Szitakötő 2010-12 by LIGET Műhely Alapítvány

A torinói lepel Az istenek eledele Nyiss éttermet! Fagyhozó és Dérhagyó A sárkánygyík és a lovag Érted a csíziót? Nézzük együtt ... Kádár Béla képeit!

Tér(kör)kép És akkor ... a halott kalóz énekelt

a kíváncsi gyerekek folyóirata 1

2010 / 4 TÉL Érted a csíziót? – Vörös István, Horgas Béla, Polgár Teréz Eszter, 1 Németh Bálint versei, Orr Máté rajzai Jámborné Balog Tünde > Fagyhozó és Dérhagyó

Centauri > Nyiss éttermet!

Volt egyszer egy rák – Máté Angi meséje, Keresztes Dóra rajza

Pegazus hátán ... A Mikulás földjén

Időjáték ... Napkeleti bölcsek

Victor András > A torinói lepel

Búth Emília > A bűvös mondat

Várady Judit > Az istenek eledele

Dobák Lívia > A bábok világa

Úton Brémába

Nézzük együtt ... Kádár Béla képeit!

Levendel Júlia > Szellemvasút ... avagy nevessük, ami bangó!

Marci és a titokzatos lovag – Horgas Judit meséje, Pandero rajzai

Bujtor László > Hubble, bubble, pukk!

Török László > Honnan tudják?

Kricsfalussy Beáta > Tér(kör)kép

Kámán Balázs > És akkor ... a halott kalóz énekelt

A sárkánygyík és a lovag – Szentgyörgyi Zsolt meséje és rajzai

Fecske Csaba > Tél, Karácsonyfák, Hétpecsétes titok

Petrik Iván > Kiskirályok

Győrffy Iván > Szitakötő szótár

Kulturális ajánló

borító III.

A jégfarkas

borító IV.

Szerkesztők > Horgas Judit, Levendel Júlia, Horgas Béla Grafikai tervező > René Margit Olvasószerkesztő > Bohus Magda

Támogatók > Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Nemzeti Kulturális Alap, Vidékfejlesztési Minisztérium Partnerek > Kieselbach Archívum, Hungart

Kiadja > a Liget Műhely Alapítvány Szerkesztőség címe > 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4-6. E-mail > info@szitakoto.com Internet > www.szitakoto.com

Terjeszti > a Lapker Zrt. Előfizethető közvetlenül a kiadónál, a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a HELIR-nél (1089 Budapest, Orczy tér 1.)

Nagy és Társa Nyomda és Kiadó Kft. Felelős vezető > Szűcs Ernőné

Előfizetési díj egy évre > 1680 Ft Megjelenik negyedévente. ISSN 1789-4972

Érted a csíziót? Tudom, hogy érted, mégis kérdezem, mert az értelem sem személytelen, és kinek így, kinek úgy mutatkozik, az idővel együtt munkálkodik, az évvel, évszakokkal, most éppen a téli hónapokkal hozakodik elő, sorolja szépen, a december így, a január úgy, a február amúgy – kinek, milyen, mire járó, merre néző, mit remélő, milyen rigmusra lüktető csíziója van?

Tanácsok egész télre December, az utcát sózzák, latyakos itt a valóság, hótól roskad a fenyőág, karácsony jön, az boldogság, a kocsiajtót csapdossák, a hóember mobilozik, foglalt lesz most egy darabig, fényes lámpák az utcákon, tekereg a gallyon, ágon az égősor, mint az álom. A bejglin egy angyallábnyom.

Ha új év reggele havas, hideg kint a korlát, a vas, ülj a karácsonyfa alá, ami még meg is van talán, lopjál le egy szaloncukrot, nézd a jövőt, de ne kapkodj, képzeld el, hogy milyen lehet, az új éved mit hoz neked. Ha havazik, épül a táj. Ha fúj a szél, rád kiabál. Ha süt a nap, csillog ezer szikra – és a jövő közel.

Februárban, ha síeltek, síléctartót fölszereltek a kocsira, és úgy mentek fél napon át hegynek, feljebb, mint ahol a felhők lengnek, akkor sokat nősz az idén, ha felnőtt vagy, megnősz szintén, de inkább csak szélességben, mert nőni se mindig érdem, a hó bezzeg csendben elfogy, de az első rügy még elfagy, ha lejössz a hegyről, lassan megérted, hogy már tavasz van. Vörös István

Csízió-trió Mezítláb ne menj a jégre, azt mondom, kesztyűbe csak akkor dudálj, ha nagyon, de nagyon muszáj, akkor se – Itt van, most van vége, kezdete az évnek, a csízió kezedben töretlen dió, még akármi megtörténhet. Estére talán megered a hó.

Reggelre megjött a hó, kivártuk, most már ráérünk, most van pár szabad másodpercünk, ha akarod, most megmondom az indítékot és végeredményt, hogyan és mit kell csinálni. A fehér hólepel semmit se leplez el, tiszta és világos az egész, a csízió nem varázsszó, bűvészpálca, ördöglakat, azt ajánlja, tedd meg magad, rajtad áll!

Rajtad áll, poros tappancsával, lenyom a trampli unalom? Ne hagyd ott álldigálni, ripakodj rá, te ripacs, fölfútt senki, semmi, akármi, nem hiszem el, hogy én ne tudnám megcsinálni; lehet tótágast is állni, újra s újra elkezdeni, kitáncolni, átvizsgálni, ni, mennyi „ni”! A csízió azt mondja, jó, nesze, itt egy fényes golyó, próbáld ki: hogy gurul?

Hajdanán csíziónak nevezték a 24 sorból álló verses naptárat, amely az állandó ünnepekre, névnapokra, fontosabb eseményekre emlékeztetett. Minden hónapra két-két sor esett a versből, s ez annyi szótagból állt, ahány napja az adott hónapnak van. Idővel a csízió már nemcsak a naptárverset, hanem a népszerű kalendáriumot jelentette, amelyből a kevésbé iskolázott emberek is hasznos ismereteket tanulhattak. Így keletkezett a szólás, hogy az eszes ember „érti a csíziót”, azaz nem lehet könnyen becsapni.

Horgas Béla

Télcsalád D ec e mb e r

J an uá r

Fe b ruá r

Dölyfös főnök, hiú, rideg. Parancsolgat mindenkinek. Apja maradékain él, s okkal koplal; de mit remél? Diétáját s amit ígér, végül sohasem tartja meg. Szerencsére négy hét után éves szabadságára megy.

Tud mulatni, mint nagyapja, sőt, a táncban meghaladja. Időjárás, avagy divat nem hat rá: jelmezben vigad. Sírva is, bár jó a kedve, gyakran pityereg nevetve. Feszültségét, ha mogorva, fogcsikorgatással oldja.

Pocakos, ősz, öreg várúr. Ővele egy kor lezárul. Ünnepelget, lakomázik, és ha becsíp egyik-másik vendége, hát azt se bánja. De rég vár egy órácskára, mikor elvonul egyedül, s végre új könyvébe merül.

Polgár Teréz Eszter

ORR MÁTÉ rajzai

Telelő

Kíváncsi vagy az okos szóra, csízióra? Ne hallgass a locsi-fecsi sápítozókra! Kövess inkább a bölcs, kevés beszédű télbe, december sűrű, gyertyafényes éjjelébe, s ha lennél társam újév kópé hajnalára kérlek, maradj velem még egész januárra!

Ha addig bírtad, nosza, járd meg februárt is! Jót mulatunk, elzengjük pompás halandzsáink, s ha kedvünk úgy tartja, majd tarka maskarákba’ megyünk nagy peckesen naponta iskolába. Tavaszra megmutatjuk tágas szívvel, ésszel – a csíziót magunkban hordtuk: néma ékszer. Németh Bálint

Fagyhozó és Dérhagyó Tejútrendszerünk csillagainak száma mintegy 200 milliárd, de a legnagyobb távcsövekkel is csak elenyésző töredékük látható. Szabad szemmel alig pár ezret érzékelünk közülük, de ennyi is rengetegnek tűnik. A csillagokat évezredek óta kutatták tudósok, énekeltek róluk költők, nézte őket vágyakozva boldogboldogtalan. Ki-ki megkereste a sajátját, a szerelmesek páros csillagot választottak. Sokáig tartotta magát a hit, hogy az ember sorsa a csillagokban van megírva, onnan kiolvasható a jövő. Egy erdélyi faluban valaha az a szokás járta, hogy András-nap estéjén a nagylány kiment a kertbe, kiszámolt az égen tízszer tíz csillagot, ezeket képzeletben a kötőjébe szedte, majd láthatatlan csillagait az ágyára szórta, lefeküdt és megálmodta, ki lesz a jövendőbelije. Kosztolányi Dezső a szegény kisgyermekkel mondatja el az örök sóvárgás szavait: Egy nagy csillag, mint aranyalma / érett és súlyos reszketéssel / kísértve lebegett felettem, / és én kezecskémmel levettem, / hazavittem, ágyamba dugtam / s ingembe tűztem éjszaka... Az asztronómusok – ez a csillagászok görög eredetű neve – csupán a saját fényű, izzó gázgömböket tekintik csillagnak, a népnyelv azonban minden égitestet annak nevez: a planétákat (bolygókat), az üstökösöket, sőt, a légkörünkben elégő meteorokat is. Utóbbiak a hullócsillagok. A spanyoloknál múló csillag, a finneknél repülő csillag a nevük. Egy régi angol hagyomány szerint az izzó rostélyon kínhalált halt Szent Lőrinc tüzes könnyei. Mivel létük csupán pillanatokkal mérhető, nincs tulajdonnevük, viszont megható hiedelmek fűződnek hozzájuk. Ha hullócsillagot látsz, kívánj valamit, beteljesedik. Ha lehull egy csillag az égről, meghal valaki a földön, vagy egy szenvedő lélek kiszabadul a tisztítótűzből.

Leggyakoribb a csillaghullás augusztusban és novemberben, amikor a Naprendszerben utazó meteorrajok földközelbe kerülnek. 1765. november 11-én és 12-én egy korabeli feljegyzés szerint így zajlott le találkozásunk a Leonidákkal: „… éjszaka a csillagok számtalan sokan szélyel futottak az égen, néha összementek, néha meg sebessen sokan elfutottak, félő, hogy valami jüvendőbéli gonoszt ne jelentsenek.” Aki kíváncsi a csillagokra, menjen ki a városból. Keressen kivilágítatlan helyet, ahol nem homályosítja el ragyogásukat a fényszennyezés. A fölénk boruló sötét kupolát kettészeli a Tejút, a Galaktikának az a része, ahol legsűrűbben helyezkednek el a csillagok. Jól látni a legfényesebbek által alkotott csoportokat is. Elődeink beléjük képzelték nemcsak mítoszaikat, csodás lényeiket, hanem mesterségüket, eszközeiket, állataikat is, és ezekről nevezték el őket. A görög és római csillagnevek – mint az Androméda, Kentaur, Orion és Ursa Major – ma is használatosak. Legismertebb azonban az égi egyenlítő mentén elhelyezkedő Állatöv tizenkét csillagcsoportja. A csillagképek csillagai valójában nem tartoznak össze, csupán egymás közelében látszanak a Földről. Irdatlan távolságra vannak egymástól, a másodpercenként 300 000 kilométeres sebességgel száguldó fény évekig vándorolhat egyiktől a másikig. A csillagok egy részét fölkelni és lenyugodni látjuk, mások mindig a horizont, a látóhatár fölött vannak, ám valamennyi együtt mozdul el. Mintha tényleg az égboltra tűzve kerülnék meg a földet, ahogy a régiek képzelték. A forgás tengelyének csúcsán – mint egy sátor rúdján – a Sarkcsillag mutatja az északi irányt. Hajdani felfedezők, hajósok a csillagok segítségével tájékozódtak; a földművesek és pásztorok a napszakok és évszakok múlását mérték velük. A magyar népi képzelet is a saját világának mását találta meg a csillagos égen: állatokkal teli vadont, szántót, szérűt, legelőt. Nagy és Kis Göncöl szekere gurul vidáman a Fúrú csillag (Fúró csillag = Sarkcsillag) körül; Sánta Kata viszi az ebédet a Kaszásnak; Részegember imbolyog a Madarak útján; Vacsoracsillag jelzi az estét, Pásztorserkentő a hajnalt; Bujdosók lámpása világít a Vándorlegényeknek; Fagyhozó hozza, Dérhagyó viszi a telet, hogy aztán felkelhessen Kikelet csillaga. JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE

Nyiss éttermet! Az előző, őszi Szitakötőben már elmeséltem, hogy bár sok madár elvonul tőlünk ősszel, mások éppen hozzánk jönnek telelni. Ahogy a délen telelőket visszavárjuk tavasszal, ugyanúgy várhatjuk a télire hozzánk érkezőket, például a csízt vagy a fenyőpintyet. És persze ne feledkezzünk meg azokról sem, akik egész évben velünk vannak, mint a cinegék és a verebek. Télen bizony nekik is nehéz a dolguk. Nyiss nekik éttermet, mondhatnám, mert a jó madáretető olyan, mint egy étterem. Csakhogy míg a jó étteremben általában az ételek különlegesek, a madáretetőnél inkább a vendégek. Sokan azt hiszik, a kiakasztott szalonna vagy a párkányra szórt napraforgó csupán csemege a madaraknak, pedig a kemény, fagyos időben az etetéssel madáréleteket menthetünk, vagyis akinek madáretetője van, az nemcsak büszke és boldog étteremtulajdonos, hanem életmentő is. Az etetőre főként az apró, verébtermetű, úgynevezett énekesmadarak járnak. Egyik fontos jellemzőjük, hogy sokkal gyorsabban emésztenek, mint az emberek, azaz sokkal hamarabb éheznek meg, és a méretükhöz képest sokkal többet esznek. Voltaképp az egész napjuk étkezésből áll, hajnaltól estig megállás nélkül keresgélnek, hogy az étvágyukat kielégítsék. Vajon miért ilyen falánkak? A madarak repülnek, és ehhez sok energia, a sok energiához pedig rengeteg táplálék kell. Ráadásul az énekesek testhőmérséklete rendkívül magas: 43 fok! Képzelheted, milyen nehéz lehet télen ezt a hőmérsékletet fenntartani. Minél hidegebb van, annál többet kell enniük.

