Müpa Műsorfüzet - Wagner: Rienzi (2017. június 19.) by Müpa Budapest

mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times BUDAPESTI WAGNER-NAPOK mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New BUDAPEST WAGNER DAYS Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times mupa.hu mes New Roman Times New Roman Times New Roman Times New Times New Roman Times New Roman Times New Roman Times

Wagner: Rienzi

MEGJELENT

Keresse DVD és Blu-ray formátumban a Rózsavölgyi boltjaiban, a Müpában vagy a Szervita téren.

mupa.hu

19 June 2017 Béla Bartók National Concert Hall

2017. június 19. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

BUDAPEST WAGNER DAYS BUDAPESTI WAGNER-NAPOK Wagner: Rienzi Wagner: Rienzi Concert performance

Cola Rienzi: Robert Dean Smith Irene: Emily Magee Steffano Colonna: Falk Struckmann Adriano: Michelle Breedt Paolo Orsini: Boaz Daniel Raimondo: Krisztián Cser Baroncelli: Szabolcs Brickner Cecco del Vecchio: Marcell Bakonyi Featuring: Hungarian National Philharmonic, Hungarian National Choir (choirmaster: Csaba Somos) Conductor: Sebastian Weigle The English text is on pages 14-22.

Koncertszerű előadás

Cola Rienzi: Robert Dean Smith Irene: Emily Magee Steffano Colonna: Falk Struckmann Adriano: Michelle Breedt Paolo Orsini: Boaz Daniel Raimondo: Cser Krisztián Baroncelli: Brickner Szabolcs Cecco del Vecchio: Bakonyi Marcell Közreműködik: Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba) Vezényel: Sebastian Weigle

Nem kétséges, hogy a Ring vagy a Trisztán magaslatairól nézve a Rienzi még nem az „igazi” Wagner; a mű máig sem került bele a Bayreuth által szentesített kánonba. Ám ez a romantikus nagyopera, amelyet óriási sikerrel mutattak be Drezdában 1842. október 20-án, és amelyet a 19. század végéig a világ számos operaháza tartott műsoron, jóval több puszta kuriózumnál. Több annál, nemcsak azért, mert sok szempontból előremutat Wagner életművében, hanem elsősorban azért, mert önmagában véve is lenyűgöző, nagy drámai erejű és zenei szépségekben bővelkedő alkotás. A fiatal Wagner két operát komponált a Rienzi előtt; librettóit már kezdettől mindig maga írta. Az elsőt, A tündéreket a zeneszerző életében nem adták elő, a második, A szerelmi tilalom, egyetlenegyszer hangzott el Magdeburgban, ahol Wagner abban az időben operakarmesterként dolgozott. Az akadályt nem ismerő ifjú komponistának harmadik nekifutásra sikerült meghódítania a színpadot. A Rienzi – ez a monumentális, ötfelvonásos opera – óriási szenvedések árán született meg, olyan, az életrajzokból jól ismert sorozatos megpróbáltatások közepette, mint a rigai karmesterállás elvesztése, kalandos és majdnem végzetes menekülés a hitelezők elől a tengeren át (felesége, Minna, mostohalánya, Natalie és Robber, a bernáthegyi kutya társaságában), majd a párizsi nyomorgás. Ilyen körülmények között szőtte Wagner első művészi álmát egy nagy egyéniségről, akit elpusztít az ellenséges világ – mert Rienziben nem nehéz felfedezni a Hollandi, Tannhäuser, Siegfried és Trisztán prototípusát. (Wagnernek csak legutolsó operájában, a Parsifalban sikerült olyan hőst alkotnia, aki eléri célját és nem hal meg.) Cola di Rienzi (vagy Rienzo) 14. századi római politikus életét, melynek történetét először egy ismeretlen nevű kortársa írta meg, a 18.–19. században többen is feldolgozták irodalmi formában. Ezek közül Wagner fő ihletője Edward Bulwer-Lytton báró (1803–1873) Rienzi, az utolsó római néptribun című regénye volt. Rienzi, az alacsony sorból származó agitátor és népvezér harcot indított a várost elnyomó, egymással is versengő nemesek ellen, de végül alulmaradt a küzdelemben. Bulwer-Lytton erősen megszépítette az eredetileg igencsak ellentmondásos figurát, Wagner pedig újabb

