Müpa Műsorfüzet - Monteverdi: Orfeo (2018. március 10.) by Müpa Budapest

RÉGIZENE FESZTIVÁL Monteverdi: Orfeo

2018. március 10. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

mupa.hu

10 March 2018 Béla Bartók National Concert Hall

2018. március 10. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

EARLY MUSIC FESTIVAL RÉGIZENE FESZTIVÁL Monteverdi: Orfeo Monteverdi: Orfeo Concert performance Koncertszerű előadás No interval

Orfeo (Orpheus): Rolando Villazón Euridice (Eurydice) / Music: Emőke Baráth The Messenger: Giuseppina Bridelli Prosperina: Céline Scheen Nymph / Hope: Benedetta Mazzucato A shepherd: Vincenzo Capezzuto A shepherd / Echo / An infernal spirit: Aidan Coburn A shepherd / An infernal spirit: Jeffrey Thompson Apollo / An infernal spirit: Benoît Arnould Caronte (Charon) / A shepherd / An infernal spirit: John Taylor Ward Plutone (Pluto) / An infernal spirit: Dingle Yandell Featuring: Ensemble L’Arpeggiata Artistic director and conductor: Christina Pluhar Light designer: Herve Gary The English summary is on page 13.

Szünet nélkül

Orfeo (Orfeusz): Rolando Villazón Euridice (Eurüdiké) / Musica: Baráth Emőke A nimfák hírnöke: Giuseppina Bridelli Prosperina: Céline Scheen Nimfa / Reménység: Benedetta Mazzucato Egy pásztor: Vincenzo Capezzuto Egy pásztor / Visszhang / Egy alvilági lélek: Aidan Coburn Egy pásztor / Egy alvilági lélek: Jeffrey Thompson Apolló / Egy alvilági lélek: Benoît Arnould Kharón / Egy pásztor / Egy alvilági lélek: John Taylor Ward Plutone / Egy alvilági lélek: Dingle Yandell Közreműködik: Ensemble L’Arpeggiata Művészeti vezető és vezényel: Christina Pluhar Fény: Herve Gary

Claudio Monteverdi

Van valami jelképes abban, hogy az operairodalom első, ma is rendszeresen játszott darabját, az Orfeo című „zenei regét” (favola in musica) éppen egy kis olasz városállamban, Mantovában mutatták be: a Gonzaga hercegek művészetpártoló, ám korántsem tőkeerős udvarában, 1607. február 24-én. Mert amiként a negyvenedik évét taposó hercegi zenemester, Claudio Monteverdi (1567–1643) első operája egy csapásra felragyogtatta az újonnan született műfaj nagyszabású lehetőségeit, a Gonzagák hamarosan lehanyatló csillaga is előrevetítette az operajátszás költségeinek négyszáz év múltán is kedélyeket borzoló árnyékát. Természetesen több szempontból sem véletlen, hogy az első operaként számon tartott színpadi zeneművek az ovidiusi Metamorfózisokban megörökített Orfeusz-mondán alapultak. A trák lantjátékos és énekes ideális főhős volt egy olyan műfaj számára, amelynek létezése 1600 előtt egyáltalán nem volt magától értetődő. Egy dalnokról előbb hisszük el, mint másról, hogy énekelve beszél, vagyis a történet teljesíti a hihetőség, a valószínűség Arisztotelésztől származtatott és a humanizmus korában ismét megkövetelt feltételeit. A dalával még az alvilág istenének szívét is meglágyító Orfeusz egyúttal szimbolikus alak volt a Gonzagák számára: ahogyan zenéjével a mitológiai hős a hatalmasokat is bűvkörébe vonja, úgy csábítja magához a művészetek képviselőit a kicsiny Mantova a domináns Firenze ellenében. A történeti hűség kedvéért mindazonáltal megjegyzendő: az opera gyökerei kevésbé a kispénzű, ám szép lelkű Gonzagákhoz, sokkal inkább a dúsgazdag és kíméletlen Medicikhez vezetnek vissza. Az egyik legfontosabb ősmodellt 1480 körül Lorenzo de’ Medici udvari humanistája, Angelo Poliziano hozta létre (igaz, már nem Firenzében, hanem szintúgy Mantovában), a maga Fabula di Orfeo című zenés-bukolikus játékával. A zene ugyan nem maradt fenn, ám a Poliziano képviselte félpogány, neoplatonikus világszemlélet Monteverdi egy és negyed századdal későbbi művét is áthatja. Az első ma is játszott opera egyszerre a barokk kor hajnala és a reneszánsz kultúra betetőzése. A nimfák és pásztorok táncos lejtésű, boldog dala (Lasciate i monti, lasciate i fonti)