Csakhogy épp a nagy hidegben a legnehezebb élelmet találni. Éjszaka nem esznek, de napközben zsír formájában a testükön képeznek „raktárakat”, amiket az éj folyamán szép lassan felélnek. Ha egy madárkának estére nincs megfelelő tartaléka, előfordulhat, hogy reggelre kihűl, és nem ébred fel többé. Nagyon gyorsan híznak és fogynak: a széncinege egyetlen óra alatt annyit veszíthet a súlyából, mintha egy felnőtt ugyanennyi idő alatt négy kilót fogyna. Ezért a tél leghidegebb időszakában minden nap valóságos élethalálharc a számukra. Ha segítünk, sokkal könnyebb kihúzniuk tavaszig. A madáretetésnek persze megvannak a maga szabályai és fortélyai. Fontos, hogy még az etetés megkezdése előtt tájékozódj, mert a legfontosabb, hogy ha egyszer etetni kezdtél, nem szabad félbehagynod. Az apró madarak nagyon hamar rászoknak az etetőre, s a mindennapjaikat is ott kezdik. Ha jó helyet találnak, egyes madarak akkor sem vonulnak tovább délnek, ha az idő zordabbra fordul. Miért is tennék? Hisz ott van az etető! Ha nagy a baj, vagyis kemény fagy van, hó – vagy ami a legrosszabb: óneső – hullik, és üres marad az etető, éhen veszhetnek. Az ablakod alatt várják majd az eleséget ahelyett, hogy újabb élelemforrás után néznének. Tudnod kell: számítanak rád, és nem szabad őket cserbenhagynod. Az sem mindegy, mivel eteted a vendégeidet. Kenyeret ne adj, mert ha megvizesedik, könnyen okoz gyomorbetegségeket. Sokan akasztanak ki szalonnát, de ügyelni kell, hogy ne legyen sózott, paprikás vagy füstölt: csakis a nyers, fűszer nélküli kenyérszalonna jó. A legbiztonságosabb etetőanyag a napraforgó. Szívesen

fogyasztják a cinegék és a magevők is. De napraforgóból is sokféle van: a bolti, enyhén sózott éppúgy nem jó, mint a sózott szalonna. Díszállat-kereskedésekben is kaphatsz etetnivalót, de onnan se a nagy szemű, vastaghéjú és csíkos napraforgót vedd, hanem a kis szemű feketét. Legjobb, ha egy takarmányboltban vásárolsz. Az etetőt szélvédett helyre tedd, ahová már kora reggel süt a nap, hogy minél melegebb helyen legyen. A vendégeidre ragadozók vadásznak, ezért jó, ha a lehető legtágasabb kilátás nyílik az etetőről, így időben észreveszik, ha karvaly közeleg. Figyelni kell arra is, hogy a macska ne férhessen az etetőhöz. Ügyelj, hogy ne ázzon be, és a mag száraz maradjon benne. Az első havazás után érdemes elkezdeni az etetést, de ha korábban is szeretnél madarakat látni, két-három naponta egy-egy marék napraforgót nyugodtan kitehetsz már december elejétől, akkor is, ha addig nem havazott. Ha nagyon sok napraforgód van, a kirakott mennyiséget a madarak fogyasztása szerint bármeddig növelheted. A nagyobb, több éve működő etetőknél esetenként több ezer madár is összegyűlik, és vödörszámra fogy a mag. Ha a készleteid korlátozottak, oszd be, és mindennap egy vagy két marékkal tegyél ki. Ne feledd: fő a rendszeresség! CENTAURI

Volt egyszer egy rák Volt egyszer egy rák. Ennek a ráknak volt egy zöldes feje. Zöldes feje alatt volt barnás hasa. Barnás hasán tíz lába, körbe– karikába. Tíz lábából kettő olyan, hogy olló volt a végén. Ült egy pataknak a partján a rák, és találgatósat játszott: – Mit is vágjak, mit is vágjak? Mondjuk, levágom a bajuszomat. Vagy a katica egyik pöttyét. A szitakötő körmeit. Megcikcakkozom a füvek végét, azt a végét, ami az ég fele mutat. Így ült a fövenyen a rák, és találgatott. Addig találgatott, míg belefáradt. Mert sem a bajusz-, sem a pötty-, sem a körömvágás, de még a füvek cikcakkozása sem volt kedvére való. – Ehh – ejtette bele unatkozva ollós kezét a patak vizébe.

Belelógatta: szétnyitotta, összecsukta, ollói vagdosták a vizet. A patak addig hosszan zúgott-búgott. Most ez a hosszú zúgás-búgás felvágódott apró loccs-csubbokra, felvágta a rák: – Csubbl-loccs, csubbl-loccs – így. A rák nyitogatta az ollóit, a patak pedig aprókat csubbogott, felvágott darabokból való patak lett immár. Ha tehette, a rák tavasztól télig játszotta a kitalálósat, s mindegyik játékában azt találta ki, hogy le kell ülnie a patak szélére, vágnia kell az ollóival. Azt kell vágnia, ami eddig egyben volt, vágni a hosszan zúgó-búgót. Ha tehette, így csobogtatta a patakot. Aztán eljött az az idő, amikor a patak vizét a tél befagyasztotta. Ott didergett a rák, dörzsölte, fújogatta ollós és ollótlan lábait a zúzmarás fövenyen, aztán nyitogatta ollóit, kaparászta velük a vastag jeget, mindhiába, semmi csobogás nem lett attól. Csupán, mintha apró korcsolyák karcoltak volna, az hallatszott. Megtudta így a rák, hogy most tél van, s ekkor leköltözött a jég alá. A jég alatt csak a homály látszott nagyon, s azt a nagyon látszó homályt bizony nem szerette a rák. Eszébe jutottak akkor más, szépen látszó dolgok, s ezért a jég aljára – ami a patakra borult – ollóival nagy napokat és felhőket karcolt, madarakat, s mindent, mik az égen laknak. Azután a hátára feküdt, vitte a patak, s ahogy fölnézett a karcolt jégre, repültek a madarak, a felhők, a napok, s mindenek, mik az égen laknak. MÁTÉ ANGI meséje, KERESZTES DÓRA rajza

>> PEGAZ U S H Á TÁ N

A Mikulás földjén Már a címből is gondolhatod, hogy nem pálmafás vidékek felé vesszük az utat, és ha jártas vagy a Mikulásról szóló mesékben, azt is sejted, hogy Lappföldre készülünk. A legjobb lesz, ha meleg sapkát, kesztyűt, pulóvert húzunk – ki tudja, mi vár ránk abban a jéggel-hóval teli világban. Mielőtt fintorognál, hogy a Mikulás dedósoknak való, és egyébként is már ezerszer halottad Szent Miklós meséjét, ráadásul mindent tudsz a rénszarvasokról, megnyugtatlak: Lappföldön számos különös lény és izgalmas történet vár rád. Télapó, vagy ahogy a finnek hívják, Joulupukki valóban egy lappföldi nemzeti parkban, a Korvatunturi nevű kopár hegyoldalban él, de most nem őt látogatjuk meg. Indulás előtt csak azt kell tudnod, hogy a Skandinávia északi részén található területen négy ország osztozik: Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország. Főleg oroszok és norvégok lakják, a területen élő ősi finnugor népcsoport, a lappok a népesség alig öt százalékát adják. A lappok számi nyelvet beszélnek, és a népüket is így hívják, mert a lapp kifejezést sértőnek tartják: az ugyanis svédül ruhajavításra való foltot, finnül meg vadon élő embert jelent. Ha összefutunk valakivel, köszöntsd úgy, hogy buresz-buresz!, és látni fogja, hogy jól felkészültél az útra. Pegazus hátára vastag pokrócot terítünk, és már indulhatunk is. Egy szempillantás alatt odaérünk, pedig jó messze van: északon a Barents-, nyugaton a Norvég-, keleten a Fehér-tenger határolja. A számiknak nem volt saját államuk, ezért a környező népek, a norvégok, svédek, finnek, karjalaiak és az oroszok is prémekben és halban fizetendő adót szedtek tőlük, és igyekeztek mind nagyobb termőterületeket elfoglalni. A számik így a még lakatlan, sziklás vidékekre szorultak, a kő és a jég birodalmába. Szorosan öleld hát szárnyas paripánk nyakát, hogy megvédjen a hidegtől és a repülő szikláktól. Errefelé ugyanis nemcsak a mi lovunk repül, hanem hatalmas kövek is, legalábbis a helyiek sok ezer éven át így hitték. Azt gondolták, minden szent kőben szellem lakik, aki segít a vadászatban, ha megfelelően áldoznak neki. Általában rénszarvast vágtak a szikla közelében, kisebb köveket megmártottak az állat vérében és a sziklához dobták – mert a szent kövekhez senki nem nyúlhatott. Ha a szellem elhagyta lakhelyét, a szikla apró darabokra hullott. A számik legendáiban ennél rémisztőbb figurákkal is találkozhatunk: a Stallo például trollhoz hasonlatos, varázserejű óriás, az emberek esküdt ellensége. A rosszalkodó gyerekeket gyakran fenyegették, hogy majd elviszi őket a Stallo. Az iskolarendszer kiépülése előtt a számik közül sokan nem tanultak meg írni és olvasni az anyanyelvükön, ezért főleg szájhagyomány útján terjedtek a történetek. Szívesen meséltek például az okos vadászról, aki valamilyen furfanggal mindig legyőzte az emberevő Stallót. Önfejű kislányoknak azt a legendát is gyakran emlegették, amikor egy lány a szülei beleegyezése nélkül ment férjhez, és csak az esküvő után tudta meg, hogy a férje maga a Stallo. Házasságukból félig ember-, félig Stallo-gyerekek születtek, majd ők is megházasodtak, így sok számi vérében ma Stallo-vér is folyik.

A lappföldi mesékben gyakran felbukkannak a csudik, de mulatságos nevük ne vezessen félre: a mai Oroszország területéről származó nép a számik ősi ellensége, akikkel számos kegyetlen, véres harcot vívtak. Az Oroszországhoz tartozó lappok a 18. században állami jobbágyok lettek. Száz évvel később, az 1861-es jobbágyfelszabadításkor az amerikai indiánokhoz hasonló sors várt rájuk: ravasz kereskedők és hitelezők fosztották ki a gyanútlan vadászokat, és rászoktatták őket az alkoholfogyasztásra. A számik közül ma már sokan felhagytak a vadászó, rénszarvastartó életmóddal, de az ősi verses ének, a jojka még mindig népszerű. A kötetlen, rögtönzött ének a dallam– és a szövegritmus egységére épül. A hangsúlyos szótagokkal lüktető ritmus fontosabb, mint a szöveg. A számik jojkát énekelnek, ha felidéznek egy régi eseményt vagy új élmény éri őket, ha jól érzik magukat a közösségben vagy ha búslakodnak, ha példabeszédet mondanak a rosszalkodó gyerekeknek, vagy ha meg akarják nyugtatni a riadt rénszarvasokat.

>> Időjáték

Napkeleti bölcsek Máté evangéliuma említi, hogy amikor Heródes király uralkodása idején a júdeai Betlehemben megszületett Jézus, „bölcsek érkeztek napkeletről“. „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát... és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” De Máté arról nem ír, hányan voltak ezek a bölcsek, pontosan honnan indultak és miféle csillagot követve jutottak el a betlehemi jászolig. Utalása inkább csak kapaszkodót adott. Ahogy általában a mitológiákban, ezúttal is volt valami, amit a képzelet hosszú évszázadok során csodásan dúsíthatott. Néha választott csillagjósokról, mágusokról, máskor királyokról szóltak a történetek, s kezdettől mindig hárman voltak – talán mert háromféle ajándékot hoztak az újszülöttnek: aranyat, tömjént és mirhát. Január 6-án, vízkeresztkor értek Betlehembe s járultak Jézus elé; sok helyen ma is háromkirályok

14 Emőd Aurél | Háromkirályok

ünnepnek nevezik ezt a napot. Kínai keresztények meg úgy tartják, hogy a három bölcs a Távol-Keletről, egyenesen Kínából indult. A mítosz legszebb változatai mindenesetre arról tudósítanak, hogy különböző emberfajtákhoz tartoztak, vagyis az egész emberiséget képviselték. A héber Biblia több könyve is megjövendölte a messiás születését, Ézsaiás próféta például így ír: „világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez... aranyat és tömjént hoznak...” A látogatók legendája tehát jóval Jézus születése előtt alakult már, s számtalan középkori meg újabb ábrázolást ismerünk, amelyen díszes öltözékben, koronával vagy turbánnal, szolgák hadával, tevékkel vonulnak fel. Kétségtelen, a napkeleti bölcsek mítoszába is rengeteg csillagászati, nyelvészeti, történelmi tény és tudás sűrűsödött. Johannes Kepler, német csillagász a 17. század legelején kiszámította, hogy a betlehemi „csillag” vélhetően a Szaturnusz és Jupiter bolygó együttállása volt a Halak csillagképben. De már egy kétezer esztendővel korábbi ékírásos agyagtábla is beszámol erről a nem is ritka csillagászati jelenségről. A babiloni csillagtudósok szerint a Jupiter a királyok királyának jele, a Szaturnusz meg az éjszaka Napja – ha a kettő együtt látszik, ráadásul a Halak jegyében, az nemcsak a tavaszt ígéri, hanem egy új, jobb életet is. Maga a reménység. A várva várt messiás érkezésének híre. Talán a három mágus – vagy király –, Gáspár, Menyhért és Boldizsár neve is kapcsolható az égitestekhez. A legősibb forrásokban Karsudas, Hior és Bazantor szerepel, az 5. századbeli görög szövegekben Kaspar, Melkhior és Baltazar – és valószínűsíthető, hogy a Gáspár különböző alakjaiban a Szaturnusz elnevezése rejlik, a Menyhért szóban viszont a Jupiteré. De a legérdekesebb mégiscsak a Boldizsár név eredete. Voltaképpen az időszámítás

előtti 6. században élt Dániel prófétát hívták így kaldeus nyelven. Dániel gyerekkorában, a száműzött izraelitákkal került Babilonba. Hamarosan kitűnt tehetsége, a király udvarában tanult, az uralkodó legnagyobbra tartott mágusa lett, s azt mondták rá: Bel-tsar-uzur (vagy görögösen Baltazar), ami azt jelenti: az Úr óvja életét. József Attila Betlehemi királyok című versében azonban Boldizsár nem izraelita, hanem ő a „szerecsenkirály“. A versben mindegyiküknek más-más szerep jut. Menyhárt köszöntőjében a gyalogútjukról mesél – de hogy honnan indultak, hol találkoztak, ismerték-e előbb egymást, ezekről semmmit sem tudunk. Gáspár rajongva mondja ki a legszebb hírt: „Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél“, és Boldizsár hozza az ajándékokat: „aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal“. Aranyról és a templomi füstölőszerként használt, komoly értéknek számító tömjénről beszélt már Ézsaiás is – az ugyancsak füstölésre való mirha bizonyára később került a mítoszba. Az afrikai fa illatos gyantája általában a temetések előkelőségét jelezte, a keresztény legendáriumban talán Jézus feltámadását. Az évszázadok során egyre gazdagabban burjánzó történet-változatokban arról is lehetett hallani, hogy a látogatás után a napkeleti bölcsek újabb intő álmot láttak: ne térjenek vissza a hatalmát féltő, gonosz Heródes udvarába. Más úton menjenek haza – vajon hová haza? A világ három égtája felé? És pontosan mely országokba? Mindenesetre a figyelmeztetést lehetett meseszerűen értelmezni. A bölcsek megmenekültek, mert megváltoztatták útjukat, és Heródes bérgyilkosai nem találtak rájuk. A középkortól azonban áhítatosabban is magyarázták a kalandot, mégpedig úgy, hogy az „útváltoztatás” a három látogató változását jelképezi. Látták és köszönthették Jézust, s az élmény nagyot fordított az ő sorsukon is.