RIENZI

átalakításokat hajtott végre a regény egyes mozzanatain. A történelmi Rienzi nem volt az a lánglelkű demokrata, akinek később beállították, és korántsem volt mentes zsarnoki hajlamoktól. Wagnernél azonban olyan idealista hős lett, akinek nem volt más vágya, mint hogy a város minden polgára szabadságban és békében éljen, és akinek egyetlen pillanatnyi elérzékenyülésért hatalmas árat kellett fizetnie. Rienzi húgának, Irenének és az ő szerelmesének, Adriano Colonnának az alakja Bulwer-Lytton leleménye volt; Wagner operájában is mindketten döntő szerepet játszanak. Amint a néptribun figurájában későbbi Wagner-hősök előképét ismerhetjük fel, ugyanígy Irene is előremutat az életműben: ahogyan az opera végén bátyjával együtt a tűzhalált választja, az szinte már Brünnhilde máglyáját és Az istenek alkonya zárójelenetének világégését jósolja meg. Hasonló lángoló kataklizmát láthatott a közönség már 1828-ban, Auber A portici néma című operájának végén is. Auber, Meyerbeer és Halévy francia nagyoperái nemcsak a Rienzinek voltak közvetlen modelljei, hanem (talán öntudatlanul) tovább is kísérték pályáján Wagnert. A fiatal komponista közvetlen példaképe azonban az olasz születésű Gaspare Spontini (1774–1851) volt, aki miután maga is nagy sikerrel művelte a francia nagyoperát, később Poroszországban működött. Fernand Cortez című operáját németül is előadták Berlinben, és utolsó operáját (Agnes von Hohenstaufen) már eredeti német szövegre komponálta 1827 és 1829 között. Tudjuk, hogy Wagner 1832-ben látta a Fernand Cortezt, amelyből mint történelmi operából sokat tanult. A nagyszabású kórusok, együttesek és vérpezsdítő indulódallamok, melyek a Rienziben nagy számban fordulnak elő, mind ennek az operatípusnak voltak jellemzői. A Rienzi Európa egyik vezető operaházának, a drezdai Hofopernek a kapuit nyitotta meg Wagner előtt, akit nem sokkal később az operaház vezető karmesterének neveztek ki. Következő két operáját, A bolygó hollandit és a Tannhäusert is itt mutathatta be, olyan kiváló énekesekkel, mint Josef Tichatschek, az első nagy Wagner-tenor, aki a Rienzi és a Tannhäuser premierjén egyaránt fellépett, valamint a kor egyik legnagyobb operasztárja, Wilhelmine Schröder-Devrient, aki annyira fontos volt Wagnernek, hogy Adrianót az ő kedvéért nadrágszerepnek írta meg. Schröder-Devrient, aki korábban Beethoven Fideliójának Leonórájaként aratott óriási sikereket, később Senta (A bolygó hollandi) és Vénusz (Tannhäuser) szerepének is első tolmácsolója lett. A Rienziből manapság csupán a nyitány és a főhős ötödik felvonásbeli imája hallható viszonylag gyakran. A két részlet zeneileg szoros kapcsolatban áll egymással: a nyitány elején néhány ütem bevezetés után rögtön az ima dallamát halljuk, melyet energikus rézfúvós fanfár és indulózene követ. A fanfár az operában majd a Santo spirito cavaliere („A harcos Szentlélek”) csatakiáltást fogja kísérni (III. felvonás), míg az indulót a Rienzit dicsőítő kórusjelenetben halljuk viszont a II. felvonásban.

Az I. felvonás nyitójelenete Irene római háza elé vezet, ahol Orsini, a gazdag patrícius, emberei kíséretében el akarja rabolni a fiatal plebejus lányt. A nagy lármára megjelennek a rivális Colonna család tagjai, közöttük Adriano, Irene szerelmese, aki megakadályozza a bűncselekményt, de a két ellenséges család szócsatája tovább folyik. A kardinális közbelépése sem tudja megfékezni a viszálykodást; végül megjelenik Rienzi, a néptribun, és szenvedélyes recitativójában a nemesek szemére hányja, hogy belharcaikkal, romlott erkölcseikkel tönkretették Róma régi dicsőségét. A nemesek az opera első nagy együttesében kigúnyolják a néptribunt, és készek újra egymásnak esni. Rienzi megfogadja, hogy felveszi a harcot a nemesek ellen; lelkes indulódallamát átveszi a tömeg, mely örök hűséget esküszik a vezérnek. Rienzi, Irene és Adriano magára marad. Adrianóra mély benyomást tesznek Rienzi politikai eszméi, de visszariad a vérontás gondolatától. Ám amikor Rienzi elmondja, hogy fivérét Adriano rokonai, a Colonnák ölték meg, a fiatalember tűzbe jön: Irenével és Rienzivel együtt megfogadja, hogy velük fog harcolni Rómáért. Rienzi távozása után a két szerelmes biztosítja egymást érzelmeik mélységéről, de Adrianót balsejtelmek gyötrik. Fél (mint később kiderül, joggal), hogy a nép egyszer még Rienzi ellen fordul. A szerelmi kettőst az Orsinik és Colonnák harci zenéje szakítja félbe, melyet azonban elsöpör a Rienzit ünneplő tömeg hangja. Felhangzik a Lateráni bazilika orgonája, és a kórus ünnepélyes, korálszerű énekkel üdvözli a nagy napot, Rienzi uralmának kezdetét. (A kórus első szava: „Erwacht!” (Ébredjetek!) Wagner ismerői számára A mesterdalnokok harmadik felvonásának „Wachet auf” pillanatát előlegzi.) Rienzi gyújtó hatású beszéde után egyik túlbuzgó híve, Cecco del Vecchio már királynak kiáltaná ki a vezért, Adrianót kétségbe ejtve, de Rienzi visszautasítja a gondolatot, aláveti magát az egyháznak, és kijelenti: nem akar több lenni néptribunnál. A nép saját szószólójaként ünnepli Rienzit a felvonás végén. A II. felvonás idilli jelenettel kezdődik. Hivatalos küldöttség (női kar szopránszólóval) érkezik Rienzihez. Tagjai arról hoznak jelentést, hogy bejárták az egész országot, s mindenütt békét és nyugalmat találtak. A himnuszszerű, hangszeres kíséret nélküli kórust a küldöttség vezetőjének elbeszélése egészíti ki, melyre Rienzi, hívei élén, a béke dicsőítésével válaszol. Megjelennek a nemesek is, és Colonna kényszerűségből, képmutató módon néhány elismerő szót intéz Rienzihez, aki válaszában hűségre inti a nemeseket, de egyúttal meg is fenyegeti őket arra az esetre, ha megszegnék az új törvényeket. Magukra maradva, a felháborodott nemesek azonnal bosszút esküsznek. A közös ellenség ellen szövetségre lépő Orsini és Colonna suttogó párbeszédében Ortrud és Telramund kettősének (Lohengrin, II. felvonás) előképét fedezhetjük fel.

