Bartók Tavasz Magazin 2025

ÉLMÉNY! Minden tekintetben.

Stratégiai partnereink:

A Müpa támogatója a Kulturális és Innovációs Minisztérium.

Fotó © Réthey-Prikkel Tamás, Nagy Attila, Posztós János, Kotschy Gábor, Pályi Zsófia

Az 1980-as években, Hermann Prey partnereként játszottam először Budapesten, és mint mindenki mást, engem is lenyűgözött a város szépsége, különösen csodálatos Duna-parti fekvése, ami bécsiként kissé féltékennyé is tett. Sajnos a világpolitikai helyzet miatt az én generációm sokáig nem érzékelhette, Budapest mennyire közel is van Bécshez – közelebb, mint például Salzburg. Szerencsére azok az idők elmúltak, így budapesti látogatásaim száma – különösen a Müpa megnyitása óta – jelentősen megnőtt. Jonas Kaufmann, Diana Damrau, Michael Volle, Camilla Nylund, Piotr Beczała és mások társaságában sokszor volt szerencsém fellépni itt, és mindig hihetetlenül lelkes közönséggel találkoztam: dalesteken nem is kívánhatnánk jobbat. Kamarazenészként

korábban élvezettel játszottam Kodályt és Bartókot, dalkísérőként pedig mély tisztelet alakult ki bennem Liszt Ferenc nagyszerű dalai iránt, és e téren szinte minden énekes partneremben követőkre találtam. Már nem is vitatkozom a magyarokkal Liszt magyarságával kapcsolatban. Az Osztrák Császárságban, magyar földön született, és nagy formátumú európai művésszé érett. Igaza volt Bartóknak, amikor így nyilatkozott: „Lisztnek jelentősége a zene továbbfejlődésére nagyobb, mint Wagneré.”

Diana Damrauval és Jonas Kaufmann-nal várom a budapesti közönséget!

Helmut Deutsch

Fotó: Shirley Suarez

„A dalok előadása az éneklés legmagasabb foka”

Bartók, a pedagógus

Bartók Béla a nagyvilágban

Bachtól Bartókig

„Számomra a magyar színpad a legkülönlegesebb”

„Hajnalban az elsőt leltem...” – Bartók Béla szerelmei

A pillanat varázsa, a meglepetés ereje

Az Isar mellől a Duna-partra A Münchner Philharmoniker estje a Bartók Tavaszon

Stradivarik és Guarnerik

A világ öt legértékesebb mesterhegedűje

„Amikor a szemekből lehet kiolvasni, hogy mi táncol át a színpad és az ember közti láthatatlan kötélen”

Kabalabéka vagy fehér ételek kellenek a sikerhez? – Művészek furcsa szokásai

„A plakát egy zászló”

Két hangból felismerni

Jan Garbarek

Milyen lenne, ha Bartók Béla köreinkben sétálgatna?

Fotó: Alunbe Fotó:

PUSKER JÚLIA

FATOUMATA DIAWARA

RITMO PIKNIK

MÁJUS 17.

TRILOK

GURTU

MÁJUS 18.

A GENERÁLIS –FILMKONCERT

MÁJUS 7.

BANDALOOP

MÁJUS 17–18.

POKLADE

MÁJUS 17.

FARKAS RÓBERT

MÁJUS 7.

GYŐRI BALETT

MÁJUS 16.

JAN

GARBAREK

MÁJUS 18.

PANNON FILHARMONIKUSOK

MÁJUS 7.

HAKUMBA

MÁJUS 17.

MESTER TÉR – INTERAKTÍV

JÁTSZÓTÉR CSALÁDOKNAK

MÁJUS 17.

NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ

1024 Budapest, Kis Rókus utca 16–20.

KRISTÁLY SZÍNTÉR

1138 Budapest, Margitsziget

MAGYAR NEMZETI GALÉRIA

1014 Budapest, Szent György tér 2.

TOLDI MOZI

1054 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 36–38.

AKVÁRIUM KLUB

1051 Budapest, Erzsébet tér 12.

ZENEAKADÉMIA

1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.

SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

1146 Budapest, Dózsa György út 41.

BUDAPEST MUSIC CENTER

1093 Budapest, Mátyás utca 8.

MÜPA

1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.

VÁROSLIGET –NAGYRÉT

1146 Budapest, Városliget

MAGYAR ZENE HÁZA

1146 Budapest, Olof Palme sétány 3.

LUDWIG MÚZEUM –KORTÁRS MŰVÉSZETI MÚZEUM

1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.

PROGRAMOK MŰFAJI BONTÁSBAN

KIÁLLÍTÁS

04. 04. Az élet művészete

Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895–1914)

04. 08. MS mester és kora

04. 09. Talált terepen

Művészeti gyakorlatok a Marcel Duchamp-díj 25 évéből

TÁNC

04. 05. és 06. Mezőség–Mikrokozmosz

04. 10. és 11. María Pagés Compañia: De Scheherezade

04. 12. Hommage à Jeszenszky Endre

JAZZ

04. 05. Jazz at Lincoln Center Orchestra | Wynton Marsalis

04. 07. Jan Garbarek Group | Trilok Gurtu

FILM

04. 04–05. Budapest Ritmo Filmnapok

CROSSOVER

04. 12. Rúzsa Magdi | Balázs János

04. 13. Tiszta forrás

KÖNNYŰZENE

04. 04. Arooj Aftab

04. 04–10. Akvárium Tavasz Terasz

KOMOLYZENE

04. 04. Kelemen Barnabás | Münchner Philharmoniker

04. 06. Diana Damrau | Jonas Kaufmann | Helmut Deutsch

04. 06. Hommage à Tallér Zsófia

04. 07. Orchestra of the Age of Enlightenment

04. 10. Pusker Júlia | Kammerorchester Basel

VILÁGZENE

04. 10–12. Budapest Ritmo – világzenei koncertek

IRODALOM

04.04–06. Tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál

BARTÓK BÉLA A NAGYVILÁGBAN

Farkas Zoltán írása

Népdalgyűjtései során Bartók eljutott a Kárpát-medence számos településére, de Algériában és Törökországban is járt. Legtöbb utazása mégis zongoraművészi pályájához kapcsolódik: Európa 19 országában (köztük a Szovjetunióban) és az Egyesült Államokban is fellépett. Sokszor nyaralt külföldön, legtöbbször magas hegyek között, és zeneszerzőként is ilyen tájak inspirálták a leginkább.

Bartók koncertező zongoraművészi karrierje röviddel zeneakadémiai évei után Magyarországon és külföldön is felívelt: hazáján kívül Berlinben és Bécsben lépett először pódiumra 1903-ban. 1904 februárjában a Kossuth szimfóniai költemény bemutatója kapcsán jutott el Manchesterbe, ahol Liszt Spanyol rapszódiájában zongoraművészként is bemutatkozott. Párizsban 1905 augusztusában járt először, itt a Rubinstein-versenyen zongoristaként és zeneszerzőként is indult, mindkét kategóriában sikertelenül. 1906 tavaszán Spanyolországban és Portugáliában lépett fel Vecsey Ferenc hegedűművész zongorakísérőjeként. 1906-tól a rendszeressé váló népdalgyűjtő utak miatt fellépései megritkultak. 1909. január 2-i berlini koncertje azért nevezetes, mert ekkor vezényelt életében először és utoljára: Busoni felkérésére a Berlini Filharmonikusokat dirigálta. Az első világháború előtt, nyolcadik országként Svájc (Zürich) is feliratkozott Bartók koncerthelyszínei közé. A világháború alatt csak nagyon ritkán, Budapesten és Bécsben szerepelt, 1919 decembere és 1931 augusztusa között, 11 és fél év alatt azonban két földrész 15 országában több mint 300 koncertet adott. Erdélyi (immár romániai) városok egész sorát kereste fel 1922-ben, legjelesebb külföldi turnéja pedig ugyanebben az évben Londonba és Párizsba vitte, ahol Arányi Jellyvel hatalmas sikerrel mutatták be első hegedű-zongora szonátáját – Párizsban zeneszerzők egész sora, Ravel, Poulenc, Milhaud, Honegger, Roussel és Stravinsky lelkesedett a műért és az előadókért. 1923-ban német és holland turnéra került sor, s ugyanebben az évben tavasszal és

Bartók a bázeli vasútállomáson © Paul Sacher Stiftung

decemberben is koncertet adott Angliában. Utóbbi annak az egy hónapos nyugat-európai körútnak volt része, melynek során Párizsban és Genfben is fellépett. 1925 tavaszán Milánó, Róma, Nápoly és Palermo közönsége hallhatta zongorajátékát. Az 1925/26-os évadban további 27 fellépése volt, többek közt Hollandia, Románia és Olaszország városaiban.

1926-ban A csodálatos mandarin ősbemutatójára utazott Kölnbe. 1928. december 30-án indult egyik legkalandosabb turnéjára, egy harmincöt napos útra a Szovjetunióban, amelynek során Harkovban, Odesszában, Leningrádban és Moszkvában lépett fel. (Odesszából Leningrádba 49 órát vonatozott.) 1929. február 3-án érkezett haza, de alig több mint egy hét múlva újra útra kelt Koppenhága felé. A rendkívül kemény tél miatt befagyott a tenger, emiatt egyik dániai koncertje elmaradt. Március első felét londoni, aacheni, karlsruhei és párizsi fellépéseivel töltötte, áprilisban Rómában koncertezett. Zenekari koncertjein hosszú ideig 1. rapszódiájának szólistájaként lépett fel, majd az 1928. novemberi bemutató után az 1. zongoraversenyt játszotta. 19 városban összesen huszonhétszer adta elő ezt a művét.

Bartók 1927 decembere és 1929 márciusa között vett részt élete leghosszabb, 95 napig tartó turnéján, első amerikai útján. 25 hangversenyt adott, és a nyugati partra, Kaliforniába is eljutott. (Megjegyzendő, hogy akkoriban a tengerentúli utazás egyedül gőzhajóval volt lehetséges, és legalább nyolc napot vett igénybe. Bartók életében egyetlenegyszer utazott repülőgépen: 1936 januárjában Londonból Rotterdamba repült.) A nagy gazdasági világválság időszakáig, 1931 nyaráig számos hangversenyt és rádiós koncertet adott Németországban, Londonban, Svájcban, Ausztriában, és másodszor is eljutott az Ibériai-félszigetre. A gazdasági válság jelentősen csökkentette a fellépési lehetőségeket. Ebből az időszakból 1932. tavaszi, egyiptomi útja a legemlékezetesebb, ahová az arab zenéről tartott konferenciára hívták meg. 1933 januárjától gyakran 2. zongoraversenyének szólistájaként lépett fel, a darabot 23 városban összesen 29 alkalommal játszotta.

Törökországi utazására (egyben életének utolsó helyszíni gyűjtésére) 1936 novemberében került sor: Ankarában koncertezett és népzenei előadásokat tartott, Anatóliában pedig török népzenét gyűjtött. Bartók népdalgyűjtő útjai sokkal korlátozottabb periódusra szorítkoztak, mint a koncertkörutak. 1904-ben figyelt fel az igazi népdal szépségére, és 1906-tól indult rendszeres gyűjtőutakra, a korabeli Magyarország – Erdély, Felvidék, Kárpátalja – csaknem 300 települését bejárva. Szinte minden iskolai szünetben, a karácsonyt is beleértve, útra kelt. 1913ban néhány hetes algériai útjára felesége is elkísérte, Biskra mellett három oázisban 118 hengernyi arab népzenét gyűjtött. A mai Magyarország határain

kívül 1916-ban gyűjtött utoljára, a trianoni békeszerződés után már nem volt módja visszatérni. Az utolsó magyarországi évek alatt műveinek ősbemutatói miatt utazott egyre gyakrabban külföldre. A Paul Sacher megrendelésére készült Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára bemutatója 1937 januárjában, a kétzongorás szonátáé pedig épp egy év múlva volt Bázelben. Luxemburg volt az utolsó, 21. ország, ahová turnéi során Bartók eljutott. 1940. április 1-jén indult második, 57 napos amerikai turnéjára, amelynek keretében immár nemcsak koncerteken, hanem lemezfelvételeken és rádiós koncerteken is játszott, valamint felolvasásokat tartott. Pásztory Dittával 1940. október 30-án érkeztek New Yorkba. Az amerikai évek alatt elsősorban koncertezéssel akarták biztosítani egzisztenciájukat, ám három és fél év alatt mindössze 42 nyilvános fellépésre került sor, elsősorban Bartók egyre romló egészségi állapota miatt.

Összességében Bartók csaknem hatszáz alkalommal lépett fel Európa 19 országában és az Egyesült Államokban. Járt Algériában és Kairóban, valamint vízumügyek miatt Kanadában is. Koncertjeinek közel felét Magyarországon adta; külföldön Nagy-Britanniában, Németországban, Romániában lépett fel a legtöbbször, de gyakran megfordult Németalföldön, Olaszországban, Ausztriában és Svájcban is.

Bartók Béla © Lipnitzki / Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP / Europress

BACHTÓL BARTÓKIG

ÖSSZEFÜGGÉSEK AZ EURÓPAI KULTÚRA

ÉS A KÁRPÁT-MEDENCEI HAGYOMÁNYOK KÖZÖTT

KISS ESZTER VERONIKA írása

Ma már a tudományos kutatás is alátámasztja, hogy kapcsolat van a barokk kor zenei gyakorlata és a népzenei hagyományok között. Ennek egyik bizonyítéka a hangszeres együttesek összeállításában található hasonlóság: a barokk consortok a népzenei vonósbandákban maradtak fenn, a barokk kamarazenekar felépítése pedig a vonósbandák fafúvókkal vagy cimbalommal kiegészített változataiban köszön vissza. A barokk kor másik látványos lenyomata a népzenében megőrzött hangszeres előadásmód és játéktechnika, de zenei elemek is „átmentődtek” a népzenébe, kezdve a kor improvizációs gyakorlatával vagy jellegzetes motívumaival, dallamképzésével. A hatás azonban soha nem volt egyirányú, vagyis nemcsak a barokk műzene hatott a népzenére, hanem a népzene is fontos inspirációs forrást jelentett a korabeli zeneszerzők számára. Bár a barokk idején a magyar történelem egyik legküzdelmesebb korszakában járunk – az ország

három részre szakadt, a török megszállás, valamint az osztrákok elleni szabadságharcok nehezítették a kulturális élet fejlődését –, mégis éppen erre az időszakra tehetjük a magyar népzene legizgalmasabb átalakulását. A falusi zenészek játékán egyértelmű nyomot hagy a műzene gyakorlata, hiszen a nemesi udvarokban jelen vannak a nyugat-európai zenei élet képviselői, kiváló zenészeket szerződtetnek, akiktől magyar pályatársaik is sokat tanulnak. Megjelenik a harmonizálás, amely az egyházi gyakorlatban és a gimnáziumi zeneoktatásban is egyre nagyobb teret nyer, és ennek hatására észrevétlenül kezd átalakulni a magyar népzene. Elveszíti az ókorból átörökített egyszólamúságát, és egyre erősebb igénnyé válik a harmonizálás. Lassan a vonósbanda veszi át a korábbi fúvós hangszerek helyét, akkordokat megszólaltató brácsával és funkciós basszust játszó bőgővel. Utóbbi eredményeként a dallamok is egyre inkább a műzenére jellemző funkciós rendnek

Tiszta forrás címmel mutatja be műsorát a Magyar Állami Népi Együttes és a Győri Balett a Bartók Tavasz alkalmából. Immár évek óta tartó együttműködésük keretében a két táncegyüttes ezúttal az európai kultúra és a Kárpát-medencei hagyományok közötti összefüggésekbe avatja be a nézőt Bach zenekari szvitjei, valamint Bartókgyűjtések segítségével.

Bach zenekari szvitjei a zeneszerző lipcsei időszakában keletkeztek. Már önmagában a zenekari szvit műfaja is a különböző hagyományok egymásra hatásából létrejövő egységes európai kultúra egyik szép példája. A szvit műfaja alapvetően francia találmány, amelyben tánctételek váltakoznak, és felváltva jelenítik meg az adott táncok francia és olasz típusát, természetesen stilizált formában. A zenekari szvit azonban ennek a német továbbfejlesztése, amely Bach korában rendkívül népszerű volt, és számos néptánceredetű udvari táncot tartalmazott. Ezek közül a C-dúr zenekari szvitből a pontozott ritmusú, franciás Courante és az északolasz Forlane egy magyar legényessel és egy forgatóssal kerül párba. A h-moll szvit lengyel eredetű, karakteres Polonaise-ére egy forgós tánc reflektál, a Bachnál a lassú tétel helyén megjelenő Sarabande-ra –amelynek spanyol eredetije a mórok és az arabok közvetítésével honosodott meg és vált Európaszerte népszerűvé – egy vonulós tánc a magyar párhuzam. A Gigue, vagyis a „jig” Angliából terjedt el, és a mai napig népszerű ír néptánc, Bachtól a D-dúr szvitből szólal meg és egy magyar ugrós tánc mellé állítva mutatja fel a hasonlóságokat.