Orfeo és Euridice árkádiai esküvőjén a 16. századi madrigálművészet legüdébben virágzó hagyományait eleveníti fel. Ugyanígy Orfeo négystrófás, hangszeres vis�szatérésekkel, ritornellókkal tagolt éneke (Vi ricorda, o boschi ombrosi) is önnön zenei szépségében, ritmikus lüktetésében elbűvölő. Ahogyan Monteverdi nevezte, cantar parlando vagyis ének, amelynek van ugyan szövege, de az szólhatna éppenséggel másról is, mint Orfeo korábbi szenvedéseiről és az azokat felváltó, Euridice szépségétől megittasult boldogságáról. „Nézd, Orfeo, köröttünk nevet az erdő s nevet a rét, és te csak játssz tovább aranypengetőddel, s édesítsd meg egy ily boldog nap levegőjét!” – szól ezek után dalnokunkhoz az egyik pásztor. Ekkor azonban Sylvia nimfa jelenik meg hírnökként, hogy szörnyű sorscsapásról szóljon. Jajszava (Ahi, caso acerbo) Orfeo boldog, felhőtlen énekével ellentétben már disszonanciákkal teli. A cantar parlando helyét hirtelen, drámai fordulattal átveszi a parlar cantando, vagyis az énekelve beszélés. A hangsúly pedig ez utóbbin van, mert – amint a zeneszerző öccse, Giulio Cesare Monteverdi írta bátyja zenei stílusának magyarázataképpen (Dichiarazione, 1607): „fivérem […] dolgait nem véletlenszerűen csinálja, mivel […] az volt a szándéka, hogy a szöveg úrnője legyen a harmóniának, és ne szolgálója”. És most már megtudjuk, mi történt: egy másik pásztor (kontratenor) felismeri a hírnökben Sylvia nimfát, Euridice kedves barátnőjét. „De milyen borús az arca! Mi történt? Hagyd az éneket, pásztor!” – kiáltja haragosan a nimfa, s a pásztor negédes dalát a hírnök és Orfeo szaggatott, drámai párbeszéde váltja fel. „Honnan jöttél? Hová mész? Nimfa, mit hoztál?” – „Hozzád jövök, Orfeo, én, boldogtalan, hogy hírt hozzak egy még boldogtalanabb, még gyászosabb esetről. Szép Euridicéd…” – „Ó jaj, mit hallok!” – „Drága hitvesed meghalt.” – „Jaj nekem!” Több mint négyszáz éve létezik opera, s ahhoz képest, hogy születése filológiai félreértésre alapozódott, a műfaj igazán életképesnek bizonyult. A félreértés egyik fő forrása pedig egy Girolamo Mei nevű, Rómában működő ókorkutató volt. Azt hirdette, hogy az ókori Hellászban az antik tragédiákat énekelve adták elő. A firenzei cameraták tudós férfiúi ezt vagy elhitték, vagy sem. Közülük azonban egy Vincenzo Galilei nevű lantosnak, a későbbi híres csillagász apjának mindenképpen jó hivatkozásul szolgált e teória. A firenzeiek célja az volt, hogy megteremtsék az egyéni érzelmeket, affektusokat kifejezni képes, hangszerkíséretes monódiát,

