Bolya Mátyás: Az álomfogoly by Matyas Bolya

Bolya Mátyás

—

Az álomfogoly

Bolya Mátyás ” Az álomfogoly

”

Vogronics Zsuzsanna és Bolya Mátyás közös ötletéből írta:

Tipográfia: Demeter Gitta Szerkesztő: Both Gabi Korrektor: Lehotka Gábor

A lemenő nap utolsó sugarai halk derengéssel vonják be a kis cella ablakával szem közti falat. A vörösen fénylő folt egyre feljebb kúszik a falon, hogy aztán végképp elenyésszen. Teljes a csend. A toll hegye hangtalan siklik a papíron. Felemelkedik, és a zöld üveg határolta fekete tóba merül, aztán újra írni kezd. Az örökké ismétlődő mozdulatok táncoló betűket varázsolnak a lapra. Kézen fogva lejtik táncukat a születő mese körül. A majdani ódon könyv első története íródik most. Ez a Mi történetünk…

1. fejezet amelyben kiderül, hogy mi lesz akkor, ha egy álommanót itt felejtenek

hogy szemed hozzászokik a sötétséghez, egy szoba körvonalai kezdenek derengeni. A holdfény bebetévedő nyalábjai előbb egy padlón lévő kosarat, majd a benne jókedvűen horkoló tulajdonosát találják meg. Ő Bóbita, a kutya. Az erősebb fényű holdgyermekek messzebb is merészkednek felfedezőútjukon. Kicsiny ágyakat rajzolva hódítják el a sötétségtől a szoba bensőbb zugait is, hogy aztán örökre kihunyva szülessenek újjá ezernyi őket követő társukban. Az ágyakban – szuszogásuk tanúsága szerint – embergyerekek alszanak. Balról jobbra, nagyság szerint állnak az ágyacskák, mindegyik különböző. Az elsőt kis baldachin fedi, a másodikat zöld alapon fehér virágok díszítik, míg az utolsó – mintha az Ezeréves Favágó csupán baltájával faragta volna – egyszerű és dísztelen. Mindegyiken kis névtábla: Mirkó, Csengő, Fitos. De a nyugalom nem mozdulatlan. A helyiséget uraló félhomály lassan testet ölt. Mintha alakok válnának ki belőle, hogy aztán rögtön össze is olvadjanak. A homály bicebóca játéka közben egyre közelebb húzódik a szoba sarkában álló bölcsőhöz. Mintha kicsiny kezek villannának. Csillogó kis kezek. Nem! Hosszú, csillanó szalagok, színes süvegek. Mi történik vajon? Ahogy közelebb érnek az alvó csöppséghez, akinek édes álmáról 9

egyenletes szuszogása árulkodik, egyre jobban kibontakoznak az alakok. Serényen teszik a dolgukat, mindegyiknél rőfnyi aranyfonál. Már a hangjukat is hallani. Talán énekelnek? Inkább ritmusosan kántálnak valamit, a beszédfoszlányok lassan többszólamú mondókává érnek: Aranykertben aranyfa, aranybölcső alatta. Fogd a szálat, húzd meg jól… Kicsi baba párnára, aranyszál a karjára. Fogd a szálat, húzd meg jól… Aranyszegély élted már, nagyra nőjél, pici lány! Fogd a szálat, húzd meg jól… Napsugárban mosakodj, aranyszál a kantárod. A „d” betű elegáns íve után fáradtan pontot rajzol, majd felemelkedik a toll. A Mesélő megpihen, tekintetét mintha egy távoli pont ejtette volna rabul, aztán hegyezni kezdi íróeszközét. De gondolatai messze járnak. Már régen volt az a nap, amikor elindult megkeresni a helyet, ahol kinyithatja az Öregtől kapott kis szelencét. Ez a találkozás teljesen megváltoztatta az életét. Akkor még nem sejtette, hogy a szelencében tün dérpor van. A tündérpor különleges hatásairól sem tudott még, így nem is gondolta, hogy egyszer a Legbelső Kívánságnak engedelmeskedve, egy világtól elzárt helyen mesét fog írni. Az apró kis emberkék – mert tagadhatatlan emberformájuk immár jól látszott – mind azon igyekszenek, hogy kis aranyfonalakat kösse nek az alvó kisded kezére és lábára, majd a mondóka ritmusára nekinekifeszülve húzzák azokat. Tarka ruhákat viselnek, fejükön színes 10

süveg, lábukon könnyű saru. Egyáltalán nem az évszaknak megfelelő öltözet. A csúcsban végződő fejfedők legtetején apró csengettyűk himbálóznak a munka ütemére. Hangjuk inkább sejthető, mint hallható. A suttogó ténykedés láthatóan nem zavarja a kisbabát, álmában valaki még mosolyt is csal az arcára. De kik ők valójában és mit csinálnak? Ők az álommanók. A „szakértők” általában igen tárgyilagosan írnak róluk, feltehe tőleg azért, hogy a bizonytalan eredetű forrásokra való hivatkozások tudományosabbnak hassanak. Ilyen és ehhez hasonló szócikkeket találhat az elszánt kutató a Teremtmény Katalógusokban: „Apró termetű, antropomorf, a manók családjába tartozó teremtmények. Jellegzetes vise letük a manósipka. Közlekedésükről megoszlanak a vélemények, egyes források es küsznek a röpképességre. Az igazság azonban az, hogy az álomsíkokon mozognak olyan gyorsan, mint a gondolat. Az álommanók Álomország és Valóság határvi dékein, az úgyneve zett Senkiföldjén élnek, amit ők Alfalunak hívnak. Innen indul nak és ide is érkeznek munkájuk során, korlátlan átjárási lehetőséggel Álomország és Valóság között. Társadalmi berendezkedésükről, családmodelljükről szinte semmit sem tudunk. Fő tevékenységük: az emberek – de főleg az embergyermekek – Álomországba juttatása, a rossz álmok eloszlatása, és minden alvást zavaró tényező kiszűrése. Ők szövik azt a hálót, amelyben átviszik az alvókat Álomországba. Az ehhez használt, múltban rekedt napsugarakat sokan helytelenül aranyszálnak hívják.” De hajoljunk csak közelebb ehhez az ágyikóhoz, ahol öt, pontosabban hat manócska végzi szorgalmasan munkáját! Egy közülük az ágy szélén üldögél, kezében pálca, és mereven figyeli társait, akik egyszerre húzzák-fonják a napsugárszálakat. Ő Morfeusz. Ezt a ne11

vet akkor adta magának, amikor Apa íróasztalán egyszer megpillantott egy hatalmas könyvet. A nyitott könyvre borulva szundikáló Apa vál la felett a következő szöveg volt kivehető: Morpheus (e.: morfeusz) az álom istene az ókori görög mitológiában. Azt tudni kell, hogy az álommanóknak nincsen saját nevük, ugyan is ahhoz túlságosan jelentéktelen lénynek tartják magukat. Mivel semmihez sem ragaszkodnak a Valóságból, számukra minden változ tatható, ami álombéli mivoltukra utaló tulajdonság. Ezenfelül egy kissé naiv népség is. Félénkségük abból a tényből adódik, ami az első, egyben legfontosabb tananyag az Álomképző Szakiskolában, misze rint: az egyetlen dolog, ami árthat nekik, ha nem tudnak egy halandó ember kérdéseire válaszolni, vagy ha megkérdőjelezik a létezésüket. Ezért kerülik a gyerekekkel a „való”, azaz éber találkozást. Ha mégis megtörténik a „lelepleződés”, akkor két dolgot tehet egy álommanó. A legegyszerűbb, ha ilyenkor átváltozik, mondjuk, tollpihévé, de alkalmazzák még a porcelánfigura, plüssmackó, kisautó, porcica, csomagolószalag és egyéb tárgyakká való átalakulást is. Ha erre nem lenne lehetőség, és mégis úgy adódna, hogy egy álommanó kérdések özönében találja magát, már csak egyet tehet: megpróbál minden lehetséges kérdésre választ adni, még ha értelmetlen, akkor is. Szerencsére ez igen ritka esemény az álommanók történetében, de sosem árt óvatosnak lenni. Ez idáig összesen két álommanót sike rült kérdőre vonniuk az emberi teremtményeknek. Az egyiktől egy lámpagyújtogató enyhén ittas állapotában megkérdezte az 1750-es években, hogy: 12

– Tündérkém, mennyi az idő? – amire az álommanó határozottan annyit felelt: – Sajnálom, de éjszaka nem működik a napórám! – A lámpagyújtogató meglepődve állapította meg, hogy tényleg… Aztán csendesen nekitámaszkodott egy lámpaoszlopnak, és elaludt. A másik eset egy gyógyíthatatlan alvajáró és egy álommanó között esett meg, aki angyalnak nézte az álommanót és megkérdezte, melyik ablakból kell leugrani ahhoz, hogy ilyen szépen repülhessen, mint ő. Mire az álommanó azt felelte, előbb növesszen szárnyakat ehhez a művelethez… Ugye, nem is kell mondanom, hogy ezt a két álommanót azóta is hősként tisztelik Alfaluban. Mint minden álommanó, Morfeusz is úgy gondolta, hogy: az összes kérdésre jól fel kell készülni. Ha, mondjuk, egyszer egy gyermek azt kérdezné meg tőle; hogy is hívják őt valójában, már egyáltalán nem esne kétségbe ettől a feladattól, mert most már neki is van saját neve. Ha nem is Morfeusz volt a legidősebb közöttük, tapasztalata és ügyessége révén mégis kivívta az álommanók elismerését. Ő volt a Cilinder utca 10. lakosait rendszeresen látogató csapat irányítója, ő osztotta be az újoncokat, ellenőrizte az álomszinteket, ő énekelte elő a dalokat, és ő vezényelte le az álomba ringató szövőtáncot. Mindenre kiterjedt a figyelme. Ezek után egyáltalán nem érezte túlzásnak a Morfeusz nevet. Mint mindig, ezen az estén is Morfeusz osztotta be az álommanókat a gyerekek ágyához. Felemelt pálcával intett a három ágy felé, ahol az apró kezek szélsebesen adták-vették egymás kezéből a fonalat, és közben táncoltak, ugráltak föl és le, 13

jobbra és balra. Mintha egy koreográfiát nézett volna az ember. Egyet len eltévesztett átadás végzetes zavart okoz az álomsíkok között. Morfeusz ma különleges figyelemmel nézte a munkás kezeket, mert egy fiatal, kezdő álommanó érkezett a csapathoz. A legkisebb gyermekhez osztotta be őt, mert minél kisebb egy gyermek, annál egyszerűbb hálót fonni neki, és annál kevesebb zavaró tényezőt kell kiszűrni. Mivel egyetlen rossz átadás ébredést okozhat, Morfeusz rezzenéstelen arccal verte a taktust: – Húzd meg! – énekelte zengő hangon, és tekintetét le nem vette a fiatal álommanóról, aki idegességében majd elejtette a számára még oly nehéz aranytűt. A többiek félig csukott szemmel dolgoztak, olyan pontosan és magabiztosan, mintha gépek volnának. Morfeusz meg csóválta a fejét, amikor az ifjonc egy rossz átadásnál kis híján társába bökte a szövőtűt. Odaintette magához. – Na, gyere, gyakoroljunk Bóbitáson! Bóbita a sarokban feküdt, még ébren. Általában csak akkor szenderedett el, ha már az összes gyerek mélyen aludt a szobában. Jól ismerte az álommanókat, szerette nézni, ahogy ide-oda röpdösnek kiságytól kiságyig, ilyenkor bele-belehorkantott az éjszakába. Azt is megszokta már, hogy Morfeusz hozzá viszi gyakorolni a tanoncokat. Egyáltalán nem bánta, csak egyszer volt ebből egy kisebb bonyodalom, amikor álmában egy akkora macska támadta meg, mint az udvaron álló diófa. De ezt a közjátékot leszámítva főleg óriási csontokról, kolbászból épült kerítésről és hatalmas fogócskákról álmodott. Morfeusz mindig odafigyelt arra is, hogy ha véletlenül zavar keletkezett 14

Bóbita álmában, azt az emlékfoszlányt még Álomország határán kiszűrjék a vámosok. Morfeusz megfogta a tanuló álommanó kezét, és lerepültek a szőnyegre Bóbita kosara elé. Eközben kint halkan esni kezdett a hó, hogy mindent fehér csendességbe burkoljon… Egyedül Morfeuszt zavarta, hogy az álommanóknak nincsen nevük. Bár erre semmi szükség nem volt, hiszen gondolat útján értekeztek, mégis sok dolgot elirigyelt az emberektől. Főleg azt, hogy mindennek nevet adtak, élő és élettelen dolgoknak egyaránt. Ezért minden ifjoncot megkérdezett, ha kettesben maradtak: – Gondolt már arra, ha egyszer megkérdezik magától: „Hogy hívják?”, mit felel rá? – A zavart újonc erre a kérdésre természetesen csak habogott. Erre Morfeusz minden egyes alkalommal felajánlotta, hogy majd ő ad neki nevet. Imádott nevet adni az álommanóknak, akik hálásan néztek rá ezért. Ilyen neveket adott: Trombitás, Gondolás, Csámpás, Flótás… Valami miatt nagyon ragaszkodott az „ás” végű szavakhoz. Bóbitát is Bóbitásnak hívta, mert így neki jobban tetszett. Ma valami különleges nevet szánt ennek az új álommanónak. – Mondjuk, legyen a neve… hm… – megköszörülte a torkát, és mivel semmi sem jutott eszébe egy pillanatig, a mennyezetre meredt, aztán egy ötlettől felragyogott arccal visszafordult az ifjonchoz és azt mondta: – Legyen a neve Fityulás! – Az újonc elégedetten pislogott, bár fogalma sem volt, mi az a Fityulás, de azt tudnunk kell, hogy ebben a helyzetben igen nagy tiszteletlenségre vall kérdést intézni egy idősebb álommanóhoz. 15