Fotó: Csibi Szilvia / Müpa

megfelelően alakulnak, a népdalok sorszerkezete megváltozik, és a barokk kor végére kialakul az új stílusú magyar népdal, amely formai felépítésében, hangsorában teljes mértékben illeszkedik a hasonló nyugat-európai népdalok sorába. Nemcsak a népzene, de a néptánc is hasonló utat jár be, a páros táncok kerülnek fókuszba, ezekre nagy hatással van az udvari táncok világa, amelyek egyébként néptánceredetűek – így jön létre az örök körforgás. A 18. század során a magyar népzene egyszerre válik európaivá és őrzi meg ősi örökségét, így lesz Kelet és Nyugat olvasztótégelye. Annál is inkább, mivel éppen Johann Sebastian Bach korában zajlanak a hatalmas mértékű német betelepítések, az ide érkezők pedig hozzák magukkal azt a kultúrát, amelynek Bach művészete is szerves része. Természetesen nemcsak Magyarország területén játszódnak le hasonló folyamatok, párhuzamokat találunk norvég, dán, skót, ír és angolszász területeken is.

Bartók Béla Kárpát-medencei gyűjtései adják az alapját a műsor második részének, amely a magyarországi nemzetiségek – román, cigány, szerb, ruszin és szlovák – táncaiba enged bepillantást. Bartók elsőként értette meg a Kárpát-medencei néphagyomány szerves egységét, amelynek építőkövei között teljes értékűként van jelen minden egyes itt élő nép zenei és táncos öröksége. A tartós együttélés, az egymásra hatás és az így kialakuló, egymást gazdagító szoros kulturális kapcsolat természetes módon fogta egybe a Trianon előtti Kárpát-medence népeit. Ahogy a Bach-szvitekben az egyes népek zenéjéből, táncaiból építkező, de egységes európai zenei nyelvet érhetjük tetten, ugyanígy alakult ki az évszázadok során az egységes Kárpát-medencei zenei és táncos anyanyelv is. Ennek felhasználásával alakította ki Bartók a maga zeneszerzői nyelvezetét, azt a sajátos, egyszerre magyar és európai hangot, amely a néphagyomány és a modern zene szintézisén alapul.

A műsor rendezője Káel Csaba, koreográfusai Mihályi Gábor, Ágfalvi György és Velekei László. A Gőz László által szerkesztett zenei folyamat mellé Fekete-Kovács Kornél komponált két nagyszabású darabot, egy nyitányt és egy finálét. Az előadásban Pál Eszter énekesnő is közreműködik.

Április 13. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem TISZTA FORRÁS Összművészeti est Bach és Bartók művei nyomán

„SZÁMOMRA A MAGYAR SZÍNPAD A LEGKÜLÖNLEGESEBB”

Vermes Nikolett interjúja

Vajon hogyan szólal meg egy 1714-es Stradivarin Bartók Béla 1. hegedűversenye? Mi szükséges ahhoz, hogy egy zeneművész a lehető legjobban készüljön fel egy koncertre? Annyi nemzetközi turné után milyen érzés magyar közönség előtt játszani? Ezekről és közelgő hazai fellépéséről kérdeztük a tehetséges, világszerte elismert hegedűművészt, Pusker Júliát, aki a Kammerorchester Basellel készül egy különleges estre.

Számos elismeréssel jutalmazta a szakma, közülük is kiemelkedik a 2019-es brüsszeli Erzsébet Királyné Hegedűverseny 5. díja. Egyedüli magyar indulóként ért el előkelő helyezést a világ legkiválóbb művészei között. Ez az eredmény hogyan hatott a pályafutására?

Számomra rendkívül fontos mérföldkő volt, amely máig nagy hatással van a pályámra. Ennek a versenynek köszönhetem a nemzetközi ismertséget, számtalan külföldi felkérést és együttműködést, amelyek sokat formáltak rajtam. Ez a megmérettetés alakította a szemléletemet, a zene iránti elhivatottságomat és a pódiumhoz való viszonyomat. Az időzítés azonban egy kicsit szerencsétlenül alakult, hiszen rövid időn belül kitört a Covidjárvány, amely számos, a verseny eredményeként szerzett fontos fellépési lehetőségemet törölte ki a naptáramból. A pandémiát követő időszakban igyekeztem bepótolni valamennyit, de a tervezett koncertek nyolcvan százaléka nem jöhetett létre. Azt hiszem, mindenkit megpróbáltak ezek a hónapok, ugyanakkor lehetőséget adtak a pihenésre és a prioritások átgondolására.

Lehet, azóta sem pihent. Biztosan minden szabad percét gyakorlással tölti. Ez időről időre változik. Középiskolai és egyetemi éveim alatt valóban sokat gyakoroltam, akár napi 5-6 órát is. Akkor úgy éreztem, ez elengedhetetlen a fejlődéshez és a megfelelő technikai tudás elsajátításához. A húszas éveim közepétől már valamenynyivel kevesebb gyakorlásra volt szükségem, de még ekkor is kiemelt helyet kapott a napi, intenzív munka. Ma, 33 évesen úgy látom, hogy a korábban befektetett energiának meglett az eredménye, így a koncertekre is másként készülhetek, mint azelőtt. A technikai rutin lehetővé teszi, hogy a zenei elképzeléseimet könnyebben megvalósíthassam a hangszeren, és közelebb jussak a művek mélyebb megértéséhez. Ami pedig a pihenést illeti, a fizikai és szellemi kiegyensúlyozottság megteremtése is elengedhetetlen. Ez gyakran valódi kihívás a mai rohanó világban, de amennyire lehet, igyekszem szem előtt tartani ennek fontosságát.

Ami a pályáját illeti, érdemes kiemelni, hogy bár felsőfokú tanulmányait a Zeneakadémián kezdte, később a londoni Royal Academy of Music hallgatójaként fejezte be. Ez ritka jelenség, hiszen rendkívül nehéz bekerülni a Zeneakadémiára, és akinek sikerül, nem szívesen megy el. Mi állt a váltás mögött?

A döntésemet több fontos tényező is befolyásolta. A zeneakadémiai egyetemi tanulmányaimat megelőző öt évben az intézmény Rendkívüli Tehetségek Képzőjébe jártam. Ezekben az években fogalmazódott meg főtárgytanáromban, Kertész Istvánban a gondolat, hogy a fejlődésem szempontjából hasznos lenne, ha külföldön is tapasztalatot szereznék. Ezzel egy időben ismertem meg Pauk Györgyöt a Szombathelyi Bartók Szemináriumon, ahol mesterkurzust tartott. Az első óra után személyesen beszélt édesapámmal arról, hogy szerinte London lenne számomra a legjobb hely a fejlődéshez. Ez meghatározó pillanatnak bizonyult, hiszen Pauk György rendkívüli művész volt, végső soron az ő szava erősítette meg bennem az elhatározást. Így kerültem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemről a londoni Királyi Zeneakadémiára, ráadásul nagy örömömre nemcsak felvettek, hanem teljes ösztöndíjat is kaptam. Ez lehetővé tette, hogy Londonban Pauk György növendékeként folytassam zenei tanulmányaimat, valamint hogy a földrajzi távolság ellenére is a magyar zenei hagyományok és értékek mentén fejlődjek. A külföldi tapasztalatok, az ott nyert újfajta szemléletmód és a magyar iskolából hozott alapok együttesen formáltak azzá, aki ma vagyok.

Beszéljünk a hangszeréről is, amely egy különleges darab. Mit tudhatunk róla?

Jelenleg egy 1714-ben készült Stradivari hegedűn játszom, amely Pauk György tulajdona volt. Nagyon megtisztelő, hogy halála előtt rendelkezésemre bocsátotta ezt a hangszert, amelyet pályája végéig használt. A hegedű eszmei értéke számomra felbecsülhetetlen. Amikor kezembe veszem, minden

alkalommal érzem Pauk tanár úr szellemiségét és az általa hátrahagyott zenei örökséget. Még csupán hónapok teltek el a halála óta, így a hangszer jövője bizonytalan, én azonban addig is mindennap hálát adok azért, hogy játszhatok rajta.

Az viszont egészen bizonyos, hogy április 10-én a Kammerorchester Basel kíséretével hallhatjuk a Zeneakadémián.

Ami azt illeti, már most izgatott várakozással tekintek a koncert elé, amely több szempontból is különleges jelentőséggel bír. Először is azért, mert Bartók Béla zenéjét fogjuk előadni, amely nagyon közel áll hozzám. Feladatomnak érzem a műveit minél több helyen programra tűzni, ezzel is hozzájárulva munkásságának népszerűsítéséhez. A koncerten elhangzó darab, az 1. hegedűverseny Bartók életének egy nagyon érzékeny időszakát tükrözi és egy mélyen átélt történetet mesél el. A kéttételes versenymű, amelyet Geyer Stefi magyar hegedűművésznek szánt és dedikált, valódi szerelmi vallomás, tele érzelemmel és szenvedéllyel. Másrészt azért, mert a Kammerorchester Basel komoly elismerésnek örvend szerte a világon, és bár korábban nem volt szerencsém velük közösen színpadra lépni, kíváncsian várom az együttműködést. Harmadrészt külön öröm számomra, hogy ismét visszatérhetek a Zeneakadémia Nagytermébe, hiszen ez a helyszín fontos helyet foglal el a szívemben. Itt hallgattam

először olyan előadókat, akik nagy hatással voltak rám, többek között nekik köszönhetem, hogy immár magam is hegedűművészként állhatok ezen a pódiumon.

Nem túlzás azt mondani, hogy a világ minden pontján koncertezett már. Az interjú alatt is külföldön tartózkodik, és a naptárában 2026-os dátumok is szerepelnek. Tudatosan keresi a hazai fellépések lehetőségét?

Alapvetően mindig ott játszom, ahova hívnak, de szerencsés vagyok, hogy a külföldi koncertek mellett Magyarországon is gyakran felléphetek. A magyar közönség jelenléte és energiája minden egyes alkalommal olyan pluszt ad, ami érzelmileg is mélyen feltölt. Ezzel együtt talán meglepő lesz, amit most mondok: sehol máshol nem izgulok úgy, mint a hazai koncertek előtt. Hiába állok színpadra a világ leghíresebb hangversenytermeiben, számomra mégis mindig a magyar színpad marad a legkülönlegesebb.

Április 10. | 19.30

Zeneakadémia – Nagyterem

PUSKER JÚLIA

| KAMMERORCHESTER BASEL

Vezényel: Izabelė Jankauskaitė

2025-BEN IS VÁR

A MAGYAR ZENE HÁZA!

Koncertek

Kiállítások

Ismeretterjesztő programok

Popkulturális Klubkönyvtár

Hangdóm 360 vetítések

Kreatív Hangtér

zenehaza.hu

„HAJNALBAN AZ ELSŐT LELTEM...”

BARTÓK BÉLA SZERELMEI

Karczag Márton írása

Az utóbbi időben mintha egyre élesebb volna a törésvonal a bulvár és a zenetudósok között.

Az első csoportot kiszolgáló újságírók főleg néhány bekezdésnyi, telefonon pörgethető, felületes anekdotákat citálnak, miközben a szakkutatók több száz oldalon próbálják megfejteni egy-egy művész életművének rejtélyeit. S bár ma mindkét megközelítésnek van reális alapja, a komolyzene napi fogyasztói leginkább az arany középutat szeretik járni. Míg egykor a zeneművek a befogadók számára többnyire önmagukban is értelmezhetőek voltak –hiszen időben és kulturális hátterüket tekintve is jóval közelebb álltak keletkezésük világához –, addig mára a zenei fogyasztási szokások megváltozásával, a ráfordított idő zsugorodásával, valamint a szinte korlátlanul hozzáférhető hangmennyiség okán nagyon is szükségessé váltak azok a háttérinformációk, amelyek viszonyítási pontként szolgálhatnak egy adott mű kontextusba helyezéséhez.

Azt mindig maga a befogadó dönti el, hogy ez a kontextus fontos-e számára, vagy épp ellenkezőleg, megköti a képzeletét. Annyi azonban bizonyos, hogy míg a világban egyre általánosabb egy-egy zeneszerző életének átvilágítása, a privát szféra és az életmű kapcsolatának (újra)értelmezése, addig a magyar kutatók mintha a mai napig a szemérem fátylával igyekeznének bevonni legnevesebb alkotóink életét. A Melinda vagy Szilágyi Erzsébet fájdalmát szívhez szólóan megíró Erkel Ferenc

szembesítése feleségét Gyulára „száműző” férji mivoltával éppen úgy elmaradt, mint a hiperszenzitív Bartók Béla szerelmi életének komplex átvilágítása az életmű tükrében. Ez utóbbi fehér foltot igyekszik kitölteni az az alig néhány hónapja napvilágot látott vaskos könyv*, amely részletes betekintést nyújt az ifjú Bartók ez idáig feltáratlan szerelmi életébe – és fájdalmas csalódásába. A kötetben publikált, korábban lappangó levelek rávilágítanak arra, mennyire fontos volt számára Geyer Stefivel (1888–1956) való találkozása. A Bartók-életmű ismertetésekor a szép hegedűművésznő történeténél még az 1980as években is jóval nagyobb hangsúlyt kapott kapcsolata Freund Etelka zongoraművésszel, akivel – mindkettőjük szinte egyidejű első házasságkötéséig – szoros barátságot ápolt.

A zeneszerző és Geyer Stefi megismerkedése a Zeneakadémia Liszt Ferenc téri új épületének 1907 májusi megnyitójához köthető. Bartók ekkor huszonhat éves volt, Geyer mindössze tizenkilenc. Nem csoda, hogy a lány felkeltette a zeneszerző érdeklődését, hiszen egyszerre volt kislány és érett művész, katolikus hajadon és művészetében megnyíló lélek. Kettőjük közül mégis ő volt a józanabb, aki a másfél

* Váradi Helga – Vikárius László: Geyer Stefi hegedűművész életútja. Levelezése Bartók Bélával; Balassi Kiadó, 2024

éves intenzív barátság ideje alatt felismerte, hogy egészen másfajta férfit szeretne maga mellé. Húsz évnek kellett eltelnie, mire újra találkoztak Svájcban, egy közös koncertsorozat után lassan barátság alakult ki köztük. Hogy valójában mennyire fontos volt számára a férfi, jól jelzi, hogy Geyer Stefi csak a halálos ágyán adta át közeli barátjának, Paul Sachernek, a neves svájci karmesternek a féltve őrzött Bartók-leveleket, valamint annak az elveszettnek hitt fiatalkori Hegedűversenynek a kéziratát, amelyet 2025. április 10-én a Zeneakadémián Pusker Júlia szólaltat meg. „Vallomásom | Stefinek | még a boldog időkből. | Pedig az is csak félboldogság volt...” – e fájó sorokkal dedikálta művét a szerző múzsájának. Bartók a szerelmi csalódásból 1909 novemberében a házasság kötelékébe menekült. Még kislányként tanította Ziegler Mártát (1893–1967), majd egyik erdélyi népdalgyűjtő útja alkalmából találkoztak újra. Házasságuk tizenhárom évig tartott, a feleség teremtette meg Bartók első békés otthonát Rákoshegyen. Ziegler Márta, aki maga is képzett zenész volt, önzetlenül szolgálta férjét, és végül azt az áldozatot is meghozta érte, hogy lemondott róla Pásztory Ditta – Bartók zongorista tanítványa – javára.

Bartók első házasságának időszaka felöleli a zeneszerzői életmű javát, ekkor született többek között a Két kép vagy az Allegro barbaro mellett

A kékszakállú herceg vára, A fából faragott királyfi és A csodálatos mandarin is. Mindhárom színpadi mű (melyek az életmű legkonkrétabb tartalommal rendelkező alkotásai) a Férfi és a Nő – hiszen Bartóknál ez a sorrend – közti párbeszéd nehézségeiről, mi több, szinte reménytelen mivoltáról árulkodik. Míg a szimfonikus opusokban a zeneszerző rendre elrejtette aktuális vágya tárgyának (Fábián Felice, Gombossy Klára és Arányi Jelly) monogramját, sőt, Geyer Stefi esetében egy több műben is visszatérő vezérmotívumot, addig a Királyfi, a Kékszakállú herceg („Nyitott sebből vér, ha ömlik”) és a Mandarin alakjában a férfilélek legmélyére enged bepillantást. Bartók második felesége, Pásztory Edith (1903–1982) – akit ő maga „keresztelt” Dittává –1922-ben került a Zeneakadémiára, ahol mestere hamar felismerte különleges tehetségét. Hiába volt a zeneszerző nős (a lány pedig menyasszony) és huszonkét évvel idősebb, a viszonyból már 1923 nyarán házasság lett, mely a komponista élete végéig tartott. Pásztory Ditta zongoraművészként Bartók muzsikustársává érett – nem az „árnyékában” élt, mint Ziegler Márta, hanem mellette –, és természetesen 1940-ben, az önkéntes amerikai száműzetésben is kísérője maradt. Bartók három nagy szerelme közül rá hárult a legnagyobb felelősség: 1946-ban hazatérve, önmaga és a külvilág számára évtizedeken keresztül élő legendaként őrizni zseniális férje emlékét.