A torinói lepel Nézzük először a szavakat, aztán a tényeket, majd a rejtélyeket! Hol van Torino? Olaszországban, nem messze a francia határtól. Iparosodott nagyváros. Itt alapították a FIAT autógyártó céget (melynek nevében a T betű a várost jelenti). És mi a lepel? Takaró, bevonat, burkolat, testet borító kelme. A halotti leplet szemfedőnek is nevezik. Ezzel takarják be a koporsóban fekvő halott arcát. A lepel szó a lep szóból származik, amelyet főleg igekötőkkel használunk: belep, ellep, meglep. Rokon szó a lepedő. A lepel álcázásra, elrejtésre is szolgálhat; pl. a tolvaj az éj leple alatt lopakodik. Torinóban őriznek egy 4,36 méter hosszú és 1,1 méter széles lenvászon kendőt, amelyet sokan Krisztus halotti leplének tartanak. Úgy vélik, ez takarta a Megváltó testét, amikor a keresztfáról levéve egy barlangba tették. Hisznek abban, hogy ezen a vásznon Krisztus arcának és testének lenyomata van. Eddig a tények. Az összes többi rejtély. Vagy csoda? A lepel évszázadokig nem váltott ki nagyobb érdeklődést. 1898-ban azonban egy amatőr fotós lefényképezte, s előhíváskor a negatívon emberi arcot ismert föl. Ettől kezdve lett izgalmas kérdés a lepel eredete. Később pontosabb felvétel is készült a teljes lepelről, s ezen – úgymond – még az alak hátán lévő korbács-nyomok is kivehetők. Igencsak ellentmondásos a történetben, hogy miért egy nagy lepel van. A Bibliában ugyanis az olvasható, hogy Jézus egyik tanítványa „bement a sírboltba; látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva.”. S ez a leírás pontosan meg is felel az akkori szertartásoknak. A holttestet sebkötözésre való hosszú vászoncsíkokba tekerték – bepólyálták –, az arcot pedig külön kendővel takarták le. Ez a mód szerepel a Lázár feltámasztásáról

A szén kémiai jele (vegyjele): C. A C14-vizsgálat szóló bibliai történetben is, amely szerint Jézus lényege, hogy megmérik valamely anyagban feltámasztja a már több napja halott tetemet. „És a szénatom két változatának arányát. A C12 a kijött a halott, keze és lába körülkötve pólyákkal, „közönséges” szénatom, míg a C14 bomlékony arca pedig kendővel bekötve.” Nem lehetetlen, és enyhén sugárzó. C14 csak addig kerülhet egy de nemigen van okunk föltételezni, hogy Jézust élőlény szervezetébe, amíg tápanyagot vesz másképpen pólyálták be. fel a környezetéből, azaz amíg él. A sugárzó Izgalmas kérdés a lepel anyaga. Alapvetően C ezután már csak bomlik, s így fokozatosan lenvászon, de gyapotszálak is vannak benne. Ez csökken a mennyisége. A C14 és C12 szénatomok pedig cáfolja, hogy Európában szőtték, hiszen abban arányából ezért vissza lehet következtetni, az időben itt még nem termesztettek gyapotot. mikor pusztult el az adott élőlény. A Közel-Keleten viszont igen. Ugyanakkor a lepel anyagából vett mintákon végzett laboratóriumi C14vizsgálatok szerint a leplet 1300 körül szőtték. Erre meg ellenérv, hogy a vizsgálat hibás volt, ugyanis nem magából a lepelből vettek mintát, hanem az utólag hozzátoldott szegélyből, meg egy 1532-es tűzvész során keletkezett sérülés befoltozásából. Ha a lepel valóban középkori, akkor sem tudjuk, hogy ki – és legfőképpen hogyan – készítette. A leplen a férfialak kezén egyértelműen a csuklónál látszik a seb. Márpedig a középkorban még mindenki úgy tudta – s minden festményen úgy is ábrázolták –, hogy Jézust a tenyerénél fogva szögezték a keresztfára. Ha emberkéz alkotta a leplet valamikor 1300 táján (vagy nem sokkal utána), akkor rejtély, honnan tudta, hogy festő kortársai ebben tévednek. Van azonban a lepel-ügynek egészen másfajta vetülete is. Függetlenül attól, hogy a lepel valóban Krisztus lenyomatát őrzi vagy egy zseniális művész trükkje, fontos kérdés, miért van szükségünk tárgyak tiszteletére, emléktárgyak gyűjtésére és megőrzésére. Aki hisz Krisztusban, annak erősítheti a hitét, ha látta a torinói leplet (akár csak képen is). Ugyanakkor fennáll a veszély, hogy a lepel tisztelete (pogány szokásként) eltereli a figyelmet a krisztusi tanítás lényegéről, hogy a szeretet és megértés mindennél fontosabb. De hiszen minden ember (hívő és nem hívő) őriz tárgyakat! A rég elhunyt nagymama szemüvegét, első szerelme leveleit, a világjárásból hazahozott szuveníreket. Ezeket is jó kézbe venni, megsimogatni, s elgondolkozni, kikhez, mikhez kötnek bennünket. Szükségünk van ilyen „mankókra”. Kinek jobban, kinek kevésbé, de mindenkinek. A lelkünk ilyenekre támaszkodik. VICTOR ANDRÁS

Keressétek elő ti is azokat a tárgyakat, ereklyéket, amelyeket örömmel vesztek kézbe, őrizgettek, nagy becsben tartotok! Mi a történetük? Rajzoljátok, fotózzátok le ezeket, írjátok meg a meséjüket, és küldjétek el a Szitakötő szerkesztőinek! Örülni fognak.

A bűvös mondat Verőfényes, hátmelengető ősz volt. Baskó a délutáni séta előtt olvasgatott kicsit. Vénasszonyok nyara – csukta össze mélázva a könyvet, és nagyot sóhajtott. Bárcsak megállna az idő, gondolta, s ebben a pillanatban… a falióra faragott padlásajtaja becsapódott. A kakukk eltűnt. A másodpercmutató éles kattogással haladt tovább a számlapon. Az inga buzgón billent ide-oda, mintha mi sem történt volna. Az óra nem állt meg, csak az idő. Mi ez, nézett körül Baskó. Rosszat sejtve tekergette a nyakát. Aztán felpattant, s kiszaladt a házból. Nagy csend vette körül. Az udvar mint festett színházi díszlet tárult eléje. Vattacukor felhők az égen. Papír, agyag, műanyag, élettelennek látszó, mozdulatlan madarak. A kertben, az öreg diófa alsó ágai és a föld között félúton, a levegőben, néhány mozdulatlan levél, pár semmibe ragadt, lepottyanni nem tudó, bomlott héjú dió. Szellő se rebbent. Baskó megdörzsölte a szemét. Egy perccel ezelőtt, mikor azt gondolta, hogy bárcsak minden így maradna, nem gondolta, hogy ez lesz. Egy perccel ezelőtt? Van ilyen kérdés, ha az idő áll? Mezítlábas Baskó lehorgasztotta a fejét. Azért, hogy ő örökké cipő nélkül járhasson, ez túl nagy ár. Keringett az udvaron, aztán visszament a házba. Felnézett a faliórára. A másodpercmutató kattogva haladt, az inga billent ide-oda. Az óra ketyegett. Járt. Nyolc óra tizenhetet mutatott. Ez lehetetlen. Ha este volna, ő már nem látná a félhomályban a mutatókat. Másnap volna, s most megint reggel van? A fény-kocka, amit az ablakon beleső nap a szobába dob, ugyanott van, éppen ugyanott, mint amikor kiment, egy centivel sem odébb. Baskó leroskadt egy székre. Sokáig… meddig, ha az idő áll? ...ült a szobában. Végül nekivágott a világnak. Úgy, ahogy volt, mezítláb, útnak indult. Ment, ment, árkon-bokron át… három nap, három éjjel? Bár tudta volna szegény Baskó, hogy mióta, hogy hová. A negyedik napon – mondjuk, hogy akkor – odaért egy folyóhoz. A folyó szélesen hömpölygött, s kis kanyart vett egy vízre hajló fűzfánál. Baskó leült a fűz egyik kiálló vastag gyökerére. Lábát belelógázta a hűs vízbe. Jólesett a pihenés, a folyó simogatása. Nekidőlt a fa ferde törzsének és becsukta a szemét. Elaludt? Épp azt gondolta, milyen jó, hogy nem kell cipővel bajlódnia, nyugodtan lógázhatja a lábát, mikor a folyó megszólalt: – Ki vagy? – Nem hallottad? – csodálkozott Baskó. – Az előbb már mondtam. – Nekem? Nekem aztán nem – mondta a folyó. – Talán a nővéremnek... – Baskó vagyok – mondta Baskó, és körülnézett. A táj, a part, a meder olyan, mint mielőtt becsukta a szemét. Mit locsog ez a vén folyó? A víz ugyanolyan langyos, bársonyos, mint mikor a szemét lehunyta, de mintha mégis más, sötétebb volna. – Volnál szíves nem kalimpálni annyira? Felkavarsz… – dünnyögte a folyó. – Nem nagyon értem, miről beszélsz, de ha te másik folyó vagy, akkor a nővéred kedvesebb volt, mint te… – Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba… az a nővérem volt, én meg én vagyok… – A nővéred biztosan segítene, de téged nem is kérdezlek…

– Kérdezz csak! Amit a nővérem tud, arról talán én is hallottam. – Hát, jó… Ha megáll, mondd, hol van az idő? A folyó szinte megtorpant. Azután, ahogy az ember nagy levegőt vesz és folytatja, azt mondta: – Az idő benned van. Az idő a dolgok szakadatlan változása. Ezt suttogta, dörmögte, mormolta az öreg diófa is! Szaladt hát Baskó, hazáig ismételgetve, nehogy elfelejtse, a bűvös mondatot, a varázsigét. Odaállt az öreg diófa elé. – Az idő a dolgok szakadatlan változása! – mondta, és várt. Megismételte még kétszer. Aúúú, kapott a feje búbján landoló első lepottyanó dió után. Pottyant az első, a második, a harmadik. Az idő úgy meglódult, hogy Baskó alig tudta követni az eszeveszett rohanást. A diófa lábánál zörgő avarban egy télire vackolódó sün sürgött-forgott. Károgó varjak keringtek a falu fölött. Ha így halad, mindjárt leesik az első hó… Hol van a cipője? Bent a házforma, piros fedelű kakukkos óra ketyegett, mintha mi sem történt volna, járt, járt, járt. És persze mindjárt leesett az első hó. BÚTH EMÍLIA

Hatott a mesében a varázsige – de ha nem ott vagyunk? Ha kapkodva iskolába indulsz, ha sietsz valahová, az óramutatók rohannak, repül az idő. Ha unatkozol, vánszorognak a percek, az idő ólomlábakon jár. Talán az idő mégis benned van? Csípd fülön az időt, készíts 3-4 kockából álló képsorozatot (mondjuk, a mobiloddal) egy-egy olyan „változásról”, amit nem mérsz feltétlenül órával, de ami az idő múlását mutatja, jelzi. (Például: üres müzlis tálka az asztalon, majd telik a tál… már benne a tej is… azután fogy… s végül elfogy a reggeli, újra üres, de már „maszatos” a tál. A felcserélhetetlen képeken ott lesz az idő. Ha nincs fényképezőgéped, kamerás mobilod, festhetsz, rajzolhatsz is hasonló módszerrel.) + 1 kérdés: Ki mondta eredetileg: Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba?