RÉGIZENE FESZTIVÁL – MONTEVERDI: ORFEO

az új, drámai énekbeszédet, amely a középkori eredetű, szövegileg közömbös polifónia helyébe léphetett. Vincenzo Galilei nagy érdeme, hogy rájött: az igazi modell ehhez kevésbé a görög tragédiában, sokkal inkább a kortárs színházban keresendő, többek közt a commedia dell’arte színészeinek deklamálásában. Imitare col canto chi parla („énekkel utánozni azt, aki beszél”), fogalmaztak az egyik első proto-opera, az 1600-ban Firenzében bemutatott és Monteverdiéknek is mintát nyújtó Euridice szerzői, a librettista Ottavio Rinuccini és a komponista Jacopo Peri. És ez az imitare a lélek mimézise is, nem csupán a szóé; nem puszta szófestés, mint a reneszánsz madrigálokban! Stile rappresentativo („megjelenítő, ábrázoló stílus”) – magyarázza kinyomtatott műve címlapján ugyane Rinucciniféle Euridice-szövegkönyv másik, konkurens megzenésítője: Giulio Caccini. Seconda prattica („második gyakorlat”) – e kifejezést már Monteverdi használja, sőt le is védeti „szerzői jogilag” abban a vitában, amelynek során a modern zene egyik vehemens támadójának, bizonyos Artusi kanonoknak vág vissza az Ötödik madrigálkötet (1605) függelékében. És vajon véletlen-e, hogy a kanonok a régi stílus fő ideológusa, Zarlino tanítványa? Második gyakorlat? A meghatározás pontos, de csak akkor, ha prima pratticának, azaz első gyakorlatnak az önnön szabályaival gúzsba kötött, lineárisan szőtt vokális polifóniát fogadjuk el. Erre a „második gyakorlatra”, a hős individuumát merész, olyakor disszonáns fordulatokkal is megragadó, deklamálóan beszédszerű stílusra mutat példát Orfeo gyásza Euridice halála felett (Tu se’ morta). Az opera szövegét író, művelt mantovai udvaronc, Alessandro Striggio rímes verssorokban „jegyezte le” a boldogtalan szerelmes önmagával folytatott lelki és gondolati dialógusát. Monteverdi azonban, jó lélekbúvárként e sorokat is felszaggatja, a költői képeket tartalmuk szerint hol ereszkedő, hol emelkedő dallamokká alakítja, a végeredmény mégis egyetlen nagyvonalúan kifeszített ív. Hogy a gyászt kiváltó hír, a hírnök jajszava Orfeo monológja után a nimfák és pásztorok madrigáljában tér vissza (Ahi, caso acerbo), az viszont már elsősorban a zenei formaképzés eszköze, és kicsiben része annak a szimmetrikus univerzumnak, amelyet a mű egésze alkot. Orfeo tehát elhatározza, hogy leszáll a Hadészba halott szerelméért. Csakhogy az alvilági folyó révésze, Caronte/Kharón útját állja, megakadályozva, hogy belépjen az árnyékok birodalmába. A dalnok ekkor megindító lantjátékkal és isteni származását bizonyító, dúsan díszített énekkel (Orfeo son io) próbál együtt-