A PILLANAT VARÁZSA, A MEGLEPETÉS EREJE

Takács-Koltay Anna interjúja

Hogyan lehet a hagyományosból a klasszikus értékek megtartása mellett innovatív újdonságot létrehozni, miközben egy cseppet sem átlagos, a meglepetés erejével ható élményt kap a közönség? A megérzések, az apró rezdülések és a dinamika mind szerepet kap a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében április 12-én.

János, azon ritka klasszikus zenészek közé tartozol, akik kedvelik és keresik is a találkozást a társműfajokkal. Magdi munkásságára mikor figyeltél fel?

Balázs János: Klasszikus zenei legendák mellett már gyerekkoromban is ismertem a jazz és a popzene nagyjait, hiszen az otthoni közegemben inkább a könnyűzene volt jelen, Szakcsi Lakatos Bélát és a híres bárzongoristákat hallgattuk. Ebből adódóan figyeltem azt a tehetségkutatót is, ahol Magdit az egész ország megszerette. Ami különleges volt számomra, az a belőle áradó őserő és a hangszíne. Mindez húsz évvel ezelőtt történt, de már akkor bíztam abban, hogy ezzel a kivételes művésszel még lesz dolgom.

2019-ben dolgoztatok először együtt a Cziffra Fesztiválon. Magdi, te, aki a popműfaj felől érkezel, hogyan találtad meg a közös zenei nyelvet Jánossal?

Rúzsa Magdi: Egyrészt egy ideje már csak komolyzenét hallgatok otthon. Másrészt sokat tanulok. Bátori Éva énekművész mesteremmel a nulláról kezdve építettük fel újra az énektudásomat, így az évek óta tartó közös munka során énektechnikailag komolyzenei alapokat kaptam tőle.

B. J.: Magdit elképesztően becsülöm ezért, sokan példát vehetnének arról, hogy egy ilyen sikeres és ekkora rajongótáborral rendelkező művész a pályája csúcsán énektanárhoz jár. Ez óriási dolog.

Talán nem törvényszerű, hogy a szakterületükön belül sikeres és elismert zenészek együtt is jól működjenek a színpadon. Mi kell ahhoz, hogy két, különböző műfajból érkező művész jól tudjon együtt dolgozni?

B. J.: A műfajok találkozása nem azt jelenti, hogy bármilyen műfaj képviselői bármilyen minőségben tudnak alkotni. A crossover sem annyi, hogy két embert összeengedünk és abból biztosan valami jó születik, még akkor sem, ha mindketten magas minőséget képviselnek. Kell a hasonló lelkület, egy olyan élet- és művészetfilozófia, ami találkozik az improvizációban. A Magdival közösen előadott dalok zongoraszólama száz százalékban improvizáció.

R. M.: Igen, és ez teljesen ellentétes azzal, ami a saját koncertjeimen történik. Az önálló Rúzsa Magdi-koncerteken mindennek megvan a pontos helye, ideje. Jancsival is léteznek támpontok, de közben ott az improvizáció lehetősége, ami bennem furcsa feszültséget szül, és pozitív adrenalinlöketet ad. Arról nem beszélve, hogy kevés emberrel érzi magát biztonságban az ember a színpadon. János a testbeszédével is tud nekem jelezni, és én tökéletesen értem, mikor mit szeretne. Ő is így van velem, ezáltal olyan, mintha fognám a kötelet, amit ő vezet. Ki merem mondani, hogy talán még soha senkivel nem éreztem magam olyan szabadnak a színpadon, mint vele.

Fotó:

Csibi

Szilvia / Müpa

Az improvizáció alapja és lényege, hogy pontosan egy adott pillanat rezdülései valósuljanak meg a színpadon, és ezt nem lehet próbákon gyakorolni. Milyen módszerrel készültök a fellépésre?

B. J.: Már megírt, ismert dalokról van szó, de a milyenségük, a zenei elrendezésük, a bevezetők, az átvezetők, a szólók, a ritmus, a dinamika mindig más, és éppen itt kell nagyon hatni egyik művésznek a másikra, inspirálni a másikat. Olyan bizalomnak kell lennie köztünk, amit nem lehet begyakorolni. Ez a bizalom vagy van két ember között, vagy nincs.

R. M.: Ez kémia. Furcsa, megfoghatatlan valami. Fantasztikus emberekkel, nagy művészekkel dolgoztam már együtt, a saját zenekarommal is húsz éve dolgozom, mégis János volt az, aki életemben először megmutatta, hogy így is lehet. Azt érzem, hogy ha hirtelen hátradőlnék, biztosan megtalálná a módját annak, hogy megfogjon. Sokat gondolkodom azon, mitől van ez így, de nem tudom szavakkal megmagyarázni.

B. J.: Láthatatlan kötelék van köztünk. Szoktam mondani Magdinak, hogy csukja be a szemét, bízzon az érzéseiben, és tudni fogja, mikor kell belépnie. A bizalom a szépségét, a váratlanság pedig a nehézségét adja ezeknek a koncerteknek. A megérzések, az apró rezdülések, az egymásra pillantások, a hanglejtés, a dinamika fokozása mind-mind számít. A váratlanság adja meg nekünk is azt a pluszt, ami segít megszabadulni a megfelelési kényszertől. Fontos, hogy mindig tele legyen a lelkünk zenével és mondanivalóval. Persze ez igényli a folyamatos otthoni készülést, gyakorlást, mindenki a legmagasabb szinten fejleszti a saját technikai tudását, és amikor összejövünk, annak van egy pikantériája és újdonságérzete. Sok minden a fellépésen, a pillanat varázsában születik meg, amikor a tudásunk és az érzelmeink legjavát nyújtjuk.

Milyen műfajok közül válogattok a műsorba?

B. J.: Népdalátiratokat egészen biztosan elő fogunk venni, de francia sanzonokból és régi magyar filmslágerekből is válogatunk. Ezenkívül a mindenki által jól ismert Rúzsa Magdi-dalokat is teljesen átalakítjuk. A szólózongorával való előadástól teljesen megváltozik egy dal kisugárzása. Egy rádiós sláger új értelmet nyer zongorával, akár a szövegben is jobban el lehet mélyülni.

R. M.: Az első, 2019-es koncertünk alkalmával, János hatására döbbentem rá arra, hiába a pop felől érkezem, ezek a régi kuplék és sanzonok állnak a legjobban a hangomnak. Azóta is kutatom ezeket a típusú dalokat, mert már régóta arra készülünk, hogy meglepünk mindenkit egy közös lemezzel!

B. J.: A koncert legfőbb üzenete az, hogy valami hagyományosból hogyan lehet innovatív újdonságot teremteni úgy, hogy a klasszikus értékek megmaradjanak. Olyan élményt tudunk adni a közönségnek, ami nem átlagos, nem előre megtervezett, így a meglepetés erejével hat. Semmilyen öncélú megoldás nem lesz, csak a belső zenei iránytűnk vezérel bennünket a darabok előadása közben.

Úgy érzem, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is egymásra találtatok.

B. J.: Magdi rendkívül megbízható. Sokakkal dolgoztam az elmúlt tíz évben, és ez nem minden művésznél magától értetődő. Minden egyes megnyilvánulását áthatja az erő és a pozitív kisugárzás. Ezenkívül közel egykorú gyerekeink vannak, nekem egy, neki három.

R. M.: Vannak emberek, akiknek hasonló az értékrendjük, akiknek ugyanúgy dobban a szívük. Jánossal mindez a színpadon kezdődött, abból lett köztünk később barátság. A feleségében és benne egy különleges kis csapatot ismertem meg, szeretünk közösen időt tölteni, a gyerekeink is gyakran vannak együtt.

B. J.: Nagyon nehéz egy nőnek egyszerre családot és karriert is építenie, főleg hármas ikrekkel, és ekkora sikerekkel a háta mögött. Magdinak a gyerekek születése sem okozott megtorpanást vagy megbicsaklást a pályáján. Fantasztikus teljesítmény. Ez is azt mutatja, milyen kitartó, milyen hite van a zeneművészetben és egyáltalán az életben.

Több programod esetében is határozott célod a műfaji határok megszüntetése. Van ebben olyan szándék is, hogy szeretnél leszámolni a klasszikus zene vélt vagy valós elitizmusával, és kiszabadítani a saját burkából? A Magdival létrehozott közös koncert ötlete is ennek szellemében született?

B. J.: Példaképem Cziffra György. Neki köszönhetem, hogy sokkal nyitottabban, szélesebb látókörrel és művészeti szemlélettel tudom élni az életemet. Klasszikus zenészként vallom, hogy gazdagabb lettem, mióta könnyűzenészekkel dolgozom együtt. Nem szeretném, ha a mai fiatalok a klasszikus zenei közeget avíttnak, régiesnek tartanák. Szeretném őket motiválni abban, hogy eljussanak klasszikus zenei koncertekre. Ebben segítenek a könnyűzenei sztárok – akik közül Magdit az egyik legkülönlegesebbnek tartom. Szerintem fontos, hogy nyissunk a másik felé, a zene pedig tényleg legyen mindenkié. Ha a két réteg nem találkozik, nem kommunikál, akkor akarva-akaratlanul kialakul egyfajta féltékenység, a klasszikus zenész azt mondja a könnyűzenészre, hogy nem elég képzett, a másik oldalról pedig az a vád hangzik el, hogy a klasszikus zenészek burokban élnek. A műfajok házasítását nem én kezdtem el, gondoljunk csak Pavarottira, aki világsztár könnyűzenészekkel duettezett, vagy Liszt Ferencre, aki a kor nagyjaival játszott együtt. Vegyük észre a kortársakat és a világot magunk körül, és ismerjük meg egymást a művészeti kalandozás során. Magdival közös koncertünk éppen ezt a célt hivatott szolgálni.

Április 12. | 20.00 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

RÚZSA MAGDI | BALÁZS JÁNOS

A zene szabadsága

AZ ISAR MELLŐL

A DUNA-PARTRA

A MÜNCHNER PHILHARMONIKER

ESTJE A BARTÓK TAVASZON

Molnár Szabolcs írása

A Münchner Philharmoniker (Müncheni Filharmonikus Zenekar) újkori történetének kiemelkedő pillanata volt az együttesnek otthont adó új koncertterem, az Isarphilharmonie ünnepélyes átadása. Európa egyik legújabb hangversenyközpontját 2021. október 8-án nyitották meg, természetesen a Münchner Philharmoniker koncertjével. Érdekes, hogy a zenekar születésekor is egy hangversenyterem játszotta a döntő szerepet. A sokoldalú – irodalommal és zenével foglalkozó –Franz Kaim (1856–1935) az 1890-es évek elején vált aktív koncertszervezővé, amikor is a családi zongoragyár termékeit népszerűsítendő zongora-, dal- és kamaraesteket indított útjukra. A koncertek igen közkedveltek lettek, így Kaim 1893-ban egy szimfonikus zenekart is életre hívott, 1895-ben pedig saját koncertteremről kellett gondoskodnia. A ma már csak archív képekről megcsodálható Kaim-Saalt 1905-ben keresztelték át (onnantól fogva a Tonhalle nevet viselte), és egészen 1944ig – amikor végzetes bombatalálat érte – a bajor főváros legfontosabb koncerthelyszínének számított. Az egykori Kaim-Orchester előbb Orchester des Münchener Konzertvereins, majd Münchner Philharmoniker néven működött.

A zenekar rendkívül gyorsan a legjobb német együttesek sorába emelkedett, és ugyanilyen sebesen találta meg sajátos hangját, repertoárját és küldetését: újdonságokra mindig érzékenyen reagáló, a legmagasabb színvonalat képviselő és minden társadalmi réteg számára elérhető szolgáltatást nyújtó intézménnyé vált. 1898-ban Felix Weingartner állt a zenekar élére, és már az ő működése alatt rendszeressé váltak a külföldi koncertek. Az együttes korai időszakát olyan ősbemutatók fémjelezték, mint Mahler 4. és 8. szimfóniája („Ezrek szimfóniája”), mindkétszer a zeneszerző vezényletével, majd Mahler halála után ugyancsak a müncheniek mutatták be a Dal a Földrőlt, immár Bruno Walterrel.

A fantasztikus Mahler-tradíció mellett a Münchner Philharmoniker a Bruckner-kultusz meghatározó együttese is, nem véletlenül. A zenekarral az 1890es években gyakran koncertező osztrák dirigens, a Bruckner-tanítvány Ferdinand Löwe – aki 1908-tól 1914-ig az együttes vezető karmestere is volt – olyan hagyomány alapjait fektette le, melynek hatása Oswald Kabasta (1938–1944) és Sergiu Celibidache (1979–1996) korszakos működésén keresztül mind a mai napig eleven hatást gyakorol.

A müncheni együttes az elmúlt bő évszázadban vált – politikai-ideológiai irányultságtól függetlenül – a német kulturális diplomácia zászlóshajójává, legkorábbi magyarországi vendégjátékaira pedig különösen kiélezett helyzetekben került sor. Először 1934 nyarán, Debrecenben és Szegeden adott koncertet a zenekar, a Budapesti Hírlap tudósítása szerint „a müncheni filharmonikus zenekar száz tagja és a müncheni tanítódalárda háromszáz tagja, kísérőikkel együtt mintegy hatszázan, pénteken délben 12 óra után külön vonaton Szegedre érkeztek. (…) Este a zenekar 6 órakor a Fogadalmi templomban, igen

nagy érdeklődés mellett tartotta meg Franz Ádám karnagy vezetésével nagyszabású hangversenyét. A műsoron Mozart Requiemje, Bruckner Te Deumja és Verdi Dies Irae-je szerepelt.”

A háborús években a zenekart hadi üzemmé nyilvánították, hogy a muzsikusok ne a harctereken, hanem otthon, a kottapultok mögött teljesíthessék a katonai szolgálatot. A müncheniek első budapesti vendégjátékára már ebben a hadi helyzetben került sor. Az együttes 1940. január végén érkezett hozzánk, az akkori zeneigazgató, az osztrák származású Oswald Kabasta terjedelmes műsort vezényelt: Richard Strauss szimfonikus költeményét, a Don Juant, Schubert 3. és Beethoven 5. szimfóniáját, valamint Dohnányi Ernő Szimfonikus percek című darabját. Kabasta ebben az időszakban több rádiófelvételt is készített a zenekarral, melyeket érdemes újra meghallgatni, mert mai füllel is rendkívül korszerűnek hatnak. A muzeális felvételek ismeretében egy cseppet sem tűnik túlzónak az 1940-es budapesti koncert alábbi leírása: „Látszik, hogy ez a zenekar nemcsak gyakorol, hanem tanul is. A vonósok pompás összjátéka a fúvósoknak még a magas regiszterekben is tisztán intonált hangjai kristályos finomsággal szólaltatták meg a hangverseny műsorszámait. Csodálatra méltó fegyelem uralkodik a zenekarban, s ez teszi lehetővé, hogy a nagy pontosság nem beállított gépmuzsikát eredményez, hanem igazi művészetet. Kabasta, a zenekar karmestere nagyszerű dirigens. Temperamentuma izzó feszültséget teremt maga körül, amely egyformán hatalmába keríti a zenekart és a közönséget.”

A 2. világháború után az együttes a müncheni Herkulessaalban talált – hosszú időre nyúló –átmeneti otthonra, végül 1985-ben foglalhatta el a Gasteig Filharmóniát. Utóbbit egy nagyszabású rekonstrukció miatt a közelmúltban zárták be, újranyitásának dátuma egyelőre bizonytalan.

Az elmúlt évtizedekben a legkiválóbb karmesterek vezették a zenekart, James Levine, Christian Thielemann, Zubin Mehta, Lorin Maazel és Valerij Gergijev után pedig a fiatal izraeli zongoraművész és dirigens, Lahav Shani (1989) irányítása alatt működik. Jelenleg Shani megbízott vezető karmesterként, 2026 szeptemberétől zeneigazgatói minőségben viszi tovább az együttest.

