldal | Antonius és Kleopátra

C OR V I N A

BÍRÓ BÉLA | Legitim korrupció

FARKAS ATTILA MÁRTON | „Holtak voltunk, mégis lélegeztünk“ HORGAS BÉLA | Kérdés a bölcs lekvárfőzőhöz – vers NACSINÁK GERGELY ANDRÁS | Tengeribetegség

81 92 95

B e l ső r uh a tá r

Z. KARVALICS LÁSZLÓ | Tétova történet K É P

LÁNG ANNA | Shakespeare-plakátok

borító III

L evendel Júl ia | Hor g a s Judi t | Hor g a s B él a

JÁTÉK

A FŰBEN

Talán csak az évszázadnál régebbi, mindig önmeghatottan szóló kételyt hallom egyre szaporábban ismételgetni: miért és kinek. Türelmetlenül hárítanék, hogy aki sokat kérdezi – például az író –, minek-kinek ír és publikál, hisz érzékelhető az érdeklődés minimalizálódása, jobb, ha egyáltalán nem ír. Legalábbis verset vagy költői prózát. A klasszikusan értelmezett művészettől (és művészetteremtőtől) ugyanis idegen a kifelé leselkedés, a szorongó mustra, hogy van-e közönség, és idegen a lehetséges közönség kegyeit kereső, kalmárkodó összekacsintgatás is. De kétségtelenül nehéz „klasszikusan“ értelmezni a művészetet, amikor az égvilágon minden, még a különböző szemléletű és ízlésű esztétikák is az üzleti vonatkozásokkal átitatott jelentéshez terelnek, és mindjárt bele is zárnak a cáfolhatatlan ténynek deklarált „realitásba“. Nehéz egyeztetni a más-más szerepkör – nekem például az író-szerkesztőkiadó – állítólag különböző szemléletét. A „nehéz“ a napi konkrétumokban azonban csak vesződséges, fárasztó, csüggesztő, idegőrlő – de nem lehetetlen. Aggályosan

Liget 2012 | 1 január

ügyelek is, hogy ne mossam össze a kettőt, hisz számtalanszor tapasztaltam, milyen könnyen okoz egy rossz mozdulat, egy kis logikai ficam végzetes zagyválódást. Végül is mindenféle „állítólag“-gal szemben úgy gondolom, a művészetnek – így a kételyeknek és erkölcsi szövődményeiknek – nincs közük a számokhoz. Semmiféle fizikai méréshez. Ez a bölcseleti-esztétikai tézis – nekem törvény-gyanús – talán alkalmas kiindulópontunk lehet. A pozitivizmus idején született-alakult tudományok és filozófiai rendszerek gyakran csúsztattak, mert a szelleminek-lelkinek mondott tartományokat mégiscsak anyagilag-mennyiségileg létezőként kezelték. Az egykori materializáló hevületre – innen odapillantva – még csak-csak akad mentség; ma egyértelműbb, hogy a téves hozzáállást üzleti számítás irányítja. A sikeres térhódításhoz mindenekelőtt el kell feledtetni szellemi és anyagi különbségét. Lehet, hogy az elfeledtetés már meg is történt, s a mentális hanyatlás tünetei ebből adódnak – ezt érzékeljük? Hisz a legderűsebb-fiatalosabb szemlélődő sem tagadhatja, hogy a különböző művészeti területen alkotók jószerivel behódoltak a „piac törvényeinek“: elfogadták, hogy van szellemi piac. A közkeletű érvelések és önigazolások a részleteket is összekutyulják: attól még, hogy a műalkotások áruformában vagy szolgáltatások révén jutnak el az emberekhez (folyóiratok, könyvek, színházi előadások, hangversenyek, tárlatok stb.), tartalmuk nem lesz materiális. Igaz, egyetlen médiaszervező, egyetlen kultúrmenedzser sem mondja, hogy a katarzis például mérhető, mennyiségileg kifejezhető, statisztikailag megragadható – de a katarzis jelenségének megértése nem is tartozik a kultúraforgalmazók szakmai követelményei közé. S miután csak az anyagilag létező és anyagiként kezelt dolog, az egyetemleges piacosítás számít (azzal lehet számolni), nem csupán a megkülönböztetés, de maga a szellemi jelenség, például a katarzis, elfelejtődik, kiiktatódik, vagy – és ez a legveszélyesebb – ráfogják valami egészen másra. A tudatipar könyörtelenül elbánik a szellemtörténet alapfogalmaival. A megkülönböztetésben segíthet néhány jellegzetes tünet, mindenekelőtt, hogy a szellem világában van játék, de nincs verseny (mert a teljesítmény nem fejezhető ki számokkal). És a szellemi nem mérkőzik az anyagival. A marketingesek toplistái (a nézettség, olvasottság, hallgatottság, tetszés, hivatkozás stb. számai) a sziklaszilárd piacuralom kínos dokumentumai, s még az elemi tájékozódást is akadályozzák – közhely, hogy a számokban, statisztikai adatokban bővelkedő információ-özön az egykori tiltásoknál-elhallgattatásoknál is hatékonyabban dezinformál. A 19. századra beérett nagy művészeti sorsforduló – aminek feltétele volt, hogy az alkotók legalább elvileg kiszabadulhatnak a hűbéri viszonyokból és polgári

Liget 2012 | 1 január

életformát teremthetnek maguknak –, mint a többi világfordító terv, gyakorlatban nem érvényesülhetett. A piac a ma is használt primitivizáló erőszakkal nem engedte érvényesülni. Még a stratégia sem változott az idők során: legelőbb a meghatározást és differenciálást kell kiiktatni. Szellemi és anyagi, eszme és gyakorlat különbözőségét. Olyan egyszerű tény is elsikkadt így, mint hogy eszmék nem bukhatnak meg – egy eszme teljes egészében vagy részleteiben lehet vitatható, elhibázott, gondolatmenetek azonban csak más gondolatokkal szembesíthetők, kritizálhatók és cáfolhatók –, de ez már inkább adalék a történeti érzék és érdeklődés eltűnésének magyarázatához. Amit mindannyian érzékelünk: a művészet kultúriparrá válása. Hogy a legköltségkímélőbb művészet, a filmnél, színháznál, képzőművészetnél összehasonlíthatatlanul olcsóbb költészet is pénzfüggő lett, és az alkotók maguk, olykor önsajnálkozóan, fanyalogva vagy hőzöngve, de végül is önként igazodtak a piac szellemtelenségéhez. Ráadásul megint csak megkerülve a „függés“ fogalmának meghatározását. A hűbéri viszonyok közt élő művész – ha nem volt kiváltságos arisztokrata – nagyurak eltartottjaként egzisztált. A polgári korral beköszöntő felszabadulás után is legfeljebb ki-ki saját családját tudta ellátni a tanításért, szerkesztésért, hivatali munkáért kapott bérből, de színházat vagy folyóiratot nem tarthatott fenn. A szellemi műhelyek nyilvánvalóan nem létezhetnek valamilyen támogatás, a központi intézmények (állam, önkormányzat) vagy nagyvállalatok, tőkések szponzorációja nélkül. Millió szociológiai-politikai elemzés készült a mindenkori elosztás vagy az úri kegy anomáliáiról, valószínűleg sehol a világon nem volt még pályáztatás-döntés, amelyhez nem tapadt súlyos igazságtalanság és megalázás. A legriasztóbb következményről azonban kevés szó esik: a szponzorációipar technikája egyedül a kultúripar kezelésére használható, a pénzért tülekedés, lobbizás is ipari méretekben történik és hat. Alternatíva hiányában a szponzoráció a kultúrát is beszippantotta, magához idomította. S mert nincs különbség anyagi és szellemi között, a kultúripar demokratikusnak hirdetheti működését. A szellemi hierarchiát valóban nem jelzik számok, a személyesség, az értékrend fogalmai pedig elitistának, antidemokratikusnak bélyegezhetők. Kivételes elszánás és egyedi szerencse kell hát a szellemi tartalom őrzéséhez? Lehet ezt minél kevesebb pátosszal?

A szellemi és társadalmi folyamatok elemzői hajlamosak saját korukat minden korábbinál sötétebb színekkel festeni: mintha régen, valami meghatározhatatlan aranykorban kultúra, szeretet és egyenlőség uralkodott volna mindenek felett. Érdemes felidézni, hogy bő száz évvel ezelőtt miről levelezett

Liget 2012 | 1 január

Bartók Béla és Kodály Zoltán. 1906 végén húsz magyar népdalt jelentettek meg, de a kiadvány a kutyát sem érdekelte. Kodály így vigasztalta Bartókot: „…..legcélszerűbb a magyar közönségre egy nagy, általános, és állandó ménkű vágja meg-et ereszteni, és nyugodtan tovább nem törődni vele. Végre is nem lehet a szamárba fácánpecsenyét tömni, ha megeszi is, megárt neki.” S Bartók máshol így írt: „ Hagyjuk a szamarat szamarakkal lenni, és menjünk minden komoly szellemi produkcióval külföldre. Fúljanak az itteniek a jánosvitézbe meg a vígözvegybe, semmi közöm hozzá." Belegondolok, milyen következményei lennének ma egy ilyen bartóki mondat nyilvánosságra kerülésének – eltávolítanák az állásából? nemzetgyalázónak neveznék? tüntetnének ellene? visszavonnák díjait? ó, igen! –, és bár savanyúan vigyorgok indulatán, azonosulni nem tudok vele. Indulatos meggondolatlanságban sem mondanék ilyet, mert – közöm van hozzá. Egyedül alkotó művész – még ha költő, író is, és így a magyar nyelvi közeghez kötött – talán boldogulhat külföldön, de szellemi műhelyt, folyóiratot működtetni csak sok-sok társsal lehet, az események tapintható közelében élve, együtt lélegezve. A szellemi tartalom őrzéséhez ugyanis kevés a szerkesztők elszánása, kevés, ha egyedi szerencsével vagy kitartó munkával rátalálnak a játszótársakra – a műhelymunka csak úgy alakulhat ki, ha a különálló gondolatok összekapaszkodva valami egységet formálnak, ha – megkockáztatom a patetikus szót – világképet mutatnak az olvasónak. Aztán azt hallom a kormányzásra készülő szélsőjobboldali fővezértől, hogy aki nem tud beilleszkedni, aki nem fogadja el az általuk diktált értékrendet, távozzon külföldre vagy menjen börtönbe – és savanyú vigyorgásomból torz grimasz lesz. Menni vagy nem menni? A történelem valamelyes ismerete arra tanít, hogy semmi sem elképzelhetetlen. De zsigeri reflexem diktálja: ha elzavarnának a balkörmű gazok, juszt sem megyek. Aztán az egyetemi hallgatók tiltakozásáról olvasok a „röghöz kötés“ ellen: a kormány pillanatnyi tervei szerint az ingyenes állami oktatásban résztvevőket köteleznék, hogy a diplomaszerzés után meghatározott ideig itthon maradjanak, azaz nem költözhetnek külföldre, ahol idegenek aratnák le a magyar oktatás tiszta búzáját. Ez ugyan sérti az Európai Unió egyik alapszabályát, és lehetetlenné teszi, hogy a fiatalok külföldi tapasztalatokhoz jussanak, de jól illeszkedik a nacionalizmustól fűtött értelmiség-ellenes intézkedéscsomagba. Az elképzelés a nemzetgazdaság védelmének nevében fittyet hány a személyes szabadságra éppúgy, mint a szellem szabadságára, amely a földrajzi korlátokkal mit sem törődve köti össze az egyik embert a másikkal. Az újabb és újabb aktuálpolitikai események felvetik a kérdést, vajon a világ gazdagabb tájain más-e a kultúra szerepe, megítélése. Mit nyer a művész és a befogadó, ha a kultúripar korruptan és igazságtalanul, de viszonylag

Liget 2012 | 1 január

zökkenőmentesen működik, ha több az anyagi lehetőség, szélesebb a befogadóréteg, magasabb színvonalú a művészeti képzés, profibb a marketing? Szigorú különbséget akarunk tenni anyagi és szellemi között, tehát pontosan kell látnunk a kettő viszonyát. Ha lemondóan úgy hisszük, a szellemi értékek ritkán vagy sosem befolyásolják a piaci logikát, fel kell tennünk a kérdést: a kedvezőbb anyagi lehetőségek hogyan hatnak a szellemi teljesítmények színvonalára? Ellenpéldákat könnyű mondani: hány nyomorgó művész alkotott maradandót – gondoljunk csak Petőfire, amint aprócska szobájában fel-alá járkálva írja a János vitézt (aminek operettizált változatára Bartók oly undorodva utal). Olykor úgy tűnik, a szorongató külső körülmények elől az alkotásba menekülő művésznek éppen a dacos „kivételes elszánás“ biztosítja a szükséges muníciót, ihletet. Sőt, néha a közönséget is. Ahol zsarnokság van – legyen az politikai, gazdasági vagy szellemi, bár a három többnyire együtt jár –, ott összekapaszkodnak az ellenálló kevesek, és különös jelentőséget kap minden szabad megnyilvánulás. Ami nem pusztít el, az megerősít?