– Na, jöjjön Fityulás, megtanítom a dupla csomós röptetett átadásra! Hol volt, amikor ezt oktatták az Álomképzőben? – Fityulás fülig pirult szégyenében, mert az tény, hogy nem volt a legszorgalmasabb tanuló, közepes minősítéssel kapta kézhez az oklevelét, de tanárai biztatták, majdcsak belejön a gyakorlatba. – Maga, Fityulás, helyezkedjen el Bóbitás jobb fülén, én itt leszek a balon! Maga indítja a dobást, én elkapom, maga megkerül dupla szaltóval, átadás, visszadobom, szúr, húz, ránt, és látja, már kész is. Ezt a műveletet kell tízszer egymás után úgy elvégezni, hogy egyszer jobbról, aztán balról kerüli meg azt a pontot, ahol most állok. Csak óvatosan… éppen csak érintse a nadrágom szárát! Megértette, Fityulás? – Fityulás bizonytalanul bólintott, aztán nekirugaszkodott egyene sen Morfeusz felé. A második jobbkanyarnál Fityulás olyan gyorsan szúrta, húzta és vonta, hogy véletlenül odaszőtte Morfeusz nadrágját Bóbita füléhez, aki ebből a pózból már nem szabadulhatott… A Cilinder u. 10. szám alatti szobában derengeni kezd a fény. Ilyenkor az álommanók tudják: indulniuk kell, különben itt rek ednek. Mintha vezényszóra cselekednének, a szoba közepére reppennek, ahol összefogódznak, és őrült körtánc kezdődik. Forognak, forognak, egyre gyorsabban, a körből szinte már csak egy színes szalag látszik, hogy aztán szálaira szétesve enyésszen el a szoba szegleteiben. Ekkor különös dolog történik: az egész este szőtt álomháló lassan foszlásnak indul. Elvékonyodik, majd teljesen köddé válik. Ilyet még álommanó nem látott. Szipogás töri meg a csendet. Morfeusz az.

A Mesélő kicsit csodálkozott, hogy mennyi mindent tud az álommanókról, de már megszokta, hogy írás közben bizonyos titokzatos forrásokra is támaszkodhat. Példának okáért a szoba sarkában álló könyvespolcon mindig megjelent az éppen szükséges szak irodalom, esetünkben a bíborkötésű, háromkötetes, Lautiron-féle Teremtmény Katalógus. A könyvek megjelenésével egy időben pedig azok elolvasásának emléke is befészkelődött régebbi emlékei közé.

18 18

2. fejezet amelyben bemutatkozik a Cilinder utca 10. koboldja, valamint a Macska és a Fényképész

Kobold mosolyogva ült az egyetem nagyelőadójában. Vicces volt, mert éppen arról beszéltek, hogy ő nem létezik, meg ráadásul egy toposz vagy micsoda. Mindig is csodálkozott az embereken, akik a tudatukat úgy képesek befolyásolni, hogy a világból csak nagyon kicsit lássanak. Neki tulajdonképpen hivatalosan láthatatlanná kellene válnia, ha egy ember van a közelben. Ellenben azt vette észre, hogy ez sokszor felesleges elővigyázatosság. Talán elég lenne egy táblát akasztani a nyakába, és ráírni: „Nem létezem!”, alá pedig odaütni valami elfogadott tudattalanító szervezet pecsétjét, mondjuk, Magyar Anti álmodozási Kamara vagy ilyesmi. Találkozott már olyan érzékeny emberekkel, akik annak ellenére, hogy látták, észre is vették. De legtöbbször érthetetlen mondatokat küldtek feléje. Egyszer például törpéhez hasonlította valaki. Azt tudni kell, hogy egy koboldot úgy lehet a legjobban megsérteni, ha összekeverik egy törpével. Illetve ha egy emberhez hasonlítják. Most is teljes pompájában virított az egyik ördögfejet ábrázoló gipszstukkó szarvai között. Teljesen lekötötte játékos lelkét az a gondolat, hogy ha ő nem létezik, akkor miért zavarja a lent ülő hallgatókat, amikor kis faldarabkákat hajigál közéjük. 19

Fura szokásaik ellenére kedvelte az embereket. Mulattatta, ahogy túlbonyolítják életüket, és hogy nem létező problémákat találnak ki. Ahogy az is, hogy létező dolgokat nyilvánítanak eltűntnek vagy még sem létezőnek. Furcsállta, hogy az élet megszokott rendjét milyen drámaian fogják föl. Szeretett magas helyeken, például kandelábereken vagy eresz csatornákon ücsörögni és figyelni a járókelőket. Magában vicces osztályokba sorolta őket. Úgy vette észre, hogy igen elszaporodtak mostanában a HovaRohanók, akik nemritkán tagjai a MiértNemMosolygók népes táborának is. Persze akadtak KézenfogvaJárók, MindigKacagók, MinGondolkodók, BambulvaSétálók, MitMegbeszélők, HiábaTitkolózók, MindigCsókolózók, HangszertokkalHovamenők, de jóval kevesebben. Sőt egyszer látott egy igazi HovaLovaglót is. Lenyűgözte, hogy ez a sok-sok MitCsináló – vagyis az emberek – saját kis MitCsinálása mi mindenre képes, ha valami egy irányba tereli, összefogásra buzdítja, vagy arra kényszeríti őket. Csodás alkotásokat készítenek a még több nem annyira csodás mellé. Az együttes Mit Csinálásoknak nagy része bolondságnak tűnt számára. Egy régi bérházban lakott. Régen minden háznak volt saját kobold ja, néha több is. Mára kevesen maradtak, így gyakran előfordult, hogy hiába kóborolt a háztetőkön, napokig nem találkozott kobolddal. Ezért érthető, hogy más népekkel is barátkozni kezdett: macskákkal, madarakkal, néha még kutyákkal is. Egyik kedvence talán az a macska, aki – jólértesültsége révén – a környék híreit hozta-vitte. Az a hír járta róla, hogy igazi hedonista. Napozás közben egyszer a Kobold rá 20

is kérdezett erre a fura szóra, mire a Macska kioktatta: csak a tájékozatlanok és félműveltek gondolják, hogy ez a szó valami rossz tulajdonságot takar. Ha fellapozzuk akár a legáltalánosabb lexikont is, a hedonizmus címszónál valami hasonlót találunk: „Hedonizmus: Ókori görög filozófiai irányzat, amely az élet ésszerű élvezetére sarkall.” Ebben meg is nyugodott, elvégre nem lehet akárkinek filozófus macska barátja! Másik kedvence – meglepő módon – egy ember. A ház tetőterében lakik és fényből csinál képeket. Valahogy így mondta. A csöppnyi lakás egyik szeglete műteremnek van berendezve, megvilágításként az üvegcserepeken átszűrődő napfény szolgál. Még egy táblát is kirakott a ház falára, amelyen egyszerű, de határozott betűkkel ez állt: Berektavi Ignác fényképészmester. Sokan megfordulnak itt, akik szeretnék életük egy darabkáját időbe dermesztve fényképet készíttetni családjukról. Vagy csupán magukról, hogy aztán mihaszna igazolványaik bélyegnyi helyén nézzenek farkasszemet a világgal. Ha nincs jelentkező, fogja a felszerelését, és elmegy a városba képeket csinálni. Csak úgy, magának. Ismeretségük igazi koboldmókával kezdődött. A Kobold, miután már hetek óta figyelte a Fényképészt, az egyik portré készítése közben a megrendelő mögé lopózott, és szamárfület mutatott. Szép kis ribillió lett belőle! Az előhívott képen két gyönyörű, igazinak tetsző szamárfül látszott! A megrendelő tajtékzott, a Fényképész szabadkozott, a Kobold pedig a térdeit paskolta nagy nevettében. Amikor a Fényképész egyedül maradt, mérhetetlen bánat szállt a kis műteremre. Még a nap is elbújt. A Kobold megrettent, talán 21

ő az oka? Bár az emberi fogalmak nem sokat jelentettek számára, mégis – később mindig így mesélte – úgy tartotta becsületesnek, ha felfedi a csínyt és ezzel magát is. Érdekes módon a Fényképész egyáltalán nem csodálkozott. Beszédbe elegyedtek és kiderült, hogy nemrég költözött ide. A belvárosban dolgozott egy puccos fényképszalonban, de egy na pon birtokába került egy régi családi ékszer. Attól kezdve minden megváltozott. Elege lett a kikent-kifent dámák és cukortól puffadt arcú porontyaik fényképezéséből. Elege lett a boltvezetőből, aki úgy uralkodott alkalmazottain, mint a hadseregben szokás. És végül elege lett magából is, hogy nem vitte semmire, és ami a legjobban fájt: nem voltak jók a képei. Nem a bérportrékra gondolt. Már akkor is el-eljárogatott képeket készíteni. Kereste a megörökíthető romlatlan szépet. Sokszor megtalálta, de képein sosem látta viszont. Mindenét pénzzé tette, vásárolt egy fényképezőgépet, és kibérelte ezt a kis lakást a tetőtérben. Immár könnyű szívvel ment keresni képeit a városban, hogy keretre feszítve őket ablakokat nyisson egy másik világra. Amióta a kopott ezüstláncon a nyakában lógott az a régi családi ereklye, megtalálta a képeket. Mindig csak egyet. Már nem is kattintgatott céltalanul. A téma vonzotta. Egyszerűen mennie kellett ilyenkor. Az elkészült képek a szomszéd szobában sorakoztak. Tizenegy gyönyörű, fekete-fehér csendélet. A Koboldnak nagyon tetszettek a fotók, késő estig beszélgettek aznap. Az is kiderült, hogy a szamárfüles kuncsaft az egyik törzsvendége volt, és szűkös anyagi helyze22

tében nem engedhette meg magának, hogy akár egyet is elveszítsen közülük. A Kobold ekkor határozta el, hogy segíteni fog a Fényképésznek, amúgy koboldmódra.Valahogy így kezdődött ez a barátság.

24 24

3. fejezet amelyben Bóbita álomkórba esik Cilinder utca képe reggelre teljesen megváltozott. Fehér ünneplőbe öltözött minden. A reggeli nap első sugarai még álmosan kúsztak egyre feljebb a 10-es számú épület homlokzatán, hogy aztán a vakító fehér ségtől megrészegült fiatal Napsugárgyermekek kövessék őket. Szikrázó elevenséggel vették birtokba a kisszobát a haj nali derengéstől. Először Bóbita orrát csiklandozták meg, értésre adva: ideje felkelni. De Bóbita nem mozdult. Ezen a reggelen a fü léhez szőtt Morfeusz miatt valahol Álomország és Valóság meghatározhatatlan köztes vidékén lebegett. Félig nyitott pillái alól ugyan érzékelte a külvilágot, de minden egyes porcikáját olyan súlyosnak érezte, mintha köveket kötöztek volna rájuk. Hatalmas erőfeszítésébe került, ha a végtagjait mozgatni akarta, ettől egyre fáradtabb és fáradtabb lett. Erőtlenül emelte fel fejét, de amint érzékelte az odaragadt Morfeuszt, önkéntelenül megpróbálta lerázni. Morfeusz kétségbeesve kapaszkodott Bóbita fülébe: – Kérlek, Bóbitás, ne csináld többet ezt, kirázod belőlem a szuszt, így is eléggé szorult helyzetbe kerültünk mindketten, nem kell ezt még fokozni! – Bóbita nem válaszolt, csak kábán mancsára hajtotta fejét, és lehunyta ólomsúlyú szempilláit.