Shani és a Münchner Philharmoniker 2025 elején indult spanyolországi turnéra: Madridba, Valenciába, Alicantéba és a Kanári-szigetekre vezetett az útjuk, a koncerteken a hegedűművész Hilary Hahn működött közre. A zenekar márciusban és áprilisban

Mirga Gražinytė-Tyla vezetésével járja a világot, a vendégszólista Vilde Frang, a budapesti koncerten Kelemen Barnabás lesz.

Április 4. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

KELEMEN BARNABÁS | MÜNCHNER PHILHARMONIKER

Vezényel: Mirga Gražinytė-Tyla

STRADIVARIK ÉS GUARNERIK

A VILÁG ÖT LEGÉRTÉKESEBB

MESTERHEGEDŰJE

Könyves-Tóth Zsuzsanna írása

A legtöbb ember tudja, hogy a hegedű – még ha kezdő darabról van is szó – nem olcsó hangszer. Akad azonban néhány ritkaság, amely műkincs jelentőségű, értéke pedig egészen meghökkentő. És hogy mitől ilyen drágák ezek a különlegességek? Egyáltalán, használhatóak-e, vagy inkább múzeumban a helyük? Cikkünkben ezeket a kérdéseket járjuk körül a világ öt legértékesebb hegedűje kapcsán, két magyar példára is ráirányítva a figyelmet.

Számos tényező befolyásolhatja egy hegedű értékét, amelyek messze túlmutatnak annak minőségén, praktikumán. Az egyik legfontosabb közülük a hegedű készítője, az ő történelmi jelentősége. Az öt legértékesebb hegedűből négy Antonio Stradivari, egy pedig Giuseppe Guarneri del Gesù műhelyéből került ki, de Kelemen Barnabás és Pusker Júlia hegedűi is e két mester munkái. Mindketten az itáliai Cremonában, a modern hegedű szülővárosában működtek a 17–18. században. Stradivari – köszönhetően hosszú, 93 évig tartó életének – rendkívül termékeny mesterember volt, közel 1000 hegedűt készített, s ezek közül körülbelül 500-600 – különböző állapotú –hangszer maradt fenn. Guarneri vele ellentétben fiatalon, mindössze 43 évesen hunyt el, s az általa készített remekművek közül ma kevesebb mint 200-at ismerünk. A Stradivari hegedűk sajátosságai az erőteljes, fényes hang, az elegancia, a szimmetrikus forma, míg a Guarneri hegedűket inkább sötétebb, robusztusabb hangzás jellemzi, kialakításuk pedig kevésbé szabályos.

A hegedű készítőjén kívül persze más is befolyásolja a hangszerek árát: számít, hogy mennyire ritka és milyen régi példányról van szó, kik birtokolták korábban, milyen történelmi jelentőségű előadás köthető hozzájuk, milyen állapotban maradtak meg,

és milyen a hangminőségük. Számos hangszernek olyan magas az értéke, hogy a leghíresebb hegedűművészek sem engedhetik meg maguknak, hogy megvásárolják, így a legtöbb példány általában vagyonos gyűjtők, valamint államok, intézmények tulajdonában van. A hangszerkészítés remekműveit olykor múzeumokban állítják ki, van, hogy a nagyközönség előtt rejtve maradnak, de sok esetben díjként, felajánlásként korunk legkiválóbb hegedűművészei kapják kölcsön őket. Ha egy gyűjtő kölcsönadja nagy értékű hegedűjét, annak nemcsak önzetlen okai vannak, hiszen a használó művész hírneve is növeli a hangszer értékét. Kelemen Barnabás így fogalmazott Guarneri hegedűjével kapcsolatban:

„A hegedűkbe beköltözik azoknak a művészeknek a játéka, akik használják, így válnak egyre finomabbá, érettebbé. A fa felveszi a finom rezgéseket, és alakul, érik az évszázadok során.” Az egyes hegedűket sokszor azokról a tulajdonosokról nevezik el, akik leghosszabb ideig birtokolták őket, de előfordul az is, hogy egy-egy híres művészről kapják a nevüket.

Mindezek után lássuk, ma mely hegedűk a legértékesebbek a világon! (Fontos tudnia az olvasónak, hogy hivatalos lista valójában nem létezik, hiszen –hacsak nem a közelmúltban járt aukción – egy hangszer pontos értékét nehéz megbecsülni.)

„JOACHIM–MA” STRADIVARI –4,4 MILLIÁRD FORINT

Nemrég került fel a top 5-ös listára az idén februárban elárverezett hegedű, amely 1714-ben készült. Nevét két korábbi birtokosáról kapta: a világhírű magyar hegedűművészről, Joachim Józsefről és legutóbbi tulajdonosáról, Si-hon Ma kínai hegedűsről. Ma a New England Conservatorynak adományozta a hegedűt, és meghagyta, hogy csak akkor adhatják el, ha a bevételt ösztöndíjakra fordítják, így az intézmény pontosan ezt ígérte.

„DA VINCI, EX-SEIDEL” STRADIVARI –6 MILLIÁRD FORINT

1714-ben került ki Stradivari műhelyéből ez a hegedű, amely szintén két nevet is kapott. Az első Toscha Seidel orosz hegedűművészé, aki számos ikonikus hollywoodi film zenéjét (például az Óz, a csodák csodájáét) játszotta el ezen a hangszeren. A da Vinci név a Caressa & Français hegedűkészítő műhely 1923as értékesítési bejegyzéséből származik, amelyben a hegedű fizikai leírása után ez szerepel: „általunk da Vincinek keresztelve”. 2022-ben a második legmagasabb árat fizette érte egy japán magángyűjtő.

„LADY BLUNT” STRADIVARI –

6,3 MILLIÁRD FORINT

A hegedűeladások eddigi történetének legmagasabb árát egy 1721-es Stradivariért adta egy anonim gyűjtő 2011-ben. A mesterművet egykori tulajdonosáról, Lady Bluntról nevezték el, aki Lord Byron brit romantikus költő unokája volt. A hangszer fantasztikus állapotban maradt meg annak köszönhetően, hogy története során inkább gyűjtők, mint hegedűművészek birtokolták.

„VIEUXTEMPS” GUARNERI –~ 6,3 MILLIÁRD FORINT

A Guarnerik között a legértékesebb egy 19. századi tulajdonosáról elnevezett példány, amelyen olyan legendák játszottak, mint Menuhin, Perlman vagy Zukerman. A Kochánskival egy évben készült remekmű annak ellenére maradt meg nagyszerű formában, hogy hosszú éveken át használatban volt. 2012-ben egy névtelen gyűjtő vette meg a hangszert, melynek eladási ára is titokban maradt, de a pletykák szerint meghaladta a Lady Bluntét. A hegedűt a tulajdonos Anne Akiko Meyers használatára bocsájtotta.

„MESSIÁS” STRADIVARI

– 7,9 MILLIÁRD FORINT

Az 1716-ban készült Stradivarit tartják a cremonai mester egyetlen, gyakorlatilag új állapotban megmaradt hangszerének. Az 1716-os hegedű neve is „kihasználatlanságával” függ össze: egy alkalommal, mikor a híres 19. századi hegedűkereskedő-gyűjtő, Luigi Tarisio egy kivételes Stradivariról beszélt, egy hegedűművész felkiáltott: „Tényleg, Tarisio úr, az ön hegedűje olyan, mint a zsidók Messiása: az ember mindig várja őt, de soha nem jelenik meg! ” Egy későbbi tulajdonos a Messiást az oxfordi Ashmolean Múzeumra hagyta, hogy megőrizzék mint „mércét, amelyből a jövő hegedűkészítői tanulhatnak”

A fenti hegedűk többségén szinte alig vagy nagyon ritkán játszanak, ami persze érthető, hiszen így tudják megőrizni rendkívüli állapotukat. De szerencsére ezeken kívül is akad még számos kivételes hegedű, amely valóban jó kezekbe kerülhet, hiszen a legtöbb hegedűvirtuóz „kölcsönkapott” hangszeren játszik. Így például Kelemen Barnabás is, aki a magyar államtól alig egy éve kapta meg annak a Guarneri hegedűnek a használati jogát, amelyen korábban Rolla János játszott. Pusker Júlia szintén a közelmúltban jutott hozzá Pauk György 1714-es „Massart” Stradivarijához, mivel a visszavonult – és azóta sajnos elhunyt – hegedűművész nem szerette volna, ha mesterhegedűje kihasználatlan marad. Ezeknek a kivételes mesterműveknek a hangját pedig élőben is hallhatjuk majd áprilisban Budapesten.

A „Joachim–Ma” hegedű © Angela Weiss, AFP / Europress Fotóügynökség

ÁPRILIS 4. | 20.00

Magyar Zene Háza – Koncertterem

AROOJ AFTAB

Bár referenciapontként rendre mindenki leírja, hogy Mohabbat című dala Barack Obama playlistjén is megtalálható, ez Arooj Aftab izgalmas életének csupán egy apró, bár igen fontos szeletét fedi le. Önmagában azzal sem árulunk el sokat, hogy Grammy-díjas énekesnő, zeneszerző és producer – ami viszont valóban beszédes, az az, hogy mennyien szeretik és ismerik el, amit csinál: a Coachella, a Glastonbury, a Primavera Sound Barcelona, a Roskildei Fesztivál vagy a Montreali Jazzfesztivál közönsége egyaránt tapsol neki. Pedig Arooj Aftab munkásságában nem magától értetődő, hogy ami szép és érzelmes, az egyszerű: éteri dalaiban egyszerre találkoznak a közel-keleti zenei tradíciók, azaz a szúfi zene és a hindusztáni klasszikus zene, a jazz, a háttérben finoman megbúvó elektronika és az urdu nyelvű költészet. A pakisztáni születésű Aftab olyan környezetben nőtt fel, ahol a nőknek korlátozott lehetőségeik vannak, ezért először online tanult a bostoni Berklee-n, majd az egyetemre került, ahol 2010-ben diplomázott jazz-zeneszerzés és zenei rendező/hangmérnök szakon. Hétszer jelölték Grammyre, 2022-ben az első pakisztáni nőként történelmet írt azzal, hogy el is nyerte a díjat.

ÁPRILIS 5. | 20.00

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

JAZZ AT LINCOLN CENTER ORCHESTRA | WYNTON MARSALIS

A Marsalis család története egy többgenerációs zenei csoda, benne az 1961-es születésű Wyntonnal, aki egészen elképesztő karriert tudhat maga mögött. Ő a trombitát választotta, és már fiatalon nemcsak a jazz, hanem a klasszikus zene egyik nagykövete lett, akinek mottója – „...minden, ami jazz, egyben modern is; egyszerre próbáljuk megragadni a jazz örökségét és jövőjét, a jazz története jelen van mindabban, amit ma játszunk…” – most is érvényes. A Jazz at Lincoln Center Orchestra (JLCO), Wynton Marsalis egyik jelenkori vállalása tizenöt kiváló hangszeres szólistából és zenekari muzsikusból alakult, akiket a fent említett mottó mozgat: egyaránt játszanak klasszikus örökzöldeket, saját kompozíciókat és ritkaságokat, elfeledett műveket. Az est vendége Szalóky Balázs trombitaművész, aki saját együttesének alapítását a JLCO inspirációjának köszönheti.

AROOJ AFTAB

Fotó: Shreya Dev Dube

WYNTON MARSALIS

Fotó: Piper Ferguson

ÁPRILIS 5. ÉS 6. | 19.00

Müpa – Fesztivál Színház

MEZŐSÉG–MIKROKOZMOSZ

Bartók Béla óta tudjuk, hogy az erdélyi

Mezőség a Kárpát-medence egyik kiemelten fontos tájegysége, amelynek néprajzi, zenei, irodalmi hagyományaihoz mindig érdemes visszanyúlni, azokból új produkciókat létrehozni. Bartók Mikrokozmosz című zongorasorozata és a zeneszerzőt ihlető mezőségi dalok adják a zenei hátteret ahhoz az egyszerre kortárs és autentikus, verbális és táncszínházi elemeket vegyítő előadáshoz, amelyet a Forte Társulat színészei, a Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes táncosai és a Színház- és Filmművészeti

Egyetem hallgatói mutatnak be. A műben az autentikus tánc- és zenekultúra, az egyszerre verbális és mozgásközpontú kortárs színház, illetve a paraszti világ absztrakt képi ábrázolása szervesül Bartók Béla zongoraművének tételeivel. Az előadás látlelet, színpadi szociográfia, drámai műalkotás, amely a kulturális pusztulás korában a megújuláshoz és az újrateremtéshez kíván igazodási pontokat találni, szellemi biztonságot, emberi tartást adni.

ÁPRILIS 7. | 19.30

Zeneakadémia – Nagyterem

ORCHESTRA OF THE AGE OF ENLIGHTENMENT

A Bartók Tavasz talán legkiemelkedőbb eseménye a brit Orchestra of the Age of Enlightenment vendégjátéka a Zeneakadémián. Az 1986-ban alakult, érdekes módon vezető karmester nélkül működő OAE napjaink egyik legjelentősebb régi hangszereken játszó formációja, amely beszélő nevét a 18. század végi felvilágosodás koráról kapta, így repertoárjának magját ez a korszak képezi. A kiváló szólistákkal fellépő zenekar koncertjén a Bachéletmű fontos darabja, a húsvéti időszakban mindig aktuális Máté-passió a csellistaként és csembalistaként is kiváló, kamarazenészként, illetve szólistaként is a legmagasabb művészi szintet képviselő Jonathan Cohen irányításával hangzik fel. A dirigens saját együttesével, a 2010-ben alapított Arcangelóval a világ legrangosabb koncerttermeiben lépett már fel, és visszatérő vendég az Orchestra of the Age of Enlightenment koncertjein.

Bukta Imre-festményrészlet

ORCHESTRA OF THE AGE OF ENLIGHTENMENT

Fotó: Zen Grisdale

„A DALOK ELŐADÁSA AZ ÉNEKLÉS

Seres Gerda interjúja

Diana Damrau és Jonas Kaufmann kétségkívül remek színpadi párost alkot, és ahogyan korábbi dalestjükkel már a budapesti közönségnek is bizonyították: lenyűgözően finom eszközökkel, sokszínűen tudják érzékeltetni ennek az intim műfajnak a szépségét.

Fotó: Jiyang Chen

„A dalok lehetőséget adnak a legkülönbözőbb árnyalatok megmutatására, mert az operával ellentétben ezek előadásakor finom ecsetvonásokkal dolgozunk” –fogalmazott egy korábbi interjúban Jonas Kaufmann. Milyen különleges kihívást jelentenek a Richard Strauss- és Mahler-dalok?

Jonas Kaufmann: Strauss és Mahler is – miközben pazar nagyzenekari műveket komponált – egy minimalista műfajban, énekhanggal és zongorával is lenyűgöző gazdagságot tudott teremteni. Kevés zeneszerző képes erre, még Liszt Ferencet említhetném. A klasszikus dalrepertoárhoz, különösen Schuberthez és Schumannhoz képest a Straussdalok erőteljesebb, dúsabb hangzást igényelnek. Ezek alapvetően miniatűr operák. Strauss dalai – ahogyan színpadi művei, köztük A rózsalovag vagy az Ariadné Naxosz szigetén – a kifejezés teljes spektrumát megkövetelik az énekestől: a lágy hangzástól a drámai intenzitásig. A dalrepertoár iránti érdeklődést Helmut Deutsch ébresztette fel bennem, tőle tanulhattam ezt a műfajt a Müncheni Zene- és Színházművészeti Főiskolán. Egy mesterkurzus alkalmával Strauss-dalokon dolgoztunk Hans Hotterrel, a legendás Wotannal, aki a dalok interpretálásában is lenyűgöző volt.

Diana Damrau: Richard Strauss zenéje közvetlenül a szívemhez szól, különösen a dalai. Tanulmányaim kezdete óta kötődöm a műveihez, számomra az ő zenei világa igazán otthonos. Van benne szépség, virtuozitás és lendület, mélység, filozófia és sok humor is. Januárban debütáltam a berlini Staatsoperben A rózsalovag Tábornagynéjának szerepében, ami szerintem a szopránrepertoár csúcsa. Szükség van hozzá virtuóz technikára, de nagyszerű lírai részeket is kínál, miközben akadnak benne dalszerű, kitett helyzetek. Zeneileg, hangilag és színészileg is a maximumot követeli az énekestől.

Mahler muzsikája egészen más…

D. D.: Koloratúrszopránként kezdetben nehéz is volt számomra, hogy utat találjak ehhez a csodálatos muzsikához. Szeretem Mahler lenyűgöző szimfonikus műveit – különösen azért, mert az énekeseket „kiegészítő hangszerként” használja –, ahogyan a legkülönbözőbb dalait: a balladákat, a háborús dalokat, de A fiú csodakürtje egyszerű kincseit is. Utóbbi rendkívül elmélyült, pontos értelmezést igényel az előadótól, hogy a teljes képet láttassa. Intellektuálisabb mű, amely nem mindig viszi és mozgatja meg az énekes hangját, így sok „pluszmunkát” kell végezni.