érzést kiváltani az alvilág zord őréből. Kharónt azonban nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen meghatódjék. Ezt meg is mondja Orfeónak, basszushangon dübörögve és az asztali orgona, a regál penetránsan recsegő hangzásával kísérve: „Fájdalmas éneked igazán elragadó, s hízeleg szívemnek, te vigasztalan dalnok. Ám távol álljon e kebeltől a könyörület, mely méltóságomon aluli érzés.” Ami viszont ekkor történik, azt kissé profán, de találó módon úgy is nevezhetnénk: Orfeo – tisztesség ne essék szólván – „kivágja a hisztit” (Ahi, sventurato amante!). Annál különösebb, hogy Kharón ennek hallatán, ha meg nem is lágyul, de legalább mély álomba szenderül. Az alvilágban, ahová immár akadálytalanul bejuthat, Orfeo megértő fülekre talál. Proserpinának, a pokol királynéjának kérésére férje, Plutone megengedi, hogy Euridice Orfeóval együtt visszatérjen az élők közé. Az egyetlen feltétel: míg hitvesét az alvilágból kivezeti, Orfeónak nem szabad hátrapillantania Euridicére. Miközben elindulnak az árnyékok birodalmából, Orfeo vidáman „menetelő” énekben dicsőíti lantját, amely még a pokol kőszíveit is képes meglágyítani (Quale onor di te fia degno, mia cetra omnipotente). Orfeo azonban kételkedni kezd: Euridice valóban követi őt? És vajon a Plutone parancsánál nem erősebb-e Ámoré? Amikor a háta mögött szerelemtől őrjöngő fúriákat vél hallani, Orfeo megfordul. Hitvesének most másodszor is meg kell halnia, s Euridice úgy jajdul fel, mintha csak a hírnököt visszhangozná: „Ó, túl édes, túl keserű pillantás; hát így veszítesz el túlzott szerelemből?” Alessandro Striggio szövegkönyve, az Orfeusz-monda eredeti változatát követve a főhős halálával ér véget: a női nemet és Ámort megátkozó Orfeuszt széttépik a bakkhánsnők. Nem tudjuk, 1607. február 24-én e változatban hangzott-e fel a Gonzagák mantovai palotájában Monteverdi operája. Ha így történt, az a bemutató reneszánsz ünnep jellegét erősíti, hiszen a dionüszoszi befejezés jó apropóul szolgálhatott az udvari mulatságokhoz. Csakhogy az Orfeo előadása semmilyen más eseményhez nem kötődött, nem ünnepelte sem a Gonzagák, sem a Medicik valamely más uralkodóházzal való egyesülését. És ez a mi szerencsénk! Monteverdi Orfeója önnön jelentőségének köszönhetően került színre – ezt bizonyítja egy, a korban merőben szokatlan tény is, az, hogy a partitúrát az énekszólamokkal, a hangszeres basszusszólammal

és a késő reneszánsz instrumentáriumra történő helyenkénti utalásokkal együtt néhány éven belül kétszer is kinyomtatták. Márpedig a partitúra szerint Monteverdi műve nem dionüszoszi, hanem apollói véget ér: Orfeo napisten atyja alászáll, hogy csüggedt gyermekét felvigye magával az égbe. Ott találja meg a hős az örömet és a békét, és ott látja viszont csillagok képében imádott Euridicéjét. Monteverdi neoplatonikus univerzuma, a teremtés zenés színházi tökéllyé formált csodája azonban nem lehetne teljes egy apró utalás nélkül, ez pedig Orfeusz krisztusi lényére vonatkozik. „Ki fájdalmak közepette veti el a magvat, az kegyelemmel telve aratja a termést” – éneklik tanulságul a pásztorok, megerősítve ezzel a modern művész önmaga alkotta mítoszát. A hangszeres záró tánc, a moresca pedig mégiscsak megőriz egy csipetnyi dionüszoszi züllést. Írta: Mesterházi Máté L’Arpeggiata Fúvósok: Bruce Dickey, Doron Sherwin - trombita Adam Wolf, Miguel Tantos, Christine Brand, Joost Swinkels, Tobias Hildebrandt – harsona Elisabeth Champollion, Christina Hahn – furulya Vonósok: Leonor de Lera, Daniel Pinteño Villaescusa – barokk hegedű Lixsania Fernandez, Rodney Prada – viola da gamba Paulina van Laarhoven – lirone (lira da gamba) Josetxu Obregon – barokk cselló Basso continuo: Josep Maria Marti Duran, Simone Vallerotonda – teorba, barokk gitár Masako Art – barokk hárfa Francesco Turrisi – csembaló, ütőhangszerek Haru Kitamika – csembaló, orgona Torsten Übelhör – orgona (és korrepetítor)