Elsőnek Lili ébredt fel a bölcsőben. Nagyot nyújtózkodott, és elégedetten mosolygott a körülötte lévő világra. Felült és kedvenc játék mackója után nyúlt, magához ölelte, majd egy határozott mozdulattal Bóbita orra elé dobta. Megszokott móka volt ez Bóbita és az Apróság között. Bóbita ilyenkor finoman megfogta Mackót, és halk morgással visszagyömöszölte Lili bölcsőjébe. Lili pedig hangosan sikongatva kacagott, amire a szoba többi lakója is ébredezni kezdett. Ha ez nem volt elég ébresztő, Bóbita finoman megnyalogatta a pap lan alól kilógó gyerektalpakat, beszuszogott a párnák alá, izgatottan szaladgált egyik kiságytól a másikig. Ha már az összes gyerek ébren volt, Bóbita vezetésével indult a reggeli fogócska. Először körben az ágyak között, aztán ki a kisszobából, át a nappalin, Apa dolgozószobáján keresztül, átvágtatva az óriási előszobán, egészen a hálószobáig, ahol egy hatalmas ugrással az összes gyerek és kutya, Apa és Anya ágyában landolt. De ezen a reggelen a gyerekek Lili elkeseredett sírására riadtak, akinek szeméből hatalmas könnyek potyogtak. Csengő odaszaladt a kiságyhoz és megkérdezte: – Lili, mi a baj? Lili Bóbita irányába mutatott, és csak annyit mondott elkeseredett gyerekhangon: – Bóbi, Bóbi, Bóbi… A gyerekek egyszerre fordultak Bóbita kosara felé. Csengő szája elé kapta kezét és halkan felsikított. Szinte egyszerre kezdték szólongatni Bóbitát, aki valamit megérezhetett a kétségbeesett hangu26

latból, mert összeszedte minden erejét és felült kosarában. Csengő odaszaladt, és átölelte a kutya nyakát. – Bóbita, mi történt veled? Talán beteg vagy? Csengő nagy szakértelemmel – ahogy a Kutyatartók Lexikonában olvasta – megvizsgálta Bóbita orrát, megtapogatta nincs-e láza, oldalára tapasztott füllel hallgatta szívverését, sőt még a szájába is bekukkantott. Csengő tanácstalanul nézett testvéreire. Bóbita összeszedte minden erejét, felállt, és megcsóválta farkát. Jelezve, minden rendben nála, de érthetetlen okok miatt legszívesebben egész nap csak aludna. A gyerekek megkönnyebbülten sóhajtottak, ám érezték, nincs minden rendben ezzel a kutyával. Csengő azt javasolta, vigyék le a parkba sétálni, talán a friss levegő, a frissen hullott hó – amit Bóbita amúgy is annyira szeret – felébresztheti ebből a kábaságból. Gyorsan nekiláttak öltözködni. Mire Anya a szobába toppant, a három lurkó menetkészen állt előtte. – Hát ti hova mentek? És a reggelivel mi lesz? – kérdezte értetlenkedve Anya, aki már karjában tartotta az imént még elkeseredetten sírdogáló Lilit. –  Nem vagyunk éhesek – válaszolták kórusban. – Látod, Anya, mennyi hó esett az éjjel? Ideje hóembert építenünk, visszük Bóbitát is. – Gyorsan csinálunk egy hóembert, azután jöhet a reggeli – mondta Fitos bizakodóan, mert ő már nagyon éhes volt, csak nem akarta cserbenhagyni szegény Bóbitát. – Pá-pá, pá-pá, Bóbi! – gügyögte Lili, aki a távozó gyerekek után intett. 27

– Talán attól féltek, elolvad ez a rengeteg hó, mire megreggeliztek? – kérdezte Anya, de kérdésére csak a bejárati ajtó csapódása felelt – A falnak beszélek… – jegyezte meg Anya, a karjában lévő Lilire nézve. A Macska kényelmesen leült a kémény tövébe. Csak akkor nyúlt teljesen végig a kátránypapírral bevont lapos tetőn, miután meggyőződött róla, hogy az erőtlen téli nap kellően felmelegítette. A kedvenc útvonalán jutott a kéményhez. Az út egy régi-régi bérház mindig nyitott kapujában kezdődik. Az udvaron zsebkendőnyi kert, hatalmas kőrisfával. A falakra kapaszkodó moha és borostyán zöldes csöndbe burkolják a teret. Kifinomult hallása semmit nem érzékel: teljes a csend. Hangtalan léptekkel az omladozó cselédlépcső homálya felé iramodik. A négy emelet megmászása nem okoz nehéz séget. A padlásra vezető falépcső a folyosó végén várja. A falnyílás előtt egy pillanatra megtorpan, majd lassan belép. Hagyja, hogy elnyelje a feljáró ásító sötétje. A padlás poros levegőjét cserepek között beszűrődő fénycsíkok szabdalják, az ódon tetőgerendák hajóbelsőre emlékeztetnek. Alig veri fel a port, amíg a fényudvarra néző nyíláshoz igyekszik. A négyemeletnyi mélység felett teljesen közömbösen sétál végig. A túloldalon megáll, majd jókora ugrással a tetőn terem. Végigballag a kúpcserepeken, innen már nincs messze a kedvenc helye. Elégedetten szemléli a várost. A régi tetők domb jain nőtt kéményerdő valahogy mindig nyugalommal tölti el. Ahogy átvág az úti céljához vezető porlepte párkányon, puha mancsai – meghagyva az évszázados érintetlenséget – nem hagynak nyomot. 28

A hegyek felől érkező szellő kellemesen borzolta bajszát, résnyire nyitott macskaszemei sarkából azt a kis figurát figyelte, aki egy nálánál kétszer nagyobb könyvet cipelve próbált eljutni a kéményhez. A történet újabb és újabb szálai szőlőinda módjára kígyóznak elő, hogy aztán a toll vésse papírra őket. Mesélőnket az a gondolat kezdi megérinteni, hogy immár csaknem teljes a történet szereplőinek lajstroma, kezdődhet a cselekmény. Hogyan lehetne meg menteni szegény Morfeuszt? Ahogy megjelent e gondolat, úgy sorjáztak elő a betűk keze alól. Nem is csodálkozik, hisz a polcon, karnyújtásnyira tőle ott van a szelence, benne a tündérporral. A por mindig ihletet adott, sugallva a megfelelő folytatást. Hogy mi lesz a történettel, azzal sosem foglalkozott. Azt pedig, hogy a leírtak meg is történhetnek, végképp nem gondolta… A kis figura természetesen a Kobold volt. A Macska nagyon örült, hogy társasága érkezett, annál is inkább, mert fontos megosztanivalópletykaféle nyomta a lelkét. Abból is olyasfajta, aminek minden szavát gyönyörűség továbbadni, ha történetesen macskáról van szó, mint azt látni fogjuk. De a veleszületett finom, arisztokratikus gőg nem engedte csintalanul vidámkodni. Testtartásán mit sem változtatva, csak farkát mozdítva – talán egy melegebb hely reményében – vetette oda foghegyről: – Jó napot! – Üdvözlöm, Hedo… illetve Macska Úr! – ment bele a játékba a Kobold, viszonozva a magázást. – Mi hír a tetőn? – eközben elért a kéményhez, a hatalmas, zöld könyvet nagy robajjal ledobta 29

a tetőre, hogy csak úgy csilingelt az aranycsat rajta. A Macska már alig bírta magában tartani a hírt, de mégis így válaszolt: – Mit zajong? Zavarja a csend? Netán kényszerítik erre a viselkedésre? – Ó, egyik sem. Illetve mégis… a könyv súlya volt az, amely már előre meggyőzött jövőbeli tettem helyességéről – válaszolta somo lyogva. – Tudja, a Széltudományi Szakkönyvek mindig is nehéz ol vasmányok voltak. – Na, ha már ilyen vicces kedvében van, elmesélem milyen mulatságos dolgot láttam az imént. Az a tohonya Bóbita, tudja, a kutya a földszintről, csúnyán pórul járt. Ilyen is csak egy kutyával eshet meg, ha-ha-ha… – húzta az időt a Macska, de mivel a Kobold érdeklődését nem tudta tovább csigázni, hát folytatta: – …valami tanonc álommanó odaszőtte magát a füléhez. Azóta úgy jár, mint egy szalonspicces mozdonyvezető. Gazdái, a gyerekek alig tudták levonszolni a játszótérre, mert minden lépcsőfokon elaludt, hogy aztán… – de a hirtelen kitörő harsány kacaj megakadályozta a mondat befejezésében, csak csukladozva mutogatott a játszótér irányába a tetőről. Ám a Kobold egyáltalán nem nevetett. Az álommanók szegrőlvégről rokonai, így pontosan tudta, hogy ha egy álommanó véletlenül itt reked, akkor nagy baj van… Szép ruhájával mit sem törődve csúszott le a cserepeken, hogy aztán a hófogón áthajolva keresse tekintetével a bajba jutott rokont. Titkon azt remélte, hogy a Macska tévedett. De nem… Most már tisztán látta Morfeuszt, aki karácsonyfadíszként csüngött Bóbita fülén, és nagyon el lehetett keseredve. 30

Tudta, hogy segítenie kell. Azt is tudta, hogy Bóbita gazdái nem látják Morfeuszt, aki éppen hivatalból láthatatlan. Meg kell nekik mutatni valahogy… De hogyan? Fogta a könyvet, és köszönés nélkül otthagyta a még mindig pukkadozva nevető Macskát. A Fényképészhez sietett, aki csak fejbiccentéssel üdvözölte a nagy dérrel-dúrral érkező Koboldot. De a kis lény izgatottsága rá is hamar átragadt. – Mi ez a nagy vehemencia? Tán koboldevő óriást láttál? – Óriás, óriás – zsörtölődött a Kobold –, te itt óriásokkal vicce lődsz, amikor a téma kint hever az utcán! Vagy egész életedben azt a tizenkét csendéletet akarod mutogatni? Elég sovány életmű… Ez hatott. – Micsoda?! – Jól hallottad! Aki nem tud jó életképeket készíteni, csak csend életet, az megy a Nagy Felejtőbe. Mellesleg, láttam idefelé a közelben egy jó témát… A játszótéren. A Fényképész nem is tudott válaszolni, mert a Kobold már kifelé tuszkolta az ajtón. Leszaladtak a lépcsőn, de a Fényképész nem érezte magát igazán ihletettnek. A játszótéren három gyerek vesződött egy kutyával. – Mulatságos jelenet, de nem az én műfajom – fanyalgott a férfi. – Ezért jó feladat. Fogj hozzá gyorsan! – vágta rá a Kobold, ellentmondást nem tűrő hangon és közben Morfeusz mellett termett. – Veled meg mi történt, komám? – Morfeusz vagyok. Ma még. Este aztán végleg itt ragadok, mert az Alfaluba vezető kapu csak estig van nyitva. Az egyik tanítványom 31

ügyetlenségből odaszőtte a nadrágomat szegény Bóbitás füléhez. Szegény Bóbitás, szegény én! – Tarts ki, komám, mert közel a segítség. Látod azt a vicces ember félét ott a padnál? Ő fog segíteni. – De hisz nem is látja szorult helyzetem! – Nem, de az mindegy. Segíteni fog, bár még nem tud róla – somolygott szokásosan a Kobold, és minden előzmény nélkül kezet rázott újdonsült komájával. Ez mintha életet öntött volna Morfeuszba. Reménytelve nézett az ugrálva távolodó kis fickó után, és ezt mormolta: – Segít, de nem lát. Segít, de nem is tud róla. Ki érti ezt? A Fényképész megérezhette az ügy fontosságát, mert a kép elké szítése után úgy loholt felfelé a lépcsőn, mintha kergetnék, Koboldunk alig tudott megülni a vállán. Szeretett így utazni, holott ezer kényelmesebb módját ismerte a térugrásnak. Egy szó sem esett köztük, amíg a hívófolyadékkal teli tálban lassan meg nem jelentek a sose látott kép első kontúrjai. A Fényképész még nedvesen rácsíptette a szárítókötélre, és szótlanul nézték az új alkotást. A Kobold ötletét siker koronázta. Érintésével láthatóvá tehette a láthatatlant, ha ő is láthatóvá vált közben. Sikerült eltalálnia a pillanatot. Jól kivehetően két kis alak rázott kezet a kutya fején állva. – Ugye, ezért üldöztél le fényképezni? – kérdezte a Fényképész. – Igen. Bocsánat. Nem volt más ötletem. Ő Morfeusz, az álommanó. És bajban van. Segítenél?