J. K.: Az én szívemhez Mahler zenéje is nagyon közel áll, mélyen megérint, különösen a melankóliája és a világfájdalma. Ezért is szoktam a hangversenyeinkre a szomorú darabokból válogatni. Hogy őszinte legyek, a humoros dalaihoz nem találtam meg a kulcsot. Strauss esetében más a helyzet: az ő kedélyes dalait rendkívül vonzónak találom, elbűvöl a szellemességük és a bájuk.

A koncerten szereplő dalokat legendás és kevésbé ismert költők versei ihlették. Mit gondolnak, menynyire fontos a történetmesélés és a szöveg?

D. D.: A hangszeres művészekkel ellentétben az énekes szöveget tolmácsol, a szavak pedig közvetlenül kommunikálnak, érzelmeket, hangulatokat fejeznek ki. A dalok előadásakor rendkívül színes eszköztárral dolgozunk. Belebújhatunk a lírai szereplő bőrébe, vagy esetleg némi távolságot tartva megfigyelhetjük, kommentálhatjuk és eljátszhatjuk a különböző karaktereket – színészként váltogatva a hangszínt. J. K.: Egy dalesten akár húsz különböző történetet is elmesélünk, ehhez pedig minden rendelkezésünkre álló színt és árnyalatot meg kell mutatnunk. Ez éppúgy igaz az énekesekre, mint a zongoristára. Egy operaelőadáshoz képest teljesen más szintű koncentrációra és finomhangolásra van szükség. Ezért tartom a dalok előadását az éneklés legmagasabb fokának.

Amikor Hugo Wolf Olasz daloskönyvét énekelték a Müpában, különösen élvezetes volt, hogy teret adtak a színészi játéknak. Erre ezúttal is számíthatunk?

J. K.: Nem olyan következetesen, mint az említett Wolf-ciklusnál vagy a Schumann- és Brahms-dalok esetében, amelyek többé-kevésbé egy kapcsolat érzelmi ívét járták be. Ezúttal nincs efféle dramaturgia, hiszen a tartalom túlságosan szerteágazó. De ahol helyénvaló, ott fogunk játszani. Ez a közönségnek is fontos, számukra is sokkal élvezetesebb, mintha csak állnánk és énekelnénk.

Fotó: Gregor Hohenberg / Sony

Classical

D. D.: Szeretem a kettősünkben rejlő lehetőségeket. Ebből a szempontból minden program, amit együtt adtunk elő, különböző. Ezúttal is lesz néhány pillanatunk egyedül a színpadon, különösen a Mahler-daloknál. A művek több dalszerzői stílust fognak képviselni. Míg Jonas a híres Rückertdalokból énekel részleteket, én A fiú csodakürtje teljesen más hangvételű dalaival foglalkozom, amelyek szövegei egy népköltészeti gyűjteményből származnak. Egyszerű és olykor mulatságos történetek, amelyek szájról szájra hagyományozódtak, és zenéjüket tekintve is nagyon különbözőek. Egy dalesten lehetőségünk nyílik igazán őszinte kapcsolat megteremtésére a színpadi partnerrel, olyan finomságokat és mélységet tudunk megmutatni, mint a filmekben a közeli kameraképeken.

A közönség reakciója, figyelme inspirálóan hathat?

J. K.: Abszolút! A közönség visszajelzései hihetetlenül fontosak. Ezt minden énekes tudja, de a legtöbben csak a világjárvány idején döbbentünk rá, hogy mennyire nélkülözhetetlenek. Hirtelen üres házak előtt kellett énekelnünk, és a közönségünk mindössze a forgatócsoport volt. Amikor mindent beleadtál, és a felvételvezetőtől kapsz egy rövid köszönömöt, akkor döbbensz rá igazán, mekkora szükséged van a közönségre.

D. D: A zene élő művészet! Bár mélyen a lelkedbe hatol, és magadban éled át, a zenészekkel való kapcsolat, a hangulat és a helyszín atmoszférája a koncerteken másik dimenziót ad neki. Előadóként csodálatos érezni és látni, hogy az emberek hogyan kapcsolódnak hozzád és a zenéhez, és hogyan tartanak veled ezen az utazáson. Ilyenkor mindannyian megfeledkezünk a minket körülvevő világról. Néha úgy érzem, mintha meditálnék a zene karjaiban. A nevetés, a taps, a könnyek és az őszinte öröm felemelő és inspiráló, mindig többet akarsz belőle és többet adsz nekik. Ezért különösen hálás vagyok.

Hogyan találják meg a szöveg, az énekhang és a zongora kényes egyensúlyát?

D. D: Ezt a próbák során dolgozzuk ki. Mindkét oldalról elengedhetetlen a költészet mély megértése, a szó és a zene kapcsolatának felfejtése. Ez nem kizárólag az énekesek munkája. A dalok előadásakor a kíséret és az énekhang egyenrangú szerephez jut. Szerintem mindennek az alapja az érzelem.

J. K.: Nagyon szerencsés vagyok, hogy Helmut Deutsch már diákkorom óta a zongorapartnerem. Ha az ember ennyire régóta ismeri a másikat, akkor sok minden magától jön a próbák során, nem kell sokáig bíbelődni. Az ilyen intimitás különleges ajándék, amiért nem tudok eléggé hálás lenni.

Számos alkalommal dolgoztak együtt koncert- és operaszínpadon. Diana korábban azt mondta, hogy nemcsak együtt dolgozni, hanem együtt nevetni is csodálatos. Mi a titka ennek az összhangnak?

J. K.: Azt hiszem, a kémia. Dianát még a pályám elején ismertem meg, amikor Taminóként vendégszerepeltem Würzburgban, ő pedig görkorcsolyázva énekelte Papagena szerepét. Nagyra becsülöm őt, és ami különösen fontos: megvan köztünk a kölcsönös bizalom. A közös sikerért dolgozunk, egyikünk sem igyekszik saját magát a reflektorfénybe állítani.

D. D.: Mindketten a lényeget keressük a pillanatban, érezzük, hallgatjuk a másikat, és reagálunk egymásra, igyekszünk híven tolmácsolni azokat a csodálatos műalkotásokat, amelyeket a zeneszerzők és a költők ránk hagytak. Ilyenkor nincs helye az egónak.

Április 6. | 19.30 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

DIANA DAMRAU | JONAS KAUFMANN | HELMUT DEUTSCH

Főtámogató: Együttműködő partnerek: Partner:

Médiatámogatók:

szepmuveszeti. hu 2025. 04. 09. – 07. 20.

BARTÓK, A PEDAGÓGUS

Farkas Zoltán írása

Bartók nem szeretett tanítani, ugyanakkor szenvedélyesen oktatta és nevelte a hozzá közel állókat. Jelentős repertoárt komponált a zongorát tanuló ifjúság, de a hegedűsök és a kórusok számára is. A Mikrokozmosz számottevő részét kisebbik fiának, Péternek írta.

és fia

„Egyik jellemző tulajdonsága volt, hogy mindig oktatott…” – így kezdte emlékeinek felidézését Ziegler Márta, Bartók első felesége. A levelezések és személyes visszaemlékezések ékesszólóan tanúskodnak arról, hogy Bartók szenvedélyesen tanította a hozzá legközelebb állókat: szerelmeit, rokonait vagy épp saját fiait. Ennek fényében különösnek tűnhet, hogy hivatalos keretek között valójában nem szeretett tanítani, holott egészen 1934-ig ez volt megélhetésének egyik fontos forrása. Noha már gimnáziumi tanulmányai óta foglalkozott magántanítványokkal, majd 1907-ben kinevezték a budapesti Királyi Zeneakadémia zongoratanárának, a tanítást inkább nyűgnek érezte, zeneszerzést pedig soha nem tanított. Kisfiának, Péternek „csúnya helyként” emlegette a Zeneakadémiát; annál nagyobb volt a gyerek meglepetése, amikor először lépett a gyönyörű, szecessziós palotába. Ha a zongoratanítás kötelezettsége nem is lelkesítette Bartókot, komponistaként annál nagyobb intenzitással szolgálta a zenepedagógia céljait. Első, kifejezetten pedagógiai zongoraciklusa, a Gyermekeknek keletkezésére így emlékezett vissza: „Már zeneszerzői pályám legelején az az eszmém támadt, hogy könnyű darabokat írok a zongorázni tanulók számára. Ezt az eszmét zongoratanári tapasztalatom sugallta; mindig úgy éreztem, hogy kivált a kezdők számára rendelkezésre álló anyagnak nincs valódi zenei értéke, igen kevés mű kivételével […] ezért több mint harminc évvel ezelőtt magam is megpróbálkoztam könnyű zongoradarabok írásával.” Bartókot nemcsak az inspirálta, hogy a gyermekek zongoratechnikáját fejlessze, hanem hogy már zenei tanulmányaik elején felfedeztesse velük az igazi népzene szépségét. Ahogyan ő maga nyilatkozta: „A Gyermekeknek című művem […] azért írtam, hogy megismertessem a zongorázni tanuló gyermekeket a népzene egyszerű és nem-romantikus szépségeivel.” Míg a Gyermekeknek első két füzete (1908–1909) magyar népdalokat dolgoz fel, a 3. és 4. füzet (1909–1911) főként a saját maga által gyűjtött szlovák népdalokból válogat. Bartók azt tartotta ideálisnak, ha a kis zongoraművek előadója a népdalok szövegével is tisztában van.

A Gyermekeknek egynémely darabját Bartók is szívesen műsorra tűzte, Szigeti József és Országh Tivadar pedig hegedű-zongora átiratokat készített belőlük. Erich Doflein, egy újszerű hegedűiskolát tervező német zeneszerző és pedagógus is azzal a javaslattal fordult Bartókhoz, hogy készítsen a Gyermekeknek válogatott darabjaiból hegedűátiratokat, immár két hegedűre. Bartók

azonban azt válaszolta, hogy szívesebben írna inkább új műveket. 1931 tavaszán – a 2. zongoraverseny komponálásával párhuzamosan – négy részletben küldte el a friss kompozíciókat. A Negyvennégy duónak különös jelentőséget ad, hogy ez lett az utolsó nagy, népzenei feldolgozásokra épülő hangszeres ciklusa, a legérettebb Bartók-stílus és a népzene találkozásának izgalmas gyümölcse. Doflein örömmel vette észre, hogy a Gyermekeknek óta Bartók stílusa megváltozott: „…mind nagyobb megelégedéssel töltött el a felismerés, hogy az Ön írásmódjában korábbi könnyű zongoradarabjai írása óta bekövetkezett változás hogyan hat ki ezekre az új, könnyű népdalfeldolgozásokra is. S hogy milyen belső szükségszerűség tesz indokolttá minden keményebb hangzást, minden dallamütközést. A darabok persze nagyon kifinomult hallást követelnek.” A keményebb hangzás és a dallamütközés a duók míves polifon írásmódjára utal. Bartók érzékeny hallással elemzi és ragadja meg a feldolgozott népdal esszenciáját, és ebből bontja ki a „kíséret” anyagát is. Ahogyan egyik elemzésében Dobszay László fogalmazott, a népdal valósággal felszívódik, abszorbeálódik a feldolgozás során. Akárcsak később a Mikrokozmosz esetében, a Negyvennégy duóból is a legnehezebbek, legvirtuózabbak készültek el elsőként, amelyek nagyszerű hangversenydarabokként is megállják helyüket a koncertpódiumon, és a könnyebbeket írta meg Bartók utoljára. Immár nem felkérés, legfeljebb a jó barát, Kodály ösztönzése állt a következő pedagógiai sorozat, a 27 egyneműkarként emlegetett Gyermek- és női karok komponálásának hátterében. 1934-ben Bartók –saját kérésére – mentesült a zeneakadémiai tanítás alól, helyette a Tudományos Akadémia megbízásából a népdalrendezéssel foglalkozott. Ennek során olyan népköltészeti szöveggyűjteményekkel is dolgozott, amelyek nem tartalmaztak dallamokat. Ezekből válogatta a szövegeket kórusciklusa számára, amelyek megzenésítésekor már nem használt népi dallamot, csupán saját invencióját. A zenei szerkesztés éppoly míves és a szólamok találkozásának érzékeny polifóniája éppoly gyönyörködtető, mint a duók esetében. Bartók is büszke volt az egyneműkarokra: egy zeneakadémiai zongoraestje után elhívta Csalán úti lakására Vásárhelyi Zoltán karnagyot, és egyvégtében elzongorázta frissen befejezett kórusait. Kodály ismét lényegre törő szavakkal méltatta a műveket: „A magyar gyermek még nem tudja, hogy életre kiható ajándékot kapott 1936 karácsonyára. De tudják mindazok, akik a magyar gyermeket olyan világba akarnák elvezetni, ahol tisztább a levegő, kékebb az ég, melegebb a nap. Akiknek régi óhajtásuk teljesül azzal, hogy Bartók is közéjük áll.”

Bartók utolsó, egyúttal legnagyobb szabású pedagógiai műve a Mikrokozmosz 6 füzetének 153 darabja. A legkorábbi tételek még 1926-ban, Bartók „zongorás” évében születtek, de legnagyobb része 1932 nyarától 1939-ig készült el. A kompozíciós munkát ezúttal személyes okok is motiválták:

„1933-ban kisfiam, Péter nagyon kért, hogy taníttassuk zongorázni. Gondoltam egy nagyot és merészet –és magam fogtam hozzá ehhez a számomra kissé szokatlan feladathoz. Ének és technikai gyakorlatokon kívül csak Mikrokosmos muzsikát kapott a gyerek; remélem, hasznára vált, de azt is bevallhatom, hogy én is sokat tanultam ebből a kísérletből.” Bartók Péter arról számolt be, hogy a kis darabok jó részét édesapja a zongoraórák közben vetette papírra. A cím a zeneszerző szerint kétféleképpen is érthető: „Értelmezhetjük úgy, mint egy kis világot képező, különböző fajta darabok sorozatát, vagy pedig úgy, mint zenei világot a kicsiknek, a gyermekeknek.” A Mikrokozmosz darabjai között csak elvétve fordul elő egy-egy eredeti népdal feldolgozása, a népzene ihletése mégis folyvást tetten érhető a népdalstrófák négysoros szerkezetét idéző dallamokban, a népzenei hangsorok felhasználásában, vagy épp a műzenében korábban ismeretlen ritmusok és metrumok felhasználásában.

A Mikrokozmosz sokkal több nagyszerű zongoraiskolánál: Bartók kompozíciós módszereinek, a Bartók-zene alapelemeinek gazdag tárháza. A 4–6. füzetben pedig számos olyan darabot találunk, amely remekbe szabott hangulatképeket (Dudamuzsika, Csónakázás, Paprikajancsi, Mese a kis légyről), a bartóki éjszaka-zenék poézisét (Kis másod- és nagy hetedhangközök) vagy virtuóz játszanivalót (Ostinato, Hat tánc bolgár ritmusban) kínálva méltóak a koncertszerű megszólaltatásra. Bartók maga is szívesen műsorra tűzte őket: a 153ból összesen 64 darabot játszott hangversenyein.

Bartók Béla: Gyermekeknek –Az első kiadás címlapja (Mus. pr.) 14.752.

„AMIKOR A SZEMEKBŐL LEHET KIOLVASNI, HOGY

MI

TÁNCOL ÁT A SZÍNPAD

ÉS AZ EMBER KÖZTI LÁTHATATLAN KÖTÉLEN”

Szabadkai Vera interjúja

Idén ünnepli tizedik kiadását a főváros egyik legsokszínűbb világzenei fesztiválja, a Budapest Ritmo, amely évről évre világ körüli útra invitálja hallgatóságát. Április 10-én indul a zenei felfedezőút, olyan nevekkel, mint az Altın Gün, a kanadai–orosz díva, Michelle Gurevich és az ír folkduó, a The Breath. Hogyan lett egy pár száz fős eseményből nemzetközileg jegyzett világzenei fesztivál? Hogyan fogadják Budapesten a tuareg lázadókat, a délolasz transztáncot vagy az anatóliai pszichedelikus rockot? A fesztivál programigazgatóját, Weyer Balázst kérdeztük a Ritmo tíz évéről, és hogy mivel készülnek 2025-ben.

Tudom, hogy nehéz választani, de írd le a kedvenc Ritmo-pillanatodat!

Weyer Balázs: Szinte minden fesztiválnapon előfordul, hogy azt érzem, valami különleges történik. Ilyenkor megváltozik az atmoszféra, a levegő sűrűsége a teremben, én pedig azon kapom magam, hogy már nem is a színpadot nézem, hanem a közönséget. Azt élvezem a legjobban, hogy látom a szemekben az eufóriát, az ámulatot vagy éppen a könnyeket – attól függően, melyik belső szervünket találta telibe az élmény. Azok a kedvenc pillanataim, amikor a szemekből lehet kiolvasni, hogy mi táncol át a színpad és az ember közti láthatatlan kötélen.