Ami nem pusztít el, még erősíthet is alkalomadtán, mert összekapaszkodásra és a szembefordulás révén markáns alkotásra serkentheti a művészeket, de az esztétikai érték teremtéséhez nem ideális – tapasztalhattuk a szamizdatok idején, amelyekben (érthetően) a politikai ellenállás lett az értékelés kiemelt tényezője. Ugyanez vélhető a kedvezőbb anyagi lehetőségek felszabadító hatásáról is, bár ez csak a képzeletet foglalkoztathatja – itt és ma ez merő fikció, a realitás pedig nyomorúságos. Ráadásul roppant kétséges, hogy a kultúripar, aminek csakugyan vannak a szellemi értékek őrzését, terjesztését és teremtését segítő elemei, következményei, de – mert egészében és lényegében üzleti alapozású és materializáló jellegű –, még differenciált működés esetén is segíti-e az ember szellemi életét. Nem azt kell-e kimondani, hogy: ellenkezőleg? S minél simábban, technicizáltabban jár a szerkezet, annál inkább szükséges rámutatni a működés árára. Nálunk ugyan ez a jelenség még nem fenyeget, s a kritikai intelem, hogy ha nincs pénz a kultúrára, a pénznek sincs kultúrája, ma igazabb, mint valaha. Vagy a másik találó, még régebbi megállapítás: korunkban nem az érték érvényesül, hanem az érvényesülés válik értékké. Igen, ez így van, de annyira így, hogy idézni sem érdemes a közhelyessé hűlt szövegeket, kritikájuk elkopott, ma már inkább a rendszer elfogadását segítik, szinte reklámozzák. Hogyan létezhet ebben a helyzetben bármilyen szellemi értéket teremtő (és nem termelő) műhely – konkrétan: a Liget?

Liget 2012 | 1 január

A folyóiratot a létező szocializmus cenzúrája nem engedte megjelenni, a létező demokrácia szabadságában viszont csak szigetként képes létezni. Kicsi szigetként – s bár tudom, hogy az ökológiai világérzés szerint a kicsi szép, azt sem feledtem el, hogy nem ez volt (ez nem volt) cél. A szigetesség élhető létforma, de kényszerű állapot, alakzat, következmény. A műhely valóra vált (szinte a cenzúra megszűnésének másnapján). Nem mi harcoltuk ki a lehetőséget, de mi éltünk és élünk vele, és látjuk, hogy nem értéke szerint érvényesül. Nem a lap szellemi értékéről van szó, természetesen, mert az nem mérhető a megjelent példányok számával. Az az érték viszont, ami az egyes olvasatok összeadódásaként keletkezik, bármilyen bizonytalan is ez a tartomány: mérhető. Ezért aránytalan a lap példányszámokkal jelzett érvényesülése. Nem tényező a kultúra egészében, nem futtatja a kultúripar; szerkesztői a terjesztői is, mindenesei: ez melengetően ökologikus, takarékos, de nem elég hatékony. A műhely lelkes munkásai a mai társadalmi közegben nem tudják eljuttatni azokhoz az olvasókhoz, akik szellemi érdeklődésük szerint bízvást szívesen fogadnák hónapról hónapra – ha tudnák, hogy miféle, ha fölismerhetnék, hogy nekik való. Nincsenek eszközeink, hogy ezeket az olvasókat megtaláljuk, nincs pénzünk reklámra, és ízlésünk, világnézetünk szerint nem is szeretnénk bulváros híreléseket, óriásplakátot vagy tv-jelenetet, bármi ilyesfélét, mert az eleve hiteltelenné tenne. És azt sem tudom elképzelni, hogy a „profi marketing“ mit kezdene velünk, milyen terjesztési módot, propagáló szöveget találna ki, ami a Liget szellemiségének mégis megfelelne, s a menedzsernek is „megérné“, ha csak azt nem, hogy „tessék, nézzék, vigyék, ez a kevesek lapja, tartozzanak önök is a megértés luxusát birtoklók közé“ – de így meg a tájékoztató bemutatás is elmarad. Nincs menekvés a korszakból? A mechanizmusok ugyanazok? Mindegy, hogy a politika vagy a piac diktál? Vagy ezek nem jó kérdések, és a történet mára oda érkezett, hogy túl kell lépni a párhuzamok keresésén, a viszonyítás csalóka érzetén, amelyben még ma is euforikus húrokat pendít (bennem legalábbis), hogy nincs cenzúra, mert annyit hadakoztunk ellene, hogy lerázása céllá változott? S ha minderre igen a válasz, és hajlok rá erősen, akkor mit lehet itt mondani, azon túl, hogy József Attilát idézi az ember: a harc ma más, a hős a kardot ki se rántja, bankó a bomba, fillér a robbanása?

„Túl kell lépni“, de azért mi is belecsúszunk, hogy különböző történelmi korszakokhoz hasonlítsuk a magunk jelenét, noha tudjuk, az összevillantások veszélyes tévedéseket, gyakran hamisításokat eredményeznek. Csábító, hogy az ember a saját tapasztalatait, érzéki benyomásait, élményeit

Liget 2012 | 1 január

összevesse – mérje? – korábbi társadalmi, szellemi-lelki jelenségekkel (olykor a saját régebbi élményeivel), hisz így látványosan számot adhat reflektáló képességéről. Az analógiákban, ha nem is közvetlenül és nyíltan, mégis hangsúlyosan szól az egyszerű állítás: vagyok (az életévek szaporodásával pedig a bizonyítási kényszer, hogy voltam). A hasonlítás mit sem ér személyesség nélkül, noha éppen a személyesség-elfogultság miatt kockázatos. Makacsul remélem, hogy ameddig ámulni tudok, mennyire másféle, eddig nem is sejtett kérdésekkel szorongat a jelen, nem költöm át a múltbeli történeteket, hangulatom hatására sem csúsztatok. A cenzúra és a piacuralom elleni hadakozás stratégiája például nagyon eltérő, mert a szellem fenyegetettsége is egészen más természetű. Kétségtelen, az alapfogalmak sem használhatók a húsz évvel ezelőtti értelmezés szerint – a sajtószabadság, sőt, a szabadság jelentése is megváltozott –, de csak a gazemberek változnak a változásokkal egy ütemben, gyorsan és gondtalanul. A „kivételes elszánás“ a régi reflexek őrzésén és működtetésén túl ugyanezeknek a reflexeknek (zsigeri erkölcs?) a megújítását is feltételezi. A szocialista népköztársaság józan állampolgárának meg kellett érteni, hogy a diktatúra, és azon belül a cenzúra individuálisan és kis csoportban megdönthetetlen, áttörhetetlen – furfangosan olykor, apróságokban azért átejthető, kicselezhető, hiszen emberek szolgálják és szenvedik. Rémisztő tudatlanság és ostobaság falanszterként megjeleníteni a Kádár-kort – a sunyiság és árulás, de a szolidaritás millió változata ugyancsak színesítette az életet. Ám ha mégsem sikerült a szelíd ellenállás – és mi tagadás, többnyire nem sikerült –, ha lecsupaszodott, voltaképpen kétpólusúvá egyszerűsödött a választás, az alkalmazkodást akkor is meg lehetett tagadni. A kecsegtetésre és fenyegetésre mondott „nem“-eknek kellemetlen egzisztenciális következményei voltak, de nem hatottak önmegsemmisítésként. Számtalanszor láttam, hogy a diktátumok vagy alkuk elutasítása nem csupán indulatos bosszút generál; a megdöbbenéstől a tiszteletig sokféle megfért egy-egy tekintetben. A harmadik magyar köztársaság polgáraként naponta szembesülök a ténnyel, hogy a piacuralomnak nem lehet ellenállni. Az ellenállás ugyanis drámai helyzetet és szereptudatot feltételez. A szellemit nem elnyomó, hanem bekebelező és egyúttal leglényegét megszüntető piacosítás azonban okafogyottnak állítja a drámát. A hősi pózok jól mutatnak a kosztümös kalandfilmekben – egyébként a „szemben“ vagy „ellen“ pozíció-meghatározás is avítt. Az MSZMP 88-as pártértekezlete utáni héten, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala által adott lapengedély birtokában is még szinte régimódian kellett viaskodni a cenzúra utóhatásaival, de már tombolt az inkább el-, mint felszabadított piac. A felnőtt olvasókhoz forduló Liget folyóirat – tőke és állami támogatás nélkül –

Liget 2012 | 1 január

tízezer példányban jelent meg (és kelt el), sőt, Liget-könyvek is napvilágot láttak, de a Szitakötő gyereklap makettje sok-sok eredménytelen pénzszerzési akció után az ágy alá került – s porosodott tizennyolc évig. Nem tiltotta senki, hogy legyen.

De nem is mondta ki senki a teremtő szót közel két évtizeden át, amíg 2007 egy kora őszi napján L. J. a felnőtté avatás gesztusával kezembe nem nyomta a (csakugyan poros) makettet. És amikor kimondtuk, hogy igen, legyen, egyben azt is tudtuk, hogy olyat kell kitalálnunk, ami bár rendszeridegen, a rendszer számára mégis elviselhető, sőt, támogatható. A szocialista népköztársaság polgáraiból időközben a vadkapitalista köztársaság polgárai lettünk, és nem tartott túl sokáig felismerni: bár a rendszer éppoly megdönthetetlennek tűnik, mint az előző, kellő furfanggal itt is meg kell találnunk az apró cseleket, amelyek lehetővé teszik, hogy működjünk – valahogy mégis a rendszer keretein belül. Olyanok akartunk lenni, mint a mesebeli okos lány, aki hoz is ajándékot a királynak, meg nem is. Ellenállók akartunk lenni egy olyan rendszerben, amiben mindent szabad. Ellenállni is. Aztán újra és újra azzal találkoztunk (olykor szó szerint, jóindulatú tanácsként vagy balsejtelmű fenyegetésként megfogalmazva), hogy a játszmában csak az maradhat, aki elfogadja a játékszabályokat, professzionálisan űzi a lobbizás és tenyérkenegetés mesterségét, és persze hajlandó alkalmazkodni és kiszolgálni az eluralkodó bulvárigényt. Reálisan felmértük hát alkalmatlanságunkat, és az egyetlen elfogadható megoldást választottuk: leléptünk a kőbe vésett játéktábláról a fűbe. Így lett a Szitakötő ingyenes közel 300 hazai és határon túli magyar tannyelvű általános iskola mintegy 10 000 diákja számára. Kidolgoztuk a folyóiratra alapuló oktatási programot, megszerveztük a hálózatot, beindítottuk a honlapot. Négy év alatt megjelent tizenhat szám, két mesekönyv, két CD, 125 pedagógusképzést tartottunk, másfél ezer segédanyag került fel a honlapra. Jó volna azt hinni, hogy sikerült: elegánsan távol tartottuk magunkat a piaci küzdelem mocskától, felülemelkedtünk az anyagi gondokon, hiszen nem hajhásztuk a profitot, a kínkeservvel összekoldult támogatások soha nem fedezték a valós költségeket. De a nyomdaszámla nagyon is rögös valósága ettől nem kevésbé nyomasztó, és mesebeli naivitásunk sem védett meg a piacon maradtak reakcióitól. Akadt köztük baráti és elismerő is, a többi meg a döbbent értetlenségtől a hideg közönyön át a gunyoros dühig széles skálát ölel fel. Amikor egy hírhedt televíziós műsorvezetőnek élő adásban magyaráztam az oktatási program működését, pár pillanatig gondolkozott, aztán feltette a számára egyedül értelmes kérdést: „És akkor ebben mi az üzlet?“ Hát ez az.

Liget 2012 | 1 január

Tetszetős és valóban eredeti döntés volt (van) lelépni a játéktábláról. Páratlan a szabadságunk is itt a fűben. S mert az ötvenes évek eleje óta nem érzékeltem a magyar társadalomban olyan sűrű egzisztenciális félelmet, mint manapság (1956 után sem, mikor sorra tartóztatták le közeli ismerőseimet) – ebben a közegben még rendhagyóbb, hogy elveinknek, világképünknek megfelelő a gyakorlatunk. Kizárólag kíváncsiságunk és képzeletünk vezet a szerkesztésben – a lapok, a könyvek, a blogok szerkesztésében –, és nem motiválnak vélt-kreált piaci szempontok. A szellemi produktumok többsége világszerte a megszerzett vagy megszerezhető pénzre alapozva készül; művészek és tudósok így azzal foglalkoznak, ami dotálható. Azt hiszem, ezzel a tendenciával fordultunk szembe – inkább ösztönösen, mint eltökélten –, amikor például a kezdet kezdetén saját törvénnyé tettük, hogy csakis olyan könyvet jelentetünk meg, amely a „műhelymunka terméke“. Alapvető sorrendről döntöttünk: a mű kiadásához kell pénzt szerezni, s nem a pénzt könyvbe fektetni. Belső leltározásaim során, még a legcsüggedtebb pillanatokban is tudom, hogy a fűbe lépés a maga módján ügyes volt és sikeres lett. A maga módján. Hiszen a szellemi tényleg nem konvertálható. Tényleg: nem.