4 . fejezet amelyben kiderül az álomkór oka frissen festett, hatalmas ajtó ásítva várta vendégét. Bár nem tölgyfából készült, mégis méltóságot sugárzott. A Fényképész még várt egy kicsit előtte, tekintetével végigsimította a megfolyt festékorgonákat – biztos a gye rekek is segítettek a festésben. Aztán tétován a csengő felé nyúlt. Apa nyitott ajtót, kezében hatalmas könyvvel, és csak akkor pillantott fel, amikor a Fényképész megköszörülte a torkát. – Á, maga az, Ignác? Jó napot! Mi járatban? – Ne haragudjon a zavarásért, még ebéd előtt találkoztam a gye rekeivel lent a játszótéren. Egy kiállításra készülök, és már csak három gyerekportré hiányzik. Le is fotóztam őket a téren, de sajnos nem sikerültek a felvételek. Megengedné, hogy megismételjem? Természetesen a családnak is készítek egy kópiát. – Semmi akadálya. Arra van a gyerekszoba, de nem garantálom, hogy akár egyetlen pillanatra is megállnak – tette hozzá mosolyogva. A hatalmas előszoba végéről kiszűrődő, pislákoló fénycsík mutatta az útirányt a gyerekszoba felé. Fényképészünk halkan benyitott, és a résnyire tárt ajtón beszólt, tudván, hogy a gyerekbirodalom szent terület: – Bejöhetek? – Ki az? – kérdezték egyszerre a Bóbita körül tanakodó gyerekek. 35

– A Fényképész a házból, beengedtek? – Most nem igazán alkalmas, mert nincs jól a kutyánk, de ha na gyon fontos… – bizalmatlankodott Mirkó. A belépő Fényképész kíváncsi tekintetek kereszttüzében találta magát, majd jólesően nyugtázta: bizalmat kapott a szótlan szavazáson. Leült a földre. A gyerekek ösztönösen Bóbita és a Fényképész közé húzódtak. A háttérben a legkisebb a szőnyegre terített taka róján fekve gagyarászott magában. – Nincs sok időnk – kezdte a férfi –, Bóbita miatt jöttem. – A bácsi tudja a nevét? – álmélkodtak. – Később mindent elmesélek. A lényeg az, hogy Bóbita azért álmatag, mert egy álommanó véletlenül odaszőtte a nadrágját a fülé hez. A Fényképész várta a hatást. A gyerekek nem tudták, hogy mit csináljanak.Végül Mirkó szólalt meg: – Micsoda butaság! Még hogy álommanó! Hisz manók nem is léteznek! Egy törpe vagy kobold nem ücsörög véletlenül a vállán, akit persze tündérek varrtak oda varázscérnával? – gúnyolódott. A többi gyerek tanácstalanul bólogatott, a Fényképész kivárt, csak a Kobold tudta, mit kell tenni. Arca forró pírban égett az imént elhangzott sértés miatt, hogy ő és rokonsága nem létezik. Mindezt ilyen vészhelyzetben! Micsoda bárdolatlan időpocsékolás! – Akkor én mi vagyok? – kiáltott rá Mirkóra a láthatóvá váló Kobold. A legényke összerezzent a hirtelen megjelenő figura láttán. A gyerekek teljesen összezavarodtak. 36

– Egy álommanó nagy bajban van, és ti hitetlenkedtek? – de aztán felülkerekedett benne az illem. – Kobold vagyok, ennek a háznak a koboldja, alászolgája! – És olyan mókás pukedlit vágott ki, hogy Csengő gyöngyöző kacajjal jutalmazta a mutatványt. – Komám, hadd nézzelek! – mutatott hátra a kutya felé. Feszült várakozás, míg a gye rekek hátrafordultak… de nem történt semmi. Mirkó gyorsan átvette meggyengült vezérkari posztját: – Na, ugye! – pedig maga sem hitte teljes szívből az igazát. – Mi a manó? Hol a manó? – Jaj, neee! Szegény Morfeusz, már nagyon gyenge lehet, ha nem tud láthatóvá válni. Egy álommanó elpusztul, ha a környezete nem hisz benne. Ezt nem tehetitek vele! – Látjátok, mese az egész – rontotta el végleg Mirkó. Ekkor parázs vita kezdődött. A kis kobold minden erejét bevet ve érvelt, de úgy tűnt, alul marad… Ekkor megszólalt a Fényképész: – Én a helyetekben hátrafordulnék… Lili az alvó Bóbita mellett ült, és láthatóan beszélgetett valakivel. Odanyújtotta kis labdáját, amit el is fogadott az a valaki. Ugyanis az embergyerekek egyéves korukig jól látják az ilyen lényeket, még neveket is adnak nekik, de sajnos később ezek teljesen elfelejtődnek. Ez hatott, még Mirkót is meggyőzte, aki még csak tanulgatta a felnőttes beszédet és gondolkodást, de azért legbelül gyerek volt. A hirtelen változástól Morfeusz ereje is visszatért, és egyszeriben láthatóvá vált. Lili tapsikolt örömében. – Morfeusz vagyok, az álommanó – és lesütötte tekintetét. 37

– Morfeusz? – kérdezték egyszerre a gyerekek. – Tudom, méltatlan hozzám ez a név. Hogy is gondolhattam, hogy megérdemlem az álomisten nevét, amikor ekkora baklövést követtem el… – és elmesélte, mi történt vele az éjszaka folyamán. Persze a legféltettebb titkokat elhallgatta, hogy ők felelősek a gye rekek álmaiért, és minden éjjel ebben a szobában végzi a munkáját, valamint úgy ismeri már a lakás összes zegét-zugát, mint a tenyerét. Úgy tüntette fel magát, mintha csak véletlenül járt volna arra. Mesélt Alfaluról, Álomországról is. A gyerekek figyelmesen hallgatták végig az álommanót. Kis idő múlva Fitos szólalt meg először. – Tudod, Morfeusz, nekem tetszik a neved, még akkor is, ha esetleg most azt gondolod, nem érdemled meg. Azért, mert egyszer hibáztál, nem jelenti azt, hogy nem vagy kiváló álommanó – és összeráncolta komolykodva gyerekhomlokát. A többiek is bólogattak. – A kérdés most az: hogyan tudnánk rajtad segíteni? – folytatta Csengő. – Vágjuk el a szálakat! – kiáltotta Mirkó. – Vedd le a nadrágod! – javasolta Fitos. – Aludjunk egyet! – De Morfeusz csak szomorúan nézett. – Nem ilyen egyszerű. Estig van csak időnk, mert akkor megszűnik az átjárás Alfaluba. A múltban rekedt napsugarakat pedig nem lehet eltépni. Nagyon erősek, és ha sikerülne is, nagy baj történne: én itt ragadnék, Bóbitás pedig örökre elaludna… Mély csend telepedett a szobára. Nagy sokára a Kobold törte meg a hallgatást: 38

– Akkor mit tegyünk? Mégiscsak munkavezető vagy, mit tanultatok, mit kell tenni ilyen esetben? Kell lennie segítségnek. Morfeusz pironkodva vallotta be, hogy bár tanultak ilyesmiről, az álommunkavezető-vizsgának ezt a részét nem ismerte túl mélyen. Egyvalamire emlékezett csak, egy versre, ami segít, ha bajba kerül. Lassan álltak össze a verssorok a fejében, de végül csak rákezdett: Avilágon, ha ottrekedsz, Alfalut, hogy ne feledd, Keresd az ÖregVámost, dalolja el teendőd, Híven kövesd, hogy ne csak múlt, legyél leendő. Közel a segítség, mégis távol, Fénnyel író, mire vágyol? Tündérport, mit szelence rejt, Nyerni avilágon attól, ki mit sem sejt… – Sajnos nem tudom tovább… – kesergett Morfeusz. – Ezzel sokra nem megyünk, hacsak… – a Kobold szeme sokatmondóan csillant – …hacsak nem arról az Öregről van szó, aki ott lakik az Emberalakú Élőfától keletre, a Völgyön túl, és Álomország határát őrzi. Azonnal induljunk! Érzem, közel a segítség! A három gyerek szinte kirobbant a gyerekszoba ajtaján: – Apa, elmegyünk a parkba szánkózni – füllentették szemrebbe nés nélkül –, mindjárt jövünk! Mondd meg Anyának is! – De most voltatok lent. Mennyi energia szorult ezekbe… Ebédre 39

itthon legyetek ám! – tette hozzá kedves szigorral. – És maga, Ignác, boldogult a kölykökkel legalább? Vagy mozgókép lesz? – Ó, nem! Azaz de, majd talán a szabadban sikerül lencsevégre kapnom őket. – Na, ugye, megmondtam? – mosolygott Apa a Fényképész után. – Ez külön művészet, nem igaz, Ignác? – nézett eltűnődve egy ide ig a gyerekek után, aztán megborzongott a hidegtől, és becsukta az ajtót. A három gyerekember a Völgy felé szaporázta lépteit. A Ko bold – Mirkó vállán ülve –, fontosságának teljes tudatában, komoly arccal adta ki az újabb és újabb útirányokat. Idejük rövid, ebédig meg kell járni az utat, de érezték, valahol már várja őket Álomország határőre…

42 42

5. fejezet amelyben a gyerekek elindulnak az Öreghez ár jó ideje bandukoltak a frissen esett hóban, amikor megálljt intett a Kobold. Nem volt elégedett az irammal, szinte biztos, hogy így nem járják meg ebédig az utat. Mit tegyen? Valójában tudta, mit kell ilyenkor csinálni, de erősen vívódott legbelül. A koboldok rendelkeznek némi garabonciástudománnyal, így ismerik a csoportos tér ugrás kulcsát is, azonban az ilyen erősebb varázslatokat – hogy biztosan sikerüljenek – évente csak egyszer végezhetik. Idén pedig már egyszer használta ezt a varázsszót, amikor egy egész mókuscsaládot kellett kimenekítenie a megáradt folyóból. Ha most nem használja a varázsigét, nem érnek oda, de ha mégis, könnyen valami bajuk eshet az utazóknak. Éppen ezen töprengett, amikor Fitosra lett figyelmes, aki egy kis hajlékony bottal játszott. Kezeivel egymáshoz érintgette a bot két végét, aztán elengedte. Erről eszébe jutott egy régi koboldtrükk: ha két hely között egymás után számolhatatlanul sok térugrást visz végbe, akkor a világ e két pontja – bár rövid időre csak, de – egészen közel kerül egymáshoz. Az út nem rövidül, mint ahogy a bot hossza sem. Azonban volt a módszernek szépséghibája is, de erről hallgassuk meg inkább a „szakértőket”: „Ez a koboldok által előszeretettel használt módszer, miszerint két egymástól térben távoli helyet időlegesen közelítsenek egymáshoz, 43

igen közkedvelt. Ennek oka talán az egyszerűsége, és az, hogy középfokú garabonciás tudomány is elegendő hozzá. Nem kell mást tenni, csupán néhány száz térugrást a két hely között. Legjobb az „ottlegyekaholakarok” típusú. Így a tér két pontját mintegy összefűzzük térugrabugra-szálakkal, ezért az újabb és újabb utak ezt a kötést egyre szorosabbra fűzik. A térközelítés maximális időtartama 20 földi perc. A módszer egyik hátránya, hogy mivel a két hely valójában nincs egymás mellett, valós érintkezés nem lehetséges. A másik a térgörbítés miatt létrejövő hanglejtő, amelynek köszönhetően a hanglejtés jelensége lép fel. Ez bizonyos torzításokat okozhat, mint például fordított, lassított vagy gyorsított beszéd, manórecitativo stb. Mindez a látványra is kihathat, gyakran okozva évszakeltolódást.” Rövid mérlegelés után ez utóbbi mellett döntött. Hosszú magya rázat helyett inkább így szólt: – Na, kölykök, megérkeztünk. Üljetek le erre a kidőlt fatörzsre, mert azon a szemközti tisztáson fog megjelenni az Öreg! Mindjárt idehívom, várjatok türelemmel! Néhány perc alatt megvolt a szükséges 2356 térugrás. Eközben a tisztás képe lassan megváltozott. Először csak hóvirágok dugták ki villámgyorsan kíváncsi fejüket a hó alól, később a hó is foltokra szakadva húzódott vissza, látni engedve a gyönyörű pázsitot. Távo labb egy házikó és valami kapuféle kezdett kibontakozni a tavaszi árnyékokból. Mire a hó végleg eltűnt, és a rétet virágokkal pettyezte tele a varázslat miatt bekövetkező évszakeltolódás, a házikó és a kapu is közelebb került: most már minden részletük jól látszott. A ház olyan volt, mintha már évezredek óta ott állna. Kéményének téglái 44

nem látszottak a mohától, a tetőből pedig egy tölgyfa állt ki, dús koronájával védve az ódon lakot. Három ablakszeme most sötét volt, de kicsiny ajtajának sötét deszkái előtt szinte világított a fényesre suvickolt rézkilincs. A kunyhó előtti pad üresen állt. A gyerekek kíváncsi tekintetét azonban inkább a háztól nem messze, a tisztás közepén álló kapu vonzotta magához, ahol két – a kapu méretei mellett törpének tűnő – alak vitatkozott: – Nem engedhetem át! Egy halom tiltott holmi van Magács kánál! – mondta méltóságteljes hanglejtéssel a nagyobbik, aki a kapu gazdájának tűnt. – De értse meg, kedves Apó, a véletlen szeszélye, a sors furcsa fintora és a… – nem fejezhette be, mert az Öreg közbevágott: – Lárifári! Hogy a tündérpor még akkor ragadt a hajába, amikor elaludt Alfalu határában idefelé, azt talán elfogadnám. De arra nincs magyarázat, hogy mit keres a hátizsákjában négy darab andalító szappan, egy sellőfésű, két gaudagancs és egy nézeteltérés-visszatérítő. Tudja, micsoda galibákat okozhat ezekkel a Valóságban? – Én nem tudtam, hogy ezek ilyen veszélyes holmik… – tűnt igen csak bűnbánónak a törpe, majd sorban kirakta az említett dolgokat az Öreg előtt álló kis asztalra. – Most pedig mars vissza a kapun, hogy újra átkelhess! Újabb ellenőrzésre van szükség! A kapu három, igen elnagyolt kődarabból állt. De nem a szokásos módon formáltak átjárót a két világ között, két függőlegesre egy víz szintest téve, hanem másképp: két kő egymásnak dőlt, ahogy a háztetők 45

szoktak, és ahol találkoztak, ott egyensúlyozott rajtuk a harmadik. Ennek két végén egy-egy harang lógott. Az egyik fekete, hatalmas, a másik kicsiny, aranyból lévő. Ez utóbbi inkább csengettyűnek illett volna be. Ha valaki áthaladt a kapun, a harangok jelezték, van-e nála valami olyan, amit nem szabad áthozni a Valóságba. Ekkor a törpe újra megjelent a nyílásban, láthatóan aggódva figyelve a harangokat, amelyek ezúttal furcsa dolgot csináltak: egyszerre szólaltak meg, és valami fülnek tetsző összhangzásban adták tudtára az Öregnek: történt is szabálysértés, meg nem is. Kíváncsiságát leplezve mordult a törpére: – Ki vele, mi van még? – Csak egy démonvirág. Cserepes… – válaszolta könnyek között a törpe. – Hova viszed? – kérdezte most már barátságosabb hangon a Határőr úgy, hogy kérdésében már az engedély is sejthető volt. – Egy evilági rokonom bajban van – kezdte szipogva. – Házimanó egy régi házban, ahová most démonok akarnak költözni. Már öreg, nincs ereje megvédeni magát, és nem is tudna hova menni. Ha ezt a virágot elültetem a ház előtt, démon oda be nem teheti a lábát, míg szándékai jóra nem fordulnak. Már csak ez segíthet… Mielőtt válaszolt volna, az Öreg tüzetesen megvizsgálta a kis növényt, majd óvatosan visszarakta a törpe hátizsákjába. – Menjen, Uram, bár ezért komoly büntetés járna! De a harangok átengedik. Járjon szerencsével! – és kezet rázott a kis lénnyel. Már a törpe árnyéka is végleg elenyészett a fák között, mikor visszaindult a házikó előtti pad felé. A Kobold így szólt a gyerekekhez: 46