Rolando Villazón, a lírai és drámai színeket egyaránt felvonultató lirico spinto-szerepkörben sztárrá lett mexikói születésű énekes jócskán meglepte a világot, amikor hagyományos operai repertoárjából kilépve a Combattimento di Tancredi e Clorinda „narrátoraként”, azaz Testójaként tűnt fel az Emmanuelle Haïm vezette Le Concert d’Astrée Monteverdi-lemezén. Az operaközönség csodálatát Villazón azzal növelte tovább, hogy 2016 őszén Orfeót énekelt a Brémai Zenei Ünnepen. Baráth Emőke Junior Prima-díjas szoprán a Zenekadémián Pászthy Júlia növendéke volt. 2007-ben harmadik helyezést ért el Karlovy Varyban az Antonín Dvořák Nemzetközi Énekversenyen, 2011-ben első lett és elnyerte a közönségdíjat az innsbrucki Pietro Antonio Cesti Barokk Operaversenyen. Őt is az Haïm vezényelte Orfeo-felvétel élménye terelte már tanulmányai kezdetén a barokk zene felé. Euridicét operaszínpadon is énekelte 2014-ben, a franciaországi Nancyban, Claus Guth izgalmas rendezésében. Giuseppina Bridelli az olaszországi Piacenzában folytatta énektanulmányait, és jelentős versenysikereket ért el. Az olasz mezzoszoprán rendszeresen szerepel a bolognai Teatro Comunaléban, s rangos barokk fesztiválokon énekelt már Froville-ben, Lyonban, Párizsban, Turchiniben, Beaune-ban és Brémában. Legutóbbi meghívásainak köszönhetően a Monte-carlói és a Lille-i Operában, valamint és az Innsbrucki Fesztiválon tapsolhatott neki a közönség. Céline Scheen belga szoprán Brüsszelben és Londonban folytatta felsőfokú tanulmányait, s első versenygyőzelmét 1996-ban könyvelhette el. Számos rangos fesztiválon szerepelt, s többek közt olyan muzsikusok irányításával énekelt, mint René Jacobs, Christophe Rousset, Andrea Marcon, Jordi Savall és Philippe Herreweghe.

Fotó © Harald Hofmann / DG

Fotó © Raffay Zsófia

Fotó © Rocco Casaluci

Fotó © Dina Köttigen

Benedetta Mazzucato szülővárosában, az olaszországi Reggio Emiliában tanult, és pályafutását is ott kezdte. Tizenhét éves kora óta lép fel zenés színpadokon, első szerepe Hans Krása Brundibár című gyermekoperájának Macskája volt. A mezzoszoprán 2012-ben lépett ki a nemzetközi színtérre, s énekelt már Los Angelesben és az amszterdami Royal Concertgebouw Zenekarával is. 2013 óta egyre több régizenei produkcióban vesz részt.

Fotó © Michael Novak

Vincenzo Capezzuto a nápolyi San Carlo Színház szólótáncosaként kezdte pályáját, majd többek közt olyan neves társulatoknál folytatta, mint az Angol Nemzeti Balett és a Grand Ballet Argentino társulata. Énekesi karrierjének legfontosabb állomása a L’Arpeggiata együttessel és Christina Pluharral folytatott együttműködés. Az olasz tánc és zene határokon túli népszerűsítéséért számos elismerésben részesült. Aidan Coburn zenét és drámát tanult szülővárosában, Londonban, majd ösztöndíjak segítségével képezte tovább magát. A tenor énekesként elsősorban oratórium-előadónak tartja magát, repertoárján a műfaj legjelentősebb darabjai szerepelnek. Az utóbbi években a Glyndebourne Fesztiválon ismét énekel operákat (Traviata, Don Giovanni, Anyegin). Figyelemre méltó karmesteri tapasztalatokkal is rendelkezik.

