Müpa Műsorfüzet - Daniel Roth orgonakoncertje (2018. március 20.) by Müpa Budapest

Daniel Roth orgonakoncertje

2018. mĂĄrcius 20. BartĂłk BĂŠla Nemzeti Hangversenyterem

mupa.hu

20 March 2018 Béla Bartók National Concert Hall

2018. március 20. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Organ recital Daniel Roth with Daniel Roth orgonakoncertje J. S. Bach: Prelude and Fugue in E minor, BWV 548 Franck: Rédemption – symphonic interlude Daniel Roth: Livre d’orgue pour le Magnificat – IV. Et misericordia, X. Gloria Widor: Organ Symphony No. 6 in G minor, op. 42, No. 2 Improvisation

The English summary is on page 9.

J. S. Bach: e-moll prelúdium és fúga, BWV 548 Franck: Rédemption – szimfonikus közjáték Daniel Roth: Livre d’orgue pour le Magnificat – IV. Et misericordia, X. Gloria Widor: VI. (g-moll) orgonaszimfónia, op. 42, No. 2 Improvizációk

Johann Sebastian Bach

Johann Sebastian Bach (1685–1750) az orgona szeretetét a szülői házban szívta magába. Első zenei emlékei közé tartozott, hogy orgonista nagybátyja bevezette az eisenachi György-templom orgonájának rejtelmeibe. A 17. században a német államokban megkülönböztetett szerep jutott az orgonistáknak: egy-egy település zenei kultúrájáért a városi zenészek mellett a templomi orgonista és kántor felelt. Nem meglepő tehát, hogy a muzsikusnak készülő fiatal Bach vonzódott a hangszerhez. Tanulóévei alatt Ohrdrufban, bátyja házában is főként ez a hangszer jelentette számára a zenét, és tizenöt éves korára már fölényes biztonsággal játszott rajta. Megismerkedett a líraibb természetű, az olasz esztétikához közelítő délnémet orgonairodalommal, valamint az északi Hanza-városok zeneszerzőinek csapongó fantáziájú, szikár tematikájú műveivel. Az ifjú Bach Arnstadtban, Mühlhausenben és Weimarban városi, majd udvari orgonistaként a hangszer híres virtuózává és elismert szakértőjévé vált. Nem csoda, hogy zeneszerzői munkásságának középpontjában is az észak és dél örökségét egyesítő orgonaművek álltak. Ezt követő kötheni, majd 1723-tól élete végéig tartó lipcsei megbízatása idején már nem a hivatásos orgonista teendőit látta el: keze alól ekkor nem nagy műciklusok, hanem önálló monumentális alkotások kerültek ki.

A sűrű szövésű e-moll prelúdium és fúga Bach egyik legjelentősebb orgonadarabja, és negyedórás időtartamával a leghosszabb is. Hasonlóan a komponista többi prelúdium és fúgájához, a Bach-műjegyzék 548. művének pontos keletkezési ideje sem ismert. Komplex és feltűnően érett stílusából arra lehet következtetni, hogy a zeneszerző lipcsei időszakában alkothatta. Bach 1723 előtti fellépései orgonistaként jól dokumentáltak, lipcsei orgonakoncertjei viszont sajnálatos módon kevéssé ismertek. Biztosan csupán annyit tudunk, hogy ez időben más városokban nagyszerű és virtuóz hangversenyeket adott.