K ál l ay G éz a

III. Richárd

történelem Globusán a felfelé vezető út vérfoltos csigalépcső. Fokain Richárd bicegve, lábát húzva lépked, mégis mindenki más előtt jár néhány lépéssel. „De én, aki nem játszani születtem… Ki torzult, félig-kész, s idő előtt // Küldettem el e lélegző világba, // Bénán s idétlenül, hogy a kutyák // Megugatnak, ha bicegek előttük … Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. Úgy tűnik, Richárd érti legjobban az idők szavát. Bár hátát szörnyű bűnök púpja nyomja, kihasznál mindent, amit lehet: senki sem erkölcsösebb, de mindenki gyengébb nála; környezete retteg a kiszámíthatatlan fordulatoktól, hát Richárd maga lesz a jól számító kiszámíthatatlanság; a nők átkozottul fanatikusak és képmutatók, ezért nőt szerezni épp királyi apósuk koporsója mellett lehet: „Kértek már asszonyt ilyen hangulatban? // Nyertek már asszonyt ilyen hangulatban? // Én nyertem, de nem tartom meg sokáig”. A fiatal hercegek annyira ártatlanok, hogy gyerekjáték a Towerben meggyilkoltatni őket; a londoni nép agyát annyiszor lúgozta ki a történelem, hogy mindent elhisz, még azt is, hogy Richárd megtért és mindenki javán buzgólkodó, jó keresztény lett belőle. Csakhogy a vér nemcsak a bennfenteseknek, a lépcsőn felfelé igyekvőknek valóság. Kiütközik a spirálisan csavarodó lépcső körfalán is: közszemlére kerül. És nem csupán a lépcső csavarodik magába. Richárd annyi embert ölt meg, annyit száműzött, és annyi menekül előle, hogy egyedül marad a trónon. Mivel nagy formátumú, nagystílű bűnöző – mint később Claudius vagy Macbeth –, szembe mer nézni és szállni utolsó és immár egyetlen ellenségével: önmagával. Richárd szereti Richárdot, de Richárd retteg a Richárdot egyre jobban bekebelező szörnyetegRichárdtól. „Magamtól félek? Nincs itt senki más. // Én én vagyok, Richárd Richárd barátja. // Tán gyilkos van itt? Nem. Dehogynem: én.” Richárdot nem Richmond, a későbbi Tudor Henrik, Erzsébet királynő nagyapja győzi le a bosworthfieldi csatamezőn, hanem maga Richárd, még mielőtt az első csatakiáltás elhangzana. A belátás: megrendítő és nyereség, de már késő. A lépcsőt nem lehet csak úgy ripsz-ropsz lóra cserélni. A gonosz meglakolt, de a temetkezési vállalkozó, a hagyományosan fekete-fehér „jóember” Richmond aligha kárpótolhat egy ennyire sokoldalú, ennyire a – sötét – szíve közepéből játszó, ennyire színes, ennyire kivételes színész abgangjáért.

Liget 2012 | 1 január

Macbeth

Miféle földalatti harc, // s vajjon miféle vér ez, // mitől szememnek szöglete // ma hajnal óta véres?” Macbethnek egyszerre kell föld feletti és föld alatti harcot vívnia – neki ettől véres okos, gyönyörű, barna szemének szöglete. A föld feletti harc nem nehéz: ő – még Banquo előtt is – Skócia legjobb katonája, aki „párolgó húsban fürdik” a „segélyhadakkal” érkező „rebelliseket” öldökölve. A föld alatti, majd az eget ostromló harc (az „égbolt”, mely „csak seprővel kérkedik”) tele van nem várt lényekkel: három vészbanyával, „trombitanyelvű angyalokkal”, „viharon vágtató // Csupasz gyermekekkel”, „levegő hátán utazó égi kerubokkal”, „részeg reménnyel”, „lelki tőrrel”, „óraüvöltő farkassal”, mely a „csontváz // Halál őre”, „az éj néma iszonyatával”, az „agyban nyüzsgő skorpiókkal”, „torzonborz orosz medvével”, „páncélos orrszarvúval”, „perzsa tigrissel”, Banquo „szörnyű árnyával”, sőt, „kialudt szemével”, melyről Macbeth hasztalan hiszi, hogy azt Banquo „hiába meregeti rá”. És legfőképpen ott a vér; az ő kezén, és felesége kezén: Duncan, rokona, királya vére, akit álmában gyilkolt meg, és vele saját álmát, öntudatlanságát is megölte. „De ki hitte volna, hogy az öreg emberben még annyi vér van?” Macbeth – Hamlettel pontos ellentétben – a tettek embere lenne, nem a töprengésé, a kételyé, de mégis világegyetemet rengető költői képekben kell gondolkodnia. Csak így értheti meg, mit jelent, ha valakinek már a szemöldökéből kinő, már a homlokát szorítja abroncsként a vérrel bemázolt korona. Csak így értheti meg, hogy neki nem a pillanat teljessége adatott, hogy abban próbálja újra és újra megragadni az emberi létet. Macbethnek az sikerül, ami Claudiusnak nem: Macbeth már eleve a nem-lét felől érkezik, és épp hogy megállítani nem képes a pillanatot: ő is önmagával találja magát szemben, mint III. Richárd, de neki a vészbanyák jövendölésében jövővé váló, rejtett múltjával, titkon dédelgetett, gyilkos reményeivel, és a múlttá váló, prófétált jövővel kell újra meg újra farkasszemet néznie. Rettenetes dolog a nemlét iszonyatával szemtől szemben állni, de a tett – a színpadi is – olyan, amit „nem lehet visszacsinálni”: „de ettől a perctől // Semmi értelme nincs a földi létnek”; „két nyelvet beszélt a hazug pokol”, „Holnap és holnap és holnap: tipegve // Vánszorog létünk a kimért idő // Végső szótagjáig… Az élet csak egy tűnő árny, csak egy // Szegény ripacs … egy félkegyelmű // Meséje, zengő tombolás, de semmi // Értelme nincs.” A többi: néma csend, illetve zajos ünneplése egy olyan ember halálának, aki régen meghalt már, s akinek megadatott, hogy lássa, hogyan semmizik a Semmi. A föld fölött éppúgy, mind a föld alatt.

Liget 2012 | 1 január

Lear király

jsötétbe vesznek az égnek álló, szalmafonadék ősz hajszálak, lobognak, mint a tűz lángjai. Nem a felsejlő korona fogja őket össze, hanem ők karolják szeszélyes összevisszaságban a koronát, messze túlnőve rajta. „Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek // Kengyelfutói a tölgyhasgató // Mennykőnek, hamvasszátok el // Ez ősz fejet!”. A koronának csupán három csúcsa látszik: három leány, Goneril, Regan, Cordelia. Az első két csúcs állva marad. „Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj! … És mégis szolgalelkű udvaroncnak // Kell, hogy nevezzelek, kik elfajult // Két lányaimmal frígyesülve, ádáz // Hadat viseltek egy fej ellen, amely // Agg és fehér, mint ez”. A harmadik lány majd visszahajol a zilált koponyához, a megbomlott elméhez: „Ne lettél volna atyjuk, akkor is // Irgalmazhattak volna hóhajadnak”. De ekkor már túl késő. A békülés, a „gonoszok” bűnhődése mit sem változtat azon, hogy Lear már a kezdet kezdetén megölte a szeretetet, amikor a hízelkedő szavaknak inkább hitt, mint a néma, semmit sem mondó, őszinte szívnek, Cordeliának. A békülés, a bűnhődés a Lear királyban – a lehető legkegyetlenebb módon – még a koronán belülre esik: a közszférában van, a politika birodalmában, az ország felosztásában. Ami talán a legelviselhetetlenebb: a koronán, az emberi lehetőségek körén belül marad az emberi nyelv is; az, ami még kifejezhető, megjeleníthető, felfogható. A lobogó ősz hajtincsek a vihar világa, az őrületé, a „nagy isteneké”, akik „ily rémületes // Dörömbölést tesznek fejünk fölött”. Mint a ruha, a „toldalékok”, úgy hullik le Learről minden – hatalom, gőg, korlátoltság, elbizakodottság, lelki vakság –, hogy maradjon pőrén az Ember, és legyen az, akinek mindig is lennie kellett volna: „ízről ízre király”, aki látja, hogy „a kutyának is engedelmeskednek, ha hivatalban van”. „Rongyokon // Keresztüllátszik a kis vétek is, // Prémes bekecs s palást mindent befed.” Már nemcsak a gyermeki hálátlanságról van szó, hanem arról is, mennyire hálátlan szerep embernek lenni „a bolondok // E roppant színpadán.” De ennek belátása sem elég. Cordelia megbocsátása, szeretete sem elég. Lear gyógyulása sem elég. Ebben a tragédiában kérlelhetetlenül és meg nem alkuvóan minden láng – a szereteté, a hűségé, a kitartásé, az őrületé, a fohászkodásé, a könyörgésé, a szanaszét repülő ősz tincseké – a Semmi éjsötét világába vész. Az emberi bűnös létállapot erősebbnek bizonyul minden másnál. És nincs más menekvésünk, mint ezt mégis megjeleníteni, ezt mégis leírni, ezt mégis megrajzolni. Hátha mégis van értelme.

Liget 2012 | 1 január

Hamlet

gyönyörű ívelésű száj mintha véres szögesdrót széthulló darabjai mögött tűnne fel. A fej félrebillen – gondolkodást sejtet. Közvetlenül a megszólalás előtti pillanat: „lenni vagy nem lenni…” A hang hol töprengőn bús lesz, hol elsöprően szenvedélyes, halálosan komoly és metszően ironikus, de a szavak mindenütt karcolt-horzsolt, eleinte alig látható sebeket ejtenek, amelyek azután átvérzik a fehér felszínt és vérmérgezést okoznak. A Hamletben mindenki különböző mértékben van, illetve nincs. Van, aki már régesrég halott: Yorick, az udvari bolond, akinek még a koponyájával is csak a darab vége felé hajigálóznak a sírásók. És van, aki a legjobban, a legduhajabban él: Claudius. Gertrud szívesen követné új férjét, de rákapaszkodik fia, ifjabb Hamlet. Idősebb Hamlet, a Szellem az első, aki egyszerre van és nincs. „Mérthogy a sír, melybe csöndesen // Láttunk betéve, megnyitá nehéz // Márvány inyét, hogy így kivessen újra? // Szólj, mit jelent az…” – kérdezi Hamlet apja Szellemét. Polonius és Laertes, Rosencrantz és Guildenstern igazi földi létezők; ők csak e világi ügyekben tudnak eligazodni, csapdát állítani, hallgatózni, kémkedni, herceget faggatni, karddal hadonászni, bosszút esküdni. Még Horatio is két lábbal áll a földön, mikor Hamletet megértéssel, de nem értéssel hallgatja. Ophelia, a riadt gyermek mintha mindig a „siró folyam” tetején lebegne, s „ruhája”, hű szerelme Hamlet iránt, „szétterűlve // Mint hableányt” tartja fenn „egy korig”, de aztán „rendkívűl zavart” állapotában arról üzen, mit jelent nem lenni: „alaktalan // Fordúlatokkal sejtelmekre készti // A hallgatókat, hogy hozzávetőleg // Ön eszméikhez toldják a szavat”: mint az egész darab. És a darab a darabban, az Egérfogó is úgy van, mint minden színház: van, mint a méreg, amit a gyilkosság újrajátszásával most Hamlet önt Claudius fülébe, és nincs, mert ha a sétáló árnyak eltűntek a színpadról, már csak a nézők szívében élhetnek tovább. Claudiust azonban csak megsuhintja a „nem lenni”: „ó, lépen ragadt // Lélek, kit a verdés jobban lenyűgöz!”.

Liget 2012 | 1 január

Hamlet mindezt saját tükreként látja, kutatja. A közvetlen történetben, amelybe belezuhant, meg kell győződnie, Claudius gyilkos-e. De nem ez az ő igazi története, itt épp a túl sok bizonyíték nyomasztja. Itt nem hosszabb-rövidebb ideje van: itt a pillanat az övé, amikor megáll a cselekmény, és monológot mond. Hamlet valódi története tizenkét monológ: „látszik-ot nem ismerek”; „Ó hogy nem olvad, nem hígul s enyész // Harmattá e nagyon, nagyon merő hús!”; „Ó, ég minden lakói! Föld! S mi még?”; „S mily remekmű az ember!”, „Ó, mily gazember s pór rab vagyok én !”; „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés”; „Szavald a beszédet, kérlek, amint én ejtém előtted”; „Most van az éjnek rémjáró szaka”; „Most megtehetném, top! imádkozik”; „Hogy vádol engem minden alkalom”; „Hadd lám. Haj, szegény Yorick!”. „Halott vagyok, Horatio”. A tizenkét pillanat azt kérdezi: mi az emberi létezés. S még inkább a megszólalás előtti pillanat, az ígéret, amikor már hadirendbe álltak a mondatok, és majd érzékelhető formára jut a Minden – de mihelyt hangot, szót ölt, már nincs. Hiszen egyetlen szó – még a „lenni” sem – tudja kimondani AZT. Mert a lenni értelmezhetetlen – nincs – a nem lenni nélkül, de ki tud egy kicsit lenni, majd nem lenni, hogy ezeket egymásba megmártsa, s így mondja el? Azt. Itt. Lenni. Nem lenni. Vagy.