A Ritmo a főváros egyik legdiverzebb fesztiválja, a zenei stílusok és a fellépők tekintetében is. Hogyan áll össze a line-up?

Egész évben gyűjtöm a neveket egy hosszú-hosszú listára. Részben olyanok kerülnek fel rá, akiket év közben látok itt-ott, részben pedig olyanok, akiket korábban sikertelenül próbáltunk meghívni, de nem tettünk le róluk, illetve akiket ajánlottak vagy menet közben jutottak eszembe. Már a 2026-os listán is vannak nevek.

Fontos szabály, hogy csak olyanokat hívunk meg, akiket láttunk élőben, mert azt az élményt próbáljuk megosztani a közönséggel, amit korábban mi már átéltünk. Mint egy túravezető, aki előre lejárja az útvonalat, és tudja, hol és mikor érdemes megpihenni, melyik szakaszt lehet megnyomni, hol van a legjobb fotópont vagy hol kell óvatosan haladni.

Hogy hogyan lesz a hosszú listából programtábla, az leginkább az alkímiához hasonlít, vagy korszerűbben fogalmazva: az élménytervezés része. A teljes folyamatban gondolkodunk: milyen élmények, benyomások érnek egy látogatót, milyen érzéseket kínálunk neki az egyik teremben, és arra milyen következzen a másikban. Fontos, hogyan indítunk egy napot, hova tervezzük a csúcspontot, hová érkezünk meg a végére. De ez nem tudomány, inkább érzések és empátia kérdése.

Hogy sikerült-e jól eltalálni az arányokat, az a helyszínen fog kiderülni: a tizedik Ritmón Indonéziától Kanadáig, a sanzontól a transztáncig ível a line-up. A húzónevek mellett, mint az Altın Gün vagy Michelle Gurevich, a niche nichét is kínáljuk.

Lakatos Mónika Fotó: Hangvető

Volt már, hogy a közönség nagyon eltérően reagált egy fellépőre, mint ahogy elképzelted?

Alapvetően nem nagyon fordul elő ilyen, de mivel általában nem mainstream világsztárokat hozunk, minden választásunkban van kockázat. Inkább azt kérjük a közönségtől, hogy bízzon bennünk. Ígérni annyit tudunk, hogy senkinek sem fog minden tetszeni, de biztos, hogy mindenki fel fog fedezni magának valamit vagy valakit, ami vagy aki aztán hosszú ideig vele marad, és ez nem kevés. Azon pedig minden alkalommal kellemesen meglepődöm, hogy ez tényleg működik.

Milyen extrával készültök a tizedik, ünnepi kiadásra? Minden évben vannak kisebb változások, a tizediken talán valamivel több. A legfontosabb egy nagy, ingyenes koncert a Városligetben a fesztivál első napján Fatoumata Diawarával, akit a Budapest Ritmo létezése óta minden évben megpróbáltunk elhozni, de eddig többnyire az USA-ban turnézott ebben az időszakban. Mind a ketten nagyon akartuk már, hogy összejöjjön, és most végre sikerült. Előtte a Magyar Zene Házában három feltörekvő előadó showcase-koncertjét is meg lehet majd nézni. Idén először lesz külön Ritmo Filmnapok, a filmprogram ugyanis elkezdett önmagában is túl nagyra nőni, és már szétfeszítette a Ritmo kereteit. A Bartók Tavasz első hétvégéjén lesz az esemény, a korábbinál több és érdekesebb filmmel, részben a fellépőkhöz is kapcsolódva. A zene- és filmrajongók közös halmazára célzunk vele, hiszen filmes eszközökkel új szempontokat lehet behozni, társadalmi kontextust, hosszabb ívű történeteket lehet bemutatni. Ilyen lesz Carlos Santana, Joan Baez és a Gogol Bordello dokumentumportréja, és a Mali Blues, amit mindenkinek ajánlok. Az idei filmnapok különlegessége Mátyássy Áron új rendezése, a Nefelejcs, ami a nóta műfaját bújtatja új köntösbe.

Régi jó szokásainkat, mint a külföldi és magyar fellépők együttműködése, az egyszer látható élmények, lemezbemutatók programba emelése, megtartjuk. Idén például nálunk indítja fennállásának 50. évfordulóját ünneplő turnéját a Canzoniere Grecanico Salentino. A budapesti koncert rendhagyó lesz, a roma ütőhangszeressel, Kovács A. Mátéval zenélnek együtt.

A Ritmónak van egy szakmai része is, amiről a közönség kevesebbet tud. Hogyan tudnád érzékeltetni ennek jelentőségét, és mi az, amit tíz év alatt elértetek?

Bár a közönség számára a konferencia valóban nem annyira látványos, bennünk a kettő kevésbé válik el egymástól. Az, hogy ilyen előadókat tudunk meghívni, nagyban köszönhető annak is, hogy a Budapest Ritmo az elmúlt tíz évben amolyan kelet-nyugati találkozóhely lett a szakmabeliek számára. Elsősorban azért, mert a közép- és kelet-európai, valamint balkáni hálózat ebben a műfajban azóta létezik, hogy mi összehívjuk a tagjait, mára pedig az európai piac fontos és látható részévé vált. Ennek a gyújtópontjában szimbolikusan a Budapest Ritmo áll.

Este zajlanak a koncertek, napközben pedig konferenciát tartunk, régióbeli projekteket mutatunk be, zenekaroknak nyújtunk mentorálást. Ha ránézek Kelet-Európa térképére, látom rajta azt is, hogy Zsolnától Kragujevácig, Krakkótól Szófiáig mi az, amihez valamilyen módon hozzátett egy a Budapest Ritmón elhangzott mondat vagy itt történt találkozás.

Április 10–12.

Városliget | Magyar Zene Háza | Akvárium Klub BUDAPEST RITMO

Fotó: Chripkó Lili

KÖLTÖZIK A GYŐRI

TŰZTORONY

JAN

GARBAREK

A GENERÁLIS –FILMKONCERT

FARKAS RÓBERT

MESTER TÉR – INTERAKTÍV

JÁTSZÓTÉR CSALÁDOKNAK

DUCKSHELL

TRILOK GURTU

RITMO PIKNIK

GYŐRI FILHARMONIKUS ZENEKAR

AMARO DUHO

ÁPRILIS 4–6.

Kristály Színtér

MARGÓ IRODALMI FESZTIVÁL

Olvasni kell! – szól a Margó Irodalmi Fesztivál egyszerű, ám lényegre törő jelmondata, és ennek jegyében 2025-ben ismét új kalandokban vehetnek részt írók és olvasók. A Margó tavaszi eseménysorozatának helyszíne a Kristály Színtér, ahol a nagy irodalmi teljesítmények ünneplése (20 éves Spiró György Fogság és Nádas Péter Párhuzamos történetek című műve), klasszikus könyvbemutatók, koncertek, filmpremier, valamint a fiatalabb generációk alkotóinak bemutatása mellett megtapasztalhatjuk a technológia beszűrődését is a mindennapokba. Hogyan kapcsolódott egymáshoz hetven évvel ezelőtt a diafilm és az irodalom?

A múltra természetesen reflektál a jelen, így a témák közül a mesterséges intelligencia sem maradhat ki, ez pedig lehetőséget kínál például költői gondolatok értelmezésére, vagy éppen írók és az AI párbeszédére.

MS mester: Vizitáció – oltárszárny részlete a selmecbányai Szent Katalin-templom egykori főoltáráról, 1506 | © Magyar Nemzeti Galéria – Szépművészeti Múzeum, Budapest

ÁPRILIS 8. | 14.00 Szépművészeti Múzeum

MS MESTER ÉS KORA

Számos elmélet próbálja feltárni a magyar késő középkor legismertebb képzőművésze, MS mester kilétét. Sajnos egyik sem ad kétségbevonhatatlan magyarázatot, így a művészettörténet továbbra is a monogramján nevezi a munkái alapján Itáliában (is) tanult mestert. Legutóbb 1997-ben, a Vizitáció-oltártábla (Mária látogatása Erzsébetnél) restaurálása után volt látható a témához kapcsolódó kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, az eltelt időben azonban – a kutatásoknak és az egyre fejlettebb technológiai eszközök által lehetővé tett vizsgálatoknak köszönhetően – számos új eredmény született. Ezek nyomán jött létre a Szépművészeti Múzeum és az esztergomi Keresztény Múzeum közös monografikus kiállítása, melyen a selmecbányai Szent Katalin-templom egykori főoltárának szárnyképeiből megmaradt hét táblakép, valamint az oltárhoz tartozó szobor lesz látható, a „dunai iskola” legnevesebb alkotójának titkát pedig művészettörténészek, restaurátorok próbálják kontextusba helyezni, megfejteni.

Fotó: Posztós János / Müpa

ÁPRILIS 9. | 10.00

Ludwig Múzeum – Kortárs

Művészeti Múzeum

TALÁLT TEREPEN

Művészeti gyakorlatok a Marcel Duchamp-díj 25 évébőlből

Az egyik legismertebb francia művészeti elismerést, a legendás kubista-szürrealistadadaista képzőművészről, Marcel Duchampról elnevezett, idén 25 éves díjat francia, de legalábbis a frankofón világban alkotó képzőművészeknek ítélik oda. A francia kortárs művészetet a párizsi Pompidou-központ fogja össze, így a díjazottak nemzetközi karrierje általában a díj kuratóriumával szoros kapcsolatot ápoló intézmény hathatós támogatásával bontakozik ki. E koncepció mentén szerveződött az elmúlt 25 évet összefoglaló kiállítás, amely átfogó képet nyújt a 21. századi francia kortárs képzőművészetről. A művészek közül számosan sikeres nemzetközi pályát futottak be.

ÁPRILIS 10–11. | 19.00

Müpa – Fesztivál Színház

MARÍA PAGÉS COMPAÑIA: DE SCHEHEREZADE

A világhírű sevillai táncosnő és rendező társulata, a María Pagés Compañia De Scheherezade című előadása női sorsokat mutat be a Pagésra oly jellemző összetéveszthetetlen mozdulatsorokkal. Az Ezeregyéjszaka meséin alapuló tizenkét jelenetben női történetek bontakoznak ki, mindegyik középpontjában egy-egy mitikus karakter áll – felbukkan többek között Athéné, Szapphó, Médeia, Blimunda, Bernarda és természetesen Carmen alakja is.

A flamencóba és marokkói zenébe ágyazott zenei aláfestést, amelyben feltűnnek Bizet és Rimszkij-Korszakov művei is, Rubén Levaniegos, Sergio Menem és David Moñiz alakította ki.

Julien Creuzet: Attila zuhatag a forrásod a zöld csúcsok lábánál a nagy tengerkék mélységben végzi, amit a hold árapály-könnyeibe fojtunk, 2024

MARÍA PAGÉS COMPAÑIA Fotó: Maria Alperi

KABALABÉKA VAGY FEHÉR ÉTELEK KELLENEK A SIKERHEZ?

MŰVÉSZEK FURCSA SZOKÁSAI

Borbély Zsuzsa írása

A művészek imidzséhez szinte kötelezően hozzátartoznak kisebb-nagyobb furcsaságok, különc szokások, babonák, amelyek hozzájárulnak különleges művek megszületéséhez, amelyekből akár ihlet is meríthető. A jelenség műfajfüggetlen: zeneszerzőktől a festőkig találunk meghökkentő rigolyákat a neves alkotókról szóló feljegyzésekben. Mutatunk néhány példát a legfurcsábbak közül.

Leonardo da Vinci már életében óriási hírnévre tett szert, így nem meglepő, hogy számos furcsaságot feljegyeztek róla. Többek közt azt, hogy mindössze napi négy órát aludt. Úgy vélte, az élet túlságosan izgalmas ahhoz, hogy alvással pocsékolja el az idejét. Az ébren töltött időben számos megbízását teljesítette, hajlamos volt azonban arra, hogy befejezetlenül hagyja műveit, mivel úgy gondolta, a műalkotás addig élő, amíg nem készül el teljesen. Vegetáriánus volt, sőt, olyannyira kímélte az állatokat, hogy kalitkába zárt madarakat vásárolt és engedett szabadon. Vonzódott a titkosíráshoz: nemcsak személyes üzeneteit és naplóját, de találmányai leírását is így jegyezte fel.

Antoni Gaudí szintén vegetáriánus volt, igaz, ő gyerekkorától kezdve, törékeny egészsége miatt. A híres építész lelkes híve volt az újrahasznosításnak, a falakat és a mennyezetet rendszeresen díszítette törött csempékből készült mozaikokkal, ahogy ez a Güell parkban is látható. Hasonló technikát alkalmazott az általa tervezett Casa Batlló és a Casa Milà esetében is, ahol a kémények csillogó zöld színét borospalackok szilánkjai adják. Sajnos a megrendelő Milà család nem osztotta a művész nézeteit és nem érezte társadalmi rangjához méltónak ezt a megoldást, így a díszítés csupán néhány kéményen látható.

ROHADÓ ALMÁK ÉS ÖTVEN CSÉSZE KÁVÉ

Visszatérve a gasztronómiához: Honoré de Balzac saját bevallása szerint az elfogyasztott kávénak köszönhette hihetetlen munkabírását. Volt, hogy 16-23 órát is írt egyhuzamban, és napi ötven csésze feketét fogyasztott. „Az ötletek futólépésben masíroznak elő, mint egy hatalmas hadsereg zászlóaljai a legendás csatatérre, és megkezdődik az ütközet” –vallotta Balzac a kávé hatásáról. Egyes kutatók azonban úgy vélik, ez vezetett mindössze 51 évesen bekövetkezett halálához.

Friedrich Schiller számára a rothadó almák illata hatott stimulálóan. Egy anekdota szerint a barátját meglátogató Goethe kis híján elájult a szagtól, amely az épp távol levő Schiller íróasztalán rohadó almákból áradt. Kérdésére kollégája felesége tájékoztatta, hogy azok a férje ihletét biztosító munkaeszközök.

Agatha Christie almák iránti lelkesedését a fiktív írónő, Ariadne Oliver alakjában örökítette meg. A krimiíróról több történet is ismert, egyesek szerint mosogatás közben jöttek a legjobb ötletei, mások szerint a fürdőkádban ücsörögve és almát majszolva. Az mindenesetre biztos, hogy bár írásból élt, nem volt külön íróasztala – a fotósok folyton erről kérdezgették –, legjobban a konyhaasztalnál szeretett dolgozni.

Vele ellentétben Ernest Hemingway és Virginia Woolf állva írtak, egy külön erre a célra kialakított íróasztalnál. A Búcsú a fegyverektől szerzője úgy vélte, így tisztábban tud gondolkozni és hatékonyabban tud dolgozni, Woolf pedig abban hitt, hogy ezáltal jelentőségteljesebb dolgokat tud írni. Más teóriák szerint minden tekintetben egy szinten akart lenni testvérével, Vanessa Bell-lel, aki festőként – természetesen – állva alkotott.

Molnár Ferenc is ragaszkodott az asztalához. Első színdarabját, Az ördögöt a margitszigeti szálló egy kis, kerti vasasztalán írta, amelyet a darab sikere után megvásárolt, és attól fogva csak ezen dolgozott. Írni pedig csak éjjel tudott, vagy feketére festett szobában. Babonásan rettegett a haláltól, ezért nem készített végrendeletet és a gyászhíreket sem olvasta. Ugyancsak a siker hatására A doktor úr című darabja bemutatóján viselt frakkot vette fel minden további premierjére is.

BARTÓK BOGARAI

Bartók Béla gyűjtési szenvedélye nem állt meg a népdaloknál. Rovarokat, növényeket, csigákat, kagylókat és ásványokat is gyűjtött, sőt, tudományos igénnyel rendszerezte is őket. A rovartan és a népdalgyűjtés között ő maga von párhuzamot 1936-ban, utalva arra, hogy a gyűjteményépítés és a népzene kutatásának módszertanához épp a bogarászoktól vett példát: „Eddig csupán a daloknak mint különálló objektumoknak gyűjtéséről volt szó. Azonban ez nem elég. Mert ez olyan volna, mintha a bogarász vagy a lepkegyűjtő megelégednék a bogár- és lepkefajták összeszedésével és kikészítésével. De ha ezzel megelégszik, akkor gyűjteménye csak holt, az élettől elragadott anyag volna. Ezért az igazi természettudós nemcsak állatokat gyűjt és preparál, hanem az állatok életének minden legelrejtettebb mozzanatát is, amennyire csak lehetséges, tanulmányozza és leírja. (…) Ugyanilyen okok parancsolják a népzene gyűjtőjének, hogy az egyes dallamok való életének körülményeit töviről hegyére kikutassa.”