RIENZI

A római nemesek összeesküvése azonban nem lesz hosszú életű, mert Adriano, Colonna fia kihallgatta őket. Megpróbálja jobb belátásra bírni az apját, de a kettejük közötti ellentét áthidalhatatlan, és az öreg Colonna egy drámai feszültséggel terhes együttesben, amelyben Orsini és a nemesek kórusa is részt vesz, árulónak bélyegzi a fiát. Adriano azonban habozik: nem tudja eldönteni, melyik oldalra álljon. Rövid szólójelenete végén beismeri, hogy már-már az őrület határán áll. A felvonás grandiózus fináléjában nyílt összecsapásra kerül sor Rienzi és a nemesek között. A néptribun hatalmas ünnepséget rendez; a kórus ujjongó hangon dicsőíti a vezér nagyságát, és messze földről érkezett követek sora rója le hódolatát a nagy ember előtt. Az ünnepség fényét az opera teljes formájában nagyszabású pantomim-előadás emelte, amely Lucretia történetét adta elő, a római patríciusnőét, akin Tarquinius herceg (Róma hetedik királyának, Tarquinius Superbusnak a fia) erőszakot követett el. A legenda hagyományos változata szerint Lucretia szégyenében öngyilkos lett; halála hírére népfelkelés robbant ki, mely a királyság bukásához és a római köztársaság megalapításához vezetett Lucius Junius Brutus vezetése alatt. Wagner verziójában azonban a hősnő a támadójával dulakodva megragadta annak kardját, és saját szívébe döfte, még mielőtt elvesztette volna erényét. Wagner pantomimzenéje érzékletesen festi alá a történet minden egyes mozzanatát; dramaturgiai jelentősége abban áll, hogy felidézi az ókori Róma morális nagyságát és szabadságeszményét, amelyre Rienzi hivatkozik, hogy saját politikai törekvéseit igazolja. Ily módon a néptribun mint új Brutus jelenik meg, és az Irene elleni támadás az opera első jelenetében szintén a Lucretia-történet fényében kap mélyebb értelmet: a kegyetlen zsarnokság legerősebb szimbóluma itt is, ott is a szexuális erőszak, melynek azonban Wagnernél nem szabad beteljesednie. A pantomimot és az azt követő, a francia nagyoperákban elengedhetetlen balettzenét (harci játékokkal, gladiátorküzdelemmel, békeallegóriaként fellépő szüzekkel, látványos össztánccal) azonban a legtöbb előadásban kihagyják, hiszen a Rienzi teljes zenei anyagának előadása több mint hat órát venne igénybe. Az ünnepség kezdete előtt Adriano Rienzi fülébe súgja, hogy legyen óvatos, de – nem akarván kiszolgáltatni saját családját – nem árulja el, amit tud. Rienzi biztosítja, hogy páncélinget visel, és semmitől sem kell tartania. A támadás nem sokáig várat magára. Alighogy vége a pantomim- és balettbetétnek, Orsini a két, immár szövetségre lépett nemesi család élén tőrt rántva a néptribunnak ront, de Rienzi emberei azonnal lefegyverzik. A fényes ünnepség helyét egyetlen pillanat alatt komor ítélőszék foglalja el: Rienzi azonnali halálra ítéli ellenségeit. (Colonna megjósolja, hogy Rienzi órája is hamarosan ütni fog).

Ekkor azonban Adriano rohan be Irene kíséretében. Az ifjú Colonna megfenyegeti barátját: apja halálát nem fogja bosszulatlanul hagyni. A két szerelmes együtt könyörög Rienzinek, hogy kegyelmezzen meg Colonnának. A néptribun, saját, vérszomjas követőinek kórusát semmibe véve megváltoztatja az ítéletet: mindenki megdöbbenésére elengedi a nemesek büntetését. Lírai béke-ariosója összefonódik hívei (Cecco és Baroncelli) balsejtelmeivel, a megalázott és semmi esetre sem megbékített Colonna és Orsini gyilkos gondolataival, miközben a nép (most még) támogatásáról biztosítja Rienzit. A komplex együttes legfelső regiszterében Irene és Adriano szárnyaló dallamai és virtuóz koloratúrái fejezik ki a szerelmesek örömét a váratlan fordulat felett. A finálé stretto szakaszában mindezek az ellentétes érzelmek egyetlen lelkes indulódallamban egyesülnek. A III. felvonás elejére már nyilvánvalóvá vált Rienzi végzetes stratégiai hibája: a nemesek elmenekültek, hogy hadsereget toborozzanak a néptribun ellen. A nép rémült kórusára, Cecco és Baroncelli kétségbeesett kiáltására megjelenik Rienzi, és megfogadja, hogy visszaveri a támadást. Hadba hívó szónoklatával, melyben a „harcos Szentlelket” (Santo Spirito Cavaliere) hívja segítségül, még maga mellé tudja állítani a népet, de már világos: Rienzi hatalma megingott, hívei nem fogják neki megbocsátani, hogy nem számolt le az ellenséggel, amikor még könnyebben megtehette volna. A nagy tömegjelenetet Adriano monológja követi. Az új, polgárháborús helyzetben a fiatal nemes dilemmája még jobban kiéleződik. A drámai scena – Schröder-Devrient nagy pillanata – egyike az opera zenei csúcspontjainak. Végül, hosszas vívódás után, Adriano elhatározza, hogy kísérletet tesz a két hadban álló fél kibékítésére. Hangos trombitaszó és harangzúgás vezeti be a rómaiak harci indulóját; a katonákat az egyház emberei, római lányok és asszonyok kísérik. Az ünnepélyes menetet váratlanul Adriano akasztja meg, kérlelve Rienzit, hogy fékezze meg seregét. Ő majd beszél az apjával, hogy megakadályozza a vérontást. De már késő: Rienzi hajthatatlan, és a hadsereg elindul. Adriano velük menne, de Irene visszatartja, és mindketten a római nőkkel együtt imádkoznak a Szűzanyához Rienziért. Imájuk, melyhez a harci trombiták szolgáltatnak ellenpontot, nem marad hatástalan. A csata Rienzi győzelmével ér véget; a két nemesi vezér, Orsini és Colonna halott. Az összecsapás azonban a másik oldalon is nagy véráldozatokat követelt. Cecco és Baroncelli az elesett rómaiakat siratja, Adriano az apját. A fiatalember végképp szembefordul Rienzivel, és így elveszíti Irenét is, aki hűségesen kitart bátyja mellett.