Az istenek eledele Nem tudjuk, ki és hogyan fedezte fel a világ legkedveltebb édességét, de a kakaófa hüvelyében található termésből, a kakaóbabból a mexikóiak már 600 körül italt készítettek. A szemeket megpörkölték és ledarálták, a port folyadékkal vegyítették, és az így kapott habos, keserű löttyöt, amelyet xocolatl-nak (ejtsd: sokolatl) neveztek, ünnepélyesen fogyasztották. Az aztékok varázsitalnak hitték, s legendáik szerint a csokoládé az istenek eledele volt. A kakaóbabot fizetési eszközként is használták: Amerika felfedezése előtt az adót még kakaóban fizették. Egy rabszolga ára 100 kakaóbab volt. Kolumbusz Kristóf is pénzként találkozott először a kakaóbabbal egy maja kereskedő bárkáján, és haláláig nem sejtette, hogy a terménynek másféle szerepe is lesz. Európába közel kétszáz éven át a spanyolok szállították, és csak ezután terjedt el a többi országban. A csokoládéfőzetet később fahéjjal, ánizzsal, chilivel ízesítették és kukoricaliszttel keverve mézsűrűségű, habos, hideg italként fogyasztották. Arany kelyhekben szolgálták fel, aranyból vagy finoman megmunkált teknőcpáncélból készült kanalakkal ették. Az egyik azték uralkodó, Montezuma annyira kedvelte, hogy egy régi feljegyzés szerint naponta nem kevesebb, mint ötven korsóval fogyasztott belőle. A spanyol hódítóknak nem igazán ízlett a királyi ital, ezért cukorral készítették el, és kihagyták belőle a csípős chilit. Amikor a 17. században a spanyol Ausztriai Anna a francia király felesége lett, magával vitte a csokoládéital receptjét, és az rövid idő alatt divatos lett a francia udvarban, majd elérte Angliát. Ott ekkor már több kávéház működött, és hamarosan megnyitott az első csokoládéház. A kávénál nemesebb, arisztokratikus finomságnak tekintették, így egyre több művész, politikus és más neves személyiség látogatta a csokoládéházakat. A 18. században fogyasztott ital alig hasonlított a ma ismert csokoládé ízére: zsíros, habos és nehezen emészthető volt. Egy holland feltaláló 1828-ban olyan sajtológépet készített, amellyel sikerült kivonni a kakaóbabból a zsíranyag egy részét. Azt is felismerte, hogy ha a benne lévő savakat közömbösíti, még jobban kivonható a zsiradék. A száraz, porszerű anyagból már kellemes és könnyebben emészthető italt lehetett készíteni. A 19. század forradalmasította a kakaó-feldolgozást és a csokoládégyártást. Szilárd tömböket formáztak, de ezeket még nem lehetett megenni, csupán az ital alapanyagául szolgáltak. A század végére a feldolgozási módszerek fejlődésének köszönhetően megszületett a mai csokoládétól alig különböző étcsokoládé. A svájci csokoládégyáros, Rodolphe Lindt különös kísérletbe fogott: keskeny főzőteknőben egy szerkezettel több napon át folyamatosan

kevergette a meleg csokoládémasszát. A próbálkozás meglepő eredménnyel járt: a keverékben nyoma sem maradt a durva szemcséknek. Lindt tovább kísérletezett: kakaóvajat adott a masszához, s így sima és könnyen olvadó csokoládét kapott. Az új édesség olyan sikeres lett Európában, hogy hamarosan elfogytak az amerikai termőterületek. Új földeket kellett keresni a kakaóültetvények számára, és ma már a világ kakaóbab termésének 77%-át Afrika adja. Vajon miért szeretjük annyira a csokoládét? Mert közel 300 vegyület összhatása adja az isteni eledel ízét. A csokoládé egy anandamid nevű vegyületet is tartalmaz, amely az élénkítőszerekhez hasonlóan hat, tehát segít összpontosítani. Ezért a pilóták és az űrhajósok is gyakran esznek csokoládét. Bár cukortartalma miatt hizlal, és fogyasztása után feltétlenül fogat kell mosni, a kutatók szerint a csokoládé kis mértékben valóságos csodagyógyszer. Hatékony segítséget nyújt a különböző szívbetegségek, a magas vérnyomás megelőzésében és csillapításában. Nagy mennyiségben tartalmazza a theobromin nevű, köhögéscsillapító hatású anyagot. Ha köhögsz, három deka étcsokoládé hatásosabb lehet, mint bármilyen szirup vagy gyógyszer. VÁRADY JUDIT

A bábok világa Talán nincs is olyan gyerek, aki ne járt volna már bábszínházban! Lehet, hogy nem is emlékszel rá, mert még beszélni sem tudtál, amikor szüleid a kedvenc mackódat vagy babádat az ágyad szélén billegtetve elmeséltek egy kis történetet. Hiszen az is bábozás! És ha kezünkre húzzuk a bábokat, még könnyebben életre kel az élettelen anyag. Vajon miért érdekesebb az előttünk megelevenedő báb, mint a tévében, filmen látott figura? Talán mert testes, fogható, és a közvetlen élmény fontosabb, mint bármilyen más hatás. Ez a színház varázsa! Minden előtted történik, mintha te is részese lennél a színpadi eseményeknek. Bekiabálhatsz, ha félted a gonosztól a főszereplőt, visszahívhatod a mese végén a szereplőket, ha tetszett a játékuk. Az előadás után megsimogathatod a gyáva kistigrist, Misi mókust, a színpadi mackót, az egércsalád valamelyik kisegerét. A mesehősök, a történetek még hosszú ideig veled maradnak, továbbgondolhatod a életüket, megpróbálhatsz ügyes és találékony lenni, mint Csizmás kandúr, csinos, mint Csipkerózsika, és bátor, mint János vitéz – legalább gondolatban. Az is előfordul, hogy a bábszínházban királylányok és legkisebb királyfiak helyett saját életedet látod viszont a színpadon: például hogy miként viselkedsz otthon meg az iskolában, mit csinálsz, ha a szüleid nem érnek rá játszani veled. De ha a szülők mindig a gyerek mellett lennének, a Rozi az égen című előadás főszereplője sem repült volna az ágyához kötött lufi segítségével az égbe, hogy megkeresse elveszett születésnapját és megismerkedjen a gyönyörű csillagképekkel.

fotó | Matz Károly

2222

Bábtörténet A bábszínházban még az is kiderülhet, hogy a felnőtteknek Afrikában, Kínában és Indiában több ezer nincs igazuk, mert maszatosnak lenni igenis nagyon jó. A Túl a évvel ezelőtt is bábokkal játszották el a Maszat-hegyen Maszat Jankája szerint belelépni a pocsolyába, helyi legendákat és vallási történeteket. Az maszatosan élni remek móka. Felesleges a tisztaság! Persze, európai vásárokon már a középkorban nagyon könnyű Jankának, hiszen önzetlen barátja, Muhi Andris átgázol érte népszerű volt a betlehemi játék, ennek minden veszélyen: hol pacaszörnyekkel küzd, hol meg kalózokkal. egyik főszereplőjéről, Máriáról kapta nevét a S ha nehéz helyzetbe kerül, mert a Babaarcú Démon bújócskázni marionett báb. Minden nemzet megteremtette a hívja, csak előveszi fogmosó poharát. Nem fogmosás miatt, azt maga jellegzetes bábfiguráját, Magyarországon már nem! Andris pohara varázserejű: segítségével hipp-hopp, ott Vitéz László és Paprikajancsi lett a legismertebb. terem, ahol csak akarja, és bármilyen alakot ölthet. A bábszínházban még szerelmeseket is lehet látni, például a mesék tengerén utazó Harúnt, aki a darab elején elveszti az édesanyját, de a végén visszatér hozzá, és közben beleszeret valakibe, akiről eleinte nem tudja, hogy régi ismerőse: a szomszédban lakó lány, akit eddig utálatosnak tartott. A Líra és Epika című előadásban is van szerelmespár, de őket hol összeházasítanák a szülők, hol megtiltják, hogy lássák egymást. Líria és Epikum királyai folyton háborúzni akarnak, mert az egyik országban prózában, a másikban versben beszélnek. A fiatalok fellázadnak, összeházasodnak, de ami a legfontosabb, megtanulják egymás nyelvét: felváltva beszélnek prózában és versben. A bábszínházba felnőttek is járnak, s nem csupán azért, hogy elkísérjék a gyerekeket, hanem mert egyes előadások DOBÁK LÍVIA kifejezetten nekik készültek. A bábszínházból tehát soha nem nőhetsz ki!

Úton Brémába A brémai muzsikusok a Grimm testvérek egyik legismertebb meséje, szinte folyamatosan műsoron van a világ gyerek– és bábszínpadain. A történet generációról generációra hatalmas sikert arat, nem csupán a színházakban, hanem a filmvásznon is. Jó néhány filmfeldolgozás készült már a meséből, s ezek közül is a legjobbak talán a rajzfilmes feldolgozások. A mű sikerének titka, hogy mélyen együtt érzünk a kiszolgáltatott, otthonukból elüldözött állatszereplőkkel, hiszen ezek a figurák jobban megérdemlik a békés öregkort, mint bármelyik királyfi vagy legkisebb fiú. Életük nagy részét hűségesen végigdolgozták, majd amikor már alkalmatlanná váltak a munkára, kicsorbult fogakkal, reszkető inakkal kilökték őket az országútra. Sőt, a vén kakasból levest akart főzni a gazdája. A Budapest Bábszínház készülő előadásának főszereplői furcsa élethelyzetben találkoznak egymással, és különleges kalandok során jutnak el Brémába.

fotó | Matz Károly

A szökött szamár összetalálkozik a kutyával, ráveszi a gazdátlan ebet, hogy felejtse el az emberek iránti ragaszkodását, csináljanak együtt zenekart, és menjenek Brémába koncertet adni. Útközben találkoznak a túlérzékeny, sértődős kakassal és a hiú, kissé hazudós macskával. Nevetséges veszekedéseik olykor szakítással fenyegetnek, de a súrlódásokat végül mindig elsimítják némi humorral és kölcsönös megértéssel. Két rabló keresztezi a városba igyekvő zenekar útját. Nem tisztelnek senkit és semmit, ellopnak mindent, ami eléjük kerül, s közben becsmérlik a falusiakat, akik annyira hiszékenyek, hogy könnyű bármit elcsenni tőlük. A rablók sértegetik, bántják az idős állatokat is. Fiatalok, erősek, semmitől sem félnek. Semmitől? Van, amitől valósággal rettegnek, de erről nem beszélnek, nem mondják ki a nevét. Az állatok éppen ezt a gyenge pontjukat támadják, mulatságos helyzetek során át megleckéztetik őket, és visszavágnak az elszenvedett sérelmekért. A Grimm testvérek meséjének bábszínházi feldolgozása lehetőséget nyújt, hogy megismerjük a kitaszítottak szorongását, egymásra utaltságát. A történet végére a brémai muzsikusok álma valóra válik: megtalálják helyüket a világban. A rablók pedig elmenekülnek. Megígérik, hogy megjavulnak és soha nem térnek vissza… Az előadást 2011. január 20-tól nézheted meg a Budapest Bábszínházban.

>> Nézzük együtt

Kádár Béla képeit! „Nem is hasonlítok magamra ezen a képen, s mégis én vagyok, mert hisz minden ember, akár hazudik, akár őszinte, mindig magát adja” – írta egy ceruzával készített önarcképe alá a festő, akinek „hasonlító”, festett művét itt látjuk, és a kedves, bizalomgerjesztő arcot figyelve elgondolkodunk a bölcselkedő mondaton. Bátran megkérdezzük: akkor hát a nem hasonlító kép hazug? Dehogy! Ha a hasonlítást nem a külső látványra értjük csak, ha elfogadjuk, hogy a képen az is megjelenhet, amit alkotója érez és gondol. Így történt eddig is az együtt nézett műveknél, ez közös jellemzője a modern, különösen az expresszionizmus néven ismert, a 20. század három első évtizedében Európában elterjedt művészeti irányzatnak. (A név a latin exprimere – „kifejezni” – szóból származik.) Németországban volt az expresszionizmus központja, a Der Sturm (Vihar) című lap körül verődtek össze művelői. Köztük dolgozott Kádár Béla, és olyan sikeresen, hogy Amerikába is eljutott, munkáit vásárolták, szerették, külföldön jobban ismerték, mint itthon. Festőnk 1877-ben született, magániskolákban tanulta szakmáját, s a külföldi sikerek után itthon is kiállított, dolgozott. A második világháború végén, zsidó származásuk miatt megölték feleségét és két fiát. Nehéz körülmények között, 1956-ban halt meg, s művészete csak a hetvenes évek elején került újra a közfigyelem terébe. Kádár Béla expresszionizmusa, mint minden maradandó értéket alkotó társáé is, jellegzetes és

könnyen felismerhető. Képeinek többsége a tárgyias valóságot ábrázolja vagy legalább idézi, látjuk, hogy ez a ház, a tehén, a ló, a fa, a férfi, nő, gyerek – de az elemek összerakása, együttese elképzelt, így a köznapi szemlélet szerint nem létezik. A térbe helyezés, a megvilágítás és színezés szinte mindig gyengéd és harmonikus. Kádár Béla képzeletvilága örömtelien mesés, egyszerre hagyományos és modern. Alkotásainak egyik meghatározó eszköze a világító, gyengéd színezés. ( „Minden színnek lelke van, mely engem boldogít” – mondta egyik német kortársa, s ez festőnkre is igaz.) Nézzük először a Metróépítés mesés és valóságos képét, amelyen a technika és a természet lényei, óriás fák és gépi állványzatok, nagyvárosi épületek magasodnak. Alattuk, a lenti sávban, előtérben sürgő-forgó emberek: a középen álló teherautóval együtt is mintha törpék társasága dolgozna – próbálkozna a teremtéssel. A Falusi jelenet első ránézésre is színpadra rendezett mesejelenetnek tetszik, mely egyetlen pillanatra összpontosít. A mélykék égbolt előtt árnyéktalan világosságban, bódészerű, pasztellszínekkel pingált falusi házak állnak, mintha papírból volnának, az udvarral és a fákkal szinte egy síkba kiterítve, bár a tér mélységét jelzik az emberi alakok méretei. Három nőt látunk: elöl egy felnőtt, ő a főszereplő, négyszer nagyobb a hátrább álló öregnél és ötször a leghátul álló gyereknél. Az asszony hív (inkáb elhajt) egy tehenet (vagy ökröt, netán bikát), és az állat éppen visszafordítja fejét. Ház, fa, ember, állat, föld ugyanazokkal a tompa színekkel és sok fehérrel, gyerekrajzokra emlékeztető egyszerűséggel, tompán ragyog, akár álomban is történhet. Szelíd, megmosolyogható, szerethető világ. Hasonló a poszteren látható, szintén a 1920-as évek elején készült Viszontlátás (Ölelés), mely ugyancsak jelenetet mutat, de történetet is idéz, és ha ráhagyatkozunk, miközben gyönyörködtet, képzeletünket kinyitja, próbára is teszi. Te mit látsz a képen? Hol játszódik, és kik ezek? Egy szerelmespár találkozását látjuk utcán vagy szobában, vagy ebből is, abból is összetolt térben, de ki a harmadik alak? Egy férfi, kezében táska, visszafordul kedvesen, táncos mozdulattal, a párra pillant az utcai lámpa fényében, tetszik neki az ölelés, talán mond is valamit… Vagy mindez másodlagos a végtelen érzéshez, bizalmas összebújáshoz képest, amely az öklömnyi havakkal, lépcsőkkel, hidak vasaival jelzett világ közepén létezik két orrát összedugó ember között, és ez a kép lényege?