– Gondolom, rájöttetek már, hogy ő az Öreg. Gyorsan kérdezzétek, mert időnk fogytán. Talán még 10 percig tudom tartani a térközelítést… – és mintha ezt szemléltetni is akarná, a tisztás képe egy pillanatra homályossá vált, mint az üvegcsék fala a gyógyszertárban. Bár a kép hamar kitisztult, a hangok megváltoztak: egy végtelen szólamú erdei kórust véltek hallani, amint éneklés előtt minden tag a saját hangját próbálgatja. A Kobold szavait hallva, az Öreg is felfigyelt a kis csapatra: – Üdvözlet az ifjú utazóknak! Mi járatban errefelé? Ám azt tudják, ugye, hogy az átkeléshez nem elég a térközelítés, valójában… – mondta mosolyogva, de befejezni nem tudta, mert hangja hirtelen éneklésre váltott.Valahogy így folytatta: Itt vannak, de nem is Mácsonyt hoz, ki visz is Ha segíthetek, monddsza, rajta! Hajolaj bár kevés, nézz a Napba! A gyerekek tanácstalanul néztek a Koboldra, aki – bár nem akarta részletesen felfedni odaérésük titkát – nem késlekedett a magya rázattal: – Mesélik, hogy néha kicsit habókos az Öreg, a nagy egyedüllét és a felelősségteljes munka terhe alatt sokszor dudorászik magában, sőt egyenesen dalba önti mondandóját. Kérdezzétek nyugodtan, a szíve azért aranyból van! Minden szavát véssétek az eszetekbe! 47

– Kedves Apó! – kezdte bátortalanul Mirkó. – A tanácsára lenne szükségünk. Morfeuszt, az álommanónkat egy véletlen baleset foglyul ejtette Evilágban, de estig haza kell érnie Alfaluba, különben örökre itt ragad. Állítása szerint a Bácsi tudja a megoldást. A válasz édeskés dallamfoszlányok szárnyán érkezett: Kerékgyártó ősi hó, Jól beszélt a kis manó. Vajon ejti foglyul mi? Nem segíthet akárki! – Drága Kobold, te érted, mit mond? – érdeklődött Csengő. – Érteni értem, éppen arra kíváncsi, miért nem tud hazatérni Morfeusz. – Egy tanonc álomhálóba gabalyította a nadrágszárát – foglalta össze a kislány, de az Öreg nem válaszolt. Érezték, hogy idejük véges, de mintha az Apó most nem hallotta volna őket. A megoldáshoz végül Fitos bizonytalan szavai vezettek: – Talán nekünk is énekelnünk kellene… – Ez az! – kiáltotta a Kobold, és már rögtönzött is egy versbe szedett választ, tolmácsolva az előbb válaszolatlanul maradtakat: Emlékei közt mi ragadt? Van eleje, nincs harag. Segélyvers, de hiányos… Apótanács hátrányos? 48

Ekkor Csengőt magával ragadta az ihlet, és a Kobold szavába vágva fejezte be a mondatot: Álomháló gabalyító, Bóbitafül egérfogó, Naplemente határidő, Morfeuszt ki hazavivő? A versbeszéd hatott. Az Apó készségesen válaszolt: Napsugár, ha múltban rekedt Zárja erős, elhiheted Szabaduljon, hogyha Manó Poros álom szabta zakó E porral, ha megkened Alfaluba viheted! A fiúk is vérszemet kaptak Csengő sikerétől. Először Fitos próbálkozott egy amúgy jogos kérdéssel: Tündérporra gondol, Bácsi? Mondja ki már világosan! Mélységes csend követte a kissé nyers, de kifogástalan modern verset. 49

– Próbáld másképp, úgy, hogy rímeljen! – biztatta Csengő, aki – bár csak ösztönösen, de – már átlátta a térközelítéses hangtorzítás törvényszerűségeit. Ha a Bácsi tündérporra gondol Mondja meg, de azonnol! Fojtott kacagással díjazta a megoldást a Kobold, de válasz helyett inkább helyreigazította az előző változatot: Tündérporra gondol, Bácsi? Világosan mondja már ki! A Bácsi így felelt: Dalom talán elszomorít Tündérpor biz kigabalyít Evilágon nem találni Avilágról tilos hozni Kapucsengő nem engedhet Tőle aztán itt rekedhet Üveghegyünk háta lejt Álomország választ rejt Jutni oda földi gyermek Egy álomba szállni kell lesz 50

Bár csipetnyi itt is akad Fényes mester szabad, szabad? Talán mondani akart még valamit az Öreg, de énekét egyre közeledő és erősödő recsegés-ropogás nyelte el. A tisztáson őrült ördögszekerek vágtattak keresztül, a fákról száraz ágak töredeztek le. Igazi szélvihar termett itt a semmiből. De ez nem közönséges vihar volt. Inkább hatalmas, széltestű alakok kergetőzésének tűnt. Lassan érthetővé váló szófoszlányokkal, bálnaszívszólamokká ölelkeztek a zajok: Apó, Apó, kompánia Határon kell átjutnia? Mi őrizzük, Te se feledd Ember oda nem tévedhet! Ezzel egy időben a tisztás a házzal és a kapuval mintha megrázta volna magát, hunyorogva távolodni kezdett, így az Öregember válaszát már csak nagyon távolról és erőtlenül hallották: Csavargók, üdvözöllek Porra vágyni nem nagy vétek Határa van mindennek Idetalál, ki keres…

Nagy csattanás jelezte a Kobold tudományának végét, és újra a játszótéren találták magukat. Egy ideig még szótlanul keresgélték egymás tekintetében a gyors visszaérkezés magyarázatát, de minden honnan finom csalódottság nézett vissza rájuk.Végül Fitos fakadt ki: – Nem is mondta meg, mit kell tenni! – Mondani nem mondta, de elénekelte – vidította a Kobold. – Bár én sem értek mindent, de ez amúgy is Morfeusz szakmája. Majd ő fényt derít a nóta értelmére. Mindent jól megjegyeztetek? – nézett körbe tettetett szigorral. – Igen! – válaszolták kórusban a gyerekek. – De kik voltak ezek a szeles fickók? – Ó, őket mindenki ismeri. Nélkülük nem hullámozna az Ópe renciás-tenger, és bárki bármilyen szándékkal átkelhetne Álomországba. Hárman vannak, ők a Szélcsavargók: ArgóIgor, CsavarSzavin és AvarCsín. Kicsik esznek, nem csak nagyok Személy szerint éhes vagyok Induljunk most hazafelé Talán vár kis krumplipüré! Talán folytatta volna a mesélést, de Csengő, aki lélekben még nem ért haza, dalolva adta meg a jelet az indulásra. A Kobold majd leesett nagy derültségében Mirkó válláról, de azért még időben láthatatlanná változott, hisz emberek közeledtek 52

a téren. Gyorsan átvágtak a havas utcán, éhségük mintha minden lépéssel egyre nőtt volna. Anya már az ajtóban várta a kis csavargókat: – Azt hinné az ember, nem szeretnek itthon lenni. Na, mars be, kis kosztosok! Jó volt a szánkózás? – kérdezte a konyhát megroha mozó csapattól, majd csendes szeretettel tette még hozzá, inkább csak magának: – Ahhoz képest, hogy nem is vittetek szánkót… Az ebéd szótlanul telt, részben a finom leves kiváltotta nagy érdeklődés, részben a kitalált szánkózás kevéske mesélnivalója miatt. De az is szokatlan volt, ahogy a gyerekek evés után felálltak, és közölték megrökönyödött szüleikkel, hogy mindannyian elmennek aludni. Morfeusz már nagyon várta őket: – Azt hittem, sose érkeztek meg! Annyira nehéz várakozni… Bár a kis Lili nagyon kedves játszótárs. Találkoztatok az Öreggel? – Mentünk is meg nem is, találkoztunk is meg nem is, segített is meg nem is – fuvolázta Csengő olyan könnyedén, mintha csak a holnapi reggeliről lenne szó. – Jaj, ne keserítsetek el! Meséljétek gyorsan, mi történt, már nincs sok időnk! – Az úgy volt – vette át a szót Mirkó –, hogy nem értünk volna oda, ha a Kobold nem segít, de így viszont tényleg nem értünk oda, ezért csak énekelve tudott beszélni. Vagy nem jól emlékszem? – bizonytalanodott el a saját kusza magyarázatától. –  Való igaz, hogy csak eldalolta teendőnket, és nem mindent értettünk, de talán te, Morfeusz megfejted – tárta fel a helyzetet a Kobold, majd így folytatta: – Na, gyerekek, idézzük fel a szavait 53

sorra! Ugye, jól az eszetekbe véstétek? Kezdjük! Először visszakér dezett, valahogy így: Kerékgyártó ősi hó, Jól beszélt a kis manó. Vajon ejti foglyul mi? Nem segíthet akárki! – De megválaszoltuk derekasan! Emlékei közt mi ragadt? Van eleje, nincs harag. Segélyvers, de hiányos… Apótanács hátrányos? Álomháló gabalyító, Bóbitafül egérfogó, Naplemente határidő, Morfeuszt ki hazavivő? – Erre Ő készségesen válaszolt: Napsugár, ha múltban rekedt Zárja erős, elhiheted Szabaduljon, hogyha Manó Poros álom szabta zakó 54

E porral, ha megkened Alfaluba viheted! – Kértük, hogy mondja el pontosan, milyen porra gondol: Dalom talán elszomorít Tündérpor biz kigabalyít Evilágon nem találni Avilágról tilos hozni Kapucsengő nem engedhet Tőle aztán itt rekedhet Üveghegyünk háta lejt Álomország választ rejt Jutni oda földi gyermek Egy álomba szállni kell lesz Bár csipetnyi itt is akad Fényes mester szabad, szabad? – De hogy hol akad csipetnyi, és hogyan jut oda földi gyermek, az nem világos. Te érted, Morfeusz? – A fő teendőt nemcsak hogy értem, hanem egyenesen az én szakmámról szól! – lelkendezett. – Azt mondja, hogy „Jutni oda földi gyermek, egy álomba szállni kell lesz”. Ez azt jelenti, hogy mindannyi an egy közös álomba kell esnetek, és ott fogjátok megtalálni a meg oldást szorult helyzetemre. 55

– És az nehéz? – kérdezték a gyerekek. – Ha van egy hozzáértő álommanó a közelben, akkor olyan egyszerű, mint a karikacsapás! – mosolygott – Kezdjük is! Már nagyon kimerített ez a kényszerű ittlét. Üljetek ide körém, gyerekek! A három gyerek érdeklődve vette körül Morfeuszt, aki fontoskodó képpel kezdte magyarázni a közös álomba utazás részleteit: – Azt, ugye, tudjátok, hogy álmodni mindenki szokott, legfeljebb reggel már nem emlékszik rá. De hogy többen ugyanazt álmodják csak úgy maguktól, az igen ritka. Ehhez az álomba merülés előtt felmérem a közös álomba készülők álomhajlandósági együtthatóját, történetfűzési iránygörbéit. Az egyező részek segítségével tudom elindítani az álmot a közös pályán. De ez már az én dolgom, nektek csak ügyesen el kell aludnotok. Kezdhetjük? – Igen, igen! – szinte visszhangzott a nagy akarattól a gyerekszoba. –  Mindenki feküdjön be a saját ágyába! Lili nem csatlakozhat hozzátok, mert még olyan kicsi, hogy az ő álmában minden előfordulhat. Később, ha sok mindent elfelejt, akkor lehet csak egy mederbe terelni az álmát. Ha akar, veletek tart, ha nem, nem. Most mindenki mondja ki gondolkodás nélkül az első szót, ami eszébe jut! Mirkó, Csengő és Fitos a sorrend. Utána megfordul a kör, és visszafelé is eljátsszuk ugyanezt. Gondolkodni tilos! Rajta, gyerekek, járjatok szerencsével! – Szikra! Csíkos! Jegy! Plakát. Jégsipka. Holdudvar… – csendesedtek el a gyerekek. Morfeusz Bóbita fülén ülve erősen összpontosított, és inkább csak a fogai közt szűrve kántálni kezdett:

Szikracsíkos jegyplakát Jégsipkát köss, szép világ Egy az álom, repít, repít, egy az álom, messzire visz… Csíkosszikra plakátjegy Holdudvar és Üveghegy Egy az álom, repít, repít, egy az álom, messzire visz… Csilingel már jégcsapdal Ő közeleg bajusszal Egy az álom, repít, repít, egy az álom, messzire visz… Pék, molnár vagy lakatos? Vár rád egy szép villamos!