RIENZI

A III. felvonás fináléjában a gyász, a bosszú és egy szerelem végének hangjai fonódnak össze a kórus diadalénekével, amely csak az együttes végső szakaszában képes túlharsogni a szereplők ellentmondásos érzelmeit. A IV. felvonás ismét rossz hírrel indul. Rienzi hívei, akik maguk is csalódtak vezérükben, megtudják, hogy a néptribun mind az egyház, mind pedig a császár támogatását elvesztette. A rómaiak titkos gyűlésén megjelenik Adriano, és kijelenti, hogy Rienzi elárulta a népet. (Azt persze elmulasztja megemlíteni, hogy Rienzi éppen az ő, Adriano, hatására kegyelmezett meg a nemeseknek, végzetes következményekkel.) A nép Rienzi ellen fordul, és a néptribun elleni bosszúkórust már az egykori barát és sógorjelölt, Adriano vezeti. Rienzi ünnepi Te Deumot rendelt véres győzelmének ünneplésére. Az egyházi menet élén maga a kardinális áll, de az istentisztelet korántsem a tervek szerint zajlik. Rienzi megdöbbenve látja, hogy barátai nem csatlakoznak az ünneplőkhöz, hanem kívülről szemlélik az eseményeket. Szenvedélyes indulódallamú áriájával már majdnem meggyőzi őket (Adriano kivételével) saját álláspontjáról, de ekkor a templomból, Te Deum helyett, a kardinális és a papok kórusa átkot mond Rienzire. Adriano ismét megkísérli, hogy Irenét maga mellé állítsa, és vele együtt elmeneküljön, de a lány elfordul tőle, Adriano pedig kétségbeesetten elrohan. Az V. felvonás Rienzi híres imájával kezdődik. Most, hogy minden elveszett, a hős Istenhez fordul, aki a szívekbe látva érti Rienzi nemes szándékait. Egyetlen ember tartott ki a végsőkig Rienzi mellett: húga, Irene. Kettősükben Rienzi megpróbálja húgát visszatartani attól, hogy sorsát az övéhez kösse, de Irene tántoríthatatlanul hisz a bátyja által képviselt szabadságeszményben. Adriano, már az őrület határán, még egyszer utoljára megpróbálja visszaszerezni Irenét, de megsemmisítő elutasítást kap válaszul. Jelenetükben, a megelőző Irene–Rienzi kettőssel ellentétben, nem fonódik össze a két hang, hanem drámai dialógusban csap össze, mely közvetlenül az opera vérfagyasztó zárójelenetébe torkollik. A megvadult tömeg készen áll, hogy megkövezze és máglyára küldje a bukott népvezért, akinek most már minden szónoki tehetsége hiábavalónak bizonyul. Utolsó szavaival Rienzi megátkozza Rómát. A tömeg felgyújtja a Capitoliumot, és Rienzi Irenével együtt a lángok közt leli halálát, míg a tehetetlen Adriano, e szörnyűségek láttán, élettelenül esik össze. Írta: Laki Péter

Fotó © Monika Rittershaus

Sebastian Weigle szülővárosában, Berlinben végezte zenei tanulmányait; pályafutását a Berliner Staatskapelle szólókürtöseként kezdte. Karmesterként nemzetközi elismertségre Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony című operájának 2003-as frankfurti előadásával tett szert: teljesítményét az Opernwelt kritikusai Az év karmestere címmel ismerték el. A legnagyobb német operaházak mellett fellépett a Salzburgi Ünnepi Játékokon, a bécsi Staatsoperben, a New York-i Metropolitan Operában, valamint Tokióban. Wagner-interpretációi közül kiemelkedik a Parsifal, a Trisztán és Izolda, valamint A nürnbergi mesterdalnokok a Bayreuthi Ünnepi Játékokon. 2008 óta a Frankfurti Opera fő-zeneigazgatója. Robert Dean Smith a New York-i Julliard School növendéke volt. Karrierjét baritonként kezdte, 1988-ban váltott tenor hangfajra. Wagner-énekesként Bayreuthban figyelt fel rá a világ 1997-ben, amikor Stolzingi Waltert alakította. Azóta bejárta a világot a Lohengrin, a Trisztán és a Tannhäuser nagy szerepeivel is.

Fotó © Pulse

Emily Magee napjaink egyik leginkább figyelemre méltó Richard Straussés Wagner-szopránja. Csillogó hangjával, intelligens, meghatározó színpadi jelenlétével hívta fel magára számos világhírű karmester, mások mellett Daniel Barenboim, Simon Rattle, Zubin Mehta és Claudio Abbado figyelmét.

Fotó © Johannes Ifkovits

Falk Struckmann a bécsi Staatsoper „Kammersänger” címmel elismert basszbaritonja. Wagner operáiban világszerte énekelte Kurwenalt, Wotant, Amfortast és Hans Sachsot. A szakma és a közönség a legjelentősebb Wagner-előadók között jegyzi.

RIENZI

Michelle Breedt dél-afrikai mezzoszoprán szülőhazájában tanult, és a Fokvárosi Operában kezdte pályafutását. Később Londonban képezte tovább magát. Wagner operáiban énekelte Frickát (A Rajna kincse, A walkür), Brangänét (Trisztán és Izolda) és Vénuszt (Tannhäuser).

Boaz Daniel Izraelben született, és 1998 óta a bécsi Staatsoper tagja. Otthonosan mozog a bel canto és az olasz nagyromantika világában. Ugyanakkor sok Wagner-baritonszerepet is elénekelt már – mindegyiket nagy sikerrel.