>> SZ E L L E MV A S Ú T . . .

avagy nevessük, ami bangó! Hogy micsodát nevessünk ki?! Tudod, mi az, hogy banga, vagy – ráadásul – tájnyelvi változatban: bangó? Nem, nem gyümölcs! Bevallom, én is Fazekas Mihálytól, a Lúdas Matyi írójától tanultam el a szót, és mindjárt megtetszett. A bangó leginkább bambát jelent. Ízlelgettem a lágy zár– vagy ajakhangnak nevezett „b”-vel kezdődő szavakat, és úgy hallottam, a bangó kong, mint egy megütögetett, üres palack, a bamba meg valahogy tompán puffan. Nekem mindkettő remek hangutánzó. S ahogy a szót mondogattam – meg Fazekas Mihály egyik rövidke versének elejét, hogy „... örömbe töltsük / Szűkön szabott időnket. / Szeressük, ami furcsa. / Nevessük, ami bangó” –, egyszerre látni véltem a költőt debreceni házában, barátja, Csokonai Vitéz Mihály társaságában. Vagyis hipp-hopp, szellemvasutamon máris ott voltam körükben – mondanom se kell: láthatatlanul –, szempillantás alatt kétszáz esztendőnél többet hátráltam az időben. De miért is mesélem mindezt múlt időben neked? Gyere, látogassuk meg őket együtt! Indulás előtt azonban tudnod kell, hová érkezünk. A 19. század legelején, látogatásunkkor, Várad utcának nevezik a mai Piac utcát. Itt áll Fazekas Mihály apjától örökölt háza. „Kőtetejével”, vagyis cserépfedelével kirí a környező nádfedeles, alacsonyabb épületek közül, bár így sem magas, inkább tágas, erős. A vastag falak, a háromablakos, utcára néző, tornácos ház módosabb, de nem gazdag ember tulajdona, hasonlít egy alföldi parasztházra, csak nagyobb. A telek első részében van tehát a lakóház, udvarral, ólakkal, istállóval; hátul, a gyönyörű kertben, a különleges virágokkal beültett ágyások között épült filagóriában találjuk az éppen nagyokat nevető költőket. Fazekas és Csokonai régi ismerősök, de csak az utóbbi években lettek egymás legjobb barátai. Mindkettőjüknek óriási kincs a másik figyelme, buzdítása. Gyakran mondják – mert a kimondás is mintha enyhítené bajaikat és még szorosabbra vonná összetartozásukat –, hogy ha nem volnának ezek a beszélgetéseik, ha nem lehetne felolvasni az aznap írt, még egészen el sem készült művet, ha nem tanulmányozhatnák együtt a növényeket és nem cserélhetnének könyveket, bizony meg kellene bolondulniuk. Ketten együtt is nehezen viselik környezetük szellemi igénytelenségét, a házon-kerten túli, a mindennapokat megkeserítő sok-sok bangó (mi azt mondjuk: tahó) megnyilatkozást. Milyen nagyszerű

– a szó szoros értelmében nagy-szerű –, hogy a külvilág durvaságaira nem durvasággal válaszolnak! A felvilágosodás korának szellemében ajánlja Fazekas a nevetést. És Csokonai, igazi szövetséges társként, éppen a Fazekasnak szóló versében írja: „… dohogás nélkül nevessünk / Mások bolondságain.” Majd áhítatosan és ugyanakkor mókázva hozzáteszi: „Jer, e répánál térdeljünk, / Jer, kacsint e tulipánt, / Jer, e töknél süvegeljünk: / Mind használ ez, s egy se bánt.” De mintha most elcsendesednének, sőt, elkomolyodnának… Csokonai leteszi borospoharát, a koppanás jelzi, hogy amit mondani akar, nem tréfa, Fazekas megszívja pipáját, ám nyomban ki is fújja a füstöt. Mire készül a fiatalabb Mihály? Milyen szorongató híreket hallott? A franciák háborújáról talán? Fazekast gyerekkorában csak a katonáskodás érdekelte, és alig várta, hogy bevonulhasson a regimentbe. Tizenhat esztendősen otthagyta a debreceni kollégiumot, nem fejezte be tanulmányait, de aztán tizennégy katonaéve alatt ugyancsak eliszonyodott a vérontástól, a katonák életformájától, a rengeteg hazug szólamtól, amivel harcra buzdították a császári sereget, ölni indították Galíciától a Németalföldig. Csokonai nem volt soha katona. Miután 1795-ben kicsapták a debreceni kollégiumból, ahol tanult és tanított, bejárta az egész országot. Mesebeli királyfiként kereste a szerencséjét – próbálkozott lapszerkesztéssel és tanítással –, vándorolt Sárospataktól Pozsonyig, Komáromtól Csurgóig, s végül üres zsebbel és minden reménytől megfosztottan tért vissza Debrecenbe. A bizalmas barátok sohasem kérkedtek kalandjaikkal – nézd csak! Csokonai most is milyen nehezen szánja el magát, hogy megkérdezze: valóban megtörtént-e, amit Fazekas rokonától hallott a minap… igaz ez, vagy afféle legenda csupán? Hogyhogy sohasem mesélt neki erről? Igaz, hogy a Rajna vidékén volt?... a legyőzött várost úgy büntették, hogy a katonáknak két órára szabad rablást és szabad öldöklést engedélyeztek. Fazekas bement egy órásmester otthonába, talált valami érdekes könyvet, azt olvasta, míg a két óra letelt, talán megevett egy almát, mindenesetre megköszönte a vendéglátást, és visszatért a táborhelyére… igaz ez? Így volt? A fiatalabb költő egészen kisfiús lesz a faggatás közben, az idősebb arcára meg – de hiszen ő is csak harmincas évei végét tapossa – redőket húz az emlék. Így valahogy, dörmögi tartózkodóan Fazekas, és fogja a zöld kancsót, hogy színültig töltse jóféle borral barátja poharát. És – elterelésképpen is – gyorsan elővesz egy francia nyelvű könyvet meg a saját műfordítás-kísérletét… lehet-e az eredeti alexandrinokat magyar hexameterekké fordítani?... A Lúdas Matyi első változatát később írta, 1804-ben – Csokonai akkor már nagybeteg volt, jártányi ereje sem maradt. Talán Fazekas meglátogatta, talán fel is olvasott a „levonások”-ra tagolt verses meséből, és a fuldokolva köhögő jót mulatott Matyi furfangjait hallgatva, bólintott a kapzsi Döbrögi újabb és újabb megbüntetésére – s persze azt se bánta, hogy tragikus vég helyett a pöffeszkedő földesúr megjavul… Muszáj ebben bízni… s minél kevésbé lehet, annál inkább bízni kell. Ha másképpen nem megy, LEVENDEL JÚLIA nevessük, ami bangó!

Marci és a titokzatos lovag Marci királyfi akkorát bokszolt hattyútollas párnájába, hogy a fehér pihék ezerfelé szálltak és beterítették a szobáját. A királyfi hatalmasat tüsszentett, de kicsit jobb kedvre derült. Gyorsan megmosakodott, felöltözött és nekiindult, hátha talál valami érdekeset a palotában. Már hetekkel ezelőtt letette a lovagi vizsgát, sőt, erősen túlteljesítette a követelményeket (valljuk be, szeretett stréberkedni). Nemcsak egy királylányt szabadított ki a sárkány fogságából, ahogy egy lovaghoz illik, hanem harminchármat – persze nem mindegyiket sárkány őrizte, így legyőzött számos boszorkányt, óriást és lidércet is. A lányokat udvariasan hazakísérte, oda sem figyelt, milyen epekedő pillantásokat vetnek rá, csak szaladt tovább a következő szörnyeteghez. Amikor sehol sem volt már megszabadítandó királylány, hazatért. Apja elégedetten veregette a vállát, édesanyja elmorzsolt néhány büszke könnycseppet, és tripla adag vacsorát rendelt az udvari szakácstól, mert úgy látta, a királyfi nagyon lefogyott a sok küzdelemben. Azóta Marci a szobájában üldögélt és veszettül unatkozott. A testvérei eladósorban lévő lányok voltak, naphosszat csak cicomázták magukat, és csinos hercegek szerelmes leveleit olvasgatták.

A szüleit lekötötte az országlás gondja, öreg mestere, Dániel lovag meg kardleckék helyett szívesebben szunyókált a meleg kandallónak dőlve. A királyfi már elolvasta a könyvtárban fellelhető összes kalandregényt, fényesre suvickolta harcokban megkopott páncélját, kiélesítette kardját és néhányszor tettre készen megsuhogtatta. Egy légy sértődötten odébbszállt, de egyébként semmi nem történt. A királyfi ekkor támadta meg hattyútollas párnáját, majd maga mögött hagyva a pihékkel borított szobát, kóborolni indult a palota hosszú folyosóin. Addig bolyongott, míg az udvari varázsló kamrájához érkezett. Udvariasan kezet rázott Ambróziusz mágus házikoboldjával, aki a szoba előtt őrködött, aztán belépett. A varázsló éppen kenőcsöt készített Dániel lovag fájós derekára, és próbálta rábeszélni az agg vitézt, hogy legalább alváskor vegye le a páncélját, mert a hideg fémtől rosszabbodik a reumája. Marci királyfi így mindkettőjüknek elpanaszolhatta, milyen rettenetesen unatkozik. A varázsló és a lovag eleinte csak hümmögött, aztán ravasz pillantásokat váltottak, majd nagy torokköszörülés meg krákogás után végre megszólaltak, de folyton egymás szavába vágtak: – Vár rád még egy feladat… – A legnehezebb ellenfél… – Eddig senki nem tudta legyűrni… – Szerintem még korai… – Várhatnál pár évet… – Amíg igazán tapasztalt leszel… – És felszedhetnél pár kilót… – Majd keverek valami finom vitamint… – Megtanítlak még néhány fogásra… Marci csak kapkodta a fejét, de annyit megértett, hogy új kaland vár rá. Kihúzta magát, hogy lássák: eléggé felnőtt a feladathoz. Nyomban indulni akart. A varázsló suhintott néhányat a pálcájával, s a levegőből különös térkép hullott alá: hófehér volt, könnyű, mint a tollpihe, és a gyertyák fényében gyémántosan szikrázott. A királyfi óvatosan összetekerte, az övébe dugta, aztán szaladt elbúcsúzni a szüleitől. Apja éppen a szomszéd királlyal tanácskozott, de az édesanyja a lelkére kötötte, hogy vegyen meleg alsót a páncél alá, mert hűvösek az éjszakák.

Elindult Marci királyfi, ment, ment, mendegélt; hét nap, hét éjszaka meg sem állt, mert a varázsos térképpel a kezében szinte röpült az idő, és egyébként is igen edzett fiú volt. Egyszer csak különös vidéken találta magát: mindent jég borított, és pontosan úgy szikrázott, mint maga a térkép. Rögtön tudta, hogy célba ért. Körülnézett, hogy megtalálja a szörnyű ellenfelet, s az egyik jéggé dermedt fenyőfa mögül páncélos-sisakos vitézt látott kilépni. Aha!, gondolta magában, tehát vele kell megvívnom. Nem tűnik túl erősnek, sőt, inkább csenevész, és jó pár centivel alacsonyabb. Egykettőre végzek vele. Udvariasan meghajolt, ahogy az ősz Dániel lovagtól tanulta, és felkészült a harcra. Erre az idegen lovag is meghajolt, szakasztott úgy, mint Marci, és kivonta a kardját. A királyfi nekiugrott, de a másik elhárította a csapást, és rögtön támadt. Marci sem hátrált, ravasz trükkel próbálkozott, amivel néhány héttel korábban legyőzte a kétfejű óriást. A lovag azonban láthatóan ismerte a fogást, ügyesen kivédte a királyfi halálos döfését, és folytatta a harcot. Így ment ez órákon át. Marci királyfi minden erejét összeszedte, és bár ellenfele is egyre lassabban emelte a magasba súlyos kardját, érezte, hogy nem bír vele. Egy pillanatra a lándzsájára támaszkodott, hogy mély levegőt vegyen, de a jégen megcsúszott a lába, és nagy csörömpöléssel páncélostul a földre zuhant. Gyorsan talpra ugrott volna, de ahogy felnézett, látta, hogy az idegen lovag is a földön hentereg. Olyan szerencsétlenül kapálózott a nehéz páncélban, mint egy hátára fordított szarvasbogár. Marci eleinte csak kuncogott, aztán a lovagi illemet félretéve torkaszakadtából nevetett, és már nem is volt kedve felkászálódni: jobbra-balra gurult a röhögéstől. S minél inkább nevetett, a lovag annál homályosabban látszott, végül szétfoszlott a levegőben, mint a pára. A királyfi egyszeriben a varázsló kamrájában találta magát, Ambróziusz meg Dániel lovag éppen úgy üldögélt ott, mint indulása előtt. A ravasz öregek csak mosolyogtak. – Bizonyára kitaláltad már, kivel vívtál. – És azt is tudod, hogyan sikerült legyőznöd. De azért elmagyarázták, most is egymás szavába vágva, hogy a jeges vidék Tükörország volt, ahol mindenki önmagával találkozik. Ezért ismert az idegen lovag minden fogást és trükköt, s ha száz évig vívnak, Marci akkor sem gyűrhette volna le. – Csak úgy győzhettél, hogy kinevetted önmagadat – komolyodott meg Ambróziusz. – Néha ez a legnehezebb feladat. Bár ahogy innen figyeltünk, valóban röhejesen kapálóztál a páncélodban… És mindhárman olyan harsányan hahotáztak, hogy a házikobold a fülét fogta rémületében. Horgas Judit meséje | Pandero rajzai