58 58

6. fejezet amelyben a gyerekek közös álomba zuhannak, hogy ott megleljék a megoldást

gyerekek a szokott úton haladnak a villamosmegálló felé. Az utca mindkét oldalát színes plakátok díszítik, harsányan hirdetve: Drága Tündér! Poros a szobája? Vegyen Tündérporszívót! Vagy: Csillagpor, tündérpor, kohósalak elszállítása rövid határidővel. Hívja bizalommal Porteleki Pahodárt! És végül: Alliterációverseny Poroszországban! Poroszkáljon arra porhavon, petyegessen porcukros pemetefüvet, pipázó pásztorpulik előnyben. Az idő sürget, félő, hogy nem érik el a villamost. Szaladni kezdenek. A hirdetőoszlopok színei összemosódnak, mint a búgócsiga tarka sávjai. Szerencsére a villamos még a megállóban rostokol. A gyerekek leverik a havat bakancsaikról, mielőtt felszállnak. A tetőről lelógó különböző hosszúságú jég csapokon valami régi, ismerős dallamot játszik az első kocsi mellett álló Kalauz, hozzá alig kivehetően dudorászik: A kapuba a szekér… Al faluba is elér… Egyenruhája – a kocsikhoz hasonlóan – csíkos. De a színe attól függ, melyik irányból nézed. Mirkó és Fitos az ablak mellé ülnek, Csengőt inkább a vaskályha melege vonzza. Amint helyet foglalnak, megszűnik a zene, és elindul a fura villamos. Minden ismerős és egyúttal picit furcsa is. A villamos halad, mögötte a sín folyondárszerűen összefonódik, felemelkedik a földről, és szoborként valami nyakatekert pózba merevedve 59

vár, míg egy nagyobb szélroham darabokra nem töri. Már a negyedik megállót is elhagyják, mire rádöbbennek a gyerekek, hogy egyedül vannak a szerelvényen. Kis idő múlva megjelenik a Kalauz, de nem kéri a jegyeket. – Jó napot kívánok, Hölgyek, Urak! Ezek itt a jegyeik. Az Alagút után feltétlenül dobják el őket, mert gyorsan felforrósodnak az átváltozás előtt! – Mivé fognak válni? – kérdi Csengő. – Ha tartjuk az irányt, akkor vagy a Legbelső Kívánságunk jelenik meg diafilmen marcipános dobozban, vagy sima belépővé válik az idei Jégsipkakötő verseny döntőjére. Ezt nehéz megjósolni egy álomban. Útlevelet hoztak? A gyerekek megszeppenve összenéznek, de azért zavartan kotorászni kezdenek a zsebükben. Meglepetésének halk sikolya közben Csengő húzza ki legelőször kezét a zsebéből, benne egy gyönyörű piros-sárga legyező, középen Holdudvar címerével. – Köszönöm, Kisasszony. Hát az Urak? – és mintha egy leheletnyivel közeledett volna két igen bozontos szemöldöke egymáshoz. Mirkó zsebéből egy kis doboz kerül elő, amelynek fedele kéret lenül is felpattan, és egy kis balerina emelkedik ki belőle, kezében címeres zászlót szorongatva. Fitos kezében egy közönséges zöld falevél bújik meg. – Megnézhetem? Mostanában sok a bliccelő – harapja el a mondat végét, azzal a fény felé tartja. Az erezet szépen kirajzolja Holdudvar címerét. – Köszönöm, további jó utazást! – mondja, majd 60

meg sem várva a következő megállót, menet közben felkapaszkodik az egyik sínfolyondárra, és eltűnik a tekintetek elől. Az Alagút előtti utolsó állomás következik. A szerelvény kicsit megbillen, amikor egy asszonyság felszáll, és megpróbálja hatalmas testét átpréselni az ajtón. Erőfeszítéseit siker koronázza, és diadalittas arccal közli a gyerekekkel, hogy ő nem más, mint Felejtenszky Amál, a híres színésznő, aki nem marad meg senki emlékezetében, és most egyetlen megmaradt versét fogja felolvasni. – Akkor hogy lett híres? – kotyog közbe Fitos, de Amál „kisasz szony” válasz helyett méretes táskájából elővesz egy kőtáblát, és fenn hangon olvasni kezd. Azonban nem marad ideje befejezni, mert a villamos beér az Alagútba, a jegyek sikítva kezdenek átváltozni, a sínpálya függőlegessé válik, és minden elkezd zuhanni… Mirkó, Csengő és Fitos szeme egyszerre pattant ki. Egymás szavába vágva mesélték a közös álmot. – Emlékeztek a Kalauz bajuszára? Az egyik lejjebb volt, mint a másik, hi-hi! – kuncogta Csengő. – Igen, és a színe is különböző volt – tette hozzá Fitos. –  De hova vezetett az Alagút? Ti emlékeztek? – Mirkó kérdésére tanácstalan tekintetek válaszoltak, mert álmuk egyszerre ért véget. – Csodás volt… – révedezett tovább Csengő. – Azok a gyönyörű plakátok! És Amál, a felejthetetlen! Ekkora nőszemélyt még sose láttam! – Nem felejthetetlen, hanem Felejtenszky. Nem marad meg senki emlékezetében – próbált pontosítani Mirkó, de Csengő leintette: – Apró részletkérdés. De csak egy sorra emlékszem a híres 61

verséből. Valami olyasmi, hogy: Széllel bélelt Kapuhoz, vagy: Széles Béles Apuhoz? – Nem is! – tiltakoztak egy emberként a fiúk, Fitos szerint csak címe volt: – Idd, ha mákos a pokróc, vagy: Vidd a károst Apóhoz… Esetleg Hívd az Ákost Kanóchoz. De ki az az Ákos? – mélázott a kisfiú. – Szeleburdi népség! – zsörtölődött Mirkó. – Azért álmodtunk közösen, hogy megleljük az álomban a megoldást, de még arra sem emlékeztek, hogy kezdődött a vers! Pedig teljesen világos: Hogy Manó jusson házához, és elégedetten nézett körbe, hogy lám-lám, megoldotta a rejtélyt. A diadalmas pillanat nem tartott soká, mert Mirkót hirtelen eltalálta egy párna. Az így kialakult párnacsata hevében észre sem vették, hogy a szobában ott van még a Kobold, Bóbita és Morfeusz is, akik várták a megoldást, mert az idő igencsak fogyott. Persze, egy gyermekecske könnyen belefeledkezik a jelenbe, a jövővel mit sem gondol. Ki tudja, meddig tartott volna mindez, ha a Kobold – inkább csak mímelve a haragot – jó hangosan rájuk nem rivall: – Hölgyek, Urak! Azonnal abbahagyni! – szavait néma csend követte. – Nincs senkinek igaza, illetve mindenkinek igaza van. Sze rény véleményem szerint a megoldás versbe szedett sorait hallottátok mindannyian, de mindenki más-más sort. Próbáljuk meg összerakni! Mirkóéval kezdjük, mert ő emlékezett a legjobban: Hogy Manó jusson házához Széles Béles Apuhoz Hívd az Ákost Kanóchoz 62

– Megvan a megoldás! – lelkendezett a Kobold. A mosolyt az arcáról végül Mirkó hervasztotta le: – Kiváló, de mit jelent? – Hááát… A manó természetesen Morfeusz, akinek hazajutásához Apa süteménnyel való megajándékozása, valamint Ákos és Kanóc Mackó találkozása szükséges. De ki az az Ákos? – Nem valami meggyőző… A mákos pokróc pedig végképp nem érthető. Mit tegyünk? Ekkor érdekes dolog történt. Morfeusz, aki az elmúlt néhány órában már csak csukott szemmel feküdt az alvó Bóbitán, hirtelen felült, és tisztán és érthetően szavalta el a következőt: Hogy Manó jusson házához, Vidd a károst Apóhoz, Széllel bélelt Kapuhoz! – Honnan tudtad? – álmélkodtak a gyerekek. – Ez a vers vége, amit nem tanultam meg rendesen az álom munkavezető-vizsgára. Olyan varázsvers, amely mindenkinek más. Nem is szabad elmondani senkinek, és a vizsga is a lehető legnagyobb titokban folyik, mert ha valaki meghallja, hatástalan lesz a varázslat, semmis a segítség. Tehát így van teljes egészében: Avilágon, ha ottrekedsz, Alfalut, hogy ne feledd, 63

Keresd az ÖregVámost, dalolja el teendőd, Híven kövesd, hogy ne csak múlt, legyél leendő. Közel a segítség, mégis távol, Fénnyel író, mire vágyol? Tündérport, mit szelence rejt, Nyerni avilágon attól, ki mit sem sejt… Hogy Manó jusson házához, Vidd a károst Apóhoz, Széllel bélelt Kapuhoz! – Csodás! – tapsikolt a Kobold. – Irány újból az Öreg, vigyük oda Bóbitát és Morfeuszt a kapuhoz, a többit nem értem. De mivel egy koboldnak mindig szerencséje van, ezért feltételezem, hogy valami történik majd. – Valami mindig történik, ha esik, ha fúj… – Mirkó képtelen volt magában tartani ezt a rosszindulatú megjegyzést, de ekkor már mozgásban volt a szoba, mindenki az útra készült, hiszen a Napszentület vészesen közeledett. Csengő a pórázt kötötte Bóbita nyakába úgy, hogy nehogy becsípődjön Morfeusz kabátjának szegélye, Fitos pedig az uzsonnára kapott piskótás sütemény maradékát rejtette kis hátizsákjába. Hamar elkészültek, de újabb akadály következett: Bóbita nem tudott járni. Aludt. Mirkó megpróbálta felemelni, de ez még neki is nehéz volt. A múltban rekedt napsugarak nagyon nehezek, mert ha eszükbe jut valami, és gondolataikat egy irányba kezdi húzni, akkor mérhetetlen súllyal nehezednek viselőjükre. 64

– Szóljunk a Fényképésznek! – jutott eszébe nagy sokára Fitosnak a megoldás, de a Kobold ezt már csak messziről hallotta, mert most – rendhagyó módon – „ottlegyekaholakarok” módszerrel termett a Fényképész műtermében, aki – látva a lihegő Koboldot – csak ennyit mondott: – Ha jól látom, indulnom kell. A fényképezőgépet vigyem vagy háromnapi hideg élelmet? – Egyiket sem – és a sarokban álló szénszállító kosárra bökött. – Azt meg miért? Már az összes tüzelőt felhordtam. – Hogy az emberek ilyen MindigKérdezők! Nem fárasztó? Ahelyett, hogy örülnél, hogy van karmester. Kutyataxi leszel! – Erre valóban nem gondoltam. Bóbita majd felveheti a „Szénporos” nemesi előnevet – de azért kirázta a kosarat, mielőtt a vállára kanyarította az erős vászonpántokat. A kavargó hóesés, amely talán egy fertályórával később kezdett rá megint, már úton találta a kis csapatot. Libasorban, némán követték egymást, nagyon hideg lett. Elöl Mirkó, vállán ült a Kobold, akinek garabonciástudományából jelen esetben annyira futotta, hogy hatalmas ernyőt varázsolt a gyerekek feje fölé, így a hótól megvédte őket, de a hideg ellen nem tehetett semmit. A sort a Fényképész zárta, hátán a kosárban mélyen aludt a két barát, akit egy napja igen erős szálak kötöttek össze.