Cser Krisztián megnyerte a szegedi Simándy József Énekversenyt, döntős volt a Montserrat Caballé Énekversenyen, a Genfi Énekversenyen pedig különdíjat kapott. Rendszeresen koncertezik külföldön és Magyarországon. Székely Mihály- és Oláh Gusztáv-emlékplakettel, valamint Magyar Ezüst Érdemkereszttel ismerték el. Fotó © Hermann Péter

Brickner Szabolcs Budapesten és Augsburgban tanult, majd többek közt Nicolai Gedda, Renata Scotto, Hamari Júlia és Brigitte Fassbaender irányításával képezte tovább magát. 2008-ban első díjat nyert a brüsszeli Erzsébet Királyné Énekversenyen. Énekelt Helmuth Rilling és Valerij Gergijev vezényletével is. A bécsi Volksoper tagja.

Bakonyi Marcell a stuttgarti Zeneművészeti Főiskolán Hamari Júliánál tanult. Tagja volt a Heidelbergi Színháznak és a Zürichi Operastúdiónak, ahol többek között a Trisztán és Izoldában szerepelt. Szerződés kötötte a salzburgi Landestheaterhez, jelenleg a Nürnbergi Színház tagja. Fellépett az Oslói Operában, Innsbruckban és az Egyesült Államokban is. A budapesti Operaházban 2011-ben mutatkozott be.

A Nemzeti Énekkar repertoárja rendkívül gazdag, Schütztől és Bachtól a kortárs zeneszerzőkig terjed. A kórus sikerrel szerepelt Európa jó néhány nagyvárosában, valamint Japánban és Izraelben is. A Vatikánban adott, nagy sikerű koncertjüket több európai tévétársaság sugározta. Az együttes karigazgatói tisztét 2016 óta Somos Csaba tölti be. A Nemzeti Filharmonikusok a magyar zeneélet meghatározó szimfonikus zenekara. Elődjét 1929-ben Székesfővárosi Zenekar néven hozta létre Bor Dezső. A később Állami Hangversenyzenekar néven működő együttes nagy korszaka (1952–1984) Ferencsik János nevéhez fűződik. Az ő halála után néhány éven át Kobajasi Ken-Icsiró állt az ÁHZ élén, majd 1997-től 2016-ban bekövetkezett haláláig Kocsis Zoltán: ő – immár Nemzeti Filharmonikusok néven – újjászervezte és a legmagasabb igényeknek megfelelő nyugat-európai színvonalra emelte a zenekart. Az együttest jelenleg Hamar Zsolt vezeti.

PONTOK, KEDVEZMÉNYEK, EXTRA ÉLMÉNYEK

Csatlakozzon Ön is!

mupa.hu/husegprogram

There is no doubt that, seen from the heights of the Ring or Tristan, Rienzi is not yet the “real” Wagner; to this day, it has not become part of the canon enshrined at Bayreuth. Yet this grand Romantic opera, premiered with enormous success in Dresden on October 20, 1842 and played regularly by many opera houses in the world at least until the end of the 19th century, is more than a mere curiosity. It deserves our interest not only because it anticipates many later developments in Wagner’s oeuvre but mainly because it is an impressive work in its own right, possessed of great dramatic power and musical beauty. The young Wagner had composed two operas prior to Rienzi, always writing his own librettos from the very start. The first opera, Die Feen (“The Fairies”) was never heard during his lifetime; the second, Das Liebesverbot (“The Ban on Love”), received a single performance in Magdeburg, where Wagner served briefly as an opera conductor. The ambitious composer, who recognized no obstacles, conquered the stage on the third try. Rienzi, a monumental opera in five acts, was born amidst enormous vicissitudes: the loss of Wagner’s conducting job in Riga; an adventurous and near-fatal flight from the creditors across the North Sea, in the company of Wagner’s wife Minna, his stepdaughter Natalie as well as Robber, the Saint Bernard; and the subsequent misery in Paris. It was during such times that Wagner conceived his first dream about a great personality destroyed by a hostile world—for it is not hard to see, in Rienzi, the prototype of the Dutchman, Tannhäuser, Siegfried and Tristan. (It wasn’t until Wagner’s last opera, Parsifal, that he succeeded in creating a hero who reached his goal and didn’t die.) The life of Cola di Rienzi, the 14th-century Roman politician, was first told by an anonymous contemporary; it later became the subject of several literary works in the 18th and 19th centuries. Wagner’s immediate source was the novel Rienzi, the Last of the Roman Tribunes by Edward Bulwer-Lytton, the 1st Baron Lytton (1803–1873). Rienzi, an agitator and popular leader of humble birth, fought against the various noble factions in Rome who were oppressing the populace, but was finally defeated in his struggle.