Az e-moll prelúdium és fúga előadásához nagyméretű, sokregiszteres orgonára van szükség, ezért Bach életrajzírója, Christoph Wolff feltételezése szerint a zeneszerző a lipcsei egyetemi templom, a Paulinerkirche orgonájára álmodhatta meg a művet. A Johann Scheibe által épített, ötvenhárom regiszteres, három manuállal és pedállal rendelkező hangszer Németország egyik legnagyobb és legszebb orgonája volt. Építését 1717-ben az akkor Weimarból Köthenbe áttelepülő Bach felügyelte, aki arra is számíthatott, hogy az egyetemi templomban olyan közönség hallgatja az előadást, amely értékelni tudja a kompozíció jelentőségét. Maarten’t Hart orgonaművész értelmezésében a mű prelúdiuma Amfortas panaszának előképe, amely Wagner Parsifal című zenedrámája harmadik felvonásában hangzik el. Bach korábbi orgonadarabjaihoz képest különös, hogy ennek az előjátéknak a zenei felépítése sokkal szigorúbb, mint az ezúttal viszonylag szabadon mozgó fúga, amely a téma kromatikusan táguló dallama miatt kapta a „tölcsérfúga” elnevezést. A szerkesztésében és hangzásában is zavarba ejtően hatalmas darabot nem véletlenül nevezte a tekintélyes Bach-kutató, Philipp Spitta „kéttételes orgonaszimfóniának”. Az orgonaszimfónia azonban nemcsak tetszetős szóösszetétel volt, hanem Spitta korában, az 1800-as évek végén valóban létező műfaj, elsősorban Franciaországban. A kifejezés alatt nem orgonát is alkalmazó zenekari darabokat értettek, mint Camille Saint-Saëns III. (c-moll) „orgonaszimfóniája”, hanem szólóorgonára írt műveket. A kifejezésben a „szimfónia” rész ugyanis csak áttételesen utal a szimfonikus zenekarra, a frázis a „szimfonikus stílusú orgonák” elnevezésből eredeztethető. Az első szimfonikus orgonát Aristide Cavaillé-Coll építette. Míg a barokk és a klasszicista orgonákat úgy tervezték, hogy tiszta és éles hangon szóljanak, lehetővé téve a kontrapunktikus művek precíz előadását, addig Cavaillé-Coll orgonáinak hangzása sokkal melegebb, s az akkorra már túlsúlyba került homofon szerkesztésmódú darabok megszólaltatására volt ideális. A regiszterek hatalmas mennyisége szinte a végtelenségig bővítette a hangszínválasztékot, a hangerő egyenletes növelésének és csökkentésének képessége pedig a crescendo és diminuendo játékra is alkalmassá tette az addig csak sarkos dinamikaváltásra képes orgonát. Ezek az új lehetőségek arra bátorították a zeneszerzőket, hogy valódi szimfonikus hatású műveket komponáljanak, újjáélesztve a 19. század elejére holtpontra jutott francia orgonakultúrát. Charles-Marie Widor (1844–1937) Lyonban született, orgonaépítő családban, amelynek barátja volt Cavaillé-Coll, aki elintézte, hogy a tehetséges ifjú Brüsszelbe mehessen tanulni. Tanulmányai után Widor Párizsba költözött, ahol huszonnégy évesen Camille Saint-Saëns asszisztense lett. Két évvel később Cavaillé-Coll, Saint-Saëns

DANIEL ROTH ORGONAKONCERTJE

és Charles Gounod közös közbenjárásának eredményeképpen Widort kinevezték – egyelőre csak ideiglenes jelleggel – a párizsi Saint-Sulpice-templom orgonistájává, vagyis a legelőkelőbb pozícióba, amelyről egy francia orgonista álmodhat. A SaintSulpice-templom orgonája Cavaillé-Coll mesterműve volt, az ötmanuálos és százregiszteres hangszer káprázatos lehetőségei nagyszerű inspirációt jelentettek Widor számára. Az „ideiglenesség” ellenére közel hatvannégy éven át, 1933 végéig a templom orgonistája maradt. Widor számos hangszer-összeállításra írt művet, négy operát és egy balettet is komponált, manapság azonban szinte kizárólag orgonára írt műveit adják elő. Ezek közül való tíz orgonaszimfóniája, amelyek a francia szimfonikus orgonarepertoár legjelentősebb műveinek számítanak. A ma este elhangzó, 1879-ben megjelent VI., g-moll orgonaszimfónia öt részből áll. A darabot nyitó Allegro eredetileg a Saint-Sulpice-templom gigantikus orgonájának félelmetes hangerejét volt hivatott bemutatni, a hangszer lírai színei csak a felettébb kromatikus H-dúr, Adagio tételben kerülhettek előtérbe. A harmadik tétel alaphangnemű, scherzószerű Intermezzo, ezt Desz-dúr Cantabile követi. Az első tétel erőt szemléltető gesztusai térnek vissza a Fináléban, immár G-dúrban, a szorongattatás helyett az öröm hangjait idézve meg. Widor előtt César Franck (1822–1890) töltött be úttörő szerepet a szimfonikus orgonairodalom történetében: 1863-as, Grandes Pièces Symphoniques (Nagy szimfonikus darabok) című művével voltaképpen megalapozta a francia szimfonikus orgonastílust és az orgonaszimfónia műfaját is. 1872-től haláláig a párizsi konzervatórium professzora volt, tanítványai között olyan neveket találunk, mint Vincent d’Indy, Ernest Chausson, Louis Vierne és Henri Duparc. Franck 1890-ben súlyos balesetet szenvedett, elütötte egy lovas omnibusz, és a szerencsétlenség nyomán fellépő komplikációkban hunyt el. Conservatoire-beli helyét Widor vette át. Franck Rédemption (Megváltás) című oratóriumának első változata 1873 elején készült el, és az év nagycsütörtökén mutatták be. Az előkészületeket és a próbákat különböző nehézségek hátráltatták, ezért az utolsó pillanatban jelentős mértékben változtatni kellett az oratórium központi részén, a mű azonban így sem nyerte el a közönség tetszését. Franck nehezen viselte a kudarcot, és tanítványai bátorítása kellett ahhoz, hogy átdolgozza az oratóriumot. A revideált változat 1874-ben jelent meg, ám az új bemutató ismét csalódást keltett. A Szimfonikus közjáték eredetileg az oratórium két részét választotta el egymástól, ám a második sikertelen premiert követően Franck önállósította a művet. A közjáték két fő tematikus elemre épül: egy Emmanuel Charbier által „a zene lelkeként” aposztrofált, dicsőségesen nemes dallamra, valamint a harsonák