ZENESZERZŐK RIGOLYÁI

Erik Satie szigorú ét- és napirendet tartott, kizárólag fehér ételt fogyasztott: tojást, cukrot, sót, kókuszt, rizst és ehhez hasonlókat. A francia komponista mindennap pontban 7:18-kor kelt, 12:11-kor ebédelt, 19:16kor vacsorázott és 22:37-kor feküdt le. Szenvedélyes, esernyőkre szakosodott gyűjtő is volt, száznál is több darabból álló kollekcióval rendelkezett.

Igor Stravinsky kitömött állatokat gyűjtött, preparált állatai között voltak békák, madarak és majmok is. A hármas számot szerencsehozónak tartotta, a hármas kompozíciókat munkájába is becsempészte. A komponálás kapcsán a testgyakorlásban hitt. Ha elakadt a munkában, fejen állt egy kicsit, ami szerinte „pihenteti a fejet és kitisztítja az elmét”

Gustav Mahler számára az ihlethez a mindennapos hosszú séták voltak elengedhetetlenek, ezekhez még szélsőséges időjárási körülmények között is ragaszkodott. Ugyanakkor fóbiásan irtózott a macskáktól. Ha meglátott egyet, képes volt átmenni az utca másik oldalára, csak hogy elkerülje. Mahler emellett rettegett a kilences számtól, különösen attól, hogy szimfóniái közül eljusson a kilencedikig. Beethoven a Kilencedik szimfónia befejezése után hunyt el, ahogy Schubert és Dvořák utolsó szimfóniája is kilences, Bruckner pedig már be sem tudta fejezni rettegett sorszámú művét. Mivel a komponálást mégsem akarta abbahagyni nyolc szimfónia után, kiskaput keresett: következő művét nem számozta, hanem címmel látta el és dalciklusnak titulálta. A végzet azonban így is utolérte. Ahogy felesége, Alma fogalmazott egy levelében: „Nem érte meg, hogy a Kilencediket előadják, vagy hogy befejezze a Tizediket.”

Edvard Grieg norvég zeneszerzőnek is állatos babonája volt: kabátja zsebében mindenhová magával vitt egy apró békafigurát, akár komponált, akár vezényelt. Mielőtt fellépett a színpadra, minden alkalommal megdörzsölte a kabalát.

Antonín Dvořák a vonatokért rajongott, a gőzmozdonyok hangját és szagát is imádta, nemcsak az utazást. Utazásai során minden alkalmat megragadott, hogy meglátogassa a helyi vasútállomást, ahol szívesen beszélgetett a masinisztákkal és a gépészekkel. Ebből a szempontból különösen amerikai útja volt nagy élmény számára, de Prágában is

szinte naponta kijárt az állomásra figyelni a vonatokat. Ugyanakkor agorafóbiás volt, vagyis gyakran félt egyedül elhagyni az otthonát – az Újvilágszimfónia bemutatójáról például emiatt maradt le.

Franz Schubert a barátokat gyűjtötte, akik termete miatt Gombácskának (Schwammerl) nevezték. Az állandó pénzzavarban lévő művésznek barátai biztosítottak szállást és ételt, hogy még zeneórák adásával se kelljen megszakítania az alkotást. A folyamatosan bővülő baráti kör tagjai szervezték a Schubertiádák néven elhíresült összejöveteleket, és ők is adták elő ezeken a zeneszerző darabjait.

Robert Schumann egy saját fejlesztésű módszerrel próbálta ujjait megnyújtani, hogy javítson zongorajátékán, a házi praktika azonban örökre tönkretette a kezét. Jobb középső ujja meg is bénult, így csak a komponálás maradt számára.

Végigtekintve a fenti listán, elgondolkodtató, hogy mi mindenből meríthető ihlet, és mi mindenből fakadhat a siker. Természetesen az elmaradhatatlan tehetséget és munkát leszámítva.

Ady Endre: Ki látott engem? (Nyugat, 1914) című Ady-kötet első kiadásának címlapja, Budapest, 1914.

Tervező: Lesznai Anna, grafikus: Szász Endre. MNMKK –Iparművészeti Múzeum, Könyvtár, Budapest

„A PLAKÁT EGY ZÁSZLÓ”

Makrai Sonja írása

A korábbi nagy sikerű Art deco Budapest – Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938) című tárlat tematikáját folytatva a korai magyar plakátművészet első aranykorát mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria új kiállítása.

A 19. század végére jelentősen átalakult a gazdaság és a társadalom működése: beköszöntött a modern kor, amely új formákat igényelt. A századfordulón megszülető és első virágkorát élő gazdag európai plakátművészet gyökerei egészen az angol Arts and Crafts mozgalomig vezethetőek vissza. A John Ruskin és William Morris nevéhez fűződő iparművészeti filozófia alapjaiban változtatta meg a vizuális kultúrát: a tipográfia, az illusztráció, a könyvkötészet, a textiltervezés és a reklámgrafika művészi értéket nyert. A szecesszió ideálja az összművészet lett, „az élet művészeteként” jelent meg, esztétizmusa áthatotta a mindennapokat, és tudatosan törekedett a vizuális kultúra egészének átformálására – az épülettől a szórólapig.

„Az a legfontosabb, hogy megtaláljuk a kifejező sziluettet, azt a szimbólumot, amely pusztán formáival és színeivel képes magára vonni a figyelmet és megragadni a járókelőt. A plakát egy zászló, egy embléma, egy jel: in hoc signo vinces” – vallotta Maurice Denis szimbolista festő. A plakát műfajának megszületését a francia Jules Chéret Bal Valentino című, 1869-es litográfiájához kötik: a párizsi maszkabálra invitáló mozgalmas alkotás már előrevetíti a művész későbbi plakátjainak, illetve Henri Toulouse-Lautrec falragaszainak vizuális játékosságát. Jules Chéret a francia rokokó és az itáliai barokk festészeti hagyományához – különösen Giovanni Tiepolo kompozícióihoz – visszanyúlva alakította ki saját stílusát. Ő teremtette meg a plakátművészet egyik kedvelt motívumát, a fiatalság, a szépség és az életvidámság megtestesítőjének számító nőalakot.

Akkoriban a kor kiemelkedő festői és tervezői –Pierre Bonnard-tól Aubrey Beardsley-n át Charles Rennie Mackintoshig – is kísérleteztek az új műfajjal. Jelentős alkotó volt a morva származású, de Párizsban világhírűvé vált Alphonse Mucha is, akire a plakátoknak köszönhetően figyelt fel először a nagyközönség. Bizánci, cseh gótikus és barokk motívumok egyaránt jellemzik alkotásait, melyek közül kiemelkednek a kor dívájának, a valaha színpadra lépett egyik legkiválóbb színésznőnek, Sarah Bernhardt-nak tervezett plakátjai. Az öntudatos nagyvilági dámától az éteri múzsáig: Mucha hatására a szecesszió végleg középpontba helyezi a nőt, a Bernhardt-plakátokon túl a legtöbb reklám fiatal, vonzó, élettel teli nőkkel hirdeti termékeit.

A műfaj itthon csak a millenniumi ünnepségek után honosodott meg, noha az első művészplakátnak tekinthető munka Benczúr Gyula 1885-ös, az Országos Általános Kiállítást reklámozó historizáló alkotása volt. A századfordulóra viszont már sorra jelentek meg azok a plakátpályázatok – kereskedelmi céllal kiírt versenyek vagy a Képzőművészeti Társulat műcsarnokbeli kiállításaira vonatkozó kiírások –, amelyek ösztönzőleg hatottak a műfaj fejlődésére.

A magyar plakátművészet első aranykorába repít vissza a Magyar Nemzeti Galéria hiánypótló tárlata is, melyen mintegy 120 plakát szerepel olyan művészektől, mint Rippl-Rónai József, Vaszary János vagy Ferenczy Károly, de a neves festők mellett feltűnnek a plakátra szakosodott művészek is, mint Faragó Géza, Biró Mihály, Helbing Ferenc vagy épp Tuszkay Márton.

A tárlat a műfaj fejlődését és magyarországi kezdeteit nemzetközi kontextusban mutatja be. A Magyar Képzőművészeti Egyetem nemzetközi szecessziós plakátgyűjteményének, illetve az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött daraboknak köszönhetően megjelennek a legnagyobbak – Alphonse Mucha, Gustav Klimt, Henri de Toulouse-Lautrec, Koloman Moser – alkotásai, amelyek bemutatják, hogy Európa különböző művészeti központjaiban milyen irányokat képviselt a szecessziós plakátművészet, és mindez milyen hatással volt a magyar alkotók látásmódjára. A kiállítás megidézi a korszak vizuális és tárgykultúráját is: könyvek, folyóiratok, kerámiák, bútorok, női öltözékek egyaránt szerepelnek a tárlaton. Magyarországon a huszadik század első évtizedéig elsősorban kulturális témájú, főként képzőművészeti kiállításokat hirdető plakátok születtek a kor neves festőinek – Ferenczy Károlynak, Fényes Adolfnak, Glatz Oszkárnak, Iványi Grünwald Bélának – a jóvoltából. Az első hazai plakátpályázatot Vaszary János nyerte meg, akinek alkotásain egyértelműen tetten érhető Alphonse Mucha hatása, de idővel már könnyedebb, a napi festészetéhez köthető stílusában alkotta meg munkáit. Fontos szereplője a hazai plakátművészet ezen korszakának Rippl-Rónai József is, aki Henri de Toulouse-Lautrectől nyert inspirációt. Úttörő az 1897-es Nemzeti Szalonra készített plakátja, amelyet a kor közízlésével szemben egyszerű, laza vonalakkal rajzolt meg. Igazi szecessziós művészként a festészet és a grafika mellett mindketten más iparművészeti műfajokkal is kísérleteztek: Rippl-Rónai készített üvegablakot, de tervezett bútort, üvegtárgyat és kárpitot, Vaszary János pedig faliszőnyeget is.

A plakát a nagyvárosi kultúra új műfajaként jelent meg a 19. század végén Párizs és London utcáin; színre lépése a nagyvárosi életforma kifejeződése, illetve a tömeggyártás és -fogyasztás eredménye. A plakát megvalósította a demokratikus művészet ideálját, mindenkihez közérthetőn szóló művészeti formát teremtett. Ahogy a festészet új stílusa megjelent a plakátművészetben és a tipográfiában, úgy hatott a plakát nyelve is a festészetre. A kor hazai reklámgrafikája egy idilli világot, az első világháborút megelőző utolsó boldog békeéveket tükrözi: a századforduló utáni Magyarország és a világvárossá fejlődő Budapest pezsgő hangulata, a virágzó társasági élet felhőtlen pillanatai köszönnek vissza a plakátokon. Kacér és szellemes művészi falragaszok a kabarék és orfeumok műsorait hirdetik, elmés reklámok invitálnak vernissage-okra, lóversenyre és jégpályára, színesen harsogó plakátok az új médiumot, a mozit éltetik. A szecesszió jellegzetes elemeit – stilizált, erős körvonalakat és élénk színeket használó, síkszerű kompozíciókat – lehet felfedezni ezeken a precízen litografált és bravúrosan nyomott, változatos méretű és formájú munkákon.

Nemzeti Galéria

Benczúr Gyula: Országos Általános Kiállítás, 1885, Szépművészeti Múzeum –Magyar

A hazai plakátművészet korai időszakának fontos alkotója volt Helbing Ferenc, a nyomdászból lett plakátkészítő, aki a népi motívumkincsből építkező kalligrafikus és Toulouse-Lautrechez hasonló, japonizáló stílusú képeket alkotott. A Herman Lipót festő által csak a „magyar Chaplinnek” hívott Faragó Gézáról sok helyen írják, hogy Alphonse Muchától tanulta a mesterséget, noha erre nincsenek konkrét bizonyítékok, tény azonban, hogy tökéletesen ötvözte a humoros zsánerjelleget Mucha stílusával. A könnyed eleganciát sugalló, égre néző hölgyet és a lábánál ülő, titokzatos tekintetű macskát ábrázoló Tungsram-plakátja az időszak egyik emblematikus alkotása. Megjelenik a kiállításon a kor pionírja, Biró Mihály is, aki politikai (munkásmozgalmi) plakátjairól vált híressé, most azonban kulturális reklámjait lehet majd látni. De reflektorfénybe kerülnek a kor kevésbé ismert alkotói is, mint Basch Árpád, Karvaly József, Mosonyi-Pfeiffer Hellmann, akik plakátjaik mellett leginkább újságcímlapokat, lapillusztrációkat készítettek.

A századforduló magyar művészeti szcénájának egyik meghatározó alakja volt Lesznai Anna is. A Nyugat köréhez tartozó lírikus, próza- és művészeti író, festő- és iparművész plakátot ugyan nem tervezett, illusztrátori munkái azonban a hazai szecesszió fontos alkotásai közé tartoznak. Képzőművészeti tanulmányait Ferenczy Károly

Henri de Toulouse-Lautrec: Divan Japonais, 1893

Szépművészeti Múzeum –Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

és Bihari Sándor irányításával végezte; a Nyolcak tiszteletbeli tagjaként hímzéseivel mutatkozott be a nagy vihart kavart, 1911-es tárlaton; szoros barátság fűzte Rippl-Rónai Józsefhez, Berény Róberthez, Kaffka Margithoz, Balázs Bélához, Lukács Györgyhöz, Kassák Lajoshoz és József Attilához. Lesznai Anna művészi látásmódját meghatározta gyermekkorának alsókörtvélyesi faluélménye, a vidéki népművészet és formakincs megismerése, ami nemcsak témaválasztásban, hanem a helyi asszonyoktól megismert és megtanult hímzési motívumok alkalmazásában is tetten érhető. Lesznai Anna saját manufaktúrát is működtetett, munkát adva így a falusi asszonyoknak. Illusztrátori tevékenységének kiemelkedő alkotása a Négy siratóének zongorára című Bartók-ciklus kottájának, illetve a Ki látott engem? (Nyugat, 1914) című Ady-kötet első kiadásának címlapja, mely most a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán is látható.

Április 4. | Magyar Nemzeti Galéria AZ ÉLET MŰVÉSZETE Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895–1914)

FARKAS RÓBERT BALLET

KÉT HANGBÓL FELISMERNI

JAN GARBAREK

Dömötör Endre írása

A világ egyik leghíresebb tenor- és szopránszaxofonosa, jazz-zenésze, az európai jazz meghatározó alakja, akinek saját hangja van. Jelentős részben ő fejlesztette ki az ECM stílusú jazzt, amely ma már márkajel –de a klasszikus zene, a tradicionális és világzenék, az ambient is része zenei tárházának. A Bartók Tavasz keretében gyakori zenésztársával, Trilok Gurtuval lép fel a Müpában, majd Győrben és Pécsett is.

Ha a világ legfontosabb jazzkiadóit soroljuk, akkor az ECM ott van a tíz legjelentősebb között (mondjuk a Blue Note, a Verve, az Impulse!, az Atlantic és a Columbia mellett). Európából biztosan az egyik legjelentősebb lemezcég, talán mindnél karakteresebb zenei világgal, amelyet Manfred Eicher kiadóvezető kortárs zenének hív, de természetesen fő összetevője a jazz, mellette ott a kortárs klasszikus zene, a tradicionális zenékből táplálkozó jazz, az ambient, akár még a new age is, és mindig kimagasló hangminőségben. Ugyanezek nagyrészt elmondhatók a kiadó emblematikus alakjáról, Jan Garbarekről is: a világ egyik legjelentősebb jazzszaxofonosa, de Európából biztosan az egyik legegyénibb hangú muzsikus. Főleg jazz, amit játszik, de kortárs klasszikus is, tradicionális zenei hatásokkal, ambienttel, new age-dzsel, mindig kimagasló hangminőségben. Amióta Garbarek 1970-ben leszerződött az ECM-mel, és a lemezcég egyik legelső kiadványát adta (Afric Pepperbird – 1970), soha nem hagyta el egymást a kiadó-producer és az egyik legtöbb lemezt eladó művésze – mondhatjuk tehát, hogy kettejük története szorosan összefonódik. De Garbarek sztorija nem itt kezdődik, úgyhogy ugorjunk vissza egy keveset.

und Hohensee

Jan Garbarek norvég anyától és lengyel apától született 1947 márciusában. Ezek után nem is annyira meglepő, hogy első lemezszereplésére egy 1966-os lengyel koncertfelvétel-válogatáson került sor, egyetlen dal erejéig. A másodikra viszont egy norvég jazzénekesnő, Karin Krog Jazz Moments című második LP-jén, szintén ’66-ban. 1967-ben kijött első saját nevén jegyzett albuma is, a Jan Garbarek Trio & Quartet free jazzes Til Vigdise. 1968-ban pedig túl volt az első valóban jelentős kiadványon, igaz, az Terje Rypdal gitáros, a másik korabeli norvég jazztitán nevén jelent meg Bleak House címmel, de Garbarek is sokat tett hozzá a pszichfolkrockos avantgárd jazzhez. 1969 már az első nemzetközi kollaborációt is elhozta számára, George Russell zongorista-hangszerelő nagyszabású, Electronic Sonata for Souls Loved by Nature című művéhez kapott meghívást, fújjon már a lemezen. A tanulóévek zanzája tehát ez: az autodidakta módon, John Coltrane hatására szaxofonozni kezdő Garbarek megtalálja korabeli társait (Rypdal mellett Arild Andersen bőgőst és Jon Christensen dobost), és együtt hol egyikük, hol másikuk, hol Russell neve alatt kiadott lemezeken próbálgatják szárnyaikat. Hazájukban ők a műfaj vezető zenészei, de már a világ figyelmét is felkeltik, részben mert a szintén akkor induló német ECM adja ki felvételeiket.