Mich ael Inn e s

A titokzatos helsingőri eset új vizsgálat 1 [1949. június 26.]

Köztudomású, hogy a helsingőri eset mindmáig megoldatlan, és csekély bármilyen sikeres fejlemény esélye. Nehezen oszlathatjuk el a gyanút, hogy mostanra a nyomozati anyag jó része eltűnt. Hol van, példának okáért, a kárpit, amely mögött Polonius lordkamarás megbújt? Nem tudom meggyőződéssel fogadni a fölvetést, hogy ezt a fontos bűnjelet a dán művészet nemrég bezárt kiállításán a Viktória és Albert Múzeumban bárki kedvére megszemlélhette. Sokkal valószerűbbnek érzem, hogy amit ott láttunk, az csak egy hasonló kárpit. Melynek bizonyára megvan a maga értéke – a bűneset rekonstrukciója során hasznát is vehetnénk –, ám bajosan bízhatnánk rá magunkat. Maga Polonius éppenséggel ezt tette – a végzetes következményeket ismerjük. Az az igazság (jobb, ha becsületesen beismerjük), hogy a dolog kezdettől katasztrofálisan alakult, és a felelősséget egyértelműen Fortinbras norvég királyfira kell hárítanunk. „Vigyék tetemüket” – parancsolta ellentmondást nem tűrően. De, mint mindnyájan jól tudjuk, a tetemeket semmi szín alatt nem szabad elmozdítani. Valahányszor manapság a kétes múltú főrend teteme éjfélkor fölfedeztetik a könyvtárszobában (ilyesmi rendre megtörténik), s a szárnyas üvegajtó előtt (elképesztő, mennyire kedvelik a főrendek az üvegezett szárnyas ajtókat) érintetlenül 1A fordító a művet Kállay Gézának ajánlja.

Liget 2012 | 1 január

fekszik a hó süppedős takarója, a hamuszürke arcú komornyik pedig elejti tálcáját, s rajta azt a remek whiskyt meg az összes poharat, míg a főrend neje budoárjában a zsaroló újabb kísérletét hárítja, s az Ausztráliából odakeveredett unokaöcs a biliárdszobában a titkos széfet babrálja; midőn tehát az angol birtokos nemesség életének eme szokott eseményei ismételten bekövetkeznek, az aranyszabályt kell szem előtt tartanunk: a tetemet senkinek nem szabad elmozdítania. Sőt, ha a komornyik sebtiben erőt merítvén egy telt palack brandyből, a ciánhidrogén fogyasztását szükségképpen követő halálos görcsökben vonaglik; ha a zsaroló szívrohamot kap és kompromittáló kecsességgel kizuhan a budoár ablakán; ha a titkos széf pokolgépnek bizonyulván levegőbe röpíti a pernahajder unokaöcsöt; a tetemeket – halmozódjanak bár az odakint terpeszkedő park hótorlaszainak módjára – semmi szín alatt nem szabad elmozdítani. Ám még az efféle bonyodalom is semmiség ahhoz képest, ami Helsingőrben a hatóságot fogadta – annál inkább sajnálatos tehát, hogy a hebehurgya parancs kiadatott, következésképpen négy százados Hamletet mint katonát a ravatalra emelte – micsoda tenyeres-talpas művelet, mintha egy szakasz helybéli közrendőrt küldenénk bóklászni a perdöntően fontos hótakaróra. De lépjünk tovább. Semmiképpen nem lehetünk biztosak afelől, hogy a tüstént eltemetendő számos személy mindegyike már akkor halott volt. Tudott például, hogy Claudius király, miután Hamlet ledöfte, egyértelműen kijelentette, hogy csak seb ez, azt pedig lehetetlen elképzelnünk, hogy Hamlet sikeresen belédiktált annyi mérgezett bort, amennyi a megholt Hamlet király robusztus testalkatú öccsére azonnal hatott volna. Ráadásul a magam részéről meggyőződéssel vallom, hogy a gesztus, mellyel Hamlet a billikomot Claudius foga közé nyomja, alapjában véve szimbolikus, hogy ne mondjam, teátrális; és úgy gondolom, e magyarázat pontosan beleillik a képbe, amelyet a nyilvánvalóan izgékony és hóbortos alkatú ifjú emberről alkottunk. Igen valószerűnek tűnik, hogy Claudius halála nem azonnal következett be, s akár halálközeli vallomás is kiszakadt volna belőle, legalább a végsóhaj előtti suttogás formájában – amennyiben Fortinbras nem teszi tönkre ezt a lehetséges nyomozati adalékot is, midőn – egy ennyire kritikus pillanatban – elrendeli, hogy kövesse harci tisztelet, harsogjon a zene; beléfojtva ezzel a közlésnek még az esélyét is. Attól sem tekinthetek el, hogy az említett parancs egy további kedvezőtlen következményét fölemlegessem. Igen hasznos lehetett volna meghatározni, hogy a vívó-tusára előkészített billikomban miféle mérget alkalmaztak. Hiszen mindenki hallott a főrendek könyvtárszobájának tünékeny keserűmandula-illatáról, amely a helsingőri vár nagytermét is belenghette. Ám hogy valóban belengte vagy sem, soha nem tudjuk meg, mert a Fortinbras által elrendelt sorlövések puskaporbűzében az efféle pára mindenképpen észlelhetetlenné vált volna.

Liget 2012 | 1 január

II.

És ezzel elérkeztünk a kapitális csalódáshoz, amelyet föl kell ismernünk, midőn annyi év múltán kísérletet teszünk a rejtély megfejtésére. Volt egy tanú – sőt, aktív szereplő –, akitől sokat vártunk. Hadd emlékeztessem Önöket a szavakra, amelyekkel a följegyzések szerint Horatio Marcellus katonának bizonyos (hagyományosan a karácsonyhoz társított) paranormális jelenségekkel kapcsolatos állításaira reagált. Hallottam én is, mondta Horatio, hiszek is belőle. Érzésünk szerint semmi nem utalhatna biztosabban a született detektív jellemalkatára. Bármit hallunk, egy keveset elhinni belőle, a többit elvetni: ez a sikeres bűnügyi nyomozás aranyszabálya. Ennek alapján tehát nagy reményeket fűzhetnénk Horatióhoz, és nyilván jogos izgalommal értesülünk egy további tényről. A tiszta fejű ifjú embert maga Hamlet bízta meg, hogy teljességében kinyomozza az ügyet, s a halottkémi vizsgálat során jelentést tegyen róla. Föltételezem ugyanis, hogy a győzd meg felőlem és igaz ügyemről a kétkedőket szövegű utasításhoz vagy a haldokló Hamlet fűzte, hogy a halottkém és a bíróság előtt, s e szavak a lejegyzés során elsikkadtak, vagy ott rebegtek a haldokló ajkán, de a méregpohár után kapkodó Horatio hirtelen akciója megakadályozta kimondásukat. Akárhogyan is, itt áll előttünk Horatio a megbízatással, hogy tárja fel a titokzatos esetet. Remélte is, hogy fel tudja tárni: hisz az összes szálat a kezében tartotta! Mint emlékeznek rá, be is jelentette, hogy egyértelműen és szinte azonnal el fogja magyarázni az itt történteket. Hallgatói, mint mondta, majd hallanak Vérbűn, erőszak, természettelen Dolgok, nem is vélt gyilkolás, kivégzés, Ravasz, de kényszerült ölés felől; És végre füstbement bal terveket, A főre hullva, mely koholta...

Mert ő mindezt, ismételte józan önbizalommal, híven elmondhatja. Minél tovább tanulmányozzuk e beszédet, annál inkább szemünkbe ötlik analitikus fölépítése. Horatio nem azt ígérte, hogy homályosan célozgat majd rémtettekre, titkokra és csodákra; nyilvánvalóan úgy hitte, hatalmában áll, hogy az egész összetett ügyet logikusan megvilágítsa. Még sincs nyoma cselekedeteinek. Remélem, ezt a rejtélyt hamarosan fel tudom oldani. Természetesen létezik egy általánosan elfogadott magyarázat, amely szerint Horatiót hirtelen óvatossá tette az írói hiúság. Szídd még e rossz világ kínos lehét, hogy elmondd esetem – buzdította őt Hamlet. S a királyfi ajkán formálódó végrendelkezés véletlen szófűzése folytán a könyvmoly wittenbergi diák úgy érezte, irodalmi alkotást kell létrehoznia. Következésképpen tartalékolta a kétségkívül birtokában lévő bizalmas értesüléseket, és egyelőre elzárkózott minden további magyarázattól. Ezt a

Liget 2012 | 1 január

teóriát bizonyos értelemben igazolják a tények – legalábbis látszólag. A Horatio keze alól idő múltán kikerült könyv ezt tanúsítja. Hadd vetek rá egy pillantást. Hamlet dán Királyfi Élete és Művei, különféle Emlékezésektől és Elmélkedésektől kísérve, Horatio – Ő néhai Szent Felsége, Fortinbras dán Király Lordkamarása – tollából, hat kötetben. Általános vélekedés szerint kiábrándító munka. Ha őszinte lehetek, kétlem, hogy ígéretes tárgynak ennyire pokolian ostoba kidolgozása ismételten napvilágot látott volna, amíg Christopher Wordsworth püspök 1851-ben közre nem adta költő nagybátyjának életrajzát. A helsingőri esetre egyetlen új fénysugár sem vetül. Az elbeszélés kusza és homályos, az érvelés terjengős és gyakran önellentmondásos, Hamlet történetét pedig gyakorlatilag elmossa a féktelenül áradó, unalmas moralizálás, amely a jelek szerint a dán udvar lordkamarásainak szakmai betegsége volt. Goromba szavak? Meglehet, ám ízelítőt adnak a dolgok nyomorú állapotán érzett ingerültségünkből. Tagadhatatlannak tűnik, hogy a szerzői hiúság bűvöletében Horatio addig kotolt a Hamlet-életrajzon, amíg a vénülés köde olyan végzetesen meg nem ülte emlékezetét és gondolkodását, mint a sűrű párák, amelyek Sir Laurence Olivier filmjében Helsingőr különösen vigasztalan várát borítják. Nos, itt nincs segítség, jobb, ha elfordítjuk tekintetünket tárgyunknak e meddő oldaláról. De figyelmeztetnem kell Önöket, hogy a Horatio-fiaskó egy pontjára hamarosan visszatérek.

III.

Úgy gondolom, általánosan elterjedt hiedelem, hogy Hamlet történetét – amely sajnálatos módon leginkább népszórakoztatásra szánt művekben jutott el hozzánk – reménytelenül összekuszálják a szenzációhajhász mesélés trükkjei. Mindezek között leghírhedtebb a szellem, amely állítólag megjelent az ifjú királyfinak a várfokon, bemutatkozott mint atyjának szelleme, és előadta a kertben megesett testvérgyilkosság történetét. Minket, akik Dr. Johnson csinos szava szerint a szilaj, való élettel kívánunk foglalkozni, kínos zavarba ejt, midőn a nyomozati anyagban felbukkan ez a színpadon ágáló káprázat. Oly sietve idomítjuk józan eszünkhöz a szellemet (ez egyébként természetes kötelességünk), hogy közben elhibázzuk a műveletet – mint azt az alábbiakban bizonyítani igyekszem. Mások szerint a szellem Hamlet hallucinációja – valamiféle torzult belső látás kivetülése. Amennyiben ezt elfogadjuk, könnyen föltételezhetjük: Claudius valamiért ki nem állhatja a Gonzago megöletését – állítólag ezt a darabot prezentálták neki –, s ennek semmi köze a rossz lelkiismerethez; az egész eseménysor forrása nem Claudius bűne, hanem unokaöccse, Hamlet elmebeli aberrációja. Az anyag e meglehetősen színes olvasata ellen elsőre vajmi keveset tudnánk felhozni, leszámítva bizonyos töredékes beszámolókat, amelyek szerint Claudiusra időnként