Fotó © Raffay Zsófia

Jeffrey Thompson amerikai tenor 2001-ben William McGraw tanítványaként végzett a cincinnati Konzervatóriumban, s még abban az évben megnyerte a belgiumi Nemzetközi Barokk Énekversenyt. Azóta a legrangosabb operaházak hívják vendégszereplésre, s rendszeresen közreműködője William Christie és René Jacobs operaprodukcióinak.

Benoît Arnould francia bariton a metzi konzervatóriumban végzett 2007-ben, és még abban az évben egy első és egy kiemelt első díjat nyert versenyeken. Szólistakarrierje Bach h-moll miséjével és Magnificatjával indult; operaénekesként Charpentier Medea és Lully Proserpina című darabjában debütált. A régizene-játszás olyan kiemelkedő személyiségeivel dolgozott együtt, mint Emmanuelle Haïm, Marc Minkowski, Ton Koopman és Václav Luks.

Fotó © Antoine Monfajon

John Taylor Ward amerikai basszbariton legnagyobb erényeként a stílusismeretet és az érzékeny formálást említi a szaksajtó. Gyakran szerepel a Bostoni Régizenei Fesztiválon, rendszeresen együtt dolgozik William Christie-vel és a Les Arts Florissants-nal, valamint Sir John Eliot Gardinerrel és az Angol Barokk szólistákkal. Fellépett a Salzburgi és Berlini Ünnepi Játékokon, az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválon, a Kennedy és a Lincoln Centerben, valamint a Carnegie Hallban. Dingle Yandell a londoni Guildhall School of Music and Drama növendékeként folytatta énektanulmányait. A brit basszbariton operaénekesként főként lírai és belcanto-szerepeket tart repertoáron, de Wagner-, Debussy-, Pucciniés kortárs művek mellett barokk operákban is szerepel. Fellépett többek közt a Walesi Nemzeti Operában, a Skót Operában, a New York-i Lincoln Centerben, valamint Japánban, Oroszországban és Kínában is. Christina Pluhar régizene iránti szenvedélye a grazi főiskolán folytatott tanulmányai során bontakozott ki. Megtanult lanton, teorbán és barokk gitáron játszani; tudását a Hágai Konzervatóriumban és Svájcban, a Schola Cantorum Basiliensisben tökéletesítette. 1992-ben a La Fenice együttes tagjaként első díjat nyert a Malmői Régizene Fesztiválon. A L’Arpeggiata régizene-együttest 2000-ben alapította. Figyelmük elsősorban a 17. századi olasz, francia és angol zenére irányul. Gyakran élnek az improvizáció lehetőségével, s ez nemcsak a barokk zene, de a jazz színpadán is helyet biztosít számukra.

Fotó © Marco Borggreve

RÉGIZENE

Fesztivál 2018

Gáláns indiák – Európán kívüli világok (kiállítás) február 27–március 11.

Rameau: A gáláns indiák – balett a viták kereszttüzében

(műismertető Prelúdium) február 27. / 17.30

Rameau: A gáláns indiák február 27. / 19.00

Cipriano Consort március 2. / 19.00

A szerelmes királynő Purcell: Dido és Aeneas (Matinékoncert) március 4. / 11.00 és 15.00

Úrhatnám polgárok – La Lumière comique Francia irodalom a barokk zenében március 8. / 19.30

Monteverdi: Orfeo

(műismertető Prelúdium)