Bulwer-Lytton painted a highly idealized picture of his protagonist, who was hardly the flame-hearted freedom fighter that he was later made out to be; the historical Rienzi certainly exhibited more than a slight tendency toward tyranny. Wagner’s Rienzi, by contrast, was a hero whose only desire was to see all Romans live in peace and liberty, and who had to pay a terrible price for a single moment of weakness. Rienzi’s sister Irene and her lover Adriano Colonna were characters invented by Bulwer-Lytton; they also play important roles in Wagner’s opera. Just as the tribune may be seen as the ancestor of several later Wagnerian heroes, Irene, too, foreshadows later developments. Her death by fire at the end of the opera, in a way, anticipates Brünnhilde’s funeral pyre and the end of the world in the final scene of Götterdämmerung. As a matter of fact, audiences could witness a similar cataclysm already at the end of Daniel Auber’s opera La muette de Portici (1828). The French grand operas of Auber, Meyerbeer and Halévy not only served as models for Rienzi but accompanied Wagner (maybe subconsciously) throughout much of his career. Yet Wagner’s most direct source of inspiration was probably the work of Gaspare Spontini (1774–1851). The Italian-born Spontini, a successful composer of French grand opera, later went to Prussia. His opera Fernand Cortez was performed in Berlin in German translation; Spontini wrote his final work, Agnes von Hohenstaufen, to an original German libretto. We know that Wagner saw Fernand Cortez, a historical opera from which he learned a great deal, in 1832. The grandiose choruses, ensembles and rousing choruses of Rienzi were all characteristic of this particular type of opera. Rienzi opened the doors of one of Europe’s leading opera houses for Wagner. Appointed as the Dresden Hofoper’s chief conductor soon afterwards, the composer was able to present his next two operas, The Flying Dutchman and Tannhäuser, on its stage. He was able to work with such outstanding singers as Josef Tichatschek, the first great Wagner tenor who created the roles of both Rienzi and Tannhäuser, or Wilhelmine Schröder-Devrient, one of the greatest divas of the era, who was so important to Wagner that he made Adriano a trouser role for her sake. Schröder-Devrient, legendary as Leonore in Beethoven’s Fidelio, went on to become the first Senta in Dutchman and the first Venus in Tannhäuser. The only excerpts from Rienzi that can be heard with any frequency nowadays are the overture and Rienzi’s prayer from Act V—two excerpts that are musically related since the overture begins, after a brief introduction, with the melody of the prayer. Other characteristic themes in the overture include an energetic brass fanfare and a march melody. The former will accompany the battle cry Santo Spirito Cavaliere (“Holy Spirit Warrior”) in Act III, while the latter will reappear in the Act II chorus glorifying the protagonist.

SUMMARY

Act I opens with a scene in front of Irene’s house in Rome, where Orsini, the wealthy patrician, tries to kidnap the young plebeian girl. The noise attracts the members of the rival clan of the Colonnas, including Adriano, who is in love with Irene and who prevents the rape as the two noble families continue to hurl insults at each other. Even the appearance of the cardinal fails to put an end to the dispute. Finally, Rienzi, the tribune, enters and denounces the noblemen for ruining the glory of the city with their infighting and their corrupted morals. In the opera’s first great ensemble, the noblemen mock the tribune and almost come to blows with one another again. Rienzi vows to take up the fight against the patricians; the crowd joins in his spirited march melody, pledging eternal loyalty to the leader. A trio sung by Rienzi, Irene and Adriano follows. Adriano is deeply impressed by Rienzi’s political ideas, but he shies away from the thought of bloodshed. Yet when Rienzi tells him that his own (Rienzi’s) brother was killed by the Colonnas (Adriano’s relatives), the young man gets all fired up and vows to fight for Rome together with Rienzi and Irene. After Rienzi’s departure, the two lovers assure each other of their undying love; yet Adriano is plagued by misgivings. He is afraid (and, as it later turns out, rightly so) that the populace could turn against Rienzi some day. The love duet is interrupted by the battle music of the Orsinis and Colonnas, which is in turn drowned out by the sound of the crowd lionizing Rienzi. The organ of the Lateran basilica resounds, and the chorus intones a solemn chorale in honor of the great day, the beginning of Rienzi’s rule. The first word of the chorus, “Erwacht!” (Awake!) will inevitably remind Wagner connoisseurs of the “Wachet auf” moment in Act III of Die Meistersinger. After a rousing speech by Rienzi, one of his overzealous followers, a man named Cecco, would proclaim the tribune king of Rome (to Adriano’s despair). Rienzi, however, refuses this misguided idea and confirms his submission to the Church. He will never want to be more than a tribune of the people. In the grandiose finale of the act, the crowds honor Rienzi as their own trusted spokesman. Act II begins with an idyllic scene. An official delegation (women’s choir with soprano solo) calls on Rienzi, reporting that, after surveying the entire country, they found only peace and calm everywhere. Their hymn-like chorus, which has no orchestral accompaniment, is complemented by a narrative of the chief messenger, to whom Rienzi and his followers respond with a paean to peace. The noblemen enter; Colonna addresses a few hypocritical words of congratulation to Rienzi, who exhorts the patricians to be loyal to him or face the consequences, should they break the new laws. Left alone, the outraged noblemen immediately begin to plot their revenge against Rienzi. Orsini and Colonna’s

RIENZI

whispered dialogue is a pre-echo of the duet between Ortrud and Telramund from the second act of Lohengrin. The conspiracy of the noblemen, however, will not last long. They have been overheard by Adriano, Colonna’s son, who tries to convince his father to desist, but their conflict cannot be resolved. In a dramatically tense ensemble, which includes Orsini and the chorus of the noblemen, Colonna calls his son a traitor. Yet Adriano is still hesitant; he cannot decide whose side he should take and admits being on the verge of insanity. In the grandiose Act II finale, it comes to an open clash between Rienzi and the noblemen. The tribune has organized a lavish celebration; the chorus enthusiastically sings the leader’s praises, and many ambassadors from distant countries arrive to pay their homages to the great man. In the unabridged version of the opera, the celebrations were enhanced by an elaborate pantomime representing the story of Lucretia, the Roman noblewoman who was raped by Prince Tarquinius, the son of Rome’s seventh king, Tarquinius Superbus. According to the traditional version of the legend, Lucretia took her own life out of shame; news of her death triggered a popular revolt that led to the abolition of the Roman kingdom and the establishment of the republic under the leadership of Lucius Junius Brutus. In Wagner’s version, however, the heroine seized her opponent’s sword as she was fighting him off, and stabbed herself in the heart rather than lose her chastity. In Wagner’s pantomime, the music depicts each individual event with great evocative power. The dramaturgical significance of the Lucretia pantomime lay in the fact that it presented an ancient parallel to Rienzi’s story, confirming and justifying the tribune’s historical claims about Roman virtues and Roman liberty. Rienzi thus appears as a new Brutus; and the attack on Irene receives a deeper significance through the Lucretia legend. In both cases, the strongest symbol of tyranny is sexual violence which, however, is not allowed to be consummated. Yet both the pantomime and the ensuing ballet scenes, the latter indispensable in French grand opera, are omitted in most performances of Rienzi. An uncut rendition of all the surviving music for the opera would take more than six hours—longer than any of Wagner’s mature works. Before the celebrations begin, Adriano advises Rienzi, in a whisper, to be cautious; yet, not wanting to betray his family, he doesn’t actually tell him what he knows. Rienzi assures him that he is wearing a coat of armour and has nothing to fear. Yet it is not long before the noblemen launch their attack. As soon as the pantomime and ballet are over, Orsini draws his dagger and rushes at Rienzi, only to be immediately disarmed by the tribune’s men. In an instant, the festivities turn into an austere court of law, where Rienzi loses no time in condemning his enemies to death.