Hubble, bubble, pukk! Ha egy felhőtlen, nyugodt estén fölnézel az égboltra, láthatod, hogy a csillagok hunyorognak, mintha tó fodrozódó vizén rebbenne fényük. Erre kékes, amarra vöröses gombostűfej szúrja át az égi kárpitot. Bárcsak látnám feltárulni a pislákoló fénypacák rejtélyét – ábrándoznak évezredek óta az égbolt miriádnyi csillagától elbűvölt emberek. Ebből a mély, belső késztetésből keletkezett korunk egyik legcsodálatosabb tudományos eszköze, az idén húszéves Hubble űrtávcső (ejtsd: hábl). Ez a pompás eszköz 28 000 km/h sebességgel, 569 kilométer magasan kering a fejünk felett, és nagyjából óránként megkerüli bolygónkat. No de hogy kerül egy távcső Föld körüli pályára? Egyáltalán, minek fellőni a távcsövet az űrbe? Nincs annak jobb helye itt lent? Minden Hubble előtti távcső a Földön épült, magas hegyek ormain. A válasz az általad is tapasztalt hunyorgásban rejlik. A Föld légköre az érzékeny távcső számára ugyanúgy hullámzik, és tükrében ugyanúgy elmosódik a csillag képe, ahogy a hullámzó víztükrön elmosódni látod a távoli lámpa visszfényét. Ez a légköri nyugtalanság – szaknyelven turbulencia – okozza, hogy még a legnagyobb, 10 méter átmérőjű földi távcsövek sem képesek olyan tiszta képet adni, mint a „csak” 2,4 méter átmérőjű, űrben keringő Hubble űrteleszkóp tükre. Ezért vitte ezt a szerkezetet 1990-ben Föld körüli pályára Edwin Hubble (1889-1953) egy hasonlóképpen páratlan mérnöki eszköz, az űrrepülőgép. amerikai csillagász. Legfontosabb A szerkezet olyan tartályra hasonlít, mint amilyen nagyanyáink zománcozott felismerései közé tartozik, hogy és csatos fedelű zsírosbödöne – csakhogy ez a bödön akkora, mint egy hatvan a galaxisok nem a Tejútrendszer személyes városi autóbusz. Fent, az űrben a Hubble-bödön fedelét kinyitották, (saját galaxisunk) részei, és a és a műszer tükre azóta a csillagok felé fordul. A teleszkóp első képeit csodálatos világegyetem tágul. Tiszteletére felfedezések követték. Segítségével pontosították a világegyetem korát 13–14 nevezték el az űrtávcsövet. milliárd évre, felfedezték a sötét anyag nevű rejtélyes valamit, ami a világegyetem felépítésében játszik ma még tisztázatlan szerepet. Lélegzetelállító képeket kaptunk robbanó csillagokról, izzó gázködökről, ütköző galaxisokról, porból születő

Laurent Cassegrain (1629-1693) francia lelkész és tanár, a később róla elnevezett Cassegrain-rendszerű (ejtsd: kásszögrén) távcső-elrendezés megalkotója. A távcsőbe belépő csillagfény a főtükörről a vele szemben elhelyezett kisebb segédtükörre vetül, amiről szintén visszaverődik, és a főtükör közepén vágott nyíláson át jut az emberi szembe vagy az érzékelőkbe. A legtöbb modern csillagászati távcső ilyen elrendezésű.

naprendszerekről és persze saját Naprendszerünk bolygóiról is. Mindezt az internet segítségével te is felfedezheted: a Hubble űrtávcsőnek saját honlapja van. Tudom, téged az is érdekel, hogy miként jutnak le a Földre a több száz kilométer magasan keringő teleszkóp képei. A Hubble főtükre által gyűjtött fény többféle elemző műszerbe kerül, átalakul digitális jellé, amelyet egy számítógépben tárolnak. Ez továbbítja a jeleket a szintén Föld körül keringő kommunikációs műholdaknak, majd az új-mexikói fogadóállomáshoz kerülnek, s onnan a Goddard Űrrepülő Központba. Innen az adatok az Űrteleszkóp Tudományos Intézetbe jutnak, ahol már a tudósok számára is hozzáférhetők. Az űrteleszkóp azonban nemcsak egy nagy repülő távcső. Fedélzetén két főszámítógép mellett számos kisebb található. Energiaellátásukról napelemek gondoskodnak. A két nagy számítógép közül az egyik kizárólag az űrtávcső irányításával és célravezetésével foglalkozik, és tartja a kapcsolatot a földi Repülésirányító Csoporttal, ahonnan az űrtávcső az irányítási parancsokat kapja. A távcső hihetetlenül pontos: az emberi hajszál vastagságánál kisebb eltéréssel követi a kiválasztott célpontot! Ez a pontosság szükséges, hogy a légkör zavaró hatását kiküszöbölve éles maradjon a megfigyelt céltárgy képe. Miközben az egyik számítógép ezt végzi, a másik tartja a kapcsolatot a fedélzeten elhelyezett tucatnyi műszerrel, gyűjti a jeleket és továbbítja a Földre: hetente 18 DVD-t megtölt új információval. A Hubble felfedezései új fejezetet nyitottak a csillagászat történetében. Bizonyos lett, hogy a világegyetem sokkal változatosabb, mint ahogy a földi távcsövek alapján gondoltuk. Naprendszerünkön belül csodálatos ismeretekkel gazdagodtunk, például a csillagászok megfigyelték 2006-ban a ShoemakerLevy (ejtsd: súmékör-liváj) üstökös darabjainak Jupiterbe csapódását, amikor egyegy darab Föld nagyságú lukat vágott az óriásbolygó légkörébe. Végezetül a címbeli szójátékot magyarázom meg, ami a Hubble legnagyszerűbb felfedezésére utal. Az én gyerekkoromban a rágógumit még bubble gum-nak hívtuk (ejtsd: bábl gám), ami magyarul buborékgumit jelent. A Hubble mérései alapján állíthatjuk: a rágógumi ugyanúgy tágul, ahogy világegyetemünk – úgy, ahogy te fújod-fújod, egészen addig, amíg kipukkan. Vajon kipukkan-e valaha a világegyetem? Erről egy későbbi Szitakötőszámban mesélek. Addig irány az internet, és a Hubble-honlap. Jó rágózást! Csak ne pukkants nagyot. Bujtor László

A Hubble űrtávcső honlapja | http://www.hubblesite.org

Honnan tudják?

A meteorológusok nap mint nap olyan kérdésekre válaszolnak, mint hogy „holnap szeretnénk kirándulni, milyen idő lesz?”, meg „beázott a tetőnk, le kell szedni a cserepet, ugye, nem lesz eső?!”, meg „jövő hétfőn lesz Józsika szülinapja, megtarthatjuk a zsúrt a kertben?” De vajon honnan tudják a választ? Nagyon egyszerű: az Országos Meteorológiai Szolgálatnál megnézik a számítógépes előrejelzéseket, gondolkoznak kicsit, aztán közhírré teszik a másnapra meg a jövő hétre várható időjárást. Az embereket persze az őskorban is érdekelte az időjárás, sőt, számukra olykor élet-halál kérdést jelentett, hisz sokkal védtelenebbek voltak az időjárás szeszélyeivel szemben. Jól jött volna például egy rádiós előrejelzés, amikor kialudt a horda barlangjában a tűz, mert ha azt hallják: „holnap zivatarokra számíthatunk”, csak várniuk kellett volna türelmesen, hisz a zivatart villámlás kíséri, s másnap a legközelebbi villámsújtotta fával bevonszolhatták volna a tüzet a barlangba. De nem volt rádiójuk, legfeljebb varázslójuk, és ha rosszul működött, olykor eltették láb alól. (Szerencsére a mai meteorológusokra nem vár ilyen sanyarú sors egy sikerületlen előrejelzés után.) Mivel nem ismerték a természeti jelenségek magyarázatát, az emberek mindent a kegyes vagy éppen haragvó istenek közreműködésének tulajdonítottak. Az ókorban az ismeretek leírásával a tudósok (például az egyiptomi papok) hosszabb időszakok tapasztalatát tudták továbbadni – akár évszázadról évszázadra. Ezeket elemezve bizonyos időjárási jelenségeket előre kiszámítottak. A csillagok állásából meghatározták a Nílus áradásának idejét, ami csak egy adott időszakban (nyár végén) következett be. A folyó áradását a délkeleti passzátszelek északra tolódása miatt nagy esőzések előzik meg, s a hatalmas területről összegyűjtött esővíz nyár végén, ősz elején éri el a folyó alsó szakaszát. A meteorológiai okot a papok nem ismerték, csak az ezzel összefüggő csillagászati megfigyelésekből vonták le a helyes következtetést. Az egyiptomi, görög, római tudósok nem kísérleteztek, csupán megfigyeltek, tapasztaltak, s mindezek segítségével nagyon sok természeti folyamat magyarázatát megtalálták.

A reneszánsz idején – a többi tudomány gyors fejlődésével együtt – feltűntek az első meteorológusok, bár még mindig nem kaphattak nagy szerepet, hisz hiányoztak az alapvető technikai eszközök. A következő évszázadokban alkották meg az első üvegcsöves hőmérőt, a hajszálas nedvességmérőt, a légnyomás méréséhez használatos barométert, és elkészült az első csapadék– és szélerősségmérő eszköz is. Az 1800-as évek közepén már minden technikai kellék adott volt, de valami még hiányzott. A kor emberének nem volt szüksége az időjárás előrejelzésére! 1854. november 14-ének éjszakáján azonban szörnyű katasztrófa történt: a Krím félsziget mellett, a Balaklavaiöbölben egy hatalmas vihar néhány óra alatt elpusztította az orosz cári csapatok ellen felvonuló teljes angol–francia hadiflottát. A nyugati országoknak hirtelen nagyon fontos lett a hasonló esetek megelőzése, s ez jelentős lökést adott a meteorológia fejlődésének. Sorra alakultak a nemzeti meteorológiai szervezetek. Magyarországon a kiegyezést követően, 1870-ben alakult meg (három fővel!) az Országos Meteorológiai és Földdelejességi Intézet. A matematikai és fizikai felfedezések, illetve az 1946-ban elkészült első számítógép segített legtöbbet, de ahhoz, hogy minél pontosabb előrejelzéseket adjanak a meteorológusok, a módszerek további – szinte vég nélküli – finomítására van szükség. 1960. április 1-én felbocsájtották az első meteorológiai műholdat, a TIROS1-et, s ezzel új korszak vette kezdetét a meteorológiai megfigyelésekben, hisz így már azt is láthattuk, amit eddig eltakartak előlünk a felhők. TÖRÖK LÁSZLÓ

Tér(Kör)Kép A térképek nem csupán tájékozódási eszközök: a történelem folyamán hosszú utazásokra, felfedezésekre ösztönözték az embert, és hűen tükrözték tudását, reményeit, sőt, néha félelmeit is. Az első térképek kőre, agyagtáblára, bőrre vagy pergamenre készültek. A modern időkig a térképkészítők különféle feltételezésekkel pótolták a tudományos ismereteket. Sokáig úgy gondolták, a Föld lapos és egy helyben áll, hiszen különben mindenki leesne róla. Kínában négyzet alakú lapnak vélték bolygónkat, amelynek közepén természetesen Kína fekszik. Ezeken a térképeken még gyakran rossz helyre tettek országokat, és városok, hegyláncok, folyók, sőt, egyes kontinensek is hiányoztak, viszont feltüntettek a valóságban nem létező szigeteket. De éppen ezért olyan érdekesek! Az idők során a tévedések kijavítása határozta meg a térképészet történetét. Az ókori görög tudósok jó néhány felfedezéssel járultak hozzá a földrajztudomány fejlődéséhez. Ők állapították meg először, hogy a Föld gömb alakú, sőt, megközelítő pontossággal a kerületét is kiszámították. A térképkészítés ma is használatos alapelveit Ptolemaiosz dolgozta ki a 2. században. Azt is ő találta ki, hogyan lehet a gömbformát síkban ábrázolni. A hosszúsági-szélességi körök hálózatának segítségével több száz jelentősebb földrajzi pont helyét meghatározta. A térképészet fejlődését azonban visszavetette a középkori keresztény szemlélet. A különös rajzokkal díszített egyházi térképek a világegyetem közepére helyezett Földet szigorúan korong alakúnak mutatták, a távoli vidékeket pedig mitologikus lények lakhelyeként ábrázolták. Láthatunk egylábú embereket meg olyanokat, akik a mellkasukon hordják a fejüket. Másoknak kutyafejük van, és a térképszéli magyarázat szerint beszéd helyett ugatva társalognak. Történelmi érdekességük mellett ezek a kézzel festett és rajzolt régi térképek valóságos mestermunkák, és elkészítésük igen sokáig tartott. Főképp nemesurak és egyházi méltóságok palotáit díszítették, és egy jól sikerült remekmű olyan értékes ajándék volt, amit a király is szívesen fogadott. Időközben a földrajzi felfedezések hatására egyre valósághűbb elképzelések alakultak ki Földünkről. A hajózási térképekről, az úgynevezett portolánokról lassanként eltűntek a képzeletbeli szigetek. A térképek pontosabbá, részletesebbé, tehát megbízhatóbbakká váltak, és a könyvnyomtatás lehetővé tette, hogy széles körben elterjedjenek. Megjelentek a nagy szárazföldi és tengeri atlaszok, és gyakran már a puszta méreteik is ámulatba ejtettek. Egy 350 évvel ezelőtt készült könyvet mindmáig a világ legnagyobb méretű atlaszaként tartanak számon, mert az ember nagyságú lapokból álló mű olyan súlyos, hogy csak hat felnőtt tudja megemelni. Akadtak olyan térképek, amelyek első látásra színes asztalterítőre hasonlítottak, mert festés vagy nyomtatás helyett kézi hímzéssel készültek. A 18–19. század során a polgári otthonokban felnövő kisasszonyoktól elvárták,

hogy ügyesen kézimunkázzanak, és így hímzés közben a földrajzi ismereteiket is elmélyítették. Az első puzzle (ejtsd: pázl) kirakósjáték is térképet ábrázolt: tanítási segédeszközként használták az angliai iskolákban. A 18. században felismerték, hogy a térképek nem csupán a földrajztudomány szempontjából hasznosak, hanem másfajta adatok szemléltetésére is alkalmasak. Ma már a népsűrűségről, a meteorológiai viszonyokról vagy a különféle betegségek terjedéséről is készülnek térképek. Napjainkban a lehetőségek szinte kimeríthetetlenek. Az űrszondák, műholdak és a lézersugaras távolságmérés segítségével minden eddiginél pontosabb térképek készülnek, és lehetővé vált a világűr feltérképezése is. A háromdimenziós térképek segítségével bármikor virtuális sétát tehetünk a világ nagyvárosaiban vagy a Föld eldugott szegleteiben, és mindennapi életünk során gyakran műholdas térképek könnyítik a tájékozódást. Úgy tűnik, a térképek manapság mind nagyobb szerepet kapnak, és segítenek megtalálni helyünket a világban. KRICSFALUSSY BEÁTA

>> És akkor. . .