Liget 2012 | 1 január

vallási jellegű depressziós rohamok törtek, amelyek során valami förtelmes bűnt vallott meg fennhangon. Ha föltesszük a kérdést, hogy miért kellene Hamletnek a szellemet és történetét elképzelnie, tüstént segítségünkre siet a modern pszichológia. Hamlet az Oidipusz-komplexus rabja volt, a szellem és története pedig saját gyermekkori és öntudatlan kívánságait megtestesítő álom, illetve fantáziálás. A szellem az archetipikus apafigura; egyike a káprázatoknak, amelyek oly gyakran előgomolyognak kísérteni ezer nemzedéknyi búvóhelyükről. Rögtön bevallom: ez az értelmezés vonzónak tűnik; mert bár nem mentes a babonától, legalább a régóta forgalomban lévő babonákat mellőzi. Mégis kockázatosnak érzem, hogy könnyed mozdulattal erre a divatos, filogenetikus káprázatra cseréljük Hamlet atyjának jól bejáratott, régi szellemét, amellyel a dokumentumok oly makacsul szembesítenek bennünket. A szellem a legnagyobb mértékben kérdéses alak; ha szóba sem állunk vele, nem jelenthetjük ki, hogy tisztességesen kezeltük a bizonyíték-anyagot. Ugyanis több adat tanúsítja, hogy az eset korai szakaszában nemcsak maga Hamlet (akit, bevallom, némileg labilis idegalkatúnak tartok), hanem egy sor alapvetően elfogulatlan személy – akik, amennyire megállapítható, semminemű érdeklődést nem tanúsítottak a spiritizmus, a pszichológiai kutatások vagy bármi efféle iránt – szilárd meggyőződéssel tekintette a helsingőri éjszakai jelenést a holtak közül visszajáró, igazmondó kísértetnek. Ráadásul e kísértetet ezek az emberek hallották is; a tanúvallomások legnyomósabb eleme, hogy többször is hallották szájából az Esküdjetek szót – sőt, egy bizonyos beszámoló állítja, hogy a kísértet nemcsak ezt az egy szót ismételgette, hanem egy egész mondatot is kimondott, miszerint A kardjára esküdjetek – mely körülmény még nehezebben összeegyeztethető az egyszerű auditív hallucináció teóriájával. Tehát nem áll módomban elfogadni a feltételezést, hogy a szellem nem létezett. De kénytelen vagyok föltételezni, hogy eme pontig bűn sem létezett. Mégpedig a következő okból. Akik jelen voltak a Gonzago megöletése előadásán, egy emberként vallják, hogy Claudius szinte szenvtelenül ülte végig az elővezetendő darab némajáték formájában előadott főpróbáját. De hogyan lehetett ennyire nyugodt, ha az előadás saját testvérgyilkosságát tárta elébe? Amikor csakugyan félbehagyatta a darabot, bőséges okot szolgáltatott rá unokaöccsének – nemcsak ővele, hanem az ifjú udvarhölggyel, Opheliával szemben is – durván sértő magaviselete. Így Hamlet „egérfogójáról” aligha állíthatjuk, hogy fogott volna bármit is; s a Claudius elleni bűnvád összeomlik. Csakhogy több személy kijelenti: látta és hallotta az öreg Hamlet király szellemét; a jelenéstől Hamlet bőséges – és bosszúra biztató – tájékoztatást nyert nagybátyja bűnéről. Ezt hogyan magyarázzuk? Ha el akarunk érkezni az igazsághoz, a legszigorúbban föl kell tennünk magunknak a kérdést: a kinyilatkoztatás által elindított eseménysor végül is soron kinek vált hasznára?

Liget 2012 | 1 január

Az öreg Hamlet király tehát meghalt, és Dánia trónjának utódlása megnyugtatóan megoldódott. A monarchia, mint tudják, szabad királyválasztáson alapult; s ez alkalommal az elhunyt király fiát, az ifjú Hamletet mellőzték az idősebb és tapasztaltabb Claudius kedvéért. Bár az ifjú Hamlet talán rosszkedvű volt emiatt, semmi okunk föltételezni, hogy tevőlegesen megtámadta volna a döntést. Úgy tűnik, ez idő tájt személyes jellegű gondok gyötörték, és elméjében anyjának második (vélekedése szerint kötelességszegő és szemérmetlenül elsietett) házassága foglalta el a fő helyet. Ez hajlamossá tette, hogy általánosságban ne sok jót gondoljon nagybátyjáról, Claudiusról. Ám az államügyek, mint mondtam, alapvetően megnyugtatóan rendeződtek. Mindenki úgy érezte, az ifjú Hamlet kellő idő múltán természetesen megörökli a trónt; Claudius pedig az udvar nyilvánossága előtt nevezte meg (mai szóval) várományos örökösét, kijelentvén: trónusához legközelb ő áll… mint első udvaronc, öccse s fia. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy Gertrud semmiképp nem öregedett ki a gyermekfoganó korból, s amennyiben fiút szül Claudiusnak, azonmód létrejött volna egy másik, éppoly erős trónutódlási igény. De ki másnak lehetett még megalapozott reménye? A szabad királyválasztás föltételei között nyilván a legnagyobb hatalmú s a politikában legtapasztaltabb udvari nemesnek – esetünkben Polonius lordkamarásnak. És amennyiben Poloniusnak, úgy másodfokon Polonius egyetlen fiának, Laertesnek – akit egy alkalommal, tudjuk, az ordító csőcselék csakugyan királyul követelt. Volt-e még más is? Valószínűnek tartom, hogy igen. Mint emlékezhetnek rá, amikor Polonius leányát, Opheliát (föltételezett öngyilkossága után) temetni vitték, a szertartásért felelős pap a halott leányt nyilvánvaló és különös ellenszenvvel kezelte. Vajon pusztán azért, mert az öngyilkosság akkoriban halálos bűnnek számított? Nem hiszem. Szükségképpen közrejátszott valami más is, hogy az a pap oly otrombán nekidühödjék. Több okból arra gyanakszom: nem sokkal korábban némi presszióval rávették, hogy sietősen lebonyolítson egy titkos házassági szertartást. Más szóval: ha Ophelia élve marad, szülhetett volna titkos férjének, Hamlet királyfinak fiúgyermeket, aki szintén erős utódlási igényt támaszthatott volna a dán trónra. Volt még, aki efféle igényt dédelgetett magában? Véssük emlékezetünkbe, hogy azokban a goromba régi időkben a fattyú-jogállás nem volt föltétlen akadálya sem az öröklésnek, sem az utódlásnak. Ha ezt elismerjük, rögtön látnunk kell, hogy Claudius két természetes fiának, Rosencrantznak és Guildensternnek is megvolt a maga nem sokkal gyatrább esélye. Valljuk meg, ékeskedtek apjuk minden fortélyával, karakterük voltaképpen remekül példázza az öröklés erejét. Nem hiszem, hogy a helsingőri udvarban bárki emberfia másnak nézte volna őket, mint amik.

Liget 2012 | 1 január

IV.

Lássuk, mi a helyzet. Azok halnak erőszakos és többé-kevésbé titokzatos halált, és csakis azok, akik (1.) Dánia trónján ülnek (Claudius), vagy (2.) örökösei lehetnek e trónnak (Hamlet, Polonius, Laertes, Rosencrantz, Guildenstern) vagy (3.) trónörököst szülhetnek (Gertrud királyné, Ophelia). Így már csak egy kérdést kell föltennünk: ki kerülne a trónra, ha mindeme személyek likvidáltatnak? Egyszerű a válasz: az, aki csakugyan a trónra került, midőn amazok csakugyan likvidáltattak! Én e szerencsét búsan ölelem. E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van: Most alkalom hí föllépnem vele.

Kétségbe vonhatjuk-e, ha hideg fejjel fontolóra vettük az ügyet, hogy a norvég Fortinbras maga volt az építőmestere – ördögien ravasz építőmestere – az alkalomnak, amellyel föllépni oly váratlanul megjelent? Gondoljanak bele! Mihelyst szabad az út – mihelyst Claudius, Gertrud, Laertes, Hamlet holtan hever vagy haldoklik –, ott terem a fickó, aki hónapok óta rejtelmesen ólálkodott Helsingőr körül; ott terem, mondom, hadseregestül, rezesbandástul, ágyústul; és óriási lármát csap, és szónoklatot tart, miszerint ő az új király; az összes tetemet sundám-bundám kiviteti, míg az emberek elméje bódult – mint Horatio ártatlanul kikottyantja. Illetve oly igen ártatlanul-e, kérdezhetnénk. Netán Horatiót már jó előre megkenték, s így Fortinbras biztosra vehette, hogy jövendő lordkamarása semmi lényegbevágót nem mond a még nem tudó világnak? Azt hiszem, meg tudom mondani, mikortól lett részese Horatio a cselszövésnek. Mert ha mindezen új tudásunk fényében visszatekintünk a szellem dolgára, tüstént látnunk kell, hogy Horatio egész magaviselete fölöttébb gyanús. A szellem első dokumentált megjelenésekor azon kapjuk, hogy mellébeszél az őrt állóknak. De mi célból? Természetesen hogy meggyőzze őket: a föltételezett szellem csakugyan hasonlít a néhai Hamlet királyra! Még harcmez is e volt királyomon, Midőn a büszke norvégit legyőzte; S bosszús vitában ily zord képe volt, Midőn a szánas lengyelt a jegen Megverte. Különös.

Hát, bizony különös. Mert rövid számvetés után úgy találjuk, Horatio azt állítja, hogy jelen volt egy olyan esetnél, amely nyilván pelenkás korában történt – hiszen az ifjú Hamlet, mint emlékezhetnek a Sírásó megbízható tanúvallomására, éppen aznap lett a világra, mikor a büszke norvég király vereséget szenvedett Hamlet király kezétől. Azt is tudjuk, hogy Horatio kicsivel később, mikor Hamletet igyekezett meggyőzni, hogy mennyire bizonyos a hasonlóság a föltételezett szellem és az elhunyt király között, kijelentette: Ismerém atyádat: A két kezem nem egyformább – mindezt alig pár perccel azután, hogy bevallotta: egyetlenegyszer látta Hamlet királyt

Liget 2012 | 1 január

élete során, méghozzá föltehetőleg kisded korában! Erre kár több szót vesztegetni. Kínosan nyilvánvaló, hogy mikor az öreg Hamlet király szellemének átabotában kiöltöztetett Fortinbras sétálgatni kezdett Helsingőr várfokán, Horatio már benne volt a cselszövésben. Nem csoda, hogy a könyve, mikor nagy soká közreadta, csak még tovább ködösítette a homályt!

Az én órám – mint e hamis kísértet mondta – közel, fölösleges szószátyárkodnom Fortinbras indítékairól vagy kedvező lehetőségeiről. Idézzük emlékezetünkbe, hogy Hamlet király megölte Fortinbras apját, és (állítólag valamely obskúrus lovagi fogadás miatt) birtokba vette birodalmának jelentős területeit. Ez bizonyosan elegendő a dán királyi ház elleni engesztelhetetlen bosszúvágyra. Az ifjú Fortinbrast, akár az ifjú Hamletet, elütötte a tróntól egy föltehetőleg bitorló nagybácsi, aki ráadásul bosszantó módon belepiszkált az ifjú ember katonai terveibe. Fortinbras, miután előbb a dánok ellen hirdetett hadjáratot, majd elfogadta tőlük a lengyelek elleni hadjárathoz szükséges békés átvonulás engedélyét, gyakorlatilag mindvégig kellő közelben maradhatott a zaklatott eseményekhez. Sőt, mint emlékezhetnek, ott ólálkodott akkor is, mikor Hamletet hajóra zsuppolták Anglia felé; és nincs kétségem, hogy Fortinbras machinációi felelősek a kalózokkal történt kalandért éppúgy, mint Hamlet ötletszerű, Guildenstern és Rosencrantz likvidálásához vezető, meglepően könyörtelen eljárásáért. Hiszen mindenütt nyilvánvaló Fortinbras szándéka: belezavarni a kölcsönös gyanú, gyűlölség és cselszövés hálójába mindazokat, akik személye és a dán trón között álltak. Mindezt pedig oly ravaszul végezte, hogy minden valószínűség szerint közvetlenül és tettleg egyetlen gyilkosságot követett el: Ophelia irgalmatlan vízbe fojtását. De most attól tartok, már-már magam is elmondhatom a Szellem-Fortinbrasszal: A fénybogár jelenti, hogy virad, Halványodik hatástalan tüze.