At this moment, Adriano rushes onstage. The young Colonna threatens Rienzi, insisting that the death of his father will not go unavenged. Both Adriano and Irene implore the tribune to spare the old Colonna’s life, and Rienzi, ignoring the chorus of his bloodthirsty followers, cancels the death sentence. In the subsequent ensemble, Rienzi’s lyrical arioso of peace is entwined with the lines of his allies Cecco and Baroncelli, giving voice to their evil forebodings, and the parts of Orsini and Colonna, revealing their murderous thoughts, while the people’s chorus assures Rienzi of their continued support. Soaring above all the other voices, Irene and Adriano’s virtuoso coloraturas express the lovers’ joy at the unexpected turn of events. In the final, stretto section of the finale, all these conflicting sentiments are united in a single, enthusiastic march tune. By the beginning of Act III, Rienzi’s fatal strategic error has become apparent. The noblemen whose lives he has spared have fled Rome in order to recruit an army against the tribune. The frightened populace and the desperate cries of Cecco and Baroncelli are answered by Rienzi, who vows to fight the attackers. His call to arms, invoking the “Holy Spirit Warrior” (Santo Spirito Cavaliere), inspires the people to rally behid him, but Rienzi’s power is no longer absolute. His followers will never forgive him for not destroying the enemies while it would have been easier for him to do so. This elaborate ensemble is followed by Adriano’s monologue. The young man’s dilemma is more painful than ever, now that civil war is looming on the horizon. His dramatic scena—Schröder-Devrient’s great moment—is one of the opera’s high points. Finally, after a long struggle, Adriano decides to make an attempt at mediation between the two warring parties. The march of the Romans is introduced by trumpet fanfares and the tolling of church bells. The soldiers are accompanied by clerics, as well as Roman girls and women. Their procession is unexpectedly interrupted by Adriano who implores Rienzi to stop his army; he will speak to his father to prevent any bloodshed. But it is too late: Rienzi will not yield, and the soldiers march on. Adriano would join them, but Irene holds him back. Together with the Roman women, they implore the Virgin Mary for Rienzi’s victory. Their prayers are not without effect: the Roman people win the battle, and the two noble leaders, Orsini and Colonna, are killed. Yet Rienzi’s side has also suffered some heavy losses. Cecco and Baroncelli mourn for the fallen Romans while Adriano, blaming Rienzi for Colonna’s death, definitively turns against the tribune; in so doing, he also loses Irene who remains committed to her brother. In the Act III finale, sounds of grief, vengeance and the end of a great love are set against the choral song of triumph,

RIENZI

and the latter can’t drown out the contradictory sentiments until the very end. More bad news arrives at the beginning of Act IV. Rienzi’s followers, already disabused, learn that the tribune has lost the support of both the Pope and the Emperor. At the secret meeting of the Romans, Adriano appears, confirming that Rienzi has in fact betrayed the people. (He conveniently omits mentioning his own role in persuading Rienzi to pardon the noblemen, an act that resulted in the subsequent disaster.) The crowd turns against Rienzi; the chorus of vengeance is now led by the latter’s former friend and prospective brother-in-law. Rienzi had ordered a festive Te Deum to celebrate his bloody victory. At the head of the Church procession, we see the Cardinal himself, but the service will not go ahead as the tribune had planned. Rienzi sees with consternation that his friends have not joined in the procession but are looking on from the sidelines. With a fiery aria in march rhythm, he nearly manages to win them back (except for Adriano), but at this precise moment, the Cardinal and the priests, instead of intoning the Te Deum, pronounce a curse upon Rienzi. Adriano tries once more to bring Irene to his side, but she turns away from him, and Adriano leaves the scene in despair. Act V opens with Rienzi’s famous prayer. Now that all is lost, the hero turns to God, who sees the hearts of all people and understands Rienzi’s noble intentions. There is only one person who has remained loyal to Rienzi to the end: it is his sister, Irene. In their duet, Rienzi tries to dissuade Irene from linking her fate to his, but she unshakeably believes in his ideals of freedom. Adriano, on the verge of insanity, makes a final attempt at winning over Irene, but meets with a devastating rejection. The voices of the former lovers, unlike those of Rienzi and Irene in the previous scene, are not entwined in a duet but are opposed in a dramatic dialogue which leads directly into the blood-chilling final scene. The wild crowd is ready to stone the disgraced leader and to burn him at the stake; Rienzi’s rhetorical talents have now lost all their power. With his final words, Rienzi curses Rome and the Romans. The crowd sets fire to the Capitol; Rienzi and Irene perish in the flames, while Adriano, completely undone, collapses lifeless at the sight of all these horrors. Written by: Péter Laki

Photo © Monika Rittershaus

Sebastian Weigle completed his music studies in his native Berlin and started his career as principal horn for the Berliner Staatskapelle. He gained international recognition as a conductor with the 2003 Frankfurt production of Richard Strauss’s opera Die Frau ohne Schatten, an achievement that led Opernwelt to name him its “conductor of the year”. In addition to appearing at the leading German opera houses, he has also conducted among others at the Salzburg Festival, the Wiener Staatsoper, the Metropolitan New York and in Tokyo.Of his interpretations of Wagner, his Parsifal and Tristan und Isolde stand out, as does his conducting of Die Meistersinger von Nürnberg at the Bayreuth Festival.He has served as the general music director at Opera Frankfurt since 2008. Robert Dean Smith trained at New York’s Julliard School and started his career as a baritone, switching to tenor in 1988. The world took notice of him as a Wagnerian singer at Bayreuth in 1997, after his portrayal of Walter von Stolzing there. He has travelled the world with the leading roles in Lohengrin, Tristan und Isolde and Tannhäuser ever since.