a halott kalóz énekelt Hetedik osztályban két-három hónapig helyettesítette történelmet tanító osztályfőnökünket Kalóz. Ez persze az első napokban ráragadt gúnynév volt, mert ha bármit bizonygatni vagy hangsúlyozni akart, azt mondta, „erre mérget vehetsz” vagy „erre mérget vehettek“. Egyik osztálytársam szerint pontosan úgy ismételgette a kifejezést, mint A kincses sziget című regény kalózvezére. A tanár tehát Kalóz lett nekünk, vita nélkül elfogadtuk a hasonlóságot – de hát hogyan is vitattuk volna, hiszen nem ismertük a könyvet. Nem tudom, azért vettem-e ki akkor a könyvtárból, mert röstelltem a tájékozatlanságomat vagy nyomban kíváncsivá tett a kalózvezér. Mindenesetre elolvastam, és elégedetten találtam meg, hogy a többi tengeri banditánál eszesebb John Silvernek (ejtsd: dzsón szilvör) csakugyan ez a szavajárása. Olyan különös öröm volt ez, mintha felébredve ágyam mellett hevert volna, amire titkon sóvárogtam. Vagy hogy a regény történeténél maradjunk: mintha kincsekre akadtam volna. Ám ha neked is kedved támad elolvasni a könyvet, javaslom, keresd az újabb kiadást, Gy. Horváth László szellemesebb és pontosabb fordítását. Ebben például Silver azt hajtogatja – és minél szorultabb helyzetben van, minél idegesebb, annál többször ismétli –, hogy „ehhez vitorlát igazíthattok“; ami egy tapasztalt kalózhoz mégiscsak jobban illik, mint a méregre hivatkozás. A 19. század derekán, Skóciában született Robert Louis Stevenson (ejtsd: rábört luiz sztívönzon) gyerekkorától sokat betegeskedett, és ágyban fekve nemcsak az olvasott, hanem a maga kitalálta történetekkel szórakozott. A kincses szigetet is tüdőbetegségét kúrálva írta a svájci

Davosban, tizenkét esztendős neveltfiának – nem is sejtve, milyen népszerű művet alkot, s milyen rengeteg kalózregény (majd kalózfilm) születik az ő figurái, jellegzetes kaland-helyzetei nyomán. (Kalózokról, és éppen Stevenson regényét idézve, olvashattál a Szitakötő 7. számában: Heten a halott ládáján.) A kincses sziget történetét két szereplő meséli el. A fő krónikás Jim (ejtsd: dzsim), de amit ő nem élhet át, azt a kincskeresővé lett doktor rögzíti. A sokszorosan veszélyes – persze szerencsés kimenetelű – kaland idején Jim még gyerek. Szegényes tengerparti fogadójukba egy nap beállít, s ott is ragad az iszákos „vén kalóz“. Érezhetően nem a törvény, inkább rablótársai elől bujkál, mert magának, osztozkodás nélkül csak magának akarná a banda kincseit. Nála van a térkép, s a rejtekhely leírása – halála után ezek Jimre maradnak, ő pedig boldogan társul az utat szervező felnőttekhez. De ne áltassuk magunkat! Hőseink célja csupán a kalózok rablott, a lakatlan szigeten elrejtett kincseinek megtalálása. Semmi más. A hétpróbás, egymást is gátlástalanul gyilkoló banditák elől kaparintanák meg a mesés vagyont. A regény legelső mondatában is felfedezhető a pénzéhség: azt írja Jim, hogy a kaland résztvevői kérték, számoljon be a történtekről, ne hagyjon ki semmit, „csak a sziget pontos fekvését, mivelhogy maradt még ott elszállítani való kincs“. A zsákmányszerzők mindvégig elítélik a kalózokat – a megtalált pénzhalom láttán például így: „Hányan hullottak el érte, míg összerabolták, mennyi vérbe és gyászba került, hány derék hajót küldtek miatta a tenger

fenekére, hány bátor férfi ment végig bekötött szemmel a pallón, micsoda kartácstűz, gyalázat és hazugság és kegyetlenség tapadt hozzá” –, de pillanatig sem leplezik, hogy őket is megbűvöli a temérdek pénz. „Mivel nekem a cipekedésnél nemigen vehették hasznomat – meséli Jim –, azzal töltöttem a napot, hogy a vert pénzeket pakoltam kenyereszsákokba... nem hiszem, hogy valaha is több örömem telt volna bármiben, mint ennek szétválogatásában“. Mégis, teljes odaadással izgulunk, és drukkolunk a kalózok ellenében szövetkezőknek. Jim a mese végén bölcsen megjegyzi, hogy „Mindannyian bőségesen részesedtünk a kincsből, és okosan vagy ostobán forgattuk, ki-ki vérmérséklete szerint” – de gyanítom, hogy a mai olvasó együttérzését nem az kelti fel, hogy a csapatot szervező és vezető nemesúr, a doktor vagy Jim „jól nevelt“, a társadalom megbecsült tagjának számít, s így azt is megtanulta, hogy valamelyest rálásson saját tetteire. Talán nem is azért szorítunk nekik – mindenekelőtt Jimnek –, mert ők nem ártatlanokat gyilkolva harácsolnak, tehát „jobbak“, mint a kalózok. Akkor hát azért, mert a pénzszerzés vágya mellett, azon túl igazi kíváncsiság, világfelfedező szenvedély is hajtja őket, mint minden mesehőst? Mert képesek helytállásra, s arra, hogy akár önfeláldozóan védjék és segítsék egymást? Bizonyára akkor is a magamkorú bátor és hűséges Jimért izgultam leginkább, holott tudhattam, végül is nem lett bántódása – különben hogyan írhatná le a történetet?! De talán veled is megesett már, hogy egy-egy izgalmas történetet olvasva előre kitaláltad a következő fordulatot vagy megfejtettél egy rejtélyt. Mintha az író képzeletével együtt száguldanál, sőt, egy-egy arasszal még előzgetnéd is – és különös: a nagy rohanásban mégsem vész el a beleérzés öröme. Így van ez A kincses sziget legfeszültebb jeleneteinél. Például amikor úgy fest: a kalózoknak kedvez a szerencse, Jimet is foglyul ejtik, többen szavaznak a fiú meggyilkolására, és olyan közel jutnak a rejtekhelyhez, hogy szinte markukban érzik a zsákmányt – ebben az izzó pillanatban a köztudottan babonás kalózok meghallják a régen halott bandavezér hangját. Ráadásul a halott kalóz a sokszor együtt énekelt dalt fújja, mintha csak vigadozna: Tizenöten a halott ládáján – / Johohó, meg egy palack rum...! – és a marcona alakok megdermednek, elszürkülnek... No, de ne hidd, ne várd, hogy elmesélem apróra a titok nyitját! Ha elértél eddig, úgysem kívánod, hogy bárki belekotyogjon a te kalandodba – mert most már a tied is. Ha elolvastad, részesévé lettél – ehhez pedig, én mondom, vitorlát igazíthatsz! KÁMÁN BALÁZS

A sárkánygyík és a lovag Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fenséges nagy király, aki koronát purcantott a parókára, és fel-alá tángált a kertben. Tángált, tángált, fürnyesztette a napfény, hanem aztán egy szép napon így szólt a király lánya: – Apu, kend meg fel-alá tángál a kertben, s azt sem mondja, bivaty. Közben pedig – aj-jaj – itt ordatlankodik egy rekkenő sárkánygyík, égig ér a foga.

– Hej, fele sem tréfa! – bömbölte össze magát a király. – Sity-suty, nyomban le kell susszantani, és feje ne legyen! – No, no! – sercegett a királylány –, ez a fenevad igen goromba példány, és olyan árvák vagyunk, hogy mi az. Hanem akkor – szerencse, nem szerencse – éppen arra sanyargott lován egy fényességes lovag. Sanyargott, sanyargott, kondorgott nagy porfelhők közepette, de aztán egyszer csak se szó, se beszéd, megállj! – Hej, vitéz uram, egy fertálynyi sárkánygyíkot kellene lemellényezni hirtelen – mondá az apa. – Nem úgy van az, bácsi – szabadkozott félfoggal a lovag. – Aztán meg ímhol beteker az este. Sötét bizony. De aztán csak csak és addig addig, hogy végül mégis megegyeztek. Azzal a lovag rögvest megfeneklette a lovasparipáját és egyenesen a sárkánygyíkhoz csaszlatott. – Nem má’ úgy bizony! – förmedt rá a rémség, amikor meglátta, és egészen feléktelenkedett. – Nesze neked íj-ej

– cserrentett a lovag, és erre persze a sárkánygyík is sehová! – Ellene ne vesse, mert rázok! – förtelmeskedett, mire a vitéz – dirr-durr – mindjárt jól oldalba borotválta. Hej, az volt ám a kényes! A sárkánygyík pedig egyet gondolt és méregzölden felhörcent. – Aztán meg kend maga! – kiáltotta tátott szájjal, azzal uccu, se szeri, se száma. Hanem hát nagy volt az öröm. Nagyon nagy volt és nagyon nagy. S láss csodát, az a kuvasz, lefedett királylány nyomban élénken viháncolni kezdett. A lakájok persze, tessék-lássék egyből nekiálltak lepondorkázni és megbügyöröszteni őkelmét. Végül aztán azt mondá a lovag: – Anyjuk, kend olyan, akár a szakasztott topál. – No, no! – felelé a királylány –, nem úgy a mi az! Hát a lakodalom talán rahedli? Azzal gyerünk, tartsuk meg, s akkor majd én is azt mondom: ihaj. Na több sem kellett, rögvest megülték. Még a csizmájukat is marcipánnal patkolták, s aztán már csak éltek, éltek. SZENTGYÖRGYI ZSOLT

Tél Karácsonyfák

hóból és hidegből van a tél meg síró cinkéből

amikor a hegyekből lejönnek a városba a riadt kis fenyők hírét hozván a kisded-örömnek sejtheted már hogy áldozatok ők

éjjel a fenyő csillagot álmodik a kémények füstöt eregetnek sötétséget játszanak a mozik az éhes egereknek

ózöld színük van s gyantaillatuk vasfogú fűrész marta meg őket míg ideértek hosszú volt az út szánd meg hát e nyúzott kis fenyőket

Hétpecsétes titok

csillagszóró szaloncukor s gyertya az ünnep szokásos kellékei a karácsonyfa szomorú mert a mi örömünk a végzete neki

ne mondd el senkinek hétpecsétes titok súgtam a Ricsi fülébe mert így biztos lehettem benne hogy holnap már az egész suli tudni fogja amit közhírré akartam tenni de ha nagydobra verném a kutyát sem érdekelné Fecske Csaba

Kiskirályok – Kik azok a kiskirályok? – kérdezi Máté és Simon. Alaposan megbeszélhették a dolgot, mert nem gondolják, hogy alacsony termetű uralkodókról volna szó, vagy olyan királyokról, akik nem vittek véghez semmilyen komolyabb tettet. Más ötletük azonban nincs, így hozzám fordulnak. – Amikor az első magyar királyi család, az Árpád-ház kihalt, néhány előkelő, gazdag úr a királyéval vetekedő hatalomhoz jutott. Az új király, a francia származású I. Anjou (ejtsd: anzsú) Károly, ismertebb nevén Károly Róbert eleinte nem tudta megtörni a hatalmukat. Őket nevezték kiskirályoknak vagy tartományuraknak. – A nevüket is tudod? – Igen, mert ebből a korszakból már sok történeti forrás maradt fenn. Csák Máté volt talán a leghatalmasabb az ország északnyugati részén. Északkeleten Aba Amadé és fiai uralkodtak, a Dunántúlon a Kőszegiek, a Tiszaháton Borsa Kopasz, Erdélyben Kán László. Ők voltak a leghatalmasabb tartományurak, I. Károly csak hosszú harcokban tudta leverni őket. – Tudom már! – kiált fel Máté, mert eszébe jutott valami. – Az volt a rozgonyi csata! – A rozgonyi csatában, 1312-ben Aba Amadé fiait győzte le a király, akiket Csák Máté csapatai is segítettek, de ez inkább a kezdete volt a

háborúnak, nem a vége. Még több mint tíz évig folyt a harc, és egyenként kellett legyőzni minden kiskirályt. Nem volt könnyű feladat, a sikerek mellett sok kudarc is érte Károly Róbertet. A hadjáratokról, sajnos, nem maradt fenn elbeszélő forrás vagy krónika, csak az oklevelek apró adataiból lehet kibogarászni az eseményeket. 1315. november 20-án például Tamás fia Sinka mester azért kapott birtokadományt, mert hadba vonult Kőszegi Henrik bán fiai ellen és Nyék vár ostromakor „az erősség kapujánál lándzsával harcolt”. Az adomány szövegéből az is kiderül, hogy erre nem sokkal az oklevél kiadása előtt került sor. Sejtjük hát, hogy 1315 őszén Károly Róbert megpróbálta megtörni a Kőszegiek hatalmát. Nem tudjuk, hogyan végződött a hadjárat, de valószínűleg a király ekkor még kudarcot vallott, mert a királyi hadaknak a következő évben is meg kellett ostromolniuk Nyéket. Kőszegi Miklós aztán azért jutalmazta meg egyik emberét, mert „István mester testvéreivel és kedves rokonaival, a várható jutalom reményében, elleneinkre és említett testvéreink ellenségeire rontva, személyes jelenlétünkben súlyos, szinte halálos sebeket szenvedett el, ám az ellenség lekaszabolása után méltó és nagyon is nyilvánvaló győzelmet nyert.”