energikus zengésére, amelyre a réz- és a fafúvós szólamok reflektálnak. A két elemet a szerző ötletes módon ötvözi és fejleszti a darab során. A Szimfonikus közjátékból először Widor utóda, Dupré készített orgonaátiratot, amelyet a párizsi Saint-Sulpice-templom éjféli miséi előtt játszott el. Ezt a hagyományt utódai, Jean-Jacques Grunenwald és a mai est előadója, Daniel Roth is folytatták. Roth 1996 óta általa készített újabb transzkripcióban játssza a művet. A franciaországi Mulhouse-ban született Daniel Roth szintén a Franck által megalapított francia orgonaiskola egyenes ági leszármazottja. Tanulmányait a párizsi Conservatoire-on többek közt a 20. század egyik legjelentősebb orgonistájánál, Maurice Duruflénál, illetve egy másik, szintén igen fontos 20. századi francia orgonaművésznél, Marie-Claire Alainnél végezte. Duruflé a César Francktanítvány Charles Tournemire növendéke volt, Marie-Claire Alaint pedig az a Dupré tanította orgonálni, akinek Alexandre Guilmant, Vierne és Widor is mestere volt. Daniel Roth 1963-tól a Sacré-Coeurbazilika orgonistája volt, 1985-ben pedig a már említett Saint-Sulpice-templomban töltötte be ezt a pozíciót – ott, ahol korábban Dupré és még korábban Widor működött, s itt található a nagy orgonaépítő, Cavaillé-Coll legnagyobb hangszere. Elődeihez hasonlóan Daniel Roth egyszerre templomi orgonista és koncertező művész, emellett pedagógus (Franciaországon kívül az Egyesült Államokban és Németországban is tanított), valamint zeneszerző. Műveinek legnagyobb része szóló orgonadarab, de írt orgona-négykezest, kétorgonás műveket, orgonás kamaradarabokat, à cappella és orgonakíséretes vokális darabokat, valamint Fotó © Pierre-François Dub-Attenti