Photo © Pulse

Emily Magee is one of the most noteworthy sopranos working in the Richard Strauss and Wagnerian repertoire today. With her glittering voice and intelligent and decisive stage presence, she has attracted invitations to perform alongside many world-renowned conductors, including Daniel Barenboim, Simon Rattle, Zubin Mehta and Claudio Abbado. Photo © Johannes Ifkovits

Falk Struckmann, named a “Kammersänger” by the Wiener Staatsoper, has sung the roles of Kurwenal, Wotan, Amfortas and Han Sachs in Wagner’s operas around the world. The bass-baritone is considered one of the world’s most significant Wagnerian performers by music professionals and audiences alike.

RIENZI

Michelle Breedt studied in her homeland of South Africa and launched her career at the Cape Town Opera. The mezzo-soprano later went on to further develop her skills in London. In the operas of Wagner, she has sung the roles of Fricka (Das Rheingold, Die Walküre), Brangäne (Tristan und Isolde) and Venus (Tannhäuser).

Boaz Daniel was born in Israel and has been a member of the Wiener Staatsoper since 1998. He is at home in the worlds of both bel canto and the great Italian Romantic works. He has also sung many of Wagner’s baritone roles – to invariably great acclaim.

Krisztián Cser won the József Simándy Singing Competition, reached the finals at the Montserrat Caballé Intrenational Singing Competition and took a special prize at the Geneva Competition. He is a regular fixture at concerts both internationally and at home in Hungary. He has been recognised with the Mihály Székely and Gusztáv Oláh commemorative plaques, as well as with the Hungarian Silver Cross of Merit. Photo © Péter Hermann

Szabolcs Brickner studied in Budapest and Augsburg, and then later continued his training under the guidance of Nicolai Gedda, Renata Scotto, Júlia Hamari, Brigitte Fassbaender, and others. In 2008, he won first prize at the Queen Elisabeth Voice Competition in Brussels. He has sung under the baton of Helmuth Rilling and Valery Gergiev and is a member of the Volksoper Vienna.

Marcell Bakonyi studied under Júlia Hamari at the Hochschule für Musik Stuttgart. He was a member of the Theater Heidelberg and the Zurich Opera Studio, where he appeared in Tristan und Isolde and other works. He later joined Salzburg’s Landestheater and is currently a member of the Staatstheater Nürnberg. He has appeared at the Oslo Opera House, in Innsbruck and in the United States. He made his début at the Hungarian State Opera House in 2011. The Hungarian National Choir has an extraordinary rich repertoire, embracing composers from Schütz and Bach to their contemporary counterparts. They have made acclaimed appearances in numerous major European cities, as well as in Japan and Israel. The highly successful concert they gave at the Vatican was broadcasted on several European television networks. Csaba Somos has served as the ensemble’s choirmaster since 2016. The Hungarian National Philharmonic is a key symphony orchestra on the Hungarian music scene. Its predecessor, the Metropolitan Orchestra, was established by Dezső Bor in 1929. Later renamed the Hungarian State Symphony Orchestra, it flourished during its decades (from 1952 until 1984) under the baton of János Ferencsik. For a few years after his death, the principal conductor’s post was taken over by Ken-Ichiro Kobayashi, who turned it over to Zoltán Kocsis in 1997. By the time Kocsis passed away in 2016, he reorganised the orchestra – renamed the Hungarian National Philharmonic – and raised it to a standard equivalent to its most exacting Western European counterparts. The orchestra is currently led by Zsolt Hamar.

Müpa Rádió Élmény minden pillanatban. Hallgassa a Müpa Easy és Müpa Symphony csatornákat a mupa.hu-n vagy okostelefonon!

mupa.hu

J. S. Bach: h-moll mise

Közreműködik: Sunhae Im, Pasztircsák Polina – szoprán, Damien Guillon – kontratenor, Szigetvári Dávid – tenor, Peter Harvey – bariton, Purcell Kórus, Orfeo Zenekar Vezényel: Vashegyi György

2017. október 25. Damien Guillon Fotó © Bde Diesbach

MINDENSZENTEK

Dvořák: Stabat Mater

Közreműködik: Anasztazja Segoljeva – szoprán, Vörös Szilvia – mezzoszoprán, Paolo Fanale – tenor, Liang Li – basszus, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) Vezényel: Roberto Abbado

2017. november 1. Roberto Abbado Fotó © IZagnoli

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Wagner: Trisztán és Izolda

Vezényel: Fischer Ádám

2018. június 7., 13., 16.

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Wagner: A bolygó hollandi

Vezényel: Marc Albrecht

2018. június 8., 10.

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Wagner: Tannhäuser

Vezényel: Fischer Ádám

2018. június 14., 17.

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Wagner és a kortársak – Camilla Nylund dalestje

Közreműködik: Helmut Deutsch – zongora

2018. június 15.

előzetes,

AJÁNLÓ

Ă&#x2030;lmĂŠny! Minden tekintetben.

#szeretekittlenni

mupa.hu

Olvasmányos kalauz a Ring távoli és titokzatos világába

Keresse a Vince könyvesboltban a Müpában.

Stratégiai partnerünk:

Stratégiai médiapartnereink:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Emberi Erőforrások Minisztériuma

Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Várnai Péter A szerkesztés lezárult: 2017. június 8. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

ISO: 9001:2000