66 66

7. fejezet amelyben a tündérpor útra kel Mesélő arra lesz figyelmes, hogy teljes a csend. Még a toll hegye is hangtalanul siklik a papíron. Felemelkedik, és a zöld üveg határolta fekete tóba merül, aztán újra írni kezd. Az örökké ismétlődő moz dulatok táncoló betűket varázsolnak a lapra. Az örökké ismétlődő mozdulatok… – Az örökké ismétlődő mozdulatok… De hisz mindezt már le írtam! – kiáltott fel meglepetésében a Mesélő, ám önkéntelenül folytatta is az írást: Hogyan lehetne megmenteni szegény Morfeuszt? Ám ahogy megjelent e gondolat, úgy sorjáztak elő a betűk a keze alól. Nem is csodálkozik, hisz a polcon, karnyújtásnyira tőle ott van a szelence, benne a tündérporral. A por pedig mindig ihletet adott, sugallva a megfelelő folytatást. Hogy mi lesz a történettel, azzal sosem foglalkozott… – Mintha ezt már láttam volna valahol… Hogy kerülhet ismétlődés a történetbe? Talán nem egyenletes a por által sugárzott ihlet? Vagy mástól is függ? De hiszen nem is igaz! Igenis érdekel, hogy lehetne megmenteni Morfeuszt! – méltatlankodott, és közben egy ördögi kör képe kezdett összeállni szeme előtt: – Én történetet írok a tündérpor sugallatára, amelyből kiderül, hogy mekkora ritkaság ez a por evilágon, és valakinek sürgősen nagy-

nagy szüksége lenne rá. De ha meg is kapná, én ihlet híján nem tudnám folytatni a történetet… Vagy mégis? Hirtelen merész ötlete támadt, és sebesen írni kezdett: A kis helyiség falát kedvenc képei borítják. A két tégla közé vert rézszögek egyike, melyen a legsúlyosabb képkeret függ, végül nem bírja tovább, és hirtelen eltörik a rop pant nyomás alatt. A kép mindenestül a földre zuhan, és az ezerfelé hulló üvegcserepek csilingelését még sokáig hallani… Hatalmas csörömpölésre eszmélt a Mesélő. Hátrafordult. Kedvenc képe a földön hevert összetörve. Nem hitt a szemének… Hiszen akkor… Ezt ő írta… Nem csak a tündérpor? Tehát igaz? Tehát igaz! Rögtön tudta, mit kell tennie: – Hát persze! El kell vinnem nekik a tündérport! – és már indult is volna, amikor újabb gondolata támadt: – Nem. Ez mégsem jó. Én nem mehetek, mert akkor ki írja tovább a történetet? El kell küldenem valahogy nagyon gyorsan… Kezébe vette a polcon lévő aranycsatos könyvet, és találomra kinyitotta: szélmalom, szélmankó, szélmanó… Kicsit előrébb lapozva tovább olvasott: szélberek, szélcica, szélcsavar, szélcsavargó… Ez az!Választásának pontos okát nem ismerve folytatta az írást: A csodaszép piros kalap úgy pörgött a levegőben, mintha sosem akarna megállni. Az őrült pörgést aztán őszi hulló falevélhez hasonlatos lassú mozgás követte, de mihelyst a földre ért volna a kalap, újból a magasba szökve kezdte elölről veszett táncát. Lentről egy gyönyörű szempár figyelte rémülten, vajon hogyan végződik e mutatvány. A csinos

arcocska tulajdonosa joggal lehetett ijedt, hiszen nemrég még szépen elrendezett fürtjei most az időjárás kénye-kedvének kiszolgáltatva lobogtak a hideg téli szélben. Illetve… – Valahogy így kell ezt csinálni, de a legszebb talán a befejezés – mondta Szavin, és ezzel egy időben a kalap puhán landolt a lány fején, akinek kis könnycsepp jelent meg a szemében – tán a hideg széltől. – Próbáld meg te is! – nézett Cudarkára. A Szélúrfi kicsit megilletődve fogott bele, ami érthető is, hiszen három valódi Szélcsavargó figyelte minden mozdulatát – igaz, tanító szándékkal. A kísérlet következő alanyával talán nem lett volna tisztességes kikezdeni. Szerencsére a Szél nemzetség nem ismerte e fura, emberi kifejezés jelentését… Cudarka tehát bátran felkapta a piacról hazaigyekvő, hajlott hátú nénike kis karimájú kalapját a magasba, és ott pörgetni kezdte. – Egész ügyes, nem, Csín? – morogta Igor, akitől ritkán hallható dicsérő szó, annak ellenére, hogy mindig szívesen tanította a szeleburdi Szélúrfikat. A Szélcsavargók ilyen röviden szólították egymást, teljes nevüket csak ünnepélyes vagy ritka események alkalmával használták, mint például egy sikeres Szellőkeresés vagy az éves Orkánwaltz. Sajnos a mutatvány végét ezúttal nem sikerült megvárni, mert hirtelen éles hang hasított a levegőbe. Mindhárman abba az irányba fordultak, de nem tudták megállapítani, honnan szólt: mindannyi an másra emlékeztek. Éppen vitatkozni kezdtek volna, amikor újra felharsant ez a panaszos sivítás, de most már egészen közelről. Alighanem a hang forrásához kerültek a vita hevében. Ehhez tudni 69

kell, hogy a Szélcsavargók hatalmas sebességgel közlekednek, és egy helyen csak rövid ideig képesek megmaradni. Örökké mehetnékjük van. Éppen ezért, nem is tudnak hosszú ideig egy dologra figyelni. – Honnan jön a hang? A hegy tetejéről? – kérdezte Csín. – Sziklás tetőket látok inkább – vélekedett Szavin. Mielőtt valódi vitának vélnénk e kis beszélgetést, hallgassuk meg a „szakértőket”, mit is mondanak a Szélcsavargókról: „A széltestű lények családjába tar toznak. Mindig hárman vannak, tisztük az örökös szélcsavargás. Nemzetségük igen megbecsült tagjai. Nem ismerik a múlt időt, sem a jövőt: az örök jelenben élnek. Ezt feltétlenül tudnia kell annak, aki szót akar érteni velük. Széltestük miatt nem tudnak szilárd tárgyakat hosszasan cipelni, kivéve, ha az porított vagy cseppfolyós halmazállapotú. Állandó mozgásban vannak, ritkán tartózkodnak hosszabb ideig egy helyen. A Szélcsavargók helyváltoztatása olyan gyors, hogy sokszor nem tudják meg különböztetni a felszín apró részleteit, így gyakran csak elmosódott emlékképek kísérik útjaikat. Feladataik közé tartozik a Valóság és Álomország határának felügyelete, és az Óperenciás-tenger szüntelen hullámoztatása is. Semmilyen szabályt nem hajlandók betartani a magukén kívül. Tökéletesen szabad lények.” Apró alak állt a hegy tetején, egy fura doboz mellett, amelyből hatalmas kurbli lógott ki. Nehezen tartotta mozgásban a szerkezetet. A három Szélcsavargó némán összenézett: csak ez lehet a szirénázó hang forrása. Közelebb szálltak az emberkéhez, melynek eredményeképpen kisebb darabok szakadtak le a hegy oldalából. Megpróbáltak a lehető legkisebb mozgással megmaradni a hely felett, bár ez igen nagy erőfeszítésükbe került. Ekkor hirtelen abbamaradt a hívó hang, és a Mesélő – erősen kapaszkodva a kurbliba – így szólt: 70

– ArgóIgor, CsavarSzavin, AvarCsín! Segítenetek kell! Egy te remtmény a Határról bajban van. Elvisztek neki valamit? – szavait néma csend követte. A „határon” természetesen a Valóság és Álom ország határát értette, így teremtve valami kapcsolatot a Szélcsavargók és az Álommanók között, akik amúgy igen távol estek egymástól a Teremtmény Katalógusok nemzetséglistáin. – A Határról? – kérdezett vissza Szavin. – Onnan hát, hisz most mondta – morrant oda Igor. – Hova kell vinni a mit? – tette fel az első praktikus kérdést Csín. – Tündérport kell vinnetek villámgyorsan Morfeuszhoz, az emberek között rekedt álommanóhoz. Bár Szélcsavargót villámhoz hasonlítani nem szerencsés dolog, aznap mégis kedvet érzett a fuvarhoz a csavargók hármassága. A Mesélő ötlete a por ilyetén elküldésére nem volt minden kockázat nélkül való. Ha útközben esetleg jobb szórakozást találnak, az értékes por valami távoli répaföld barázdái között köthet ki, hogy aztán soha többé ne találjon rá senki. A Mesélő ekkor magasba emelte féltve őrzött szelencéjét, és kinyitotta a fedelét. A Szélcsavargók egyszerre markoltak a csillámló porba, és ragadták magukkal a magasba. A Mesélő még utánuk kiáltott, de már csak foszlányok jutottak el a port játékosan kézből kézbe adó széllényekhez: – Cilinder utca… Bóbita füle… feusz …talán a Fényk… Siessetek… A körfolyosón lassan lépdelő ballonkabátos embert alaposan meg rángatta Szavin, Igor és Csín, mielőtt biztosan megállapították, hogy valóban emberrel van dolguk. Miért volt ez olyan fontos? 71

Valójában a Mesélő eligazításából már csak ennyire emlékeztek: egy embernek kell odaadni a port. Ennek itt pedig valami érdekes dolog lógott a nyakában, kifejezetten pornemű dolgok tárolására – gondolta Csín, és bele is csorgatta a drága port a patinás ezüstüregbe. Ahogy ezzel megvoltak, már indultak is keresni Cudarkát, aki ennyi idő alatt bizonyára kigyakorolta a kalapforgatás tudományát úgy, hogy a tulajdonosnak csak a szeme lábadjon könnybe… Emberünk megigazította kabátját, tekintete végigsiklott az ajtón, és tétován a csengő felé nyúlt. Egy férfi nyitott ajtót – kezében hatalmas könyvvel – és csak akkor pillantott fel, amikor a Fényképész megköszörülte a torkát. – Á, maga az, Ignác? Jó napot! Mi járatban?

74 74

8. fejezet amelyben egy véletlen old meg mindent z erős szél jégcsipkéket varázsolt az ágakra. Ha hamarosan nem hagy alább, gyönyörű terhükkel együtt törnek majd le, és zuhannak alá. Lent a mélyben, ahol a fák törzse merészen hagyja el a biztonságos anyaföldet, emberek rajzoltak hosszú nyomot a mély hóba. A Kobold rövid pihenőt rendelt el. Jó ideje jöttek már, de ezúttal valóban el kellett menni az Öreghez, nem segített semmiféle varázs lat. Tudta ezt mindenki. A gyerekek felnőtteket is megszégyenítő ki tartással meneteltek eddig, de lassan fogytán volt az erejük. Bár egy fiúhoz nem méltó a kérdés, Fitos mégis megtörte a csendet: – Messze van még? – Ez földi mértékkel nehezen meghatározható – kezdte a ma gyarázatot a Kobold. – Álomország határa nincs egy pontos helyen. Csak akkor lehet odaérni, ha a hely is akarja. De ne búsuljatok, mert a közös segíteni akarás a legerősebb szándékok egyike, és biztosan odavezérel minket. Nagyon fáztok? – Nagyon… – vacogták a lurkók. – Nos, ha Morfeusz mester ébren lenne, biztosan megengedné ezt a kis késlekedést – és egy hirtelen mozdulattal vörös-sárga Tűzvirágot helyezett a földre. A virág azonnal életre kelt. Tűzszirmai lefolytak a hóra, és megolvasztva azt, gyökérként kapaszkodtak az előbukkanó 75

barna földbe. A virág szára ekkor megerősödött, feje büszkén meg emelkedett, szirmai ezer árnyalatban tündökölve szórták a meleget a fáradt vándorokra. – Ezt még az óvodában tanultam, nem gondoltam, hogy egy szer szükségem lesz rá. Tudjátok, mi, koboldok nem szoktunk fázni. A Tűzvirág egy nagyon fura szerzet, csak akkor mutatja meg magát, ha ő virít a legszebben. A legtöbb teremtmény öregszik, mindig változik. A Tűzvirág is, de ő ezt titokban tartja. Csak akkor jön elő, ha a legszebb korába ért. Ennek itt egy kicsit a lelkére kellett beszélni, hogy megmutassa magát, de azt hiszem, megérte. Ugye, milyen gyönyörű? – Ha lefényképezhetném… – sóhajtott Ignác. – Sajnos nagyon rövid ideig tart a tündöklésük, csupán néhány földi perc. A Mesélő elgondolkodott: ha irányíthatja a történetet, miért nem ír tavaszt hirtelen arra a helyre, lágy szellőt, segítőkész manók hadát? De ez inkább csak költői kérdés volt, mert a választ is tudta: ő egy eszköz, hogy a történet megszülessen, ám a mese súlyával nem birkózhat meg egyedül. A múltkori kitérő a történetben nagyon kifárasztotta. Bár eszköznek tartotta magát, elengedhetetlennek érezte saját gondolataival színezni a mesét. Nyilván ezért írja ő. Lassan megérezte az egyensúlyt saját kis világa és a Mindent Mozgató sugalmai között. Most fogalmazta meg először ezt ilyen világosan saját maga számára, ettől jóleső nyugalom járta át. Tollat ragadva így folytatta: Bár a Tűzvirág kialudt, csodálatos mód elállt a havazás, és a metsző hideg szél is más tájakra költözött. A kis csapat fellélegezhetett, és 76

könnyebb szívvel indult tovább. Útjuk egy egyre mélyülő szurdokba vezetett. A szurdok szélén álló fák mélyen benyúltak a vándorok feje fölé. Ahogy mind keskenyebb és mélyebb lett ez a valaha patak mederként szolgáló vájat, a behajló fák és bokrok összefüggő meny nyezete alkonyi homállyá változtatta a délutánt. Csak akkor álltak meg, amikor teljes lett a sötétség. – Ugye, nem ment le a nap? – kérdezte ijedten Csengő. – Ahhoz még egy kicsit korán van – vélte a Fényképész. – Bár elég vészjósló a hely, úgy érzem, közel vagyunk – mondta az örökké derűlátó Kobold –, meggyújtom ez a kicsi fáklyát, megyek elöl. Azt hiszem, Mirkó nem örülne, ha telecsöpögtetném a fülét viasszal – mosolyodott el, szemén látszott, hogy elképzelte a viaszos fülű fiút. Kövessetek! Bár a nap még nem ment le, azért nincs sok időnk. Némán botorkáltak az imbolygó fény nyomában, amikor fentről derengeni kezdett. De mintha csak egy másik fáklyás közeledett volna. Közben a terep kiegyenesedett, valamiféle kicsiny fennsíkon lépdelhettek, már amennyit a kevéske fény látni engedett a környékből.Végül egy nagyobb sziklát megkerülve meglátták a fényforrást: vakítóan vágott szemükbe a lemenő nap fénye, de vöröslő „korongja” ezúttal háromszög alakú volt. Ahogy megszokta szemük a fényt, fura kép rajzolódott ki előttük. Egycsapásra minden világossá vált: a sötétség, a háromszög alakú nap látványa, és az, hogy végre-valahára megér keztek. Tulajdonképpen egy nagy csarnokban álltak, melynek meny nyezetét a már jól ismert tisztás, padlóját a havas erdő alkotta. Ott 77