Túlhág feladatkörömön, hogy élesebben kirajzoljam az ügy részleteit, de a körvonalak elfogadhatóan tiszták. Claudiusnak is, Hamletnek is többet vétett más, mint ők vétettek másnak; és – ha ama mindenre elszánt ellenfél nem szövi oly körmönfontan hálóját – kétségkívül összhangban éltek volna egymás mellett, ha adatik rá idő, és az elsietett házasság kínos ügye feledésbe merül. Így azonban a kettős kelepce szorításában megölték egymást. Végezetül, ha számításba veszem, micsoda tömegű papírt és tintát tett fölöslegessé az egyszerű fölfedezés, amelyet önökkel ismertetni megtisztelő szerencsém volt, nem szégyellem megvallani: le vagyok nyűgözve, és nem is kevéssé. MESTERHÁZI MÁRTON fordítása

Liget 2012 | 1 január

S omos Bél a

Hamletnek hinné Oly tágasan mozogsz a szűk világban el- s elindítsz egy-egy mondatot föl kell (vagy le kell) jegyezni át ne robogjon minden állomáson megállás nélkül csak mondja csak mondja a zöldfülű világ a monológjait Hamletnek hinné az asztalon felejtett sárguló koponya tulajdonosát pedig szegény Yorick volt az udvari céltáblák helyettesítője aki jól érezte a bőrében magát s titkolta az irigykedők miatt

S zen t g yör g y i Z s olt

A NÉMA

HAJTÓ A

gyermek- és ifjúkorom letűnt világát benépesítő szereplők közül valóságos világítótoronyként magasodik elő bácsikám, Pavel Antonovics legendás alakja. Korán (már 4 éves koromban) árvaságra jutottam, és drága szüleim váratlan halála után az ő kovinjelói birtokán találtam otthonra, ezen a külvilágtól meglehetősen elzárt, békés szigeten, ahol semmi sem zavarta a mindennapok meghitt idilljét. Bácsikám ugyanis nemigen kedvelte a városi élet tolakodó zűrzavarát, így provinciánk azon félreeső szegletében ütötte fel székhelyét, és ideje javát a legfőbb büszkesége tárgyát képező mintagazdaság irányításának szentelte. Persze ez egyáltalán nem jelenti, hogy afféle valóságtól elrugaszkodott álmodozó vagy megrögzött remete volt, hiszen jelentős vagyonnal rendelkező, befolyásos személyként gondosan ápolgatta kiterjedt kapcsolatait, és szerényen a háttérbe húzódva ügyesen a kezében tartotta a fontos események szálait. Számtalan bizalmasa, magas posztot betöltő, hűséges barátja révén mindig elsőként értesült a legfontosabb fejleményekről, és közvetett módon tevékenyen részt vett ezek irányításában. Szervezőképességéről valóságos csodákat meséltek, és akkurátus, megfontolt emberként az esetlegesen felmerülő problémák egyetlen szóba jöhető aspektusa sem kerülte el figyelmét, így csaknem minden vállalkozását siker koronázta.

Liget 2012 | 1 január

A legkorszerűbb technikával felszerelt, óramű pontossággal működő kovinjelói mintagazdaságnak messze földön híre ment, és mihelyt a gyámsága alá kerültem, bácsikám hasonló alapossággal látott hozzá szellemi fejlődésem megszervezéséhez is. „Az edukáció haván könnyedén siklik az élet szánja” – mondogatta, és amellett, hogy az anyagiakkal cseppet sem fukarkodva a környék legrátermettebb nevelőit fogadta mellém, maga is aktív szerepet vállalt nyiladozó értelmem formálásában. Gyakran karon fogott, és miközben fel-alá sétálgattunk a kúriát övező kiterjedt parkban, hosszú előadásokat tartott Descartes (1596– 1650), Locke (1632–1704), Hegel (1770–1831) tanairól, hazánk geográfiájáról vagy a természettudományok legújabb felfedezéseiről, telente pedig, amikor a zord időjárás foglyaiként a kandalló lángja mellett töltöttük estéink javát, a világirodalom legkitűnőbb alkotóinak műveit elemezgettük. Valahányszor eszembe jutnak gyermekkorom boldog esztendői, mindig hálatelt szívvel gondolok drága bácsikámra, akinek jóvoltából minden szempontból alaposan felkészülve léphettem ki aztán a nagybetűs életbe, miután tanulmányaim megkoronázásaként végül diplomát szereztem S nagy hírű egyetemén. Most is tisztán látom magam előtt arcvonásait, fülemben csengenek jellegzetes szófordulatai, és természetesen sohasem felejtem meghatározó jellegű, első találkozásunkat, azt a régmúlt téli délutánt, amikor Pavel Antonovics egyszer csak belépett az irodámba. Előrehaladott kora ellenére magas, robusztus ember volt, valóságos medve, egyszóval olyan valaki, akin mindenhol megakadnak a tekintetek, és mihelyt bemutatkozott, rögtön felrémlett bennem, hogy fél füllel már hallottam is róla egyetmást. Azt beszélték, befolyásos, vagyonos személy, és kíváncsian vártam, hogy megtudjam, miben állhatok rendelkezésére, ám legnagyobb meglepetésemre rövid látogatása alatt mindvégig apró-cseprő, hétköznapi témákról csevegett, mintha régi ismerősök lennénk. Többek között megemlítette, hogy van egy kisebb birtoka a közeli Kovinjelóban, ahol alkalomadtán egyszer szívesen vendégül látna ebédre. Az udvariasság kedvéért elfogadtam ugyan a meghívást, de eszem ágában sem volt eleget tenni ígéretemnek, hiszen az említett hely jókora távolságra fekszik városunktól, szerencsés esetben is legalább egy hétig tart az út. „Még hogy Kovinjelóba, ráadásul télvíz idején, amikor mindenféle farkashordák garázdálkodnak a fagyos pusztán!” – dohogtam, és mihelyt Pavel Antonovics távozott, nyomban el is felejtettem az egész ügyet. Ha ugyanis az embernek saját irodája van, nap mint nap rengeteg olyan elintéznivaló akad, amit aligha bízhat másra, és bár sokan irigykedve figyelték sikereimet, az összkép jóval árnyaltabb volt, és gyakorta sötét gondok felhőzték kedélyemet. Felelősségteljes munkát végző, háromgyermekes családapaként

Liget 2012 | 1 január

egyszerre több vasat is tartottam a tűzben, és az általános tisztelet, megbecsülés ellenére néha mégis határozottan úgy tűnt, hogy lelki nyugalmam árán vásároltam meg ezt az elismerést, és nem éppen előnyös üzletet kötöttem. Ráadásul egy idő után még a társasági élet örömei is kínos kötelességgé váltak, halálosan untam a színházat, a hangversenyeket, a fogadásokat, a végeérhetetlen kártyapartikat, és éjszakánként gyakran álmatlanul forgolódtam az ágyban. Egyre nyilvánvalóbbnak tetszett, hogy sokszor elhibázott döntéseket hoztam, melyeknek talán örökre viselnem kell majd a következményeit, és mindössze remélni mertem, hogy lesz elég erőm szembenézni a fenyegető jövővel. Sikerül-e majd valami szilárd fogódzót találnom vagy az eluralkodó kétségek végleg átveszik az irányítást? Meg tudok-e felelni az előttem álló, nehéz feladatoknak? Aznap este is (néhány héttel első találkozásunk után) éppen ilyen és ehhez hasonló, megválaszolatlan kérdéseken rágódtam, amikor Pjotr váratlanul jelentette, hogy Pavel Antonovics hajtója, egy bizonyos Nyikolaj sürgős levelet hozott gazdájától. Persze rögtön sejtettem, honnan fúj a szél, és még a levél felbontása előtt szilárdan eltökéltem, hogy ha sejtelmem beigazolódik és valóban az ebédmeghívásról lesz szó, udvarias formában, mégis határozottan kitérek meggondolatlan ígéretem teljesítése alól. Számos olyan kifogástalan indok akad, amire ilyen esetekben minden további nélkül hivatkozni lehet, így egy pillanatra sem veszítettem el hidegvéremet, és szinte még át sem futottam Pavel Antonovics sorait, magamban nagy vonalakban már meg is fogalmaztam a választ. „Mélyen tisztelt Pavel Antonovics! Rendkívüli örömömre szolgált, megtisztelő invitációja, a körülmények balszerencsés összejátszása folytán, legnagyobb sajnálatomra, az Ön őszinte híve stb.”, és azon nyomban asztalhoz is ültem, hogy papírra vessem mindezeket, becses hitvesem azonban, mint afféle előrelátó, megfontolt asszony, miután röviden megtudakolta, miről van szó, arra kért, ne tegyek elhamarkodott lépéseket. „Lehet, hogy ez az ebédmeghívás nem a legjobbkor jött, ám azt beszélik, Pavel Antonovics vagyonos, befolyásos ember, és ha valóban így áll a helyzet, igazán kár lenne elszalasztani ezt a nagyszerű alkalmat az ismeretség elmélyítésére, hiszen ezekben a nehéz, sokak szerint már-már válságos időkben bizony bármikor jól jöhet egy ilyen pártfogó, akinek messzire elérnek karjai, és kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik. Megeshet, hogy szakmai tanácsra van szüksége egy életbevágó fontosságú, bonyolult ügyben, vagy egyszerűen csak emberi szóra vágyik ott a lélekölő, vidéki magányban, és akár az egyik, akár a másik eset áll fenn, szívtelenség volna megtagadni kérését, mereven elzárkózni egy olyan kapcsolat elől, amely feltehetőleg mindkét fél javára szolgálna, és kedvezően befolyásolhatná egyes eljövendő események alakulását. Igazán nem olyan nagy dolog egy ebéd, és ha úgy vesszük, Kovinjeló nincs is olyan rettentő messze. Egy hét oda, egy hét vissza, és

Liget 2012 | 1 január

ha isten is úgy akarja, a hónap végére itthon leszel megint” – fejtegette, így végül kénytelen-kelletlen meghajoltam érvei súlya alatt. Másnap tehát fájó szívvel búcsút vettem feleségemtől, gyermekeimtől (2 fiú, 1 lány) és még jóval pirkadat előtt útra keltem az értem küldött szánon. Hamarosan elmaradtak mögöttünk a város sötéten derengő házai, és fogvacogva, álmosan, rosszkedvűen gondoltam az előttem álló napokra, hetekre, miközben Nyikolaj szótlanul, egykedvűen hajtotta a lovakat a körülöttünk elterülő hósivatag Kovinjelónak nevezett távoli szeglete felé. Mire kivilágosodott, már messze jártunk, és az ólomszínű, fagyos égbolt körös-körül sűrű szemfedőként takarta az egyhangú tájat. Komoran hallgattam a száncsengők csilingelését, és csakhamar úgy éreztem, mind szülővárosomtól, mind Kovinjelótól egyformán végtelen távolság választ el. A környező vidék csaknem teljesen lakatlannak tetszett, mindössze egy-egy délibábszerű, magányos vendégfogadó tűnt fel olykor a láthatár peremén, és a kéményből felszálló, lomha füstgomolyag nyomban beleolvadt a vastag felhőtakaróba, amely csupán karnyújtásnyi távolságra lebegett a háztető felett. Bár látszólag egy helyben álltunk, sebesen siklott a szán, és miközben teltek-múltak az órák, sorra végigjártuk a szürkület különböző stációit, hogy alkonyat tájékán végül meghúzódjunk egy-egy rozoga lebujban és másnap újult erővel folytassuk a kimerítő utazást. Mióta elindultunk a városból, Nyikolaj egy árva szót sem ejtett ki a száján, így joggal feltételezhettem, hogy születése óta néma, sőt, bizonyos jelekből arra következtettem, hogy emellett valószínűleg süket is, akár az ágyú, ám mindez cseppet sem volt ellenemre. Egyrészt az efféle személyek indiszkrét fecsegése gyakran önmagában is elég, hogy jó néhány árnyalattal sötétebbnek lássuk a helyzetet a valóságosnál, másrészt a hosszú, kényszerű kontempláció eredményeként, kezdeti viszolygásom ellenére fokozatosan feltárult előttem és levett lábamról a hatalmas, hófödte síkság szépsége. Városi léptékhez és viszonyokhoz szokott tekintetünknek kétségkívül szüksége van egy hosszabb-rövidebb intervallumra, hogy hozzászokjon ezekhez az új perspektívákhoz, de végül mégis rádöbbenünk, mennyi harmóniát, mennyi finoman kidolgozott, megejtő részletet halmozott fel nagylelkűen a természet ezen a felületes szemlélő előtt ellenségesnek, ridegnek tűnő vidéken. „Megismerni az észt, mint rózsát a jelen keresztjében, s ezzel örülni ennek a jelennek: ez az ésszerű belátás, a megbékélés a valósággal, amelyekkel a filozófia azokat ajándékozza meg, akiket egyszer az első szózat felszólított, hogy felfogják abban, ami szubsztanciális, éppígy fenntartsák a szubjektív szabadságot, ne egy különösben és esetlegesben álljanak, hanem abban, ami magán- és magáértvaló” – írja egy helyen Hegel (1770–1831), és talán ekkor értettem meg igazán ezeknek a szavaknak a valódi értelmét.

