A leltár Volt egyszer egy magház. Ott lakott MCVI. Fáradhatatlan Lajos. Szemén okuláré, zakója ujján kézelő, türkizkék inge makulátlan. Ült asztalánál házi papucsában, és teát szürcsölt. Aludt-e egyáltalán, nem tudni. Ébren van, szólt a bagoly. Dolgozik, fecsegte a pacsirta. Bizony ám, csivogták a verebek, körmöl, molyol, bíbelődik, suttogta mindenki, aki elhaladt az ablaka alatt. MCVI. Fáradhatatlan Lajos nem törődött a kíváncsiskodókkal. Körmölt, molyolt, bíbelődött. Rengeteg dolga akadt. Itt van mindjárt a teakészítés. Vagy a ceruzafaragás. Lapsimítás, gyertyakanóc sercentés. Ült asztalánál, kezében ceruza, előtte üres papír. És várt. Ott ül egy hónapja már, fontoskodott a pele. Egy hónapja? Száz éve, dörmögte az öreg tölgy. Ötszáz éve, csobogta a patak. Ötezer éve is van annak, ha nem több, dörmögte a hegytetőn a kopár szikla.
De MCVI. Fáradhatatlan Lajos velük sem törődött. Néha megbillent bajuszán egy apró mosoly, nagyritkán kortyolt a teájából, néhanap kicserélte a leégett gyertyát a tartójában, de leginkább csak mormogott. Varázsigét mormol, cincogta az egér. Semmit sem ír, zizegte a szú. Szerintem szerelmes, csak nem meri elmondani, kuncogta a katica. Egy fenét, majd meglátjátok, recsegte a könyvespolc. És meglátták. Egy kedd reggel MCVI. Fáradhatatlan Lajos sóhajtott egy nagyot és a papírra írt egy szót. A sóhaj csacska hurka megfojtotta a gyertyalángot. Jaj, most mi lesz, sápítozott a kéményen a gólya. Hol keringek körbe eztán, zürmölte a bagolyfejes lepke. Milyen csend lett és milyen sötét, ámult a vén tölgyfa. És tényleg csend lett és sötét. De csak egy pillanatra. A magház fala recsegve, morogva nyújtózkodni kezdett. Szakadt a tapéta cikcakkban, nyikkant
4