DANIEL ROTH ORGONAKONCERTJE

Licht im Dunkel (Fény a sötétségben) címmel szimfonikus költeményt orgonára, zongorára és szimfonikus zenekarra. Livre d’orgue pour le Magnificat (Orgonadarabok a Magnificatra) című sorozata 1998 és 2010 között keletkezett. A darabok Kodály Zoltán Csendes mise című, orgonára írott művéhez hasonlóak abban az értelemben, hogy bár nem rendelkeznek szöveggel, a spirituális tartalmat tekintve a Magnificat-ének egyes verssoraira reflektálnak. A 2007-ben és 2011-ben Párizsban megjelent sorozatot Roth az Aristide Cavaillé-Coll Orgonagyárnak ajánlotta (1999-ben volt az üzem alapítója és névadója halálának századik évfordulója), míg az első és az utolsó darabot külön is dedikálta Kenneth Starr amerikai orgonistának, aki új orgonaművek megrendelésével maga is hozzájárult az orgonairodalom bővüléséhez. Daniel Roth koncertje utolsó részében improvizációs művészetét mutatja be a Müpa közönségének. A „pillanat művészete” évszázadok óta az orgonisták attrakciója: Bachról lejegyezték, hogy képes volt többszólamú fúgát improvizálni; a fiatal Franck 1858-ban az újonnan felszentelt párizsi Szent Klotild-bazilika orgonistájaként improvizációival hívta fel magára a figyelmet, élete végén pedig már az improvizáció mesterének tartották; Widor pedig az improvizálást mint tananyagot tanította. Az improvizálás képessége ugyanis nem feltétlenül vele született tulajdonság, hanem tanulható zeneszerzési metódus. Írta: Németh Zsombor

Summary The organ played a defining role in the career of Johann Sebastian Bach (1685–1750). As a town or court organist in Arnstadt, Mühlhausen and Weimar, the young Bach became a renowned virtuoso and recognised expert on the instrument. It is no surprise, then, that his work as a composer focused on organ music that united the northern and southern traditions. During his subsequent tenures in Köthen and finally in Leipzig, he ceased to perform the duties of a professional organist, no longer producing great musical cycles, but creating monumental standalone works. The densely woven Prelude and Fugue in E minor is one of Bach’s most important pieces for organ and, at a quarter of an hour, also the longest. Similarly to the composer’s other preludes and fugues, its precise date of composition is not known, but one can conclude from its complex and strikingly mature style that it might have been written during his period in Leipzig. César Franck and Charles-Marie Widor were representatives of the 19th century French symphonic organ style as performers, teachers and composers alike. Widor’s Organ Symphony No. 6 from 1879 greatly depends on the innovations of Aristide Cavaillé-Coll, the distinguished organ builder of the period; the five-movement work draws from the movement types of orchestral symphonies of the Classical and Romantic periods. Franck’s Symphonic Interlude was originally an orchestral interlude for the oratorio Rédemption, which will be performed here in a transcription by Daniel Roth. Roth is a direct descendant of the French organ school founded by Franck, and – like his predecessors – is at once a church organist and concert performer, as well as a teacher and composer. Most of his own works are pieces for solo organ, such as the Livre d’orgue pour le Magnificat to be played here, which he wrote for the centenary of the death of Cavaillé-Coll. Roth is also known for his improvisations, and the audience will have the chance to bear witness to his skills in this respect in the closing part of the concert.

SUMMARY

HÚSVÉTI HANGVERSENY

Telemann: Brockes-passió

Közreműködik: Baráth Emőke, Bernhard Berchtold, Uwe Stickert, Johannes Weisser, Kovács Ágnes, Balogh Eszter, Kovács Csilla, Ballabás Aliz, Bárány Péter, Najbauer Lóránt, Tardos Fülöp, Purcell Kórus, Orfeo Zenekar Vezényel: Vashegyi György

2018. március 22. Baráth Emőke Fotó © Raffay Zsófia

Lars Vogt és a Royal Northern Sinfonia

Vezényel és zongorán közreműködik: Lars Vogt

2018. március 24.

Lars Vogt Fotó © Giorgia Bertazzi

José Cura zenei világa

Közreműködik: José Cura, Váradi Zita, Simon Krisztina, Horváth István, Bakonyi Marcell, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara és Gyermekkórusa (karigazgató: Pad Zoltán, Matos László) Vezényel: José Cura, Mario De Rose

2018. március 29. José Cura Fotó © Zoe Cura

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL

Liszt: Szent Erzsébet legendája

A Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertje Vezényel: Hamar Zsolt

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL

Sir Roger Norrington és A Felvilágosodás Korának Zenekara

Közreműködik: Roger Montgomery – kürt

2018. április 9.

Reitze Smits és a Budapest Saxophone Quartet

2018. május 2.

előzetes,

AJÁNLÓ

Stratégiai médiapartnerünk:

Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft. A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Emberi Erőforrások Minisztériuma

Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Várnai Péter Címlapfotó: Joe Vitacco A szerkesztés lezárult: 2018. március 13 A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!