Liget 2012 | 1 január

Valósággal megihletett a vastag hótakaróba burkolózó, sajátos környezet és mindenféle új, érdekes gondolat, valamint nagyszerű költőink rég elfelejtettnek hitt sorai kavarogtak a fejemben. Ébren álmodtam, sorra számba vettem a jövőre vonatkozó elképzeléseimet, és határozottan úgy éreztem, hogy álmaim megvalósítása végre elérhető közelségbe került. Azt terveztem, az egyetem elvégzése után nyomban saját irodát nyitok, majd mihelyt lehet, családot alapítok, és egy előrelátó, megfontolt asszony lesz a felségem, aki az évek során három szép gyermekkel – 2 fiúval, 1 lánnyal – ajándékoz majd meg. Nyomban el is határoztam, hogy ebéd után feltárom bácsikám előtt ezen szándékaimat, és kikérem véleményét, hiszen jól tudtam, hogy sokat tapasztalt, széles látókörű emberként a mindennapi élet gyakorlati aspektusairól is átfogó ismeretekkel rendelkezik, és egy pillanatig sem volt kétséges, hogy értékes tanácsokkal szolgálhat. Mire odaértünk Kovinjelóba, a legapróbb részleteket is gondosan kidolgoztam, és a tervezgetés izgalma tovább növelte a viszontlátás örömét. Boldogan ugrottam le a szánról a régen látott, elegáns kúria előtt, hogy bácsikám üdvözlésére siessek, és meghatottan borultunk egymás keblére. Előrehaladott kora ellenére még mindig magas, robusztus ember volt, valóságos medve, szemmel láthatólag cseppet sem változott utolsó találkozásunk óta. Ebéd közben alaposan kifaggatott egyetemi előmenetelem, valamint S-ben szerzett tapasztalataim felől, a maga részéről pedig részletesen beszámolt a mintagazdaságban végzett legújabb fejlesztésekről. Kiváltképpen elégedett volt az új cséplőgéppel, és hosszasan ecsetelte használatának legfőbb előnyeit, ám a kávé után rögtön jeleztem, hogy fontos közlendőim vannak. Késedelem nélkül bezárkóztunk tehát a dolgozószobába, és nagyfokú izgatottságomat alig-alig leplezve röviden előadtam jövőre vonatkozó elképzeléseimet, melyeket bácsikám céltudatos, határozott fiatalemberhez méltó, nagyszerű terveknek tartott, és nyomban biztosított teljes támogatásáról. Ugyanakkor azt sem titkolta, hogy mind egy sikeres iroda létrehozása és működtetése, mind a családi élet előre nem látható, komoly buktatókkal jár. „Ezekben a nehéz, már-már válságos időkben bizony sokaknak beletörik a bicskájuk az efféle nagyszabású vállalkozásokba, és még ha minden a lehető legjobban alakul, akkor is rengeteg gonddal-bajjal jár az ilyesmi! – fejtegette atyai aggodalommal, majd némi töprengést követően azzal a nagylelkű ajánlattal állt elő, hogy a jövőbéli bizonytalanságok csökkentése érdekében, mindezek helyett inkább álljak be hozzá hajtónak. Mint mondta, régi, hűséges hajtóját, Nyikolajt néhány hete váratlanul elragadta a halál, és mivel történetesen engem is Nyikolajnak hívnak, rögtön a temetés után az jutott eszébe, milyen nagyszerű lenne, ha rá tudna venni, hogy elvállaljam a megüresedett pozíciót. Nem mondom, kicsit meglepődtem, ám bármennyire

Liget 2012 | 1 január

is forrófejű voltam, be kellett látnom, hogy a jövőre vonatkozó elképzeléseim gyakorlatba ültetése rengeteg nehézséggel jár, így némi tépelődést követően végül elfogadtam ajánlatát. Ennek már lassan 20 esztendeje, és biztosan állíthatom, hogy azóta sem bántam meg döntésemet, mert bár a fizetés viszonylag csekély, az ellátás meglehetősen bőséges, és életem nagyobb hullámhegyek-hullámvölgyek nélkül, csendes nyugalommal csordogál medrében. Pavel Antonovics nemigen kedveli a városi élet zűrzavarát, így gyakran hónapokig sem kell befognom a lovakat, ha pedig valami halaszthatatlan ügy miatt olykor-olykor mégis útra kelünk, sohasem töltünk néhány hétnél többet távol Kovinjelótól. Különben pedig nincs is ellenemre, hogy hébekorba kimozduljunk, és miközben sebesen siklik velünk a szán a végeláthatatlan hósivatagban, várakozásteljesen gondolok a hajnalokig tartó kártyacsatákra, melyeket az utunkba kerülő vendégfogadókban vívok majd, miután gazdám nyugovóra tér. A száncsengő csilingelése felveri a mély hallgatásba burkolózó, elhagyatott vidék csendjét, és egyikünk sem szól egy árva szót sem, mivel Pavel Antonovics alaptermészetéből adódóan elmélkedésre hajlamos ember, jómagam pedig világéletemben rendkívül romantikusnak véltem, ha egy hajtó néma, mint a sír. Szigorú önfegyelemmel az évek során valóságos tökélyre fejlesztettem a hallgatás művészetét, így Pavel Antonovicsnak egy idő után szilárd meggyőződésévé vált, hogy születésemtől fogva néma vagyok, sőt, ahogy bizonyos jelekből kivettem, azt sem tartja kizártnak, hogy a hallásommal is komoly problémák vannak. „Egy néma hajtó maga a megtestesült diszkréció” – tartja a régi mondás, így feltehetőleg Pavel Antonovicsnak sincs ellenére ez a helyzet, ha pedig ez a kölcsönös elégedettség valóban fennáll, akkor azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk, hogy mind konkrét, mind jelképes értelemben még hosszú közös út áll előttünk.

Pe t r ik Iv án

Csak vasárnap

ezdetben vala a sínvas. És ezután bármennyire is a szebbik arcát akarta mutatni a világ, nem sikerült neki. A helyzet persze korántsem olyan rossz, mint ahogy első pillantásra látszik. Ha az arca nem is szép, az alakja tetszetős, és van benne valami (diszkrét báj, máskor harsány hódító ösztön), ami rendszerint lenyűgöz. Bár ha érteni vélem üzeneteit, nem nyújt túl sok egyértelmű fogódzót. Úgy érzem magam, mint egy megmászhatatlan hegy örökös kudarcra ítélt alpinistája, vagy mint aki a hatalmas folyó felfedezetlen túlpartjára vágyakozik, de nem tud úszni, és csónakot sem talál. Az örökös kudarc tapasztalata nyomán mégis sok-sok reményt keltő feltételezést hordozok magamban. Mint a rozsdamentes idomacél a rozsda gunyoros gondolatát. A síkalapozás kehelynyaka egy hattyú kecsességét és vadságát. A szélrács a szélvihar viszonyát a teremtett világhoz. A beállító tüske egy mesehős nyugtalan álmát. Az oromgerenda Sir Edmund Percival Hillary emlékét. A lágyvasalás egy pehelyfelhő meggondolatlanul felkunkorodó szélét. Az ABH-20/100 kód a szemiotikai szemináriumon kapott rossz jegyet fővárosunk nagy egyetemén, egy szürkés szerda délutánon. A tompavarrat a vakbelem hűlt helyének kitapintására szánt csöndes perceket. Az ágyazatlezárás harmadik gyermekem születésére vonatkozó kérdésekre adott bizalmas válaszokat. Azaz cseppet sem titokzatosan. Egyes teoretikusok feltették a kérdést: elképzelhető-e az ember sínvas nélkül. Mások: ember nélkül a sínvas. Előkecmergett ekkor odújából Graham C. Taylor feltaláló, leporolta a kabátját, megigazította a haját, vetett egy pillantást a semmiben lebegő sínvasra és felhúzta az óráját. (Szeme sem rebbent, nevethetnék birizgálta a torkát, de nem nevetett.) Ebből az alkalomból szenvtelen elszántsággal elindította az elbeszélés cselekményét, amit koldusnak látott, aki határozottan egy irányban haladva, mégis támolygó léptekkel rója zavaros útját. E nevezetes pillanatban adjuk át a szót neki. (Talán érdemes megemlíteni, hogy Graham C. Taylor hazudni fog, amikor a foglalkozásáról beszél. Feltaláló. Ezt szögezzük le még egyszer.)

Liget 2012 | 1 január

Graham C. Taylor vagyok, az emberiség barátja, foglalkozásomra nézve katona. Ismeretlen életek kioltása a feladatom, persze a legnagyobb körültekintés mellett (azaz szinte sosem kerül rá sor), de azért felelőtlenül (azaz néha mégis sor kerül rá). Jelenlegi állomáshelyem a város legrövidebb villamosjárata, a 276-os vezetőfülkéje. (Háborús kultúrában élünk, ne csodálkozzanak!) Ebben a pillanatban kilépek lakásom ajtaján, és miután magamhoz térek a rám rohanó lehetőségek sokasága okozta kábulatból, elhatározom, hogy munkába megyek. Könnyű ez az elhatározás, mint a felvert tojásfehérje, és éppúgy nem szakad a fejemre, mert tudom, ebbe még belekeverek ezt-azt, hogy ízletesebb legyen, s a végén majd nagy étvággyal megeszem. Addig is elősorolok néhány késztetést, amelyeket a lehető legkisebb erőfeszítéssel vertem vissza. 1.) Hogy lekuporodjak az ajtó mellett és a nadrágom jobb zsebében található napraforgómagokat ropogtassam, amíg kitart, vagyis jó tíz percig, aztán ujjam hegyével szép ábrákat írjak a porba. 2.) Hogy balra forduljak, és becsöngessek a szomszédba, Rozsvánékhoz, a hisztérikus artistához és utcazenészhez, bár semmi dolgom velük, de hátha nekik szükségük van rám, és az életem ettől váratlan és érdekes fordulatot vesz. 3.) Hogy visszalépjek a lakásomba, majd újra elinduljak dolgozni. 4.) Hogy visszalépjek a lakásomba azzal az elhatározással, hogy soha többé nem indulok el dolgozni.5.) Hogy jobbra forduljak, és megőrizzem a nyugalmamat, miközben felfedezem a haditengerészeti minisztérium épületét a következő sarkon. 6.) Hogy kétségbe vonjam személyazonosságomat egy gyönyörű nő kedvéért, aki talán feltűnik a következő pillanatban. 7.) Hogy elinduljak mégis, de az első utcán balra forduljak, aztán a következő utcán megint balra, majd megint balra. Tanácstalanul álldogáljak a sarkon, ahonnan látszik a lakásom, és ne tudjam, mit kell tennem ilyen esetben. Ezek csupán találomra kiválasztott példák a késztetések változatos és felmérhetetlen tömegéből, amelyek reggelenként elfognak abban a pillanatban, mikor elhatározom, hogy munkába indulok. Elhatározásom természetesen végleges, és ügyelek mozdulataimra, hogy ne tűnjenek a napi rutin részének, habár szeretem, hogy minden olyan ismerős ebben az elhatározásban és a következményeiben. Látom az újságárus bódét a sarkon, a nehezék alá préselt újságtömböket, amelyek széle a friss szélben rakoncátlanul lobog. Ebben a kora reggeli derengésben még nem fehéredtek ki teljesen a lapok, mintha éppen most válnának el az ólombetűk az összemosódó háttértől. Amikor nekivágok a nem különösebben hosszú útnak, amelynek végén a munkahelyem vár hívogatón, úgy gondolom, hírt adnak arról is, hogy szilárd, megingathatatlan kitartással egyetlen célt tűztem magam elé: munkába indulok. Nem a címlapon szerepel ez a tudósítás, hanem az újság belsejében a negyedik vagy ötödik oldalon, a gazdasági hírek előtt. Mint a legtöbb ember, akinek a

Liget 2012 | 1 január

nevét nem mindennap nyomtatják ezerszám zizegő papírra, kicsit restellem, hogy bárki olvashat rólam. Nem is veszek ma reggel újságot, rohanok tovább, hogy első, legfontosabb, bár magától értetődő elhatározásomat véghezvigyem. Ez nem újabb, elhessegetett késztetés, mert az újságvásárlás nem tartozik mindennapos, kötelező tevékenységeim közé. Váratlan és megmagyarázhatatlan esemény, csendes őrület, egzaltáció. Most tehát nem veszek újságot, ahogy általában nem veszek, és ezt csak azért érdemes megemlíteni, mert az indokaim ezúttal mások. S ha az előzőekből ez nem volna világos, megkísérlem elképzelni, hogyan történne, ha mégis vennék egy napilapot az utca porával sűrűn meghintett korosodó, vagyis örökifjú újságárustól. Rövid, dísztelen mondatokkal, azaz majdnem mogorván intézem a vásárlást, arcomon mégis azzal a kifejezéssel, hogy ha úgy adódna, szívesen elbeszélgetnék bárkivel. Kezem remegése és hányaveti mozdulataim is ezt a kettősséget fejezik ki ösztönszerűen, vagy inkább fel nem ismert tudatossággal. Nem kérek vissza. Nem borravalót adok, hanem megszabadulok az aprópénzzel foglalatoskodás fáradalmaitól. Az újságot a hónom alá csapom, teszek így pár lépést, majd menet közben, lépéseimet alig észrevehetően lassítva, mégis felütöm. Tettetett nyugalommal átfutok néhány hírt: ez és ez az elnök látogatást tett itt és itt. Vagy. Valamennyi férőhellyel bővül az új vagy régi nemtudommi. Vagy. Ezt és ezt ki akarták rabolni, de ez és ez történt. Vagy. Így és így majdnem katasztrófa következett be, amit így és így akadályoztak meg. Nem értek az egészből többet, roppant felületesen olvasok, azzal az izgalommal, hogy a negyedik-ötödik oldalon talán ráakadok a hírre, ami közelről érint, és amelyről pontosan, nagyon pontosan tudom, miről tudósít. Nem úgy, mint ezekről, amelyekhez semmi közöm, és egy számomra érthetetlen absztrakció lenyomatai. Következtetéseket nem vonhatok le belőlük, mégis kötelességszerűen úgy teszek, mintha tisztában lennék jelentésükkel, mint amikor elégedetten bólintok a hírre, hogy anticiklon közeledik. Az útkereszteződésben mosolygós tízemeletek harapófogójában pislogó közlekedési lámpához érek, s mivel várakoznom kell, úgy döntök, beleolvasok az egyik cikkbe. A rablást választom, de ekkor már alig bírom megállni, hogy tovább ne kutassak a címek vastagabb betűvel szedett kuszaságában. Nem is értem igazán, miről van szó. Néhány zseniálisnak tartott bűnöző hosszas előkészületek után kirabolt egy nagyon, egy elképzelhetetlenül gazdag embert. Valamit mégis elbaltáztak, mert menekülés közben elfogták őket. Menekülés közben? Vagy még ott a házban? Mindegy. Az autók közben szép sorfalat állnak az úton, mintha biztosítani akarnának, hogy a munkába indulás szándékát éppen megvalósító, újságot olvasó férfiú megérdemel minden támogatást. Mire kényelmesen elhelyezkednek mind a négy sávban tágra nyílt, most mégsem világító szemekkel a szebbnél szebb gépjárművek, észbe kap a mi lámpánk is, és zöldre vált. Nekivágok a széles sugárútnak, s közben, ahogy elvonulok a