álltak a kapunál, csak ezúttal minden fejjel lefelé volt. A nap pedig a Kőkapu háromszögén keresztül világított be ebbe a térbe. Háromféle fa nőtt a környéken: a szokásos, „padlóból” kibújó, a tisztáson fejjel lefelé „csüngő”, és a két helyet oszlopszerűen összekötő, csak törzsből álló fák, amelyek mindkét helyen egyszerre gyökereztek. Legelőször Ignác eszmélt fel: – Mi sem egyszerűbb, egy oszlopfán fel kell mászni és bekopogtatni az Öreghez! – mondta olyan hangon, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. –  De nem fogunk leesni? – méregette a mennyezet-tisztás távolságát Fitos. – Esetleg felesni, he-he. Egy ilyen kiemelt határátkelőnél bármi megtörténhet – mondta a Kobold –, de nincs rossz előérzetem. Drága Fényképész, amíg a kicsik szusszannak egyet, kopogj egy párat, ahogy az előbb említetted! Ignác lerakta a szénhordó kosarát egy fa tövébe, megigazította a havas pokrócot a két alvó jó baráton, és nekirugaszkodott. Lassan mászott, úgy tűnt, messzebb van a tisztás, mint ahogy lentről látszott. Az oszlopfa derekánál fogást váltott, hogy lábbal lefelé érkezzen a tisztásra. Eközben a kapu háromszögében feltűnt a napkorong felső széle. Az idő vészesen fogyott. Végre-valahára átért a tisztásra. Minden gond nélkül odasétált a házikóhoz, nem kis derültséget okozva ezzel a kisebbeknek. A fényesre csiszolt kopogtató szokatlan hangon koppant az ajtón: mintha kristálygolyók merültek volna sűrű olajba. 78

– Remélem, most nem fog énekelni – mondta Mirkó –, nem lenne elég időnk megfejteni, és Morfeusz sem tud segíteni, hisz már órák óta alszik. A választ maga az Öreg adta meg: Ez órában ki zavar?Várnom nem kell senkit, Szünetel az átkelés, talán ehetek nokedlit! –  Ó, ne morcogjon, drága Öreg! – kezdte szeretettel Ignác. – Az ön tanácsára hoztuk el az itt rekedt álommanót. A közös álom vezetett ide mindannyiunkat, hosszú út áll mögöttünk, a nap pedig mindjárt le bukik. Jöjjön ki, és segítsen! Az ajtó résnyire kinyílt, de az Öreget nem sikerült megpillantaniuk. Még egy rövidet énekelt, aztán aznap már nem hallották a szavát többet: Igazgyöngyöt én kagylóban keresném Őt rábeszélni, kiérdemelt keresmény Hogy a kagyló nyílik-e, más gondja Ragadt itt már álommanó, na, mondja… Hálátlan az utókor, évszázadok peregnek De attól még szegény öregek tán ehetnek?! Azzal becsapta az ajtót. Mindenki megkövülten állt: se segítség, se ötlet. Közben a nap szegélye egyre közelebb kúszott a Kapu aljához… 79

– Az nem lehet, hogy minden hiába volt! – morgolódott a Mesélő. – Hát tényleg nem látjátok, hol van a por? Olyan közel… Na, majd segítek egy kicsit… A Kobold, miközben a mennyezet-tisztáson magába roskadt Fény képészen pihentette a szemét, hirtelen észrevett valamit: – Ignác, valami kilóg, illetve fellóg a gallérodnál. Igazítsd meg kérlek – de komolytalan szavait egyből felismerés követte. – Mi az? Hisz nem engedelmeskedik a tisztás vonzásának! Talán valamit rejte getsz?! – Ó, semmi, csak egy nyaklánc. El is rakom gyorsan – válaszolta a Fényképész zavartan. – Dehogy rakod! Csak varázsholmi viselkedhet így! Ott lesz benne a tündérpor! Ezért mondta a vers, hogy: Közel a segítség, mégis távol, Fénnyel író, mire vágyol? Tündérport, mit szelence rejt Nyerni avilágon attól, ki mit sem sejt… Az Öreg pedig azt, hogy: Bár csipetnyi itt is akad Fényes mester szabad, szabad? – Azonnal mutasd meg! 80

A Fényképész először nem mozdult, majd lassan levette nyakából a féltett ékszert. Gondosan a keze köré tekerte láncát, így végül mindenki megláthatta a tenyerén nyugvó szelencét. – Nem adhatom oda… – kezdte halkan –, amióta nálam van, azóta megtalálom a képeimet. Nélküle újra a szürke fényképészinas lennék. Nem tudom megtenni… Továbbra is ott állt mozdulatlanul, kinyújtott kezében az ékszerrel. A szavait követő néma csendet Csengő szipogása törte meg. Tehetetlenségében keserves sírásra fakadt. De az Álomország határán hullatott könnyek nem közönségesek: üzenni tudnak! Ahelyett, hogy a hóra hullottak volna, egy ideig csillogó gyöngyként keringtek a levegőben, hogy aztán hírvivőként suhanjanak ki a háromszögletű kapu nyílásán. Ebben a pillanatban felgyorsult a világ, mintha minden egyszerre történt volna. Hatalmas szél kerekedett a semmiből: meg érkeztek a Szélcsavargók! Kicsi leány sírdogál Három barát rátalál Könnyeivel mit üzen? Lehetetlen? Semmi sem… De válaszra már nem volt idő. A nap utolsó sugarainak egyikét küldte a Kapun keresztül. Az örökké szórakozott Szavin, mit sem érezve a helyzet komolyságából, utánakapott, hogy csinos kis naptutajt hajtogasson belőle valamelyik Szélúrfinak. Hirtelen mozdula81

tával véletlenül elszakította a Fényképész kezében lévő szelence ezüstláncát – ne feledjük, milyen erős teremtményekről van szó –, lesodorva azt a mélybe. A kis ezüstdobozka kinyílt, tartalmát mintha szél ragadta volna el, és egyenesen a szeneskosárra szórta, amit eközben láthatatlan kezek emeltek a magasba. A gyerekek egy odvas fa tövébe húzódtak a nagy szélvész elől, a kavargó hóban már semmit sem lehetett látni. De a vihar valahogy nem volt olyan félelmetes. Az átélt izgalmak ólomsúllyal nehezedtek a szempilláikra. Egy pillanat alatt mély álomba zuhantak…

84 84

Zárókép

Cilinder utca 10.-ben újra a megszokott nyugalom honolt. Anya még egy utolsó csókot dobott az ágyacs kák felé, és becsukta a szoba ajtaját. A négy gyerek békésen aludt. De ez a nyugalom nem volt mozdulatlan. A helyiséget uraló félhomály lassan testet öltött. Mintha alakok válnának ki belőle, hogy aztán rögtön össze is olvadjanak. Mintha csillogó kis kezek villannának… Nem! Hosszú, csillanó szalagok, színes kis süvegek. Ugye, ismerős? – Kedves Barátaim, Kollégáim és Pályatársaim! Most olyat fognak látni, ami még soha nem volt! Felébresztem a gyerekeket… – mondta ünnepélyes hanghordozással Morfeusz, és az ágyakhoz rebbent. Elsőként Csengő riadt fel. – Morfeusz! – kiáltotta. – Megmenekültél? – Mi történt? – ez már a fiúk kérdése volt. Bóbita önfeledt ugrándozása és vakkantásai már előre sejtették: valószínűleg minden sikerült. – Kérdezzétek inkább őt! – bökött az ablak felé Morfeusz. Az ablakpárkányon – sok-sok álommanó társaságában – ott ült a Ko bold. – Ugye, mondtam, hogy a szerencse velünk lesz? A leghóbortosabb Szélcsavargó, bizonyos CsavarSzavin véletlenül kiborította a tündérport a szelencéből. Ezalatt sikerült röviden elmondanom 85

a másik kettőnek, Igornak és Csínnek a helyzetet. Az ő gyorsa ságuk oldott meg mindent: egyikük a szeneskosarat kapta fel, másikuk a tündérport csorgatta a két bajbajutottra. A csomó feloldódott, Morfeusz egyből magához tért, és az utolsó pillanatban sikerült átreppennie a Kapun… –  Ne kisebbítsd saját érdemeidet, mesélj el mindent! – vágott közbe Morfeusz. – Ha te nem mondod, majd mondom én! – és már kezdte is: – Kedves Koboldotoknak talán a Csavargóknál is gyorsabban járt az esze, és a tündérporból egy kicsit a fejetekre szórt. Ettől aztán mély álomba zuhantatok, így sokkal kényelmesebb volt a visszaút a Szélcsavargók ölében. Egyenesen ide hoztak titeket. – Már csak a hazaérkezéseteket kellett a szüleitek emlékei közé csempészni. Apával nem is volt baj, ő olyan elmerülten olvasott, hogy csak egy távoli köszönés emlékére volt szükség. Anyával már nehezebben ment a dolog, majdnem lebuktunk, amikor az emlékek közé keveredett Fitos karalábéfőzelékes jelenete. Olyan embert pedig, aki szereti a karalábéfőzeléket, nem találni az egész Cilinder utcában. De szerencsére nem vette komolyan a követelést – vette át a szót mosolyogva a Kobold. – Hát Ignáccal mi történt? – Neki nem jutott a tündérporból, ébren repült haza veletek. Erre biztos emlékezni fog! Azt hiszem, mostanra már rájöhetett, hogy az alkotás és a barátok nem az ő kis ékszerétől függnek. Amikor hazaértünk, felrohant a fényképezőgépéért, mert mint mondta, ereszkedés közben meglátott valamit, amit feltétlenül le kell fotóznia. 86

Sok szó esett az aznapi kalandokról, az álommanók még titkos körtáncukat is bemutatták a gyerekeknek. Mindenki büszke volt rájuk, hiszen megmentettek egy álommanót! Ahogy fogyott a mesél nivaló, úgy álmosodtak a lurkók. Amikor végre elaludtak, és csak egyenletes szuszogásuk töltötte be a kis szobát, Morfeusz így szólt: – Fityulás, tudja mit? Maga most inkább ne csináljon semmit, csak figyeljen… Jövő héten valamelyik kollégám megmutatja a dupla cso mós röptetett átadást… Eközben néhány emelettel feljebb, a tetőtérben, Ignác feszült izgalommal nézte a hívófolyadékkal teli tálat. Lassan egy kép körvo nalai kezdtek előtünedezni a fehér papíron. – A tizenkettedik. Tehát igaz… – mormolta maga elé. A képet felcsíptette a szárítókötélre a többi mellé. Egy kis ideig még mélázott a tizenkét kép felett, majd átment a szomszéd szobába. A könyves polcról egy nagy, bőrkötésű könyvet vett le. Leült az íróasztalhoz, kinyitotta a könyvet az utolsó, sűrű kézírással telerótt oldalon. Jobb kezével gyengéden végigsimította, és toll után nyúlt. A toll a zöld üveg határolta fekete tóba merült, aztán újra írni kezdett. Az örökké ismétlődő mozdulatok táncoló betűket varázsoltak a lapra. Kézen fogva lejtették táncukat… A kosárra hullott tündérpor különleges tulajdonságokkal ruházta fel az egykori szén fuvarozó holmit. De ez már egy másik történet…

Tartalom 1. fejezet 9 amelyben kiderül, hogy mi lesz akkor, ha egy álommanót itt felejtenek 2. fejezet 19 amelyben bemutatkozik a Cilinder utca 10. koboldja, valamint a Macska és a Fényképész 3. fejezet 25 amelyben Bóbita álomkórba esik 4. fejezet 35 amelyben kiderül az álomkór oka 5. fejezet 43 amelyben a gyerekek elindulnak az Öreghez 6. fejezet 59 amelyben a gyerekek közös álomba zuhannak, hogy ott megleljék a megoldást 7. fejezet 67 amelyben a tündérpor útra kel 8. fejezet 75 amelyben egy véletlen old meg mindent Zárókép 85

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Minden jog fenntartva. Bármilyen másoláshoz, sokszorosításhoz, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tároláshoz a kiadó és a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása szükséges. A kézirat lezárva 2014. október 19-én. Nyomta és kötötte a Digitalpress Digitális Nyomda Kft., Budapest Készült 5,5 ív terjedelemben, Telegdi betűtípussal. Crossfade Kiadó, Nagykovácsi, felelős kiadó: Szelényi Nóra ISBN 978-963-12-0803-0