Az 1315-ös őszi hadjáratban a Kőszegiek győzedelmeskedtek, de Károly Róbert egy évvel később újra próbálkozott. Ekkor személyesen is részt vett a hadjáratban. Ez biztos, mert a király a hadjárat során is adott ki okleveleket, s azok jelzik, merre járt: 1316 májusában Pécsváradon és Zsibót falu mellett, júniusban Nyék váránál, júliusban Kiskőszegnél. Ezek a települések mind a Kőszegiek tartományába estek. Mivel májusban Pécsváradon volt, s csak egy hónappal később ért az északabbra lévő, tolnai Nyékre, következtethetünk, hogy délen támadt először a királyi had. Átkelt a Dunán, és az első nagyobb csapást Somogyvárra mérte. Az volt a cél, hogy elvágja a tolnai várak utánpótlásvonalait. Innét visszafordult, és sorra elfoglalta a várakat: Nyéket, Tamásit, Tolnavárt, majd Kiskőszeget és Szársomlyót. A Kőszegiek többi vára már harc nélkül meghódolt. A várostromokról is a király jutalmakat osztó okleveleiből tudunk. István fia Mihály azért kapott birtokokat, mert Somogyvár és Szársomlyó ostrománál a „király szeme előtt” harcolt. Henc fia Jakab Tolnavárnál, Becsei Imre Kőszeg, Nyék és Tamási visszavívásánál jeleskedett. 1316 nyarán Károly Róbert három hónap alatt leverte az egyik tartományúr hadait. Ehhez nemcsak az kellett, hogy taktikát változtatva délről támadjon, hanem hogy a Kőszegiek néhány főembere átálljon a pártjára. Ozorai Sándor a hadjárat idején a Kőszegiek várnagya volt Tamásiban, később azonban ugyanazt a várat

Károly Róberttől is adományba kapta, bizonyára azért, mert segített királyi kézre juttatásában. – Hűha! – vakarja a fejét Simon. – Mennyi vár, mennyi csata! És ezzel vége lett a háborúnak? – Nem, csak a hadjáratnak, de ez döntő fordulatot hozott a trónharcok menetében. Először sikerült teljesen és visszavonhatatlanul felszámolni egy kiskirály hatalmát. 1317-ben még egy fontos csatát megnyert a királyi sereg Debrecen mellett: leverték Borsa Kopasz csapatait. A király nem volt ott, s vezére kegyetlenül üzente meg, hogy nagy győzelmet arattak. Az ellenségtől zsákmányolt zászlók mellett kilenc lázadó levágott fejét küldte el uralkodójának. – De ezek után már tényleg vége volt? – kérdezik reménykedve a fiúk, mert megelégelték a hosszú háborút. – Nem egészen. Csák Máté uralmát nem sikerült megdönteni. Az ő tartományát csak halála után, 1321-ben foglalta el a király. A legutolsó kiskirályt pedig, a délvidéki Babonics Istvánt 1323-ban verte le. Károly ezután még jó húsz évig uralkodott. Átalakította az ország gazdasági rendszerét, új alapokra helyezte a pénzügyeit. Ő veretett először Magyarországon aranyforintot és értékálló ezüstpénzt. Megreformálta az ország igazgatását, és jogi újításokat is bevezetett. Uralkodása alatt KözépEurópa egyik legerősebb, leggazdagabb országa lett Magyarország. Petrik Iván

Szitakötő szótár M E N N Y > Régi szófejtők szerint a magyar kifejezés a túlvilágra tartó hosszú, viszontagságos „átmenésből” ered. Az eltávozottak előtt két út nyílt. A törzs, a közösség szokásait, hagyományait, később a vallási-erkölcsi elveket megsértők, vagy egyszerűen az alacsonyabb származásúak az alvilágba, a szellemi-politikai vezetők, varázslók, harcosok vagy a hitükért üldözöttek a mennybe kerülhettek. A görögök Elíziumnak vagy Boldogok Szigetének, az iszlámhívők Dzsannának, a keresztények Mennyországnak nevezik azt a helyet, ahol barátaik, ismerőseik körében, minden földi jóval körülvéve (az Édenkerthez hasonló paradicsomi körülmények között) a mennyei fényt árasztó, szivárványkörökkel körülvett Isten szemlélésével és dicsőítésével töltik az öröklétet az arra érdemesek. Kertnek, csodálatos városnak, három, öt, hét vagy kilenc részre osztott égnek is képzelik. Lehet a föld egy eldugott pontján, az óceán szélén, lebeghet a felhők fölött, esetleg egy másik bolygón vagy a láthatatlan szellemvilágban létezik. A halál utáni jutalmat a hívők mindenképpen csak komoly testi és lelki kínok árán érhetik el. A régi magyarok, székelyek szerint a harcban elhullott hősök a „hadak útján” zörgetik fegyvereiket a Tejút csillagai között, esetleg a Göncölszekéren utaznak. A germán hősök a Valhallában, az iszlám hit harcosai a káprázatos berendezésű, érintetlen ifjakkal teli égi paradicsomban lelnek nyugalomra. A középkortól a keresztények úgy vélték, némelyeknek tisztítótűzön kell átesni, hogy a mennybe juthassanak; az ősi iráni hit szerint egy szűk hídon kell átmenniük sértetlenül. A malájoknál a sírba szúrt boton, az egyiptomi Halottak könyve szerint isteni létrán kell felemelkedniük: „Létra állíttatott számomra, hogy láthassam az isteneket”. Egyes bennszülött népeknél tűzzel, füsttel, nyílvesszőt kilőve, szivárványra ülve vagy hegyre mászva is el lehet érni a mennyet. A sámánok és hősök a világfát, az al– és felvilágot összekötő világtengelyt hívhatják segítségül. Végül isteni ítélet dönti el, ki bukik a mélybe elkárhozni, s ki emelkedhet a mennybe. Olyanok is akadnak, akik már élve eljuthatnak a túlvilágra: a héber Biblia szerint Hénochot és Illést az Úr ragadta magához, az Újszövetség Krisztus csodálatos mennybemeneteléről tudósít, negyven nappal a kereszthalált követő feltámadása után. Swedenborg (ejtsd: szvedenborj), a 17–18. században élt svéd tudós és látnok bevallása szerint túlvilági látomásaiban nemegyszer találkozott az Úrral és a menny különböző szintjeinek angyalaival, akik korábban mind emberek voltak. Kultúrák szerint eltérő, hogy lélekben, testben, netán egy fényszerű, áttetsző „szellemi” alakban lehetnek jelen az elhunytak a mennyben. Megoszlanak a nézetek arról is, mikor kezdődik és meddig tart a mennyei tartózkodás: feltámadáskor, az utolsó ítéletnél dől el, ki hova kerül, vagy új testben születik újjá az ember, mint a hindu és buddhista hitvilágban. De az sem kizárt, hogy csak Isten tudatában maradunk meg örök emléknek, ahogy modern keresztény gondolkodók tanítják – hiszen a mennyország nem fizikai hely, hanem maga a Mindenható. A költők és írók képzeletében ezerféle alakot öltött a mennyország – komolyat és komolytalant is. A dán filozófus, Kierkegaard (ejtsd: kirkegór) halálos ágyán állítólag azt mondta, az üdvözültek a felhőn lovagolnak majd Istent dicsőítve; Goethe, a német költőfejedelem szerint „ott lehetnek hű kutyuskák / gazdájuk kíséretében”. Kosztolányi Dezső pedig egy hajnali látomását így verselte meg:

Szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van, és most világolt föl értelme ennek

a régi nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.

Szerinted? Ha létezik túlvilág, milyen lehet benne a mennyország?

F Ö L D > A Menny és a Föld (mint bolygó és istenség) sok nép mitológiájában párt alkot: az Ég és a Föld házasságából születik a világmindenség, sőt, a Föld az Ég szülője is lehet. Hésziodosz görög költő szerint Gaia, a Föld az őskáoszból keletkezett, és maga hozta létre Uranoszt, az Eget, amellyel számtalan istent és mitológiai szörnyet nemzett, mielőtt átadták volna helyüket az istenek új nemzedékeinek. Egyiptomban épp ellenkezőleg: Geb, a Föld férfi istenségként kelt nászra az Éggel, Nuttal. Más elképzelések szerint a Föld éppen a felső és az alsó világ között félúton van, ahogy az ember is köztes lény: részben démon, részben isten. De a kiválasztottaknak – sámánoknak, mesehősöknek, bajnokoknak – mindenhová szabad bejárásuk van, a Föld köldöke, azaz középpontja pedig segít belesni a szellemvilág titkaiba. Delphoi, a híres görög jóshely is ezért volt nevezetes. A Föld bolygó és talaja, a föld gyakran egy jelentést vesz fel a mitológiában és a vallásban. Sokan úgy hiszik, a Föld a semmiből jött létre és isteni teremtés eredménye. A hinduknál a világtojást kellett feltörni érte, másutt egy ősszörnyet feldarabolni, néha pedig egy mitológiai hős vagy vízi állat hozta fel a világtenger mélyéről, és népesítette be élettel. A Földanyát a világ minden táján a termékenység isteneként tisztelték: a kis-ázsiai Kübelé, a sumer Ninhurszag, a hellén Déméter, a maja Tepeu, az azték Tonatzin, a germán Nerthus, a római Tellus is Föld-istennő volt. Antaiosz, az óriás éppen azért tudott erőt meríteni a talajból, amikor leterítették, mert Gaia volt a szülőanyja. Legyőzhetetlennek hitték, de Héraklész felemelte a levegőbe, és úgy ölte meg.

A zsidó-keresztény kultúrkörben Isten a föld porából hozta létre az embert és az állatokat, megáldotta a Paradicsomot, majd az első emberpár kiűzésekor megátkozta a földet, mégis annak termékenységére bízta a világot, és megtisztította a vízözönnel. Elődeink földbe temetkeztek, földbe ásott gödörben esküdtek, vezeklésül földet szórtak magukra. A föld mint az egyik őselem, amelyből az ember is „vétetett”, megszenteltnek számított, tisztítóereje volt, ugyanakkor a földmély félelmetes hatalomnak, az alvilágnak is otthont adott. A kisbetűs föld elporladt kőzetből létrejött és szerves anyaggal teli talaj. Az élet forrása, amely viszont évmilliókkal ezelőtt a vízben keletkezhetett. Szerves anyagmaradványt azonban már meteoritokban is találtak, és számos ismert, Naprendszeren kívüli bolygó alkalmas lehet az életre. A nagybetűs Föld, azaz a bolygó mintegy 4,6-4,5 milliárd éve alakulhatott ki egy csillagrobbanás után, a gravitáció miatt összesűrűsödött, egyre gyorsabban forgó gáz– és porfelhőkből. Nem sokkal később egy Mars méretű bolygó becsapódása és a Föld egy részének leválása nyomán létrejött a Hold, és ez döntő volt: a Föld forgástengelyének stabilizálásával, az árapály-jelenséggel lehetőséget biztosított, hogy a Föld csillagászati, geológiai és légköri viszonyait kihasználva felbukkanhasson és hosszú időn át zavartalanul fejlődhessen az élet. Ezért is állítja sok tudós, hogy a Föld úgy van megtervezve, mintha a magasabb rendű életnek, főként az embernek lenne „teremtve”. Az ismert Gaia-elmélet szerint viszont a Föld önfenntartó, saját működését kiigazító szervezet. A föld – az ember szemszögéből – mindennek a kezdete és a vége, életet adó és elemésztő, majd új életet fakasztó anyag. Számunkra úgy tűnik, mintha örökké élne – erről beszél Weöres Sándor alábbi költeménye is: A Föld, hol az élet terem, a mindent elnyelő sírverem a síkság, hegy, tenger, folyó öröknek látszik és muló.

Mit eltemet a feledés, egy gyík-kúszás, egy szárnyverés, egy rezdület mely elpörög Mulónak látszik és örök.

Világűr és mennyboltozat sok forgó égi kapcsolat a milliárdnyi tűzgolyó öröknek látszik és muló.

Mert ami egyszer végbement azon nem másít semmi rend, se Isten, se az ördögök: mulónak látszik és örök.

Szerinted? Számos szólásmondás kötődik a földhöz: a föld alól is előkeríti; alszik, mint a fekete föld; ég a föld a talpa alatt; hideg, mint a föld; ostoba, mint a föld; mintha a föld nyelte volna el; a föld anya, a víz mostoha. Miről árulkodnak ezek a mondások? Győrffy Iván

Különös lények [köny v] Vajon miért mesélnek az emberek sárkányokról, angyalokról, griffekről? Miért festik meg őket, miért rajonganak értük vagy félnek tőlük? Miért nem elég nekik mindaz a csoda és szörnyűség, ami valóban létezik a világban? A bölcs Múzeumi Egér és kíváncsi unokatestvére éjszakai sétájukon ezúttal különös lényeket keresnek a múzeumban. Találnak jóságos, bölcs sárkányt, de gonoszat is. Kiderül, mit keres a sárkány a templomban. Megismerkednek az angyalok fajtáival. Megtudják, mi a különbség a szirén és a sellő közt, mi volt a thébai szfinx rejtvénye, honnan kapta nevét a pánsíp; sőt, azt is, hogyan lehet elkapni a gyönyörű egyszarvút. Ha kedvetek van, ti is megnézhetitek a bemutatott műalkotásokat, hiszen nagy részük állandó kiállításokon látható a magyarországi múzeumokban. Mit gondolsz? Írd meg e-mailben 2011. február 18-ig: info@szitakoto.com Melyik állat agyarát árulták a középkorban az egyszarvú szarvaként? a) elefánt

b) narvál

c) rozmár

A helyes választ beküldők között három könyvet sorsolunk ki!

A jégfarkas Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Déli-sarkon túl, az Északi-sarkon innen egy jégfarkas. Kérdezhetnétek, hogy ugyan, miféle szerzet a jégfarkas, talán olyasmi, mint a jegesmedve vagy a hópárduc?, de ha elárulom, hogy ez a jégfarkas a gonosz Hóboszorkány testőre, már sejtitek, hogy különleges, sőt, mesebeli lény. Bár a csúf banyát szolgálja, cseppet sem kegyetlen, csak nagyon szomorú és magányos. Szívesen elszökne a gazdájától, ám ha nekivág a végtelen fehér hómezőknek, a boszorkány akár ezer kilométerre is meglátja, és a legmélyebb jégverembe veti. Csak akkor szabadulhat, ha színek mögé rejtőzik, mert a banyát elvakítja minden, ami nem fehér vagy fekete. De hol találhatna színes rejtekhelyet, mikor minden csupa fehérség?

Segítsetek a jégfarkasnak és építsetek színes jégkunyhókat! Vízfestéket vagy ételszínezéket keverjetek el vízzel, és különféle formákban, például kis vödrökben vagy műanyagedényekben fagyasszátok le! Minél többféle színt használtok, annál szebb lesz a jégfarkas búvóhelye. Homokozóformákban díszeket is készíthettek. Amikor jó keményre fagyott a víz, tegyétek az edényeket egy pillanatra meleg vízbe, így könnyebben kiemelhető a jég. Egymáshoz is ragaszthatjátok a formákat: szórjatok egy kis sót az illesztés helyére, hogy a jég felülete megolvadjon. Ha pár pillanatig egymáshoz szorítjátok a darabokat, összefagynak, és akár egész jégkastélyt is építhettek!