Liget 2012 | 1 január

szélvédők díszsorfala előtt, tovább olvasok. Kell ehhez bizonyos tehetség, de legalábbis némi gyakorlottság: ügyelni lépteinkre, megfelelő magasságban tartani az újságot, nem téveszteni el az irányt, megérteni a szavak értelmét, ilyesmi. Nem tűnik nehéz feladatnak, az úton mégis alig érek át. Közben éppúgy, mint a rablásos cikket, felületesen átfutom a katasztrófahelyzetről szóló beszámolót. Ehhez kép is tartozik. Egy félrevont csatornafedél, körülötte semmi, az sem látszik, mi rejtőzik a csatorna mélyén. A cikkből talán kiderül, miről van szó. Egy nyitva felejtett csatornába belesodródó teniszlabda komoly katasztrófától mentette meg a város egy részét, nagyjából a vadaspark és a folyókanyarulat közötti területen. Részletesen megírták, mely utcákat, tereket érintett volna a katasztrófa. Ezt, nem is tudom, miért, végigolvasom, szemben a műszaki probléma részletezésével, amit átugrok, pedig talán az lehetett az érdekesebb. A járdára lépve felocsúdok ténfergésemből, eszembe jut, mit is keresek valójában ebben az újságban, miért vettem meg annak ellenére, hogy nem szoktam reggel újságot venni. Furcsán zakatol az agyam, és keresem az egyetlen rövid hírt, aminek minden betűjét első olvasásra megtanulom. Graham C. Taylor ma reggel, mint ahogy mindennap, elhatározta, hogy munkába indul. Elhatározását különösebb nehézségek nélkül végrehajtotta. Rendkívüli esemény nem történt. Állok dermedten, tényleg nem tudok igazán örülni, hogy látom a nevemet kinyomtatva, valami furcsa szégyenérzet is megkísért. És itt, ebben a pillanatban befejezhetném a meg nem történt újságvásárlás históriáját, mivel azonban meg nem történt esemény leírásáról van szó, nem kell ragaszkodnom a dolgok valószínűségéhez. Beleírhatok a történetbe olyan eseményeket is, amelyek munkába menet sohasem fordultak, mert nem fordulhatnak elő. Engedek a csábításnak, hogy a komor törvényszerűségeket megtörjem, s ajándékozzak magamnak, a munkába indulás csendes hősének valami váratlant, nehezen magyarázhatót, ünnepélyest. Miután átérek tehát az úton, nem fordulok balra, hanem egyenesen betérek a hatalmas, hivalkodó üvegportálok mögött arisztokratikus nagyvonalúsággal megbúvó Café Peruba. A kerek, márványt imitáló asztalkák körül nem székek, hanem bordó bársonyborítású fotelek várnak. Az illatok leírásával nem érdemes megpróbálkozni. Menjen el mindenki a Balássy Miksa körút és a Felhőmenedék utca sarkán 10-től hajnali 3-ig nyitva tartó kávéházba. Ennél a nyitva tartásnál természetesen lehetetlen, hogy egy kora reggel munkába tartó személy betérjen ide kávézni, de ez egyébként sem fordult elő soha, tehát figyelmen kívül hagyhatjuk az ellentmondást. Belesüppedtem a fotelba, félig eltűntem, és az asztal váratlanul szinte elérhetetlen magasságokba emelkedett. Komoly tornamutatványokat kellett végeznem, hogy helyreállítsam egyensúlyomat. A pincér nyugodt, készséges arckifejezéssel várakozott karnyújtásnyira az asztaltól, kezében a reggeli lapokat tartotta. Intettem, hogy nem lesz rájuk szükség, és nem jó erős

Liget 2012 | 1 január

eszpresszót rendeltem, hanem mélange-t, bár nem tudtam pontosan, mi az, de egy régen látott ifjúsági film szépasszonyaira emlékeztetett a név. A pincér bólintott. Éles szemű megfigyelők fáradtnak írták volna le ezt a mozdulatát, az igazsághoz körömszakadtukig ragaszkodók viszont inkább semmilyennek. Az őszülő férfi tudta ezt a nagyon pincéres, igen, fáradtságot utánzó puha gépiességet, amiből higgadt előkelőség áradt, és némi nagyképűség. És ezt nem sikerül már soha levetnie magáról. Így nyomta meg a liftgombot, így szállt be az autójába, így kötötte be a cipőjét. És ezt szerette benne a felesége. Egy pillanatra csend lett, most vettem észre, hogy rajtam kívül még senki sincs a kávézóban. Furcsa, lusta álmosság kúszott elő a csontjaimból a bőröm felületére, olyan, amilyet korábban sosem éreztem, mert csak süppedős fotelokkal bútorozott kávéházakban lehet ilyesmit megtapasztalni, még nyitás előtt. Ezt a várakozó csendet nem törte meg finom zizegés, amit a fellapozott újság egymáshoz súrlódó lapjai okoztak, mert hozzá tartozott, mint szőlőlugashoz a darazsak dönögése. Teljesen biztos voltam, hogy semmi érdemlegeset nem találok a sűrűn egymás alá nyomtatott mondatok között, mégis, vagy talán pont ezért, nagyon figyelmesen végigolvastam azt a két tudósítást, amelyet korábban már átfutottam. A dolog úgy állt, hogy nem is igazán a rablásról szólt a cikk, hanem a bohózatba illő meghiúsulásáról. A Wickinack fasor 26. alatt álló elegáns villába hatoltak be a betörők. Az egész elektronikus védelmi rendszert hihetetlen precizitással és felkészültséggel iktatták ki – mozgásérzékelőket, kamerákat, riasztókat. Menekülési útvonalnak a hátsó kertkaput szánták, miután előző este a távozó kertész nyomán egy puhára rágott rágógumival megakadályozták a rozsdás zárszerkezet tökéletes visszazáródását. A tervük az volt, hogy a házat még hajnalban a Wickinack sugárút felől közelítik meg a kábeltévé társaság egyenruhájába öltözve. Miután az általuk tervezett műszerekkel átmenetileg hatástalanították a riasztórendszert, kipakolják a lakást, majd a hátsó bejáraton távoznak, és a kertkapuhoz tolató furgonba könnyedén bepakolják a zsákmányt. A mozgásérzékelőkkel nem volt gond, de a kamerákat és a különleges hőérzékelőket csak egy órára tudták ártalmatlanná tenni. Mégis minden simán ment. Csupán egy dologgal nem számoltak. A heves szél kinyitotta a rosszul záródó, nyikorgó kertkaput, és egy mit sem sejtő járókelő nemtörődöm mozdulattal egész egyszerűen bevágta. A rágógumi leesett, az ajtó bezáródott. Erre nem juthattak át. Vissza már nem mehettek, minden pillanatban újra indulhatott a jelzőrendszer. Nem volt mit tenni, maradt a hagyományos módszer. Átdobálták az utcára a zsákokat (ami feltűnt az egyik szomszédnak), és a tolvajok éppen másztak át a kerítésen, amikor megérkezett a rendőrség. A cikk hiányosságai, ha már az első betűtől az utolsóig végigolvastam annak ellenére, hogy nem érdekelnek a bűnügyi hírek, magyarázatra szorulnak. Az újságíró, fiatal férfi fiatal feleséggel, egy gyerekkel, a város távoli

Liget 2012 | 1 január

negyedében élt boldogan, de a mindennapok gondjaitól gyötörten. Aznap barna ballonkabátot viselt (amelyet ajándékba kapott, de nem szerette), a cipője átázott, és fel kellett volna hívnia valakit, akinek a telefonja folyamatosan foglaltat jelzett. Nem ellenségesen, csak irigy bizalmatlansággal tekintett a Wickinack fasor lakóira. Talán idegenkedése miatt, talán tapasztalatlanságból, talán szakmája lényegét megértve néhány érdekes részt kihagyott a cikkből. A szomszédos ház ablakából céltalanul nézelődő középkorú nő, Ruka Radovszkaja bárónő ugyanis agydaganatban szenved. Nehezen, mankóra támaszkodva mozog, és beszédkészsége is erősen megromlott. A kertre néző ablakhoz tolt asztalánál költötte el mindennap reggelijét. Egy csésze teát és két szelet pirítós kenyeret. Nagyon távolinak érezte magát azoktól az emberektől, akik furcsa, aranysárga overallban idegesen toporogtak a szomszéd udvaron. A betegség miatt egészen jelentéktelennek tűntek, bármit is tesznek. Figyelme szélét karistolták, egy olyan figyelemét, amelynek közepén már csak halott űr feszül. Ekkor azonban megcsörrent a telefon. Tudta, hogy mire két mankóra támaszkodva odaér és felveszi, már nem lesz senki a vonal másik végén. És mire visszavánszorog az ablakhoz, újra megszólal. Elindult azért, és megpróbálta kitalálni, kivel nem fog beszélni. Ki hívja? A fia, a lánya, a volt férje, az orvosa? Téves hívás? Mennyi meglepetést tartogat még így is ez a maradék életecske. Ez felébresztett, megmozdított benne valamit, ami nem Ruka Radovszkaja bárónő tulajdona, hanem a fiatal Csellér Ágnesé. Seszínű helyett szőke fürtökkel, kényszeredett, fájdalmas vigyor helyett mosolyogva, mindenbe kapaszkodás helyett szökdécselve. Amikor a néma telefonhoz ért, tárcsázta a rendőrséget. [folytatjuk]

Nyolcadik alkalommal ajándékozott meg Liget-szerzőt Varga Zoltán Zsolt. Ősanya című kisplasztikáját ezúttal Petrik Iván kapta.

Fenyő Er v in

BÜSZKESÉG?

ora reggel, vonattal érkeztünk Velencébe. Ömlött az eső. A város álmos és borús volt. A Szent Márk székesegyházban kerestünk menedéket, aztán egy kávézóban. Vártunk, vártunk, de kilátástalanul esett, délután továbbutaztunk – majd, máskor, alkalmasabb időben.

Eljött az is. Barátom ajánlotta: látogassunk el a velencei zsidónegyedbe. Ez volt az első európai gettó, az elnevezés is innen származik. A második világháború alatt kétszáz gettóbeli zsidót deportáltak, tábla emlékeztet rá az iskola melletti ház falán. Szemben nem túl igényes étterem, négyen-öten ücsörögnek előtte. A tér másik végének egyik földszinti helyiségében imádkozó zsidók. Odasétálok. Bámészkodom a nyitott ajtóban. Egy fiatalember lép hozzám, angolul kérdezi: „zsidó vagy?”. Bólintok. Erre kihív egy másik fiút, aki megismétli a kérdést, majd meglepetésemre vacsorára hív. „Pészah második estéje van, ma mindenkit vendégül látunk. Maradsz?” Utoljára 14 éves koromban ültem széder-asztalnál. Először apám nélkül. Amíg ő élt, föl sem merült, hogy pészahkor ne legyen együtt a család. Mindenki ott volt: mi hárman, később négyen gyerekek, és valamennyi felnőtt. Mindig nagyon vártam, örültem az ünnepnek. Az imák héber szövegéből mi, gyerekek, semmit sem értettünk, de felvillanyoztak a mulatságos hajlongások és tradicionális jelmezek. Nem mertünk egymásra nézni, mégis ki-kitört belőlünk a nevetés. Legelőbb Péter unokatestvéremből. A felnőttek nemigen vettek tudomást erről, az esték hangulatához illett a komolyság és játékosság, vegyítve cseppnyi megilletődöttséggel. A komolyság a tradíciónak szólt, szüleim szüleinek, akik bizonyára ugyanilyen fontoskodó arccal ismételték évről évre az ünnepi rituálét. A megilletődöttség meg... talán az ismeretlen sorsrendezőnek, aki – legalábbis ezeken az estéken – minden titokzatosság, elfojtott szemrehányás ellenére is uralkodott a lelkeken.

Liget 2012 | 1 január