Monteverdi: Orfeo március 10. / 19.00

március 10. / 18.00

Freiburgi Barokk Zenekar

(műismertető Prelúdium) március 11. / 18.30

Freiburgi Barokk Zenekar március 11. / 19.30

mupa.hu

Summary There is something symbolic in the fact that L’Orfeo, the favola in musica by Claudio Monteverdi (1567–1643) that was the first work in the operatic repertoire and is still performed regularly today, was first staged on 24 February 1607 in the small Italian city-state of Mantua in the court of the dukes of Gonzaga, patrons of the arts but by no means wealthy ones. The work at once represents the dawn of the Baroque era and the consummation of Renaissance culture. The joyful, dancing song of the nymphs and shepherds at the Arcadian nuptials of Orfeo and Euridice revive the freshest flowering traditions of 16th century madrigals; in the same way, Orfeo’s four-stanza song, punctuated by instrumental ritornellos (recurring musical passages), entrances with its own musical beauty and rhythmical pulse. But then the nymph Silvia appears as a messenger to reveal the terrible blow of fate. In contrast with Orfeo’s happy and unclouded song, the messenger’s laments are filled with dissonance. She and Orfeo engage in a disconnected, dramatic dialogue. The libretto by Alessandro Striggio, following the original version of the Orpheus legend, ends with the death of the hero, as he is torn to shreds by the Bacchantes for his renunciation of women and Cupid’s arrow. Having become famous in lirico spinto roles that highlight lyrical and dramatic colours alike, Rolando Villazón departed from his traditional operatic repertoire to appear as the ‘narrator’ (Testo) in Monteverdi’s Il combattimento di Tancredi e Clorinda, on the recording by Le Concert d’Astrée conducted by Emmanuelle Haïm. Villazón then won further admiration from the opera public in the autumn of 2016, when he sang the part of Orfeo at the Musikfest Bremen, accompanied by the ensemble L’Arpeggiata under Christina Pluhar. Pluhar and her ensemble were likewise partners of Emőke Baráth at her concert at the Théâtre des Champs-Élysées in Paris in January 2017, where the programme mainly featured works by Monteverdi. Baráth previously sang the role of Euridice on the opera stage in 2014, in an exciting production by Claus Guth in the French city of Nancy.

SUMMARY

HÚSVÉTI HANGVERSENY

Telemann: Brockes-passió

Közreműködik: Baráth Emőke, Bernhard Berchtold, Uwe Stickert, Johannes Weisser, Kovács Ágnes, Balogh Eszter, Kovács Csilla, Ballabás Aliz, Bárány Péter, Najbauer Lóránt, Tardos Fülöp, Purcell Kórus, Orfeo Zenekar Vezényel: Vashegyi György

2018. március 22. Baráth Emőke Fotó © Raffay Zsófia

José Cura zenei világa

Közreműködik: José Cura, Váradi Zita, Simon Krisztina, Horváth István, Bakonyi Marcell, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara és Gyermekkórusa (karigazgató: Pad Zoltán, Matos László) Vezényel: José Cura, Mario De Rose

2018. március 29.

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL

Liszt: Szent Erzsébet legendája

A Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertje

Közreműködők: Kele Brigitta, Kutasi Judit, Albert Pesendorfer, Markus Werba, Haja Zsolt – ének, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba), Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara (karigazgató: Sapszon Borbála, Sapszon Ferenc) Vezényel: Hamar Zsolt

2018. március 30.

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Trisztán és Izolda

Háromfelvonásos opera Rendező: Cesare Lievi Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

A bolygó hollandi

Opera egy felvonásban Művészeti vezető: Fischer Ádám Rendező: Kovalik Balázs Vezényel: Peter Schneider

2018. június 8., 10.

Ric Furman

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Tannhäuser

Háromfelvonásos opera Rendező: Matthias Oldag Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám

előzetes,

AJÁNLÓ

Stratégiai médiapartnerünk:

Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft. A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Emberi Erőforrások Minisztériuma

Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Várnai Péter A szerkesztés lezárult: 2018. március 5. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!