Garbarek azonban ekkor még másképp fújt, erőteljesen, free-sen, nem az őt még híresebbé tévő, később rá jellemző módon. A fordulópontot alighanem két 1973 novemberi felvétel jelentette, amelyek a következő év első felében láttak napvilágot. Az Art Lande amerikai zongoristával közös Red Lanta duólemez az atmoszférikusabb ECM-féle jazz egyik első megjelenése, de még ennél is ihletettebb állapotban készült Bobo Stenson svéd zongoristával és egy svéd–norvég ritmusszekcióval a Witchi-Tai-To című album, amely kifejezetten spirituális jazz, és Garbarek életművének egyik csúcsa. A saját hang megtalálása minden nagy művész számára kulcskérdés, Garbarek letisztultabb játéka nagyjából innentől datálható, zenéje egyre világosabb szerkezetű, dallamosabb vonalvezetésű. Erről így beszélt Turi Gábor magyar jazzszakírónak egy nyolcvanas évekbeli interjúban: „A Triptykon (1973-as LP) után áttekinthetőbb, körülhatároltabb lett a zeném. Nem dallamosabb, hanem másképpen dallamos: tonálisabb. Abban az értelemben, hogy tonális centrumok köré szerveződik. Ez a tonalitás a legtöbb népzene alapja. Ekkor már nagyon szerettem volna így játszani, de nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi is ez, és hogyan lehet hozzá eljutni. Ettől kezdve viszont már sokkal tudatosabban érvényesült zenémben ez az elv.”

És innentől kezdve tényleg nem volt megállás, a két említett album után az ECM-et vezető Eicher összehozta Garbareket az amerikai zongoristával, Keith Jarrett-tel, aki Jon Christiansen dobossal és Palle Danielsson bőgőssel kiegészítve megalapította „európai kvartettjét”, amelynek első nagylemeze, a szintén 1974-es Belonging is új fejezetet nyitott. Jarrett és Garbarek közös kiadványai európai folk- és klasszikus zenei hatásokkal bővítették a jazz nyelvezetét, no meg akár egészen grúvos dalokkal is. A közös hang villámgyorsan meglett, még abban az évben rögzítették Jarrett vonószenekarra írt művét (Luminessence), amelyben Garbarek kapta a szólista szerepét. Az európai kvartett következő stúdiólemeze, az 1978-as intim, sokszor egészen transzcendens My Song talán még nagyobb klasszikus lett, és az is beszédes, hogy az 1979-es közös turnéból három nagyra értékelt koncertlemez is napvilágot látott a későbbiekben. Garbarak a hetvenes évek második felében szárnyalt. Egyrészt rengeteg lemezen működött közre, és sidemanként is meghatározó tudott lenni, másrészt önálló kiadványaival tényleg meglelte a saját útját, saját hangját. Igazán ihletett formában játszott Ralph Towner 1975-ös Solstice és 1977-es Sound And Shadows című, majd Bill Connors gitáros Of Mist And Melting, valamint Kenny Wheeler trombitás Deer Wan című 1978-as lemezein. Ekkoriban már albumról albumra fejlesztette tovább saját minimalista, atmoszférikus, ambientes jazzét is, sokszor a fenti társakkal, Stensonnal (Dansere – 1976),

TRILOK GURTU

Townerrel (Dis – 1977), Connorsszal (Places – 1978). Az általa is fémjelzett ECM stílusú jazz műfaji kategória lett: a tradicionális és kortárs zenéből is építkező, fúziós jazzből kinövő aszkétikus északi tónust meditatív hangulat, fojtott feszültségteremtés, a csendek erőteljes használata jellemzi – inkább impresszionista, mint expresszív. Swing helyett éteri, álomszerű. Garbarek eddigre a jazz egyik európai óriása lett, készített közös lemezeket Gary Peacockkal, Charlie Hadennel és Egberto Gismontival, Bill Friselllel, Eberhard Weberrel, saját nyolcvanas évekbeli albumaival pedig egyéni megszólalását fejlesztette tovább. Az évtized végére ismét egymás után érkeztek meghatározó albumai (All Those Born With Wings – 1987, Legend Of The Seven Dreams – 1988, és középső korszakának két csúcsműve, az 1990-es I Took Up The Runes és az 1993-as Twelve Moons), amelyek erőteljesebben viselték magukon a folkos hatásokat. Nem véletlen, hogy számos kollaborációja is kapcsolódott ehhez a trendhez: az indiai hegedűs-énekessel, L. Shankarral, az indiai tablajátékossal, Zakir Hussainnal, az indiai ütőssel, Trilok Gurtuval, a görög filmzeneszerzővel, Eleni Karaindrouval, a norvég folkénekessel, Agnes Buen Garnåsszal, a pakisztáni énekessel, Ustad Fateh Ali Khannal közös anyagai saját megszólalását is inspirálták. Egy fordulópont azonban még hátra volt, és az Garbarek további pályafutását is meghatározta. Már eddigre is az ECM egyik ikonikus zenészének számított, ám a brit régizenei énekegyüttes, a Hilliard Ensemble és Garbarek első közös lemeze, egy ausztriai templomban rögzített, nagyrészt gregoriánokat tartalmazó, azokat az atmoszférikus, improvizatív garbareki szólamokkal társító, 1994-ben megjelent Officium című album még tovább növelte mindkét szereplő ismertségét. A kiadó egyik legsikeresebb lemeze lett (másfél milliós eladással, ami ebben a műfajban szinte felfoghatatlan), még három további közös anyagot eredményezett, és végképp a világ leghíresebb, a szélesebb közönség körében is ismertté lett zenészei közé helyezte Garbareket. Aki kései stúdiólemezeivel (Visible Word – 1996, Rites – 1998, In Praise Of Dreams – 2004) és összegző hatású, Dresden című 2009-es koncertalbumával látszólag szépen lassan lezárja rögzített kiadványai sorát, ám élőben szerencsére még nagyon is élvezhető a játéka. És ezt már Magyarországon is számos helyen, számos alkalommal átélhette a közönség. Sallangmentes játéka, színpadi jelenléte, zenére fókuszáltsága minden koncertjét emlékezetessé teszi. Trilok Gurtuval összeszokott párosnak számítanak, élőben különösen sokat játszottak együtt. Nem szabad kihagyni Garbarek újabb eljövetelét, amely egy jó hónappal lesz 78. születésnapja után.

Április 7. | 20.00

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem JAN GARBAREK GROUP | TRILOK GURTU

MILYEN LENNE, HA BARTÓK BÉLA KÖREINKBEN SÉTÁLGATNA?

Németh Marcell interjúja

2021-ben jelentős változásnak lehettünk szemtanúi a fesztiválok színterén: Bartók Tavasz és Liszt Ünnep néven útjára indult két olyan eseménysorozat, amely a 19. és 20. század rendkívüli hatással bíró magyar zeneszerzőinek szellemiségét tűzte zászlajára. Érdemes-e egy múltbéli komponista, Bartók Béla alkotói termésére fesztivált építeni? Merrefelé keresik a Bartók Tavasz szervezői a „tiszta forrást”? Mérlegvonás és jövőbe tekintés – ezekről is beszélgettünk a Bartók Tavaszt szervező Müpa vezérigazgatójával, Káel Csabával a fesztivál ötödik éve alkalmából.

A Bartók Tavasz rendhagyó csillagállás alatt született 2021 tavaszán: csak zárt ajtók mögött lehetett koncerteket rendezni, így tulajdonképpen „streamingfesztiválként” kezdte pályafutását. A különleges kezdetre miképp lehetett építkezni a későbbiekben?

Az első Bartók Tavasz szervezésének pontosan úgy fogtunk neki, mint a mostani ötödiknek, hiszen nem tudhattuk, hónapokkal később milyen lesz a helyzet. Így visszanézve bátran mondhatom, hogy minden tekintetben európai fesztiválként indult útjára a Bartók Tavasz, mivel akkoriban szinte ez volt az egyetlen eseménysorozat a kontinensen, amely a koncerteket átmentette a virtuális térbe, és Bázel, London, Milánó vagy Oxford neves zenekarainak koncertjeit saját hangversenytermükből közvetítette. A sors tehát úgy hozta, hogy már az elején részesei lehettünk egy olyan „életkalandnak”, amilyenekben Bartók Béla élete is bővelkedett.

Mitől lesz „bartókos” eseménysorozat a Bartók Tavasz?

Egy személyiségfesztiválról van szó, amely Bartók Béla rendkívüli egyéniségét igyekszik előtérbe állítani, nem megfeledkezve páratlan alkotói teljesítményéről sem. Játsszunk el a gondolattal: milyen lenne, ha Bartók köreinkben sétálgatna? Milyen válaszokat adna égető kérdéseinkre, dilemmáinkra, milyen műveket írna a 21. században? A válaszokat azoktól a művészektől kaphatjuk meg, akik a bartóki életmű kiváló ismerői, követői. Bartók öröksége annyira szerteágazó, hogy egy jó ideje már a jazzzenészek is felfedezték őt, a világzene művelői pedig büszkén hirdetik, hogy ő volt műfajuk első képviselője. A világhírű kínai zeneszerző, Tan Dun – bár egy másik földrész szülötte – gyakran hangoztatja, hogy alkotói stílusának magvát Bartóktól eredezteti. Bartók ráadásul még arra is hatással volt, amivel csak érintőlegesen foglalkozott: színpadi műveinek száma nagyon csekély, de amit a műfajban papírra vetett, ma már szinte „gravitációs vonzóerővel” bír. Hasonlóan jelentős a képzőművészetre gyakorolt hatása, de mondhatnám a fotográfusokat is, akiket minden jel szerint inspirált a személyisége, erről a róla készült kiváló portrék tanúskodnak. Bartóknak számos köztéri szobra is áll az utcákon, közel két évtizeden át az arcmásával díszített bankjegyekkel fizettünk a boltban, de mi azt szeretnénk, hogy úgy gondoljunk rá, mint velünk élő személyiségre, sőt: bátorítson minket a szellemisége.

Milyen metszéspontokban keresik a fesztivál szervezői a bartóki szellemiséget?

Természetesen bemutatjuk Bartók Béla darabjait is, de különösen lelkesít minket, ha olyan különleges formációkra vagy kísérletező külföldi együttesekre bukkanunk, akik számára az életműve mást jelent, mint nekünk, magyaroknak, és ezáltal friss, újszerű megközelítéseknek is szem- és fültanúi lehetünk. A Bartókot érő inspirációk szerteágazó gyökerei különösen fontosak számunkra, de ahelyett, hogy csupán szózatszerűen hivatkoznánk a bartóki „tiszta forrásra”, 2022-ben sorozatot alapítottunk e jelmondattá nemesült két szóra, amelynek idei előadása Johann Sebastian Bachhal kapcsolja össze Bartókot. Az európai műzene „origójának” tekintett német szerző ugyancsak „folklorista” volt egy olyan korban, amelyben ez a kifejezés még nem létezett: a más országokból származó, számára egzotikusnak ható néptáncok motívumait, franciás stílusú feldolgozásait beépítette saját zenéjébe. Bartók két évszázaddal később ehhez fogható transzformációt végzett a Kárpát-medencei és azon kívüli népek akkoriban fellelhető népzenei motívumaival. De említhetném a klasszikus zene és a jazz határmezsgyéjén mozgó amerikai zongorista-zeneszerző, Uri Caine magyar zenészekkel megvalósult, 2022-es Bartók Projectjét, vagy a tavalyi Tiszta forrás-estet, amelynek anyagát Fekete-Kovács Kornél Bartók török és magyar gyűjtései alapján állította össze.

Az ötödik Bartók Tavasz előtt érdemes egy kicsit visszatekinteni: mely kezdeményezések, ötletek váltak be legjobban a fesztivál kezdete óta?

Missziónknak továbbra is fontos része, hogy Bartók műveinek legkiválóbb interpretátorait Budapestre hívjuk, de szeretnénk folytatni a kísérletezést is. E munkában a „tiszta forrásra” nem statikus jelmondatként, hanem olyan, szisztematikus kutatómunkaként tekintünk, amelynek során számos kincset fogunk még a felszínre hozni – az olyan innovatív ötletek, mint például a Bach–Bartók párhuzamra épülő Tiszta forrás-epizódé, az előadóművész partnereinkkel folytatott eszmecserék gyümölcsei. Szeretnénk továbbra is népszerűsíteni a Bartókra oly nagy hatást tevő magyar szecesszió művészetét, amely az utolsó nagy korstílusként – minden európai országban sajátos nemzeti karakterrel – vonult be a művészettörténetbe, és amelynek motívumai a fesztivál vizuális megjelenésében a kezdetek óta jelen vannak.

Tekintsünk most az előttünk álló öt évre: milyen újdonságokra számíthatunk a jövőben a Bartók Tavasz műsorán?

Terveink között szerepel A kékszakállú herceg várának különleges, balettszerű bemutatója, a Tiszta forrás-sorozatban pedig a Balkán kerül majd terítékre, de a magyar kultúra legősibb gyökereinek keleti peremterületein, az Urál-hegység környékén élő népek adatközlőinek közreműködésével is szeretnénk létrehozni egy projektet. Ez utóbbi kapcsán szó szerint az „utolsó percben” járunk, de eltökéltek vagyunk, hogy bemutassuk mindazt az inspirációt, amit e távoli, autentikus kultúra utolsó élő képviselői a világzene, a komolyzene, vagy akár a popzene

és a jazz számára nyújthatnak. Együttműködésre irányuló tárgyalásokat folytatunk több nemzetközi hírű fesztivállal, például az aix-en-provence-ival – ez utóbbi művészeti vezetője Pierre Audi, aki 2018-ban Kurtág György Fin de partie (A játszma vége) című operájának milánói világpremierjét rendezte –, de kooperálni szeretnénk a Müpát is magába foglaló Európai Koncerttermek Szervezetének (ECHO) tagintézményeivel is. Ahogy idén Győrben, Miskolcon és Pécsett is lesznek Bartók Tavasz-programok, fontos törekvésünk, hogy az általunk meghívott külföldi előadóművészek a jövőben is felléphessenek az ország nagyvárosaiban, a Müpa testvérintézményeivel megvalósuló együttműködés keretében.

Fotó: Csibi

Szilvia / Müpa

GYŐRI BALETT TISZTA FORRÁS

5. évfolyam, 2025. április

A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek ingyenes kiadványa

Kiadja a Müpa megbízásából a Papageno Consulting Kft.

Alapító:

Müpa Budapest Nonprofit Kft. Káel Csaba vezérigazgató

Felelős kiadó:

A Papageno Consulting Kft. ügyvezetője E-mail: szerkesztoseg@papageno.hu

Főszerkesztő:

Borókai Fanni

A főszerkesztő munkatársa: Csengey Enikő

Kiadványmenedzser:

Oszip Zsuzsanna Korrektor:

Magyarszéky Dóra

A kiadványban közreműködtek:

Bihari Balázs, Borbély Zsuzsa, Dömötör Endre, Farkas Zoltán, Karczag Márton, Kiss Eszter Veronika, Könyves-Tóth Zsuzsanna, Makrai Sonja, Molnár Szabolcs, Németh Marcell, Seres Gerda, Szabadkai Vera, Takács-Koltay Anna, Vermes Nikolett

A címlapon:

Rúzsa Magdi és Balázs János

Címlapfotó:

Zsólyomi Norbert

Nyomdai kivitelezés: Pátria Nyomda Zrt. Orgován Katalin vezérigazgató

Megjelent 10.000 példányban

A szerkesztés lezárult: 2025. március 18-án

A szervezők a szereplő- és műsorváltoztatás jogát fenntartják.

Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek 2025. április 4–13.

bartoktavasz.hu

E-mail: info@bartoktavasz.hu

Telefon: +36 1 555 3000

A Müpa stratégiai partnere a Lexus.